BŰNÖS VÁZ-LELKEK

Mert titkon már önmagunkba növesztjük
a megfelelési kényszereket,
kisebbrendűségi komplexusaink
parazita-rákfenéjét burjánozva,
belőlünk éldegélnek az alakoskodó Celeb,
partiarc-pofák nagy mellénnyel,
s a hisztiskedvű, csicsergő botox-dívák,
a mogyoró-agyúak tábora tovább
hülyíthető mikrotársadalma.

Az egyetlen szabad magunk választotta gesztus,
mint afféle nemesebb, jobbító szándék,
már aligha létezik;
mindenki ál-érdekek letapogató csápjaival
tapogatózni akar, érvénysülni
minden szinten felismerhetetln
kontúrú kihasználható kiváltságok,
alamuszi kapcsolatok irányába
– babonázó, eguotikus pupillák mélyén
az egyszerű hallgatást
sokan téves szabályként értelmezik,
s inkább elhiszik mihaszna-bambán
az egyéjszakás kalandokat,
semhogy teljesen sallangok
ócska-talmi nélkül megismerhetnénk bárkit is.

S talán már nem is maradhatott
legfeljebb egy meg egy,
aki tudatos lélek-látásként meghámozná az esendő,
bűnös Lélek hagyma rétegeit,
akár az érett gyümölcsöt lecsupaszítva
a váz-Lélekig; hol már egykoron
minden elkezdődött s véget ér.
– Kutyahűséggel mostanság
bárki bármit megaláz, gerincre vág,
s már a csapból is folyó
életfogytig tartó közösségi,
digitális jelenlétben egyre több lődörgő,
célja-vesztett perc-emberke rohangál,
ténfereg ide-oda.

Az egyértelmű bizonyosság
tudat-Hiánya már mindenkit kizsebel,
letaglóz. Karriervágy mohó,
szűnni nem akaró birtoklási vágy
hajszolja ember-roncs áldozatait
egyre kifelé; akár az eltévedt, tékozló gondolat:
minden mindennel függési kényszerbe kerül napra nap.
S mennyivel élhetőbb lenne a szorongatott Élet,
ha emberhez méltón fogadhatnánk el a másikat,
anélkül, hogy bárki megtörhetné
az egyéni személyiség változatait!

VAK SZERELEM

Nagyon szeretett volna normális, egészséges életet élni. Már ha erre úgy gondolunk, hogy itt van egy független, makacs, talpraesett, magabiztos, húszas éveiben járó lány, akinek különleges képességei vannak. Az összes érzékszerve fokozott, felturbózott intenzitással működik, bármit is csinál éppen, és már messziről képes arra, hogy megérezze egy emberről, hogy gonosz vagy éppen jó.
Bernadett – vagy ahogy mindenki becézte Bernie –, hat éves korában vakult meg. Állítólag valamilyen biológiai rendellenesség folytán leváltak a szeméről a retinahártyák, és emiatt egyik pillanatról a másikra a teljes koromsötétség foglya lett másodpercek leforgása alatt. Imádott, rajongásig szeretett szüleit már csupán tapogathatta. Az egykori ismerősei, barátnői arca is mintha teljesen kiesett volna élénk, és éles memóriájából.
Főként apja volt az, aki azonnal totálisan kétségbeesett, és mivel mindig is nehéz, morózus ember volt, aki legfeljebb csupán csak ritkán mutatja ki az érzéseit még családtagjai felé is, gyakran elvonult a vécére és sírva fakadt. Vagy kijelentette, hogy lemegy levegőzni ez kicsit a társasházhoz közeli játszótérre, ám valójában a dohányboltba ment cigit venni, és közben megátkozott, megfenyegetett jószerivel minden élőt, és holtat, hogy imádott, gyönyörű lánya soha többé nem kaphatja vissza a látás felszabadító képességét. Bernie anyukája ellenben rendíthetetlen sziklaszilárd makacssággal továbbra is úgy viselkedett, mintha ezt a megtörtént, nagyon brutális, és könyörtelen dolog valami olyasmi lenne, amit túl lehet élni, és együtt lehet vele élni. Gyakorta bevitt magával egy hordozható matracféleséget lánya gyerekszobájába és mellette aludt, ha lányának rémálmai vannak, vagy csak rosszul érzi magát – ami sokszor előfordult –, akkor mindenképp legyen mellette valaki, aki minden esetben lelki támaszt nyújt, és megvigasztalja.
Bernie sokáig nem értette, hogy egészen pontosan miért is változott meg egyik pillanatról a másikra ismerősei, barátai, családtagjai viselkedése és a hozzá való viszonyuk, de megpróbálta elfogadni az új helyeztet. Az írást, olvasást és mindent amivel a kultúra összefüggött újra kellett tanulnia, és bár a kezdeti nehézségek után elég szépen feltudott zárkózni a többi osztálytársához.
Amikor egyetemista lett sem hanyagolta el régi barátságait. Sőt. Nagyon úgy nézett ki a dolog, mintha mindenki az ő társaságát kereste volna fiúk-lányok vegyesen. A gimiben már volt szerelmes, de a szalagavató utáni különlegesre sikerült éjszakán a kiszemelt romantikus udvarlóról kiderült, hogy csupán csak azért jött össze vele, hogy hencegjen a haverjai előtt, hogy sikeresen be tudott cserkészni, és lefektetni egy kiszolgáltatott, vak lányt. Hamar kiábrándult, és csalódott az emberekben, és megesküdött magának, hogy ezentúl sokkal óvatosabb lesz, és ha esetleg még rá is találna újból az igazi szerelem nem fogja megengedni, hogy valami idióta, felvágós seggfej azonnal az ágyba csábítsa.
Egyik egyetemen töltött napján, miközben népes barátnői társaságában csacsogtak, és beszélgettek mindennapi csajos témákról, amikor egyszer csak kiváló hallását felhasználva meghallotta, hogy egy kellemes hangú férfi verset mondd nem messze tőlük. Volt az egyetem alagsorában közvetlenül a jegyzetbolt mellett egy amolyan jellegzetes illatú büfé, ahol remek szendvicseket, hamburgereket lehetett vásárolni, és mivel az alagsorban kapott helyet a takarítószerek raktára is, aminek az ajtaját csak ritkán zárták – ki tudja miért –, Bernie előbb-utóbb figyelmesen az ismeretlen, de kellemes férfihangra kezdett figyelni, barátnői csacsogása helyett.
- Hé, Bernie! Mi a hézag?! Föld hívja Berniet! Bernie jelentkezz! – kérdezte egyik barátnője kíváncsian, hogy vajon milyen dolog billenthette ki őt a megszokott kerékvágásból.
- Ti is halljátok ezt a kellemes férfihangot?! – kérdezte most mindenkitől váratlan.
- Hát lássuk csak! Én most Erzsike nénit hallom, amint tankönyveket szortíroz tőlünk pár méternyire, meg a büféből kiszűrődő kisebb-nagyobb zsivalyt! Hát ti?! – szólt rá többi barátnőire, akik egyetértőn széttárták kezeiket, és tanácstalanul bámultak Bernie-re, hogy valójában mit is akarhat?
- Egy kicsit utána nézek ennek csajok! Már ha nem bánjátok?! – óvatosan felállt ülő helyéről, és mintha látó ember lenne máris zokszó nélkül megindult a kellemes férfihang irányába. Érzékei és ösztönei összekapcsolódtak, és annyira élesen, kristálytisztán működtek, mintha – legalábbis –, szuperhős lett volna. Csajos barátnőit is jócskán felizgatta és alaposan kíváncsivá tette az eset, így mivel a többség aznap szándékosan kihagyta az alkalmazott pszichológia kissé tananyagszagú, száraz óráját úgy döntöttek követik barátnőjüket, hogy maguk is meggyőződhessenek a szenzációt keltő dologról.
Amint megkerülték az alagsori büfét, ahonnét ismerős, trécselős zsivalyok szűrődtek ki, és elhaladtak egy nyirkos levegőjű, és meglehetősen sötét folyosó mellett, Bernie megállt az egyik takarítószeres raktárnál, aminek ajtajában egy kulcs fityegett.
- Halljátok már?! – kérdezte élénk, kíváncsi érdeklődéssel szeleburdi csajos barátnőit, akik mindannyian híven követték őt.
- Valaki van odabent csajok! – vonta le a következtetést sok barátnője közül az egyik.
Bernie óvatosan lenyomta az ajtó kilincsét mire a kellemes férfihang azonnal abbahagyta a verset, amit éppen mondogatott magának, mint egy tehetséges versmondó, és tétován, kissé rémülten mered az előtte álló, gyönyörű, bombázó felnőtt, vak nőre.
- Nagyon kifejező, és kellemes hangod van… - Bernie észre se vette és amint kimondta a szavakat szinte rögtön elpirult, és jóleső, romantikus érzések kerítették hatalmukba.
- Ö… izé… hát… nagyon köszönöm… - szabadkozott az újdonsült, húszas évei végén járó, különös férfi, akit bizony jócskán meglepett, hogy akár csak bárkinek is tetszhet egyáltalán az ő verses performansza.
- Volna kedved egy kicsit beszélgetni…? – kérdezte kedvesen Bernie, majd zokszó nélkül kinyújtotta kezét, hogy a férfi kissé bizalmatlanul megfoghassa, és együtt térjenek vissza a földszinten lévő tágasabb, és komfortosabb egyetemi aulába. A legtöbb csajos barátnő is egyre kíváncsibb lett, így gyakorlatilag az ismerkedés úgy festett, hogy legalább tizenöt-húsz fős népes hölgykoszorújú fogott közre egy jócskán megilletődött férfit, aki nem győzött figyelni, és válaszolni azokra a kérdésekre, melyet feltettek számára a hölgyek, de elsősorban persze Bernie.
- Rengeteg verset tudsz! Fotógrafikus memóriád van, vagy ez egy tanult készséged? – kérdezte.
- Hát… izé… erre a kérdésre nem igazán tudom, hogy mi a jó válasz… - érződött a hangján, hogy keresi, kutatja a megfelelő szavakat, mert nem akart semmi esetre sem megbántani, vagy megsérteni senkit sem.
- Milyen szakos vagy?
- Magyar és töri, bár mostanság már elátkozom a napját is, hogy volt annyi kevés sütnivalóm, hogy éppen a magyart válasszam más helyett.
- Ja, vágom! Azt hallottam, hogy brutálisan rámennek a nyelvtani rendszerekre, ami már kibírhatatlan. De azért emiatt nem volna szabad feladni!
- Ebben igazad van! De itt egyértelműen már nem a szakmai, és elméleti tudáson van ám a hangsúly, hanem sokkal inkább azon, hogy ki mennyire szimpatikus egyik-másik adjuntusnak, vagy professzornak! – jelentette ki szomorkás hanggal a férfi. Bernie kicsit közelebb húzódott székével hozzá, és tenyerébe vette szőrös kezét.
- Nagyon barázdás, göcsörtös kezed van! Olyan… szexis és férfias is egyszerre… - vizsgálgatta meg részletesen. A legtöbb csajos barátnőjéből erre a kijelentésre azonnal hahotás röhögés tört ki, és hirtelen jött kuncogásukat alig tudták visszafogni.
- Ö… nagyon köszönöm ismét… Te milyen szakos vagy? – kérdezte.
- Hát pszichológiát, szociológiát, és a lehető legváltozatosabb tantárgyakat hallgatok egyszerre.
- Mi szeretnél lennie, ha sikeresen teljesíted a követelményeket?!
- Látod ez egy nagyon jó kérdés! Egyelőre azt mondom magamnak, hogy szeretnék kicsit a jelenben létezni, aztán majd meglátjuk, hogy hogyan és miként alakul. Egyébként Bernie vagyok! – mutatkozott be, és újfent kinyújtotta a kezét, hogy a másik megfoghassa.
- Én is örülök Dávid! – rázott vele óvatosan kezet, mintha a gyönyörű kacsók törékeny porcelánbaba végtagjai lennének.
- Mit szolnál hozzá kedves Dávid, ha kiugranánk a Rákóczi útra? Van ott egy finom kínai büfé, ahol állítólag mennyei, és ízletes finomságokat kaphat az ember. Megígérem, hogy nem foglak megharapni, és felesleges kérdésekkel traktálni.
- Ö… miért is ne?! – Dávid is felállt, és segített Bernienek belekapaszkodni utcai dzsekijébe, melyet viselt.
Miközben együtt sétálgattak a Rákóczi úton, és betértek a kínai büfébe orrukat egyből megcsapta az ellenállhatatlan csípős, szecsuáni szósz menyei illata. De volt még itt rizibizi, és zöldséges rizottó is a valódi ínyencek legnagyobb örömére.
- Mit szeretsz enni? Tészta, rizs, krumpli? – Bernienek hirtelen annyi kérdése lett volna, hogy kisebb bűntudat kerítette hatalmába, hogy máris így letámadja ezt a valószínűlg nagyon is jóképű férfit.
- Hát… gyakorlatilag mindenevő vagyok, de még nem próbáltam ki a kínai konyhát. – Érződött a hangján, hogy kissé bizonytalan az új, ismeretlen dolgok eredetét illetően.
- Imádom, ha valaki magabiztosnak, és erősnek mutatja magát, miközben a lelke mélyén még mindig fél! Persze nehogy megsértődj, csak én így működik.
- Szó sincs róla! Szeretem a szókimondó, magabiztos, őszinte nőket!
- Végre valamiben azért egyetértünk!
Egy kínai szakács rájuk nézett és tört akcentussal máris kérdezte, hogy mit parancsolnak.
- Jó napot! – köszönt illedelmesen Bernie. – Kérnék szépen egy kisebb rizibizit sok rizzsel, és abból a csípős, bundás csirkemellből is, amin szezázmag van.
A kínai szakács másodpercek alatt eléjük tette a kész ételt, melyet egy műanyag tálcán adott ki a felszolgálópultból. A férfi azonnal átvette tőle a tálcát. Mivel az étkezőhelység a félemeleten volt, ahova legalább kilenc lépcsőfok vezetett fel Bernie azt javasolta, hogy Dávid egészen nyugodtan vigye fel az emeletre az ennivalót, majd jöjjön vissza érte. A férfi amilyen gyorsan csak bírt lepakolta az ennivalót az egyik emeleti boxba, majd visszafutott a lányhoz, aki már kissé türelmetlenkedni kezdett:
- Na végre! Mi tartott ilyen sokáig?! – kérdezte enyhén bosszúsan, mégis kedvesen.
- Bocsáss meg, siettem ahogy csak bírtam! – fújtatott a férfi, majd beletelt néhány percbe, hogy kifújhassa magát.
- Hé, nyugi már! Csak viccelek veled te buta! – kedvesen megsimogatta a férfi karját, amint belekarolt, és lépcsőfokoként mentek fel az emeletre. Dávid kihúzta Bernie előtt a széket, és segített neki leülni, amit a lány nagyra értékelt, és persze újból el is pirult.
- Jaj, annyira figyelmes, udvarias vagy! – köszönte meg. – Ez mindenképp sok sok piros pontot ér. – foglalt helyet az asztalnál.
Jóízűen falatozni kezdtek.
- Ez isteni! – Bernie máris belekanalazott a saját papírtányérján lévő zöldséges, borsós rizsbe, és nem győzött az ízek orgijáival töltekezni. – Egyszerűn imádom. Kóstold meg bátran a csípős, bundás csirkemellet is. – Azzal már nyúlt is a másik kis tálkába, és az első csirkemellet, ami a keze ügyébe akadt már lapátolta is be a szájába. – Ezt megtudnám szokni!
Dávid is óvatosan kiemelt egy csirkemellet és kissé bátortalanul rágcsálni kezdte, majd amikor tökéletesen megbizonyosodott róla, hogy finom, és ízletes ételről van szó ő is falatozni kezdett. Bernie mintha minden mozdulatot, minden aprócska, elejtett, vagy épp jelentéktelen apróságot pontosan látott és rögzített volna lelki szemei előtt. Amikor végeztek az étellel, és szalvétával igyekeztek megtörölni magukat és kezüket Bernie feltette a nagy kérdést:
- Megérinthetem az arcodat? Tudod én most úgy ,,látok” hogy a kezemmel kitapogatom a dolgokat, tárgyakat, embereket.
- Hát… persze… - azzal Dávid hagyta, hogy Bernie vékony, aprócskának látszó ujjai óvatosan, gyöngéden simogatva végig menjenek markáns, kifejező arcának minden négyzetcentijén.
- Pisze orrod van, de erős állad, és magas homlokod! – jelentette ki. – Ez azért mégiscsak jó jel! – Te is megtapogathatsz, már ha szeretnél!
Dávid félt megérinteni egy ennyire sugárzó, és gyönyörű nőt. Eddig sajnos egyáltalán nem volt szerencséje női ügyekben. Bernie azonnal megfogta kezét, és saját arcára tette.
- Látod? Ez vagyok én! Pontosabban húsz évvel idősebb kiadásban.
- Mikor veszítetted el a látásodat? – reszkírozott meg egy kérdést.
- Hat éves lehettem. A doki azt mondta, hogy a retinám valamiért levált, és párnap alatt ellepett a teljesen zárt vaksötétség. Az utolsó dolog amire emlékszem, hogy anyám és apám kiadósan veszekedtek egymással, és apám sírva fakad. Ami nagyon szokatlan volt, mert sosem mutatta ki az érzéseit, vagy ami zavarta.
- Őszintén sajnálom…
- Köszönöm, de már egészen hozzá lehet szokni! Az ember megtanulja elkülöníteni ki a jó, és ki a gonosz! Mintha lenne egy titkos szenzor, vagy – ha tetszik –, csatorna, aminek a segítségével sok mindent megláthat mielőtt még bekövetkezne. Szerintem ez azért nem semmi. – gyönyörűen mosolygott, mert a férfinak szánta a legszebb mosolyát, és most szerette volna, ha Dávid hozzáhajol, és jelentősen megcsókolja, de azt sem akarta, ha a dolgok túlzottan gyorsan, vagy hirtelen történnek.
- Jól laktunk? – kérdezte.
- Abszolút! Nagyon finom volt!
- Ez remek! Akkor most irány vissza az egyetemre!
Felálltak, és újfent lépcsőfokokként mentek le a földszintre, miközben Dávid egyik kezével Berniet kísérte el, míg a másikban a műanyag tálcát, és a papírtányérokat egyensúlyozta.
Visszasétáltak az egyik mellékutcán, ahonnét kijöttek.
- Nem tudom megmagyarázni, de érzek valami különöset, furcsát a te lelkeddel kapcsolatosan… - fogalmazott titokzatosan Bernie miközben egyik lábukat a másik elé tették.
- Akkor ez most jó vagy rossz állapot?! – kérdezett vissza a férfi.
- hát… Inkább úgy fogalmaznék, hogy vegyes, de nem rossz…
-Értem… Szóval? Mi a következő órád?
- Látod ez jó kérdés! Azt hiszem művelődésszervezés talán… Hát neked?
- Szófajtan sajnos!
- Akkor kijelenthetjük, hogy mindketten izgalmas kora délutánnak nézhetünk elébe. Lehet egy kérésem. Persze csak ha nem okoz gondot?!
- Persze, mondd csak!
­– Ha nem gond, akkor megvárnál órák után? Itt leszek lent a csajokkal az aulában. Légy szi.
– Persze! Semmi probléma!
– Nagyon köszönöm! Azt gondolom, hogy a kétirányú bizalom felé az első, jelentős lépést mindketten megtettük! Akkor órák után talizunk szépfiú! – azzal cuppanós puszit adott Dávid megilletődött arcára.
– Ez nagyon jól esett! – sóhajtott egy mélyet, míg szíve egyre inkább jólesőn dobogni kezdett.
Az idő hamar estébe fordult, és este öt óra is rég elmúlt már, amikor végre Dávid is elszabadulhatott a kötelezően előírt nyelvészeti szemináriumokról. Azonnal lerohant a központi aulába, ahol most már csak jóformán lézengett pár ember. A többség már ideje korán hazament. Bernie csajos barátnői gyűrűjében üldögélt és látszólag nagyon jókat nevetett és kacagott a csajos dumákon, amiket barátnői mondogattak.
- Szia mindenkinek! Az utolsó, halálosan unalmas nyelvészeti órámnak is ünnepélyesen végre! Slussz poén, hogy még a héten egy újabb kellemetlen zárthelyi dogára kell készülnöm. – fogalmazott egyértelműen.
– Ezt őszintén sajnálom, de majd csak kitalálunk addig valamit, nem igaz?! Most pedig abban a kivételes szerencsében van részed kedves Dávid, hogy hazakísérhetsz! Remélem nem akarod elszalasztani az alkalmat?! – kérdezett rá nyíltan, hiszen jobb az ilyesmit előre tudni.
- Igen, de én a Déli pályaudvar felé megyek metróval. – szabadkozott egy kissé.
- Látod ez nagyon érdekes, mert én is, így nyugodtan akár együtt is utazhatunk, miközben folyamatosan szóval tartjuk egymást! – Dávidnak nagyon tetszett a gyönyörű vaklány szókimondó, talpraesett természete, és miután gyerekkorától kezdve valósággal viszolygott a sötéttől, még kapóra is jött neki, hogy legalább egy utazótársra tesz szert. Felöltöztek, hiszen odakint már jócskán hűvösödött a levegő, majd együtt sétáltak ki az egyetem kapuján, miközben sorrendben búcsút mondtak a csajos barátnők többségének.
Amikor az Astoria metróállomáshoz értek lépcsőfokokként mentek le az aluljáróba, ahol néhány hajléktalan már alapos gondossággal alakította ki magának fekhelyét, ahol meghúzódhattak éjszakára. Majd vártak egy szerelvényt, és szándékosan a hátsó kocsiba szálltak be, mert mindketten tudták, hogy a Szél Kálmán-térhez közel jócskán ki fog örülni a kocsi. Egész úton jóformán be nem állt a szájuk, és minél többet megtudtak egymásról, annál inkább úgy érezték, mintha mindig is ismerték volna egymást.
A déli pályaudvarnál Dávid leszállt és segített Bernienek is leszállni a metróról, majd felmentek mozgólépcsővel a föld alagútjából. Éppen bent volt az egyik csuklós busz – amivel rendszerint Dávid haza szokott menni –, így hát mindketten felkéreckedtek rá. A legtöbb utas még helyet is adott nekik, és segített, ha kellett. A busz közepén egy kettes ülésre foglaltak helyet. Mint utóbb kiderült Bernie is pontosan annak a lakótelepnek a közelében lakott szüleivel, ahol Dávid élt, így jószerivel minden nap összefuthatnak, és találkozhatnak is a közeljövőben.
– Annyira szuper, hogy mindketten ennyire közel lakunk a másikhoz! – állapította meg boldogan Bernie.
– Igen! Látod épp ezt szerettem volna mondani! – kontrázott Dávid.
- Nagyon szeretném, ha megismerkednél majd a szüleimmel is! Nagyon jó fejek tudnak lenni!
- Azt elhiszem!
- De tényleg! Isten bizony! Most pedig kaphatok végre tőled egy igazi csókot. – kérte.
Dávid óvatosan lehajolt az egy fejjel kisebb növésű nőhöz, és gyöngéden a szájára tapasztotta száját, és megcsókolta.
- Hú! Ez nagyon jó volt! Neked aztán van érzéked hozzá! – gratulált Bernie. – Akkor legyen szép estéd, és holnap talizhatunk, akár még az itteni buszmegállóban is!
- Az jó lenne! Akkor jó éjszakát! – Dávid ahogy kimondta a búcsúzó szavait máris előbukkant egy kedves szomszéd néni, aki segített Berniet hazakísérni.

BÖLCSESSÉG-LÉPÉSEK AZ IDŐBEN

Kissé hűvös, szeles, tavaszias napnak tűnt, amikor a régivágású, kalapot viselő, vajszínű szélkabátos, nyugdíjas ember – ki tudja mióta először –, valamilyen titokzatos okból meglátogatta nyolc éves fiú unokáját.
Szándékosan hármat kopogtatott a bejárati ajtón. Ez is –, mint színe minden -,hozzátartozott valamiféle hallgatólagos szertartáshoz, vagy titkos egyezséghez, melyet a legtöbbször két barát, vagy cinkos szokott egymással kötni. A kisfiú már alig várta, hogy imádott nagyapja tiszteltét tegye az ő otthonukban. Azt azonban senki sem tudta megmondani, hogy miért nem jött el egyetlen egy szülinapra, vagy karácsonyra, vagy egyáltalán bármilyen kivételességszámba menő ünnepi alkalomra? Úgy tűnt a nyugdíjas, mindig frissen borotvált, jellegzetesen kopasz ember szándékosan maradt távol a kisebb-nagyobb összejövetelektől, mintha legalábbis riasztotta volna az emberi közelség, avagy bizonyos érintkezési szokások, és formák.
Már a második kopogtatásnál kinyílt méltóságteljes recsegéssel a nagy, vaskos, kissé recsegő bejárati ajtó, és egy alig százötven két centis, kissé pufók gyerek leskelődött ki rajta, hogy vajon ki érkezhetett? Nagyapja szerette megtréfálni – legalábbis kíváncsiskodni, bolondozni kész kisunokáját –, mert a legtöbb esetben mindig túrórudit, vagy Tutti-fruttit hozott belső kabátzsebében.
- Hát szervusz Albert… - köszöntötte máris kinyújtva göcsörtös, barázdált, tömzsi jobb kezét, és megvárta, míg a kisfiú is pufók kezet ad neki, mint egyfajta jellegzetes kézfogás.
- Szia papa! Jól utaztál? – kérdezte az élénk eszű kisgyerek.
- Remekül! Na, mit hoztam én neked?! – kérdezte, mintha máris találós kérdést akart volna feltenni.
- Valami finomat… - a kisfiú lelki szemei előtt hatalmas táblaszerű tejcsokoládé, cukorkák, és gumicukrok egész hadserege jelet meg, és persze minden nyalánkság arra várakozott, hogy elsősorban Albert kóstolja végig őket.
- Csokit, cukrot… - jelentette ki, mint aki már régóta megismerte nagyapját.
- Hát nézzük csak… - az öregember jellegzetesen, lassan levette nagy méretű kalapját, és a kalap belsejéből máris néhány túrórudit, és cukorkát sikerült előhalásznia, amitől a kisfiúnak máris csillogni kezdett a tekintete. – Tessék parancsolni! – fogta meg a nyalánkságokat és kedvesen a gyerek elé rakta, hogy megkaparíthassa.
- Papa? Miért nem jöttél el máskor is?! – tette fel első, és talán legfontosabb kérdését Albert.
- Tudod Albert… sajnos történt egy-két dolog, ami miatt a utazást hanyagolnom kellett… - mindig meglepően tapintatosan, kimérten, és visszafogottan fogalmazott, mégis a kisfiú minduntalan úgy érezhette magát, mintha a felnőtek szándékosan hazudnának neki.
- Gyere csak be! Anyu főzött finom teát! – invitálta be az öreget, aki óvatosan bevette bőrcipőjét, és zokniban lépett a kissé hideg levegőjű előszobába.
- Milyen szép kis lakásotok van! – dicsérte meg kisebb ámulattal az öreg a lakást, ahova most először látogatott el. Mivel az ajtó mellett volt a gyerekszoba először oda kukucskált kíváncsian be, és érdeklődve vette észre, hogy unokájának mennyi játéka van, és emellett minden precíz, makulátlan rendben áll, és egyetlen porszem – annyi se sok –, sincsen a tükörfényes fabútorokon.
Tovább ment és előbb a nappaliba, majd később a lakás összes helységébe kíváncsian benézett, és megállapította, hogy felnőtt, rátermett, és okos lánya ezzel a lakással is jó vásárt csinált, hiszen normális, kiegyensúlyozott otthont volt képes megteremteni a férje segítségével.
- Mama küldött neked fasírtot, és csokoládétortát… - vette elő azonnal a közepesméretű fonottkosárból a sok ennivalót, mintha a nagymama kivétel nélkül attól tartott volna, hogy közeli családtagjai egyik percről a másikra azonnal éhen halnak. Az öregember óvatosan letette a kosarat az étkezőben lévő asztalra, és gondosan kipakolt, miközben a kisfiú behozta neki a konyhából a kellemesen gőzölgő teát sok citrommal.
- Köszönöm! Ez most jót fog tenni! – máris felhörpintette a gőzölgő folyadékot. Az utóbbi pár évben állandóan betegeskedett, és szinte nem múlhatott el egyetlen év sem, hogy szervezete ne küldött volna kisebb-nagyobb vészjelzést állapotára vonatkozóan. Legutóbb is kórházba kellett mennie, mert kiújult a fekélye, ami viszont már koránt sem tréfa dolog, és a szűkebben családban bizony jócskán megijedtek, hogy megint temetésre fog sor kerülni. De szerencsére most még az egészség volt a legfontosabb szempont.
- Jól tanulsz Albert?! – kérdezte kíváncsian.
- Hát… igen… - felelte bizonytalanul a gyerek, majd szinte azonnal bevallotta a lényeget: - Sokat bántanak a többiek…
- Hogy érted azt, hogy bántanak?! Vernek?! – kérdezett vissza kissé megdöbbent arckifejezéssel, hiszen erről neki eddig sejtelme se volt. A nagymama egyedül csakis a jó híreket osztotta meg vele, hogy megkímelhesse a stressztől, és a fölösleges idegeskedéstől.
- Hát ez bizony baj kedves fiatal úr! De azért ugye vannak barátaid?! – jött egy újabb lényegre tapintó kérdést. Az idős férfin érződött, hogy nem szeret csak úgy a levegőbe beszélni, és felesleges dolgokról csacsogni.
- Hát… nem igazán… van pár fiú, akikkel megpróbáltam barátkozni, de inkább csak egyedül vagyok az iskolai szünetekben.
Az öregember barázdás arcán szomorúság, tartós gondterheltség vonult át, és úgy tűnt, hogy sok időre van szüksége, hogy a hallott információt rendesen megemészthesse. Aztán egyszer csak felnézett, és azt mondta:
- Vegyél fel valami meleg utcai holmit! Sétálni megyünk! – azzal türelmesen kiment a bejárati ajtó előtti előtérbe, míg unokája felöltözött. Amikor nyolc-kilenc perc múltán Albert is kilépett farmernadrágjában, pulóverében, baseball sapkájában és dzsekijében, az öreg elismerőn bólintott párat. A kisfiú azonnal felhúzta legkényelmesebb cipőjét, bár ismervén nagyapját – aki valósággal az erdő, és a természet nagy vándora volt –, egészen bizonyos hogy valami erdős részre fogja vinni, ezért megpróbált olyan cipőt választani, amit nyugodtan összekoszolhatott, és amiben anyukája is kevésbé lehet talán mérges.
- No, készen állsz?! – kérdezett vissza.
- Igen, mehetünk! – felelte halkan, majd fogta a kulcsát, gondosan bezárta maga mögött az ajtót, és már indultak is a lifttel a földszintre, majd kiléptek az enyhén hideg levegőre. Az öregember máris jó mélyeket szippantott a friss levegőből, mintha a lakásban kicsit fogságban érezte volna magát, és most haladéktalanul ki kell onnét szabadulnia.
Előbb az egyik irányba indultak el, aztán később a másikba. Keresztül kasul bejárták az ismerős, nyolcvanas évek vége felé épített lakótelep összes zegét-zúgát, és még olyan kevésbé ismert, és lakatlan erdős részeket is, ahol igazi vadregényes környezet terült szemük elé. Az öreg annyira gyorsan lépett, mintha legalábbis sietett volna valahova, így a kisfiúnak – ha csak nem akart tartósan lemaradni –, jobban tette, ha iparkodik, és megsürgeti kicsiny, totyogó lépteit.
- Hát igen… az ember talán sohasem változik… - töprengett hangosan az öregember, ahogy időnként magába mélyedve igyekezett megrágni szájában a kimondott gondolatokat. Keveset beszélt, mint a legtöbb bölcs ember, mégis olyan érdekes, filozofikus gondolatokat mondott ki, hogy jó lett volna egy hangrögzítő, amire fel lehetett volna venni szóbeli elmélkedéseit.
Jóformán a lakótelep aljáig lesétáltak, ahol egy nagy élelmiszer diszkont volt, majd megfordultak, és visszasétáltak egészen a buszvégállomásig, hátha az öregember összefuthat majd vejével, Albert apjával. De pechükre az adott buszjárat, amin a kisfiú apja dolgozott most éppen valahol a városba rótta örökkévaló köreit, így kisebb csalódással innét is visszafordultak, és bevették magukat a lakatlanabb, erdősebb területekre, ahol a madár sem igen járt.
- Tudod egyszer majd eljön az idő, amikor te is felnősz, és másként fogod látni a saját környezetedet, és világodat is, melyről most még úgy tudod, hogy egyszerű, és egyetlen tömb. – hangja kissé rekedtesnek tetszett, de annál bölcsebb, és komolyabb volt. Mintha csak egyszerű, emberi példákon át kívánná megértetni unokájával az élet alaptörvényeit.
- Tudod, lehet, hogy kevés időm van, de azt szeretném kérni tőled Albert, hogy ne hibáztasd magad, és élj teljes életet! Mindig maradj rendes, becsületes ember, akinek helyén van az esze, és a szíve, és legyél figyelmes, kedves a nőkhöz is! – látszódott a tekintetén, mintha már felkészítette volna magát az elkerülhetetlen elmúlás gondolatára, és ugyanakkor őszintén sajnálja azokat, akiket itt kell majd hagynia.
- Ha egyszer majd felnősz Albert látogass ki a temetőbe. Ne azért tedd ezt, mert én kértelek rá, sokkal inkább önmagadért! A csend sokszor észre se veszed, de segítségére van az embernek, márha engedi, hogy körül fogja. – bölcs, mély szavai érdekesnek tűntek a kisfiú számára, és megpróbált nagyon figyelni, hogy – remélhetőleg –, később is könnyedén felidézhesse majd őket. Aztán tovább sétáltak. Az idő valahogy megint csak hamarább szaladt el, és mindketten azon kapták magukat, hogy ideje hazamenni, mert fél tizenkettőt mutat az öregember Doxa karórája, melyet unokájának szeretett volna adni, persze, ha felnő.
Pont fél tizenkettőre értek vissza a lakásba, és legnagyobb meglepetésükre a családfő nyitott ajtót, akinek aznap másik műszakja volt, és éppen csak hazaugrott a két műszak között, hogy egyen valamit, és újfent lezuhanyozhasson. Most kitörő örömmel rázott kezet apósával, és kócolta össze kisfia sapka alatt lelapult haját.
- Szervusztok! Micsoda váratlan meglepetés! – nyitotta ki előttük az ajtót.
- Éppen azt meséltem Albertnek, hogy jó volna sétálni egyet, így hát az egész környéket bejártuk, és kicsit meg is éheztünk! Igaz-e?! – nézett kacsintó szemmel unokájával az öreg.
A kisfiú egyetértőn bólogatott, majd levetette utcai cipőjét, később pedig átöltözött otthoni viseletbe.
- Én már úgy is mindjárt megyek, mert épp csak annyi időm van, hogy gyorsan bekapjak egy pár falatot, de ti egyetek csak nyugodtan. Van ennivaló elég! – azzal megette az utolsó falatját, megmosta a kezét, és már rohant is vissza a munkahelyére, hátha hamarabb szabadul majd estefelé.
- Mit szeretnél enni papa? – kérdezte a gyerek.
- Ó, én nem vagyok ám nagyétkű! Nekem bármi megteszi! – legyintett párat, de azért látszott rajta, hogy mégiscsak kerülgeti az éhség, és a gyógyszerét is muszáj volt a gyomrára bevennie.
A kisfiú máris kipakolta óvatosan a nagy jénai tálakat, melyekben az élelmet már csak meg kellett melegíteni a mikrohullámú sütőben. Szerencsésre anyukája mindenre gondolt, mert tegnap készített paprikás krumplit szaftos nokedlivel, és maradt még frissen ropogós félbarna kenyér is, így pompás lakomát lehetett csapni. A kisfiú gondosan megmelegítette az ételt, majd kitette két porcelántányérra, és feltálalta az étkezőben a konyha mellett. Kenyeret is hozott, és pufók kezeivel megpróbált egyenletes szeleteket vágni, de valahogy nem igazán sikeredett a dolog, azért az öregember sietett máris segítségére, aki valósággal mesteri színvonalon értett mindennemű éles szerszámhoz. Érzéke is volt hozzá, hiszen egy-egy disznóölés alkalmával mindig ő ölte meg a malacot.
- Itt van! Tessék! – adta a kenyérszeltet unokájának, aki megvárta míg az öreg is helyet foglal, és együtt kezdtek el falatozni. Később aztán délután két óra magasságában az öreg érzékeny búcsút vett unokájától, és megígérte, hogy amint lehetséges újfent meglátogatja majd Albertet. A kisfiú lekísérte nagyapját a lifttel a földszintig, és kiengedte a bejárati ajtón.
Később amikor anyukája is hazajött késő délután amunkahelyéről boldogan újságolta, hogy nagyapja meglátogatta, és hatalmas kalandos felfedező sétát tettek az egész lakótelep környékén.
- Hát ennek igazán örülök kincsem, de azért ugye a leckédet megírtad?! – kérdezte ki.
- Igen, megcsináltam mindent! – válaszolta, ami igaz is volt.
Alig két év múlva, amikor Albert éppen betöltötte volna a tizenegyedik szülinapját rajongásig szeretett nagyapját vijjogó mentőautó szállította kórházba, és még azon a tragikus sorsú éjjelen elhunyt. Később a nagymama azt mondta Albertnek, hogy nagyapja utolsó ajándéka egy régi ötszáz forintos bankjegy volt, amin Ady Endre arcképe volt látható.
Ahogy Albert egyre idősebb lett olyan intenzitással, és mélységileg hatottak rá imádott, bölcs, különös nagyapja szavai, és tanácsai. Igyekezett mindent pontosan úgy csinálni, ahogyan azt az idős férfi kérte tőle, és amikor rossz napjai voltak, vagy csupán csak nagyon összesereglettek feje felett a búskomor sötét fellegek elment nagyapja sírjához, és elmesélt neki jóformán szinte mindent, hogy mi történt vele az elmúlt hosszú évek során.

MINT AKIT TETTEN ÉRTEK

Tudatosan érlel meg magában,
mint négerbarna magot Élet
s Halál között a mindennapok túlélése.
A folyamatosan nagy útra készülődőknek
nem kellene még húzniuk
az amúgy is dráguló Időt.

Faltól-falig hallatszik már
a magába forduló szív beteges,
sehonnai kálváriája.
Hangtalanul figyelek a benti csöndekre,
míg arcomat a mardosó szégyen
pettyezi vörösre, hogy ti. sokan ígérgettek,
fogadkoztak, de szavát csupán
ritkán tudta tartani, akár egy is!

Meg kellene újra tanulnom
hinni az álszent-csodákban.
Remegve lapulni látszott könnyeimen át:
tékozló emlékeim alkímiája.

Zuhanni fogok – érzem-, majd ismét,
akár az öregedő, vén trottyos Sziszifusz.
Selyemdobokon máris fülembe dobolnának,
ha hagynám incselkedő róka-démonok.
Álmaim minduntalan mélységekbe vesznek
rendületlenül, mert sehogyan se voltak
képesek felülemelkedni méltatlan,
szánalmas pöcegödreim fogságaiból.

A megtöretett világ az Idő,
s az eszmélet rémült kiálltásai közt elenyész.
Dübörgő tahó-macsó
csürhe-csordák szándékosan levadásszák
öntudatlan szépségkirálynő-nőstényeink legjobbikát.
S ha van is kedveskedő önámítás
előbb-utóbb már úgy is elvész
a körbe adogatott randevú.

Jó volna a holdfényt-szopogató
csecsemők bőrébe újra belebújni.
Mikor még mindenki s minden
tiszta-makulátlan, s patyolattiszta volt,
s ha egy-egy különc-gyerek hibázott
is nem dorgálták meg kíméletlen,
vagy olvasták máris fejére
az ütődöttség szánalmas bélyegét.

A lélek minduntalan kiveteti szomorúságának izzó tüzét,
mikor már a Lét is csontig leégett!

ÖSSZETÖRT ILLÚZIÓK ÁRNYÉKÁBAN

Alig tudták csoporttársai, hogy Regina – sajnos a legtöbb esetben –, szándékosan kihagyta a reggelizést, hiszen túlsúlyos gyerekkori megaláztatásai, és sérelmei kiadósan rányomták stigma-sebeiket később egyetemista, felnőtt életére is. Arról már nem is beszélve, hogy a minden lében kanál, idióta húgyagyú pasija a metróvezetőként melózó Ákos valósággal nem győzte akár napjában többször is a szemére vetni, hogy ő egyedül, és csakis a karcsú, szexis, dögös bukszákat bírja, és ki nem állhatja azokat a csajokat, akiknek röcögő úszógumi, és kitömött zsírpárnáik vannak.
Kinyitotta a hűtőszerényt és a tegnapról megmaradt cukkinit, sárgarépát, és némi vegyes zöldségköretet sikeredett mohó étvággyal máris belapátolnia, de korgó gyomra máris intőjeleket küldött feléje, hogy nem lesz jó a felállás, hiszen amíg tart az amúgy is hosszúra sikeredett nap előbb-utóbb úgy is önkéntelen megéhezik majd. Esténként még így is megivott legalább egy üveg jobbfajta ásványvizet, mert valamelyik divattal, és szépségiparral foglalkozó internetes portálon előszeretettel hangsúlyozták, főként a volt szépségkirálynők, hogy egy valódi hús-vér nőnek bizony-bizony azért nem árt gondolnia a finom, selymes bőrének a tónusaira, hogy minden esetben rugalmas, feszes legyen, akár egy pár hónapos babapopsi. És ha ez még nem lett volna elég akkor ehhez jött a rendszeres heti három-négy alkalom, persze egyetemtől függően, hogy a konditermet is előszeretettel látogassa, hiszen mindig volt mit bőven csinosítgatni már így is csúcsszuper bombázó főnyeremény alakján. Reginánál nőiesebb, és egzotikus fiatal, felnőtt nőt ritkán képzelhetett el magának az ember.
Pár napja Ákossal kicsit elhanyagolták a szexet, és a szerelmeskedést is. Reginát egyáltalán nem lehet hibáztatni; elvégre, ha valami magyar-művelődésszervező szakon végez egyetemi tanulmányokat, akkor bizony az idő minden esetben igen-igen drága és vagylagos kincs. Ezt persze az a húgyagyú pasija úgy sem fogta fel, és emésztette meg, mert amikor késő este mindketten hazamentek komfortos, kis lakásukba, ami a külvárosban volt Ákos valósággal azonnal ráförmedt a maga gusztustalan, cinikus, és szarházi stílusában barátnőjére, hogy az utóbbi pár hónapban kicsit felszedhetett babonázó testére, mert nehezebb lett a segge, mióta utoljára szexeltek.
- Ezt egyszerűen nem hiszem el bébi! – kezdett fel-alá járkálni, mikor elfutotta a méreg, és az idióta kábulat csenevész agyát. – Mennyit zabálsz te egy nap, mi?! Hát azt hiszed bazmeg, hogy lopom én azt a kibaszott pénzt?! Ha nem vetted volna észre egy kurva metrót vezetek, egy kurva alagútban! – olyan mérges volt, hogy az ajándékba kapott porcelán vázán igyekezett kitölteni mérhetetlen Herkulesi haragját, és úgy vágta oda az értékes, nagyon törékeny vázát az egyik falhoz, hogy az millió darabokra tört.
- Édesem, Ákos! Nyugi van! Higgadj le! Nem történt semmi! – próbálta nyugtatni, de már mióta tudta, hogy a szokásos értelmetlen showműsor újra és újra meg fog ismétlődni, amíg Ákoska fejéből végleg el nem párolog a sok szitok, szenny, és gusztustalan obszcén szöveg.
- Tudod mit bébi! A jó kurva életbe! Én mondom! – azzal bevágta maga után a bejárati ajtót, hogy az szinte valósággal majd kiesett a tokjából, és elment a közelben lévő szórakozóhelyre, hogy megpróbálja kiereszteni a gőzt, és hogy újfent leigya magát, ami azt jelentette, hogy rendszerint csupán a hajnali órák környékén másnaposan, tétován lépkedve keveredett csupán csak haza.
Amikor Regina hajnalba kinyitotta csipás szemét épp arra ébredt, hogy valaki kopogtat a természetesen kulcsra bezárt bejárati ajtón. Hálóköntösbe bújt, és bamuszba és már nyitotta is ki az ajtót. Ákos újfent hazajött, és annyira fáradt, másnapos volt, hogy jócskán érződött rajta némi vegyes szeszszag.
- Szia bébi! – hatalmasat böfögött, hogy csak úgy visszhangzott a folyosói tér. – Látom jól vagy! Csináltál kaját?! – kérdezte, mintha a tegnapi veszekedés, perpatvar, és vázatörés már a régmúltba veszett volna, és nem is lenne értelme foglalkozni vele.
- Nagyon aggódtam érted drágám! Ugye jól vagy?! – kérdezte aggódva, és már készült rá, hogy belekaroljon, és átfogja bűzlő testét, amikor Ákos váratlanul, ostorcsapás szerűen, visszakézből pofon ütötte. Reginát valósággal váratlanul érte ez a fajta viselkedés párjától. Elvégre – legalábbis eddig –, soha az életben nem került sor arra, hogy Ákos bármikor is kezet emeljen rá. Sőt, eddig a percig valósággal úgy hordozta a tenyerén, mint egy kanárimadarat, vagy hercegnőt. Regina jó két fejjel volt magasabb párjánál, mégis kicsit elvesztette ingatag lábakon álló egyensúlyát, és majdnem a földre esett. Még szerencse, hogy az ajtó masszív anyagába megtudott támaszkodni. Égett az arca. Pillanatokon belül hatalmas, vöröslő, fájdalmas folt jelent meg rajta.
- Ugye nem kell elpofáznom bébi, hogy miért kaptad ezt a kis pofont?! – nézett rá kérdő tekintettel, kaján vigyorgással szája szélén Ákos. Még véletlenül sem segített barátnőjének feltápászkodni, aki most – szemmel láthatóan –, halálosan megrémült.
- De… én… azt hittem… - a döbbent, néma felismerés úgy hatott most egész lényére, mint egy kiadós lórúgás, vagy ostorcsapás.
- Kussoljál bazmeg, ha velem beszélsz, te picsa! – lett Ákos egyre mérgesebb. – Most pedig készítesz valami kurva reggelit, mert ha nem kaphatsz még eleget! – olyan erősen szorította meg napbarnított, selymes karját, hogy annak egész biztos tartós nyoma maradhat még a gyanútlanok szemében is.
,,Most aztán mi a fenét csináljon?! – futott át agyán a gondolat. Mert ha Ákos nem kap enni megint verés, pofon, vagy még rosszabb lehet a vége! Igen, ám de neki most azonnal mennie kellene az egyetemre, különben ugrik a kreditpontja, és az is lehetséges, hogy a szőrszálhasogató professzor nem kegyeskedik aláírni az indexét” – Agyában egymást kergették föl-le a zaklatottság gondolatai. Azonnal beviharzott a konyhába és egy kiadós szendvicset dobott össze a hűtőben talált tegnapi kajákból. Aztán egy kistányérra tette az elkészült kenyérszeleteket, és halkan megemlítette, hogy sajnos most már muszáj volna indulnia, mert nem késhet el megint.
- Mondtam, hogy beszélhetsz te ribanc?! Szerinted kinek pofázok én, mi?! – gusztustalanul harapott bele a legnagyobb kenyérszeletbe, úgy hogy az ember valósággal zsigerileg megérezte, ha egy ilyen vadállattal van dolga biztos, ami biztos nem árt nagyon résen lenni, és figyelni mindenre, ami történik. Még szerencse, hogy Reginának voltak csajos barátnői, és a minap egy kis méretű paprikasprayt adtak neki ajándékba, mert nagyon jó fej volt velük, amikor zárthelyit írtak szintagmatanból. Regina túlélő ösztönei valósággal azonnal bekapcsoltak, és jeleket küldtek agyába, mely automatikusan irányítani kezdte másodpercek töredéke alatt táskájában babráló kezeit, és mielőtt a dühöngő férfi bármit is cselekedhetett volna kapott egy kiadós paprikaspay-löketet, amitől kis híján megvakult, és eszement fájdalmában kiadósan felordított, akár egy felbőszített vad.
- AUUU! Te kis rohadék picsa! Megvakítottál?! – elvesztetten, már-már kétségbeesetten igyekezett valamilyen papírtörülköző, vagy keze ügybe akadt törlőrongy után kutatni, hogy ki tudja mosni most pokolian égő szemeiből a sray utóhatását, de valahogy alig sikerült a dolog. S miközben egyre elveszetteben, és megsemmisülten kutatott addig Regina azonnal fogta a cuccait, hátizsákját és elrohant az egyetemre.
Csajos barátnői már valósággal találgatni kezdték, hogy hol a fenében volt, amikor egy újabb kellemetlen irodalomtörténet dolgozat fog rájuk várni délelőtt, de amint meglátták kisírt szemét, és egzotikus arcán éktelenkedő égővörös tenyérlenyomatot szinte azonnal összeállt lelki szemük előtt a kép.
- Hát ezt nem hiszem el csajszi! Az a kurva strici rohadék! Hogy merészelt megütni?! – kérdezgették tőle mind az öten, amikor nagy szünetben újból lementek a központi aula foteljei közé.
- Teljesen kész vagyok csajok! – vallotta be halálra rémülten, és remegő hangja többet mondott minden szónál. – Pedig annyira jól megvoltunk az elmúlt pár hónapban. Valósággal a tenyerén hordozott, és akkor sem tett semmi megjegyzést, mikor volt, hogy késő este estem holtfáradtan haza. De basszus ez a mostani rohadtul nem ő volt. Mintha egy kifordult vadállat lett volna…
- Na én erre azt mondom csajszi, hogy ezzel a rohadékkal sürgősen fejezd be a párkapcsolatodat, ha jót akarsz magadnak, mert ennek kurvára nem lesz jó vége. – vélekedett egyikük.
- ...És ha szabad megkérdeznem kedves Esztim, te mit javasolnál?! – kérdezte egy a három Kati közül a vagányabbik.
- Mi sem egyszerűbb annál! Ismerek verőembereket, akik már egy százasért is fasírtra összeverik minden csontját ennek a geciládának. Na? Ehhez mit szóltok?! – kérdezte most mindegyik felnőtt nőt.
- Jaj, ne legyél már ennyire kretén kicsi szívem! – torkolta le igaz kedves Kriszta, aki egész életében realistaként szerette tekinteni a dolgokat és a világot. – Ki fogja kifizetni a százezer rongyot? Erre gondoltál már?!
- Jaj, ugyan már csajszi! Ezt másként is el lehet intézni! – kötötte továbbra is az ebet a karóhoz Eszter.
- Igazán?! Hát akkor magyarázd el kérlek, hogy mégis… hogyan?! – nézett rá kutató, kíváncsi szemekkel a másik.
- Figyeljetek rám! Én ismerek valakiket, akik megint ismernek valakiket míg végül elérkeztük a lényeghez, de valamit akkor is muszáj volna csinálni, mert ezt vérlázító állapot! – Szavaival jóformán mindenki egyetértett, kivétel volt talán Regina, aki most úgy festett, akár egy halálra rémült, védtelenül, és árván hagyott kisállat, akit kisemmizett a legtöbb erdőlakó.
- Jaj, hagyj már az idióta hülyeségeiddel! – dorgálta azonnal le mindegyik hölgyeményt Tibi, aki most alaposan szemügyre vette Regina időközben vérvörös, égő arcát, ahol még mindig jó látható nyomokat hagyott Ákos pofonja.
- Hogy érzed magad Regina? – ennél ostobább kérdést ritkán engedett meg magának, mégis úgy érezte meg kell kérdeznie.
- Mint akit ledarált egy buldózer! Szörnyen… - alig halható, részkető hangja semmi kétséget nem hagyott a legtöbb barátnőjében afelől, hogy ennek bizony már a fele sem tréfa, és valamit igenis muszáj volna csinálni.
- Őszintén sajnálom csajszi! Órák után egyenesen hazamegyek veled, és összepakoljuk minden holmidat és egyelőre nálunk fogsz lakni a Koleszban! – mondta ki a végső szót, amivel – úgy tűnt legalábbis –, mindenki egyetért.
A délutáni retorika és szociológia órákról elkéreckedtek mondván; hospitálási gyakorlatra osztották be őket, és oda kell menniük, különben ugrik a kvóta. A legtöbb pedagógus most kivételesen jó fejnek mutatkozott, és elengedte őket, persze azzal a feltétellel, hogy készülnek a következő tananyagból is, elvége a tudás sosem alszik. Így az öt csajos barátnő késő délután azonnal karon fogta a megijedt Reginát és együtt mentek vele haza Regina lakására, ahol már szinte javában állt a bál, hiszen az a vadbarom Ákos minden mozdítható tárgyat összetört, ami csak a keze ügyébe került tartós őrjöngése, és labilis idegállapota következtében, majd úgy hagyta ott közös lakásukat, akár egy sivár, szándékosan lepusztított csatateret. Amikor az öt lány belépett a lakásba valósággal alig akartak hinni a szemüknek. Mint ahol betőrök, és tolvajok garázdálkodtak. Első látásra felzaklató, és megdöbbentő látványt nyújtott az egész. Reginának azonnal eleredtek krokodil nagyságú könnyei, és leroskadt a szőnyegre.
- Miért kellett ezt csinálni?! – kérdezgette hol az egyik barátnőjét, hol a másikat.
- Drágám, te is tudod, hogy vadbarmokkal, és idiótákkal egész egyszerűen nem lehet mit csinálni! Már csak az itt a kérdést, hogy hívjunk-e zsarukat, vagy helyszínelőket, akik felmérik a károkat?! – kezdett tanakodni hangosan gondolkodva Eszti.
- Szerintem jobb, ha most rögtön összeszedjük a cuccokat és Reginát biztonságos helyre visszük! – vélekedett bölcs éleslátással a mindig tettre kész Timi.
Azonban Ákos hazajött valami miatt, és mind az ötüket a lakásban találta. Úgy álltak védelmezően őrt Regina mellett, mintha amazonok lettek volna, akik most felkészültek a küzdelemre.
- Hát ez meg mi a kurva isten akar lenni bébi?! – kérdezte jócskán meglepetten, amikor belépett a lakásba.
- Regina most velünk fog jönni, te rohadék szemétláda és nem akadályozhatod meg! – jelentette ki Timi, aki máris megindult a belső szobák egyikébe segíteni összepakolni Regina holmijait.
- Azt majd meglátjuk te kis dagadék! – Ákos máris támadóállást vett fel, de elfelejtett védekezni, így a három csajos barátnő egyszerre rontott rá, és fogta le. A végső finálét pedig a tetszetős, méregdrága tűsarkú cipőt viselő Kati vitte be, aki hátra támasztott, hosszú, model lábaival úgy mogyorón rúgta az aljas férfit, hogy az kezét az ágyékára téve, tartós csillagokat látva máris elterült a nappali szőnyegén.
- Ezt érdemlik a rohadék pasik! Te szánalmas, rohadék kis pöccs! – úgy magasodott előtte, akár egy bosszúálló angyal. Timi és Regina összepakolt minden holmit, ami emberileg lehetséges volt, és azonnal elhagyták az egykori idilli, békés lakást, ahol Regina boldognak érezhette magát. Regina ideiglenesen a Koleszba költözött csajos barátnői többségével.

MÉLTÁNYOS DILEMMA

Egy albérleti lakás a mostani húzós, méregdrága időkben – hát bizony –, koránt sem egyszerű megoldás. De hát, ha nagyon szorít a szükség, az embernek azért nem árt, ha megpróbál lehetséges módokon alkalmazkodni egy kicsit.
Elemér afféle középosztálybeli, értelmiségi szabadúszó ember, akit már most így közel a negyvenhez – mondhatni –, bizony rútul, és kellőképp mostohán megtaposott, ledarált az élet hogy aztán sokszor az önsajnálat mocsarában fetrengve unos untalan feltegye magának a megválaszolhatatlannak tetsző kérdést, nevezetesen: hogy jutott egy egyetemi diploma és számos szakvégzettség – közöttük pl. targocavezetői engedéllyel –, egy ember odáig, hogy a legalantosabb munkákat vállalja el, ami csak létezik ezen a földtekén egyedül csupán csak azért, hogy mindennapi megélhetését biztosítsa. S ha azt nézzük, hogy állásból állásba ment, akár valami elfuserált vándorfecske szinte fél élete során, akkor jogosan merül fel a kérdés a legtöbb emberben, hogy vajon milyen nyugdíjra számíthat-e, amennyiben magasvérnyomás, és bizonyos koleszterin, és szervi problémái dacára egyáltalán hajlandó még megélni a bűvös hetvenkét éves hivatalos kort?!
Barátságtalan, zivataros időben lépett ki a taxiból, hogy végre valahára bőrig ázott, halálosan elfáradt végtagjait megszáríthassa új és remélhetőleg rendezett albérletében, melyre egyik volt kollegájától tett szert, aki Németországba ment mint afféle idénymunkás. Már az egy kész örökkévalóságnak tűnt mire gurulós, nagy méretű fekete bőröndjét, hátizsákját, vállra akasztható sporttáskáját, és egyéb holmijait egyáltalán a házba betudja vinni úgy, hogy egy kedves kutyusát sétáltató idős asszonynak megesett rajta a szíve:
- Jaj, kedveském! Jöjjön csak be rögtön! Úgy fest akár egy ázott, dagadt veréb. Nehogy a végén megfázzon! – invitálta azonnal gyanútlanul be a félszeg férfit, aki még szép, hogy kapva kapott az alkalmon.
- Üdvözlöm szeretettel! Nagyon köszönöm kedvességét az életemet mentette meg! Pokoli cudar idő van odakint! Vigyázzon magára!
- Ó, aranyosom! Az én koromban már minek vigyázna az ember?! Hiszen úgy is megbarátkoztam, és elfogadtam már rég az elmúlást. – felelte, majd mosolyogva a pórázon ficánkoló kiskutyával kilépett a zuhogó esőbe.
A férfi most megkereste azt a kapucsengőt, melyhez egy rozsdás levélszekrény is tartozott, és háromszor igyekezett megnyomni az ütött-kopott, jócskán elhanyagolt, koszos, recsegő hívógombot.
- ...Halló… ki a fene az…?! – kérdezte egy barátságtalan, álomteli női hang.
- Halló… elnézését kérek a kései zavarás miatt… Elemér vagyok és szeretném azonnal igénybe venni az albérletet, már ha ez egyáltalán lehetséges… - válaszolta őszintén.
- Hogy micsoda??? – lepődött meg a recsegő vonal túlsó végén. – Ha ez most valami idióta vicc, vagy kandikamera akar lenni, akkor rossz helyen kopogtat! Az ég áldja meg! Tizenöt perccel elmúlt éjfél ember! Van magának fogalma, hogy holnap az emberek dolgozni mennek, lévén munkanap lesz! – oktatta ki tanárosan a női hang a holtfáradt férfit.
- Igen, mindennel tisztában vagyok! Nem tudna beengedni, hogy ezt a beszélgetést a lakásban folytassuk le egy csésze tea, vagy kávé mellett?! – ennél udvariasabbra már ritkán vehette a figurát.
- Mondja maga normális?! Épp az imént magyaráztam, hogy régen elmúlt éjjel tizenkettő! Ha nem távozik az épületből azonnal hívom a zsarukat! Visszhall! – a női kellemetlenkedő hang azonnal bontotta a beszélgetést.
Elemér annyira el volt fáradva, hogy alig állt a lábán. Most fogta magát és az egyik földszintilépcsőház kis kuckójába igyekezett bőröndjein berendezkedve pihenni legalább pár órácskát, hiszen alig négy-öt múlva már új nap virrad majd rá. Az egyik kisebbik táskáját a feje alá rakta, míg magára húzta a nagy köpenyét és máris elaludt. Meleg helyen volt, és legalább nem csurgott se a nyakába, se teste egyéb részére sem a kellemetlen, hideg eső.
Másnap reggel aztán ismét összefutott a tegnapi kutyát sétáltató kedves öregasszonnyal, aki olyan szívélyes és barátságos volt vele.
- Nohát, kedveském! Hogy került ide?! Egész éjjel itt aludt, mint valami kivert, gazdátlan kutya?!- kérdezte az aggódó asszony.
- Hát… ami azt illeti… sajnos nem foglalhattam el az albérletemet, mert egy barátságtalan nőszemély rendőrökkel fenyegetőzött, és felszólított, hogy hagyjam el az épület területét. – vallotta be kissé megszeppenten, és szipogva is, ami a megfázás első előjelének tűnhetett.
- Jaj kedveském! Ez borzasztó! De mindjárt orvosoljuk a bajt! Hozok magának valami finom reggeli harapnivalót, talán egy szendvicset… és egy kis tejeskávét, vagy teát…
- Ó, Ön igazán nagyon kedves és egy igazi angyal! – igyekezett hálálkodni, míg az öregasszony máris eltűnt, majd alig húsz perc múltán visszatért egy műanyag tálcával, amin finom szendvics, és kávé sorakozott.
- Tessék parancsolni! – adta oda a nagyalakú műanyag tálcát egyenesen a férfi kezei közé. – Fogyasszon csak egészen nyugodtan és mesélje el az élete történetét. – kérte. A férfi most nekilátott a finom falatoknak, és olyan gyorsan evett, mint aki már hónapok óta nem jutott hozzá rendes ennivalóhoz.
- Csak lassan fiatalember! Legalább negyvenszer illik megrágni egy falatot! Nehogy cigányútra menjen! – figyelmeztette kedvesen az asszonyság.
A férfi csupán bólogatott párat, mire a jóízű szendvics utolsó morzsáját is kiadósan belapátolta a szájába.
- Tetszik tudni egyik haverom felajánlotta, hogy lakjak az ő albérletben, mert Németországba ment melózni, és hát szóval… felkerekedtem és tegnap zuhogó esőben érkeztem Budapestre… - kezdett bele történtébe Elemér.
- Ó, hát ez nagyon izgalmas, és érdekes! De hát miért nem tudta kivárni legalább, amíg eláll az eső?! – érdeklődött az idős nő.
- Az nem lett volna jó, mert nagyon sok holmim volt, és nem akartam, hogy boruljon a további napirendem, de hát ahogy most látom a jelenlegi dolgokat, szerintem sok mindenem fog megváltozni! – vonta le szomorkás következtetéseit, amit nagyot kortyolt a gőzölgő tejeskávéba.
- Nocsak várjuk ki a végét azt mondom! Hol is van az albérleti lakása? Hátha én tudnék Önnek segíteni! – ajánlkozott.
- De hát igazán nem szükséges, hogy ennyi mindent elvállaljon, majd megoldom én egyedül… - szabadkozott szégyenlősen a férfi.
- A segítséget minden esetben nem árt elfogadni, különösen ebben a mostani zűrzavaros világban. És egyébként sincsen soha semmi dolgom! Korosodó, nyugdíjas asszony vagyok, akinek meghalt a férje, és akit nem látogatnak elkényeztetett unokái. – fogalmazott a lényegre tapintva.
- Akkor hát… nagyon köszönöm, hogy rám vesztegeti értékes idejét. – hajolt meg teátrálisan az asszony felé a férfi. Majd igyekezett elrendezni holmiját és bőröndjeit, ami a tegnap esti fiaskó után kissé viseletesnek tűntek.
- Tudja a címet fiatalember?
- Hát hogyne! Azt írják a hatodik emeleten van a lakás és a huszonhatos ajtó. – válaszolta.
- Ó, azt magam is ismerem! Mindjárt hívom is a liftet! – azzal már fogta is volna meg a férfi vaskos, és nehéz bőröndjei közül az egyiket és már cipelte volna az időközben megérkezett lifthez, de a férfi gyorsabb volt, és kedvesen leállította az idős nőt, hogy ne terhelje meg magát.
- Tessék csak hagyni! – azzal mind a három vaskos, fekete, gurulós bőrönd, a sporttáska és a hátizsákot is egymásra állítva mindketten beszálltak a kissé szűkösre szabott felvonóba. Az idős asszonyság azonnal megnyomta a hatodik emelet gombját, aztán ahogy becsukódott a liftajtó csöndes mélasággal kivárták, míg felviszi őket a kívánt emeletre.
Amikor kinyílt a liftajtó, és mindketten kiszálltak Elemér az összes holmiját és bőröndjeit igyekezett egy kupacba rendezni, és semmi se vesszen el. Az öregasszony addig csöngetett a huszonhatos ajtón, amit a férfi említett neki. Így is legalább tíz percbe beletelt mire mindketten mocorgást hallottak odabentről.
Egy feltűnően csinos, filigrán, húszas éveiben járó hölgyemény nyitott álmosan ajtót. Strandpapucsot viselt, és őszi évszak ellenére szexis boronz barnás árnyalatú volt finom, selymes bőre.
- Jaj Ön az Berkóczi néni! Csak nem történt valami baj?! – ijedt meg, hogy látja az idős asszonyt, aki a nagymamájára emlékeztette. Azt gondolhatta, hogy valami nagy bajnak kellett történnie, hogy az asszonyság személyesen felkereste.
- Nem, nem drágám! Szerencsére minden rendben van! Azért bátorkodtam zavarni téged, mert találkoztam ezzel a fiatalemberrel a tegnapi nap, aki azt állítja, hogy itt vett volna ki nálad albérleti szobát, és odalent a földszinti lépcsőháznál aludta ki magát. – válaszolta az öregasszony.
A fiatal nő most kilépett az ajtón, és alaposan szemügyre vette tetőtől-talpig a kissé megilletődött, és borostásan festő férfit. A férfi persze azonnal felismerte a fiatal nő tegnapi, barátságtalan hangját, és szintén gyanakodva figyelte mi történik.
- Szóval maga lenne az, mi?! – kérdezett rá nyíltan a fiatal nő. – Nem megmondtam magának, hogy hívom a zsarukat, ha még egyszer meglátom itt?! – már megint ez az ellenséges, antiszociális hang.
- Nézze kérem, attól tartok, hogy itt valami nagy félreértés lesz nekem azt mondtam a barátom, hogy az albérletet ki lehet venni, és akár azonnal be is lehet ide költözni. – próbálta megvédelmezni halvány véleményét a most meghunyászkodott férfi.
- ...És mondja csak kedves Uram? Ki is a maga barátja?! – kérdezte fenyegetően a csinos nő.
- Hunyadi Ákosnak hívják, és most – ha minden igaz –, éppen Németországban van idénymunkán. – válaszolta nyugodtságot erőltetve magára Elemér.
- Még hogy az Ákoska Németországban van! Hiszi a piszi édes Uram! Ákos egy nagy hazugsággyáros szemétláda! Attól tartok Uram, hogy magát jócskán átverte a palánkon.
- De Ágikám, kicsikém! – szólt közbe azonnal az idős nő, aki úgy tűnt mindig tudta, hogy mikor szükséges közbeavatkoznia. – Nem lehetne egy csésze kávé, vagy tea mellett mint felnőtt emberek megbeszélgetni a dolgokat? Miért kell itt állnunk ebben a kihalt, és huzatos lépcsőházban, amikor a tegnap éjjeli pokoli zivatarban bizonyára ez a kedves fiatalember is meghűlt.
- Legyen igaza drága Berkóczi néni! – a nő nagyot sóhajtott, kellemetlenül a mennyeztre emelte tekintetét, mint aki magában fohászkodik, majd elállt a bejárati ajtóból, és beinvitálta előbb az idős nőt, akit ismert, majd a vadidegen férfit.
- Akkor jöjjenek be!
- Köszönjük Ágika drága! Megígérem neked, hogy nem fogod megbánni. – válaszolta különleges mosollyal szája szegletében a nyugdíjaskorú nő, míg a férfi tétován, bocsánatkérő arckifejezéssel maga után vonszolta gurulós bőröndjeit egészen az előszoba közepéig, ahol lepakolt, és ideiglenesen legalább egy kicsit megpihent.
- Akkor, tehát halljuk a maga történetét! – jelentette ki még mindig gyanakodva, méregetőn, keresztbe font karokkal a csinos nő. – De ezúttal térjen ki a részletekre is, ha kérhetem!
- Ugyan már Ágika Drágám! Hát micsoda modor ez! Egy igazi úrinőhöz ilyen illem mégiscsak nem illik! Légy kedves és menj be a konyhába és hozz nekünk egy kis ropogtatni valót és teát, vagy kávét. Köszönjük! – adott egyértelmű utasítást az idős hölgy, és úgy tűntnem tűr ellentmondást. A csinos, bronzbarna testű nő mérgesen, dúlva fulva ment ki konyhájába és alig hat percen belül már hozta is a kívánt dolgokat. Szándékosan mérgesen csapta a nagy méretű étkezőasztalra a tálcát rajta a gőzölgő kávával, és némi vegyes teasüteménnyel.
- Tessék Berkóczi néni! Nyugodtan fogyasszon csak! – mondta, míg a férfit pillantásra sem igen méltatta.
- Ágikám! Jómodor édesem! Az Isten áldjon meg! – dorgálta meg a felnőtt nőt újfent az idős asszony.
- Ó, bocsánat! Hogy én milyen neveletlen tudok lenni, ha akarok! Maga, kér esetleg valamit?! – mérgező mosollyal tolta a férfihez közel a kis süteménytányért, és egy csésze fekete kávét.
- Igen, köszönöm… - A férfi óvatosan az idős asszonyra nézett, és mikor az kedvesen bólintott csupán csak akkor mert a szájába venni egy falatka teasüteményt.
- Szóval… hogy is volt ez édes Uram?! – a csinos nő hosszú, napbarnított lábait szándékosan úgy rakta keresztbe, mintha máris átváltozott volna egy végzetes asszonnyá, aki egyetlen szikrányi könyörület – annyi se sokat –, ismer. Mélybarna szemeivel kutatón, vádlón nézett farkasszemet a bátortalan férfival, akinek nem voltak takargatnivaló titkai. – Meséljen el mindent, de részletesen! – követelte.
- Hát az úgy volt, hogy egyszer kaptam egy mobilhívást, a legjobb haverom Ákos írt nekem egy SMS-t, hogy sikerült felszabadítania az albérletét, úgyhogy ha szükségem lenne rá, akkor nyugodtan kivehetem jutányos, alkalmi áron… - nagy levegőt vett, hogy folytatni tudja. – Aztán felpakoltam, mert albérletre volt szükségem remélhetőleg itt a fővárosban, és a tegnapi nap folyamán érkeztem a fővárosba szakadó esőben…
- A rohadék, gennyesképű szarházi! Hogy képzelte ezt?! – tette fel mérgelődve csak úgy önmagának a költői kérdést a csinos nő. – Hát kedves Uram… attól tartok csalódnia kell, mert amint látja én egyedülálló vagyok, és nem szoktam megosztani sem az életemet, sem pedig a lakásomat vadidegen emberekkel! Sajnálom, hogy csalódást okozok, de más albérleti lehetőség után kellene néznie.
Az idős asszonyság – látván a kínálkozó lehetőséget –, ismételten közbeszólt:
- Ágika édes kislányom! Nem tudnál csak most az egyszer megpróbálni kicsit bízni az emberekben! Mi van akkor, ha ez a kedves, szimpatikus fiatalember nem olyan, mint a te Ákoskád volt?! – tért nyíltan a lényegre az asszony. A féltve őrzött titok máris napvilágot látott. Ezek szerint a csinos, gyönyörű nőnek Ákos volt a pasija, aki a jelek szerint kiadósan átverte a nőt is, és lelépett mindenestől.
- Jaj Berkóczi néni! Ezt most miért kellett említeni?! – szólt rá inkább megértően, és kedvesen az asszonyra a nő, mintsem dorgálón.
- Ágika, drágám! Te is nagyon jól tudod, hogy a magánéleted igazság szerint romokban hever! Ákos egy pernahajder, hazug szédelgő volt mindig is, és amelyet, hogy ártatlanokkal vádaskodnál – itt jelentőségteljesen a férfira nézett –, próbálj meg legalább együttműködni egy kicsit.
- Rendben van Berkóczi néni! Győzött! Akkor most figyeljen rám édes Uram, mert csak egyszer mondom el! Itt lakhat, de a lakbért előre fogom kérni! Maga mosogat, takarít, mert disznóólat megint csak nem szeretnék a saját lakásomból. A rezsit fel-fele arányban fogjuk fizetni, már ha ez megfelel magának?! – most először nézett a férfira őszintén, kérdő tekintettel, és rájött, hogy nem is olyan rossz ez az egész ideiglenes állapot.
- Ö… mindennel egyetértek! Most fizessek, vagy a hónap végén…? – tette fel első kérdését.
- Amikor magának jobban megfelel! – tette újfent keresztbe mindkét karját a csinos nő.
Elemér azonnal az egyik kevésbé dugig tömött bőröndjéhez galoppozott, és elhúzta a cipzárt, ami mögött a pénztárcája rejtőzött. Kivette belőle a kívánt pénzösszeget, és óvatosan a bizalmatlan fiatal nő felé tartotta, hogy elvegye. A csinos nő azonnal megragadta a papírpénzeket és éleslátással, gondolatban máris majdnem pontosan meghatározta, hogy hiánytalanul megvan az adott összeg.
- Látom magával nem lesznek problémák, már ha egyáltalán pénzügyi dolgok kerülnek újfent előtérbe! – vonta le a következtetéseit.
- Hát ez remek Ágikám! Akkor kicsi szívem! Ismerkedjetek, barátkozzatok csak össze egész nyugodtan! – válaszolta repeső boldogsággal a nyugdíjas asszonyság, majd cuppanós puszit adott a megilletődött férfi mindkét arcára, mintha tiszteletbeli unokája lenne.
- Ha keresnétek engem a nap további részében a lakásomban leszek odalent! Ott mindig megtaláltok! Rendben, Ágikám?!
- Rendben lesz remélem minden Berkóczi néni! Ne tessék az égadta világon semmi miatt sem izgulni! További kellemes napot! – A csinos, filigrán nő azonnal kikísérte a totyogva közlekedő idős nőt a liftig, és megvárta, míg beszáll, és megnyomta a hívógombot, aztán sebtiben vissza is tért a saját lakásába, ahol a férfi még mindig egy helyben ácsingózva igyekezett mindent részletesen szemügyre venni.
- Szóval akkor! Hogy is hívják magát kedves Uram?! – összehúzta magán ruháját.
- Ó, elnézését kérem! Erről majdnem meg is feledkeztem! Váradi Elemér vagyok! – nyújtotta ki szőrös Enkidu-szerű mancsait. A csinos nő óvatosan fogott vele kezet, olyan diplomatikus formalitás mellett, amihez képest a rideg, merev kapcsolattartás még bőven elbújhat.
- Hát örvendek a szerencsének kedves… Elemér! Nézze, őszinte leszek! A helyzet az, hogy csak azért mondtam, hogy albérletet csinálhat a lakásomból, mert Berkóczi néni ismer engemet már egész kisgyerekkorom óta, és gyakorlatilag olyan, mint a nagymamám! Emellett maradhat a hónap végéig, amikor is újból megvitatjuk az ún. vitás kérdéseket! Most pedig rendezkedjen be a hátsó szobák valamelyikében, és legyen szíves nagyon vigyázzon a rendre, mert nem szeretnék duplán maga miatt is takarítani! A bejárati kulcsok ügyében majd még kitalálunk valamit, de mivel most hétköznap van, és nekem délelőtt tíz órára munkába kell mennem attól tartok, hogy két választásom van! – töprengett hangosan. – Vagy itt hagyom magát, és csak imádkozhatok, hogy ne szedje szét, és rongálja meg a tetszetős kis lakásomat, vagy pedig maga lemegy Berkóczi nénihez és a napját ott tölti! Na? Akkor mi legyen kedves Uram, mert ketyeg az óra?!
A férfi gondolkodott néhány percig. Látszott rajta, hogy muszáj jól meggondolnia még egy ennyire végtelenül egyszerűnek látszó kérdést is, amilyet az imént a csinos nő tett fel. Majd kérdést tett fel:
- Érdeklődni szeretnék, ha itt maradok a lakásban esetleg főzhetnék valamit, vagy az is tilos?! – micsoda egy idióta kérdés, de sajnos jobb még nem jutott eszébe.
- Nos… lássuk csak… bezárom magát, de a konyhámat legalábbis egyelőre kizárt dolog, hogy használhatja! Hazafelé menet majd hozok magának ennivalót! Mit szeret enni?
- Olasz, kínai, esetleg sült tofu!
- Az menni fog! Most pedig bocsásson meg, de készülődnöm kell a munkahelyemre, úgyhogy, ha megbocsát szeretnék egyedül átöltözni! – azzal mintha a fiatal, csinos nőt bolha csípte volna meg valósággal máris beviharzott a fürdőszobába, hogy rendbe szedje magát, és alig fél órán belül már egy kisminkelt, fekete térdkalácsig érő szoknyás, blézeres ruhakölteményben pompázott, akár egy bombázó szupermodell. Szemüveget is viselt, mely valósággal belesimult kifejező, egzotikus vonásokkal rendelkező arcába. Az enyhe, gyümölcsös szájfény is szépen kiemelte babonázó ajkának kontúrjait.
- Hogy festek? – kérdezte az előszobai nagytükörben óvatosan körbe fordulva, még az öltözködésben, és a divatban is a maximális tökéletességre, kiegyensúlyozottságra törekedve.
- Ö… szenzációsan?! – kérdezett vissza Elemér.
- Hogy maga mennyire aranyos… nos igazán köszönöm… - végre elmosolyodott, és magabiztosan lépett ki a bejárati ajtón bezárva az ismeretlen, de megbízható férfit.

TÁVOL AZ ELKÉPZELT VALÓTÓL

Jó volna látástól megbokrosodottan
elvakulni s hinni, hogy üledékes holnapok aljas,
kacagó napsugarába botlik az, ki arra érdemes.
Köhögtetős, dércsípte ködökön
átkelve csalhatatlanság fénye vezérelné utunkat.

Éhes, fekete varjak károgak tollászkodva
Hóhér-karmú fák ágain.
Tán zsákmányra, vagy újabb balek-prédára
leshetnek kíváncsian.
Szomjas ösztönök helyett tétova
bűneink ácsolnak nyakunk
köré szorgos nyakravalót.

Se megtalálható, segítő akarat,
se emberi szándék – végigbóklászott,
semmi-napok üledék-káprázatába
még egyre többen megkapaszkodnának,
ha tehetnék.
– Vakon egyszerre tetölt
s befogad mindenkit a Sors, e balga ostoba.

Bugyborékoló, ragacsos fények között,
mintha undorító gennygombócok,
fekélyekkel lenne tele a szót mondó száj;
abecsapható, megtévesztett mozdulat.
Mintha a létezés is hazugság volna,
vagy egyetlen, központi húsevő virág,
mely kedve szerint cselekedve felzabálja
s meg is emésztgeti még gyanútlan áldozatait.

Mert a mélység réteges fokozatai
sűrűsödő sötéttel mérhetők.
Fuldokló, s egyszerre életmentő
kettősége a puszta Idő is,
mely végesre szabatott.
Egyetlen megtartó kötélbe kapaszkodni
tartalmas életen keresztül, aligha lehetséges.
– Mindenütt kiszivárog
az örökösen marakodó patt-helyzet.

Mert mindenkinek szüksége van a bizonyosságra,
mégha látszatnak is tűnik,
s elképzelten mindannyian
örök vendégségben vagyunk itt a földön
– éppen úgy, akár a szűkebben vett családban.

Nyughatatlan álmainkra rémálmok valósága települ.
Halkan szűkölő körökkel közelít felénk
a felismerhető jelenvaló!

HÉTKÖZNAPI INGÁZÁSOK

Már megint egy ócska, matuzsálem szóló busz érkezik a Ferenciek terén lévő megállóba. A könyvtár épülete valósággal egy hatalmasat ásít álmosan, mintha már neki is bőségesen elege lenne azokból a szónoklatok, és prédikációk tömkelegéből, melyeket éppen az illetékes városvezetés mondott ki arra vonatkozóan, hogy az utasok a bérletek, és vonaljegyek áráért azért néminemű ,,minőségi szolgáltatásban” részesülhetnek. Bár ezt később sem hajlandó senki emberfia elhinni.
Hétköznap van, amolyan zsúfolt délelőtt, amikor a többségnek -lássuk be nyugodtan –, dolgozni sincs semmi kedve, nemhogy még munkába menni, persze erős kivételeknek számíthatnak azok, akik jól meg vannak fizetve.
Egy babakocsival szerencsétlenkedő nőnek azonnal készségesen segít egy szomorú arckifejezésű egyetemista.
- Tessék csak hagyni! – szól rá. – Majd én segítek! – azzal, mintha egy tollpihe lenne a vaskos, kissé nehézkes babakocsi könnyedén megemeli, hogy a busz utasterébe rakja a középső ajtón keresztül. A legtöbb utas ügyet sem vet rá, viszont az egyetemista pontosan megérzi, hogy a buszvezető mintha minden aprólékos lépését figyelné tetőtől-talpig részletesen végig meri, és helyeslően bólint a visszapillantó tükörben.
Az egyetemista utál menetiránnyal megegyezően utazni, úgyhogy szándékosan a hátsó farokrészben foglal magának helyet és úgy ül le, hogy más – remélhetőleg –, ne láthassa eltévedt, jócskán megkeseredett könnyeit az aznapi sikertelen mondattan vizsga miatt, amire kivétel nélkül mindenki hangyaszorgalommal készült ugyan, de meglepően csekélynek bizonyult azok száma, akik kivételesen át is mentek a rostán.
Egy idősebb úriember bottal száll fel a Naphegy megállónál, és azonnal prédikálásba kezd jó hangosan, hogy mindenki megértse, és hallja, hogy mennyire komiszul, gazul elbánt vele ez a rongyos, igazságtalan élet, miszerint: egyre kevesebb a nyugdíja és a kolonc unokái is egyedül csupán azért látogatják, hogy elvegyék zsebpénz gyanánt a már amúgy is kínkeservesen összekuporgatott nyugdíjra valót. Sötétszínű, élére vasalt nadrág, kissé foltos ing, kirolytosodásnak indult zakó, melynek mintha elcsúszott volna a válltömése, ami miatt az idős ember Quasimodo földi hasonmásának tűnik. Látszik, hogy ritkuló, galambőszes haját is valamilyen különös vegyszer tarthatja csupáncsak össze, bár az is lehetséges, hogy nagyon hatásos, szinte művészies jellegű parókát viselhet.
Valami ismerős, főként hajléktalanokra jellemző tartósnak bélyegzett büdösség árad belőle, melyet a legtöbb utas úgy vesz tudomásul, hogy azonnal feláll ülőhelyéről, és tüntetően máshová ül át. Az egyetemista nem mozdul a leghátsó sorban. Helyette bamba szomorúsággal, és megalázottan igyekszik kibámulni az ősz végi ablakon; aprólékosan igyekszik szemügyre venni a rozsamarta levelű, pompázatos tájat, és miközben a felújított, vagy vadonatúj ingatlanokat mustrálja óhatatlan is feltesz magának a költő kérdést: ,,miért nem próbált eddig soha az életében szerencsét külföldön?! Hátha ott talán jobban boldogulna!” – Az idős ember most hosszas szónoklatba kezd arról, hogy az illetékes politikusok vajon hol, mikor, és hogyan hibázhattak, hogy az emberek többsége még egyre inkább a létminimum alatt kénytelen elvesztegetni szánalmas, hajótörött életét, majd amikor szavai süket fülekre találnak, hiszen a kutya sem szól hozzá úgy dönt, hogy inkább igyekszik csöndben meghúzódni a hátsó ülések valamelyikén. Amint a busz hátsó része felé szedi lépteit szinte rögvest kiszúrja a fiatal, nagyon elkeseredettnek tűnt egyetemistát, és azt tervezi, hogy megpróbálja jobb kedvre deríteni, vagy legalábbis kiadósan elbeszélgetni vele.
- Hát jónapot kívánok kedves Uram! – üdvözli, mintha régi barátja, vagy ismerőse lenne, aztán közvetlenül a mellette lévő kettes ülésre huppan le. – Hát hogy vagyunk ezen a pompás napon? – könnyed, laza fesztelenséggel igyekszik – látszólag –, eredménytelenül kapcsolatot teremteni, s miután úgy tűnik, hogy nem ér célt megint hallgat legalább egy sort.
Az egyetemista tapasztalt rafinériával, fél szemmel veszi szemügyre az öregembert, és magában azonnal számadást készít, mely az előítéleteknek, és a szimpatikusságnak igen-igen különös vegyülete. Még nem tudhatja, hogy vajon ezt a vadidegen, unszimpatikus, és büdős öregembert egyáltalán a bizalmába avassa-e, vagy azonnal keressen magának egy másik, ezúttal valamivel azért mégiscsak alkalmasabb ülőhelyet?! Egyelőre türelmet erőltet magára, és úgy dönt, hogy kivár.
- Tudja kedves fiatal barátom nekem is van ám egy unokám… - kezdi az öregember, amint egy újabb nevenincs megállót hagytak hátuk mögött.
– Gyerekkorában még vajra lehetett kenni, és minden nap meglátogatott, de mostanság már felnőttként le se tojja a nagyapját. – hangja rekedtes, viseletes, mintha az ember egy elnyűtt, ócska, rozsdás mosógépet hallgatna. – Most mondja meg, mit kezdjen ezzel a kényes helyzettel az egyszerű ember?! – kérdezi, de a ,,kényes” melléknevet mintha szándékosan kiakarná hangsúlyozni, amitől kissé teátrálisan hat az egész. A fiatal egyetemista időközben azon morfondírozik magában, hogy talán mégiscsak jobba jár, ha nem generál fölösleges, és parázs vitákba vesző konfliktust, és atombomba dühkitörések egész sorozatait önmaga, és kisnyugdíjasnak elkönyvelt apja között, aki mintha számon tartaná minden egyes apócska vétkeit, vagy szánalmas, és alamusziskodó baklövéseit, melyeket eddig élete folyamán valaha is elkövetett. Most figyelmesen maga elé mered, és gondolatban nagyon hosszú, keserves utazást tesz sokat szenvedett gyerekkorába. Abba a korba, ahol mindenkinek még a békés, gondtalan boldogságról, és sugárzó, játékos, kíváncsi örömökről kellene, hogy szóljon az élet, és nem pedig olyasféle élet-halál küzdelmekről, és a túlélés lehetséges hazugságstratégiáiról, melyek jóformán bélyeget sütnek a leülepedett hétköznapokra. Ez mind-mind megtörtént, és bárcsak ne így történt volna meg, akkor – meglehet –, neki is sokkalta több olyan hasznos, hatékony, és megbízható baráti és emberközpontú kapcsolatai lennének, akikre őszintén és persze minden szituációban lehet számítani. De amint a valóság egy-két kifejező részlete, és az öregember mormogó beszéde visszazökkenti a valóság gyökerei közé hamar rájön, hogy bármennyit is próbálkozhat a nagybetűs élet meglehetősen sokszor igazságtalan, és brutális játékszabályokat tartogat, még az egyszerű halandók számára is.
- ...Tudja drága barátom én lehúztam majdnem negyvenhárom, és fél évet egy huzalgyárban még a pártállami időkben, ahol aztán résen kellett ám lenni, már ha érti, hogy gondolom?! – az öregember hangja egyre bizalmasabb, szinte felebaráti, mintha csak egy jó cimborájával diskurálna, holott csupán csak arról van szó, hogy az öreg aggastyán is érzi, hogy az idő könyörtelen vasfoga valósággal ledarálta érzékszerveit, és meg is semmisítette lelke egy kicsiny, de annál jelentősebb részét.
A busz irdatlanul óriásit fékez egy egyik megállónál, mire azok az utasok, akik állnak szó szerint hanyadt vágják magukat, mások pedig rögtön a koszos szürke padlószinten találják sajgó fájdalmú testüket. A kismama, aki még az imént boldogságtól megrészegülten, és sugárzó mosollyal gügyögött valamit becézgetve imádott kisbabáját, most valósággal tartósan bepánikol, és a hirtelen támadt, persze átmeneti zűrzavarban megpróbál letisztultan, logikus elvekre támaszkodva megőrizni valamit emberi méltóságából, és felelősségéből, hogy legalább babájának ne eshessen semmi baja. Az egyetemista szeme előtt ugyanakkor megint csak lepereg egész eddigi jóformán teljesen átlagos, és teljesen semmimondó élete. Nem is igazán érti, hogy vajon milyen különös, furcsa egybeesés, vagy rádöbbenés kötheti egyáltalán még a puszta létezéshez, amikor váratlanul egy gyönyörű, igéző, mosolygós hölgy ül le közvetlenül mellettük lévő kettős ülésre, ahol az öregember is kellemesen berendezkedett.
- Ne haragudj, de szabad ez a hely? – sötétbarna haját félszeg egyszerűséggel, ám annál kifejezőbben igyekszik füle mögé simítani, mintha egy tünde lenne a Gyűrűk urából.
Az ebben a percben totálisan félszeg, félénk egyetemista hevesen bólint párat, mire az öregember úgy dönt, hogy magára hagyja a turbékolni készülő szerelmes párt.
- Hát akkor én már megyek is kedves barátom! Ti csak beszélgessetek egészen nyugodtan! – zárja meglepően rövidre kialakult, átmeneti kapcsolatát az egyetemistával, aki szemmel láthatóan se lát, se hall. Az öregember a következő megállónál – ki tudja miért –, máris leszáll, és eltűnik, mintha csak egy árnyalak, vagy kísértet lenne. A fiatal, babonázó hölgy pedig kecses, nőies kifinomultsággal huppan le a másik ülésre, és ezzel gyakorlatilag máris pontos rálátása van a másik egyetemistára.
- Bocsáss meg, de annyira ismerősnek tűnsz nekem! – kezdeményez beszélgetés, ami egyrészt nagyon jól esik a férfinek, másrészt viszont kicsit úgy is érzi, mintha illetéktelenek tolakodtak volna meg féltve őrzött magánéletébe.
- Hát… lehetséges… - feleli szinte suttogva, mint akinek gyulladtak a hangszálai.
- Te melyik egyetemre jársz?
- ELTE-BTK.
- Hát ez nagyszerű! Majdnem mindegyik barátnőm odajár, én a Közgazdaságira! Nagyon örülök a találkozásnak! – nyújtja ki alabástromfehér, hosszú kezeit, mely olyan selymes és gyöngéd, mintha egy tollpihe lenne, amikor az ember merő véletlenségből megérinti. Az egyetemista kezdetben jócskán habozik, hogy vajon megérintse-e, de aztán enged a felkínált kísértésnek baráti alapon.
- Örvendek! – óvatosan, diplomatikusan, mereven fog kezet a hölggyel, akin mintha valami bizsergető melegség vonulna át, mert egész testében elönti őt a jótékony hála, és harmónia, mintha a zűrös, vagy nehézkes hétköznap összes gondja, és baja már egyáltalán nem is lenne annyira fontos, csupán csak a mostani pillanat megismételhetetlen mindensége.
- Én azt hiszem már láttalak téged valahol… - töpreng hangosan. – Megvan! – kapcsol. – Valamelyik halálosan unalmas nyelvészeti előadás volt, ugye?! – kérdez rá nyíltan. ,,Tehát nyílt kártyákkal játszik! Ez nagyon jó!” – vonja le magában következtetéseit a fiatalember.
- Az is lehetséges… - feleli.
- Jaj ne morcoskodj! De most komolyan! – utasítja kedvesen, közvetlenül rendre, mintha a nővére lenne.
- Jó, mondjuk… - hagyja rá a továbbiakat, hogy elsősorban a hölgy találgasson.
- Szerintem az irodalmat valósággal megfojtja a nyelvészet! – magabiztos kijelentése nagyon komoly, és ugyanakkor határozott véleményt is képvisel. – Sosem értettem, hogy miért kell a dolgokat még így is túl bonyolítani, ha már egyetemen tanulhat az ember! Apropó! Te államilag finanszírozottra, vagy költségtérítésesre jársz? – újabb kíváncsiskodó, kissé tolakodó kérdés.
- Költségtérítésesre! – adja meg a választ.
- Ó! – lepődik meg. – Hát az egy kicsit szívás, legalábbis szerintem! Akkor a tandíj mellett még van millió és egy dolog amiért meg kell fizetned, nem igaz?! – valósággal azonnal rátapint a lényegre, mint egy vérprofi oknyomozó újságíró, vagy riporter.
- Hát… valahogy úgy…
A busz lassacskán a végállomásig megy, ahol az egyetemista le akarna szállni. Mintha bolha csípte volna meg gyorsan, hirtelen feláll, majd megnyomja a leghátsó ajtó leszállást jelző piros gombját, mely azonnal jelzi a vezető felé a leszállási kérést.
- Várj még! – áll fel ugyanúgy villámgyorsan, fürgén. Olyan hajlékony ruganyos teste, mintha legalábbis tornász, vagy akrobata lenne. Vállára veszi hátizsákját, melyben – több mint valószínű –, hogy az aznapi tetemes könyvcsomagok lapulhatnak, majd azonnal az egyetemista mellett terem. Amikor a végállomáson végleg lassít a busz, és kinyílik a leghátsó ajtó a férfi előre engedi a fiatal hölgyet, aki kedvesen biccent, majd megvárja illedelmesen, hogy kicsit nehézkesen az egyetemista is lekászálódhasson a buszlépcsőn, mielőtt a busz végleg tovább menetelne komótosan.
- Végre kisütött nap! Tudod én valóságos napimádó vagyok! – közli, majd bájos, egzotikus arcát szándékosan a vakító napsugárnak adja oda, mintha máris kényeztetni akarná arcbőrét, és pórusait.
Az egyetemista fiatalember is megindul hazafelé, mert egy kissé lepusztulásra ítéltetett lakóparkban lakik, ami – szerencsére –, nagyon közel esik a legtöbb tömegközlekedési járathoz.
A hölgy most kedvesen, bizalmasan belekarol. Még mindig érzi azt a jótékony, magától értetődő, kellemes bizsergést, mely új értelmet adhat az egész létezésnek, és a további összefüggések egész sorozatainak. Együtt ballagnak sétálós léptekkel, miközben főképp a hölgy kérdez és tartja mindennel képzelhető találékonysággal szóval a kissé kifáradt egyetemistát.
Így is legalább bő fél órába telik, mire elérkeznek a fiatalember otthonáig.
- Hát, itt volnánk! – jegyzi meg hirtelen, és legszívesebben majdnem el is süllyedne azonnal szégyenében, hogy muszáj volt kimondania ezt a végsőnek bizonyult megállapítást.
- Ó, szóval itt laksz! Akkor ez neked még kényelmes is ebben a formában, hisz gyorsan, és hatékonyan bent lehetsz a városban! – kedvesen pipiskedve feláll, hogy úgy ahogy egy magasságban lehessenek, majd gyöngéden arcon puszilja a most megilletődött, és fülig vörösödött fiatalembert, aki nem igazán tudja, hogy vajon mit is felelhetne erre a kialakult helyzetre. – Remélem, azért még talizhatunk! Persze csak, ha neked is van hozzá kedved nagyfiú? – kérdezi kedvesen, huncutan mosolygós szájjal.
- Az tényleg jó lenne… - feleli. – Akkor legyen szép napot… - válaszolja miközben a kulcsaival a bejárati ajtó zárjával babrál, mintha még várna valamit.
- Igazán örülök, hogy így elbeszélgettünk! – a fiatal, gyönyörű hölgy kihúzza magát, és határozott, sétáló lépésekkel megindul az ellenkező irányba, miközben az egyetemista még utolszor hátranéz, és önmagában azt kívánja: ,,Fordulj meg most!”

ÖSSZETÖRT ELMÉLKEDÉSEK

Annyira boldognak, és elégedettnek tűnt. Nincs is ezen mit szégyellni. Modern volt, és talpraesett, és már tizennyolc évesen úgy döntött, hogy szándékosan külön költözik imádott, rajongásig tisztelt szüleitől, elsősorban talán azért, hogy imponálni tudjon örökké maximalista, érzelmeit csupán kivételes alkalmakor kimutató apjának, és azért hogy a karakán, és mindig temperamentumos édesanyja is elégedett legyen felnőtt lányával, hogy azért mégsem ejtették a fejére.
Később aztán – ahogy az lenni szokott –, egy multicég kommunikációs ügyfélszolgálatán kezdett dolgozni, és jövendőbeli főnökei valósággal valósággal szinte azonnal meglátták a feltörekvő, ifjú hölgyben a lehetőségeket. Mégsem mondható el, hogy karrierista lett volna. Alig kilenc hónapon belül már akkora irodával, panorámaablakkal, és futó dísznövénnyel büszkélkedhetett, akár egy nagyobbacska bálterem. Mégsem volt arrogáns, beképzelt, vagy épp fennhéjázó, mint – főként férfi munkatársai többsége, akik a hódító, és gyarmatosítani, birtokolni vágyó Alfa-hímek szinte majdnem mindegyik sarkalatos tulajdonságaival rendelkeztek.
Volt egy nyílt nap, melyre a gyerekkel rendelkező munkatársak többsége elhozhatta gyerkőceiket. Volt, hogy egyszerre kettőt-hármat is, így a hivatalos, merev, üzletiskedő irodaház egyetlen napra valósággal teljesen átalakult egy afféle tipikus játszóházzá, ahol a gyerekek jól érezhették magukat, és ahol kedvükre visítozhattak, nevethettek, zsibonghattak. A kisfiúk például előszeretettel ültek bele szüleik kedvenc tiszta bőrből készült irodai székébe, és úgy tettek, mintha a telefonálnának, vagy épp üzleti ügyeket intéznének, ahogyan azt – sok esetben –, láthatták. Míg a kislányok többsége máris színes filctollak, zsírkréták, és rajzeszközök segítségével főként A4-es papírlapokon kezdtek színezgeti, rajzolgatni, és legtöbbször igyekszetek úgy viselkedni, ahogy azt már jó előre odahaza főként szorgalmas, és mindenre felkészülő anyukájuk segítségével begyakorolták. S bár a legtöbb szülőnek kisebbfajta rémálommal ér fel egy-egy ilyen nyílt-napos tortúra, ami – elviekben-, a kommunikációt, az interdiszciplináris kapcsolatok előmozdítását célozza, hogy azért az alkalmazottak is érezhessék, és tudják, hogy emberek, és nem kihasználható tömegtermékek, akiket bármikor félre lehet állítani az útból, amennyiben ezt a cég politikája helyesli – a legtöbben már alig vártak, hogy vége legyen ennek a jelentős napnak.
Az ifjú hölgyet is meglátogatta pár gyerkőc vegyesen nagy méretű irodájában. Szerencsére ő már előre készült ilyen esetekre, és hatalmas, nagy méretű asztalán volt gumicukor, csoki, és általában olyan fantasztikus nyalánkságok, és édességek egész sora, melyet a mostani egészségmániás szülők többsége határozottan tiltott, vagy épp ellenzett. Egy lenszőkehajú, szemüveges, imádni való kislány például félt a gumicukorból enni, mert anyukája szerint ettől pattanásos lesz a bőre, és kövér is lesz, és hát ki a fene akar kövér, és elhízott gyerekekkel barátkozni, nem igaz?!
- Mi bánt csillagom? Talán rosszul érzed magad?! – térdelt le a kislányhoz aggódva, mert maga is megijedt.
- Anyukám azt mondta, hogy kövér leszek a gumimaciktól! – válaszolta félénk szégyellőséggel a kislány, és úgy tűnt nagyon szomorú, hogy míg a többi gyerek valósággal szájába tömi a sok finom nyalánkságot, addig neki tiltva vannak az efféle dolgok.
- Mit szólnál hozzá, ha anyukádnak erről a dologról nem szólnánk?! Megígérem, hogy lakat lesz a számon!
A kislány egyből mosolygott meghatottan, és hirtelen megölelte a jócskán megilletődött fiatal nőt, akit szintén meghatott a gesztus, és igyekezett palástól a könnyeit.
A kislány aprócska, tömzsi kezecséivel belemarkolt a gumicukros nagy méretű tálba, és egyenként, szemezgetve igyekezett megkóstolni a sok különlegességet, miközben elismerően és roppant felszabadultan konstatálta, hogy ilyen finom édességeket sajnos még életében nem evett. Az ifjú nő – szerencsére –, amikor a kislány anyukája irodája felé tartott – nem lehetett eltéveszteni, hiszen jellegzetes tűsarkú cipője kopogó hangokat hallatott maga után, mintha ezzel is elsősorban saját magára akarná felhívni a figyelmet –, bejött az irodába imádni való kislánya éppen rajzolgatott valamit egy nagy méretű papírlapra, és látszólag nagyon is elégettnek és boldognak látszott.
- Ugye jól viselkedtél Maya?! – vonta kérdőre anyukája. A kislány óvatosan bólintott.
- Nagyon köszönöm, hogy vigyáztál rájuk! Az ember sosem lehet eléggé felkészült az anyaságra, de azért imádom minden percét! Maya? Mit kell mondani a kedves néninek?!
- Köszönöm szépen… - válaszolta kis, aprócska egérke hangon, míg anyukája ruhájába csimpaszkodott pufók kis ujjacskáival.
- Tudnál várni egy pillanatot?! – kérte a fiatal nő kollégáját, akit meglepett a kérése.
- Maya el ne mozdul innét! Anyuci mindjárt foglalkozik veled, csak beszélget egy kicsit a kedves nénivel. – szólt rá kicsit komolyabban. A kislány katonásan vigyázva vágta magát, akár a cövek, és el nem mozdult onnét, ahol éppen volt.
- Talán valami probléma volt a kislánnyal?! – kérdezte aggódva, mégis kíváncsian keresztbe font karokkal.
- Ugyan dehogy! Maya egy igazi földre szállt angyal! Imádni való, és nagyon okos! Szóval… az van, hogy mindig ennyire félénk, és szomorú volt… bocsáss meg semmi közöm hozzá, csak tudod… észre vettem… - próbált logikusan érvelni a másik munkatársa előtt.
- Ó, hát… igen… tudod mostanság sajnos a párom és én nem igazán jövünk ki egymással, és bár igyekszünk a gyerekek előtt kevesebbet veszekedni, és komfrontálódni, Maya sokszor hallhat olyasmit, amit talán nem volna szabad… - tért a lényegre. – Egyébként miért is kérdezted?!
- Semmi az egész, tényleg, csak észrevettem, hogy szomorú, és magányos volt, és nagyon hiányzik az életből valami, amit nagyon nehéz megfogalmazni, már ha érted, hogy mire akarok kilyukadni?!
- Nos, hát nagyon köszönöm, hogy vigyáztál ma rájuk, és igyekszem megfontolni a jó tanácsokat! Akkor további szép napot! – látványosan kopogni kezdett újfent méregdrága tűsarkú cipőiben, miközben kézen fogta kislányát és a lift felé ment vele.
Ekkor döbbent rá, hogy talán nem volna egy elvetélt elképzelés, ha amint hazaér majd munkahelyéről esetleg pasijának is megemlíthetné a gyerekeket, és a családalapítással kapcsolatos dolgokat. Elvégre már több min három éve vannak együtt jóban rosszban, és ennyi idő alatt az ember mégiscsak döntésre szokott jutni. Így amikor a munkaidő végére ért, és rendben, precízen lezárta laptopját, és irodáját, lement az irodaház parkolóházába, ahol a legtöbb céges és magánautó parkolt, beült autójába, és kényelmesen hazafuvarozta magát.
Amikor hazaért kicsit elfáradt az egész napos lótás-futástól, és csak arra vágyott, hogy egy könnyed, kellemes egy pohárka fehérbor és habfürdő társaságában végre lazíthassa elfáradt testét, és feltölthesse lelkét. Arra azonban korántsem volt elkészülve, hogy amint a hálószoba felé vette útját, hangokat hall odabentről.
,,Valakik szeretkeznek egymással! De vajon kik lehetnek azok?! Elvégre a pasija azt mondta neki tegnap, hogy ma sokáig kell dolgoznia, hogy minél profitorientáltabb, és nyereségesebb üzleteket legyen képes tető alá hozni! Hát akkor ez meg mit akarjon most jelenteni?!” – futott át akár egy szuperszonikus filmfelvétel agyán az összezsúfolt gondolatok többsége.
Az előszobában volt néhány esőkabát, és esernyő. Most az egyik esernyő akadt a kezébe – gondolván, ez azért mégiscsak hatásos önvédelmi fegyver tud lenni, mint mondjuk bármi más. Óvatosan lábujjhegyre állt, és így tette meg a pár lépést, mire a kitárt hálószobaajtóban fel nem fedezte a két meztelen test egymásba fonódását, és a megcsalás megdönthetetlen, és alapos bizonyítékát.
- Szép jó napot! Hogy vagytok?! – kérdezte visszafogva minden robbanással fenyegető haragját, és kitöréssel fenyegető indulatait.
Pasija és a szintén gyönyörű fotómodell külsejű nő valósággal megriadtan majdnem egymáson átbukva igyekezett meztelen testükre rátekerni a hófehér, átizzadt lepedőket, hogy valahogy elfogadható állapotba hozhassák magukat.
- Szia drágám! Milyen napod volt? Mesélj? – kérdezte először a sportos, és nagyon is jóképű pasi.
- Fantasztikusan érdekes napom volt, de úgy látom ti se unatkoztatok! – tette máris keresztbe mindkét karját, mint aki jogos magyarázatot vár a viselkedésre. A pasija barátnője – látszólag –, megpróbált a lepedők, és a nagy méretű párnák halmai közt biztos menedéket keresni több kevesebb sikerrel. De valahogy nem igazán sikerült neki a dolog.
- Mi még nem ismerjük egymást, ugye?! – kérdezte most a jócskán megszeppent, szemlátomást megilletődött meztelen nőt. – Szia, Mészáros Virág vagyok! – nyújtotta hosszú kezét, mintha csupán csak egy egyszerű, diplomatikus bemutatkozásról lett volna szó. A másik nő azt sem igen tudta, hogy erre kapásból mit illik, vagy nem illik felelni; továbbra is kínos ügyetlenséggel igyekezett bombázó testére rátekerni a nagy méretű lepedőt, amely még így is nagyon sokat megmutatott domborulataiból.
- Édesem! Bébi! Ez nem az, aminek látszik! Te is tudod, hogy imádlak, és nagyon bírlak… - igyekezett reménytelenül megmagyarázni valahogy a kínossá fajuló helyzetet a férfi, de mintha megérezte volna, hogy amúgy is csak saját maga alatt vágja a fát, hiszen azonnal hiteltelenné, megbízhatatlanná lett, amint egy másik nőnél keresett magának örömöt, és boldogságot.
- Igen?! Hát látod ez most egy nagyon érdekes helyzet Ádám! Annyi időt kapsz tőlem, hogy felöltözz és szedd az összes cuccodat! Takarod el az életemből, vagy esküszöm neked mindenre, ami valaha is kedves lehetett neked nagyon meg fogod bánni, hogy ezt tetted! Viheted a kis barátnődet is! – szólt oda csak úgy fél vállról.
- Jaj, kiscicám! Nem kell durcizni, meg hisztizni! Csak nem klimaxolsz már ilyen fiatalon?! – nyögte be, mint valami idióta szöveget, amikor már úgy is kifogyott a használható mentőötletekből.
- Hogy mit mondták??? Látod itt ezt az esernyőt! Öt percet kapsz tőlem, hogy innét végleg eltűnj! A továbbiakban nem érdekelsz! Ha nem mész az sem gond! Van egy-két ismerősöm, akikkel nagyon jól baráti kapcsolatban állok, és ha adok nekik egy kisebb pénzösszeget belőled fasírtot csinálnak, és úgy kidekorálják a szépfiús arcodat, hogy a saját anyád sem fog rád ismerni! – Virág minden mondatán erősen éreződött, hogy nem csupán a harag, és indulat vezérli, sokkal inkább valami különös, sajátságos bosszúállás, az elkövetett sérelmek jogos megtorlása.
A másik hölgyemény óvatosan kikászálódott az ágyból, testtén szorgosan körbetekert lepedővel, és igyekezett úgy ahogy összeszedni az elhajigált holmiját. Virág készségesen még segített is neki. Nem vele volt neki dolga, hanem a pasival, aki ennyire galád, aljas, szemét módon elárulta őt, és párkapcsolatuk egész jellegét. Amikor a hölgyemény végül készen lett máris távozott, és kiment a bejárati ajtón. Virág pasija még szeretett volna utána kiáltani, hogy azért, ha magányosnak érzi magát még összefuthatnának valahol, esetleg egy alkalmasabb helyszínen, de erre már nem nyílhatott alkalma, mert Virág fenyegetően közelített felé a most önvédelmi fegyvernek kiszemelt nagy méretű esernyőjével, és nagyon úgy tűnt, hogy legszívesebben kiadósan megütné.
- Kicsim… kis galambocskám… nem lehetne megbeszélni? Tudod felnőttek módjára a dolgokat…? Biztos vagyok benne, hogy együtt, és közösen kitalálnák valamit… - próbálkozott egy utolsó szánalmasra sikeredett kéréssel, de ha egyszer Virág bármit is a fejébe vett, nagyon ritkán akarta megváltoztatni sziklaszilárdan elhatározott, markáns véleményét.
- Most azonnal tűnj el innét! Megértetted?!
A pasinak sem kellett több! Jóformán úgy ahogy volt alig egy lepedőben lépett ki a bejárati ajtón magával hurcolva cókmókjait, és szállt be a lakás előtt parkoló terepjárójába. De nem felejtette el persze szitkozódások, és káromkodások közepette egy kicsit megfenyegetni, és megfélemlíteni Virágot, hogy ezzel még nincs vége kettejük között a dolgoknak, és ennek lesz is következménye, csak várja szépen ki a sorát. Virág rendíthetetlen, tántoríthatatlan amazonharcosként állta saját meggyőződését, míg Ádám kilépett végleg az életéből, hogy aztán végre vehessen egy megérdemelt habfürdőt, és igyon egy pohárka fehérbort.
Másnap aztán néhány csajos barátnő ismerőse ugrott fel hozzá, mert – mint az később kiderült –, már hónapokkal előtte megbeszélték, hogy valamikor összejönnek egy kis afféle csajos traccspartira, és dumcsizásra, de valami szinte mindig óhatatlanul is közbejött, így inkább most ejtették meg a duma partit.
- Szia csajszim! Hát hogy s mint vagy?! – léptek be négyen legjobb barátnői közül, és persze mindegyik hozott valami kis apróságot, amitől – remélhetőleg –, fergeteg hangulat kerekedhet. Ki sós ropit, míg más néminemű fűszeres chipset, esetleg tortillát, mások jó minőségű fehérbort.
- Jaj ne is kérdezzétek! Tegnap szakítottam azzal a szarházi Ádámmal!
- Na ne csináld csajszi! – a négy csinos, extravagáns nő valósággal megdöbbent, és csak nehezen akarták elhinni a történteket. – Hát az meg hogy lehet? Azt gondoltuk, hogy nemsokára majd esküvő lesz, aztán sorrendben érkeznek a gyerkőcök is, és akkor erre tessék! Ilyesmi történik! – foglaltak helyet döbbenet meglepetésükben a tágas, és kényelmes nappaliban, miközben lepakolták holmijukat.
- Ti minek hívnátok azt, amikor az ember egy fáradt munkanap végén hazajön a melóból, és akkor a pasiját meztelenül találja a hálószobában egy másik szintén meztelen cicababával?! – tette fel minden barátnőjének a költői kérdést.
- Hát csajszi, ez sajna egyértelműen megcsalás, méghozzá a legbrutálisabb fajtából! – válaszolta egy ember helyett is az egyik jó barátnő.
- Hát szerintem is! Úgyhogy Ádámka egy szál lepedőben ült be a terepjárójába és hajtott el innét!
- ...És mondd csak szívem! Hogy sikerült mindezt megtenned vele?! Nagyon érdekel!
- Mi sem egyszerűbb annál! Megfogtam egy jó vaskos esernyőt, és megfenyegettem, ha nem száll ki az életemből össze fogom veretni néhány morcos képű haverommal. Hát ennyi történt!
- Csajok! Emeljük közösen poharunkat a mi örök kedvenc, vagány barátnőkre Virágra! Éljen soká! A harcos Tomb Raider! – mind a négy csinos nő kórusban kezdett gratulálni neki miközben jó pár pohárköszöntőt sikerült elmondaniuk.
Mire a napnak végre lett a díszes hölgytársaság – Virág kivételével –, jócskán felöntött a garatra és úgy becsiccsentett, hogy egymást támogatni, vihogva szálltak be a liftbe, és mentek ki a bejárati ajtón, ahol taxi járta a csajos barátnőket. Még szerencse, hogy Virágnak azonnal eszébe jutott és hívott nekik taxit, hogy mindenki biztonságban hazajusson. Később, amikor Virág visszatért a lakásba, és igyekezett gondosan eltakarítani a csajos buli kisebb-nagyobb hulladékait, miközben a konyhában elmosta a tányérokat és eltörölgette néhány könnycseppet igyekezett elmorzsolni szemeiből, arra gondolva, hogy igenis muszáj volt bizonyos lépéseket megtennie, különben az élete nem állt volna másból, mint puszta formális hazugságok, kölcsönös megtévesztések sorozatából. Felszabadultságot, és könnyebbséget is érzett a lelkében. Mintha azok a belső, jelentős sziszifuszi kősziklák, melyeket – nagy általánosságban –, szinte kivétel nélkül minden ember saját maga cipel, mintha megszűntek volna létezni, csupán csak az által, hogy határozott, talpraesett, független nő maradt. De még így is nagyon szeretett volna magának olyasvalakit, akire építeni lehet hosszútávon, és aki nem hagyja cserben.

KALÓDÁK FÓNÁKJA

Akár a dühöngő bosszú-hullámok,
tengerek ítélkező habjai
- már mi is mindent elvesztettünk.
Sorstragédiák, megtört-reménységű
tehetséges karrier-bukások.
Mi történhetett vajon az emberekkel?!
Ha senki sem mer őszintén szólni, igazat vallani?!

Beborult, fellegesedett barna fényekkel
miért pislákol egy-egy őzike szempár?
Mozdulatok, gesztusok,
rejtett párbeszédek konkrét kohéziója
már mind egy totálisan megváltozott Lét-skálát mutat.

Az átmentek folyosókká tömörítik önmagukat
míg már lehetőség-Holnapok sem lesznek
s visszakövethető nyomokat sem
éget lelkükbe a gyorsuló Idő.
– Két Halál s kezdet közé szorulva
csak türelmes Sors lehet a gyökértelen,
nagyváros-arcú hitvány ember-csőcselék.

Tulajdonok totális tagadása,
akár a tartósnak becézett uzsorakamat
még visszaváltható Lélek-alatti álmokat
nem lehet megálmodni;
valóságpárti, bekeretezett vágyakat
nem lehet felszabadítani,
akár az öntevékeny félelem szilárd képtárai.
A lelakatolt arcok vonásról-vonásra
megmerevednek, megszilárdulnak.

A gondokból szinte mindig
kipakolják a reményt.
– A nappalok derű-virágait sem
foglalhatóak már vissza;
a képzelet realizmusát senki sem értheti.
Az összegyűjtögetett messzeségek
egyszerre őrlik, s megelégelik
a Lélek hagyma-rétegeit.

Hiszen már tétova, tetszhalott megoldások
már rég nincsnek.
Véletlen találkozások mögött is orvul,
szüntelen meglapul valami
tudatosan késleltetett,
elbitangolt, mocskos szándék,
vad ösztön-fenyegető törtetés.
– Hová hagytuk a túlzásokba vitt,
ostoba reménykedést?!
Agyalágyultak majom-agyában
hiába is próbálnánk kutatni
biztos megfejtések után.
Torzított agymosást végzet
egy egész alávaló Korszak!