MEGFEJTETLEN KAMASZ-TITKOK

Viki önmagába roskadtan ücsörgött a tapolcai szálloda egyik szobájában. Elviekben ilyen helyzetekben külön szabályok vonatkoznának mind a lányokra, mind a fiúkra vegyesen. Dehát az igazság persze az volt, hogy őkmár nem pisis gyerekek voltak, akik folyamatosan anyjuk szoknyája mögé bújtak, vagy váratlan-hirtelen sírni, bőgni kezdtek, akár a halálra rémült óvodás gyerekek, hanem fél lábbal már a felnőttség határmezsgyéjét súrolták, és előszeretettel szerettek hencegve kérkedni azzal, hogy már bizony ők mind önálló felnőttek, és szexelitek is, legalább egyszer ebben a kacifántos életben. A folyosóról időközben beszűrödő fiatalos zsibongás talán el sem juthatott a tudatáig, hiszennéhány kotnyeles, és persze minden lében kanál osztálytársnője máris szobája ajtaja előtt várakozott visszafojtott, mohó kíváncsisággal, és mindenki arra az egy dologra volt kíváncsi, hogy ti. Viki és Gergő akkor most lefeküdtek-e egymással, és legalább védekeztek-e a nagy pillanat közben?!
Vikinek valahogy össze kellett szednie magát, hiszen – anno –, svédországban született, és anyukája egyedül nevelte jószerivel fel őt, és így már ideje korán hozzászokott, hogy a felmerülő problémáit, és gondjait saját magának illik rendeznie, ha törik, ha szakad. Megdörzsölte kipirosodott arcát, nedves szemeit, majd beletúrt a hajába, mintha csak összezavarodott gondolatai között akart volna – úgy ahogy –, rendet tenni. Gergő nagyon sok tapasztalattal rndelkezett, mert profi szinten űzte tegnap éjjel az ún. lepedőakrobatikát, másrészt viszont egyszerre volt kissé brutálisan türelmetln, nyomulós, agresszív, ha nem úgy sültek el a dolgok, mint azt eredetileg elvárta volna. Viki most kicsit úgy érezte magát, mint általában az olcsó, csupán futó, vagy ha tetszik egy éjszakás kalandokat áruló konzumnők többsége, akik – ha jól végezték a dolgukat –, busás jövedelemre tehetek szert, még adózás után is. Most mégis, mintha lelkét összetaposták, és megalázták volna. Nagyon szennyesnk, mocskosnak gondolta magát, mintha képtelen volna rendesen megtisztítani belső énjét a tartósnak bélyegzett szennyeződésektől, melyekről rövidesen mindenki fog tudni.
Most azonban hirtelen azt sem igen tudhatta, hogy legjobb csajos barátnőinek mit kellene mondania a tegnap estével kapcsolatosan? Már előre hallotta, hogy az a kis szemétláda dög Laura és a minden lében kanál Andika már lesben állnak, szobája ajtaja előtt és azt a kissé habókos, szerencsétlen osztályuk elkersztlt hülyegyerekét Robikát igyekszenek faggatani, hogy vajon Viki és Gergő szexeltek-e?! ,,Micsoda egy olcsójános, és velejéig szánalmas húzás ez még tőlük is!” – gondolta, majd tovább töprengett, morfondírozott magában. Hogy büszke volt-e eredetileg tettére?! Hát ez jó, és lényeges kérdés, de meglehetősen nehéz rá pontos, és egyértelműen felépített választ adni. Ugyanakkor, amit inkább igazán bánt, hogy hallgatólagosan megígérte anyukájának, hogy legalább a diploma utánig fog várni a nagy őre, és az első szexuális ,,felvilágosító” kalandjára. De hát az idők felgyorsultak, és rendkívüli mértékben megváltoztak köszönhetően az internet egyre széleskörűbb térhódításának, és a közösségi médiában generált szándékosan pimasz, provokatív tartalmaknak.
,,Miért is pont ő lenne a kivétel, akinek kötelezően várnia kellene mondjuk a huszonegyedik szülinapjáig?!” – sehogyan sem fért a fejébe. Felkelt a szőrmetakaróval letakart ágyáról, és apró, pipiskedő léptekkel közelbb osont az ajtajához, mert már hallotta, hogy a két legkotnyelesebb csaj az egész gimiből az ő szobája előtt agyal, és tanakodik, miközben a balek Robikát igyekeznek faggatni:
- Na, áruld már el Robika, hogy mi volt tegnap este? – kérdezte az értelmi szerző hírében álló Laura.
- Igen, légyszi Robika! Ne hagyj bennünket kétségek között oksza?! – kontrázott Andi.
- Ö… mire is vagyok kíváncsiak egész pontosan…?! – szabadkozott az osztály jelképesen elkönyvelt bohóca Robi, aki azért nem volt olyan hülyegyerek, sem szánalmas ostoba, hogy ne ismerte volna az egyes emberek személyiségét, és az összetett érzéseket.
- Jaj, ne szórakozz már! Ne hülyíts minket! Térjünk a tárgyra kisöreg! A Gergő megdugta-e a Vikit, vagy csak átdumcsizták az éjszakát! Erre vagyunk kíváncsiak! – tették egyszerre kissé ellenségesen, támadásra készülve keresztbe kezeit a két kamasz lány.
- Hát… nem igazán… legalábbis szerintem… - kezdte szándékosan csürni-csavarni mondatait Robi.
- Hát ez nem lehet igaz! Tudod mi vagy te Robika?! Egy kurva nagy idióta sutyerák! Méghogy nem tudod, hogy akkor most történt-e szex, vagy sem! – méltatlankodott mind a kettő.
- Hát pedig sajnos ez a helyzet! – Robi azzal már ment is volna, miszerint: őbelőle aztán semmit nem szednek ki ezek a hisztiskedvő, kíváncsi tyúkok, ám a temperamentumos Laura sarkára állt, és igyekezett bevetni minden elképzelhető nőiességének bimbódzó titkait. Látványosan elkezdte kigombolni ruhája felső részét, hogy a melltartója és benne gömbölyödésnek indult melle látszódhasson, és úgy tett mint aki megakarja környékezni a szerencsétlen, kamasz srácot.
- Na kicsi Robikám! Légy olyan jó, és áruld el, amit tudsz! Látod ezt a két szép didkót? Ha jó leszel, én sem leszek hálátlan! – azzal egyre közelebb, és közelebb ment a félszeg, tétova, félős kamas fiúhoz, végül aztán Andiban volt annyi kurázsi, hogy leállítsa elvetemültségből jelesre vizsgázó barátnőjét.
- Most komolyan Laura! Állítsd le magad! Majd megtudjuk mástól! Hagyjuk futni ezt a bohócot! – vetette ötletkép oda.
- Hát ha nagyon muszáj… - Laura ismét látványosan igyekezett begombolni ruhája felső részét, és szinte kéjes élvezetű mosoly terült el telt ajkai között, amikor megérezte Robin a visszafojtott félelmet. – Most elmehetsz! Szedd a lábad te kis mamlasz!
Azzal Robi inkább úgy volt vele, hogy kereket old, ám valójában a folyosó végén volt egy kis kitüremkedett rész, ahol megbújhatott, és továbbra is figyelhette a közvetlenül alig öt méterre zajló eseményeket.
Most a két barátnőn volt a sor, hogy egyenesen első kézből értesülhessenek a legfrissebb információkról. Előbb persze Laura volt, aki türelmetlenségében azonnal kinyitotta az ajtót, majd be is lépett se szó, se beszéd, és csak utána jött Andi.
- Szia csajszi! Hogy vagy?! Na? Mesélj már mi történtaz éjjel?! – mindketten ltelepedtek Viki ágyára, közrefogták őt.
- Kedves Laura! Én azt gondolom, hogy ez minden lánynak a legféltettebb magánügye kellene hogy legyen! – kezdte kimérten, visszafogottan. Ki nem állhatta az olyan törtető kis csajokat, akik minden apró, elejtett pltykára valósággal ugranak, akár a hiénák, vagy a dögkeselyűk.
- Na Vikikém! Ne legyél már olyan undi velünk! Mi csak a barátaid akarunk lenni! – kérlelték mézes-mázos szavakkal, és érződött, hogyaddig nem szándékoznak békén hagyni, amíg el nem érik a céljukat.
- Akkor én most kimegyek azon az ajtón, és felőlem azt csináltok, amit csak akartok, de a magánéletemet nem két ilyen elcseszett kis tyúkkal fogom megtárgyalni! Világos?! – Viki nem is zavartatta magát máris felkelt az ágyról, ahol eddig üldögélt, és egyszereűn kisétált az ajtón asaját levükben fővő két hisztis barátnőt.
- Hát ez nem úgy sült el Laura, ahogy azt előre gondoltuk. – jegyezte meg kissé tudálékosan, oktondik módjára Andi.
- Jaj kussolj már! Fog be! Gondolkodnom kell! – fölpattant, és azonnal ide-oda kezdett járkálni a viszonylag tágas helyiségben. – Akkor ezek szerint mégiscsak történhetett valami, ha ennyire nem szándékozik megoszani velük féltett magánéletét… - töprengett hangosan. – Irány Kriszta, aki a legjobb barátnője! Neki egészen biztosan elfog mondani mindent, és akkor mi is nyeregben érezhetük magunkat! Gyerünk! – adta ki az utasítást és máris indult az ajtón kifelé, hogy aztán mindketten legaloppozzanak a lépcsőn egyenesen az aulába, ahol időközben Viki és Kriszta a két legjobb barátnő már hevesen beszélgetett:
- ...Akkor most szexeltél azzal a surmó paraszt Gergővel, vagy nem?! – szögezte ellentmondást nem tűrően Vikinek a kérdést legjobb barátnője.
- Nézd csak… - kezdett habozni. – Ez nagyon nem egyszerű… - tördeléni kezdte a kezeit, mely egyébként sosem volt szokása, keze és arca is elkezdett finoman verejétkezni, amitől a másik barátnő is erősen eltöprengett, hogy vajon Viki igazat mondd-e neki, hogy csupán csak azért tetteti magát, mert fél bevallani az igazat.
- Figyelj csajszi! Mióta vagyunk már barátnők?! Óvis korunk óta sülve-főve együtt voltunk jóban-rosszban. Igazán megbízhatnál már bennem. Na, ki vele! Mi történt?! – tért a lényegre Kriszta.
- Hú… nehézerről még egy jó baráttal is beszélni, de a lényeg, hogy Gergő nagyon… értette a dolgát… - fogalmazott titokzatosan.
- Ezt most nem értem! Akkor megtörtént adolog, és lefeküdtél vele, vagy sem?! – Krisztát ritkán lehetett lóvá tnni, mert mindig észrevette, ha valaki füllentett, vagy épp csak megkerülte az igazságot.
- Mondjuk azt, hogy elővette a micsodáját, de szerencsére nem használta, mert akkor megijedtem, és tökön rúgtam! – annyira jóvolt ezt így nyiltan kimondani, mintha egyszerre könnyebbült volna meg tonnányi súlyokat leszakítva önmarcangolásra hajlamos lelkéből.
- Ez azért nem semmi! Én nagyon büszke vagyok rád, hogy nem adtad oda magad! – ölelte magához büszkén, mire Viki szeméből is szivárogni kezdett pár eltévedt könnycsepp.
- Hát… tudod… lehet, hogy én vagyok a hülye, mert így azt mondják sokan, hogy a kamaszok elesnek egy nagyon fontos leckétől, vagy ha tetszik tapasztalattól, de úgy vagyok vele, hogy legalább meggondolatlanság és gyerekes hőzöngés miatt nem estem teherbe. Anyám totál ki is készülne a hír hallatán. Annyira vaskalapos.
- Hát azt meghiszem! A többiekkel beszéltél már?
- Andi és Laura nagyon nyomulósak, és pletykafészkek tudnak lenni, velük inkább nem osztottam meg a bizalmas titkaim, de valahogy nagyon kezdem megsajnálni a Robit, mert szerintem eddig még nem sok igazi, és őszinte barátja akadhatott.
- Te most akkor Robiba is szerelmes lettél? Nocsak! Micsoda váratlan fordulat! – lepődött meg a másik.
- Ugyan menj már te buta! Én csak azt mondom, hogy mindenki hülyegyerekként kezeli, holott olyan irodalmi és kulturális dolgokat tud, meg sokszor igazán romantikus, és elbűvölő tud lenni, hogy az embernek valósággal megszakad aszíve, hogy ennyire szuper srácnak miért nincsenek igazi barátai. Érted ezt?!
- Azt hiszem.
Nemsokkal később délelőtt magasságában az oztályfőnöknő is felébredt álmaiból, és tüstént magyarázatot követelt a tegnap estére vonatkozóan, hiszen – főként Laura máris valósággalélt-halt a vágytól, hogy elmondhassa az osztályfőnöknőnek, hogy Viki mennyire rossz kislány volt, amikor állítólag Gergővel szexeltek egymással.
- Hogy micsoda??? – tért ki a hitéből az ofő. – Ezt meg hol hallottad?! – kérdezte Laurát.
- Ne tessék rám haragudni Kati néni, csak úgy hallottuk… - szándékosan elbagatelizálta a tulajdonképpeni igazságot, miszerint: elsősorban ő és Andi voltak azok, akik mindenről tudni akartak.
- Most azonnal kiderítem, hogy mi folyik itt! Ennek a fele sem tréfa! – Az osztályfőnök bizony egyre idegesebben közelítette meg Viki szobáját és amikor kinyitotta az ajtót és szembesült vele, hogy a kamaszlány nincs sehol végül a lenti tévés szobában találta meg, ahol Krisztával beszélgettek.
- Viki most azonnal beszélni akarok veled! Gyere ide! – intette magához mérgében a kamasz lányt, aki mintha már várta volna ezt a találkozást, mert kimért, mégis határozott léptekkel közelítette meg a tanárnőt.
- Kati néni tudom, hogy miért hívott, és szeretném elmondani, hogy éjjel Gergő és köztem nem történt semmi, bár voltak kísérletek… - igyekezett töviről-hegyire bevallani a teljes igazságot.
- Még van merszed ezt ennyire könnyedén, és fittyet hányva közölni?! – visszakézből azonnal lekevert Viki arcára egy égő, vöröslő nyomot hagyó, hatalmas pofont. Viki még csak meg sem ingott, nem is kapott égően fájdalmas arcához, sokkal inkább kirívó bátorsággal igyekezett elviselni a rá kimért bünetést.
- Bocsánatot kérek Kati néni, de tényleg nem történt semmi… - válaszolt újból a sablonszöveggel, az ofőn pedig jócskán látszott, hogy hirtelejében alig talál megfelelő szavakat.
- Szegény jóravaló szüleidnek most akkor áruld el, hogy mit mondjak?! Egy osztálykiránduláson a kedves, kíváncsi kamaszlányuk egyszereűn lefeküdt egy másik kamasz fiúval, és szexeltek is! – össze-vissza járkálni kezdett, és alig bírt logikus következtetéseket kitalálni.
- Kati neni, majd én beszélek édesanyámmal, ő mindig meghallgat…
- Azt szeretném én látni drága kislányom! – tette keresztbe a karját, majd következett a Gergővel való hivalkodó, és nyíilvános jelegű szembesítés. Gergő kicsattanó, moolygós jókedvvel lépkedett le az emeletimárványlépcsőkről, de hamar a szájára fagyott a mosoly – legalábbis, amikor megpillantotta Vikit.
- No hát akkor Gergő kedves! Most meséld csak el, hogy mit csináltatot éjszaka! És ne hagyd ki nekem a kínos részleteket sem! – követelte az ofő.
- Hát… tetszik tudni Kati néni az úgy volt, hogy nagyon jól éreztük magunkat, és azt hittük, hogy megfog történni az a dolog, hiszen már mindenki csinálta, csak mi nem, és szóval témázgattunk, meg simogattuk egymást, amikor Viki azt mondta, hogy nem szeretné, mert fél, és akkor inkább abbahagytuk, majd én leléptem a szobából. – Gergő hangjában semmi jelét nem adta a hazugságnak, vagy a félelemnek. Sőt kicsit úgy tűnt, mintha lezser fellengzősség hatná át kiszámítható mondatait.
- Hát ez nagyon szép! Megvagyok én áldva két kíváncsi kamasszal az már biztos! Most mihez kezdjek veletek, mi?! – töprengett hangosan, miközben ida-oda járkált még mindig.
- Szerintem ne fújuk fel a dolgot nagyon! Az én szüleim mindenesetre nem örülnének neki. – vallotta be Gergő, mire az ofő visszakézből neki is adott egyégető pofont, ami nagyon rosszul esett az elkényeztetett újgazdag fiúnak.
- Auuu… de Kati néni… ezt most miért kellett?! – kérte ki magának.
- Gondolkozz csak el rajta! Rád fér! Most pedig mindketten mars a szobátokba és kulcsra fogom zárni az ajtótokat az osztálykirándulás utolsó napjáig. – adott utasítást a tanárnő.
Így történt, hogy Viki és Gergő a hátralévő közel másfél napot szobafogságba töltöttél el zárt ajtók mögött, és senkivel sem beszélgthettek. Aztán amikor eljött az utolsó nap, és az ofő mindkettejük szobáját kinyitotta mintha Viki sokkal bölcsebb, és érettebb lett volna, mint legutóbb.
A visszafelé tartó úton alig szóltak egymáshoz, csupán csak Viki és Kriszta beszélgettek hosszasan, majd amikor a pályaudvaron fékezett a gyorsvonat, és mindenki lekászálódott a szerelvényről a szülők már mindannyian türelmetlenül várták, hogy magukhoz ölelhessék gyerekeiket. Később azt beszélték, hogy Viki férjhez ment egy ügyvédhez és két gyönyörű, makkegészséges gyereke született, míg az újgazdag Gergő valósággal habzsolta az éltet, és az alkalmi örömöket, és előbb-utóbb mindenki elpártolt tőle, még alkalmi barátai is.

A KIMONDATLAN SEBEK SZÍNHÁZA

A színházban ismerkedtek össze – ha egyáltalán lehet ezt mondani –, hiszen István különben se volt az a társaságkedvelő fajta ember, és különben is szilárd meggyőződésévé lett – különösen-, az utóbbi években, hogy színházba mostanság előszeretettel azok mennek, akik szeretik látványosan kiteregetni ruháikat, fénylő, értékes ékszercsecsebecséiket, és előkelőnek számító ruhakollekciójukat, és amikor egy-egy szemfüles, rafinált, de ugyanakkor már szabályosan tolakodó, bunkó bulvármédiából szalajtott riporter orruk alá dugja a mikrofont, és mintegy jelképes keretek között kérdőre vonja őket, hogy:
– Mondja csak? Hogy tetszett az adott darab? – Akkor a legtöbb esetben az illető megszólított jóformán köpni-nyelni sem tud az átmeneti megdöbbenésétől.
István kicsit különc, furcsa ember volt meglepően érdekes, és furcsa szokásokkal, melyek aztán a későbbiek folyamán, ahogy teltek az évek észrevétlen rituálékká terebélyesedve beépültek gondolkodásmódjába, és mindennapi élete kisebb-nagyobb megtűrt, vagy épp átszenvedett fiaskói közé. Barátnőjével, aki már eljegyzett menyasszonya is volt egyben csupán alig másfél éve szakítottak, mert a kifinomult ügyvédnőnek – mint azt jómaga állította, megfelelő anyagi egzisztenciára volt szüksége hozzá, hogy luxushoz hozzászoktatott életmódját maradéktalanul élvezni tudja, és mivel csupán egy egyszerű, átlagos, dolgozó tanárember volt, amolyan független értelmiségi könyvkukac így a felvilági nő teljesen természetesen inkább keresett magának egy dúsgazdag, fiatalos, vállalkozó oligarchát, csakhogy saját maga anyagi biztonságát egy életre bebiztosíthassa.
Aztán hogy őszinte érzelmek is volnának a világon, az már egy cseppet sem érdekelte. Az még kevésbé, hogy a férfi majdnem öngyilkosságot kísérelt meg egy elvesztett, szándékosan önsajnáltató percében, és nyolcvanas éveiben járó nagyanyja bicegett el takaros kis társasházi lakásához, hogy felpofozás által – úgy ahogy –, valamivel jobb belátásra bírja, aztán mindketten együtt sírtak, és merengtek azon, hogy vajon miért is siklott ki ennyire István szánalmasra sikeredett kispolgárias életvitele?
Az elején annyira furcsán, elveszettnek érezte magát a színház nyüzsgő, méhkaptárszerűen zsongó forgatagában, mintha legalábbis egy állatkertbe tévedt volna, ahol a legtöbb ember majom, és pávián egyszerre, míg a gyönyörű, és sugárzó hölgyek többsége egzotikus, rózsaszínszínű flamingó puccos, csiricsáré ruhakölteményekben páváskodva.
Amikor Annamarit meglátta abban a nagyestélyiszerű, pánt nélküli, karamellszínű ruhában, mely szabadon hagyta meztelen, enyhén szeplős vállait valósággal beleborzongott már az elképzelt gondolatba is, hogy neki egészen biztosan nem lesz ilyen egzotikus, álomszépséges barátnője, hiszen az utóbbi pár hónapban annak is örült, ha a sárga csekkeket időben befizette, és ha – kivételesen –, minden elektromos, és vízvezeték működött összkomfortos lakásában, és ráadásul még a főtésszámlával sem maradt el.
Tény és való mostanság alig-alig akadt valamicske bevétele. Azok is inkább kisebb-nagyobb kerti, alkalmi munkák voltak, vagy online marketing megbízások, bár ebben ténylegesen még nagyon kezdő volt, és gyerekcipőben is járt. Bár kétségtelen, hogy volt egynéhány ismerőse, akik nyugodt szívvel ajánlották neki a tőzsdézést, István mégis határozottan vissza kellett, hogy utasítsa őket, hiszen jó pár – főként –, amerikai filmet volt alkalma megnézni, ahol a tőzsdei spekulációk valósággal mindennaposnak számítottak, és nagy általánosságban az adott film főhőse egyszer még a Wall street nagymenő farkasa volt, míg egy-két nap múltán csak egy átlagos bégető bárányka, aki horribilis milliókat bukott egyetlen hibásdöntése miatt. Hát köszönte szépen, ebből ténylegesen nem kért.
Annamari egész angyali személyiségét valami különleges védőburok, kozmikus szeretet-auróra vette körbe, mely arra biztatta a körötte lévő embereket, hogy egészen nyugodtan ismerkedjenek össze vele, és nyugodtan kezdeményezzenek akár még beszélgetést is, elvégre emberek vagyunk, és a hibáinkból kellene tanulnunk, már aki teheti.
Igazából Annamari csupán csak egy futó, könnyed pillantást pazarolt az erősen kopaszodásnak indult, és kisebbfajta sörpocakot növesztgető, szánalmas emberre, aki kissé bárgyúan idióta, grimaszos mosollyal igyekezett viszonozni a babonázó hölgy észrevételét.
Amikor István észrevette, hogy közvetlenül a mellette lévő széken fog ülni ez a bombázó istennő hirtelen azt se tudta, hogy köpjön, vagy nyeljen, mintha szabályosan hibernálta volna saját magát, vagy tartósan lefagyott volna még erre az igazán fantasztikusan sugárzó gondolatra is.
Mintha csak egy szándékosan lassított, romantikus filmet nézett volna, olyan volt most a fenséges jelenet, amint Annamari közelebb tipegett magassarkújában, és gyönyörű, közvetlen angyali mosolyával megszólította a gyanútlan férfit:
- Bocsásson meg… szabad ez a hely? - kérdezte szomorkás, sebezhető mosollyal. Haját elegáns, hercegnői kontyba fogta, mely különleges szépségét kölcsönzött egész megjelenésének.
István hosszú percekig tátott szájjal bámult a hölgy őzikeszemeibe, és úgy ledermedt, mint akit megbabonázott a nő egész személyisége.
- Csak nem történt valami baj kedves uram?! – jött egy újabb kérdés, mire a férfi úgy ahogy tétován megszólalt végre:
– Nem… tessék csak nyugodtan leülni… - szabadkozva, félszegen felállt, és megvárta míg a bombázó hölgy is óvatosan, aprókat lépkedve bepréseli magát a kényelmesnek mondható székbe közvetlenül mellette. Miközben végre felment a nagy bordó damasztfüggöny, és elkezdődött szokásan öt perces késéssel az előadás István mintha megérezte volna a gyönyörű nőből áradó átmeneti, feszültséget és szomorúságot. Egy ilyen angyali csodának nem volna szabad ennyire bánatosnak, elvesztettnek, és jól láthatóan szomorúnak lennie, mintha valósággal összedőlt volna az egész világ melyhez valamikor ő is hozzátartozott. Nem merte megszólítani, de kérdőre vonni sem, hogy vajon mi is történhetett igazából.
Az első felvonás végén mintha szipogást, halk hangú sírást hallott volna a hölgytől, aztán következett az az átkozott nagyszünet a második és a harmadik felvonás között, amikor a többségnek kötelező érvénnyel szükséges felállnia és kifáradnia a páholyokból, és ülőhelyekről, amíg a szakemberek beállítják a következő színt, és jeleneteket. Ám Annamari érdekes módon a helyén maradt, és szemmelláthatóan magába mélyedt. Úgy tűnt erősen gondolkodik valami nagyon fontosról, és közben néhányszor zsebkendője után nyúl kis retiküljében. Mivel István különösképp sosem szeretett igazán vegyülni az emberek között, akik jobbára egymással voltak elfoglalva, és ostobaságokról szoktak egymás közt fecserészni úgy gondolta, hogy a helyén marad és megvárja, hogy vajon mi fog történni.
Egyszer csak halk hangon Annamari beszélni kezdett; mintha kezdetben csak magának mondta volna a monológját, de azért eléggé érthetően, és hallhatóan ahhoz, hogy ezt a férfi is nagyon jól megértse.
– ...Komolyan mondom nem értem, hogy mi a baj velem?! Rajongásig imádtam a pasimat, és már ott voltunk a finishben, amikor az ember családalapításban, és egy boldogabb, kiegyensúlyozottabb élet felépítéséről gondolkodik komolyan, és megfontoltan. Az esküvőn különben sem szokás jegygyűrűt visszaadni, azt meg pláne nem, hogy a vőlegényjelölt egyik pillanatról a másikra se szó, se beszéd kereket old… - mintha egy nagyon hatásos, és zsigerileg őszinte, és nagyon meggyőző színészi alakítás szemtanúja lett volna a férfi. Most úgy érezte magát, hogy a hölgy volt expasija meg sem érdemelt egy ilyen felbecsülhetetlen angyali tüneményt, aki most mellette siratta el hangtalanul megtervezett álmait. Aztán a hölgy azonnal észrevette, hogy István mindvégig hallgatózott, bár a szemkontaktust inkább tapintatból igyekezett kikerülni.
- Jaj, bocsásson meg kedves uram… remélem nem sértettem meg a szünetét? – érdeklődött két szipogás között kedvesen.
- Szó sincs róla! Bocsásson meg… tudom, hogy semmi közöm a magánéletéhez, de úgy vettem észre, hogy nagy fájdalma van, és rendkívül boldogtalan. Ilyenkor az ember talán egy vadidegennek, vagy egy jó barátnak tudja egyes egyedül megvallani összetört, sebezhető szíve összes gondját-baját. Ha szeretné én szívesen meghallgatom… - válaszolta egyelőre lesütött szemekkel.
Annamari arcán végig suhant valami megkönnyebbült felismerés. Mintha csak a sebezhető lelkében dúló érzelmi viharokat szerette volna lecsillapítani – legalább is-, átmenetileg kicsit közelebb ült közvetlenül a férfi széke mellé, majd mintha csak egy történetet mesélne az egyik legjobb barátjának máris elmondta történetét:
- Most képzelje el, hogy boldog menyasszony vagyok, és már alig várom a fantasztikus sármos pasimmal a közös életünket egy-két gyerkőcöt is talán és akkor váratlanul egyszerre csak beüt a krach, és nemes egyszerűséggel közli, hogy már valaki mást szeret, akit alig egy-két órája ismert meg, és közölte, hogy azonnal szakít velem, és visszakérte a gyűrűmet! Hát most mondja meg nekem kedves Uram, de kérem legyen velem őszinte már milyen szemétláda, elvetemült dolog az, ha valaki a nagy napon visszakéri a jeggyűrűt, mint egy szimbólumot?! – kifújta szipogásnak indult pisze orrát, és úgy tűnt kissé sikeresen el is maszatolta feketeszínű szempillafestékét, melytől csak még kifejezőbb lett az arca.
- Ezt őszintén sajnálom… - Bár számtalan kisiklott élettörténetet végighallgatott közel negyven évével, mégis ritkán hallott valakit így beszélni, ekkora őszinteséggel, és lobogó vadsággal kellemesen dallamos hangjában.
- Hát igen… újabb keserédes leckét kaptam, ami figyelmeztetett, hogy ne akarjak magamnak olyan tipikus, bunkó vadbarom álom pasit, akik majdnem mindig körbevesznek… Ha nem veszi tolakodásnak kedves Uram, hogy maga jön! Tehát akkor halljuk az ön életének verzióját! – figyelmesen, érdeklődve, kíváncsian fordult szembe vele; úgy tűnt mintha őzikeszeme varázslattal bírna, mely arra kényszeríti a másik felet, hogy megnyíljon előtte, és ne hallgasson el semmit, vagy ne hazudjon, ha nem muszáj.
- Hú… hát nézzük csak… a Bölcsészkar elvégzése után szerettem volna feleségül venni egyetemi csoporttársamat, de ő nyíltan, egyértelműen közölte, hogy esze ágában sincsen egy csóró, szánalmas tanáremberhez hozzámenni, aki soha ebben az életben nem tudna annyit keresni, hogy eltartsa és kielégítse az ő luxus életmódját és egyebeket stb. – Miközben mesélt alig vette észre, hogy gyönyörű angyali hölgy már az első öt perc eltelte után megfogta nagydarab, szőrös kezét, és simogatta, bátorította, hogy mondja ki, ami a szívén, és lelkén fekszik.
- Ez rettenetes és vérlázító kedves Uram! Még ilyet! – döbbent kifejezés ült ki arcára. – A szerelmet, és az őszinte érzelmeket sosem szabadna a pénz nyelvére lefordítani, bár tisztában vagyok azzal, hogy jelen pénzsóvár világunkban sajnos egyre inkább ez a jellemző tendencia. - Biztosan nagyon nehéz lehetett Önnek is. – most először fordult elő velük, hogy egyszerre néztek egymás szemébe. Annamari mintha azonnal felfedezte volna a férfi gyerekes arcában a sebezhető, kiszolgáltatott embert, és ez valahogy mélységes részvéttel, és empátiával töltötte el. Lelke mélyén mintha azt érezte volna, hogy ezt a kivételes, különleges férfit muszáj megvigasztalnia, vagy legalábbis elhitetnie vele, hogy bár a világ fejtetőre állhat, azért mégiscsak akadt még jó ebben az összezavarodott mindenségben, mely körbeveszi őket.
A második felvonás végül csak megkezdődött és Annamari úgy döntött, hogy inkább cserél szomszédjával, aki egy nyugdíjas, kifinomult nő volt, és inkább a férfi melletti széken marad. Miközben megtörtént a színpadon a drámai cselekmény és előkapták a kardokat, íjakat és volt valóságos, és korhű csatajelenet Annamari már képtelen lett volna elengedni István szőrös kezét. Olyan kellemes bizsergető melegség járta át, mintha egy titokzatos védőburok vette őket körbe láthatatlanul. Mintha csupán csak ők ketten volnának a teltházas nézőtéren. Aztán a harmadik felvonás és lezárás után jött a szokásosan ismeretes orkánerejű taps, és ováció, amikor mindenki, így a közönség is nem győz gazsulálni kedvenc színészeiknek. Valahogy sikerült úgy időzíteni Istvánnak és Annamarinak is, hogy megvárják mire üressé válik a teljes nézőtér, és csak maguk közt lehetnek. Annamari felállt, megigazította magán káprázatosan álló nagyestélyi ruháját, csókálló rúzzsal tett néhány kifejező vonást ajkain, majd kis tükörrel ellenőrizte most jócskán elmaszatolódott sminkjét, ami igazság szerint arra volt remek alkalom, hogy szemmel tartsa a kétkedő, gyanakvó, kissé félszeg férfit. Most nagyon kíváncsi volt, hogy vajon milyen lehet ezzel az emberrel csókolózni, egyáltalán miként kezdhetne vele új életet?! Közelebb ment:
- Hát kedves Uram, nekem nagyon úgy tűnik, hogy csupán csak ketten maradtunk talpon e vidéken!
Miguel jelentőségteljesen körbenézett és csupán csak totális kihaltságot tapasztalt maga körül.
- Hát az egyszer már biztos! Tömegközlekedéssel jött, vagy autóval? – érezte, hogy kérdése kissé provokatív, oda nem illő.
- Az autóm itt parkol a másik utcában, ahol olcsóbb a parkolás! Ha gondolja nyugodtan elkísérhet odáig! Legalább lesz egy lelkes gardedámom. – azzal belekarolt zakós karjába, és együtt léptek ki a koromsötét éjszakába. A kissé túlvilágias érzéseket keltő utcai lápmák alatt lépkedtek csendesen Annamari autójához, és Miguel máris gálánsan nyitotta volna is ki az ajtót a hölgy előtt udvariasságból, ha nem lett volna az az átkozott pittyegő kocsiriasztó, amit előbb ki kellett kapcsolni.
- Ez igazán nagyon kedves gesztus volt… - jócskán meglepődött Annamari, mégis a kellemes érzés vele maradt. ,,Úgy tűnik mégiscsak maradtak még ezen a földön romantikus lovagok!” – gondolhatta, aztán mindketten beszálltak az autóba. Annamari rutinból vezetett, és már tizenhat éves kora óta folyamatosan tapasztalattal bírt az autóvezetés terén. Ezen a terepen csak ritkán lehetett zavarba hozni. Kikanyarodott a közúti forgalomba és egyenesen a Margit-híd egyik kevésbé zsúfolt, és agyonterhelt sávját célozta meg.
- Merrefelé lakik kedves Uram?
- Hát… Budaörs mellett, ha kérhetem… - szabadkozott.
- Hát… az sem itt van a szomszédban, de sebaj! Megoldjuk! – azzal nagy gázt adott és percek alatt már a budai kerületeknél voltak közvetlenül a Déli pályaudvar felé közeledtek.
- Miattam igazán nem kellene… - István próbált kicsit oktondi módszerrel okoskodni, mert azért a folyamatosan dráguló benzinárak mellett igazán nem várhatta el, hogy csak úgy hazafuvarozzák. Mégis egész lelkében érezte, hogy ez a kialakulófélben lévő kezdeti ismerkedés talán igenis jelenthet valamit, és tarthat valahova. Miközben átautóztak a fél városon ide-oda kérdéseket-válaszokat tettek fel egymásnak. Mintha minél részletesebben, aprólékosabban szerették volna megismerni a másikat.
Aztán bő negyvenöt perc múltán végre megérkeztek Budaörs irányába.
- Itt is volnánk! Ha szeretné egész az ajtóig is elvihetem! – jegyezte meg a férfi kissé bezöldült arckifejezését fixírozva mosolygósan. Végre ez volt ez első olyan őszinte, és nyílt mosolya, ami a szívéből jött.
- Nem… nagyon köszönöm… itt az egyik buszmegállóban már jó is lesz… - szabadkozott, majd amikor az autó lassított és ki szerette volna nyitni az ajtót, a hölgy kicsit erősebben megfogta a kezét és komolyan farkasszemet nézett vele:
- Talán jól gondolom, talán nem, de ez a különleges színházi este egyikünk számára sem volt teljes mértékben közömbös ugye?! Ha nem bánja kedves Uram szeretnék Önnel kapcsolatban maradni a közeljövőben. Remélem van közösségi média oldala, email címe és egyéb digitális elérhetősége?
- Ö… persze! Adok egy telefonszámot amin bármikor elérhet… jaj, bocsánat Szűcs István vagyok! – mutatkozott be gyorsan, mint aki elfelejtett valami fontos dolgot.
- Részemről a szerencse kedves István! Én Annamari vagyok! Mit szólna, ha ezek után megpróbálnánk tegeződni egy kicsit? Elvégre a magázódás olyan merev formálissá teszi a bizalmas, baráti kapcsolattartást. – ajánlotta fel.
- Ö… semmi akadálya!
- Ennek nagyon örülök! – benyúlt kis retiküljébe és egy hófehérszínű, tenyérbe is elférő névjegykártyát nyújtott át a meglepődött férfinak, ami az összes elérhetősége szerepelt. – Itt vannak az elérhetőségeim, és nagyon szívesen folytatnám, amennyiben neked is megfelel ezt a sziporkázó, és érdekes ismerkedést. – kicsit közelebb hajolt, és arcra puszival búcsúzott, holott igazándiból azért mégiscsak jó lett volna megcsókolni ezt a különös férfit.

ORBÁNNÉ SZORGALMAS ÉLETE, AVAGY A SZÍNLELÉS MŰVÉSZETE

Orbánné álmában rendszerint a halállal, az elmúlással álmodott. Legutóbb megint iszákos, alkoholista férje tűnt fel lelki szemei előtt, aki – rendszerint –, mindig is akart tőle valamit. Előbb csak kedvesen, majd egyre hangosabban, végül aztán ordítva kérte némi égetett szeszt, pálinkát, konyakot, vagy bort, mely az ő kertükben hosszú fürtökben termett. Végül aztán az öregasszony – önmagát meg nem hazudtolva –, elővette a közepes magasságú konyhaszekrényből a sodrófát és azzal akkorát ütött szegény szerencsétlen férje kísérténk feje búbjára, hogy a rémisztő szellemalak egyszerre váratlanul csak úgy fogta magát, és eltűnt. Az öregasszony csatakosan átverejtékezett párnákon tért magához éjjel komor sötétben. A kutyák álmát is megzavarhatta valamit, mert hangos, már-már elviselhetetlen rikácsoló ugatásokkal igyekeztek tudtul adni minden lakónak, hogy a sárgaszínű hold feljött, vagy épp – meglehet –, hogy néhány nemkívánatos tolvaj, betörő ólálkodik azoknál a házaknál előszeretettel, melyekben nincsen világosság, következésképpen totálisan lakatlanok, vagy elhagyatottak.
Az öregasszony ha egyszer már felriadt, akkor csupán csak nagyon kevésszer, kivételes alkalmakor feküdt vissza a zsongító, éber álom közé. Most úgy döntött inkább aprócska teamécsest gyújt a konyhában, mely közvetlenül a fürdőszoba és a spájz mellett kapott helyet, és főz magának egy kisebb bödön mézes-ciromos teát, úgy is állandóan arra panaszkodott az utóbbi időben, hogy végtagjai mintha ólomból, vagy betonból volnának, mindig lehúzták egyre cinikusabb életkedvét, és az élethez való közvetett viszonyát.
S ha már felkelt megnézte, hogy az évek során termetes, böhöm nagy négylábú jószággá felhízlalt kutyája is miként van a kinti udvaron a kutyaházban? Talán visz neki a tegnap megmaradt szikkad csurgatott tojásleves, vagy babfőzelék maradékából, mert az egyre drágább kutyaeledelt kisnyugdíjas lévén egyre kevésbé engedhette meg magának.
Sokszor végig gondolta különösen, kacifántosan, és nagyon is furcsán alakult életét. Pedig amikor tizenkilenc éves volt még egy valódi ügyvéd és orvos is udvarolt neki, aztán – mint később megtudta – nyugatra emigrált, és azóta mindig küld ezt-azt. Néhány képeslap, és színes családi fotó, és egy gondosan összeválogatott élelmiszercsomag jelezte áprilisi születésnapján, hogy azért még nemteljesen feledkeztek el róla néhai, még életben lévő romantikus udvarlói.
Vajon ha kicsit jobban be tudta volna osztani a pénzt, akkor a papa is életben volna?! – töprengett hangosan, magában motyogva mondva ki a drága szavakat. Vagy talán hagynia kellett volna a francba az egészet, és a két közös gyerkőccel új életet kezdeni valahol másutt, ahol még nem ismerhetik nagyon dolgos, ám mégiscsak alkoholista férjét, aki ha már egyszer, aztán később többször is felöntött a drága garatra, aki kelekótya módján az összes maradék pénzt elkótyavetélte mindenféle kidobni való haszontalanságra.
Aztán amikor kisebbik fiát jó néhányszor felakasztotta az udvaron terebélyeskedő, sudár diófa legfelső ágára, de úgy, hogy a szerencsétlen, akkor még alig öt-hat éves kisfiúcska úgy jajveszékelt, hogy a szomszédok apraja-nagyja mind összesereglett mire az öregasszony hazajött, és akkor persze megint muszáj volt elővennie a sodrófát, hogy férjét kicsit jobb irányba ösztönözze, ha nem megy szép szóval, akkor értelemszerűen kisebb fizikális erőfölénnyel noszogatva.
- Most mit pattogsz itt nekem mama?! – kérdezte férje holt részegen. – A gyerekkel nincsen semmi gond! Még jól érzi magát! – azzal a részegeskedő családfő párszor felnézett a diófa tetejére, ahová kisebbik gyerekét akasztotta, ám most úgy tűnik nem volt sehol. Ezen kissé megrökönyödött, majd meg is sértődött. – Hol a csodába lehet az a kölök?! – kérdezgette elsősorban saját magát.
- Majd én adok neked! Nesze! – az öregasszony teljes erőből akkorát ütött férje kemény kobakjára, hogy a részeg férfi pár percig csillagokat látott maga körül, és azt hihette egyenesen a mennyországba tévedt. – Hát nem szégyelled magad, hogy a legkisebb gyereket föllógatod a fára?! Hát milyen egy ganaj ember vagy te, mi?! – az asszony ott helyben úgy lehordta férjét, hogy a férfi később, amikor már a józanodás göröngyös, másnapos útját kezdte taposni nemgyőzött égre-földre esedezni, meg bocsánatot kérni feleségétől, hogy hát az igazán nem úgy volt, ahogy azt gondolja, csak neki gyengék az idegei a rengeteg sok munkától, és ezért, amikor a munkaideje letelt szüksége volt egy kis magányra és pihenésre.
- Majd adok én neked pihenést! Nézze meg az ember azt a kutya istenfádat! – azzal megint egy kiadósat, és nagyot sújtott a férfi fejére. Aztán ahogy az lenni szokott az asszony bement a gyerekeknek ebédet, meg vacsorát készíteni, és így telt el egy átlagos hétköznap.
Vagy talán nem ártott volna megtanulni az alkalmazkodás ősi fortélyát, ahogy anyja mindig tanácsolta neki, amikor férjhez ment?! De hát anyja sem tudhat mindent, nem igaz?! Aki megadja önmagát a tanácstalanságnak, az egyúttal kicsit önmagával szemben is tartós, visszavonhatatlan árulást követ el, amit jóvá tenni nehezen lehet. Váratlanul iszonyatos haragra lobbant, mert – annak idején –, bátya kapta meg azt a takaros családi házat nagy kerttel, és némi kézpénzzel karöltve, melyet eredetileg úgy volt, hogy a dédnagymama neki szán, aztán mivel a bátya mindig is kicsit törtetőbb, gonoszabb volt, akárcsak a rámenős rokonság nagy része nem lehetett csodálkozni azon, hogy az asszonyt gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra teljesen kisemmizték a nagymamai örökségből, melyet a törvény szerint azért nem ártott volna normálisan, és emberségesen szétosztani.
Aztán ahogyan jött egyik terv, vagy megvalósításra szánt cél, és elképzelés ugyanúgy röpke, tiszavirágéletű pillanatok múltán tova is szállt. Aztán ahogy az évek jöttek, mentek a két kisfiúból is felnőtt ember lett, és az idősebbik felnőtt férfi már szándékosan szégyellte főként részegeskedő apját, és csak ritkán ment haza, ha már úgy érezte muszáj megtudnia, hogy szülei nem fojtották-e meg egymást egy kanál vízben.
Ha bármire szükségük volt azt rendszerint az idősebbik felnőtt fiú intézte el számukra. Legyen szó színes tévéről, rádióról, mosógépről, és a háztartáshoz szinte elengedhetetlen készülékekről, műszaki cikkekről. Igen ám, de mivel az elektronikai dolgok egyébként is hamar tönkre mennek, nem lehet csodálkozni azon, hogy az öregasszony – mivel nem sok mindenhez értett –, józan paraszti eszével inkább a lavórban mosást, és a mángorló használatát preferálta.
- Jaj anyuka! Az Isten áldja már meg! Miért nem használta a mosógépet?! Direkt magának lett véve! – bosszankodott a menye, hiszen jószerivel általában ők fizettek férjével mindent.
- Édes lyányom, nem nekem való ám az! Nem tudom én aztat kezelni! – állapította meg mentegetőzve az asszony.
S bárhogy is magyarázták el a lehető legváltozatosabb, legegyszerűbb formában az adott gépek használatát, működési elveit az öregasszony sokszor ténylegesen úgy viselkedett, mintha már csak azért se akart volna engedelmeskedni szerettei akaratának.
Később aztán meghalt az alkoholista papa. A kisebbik unokának azt mondták, hogy a papa nagyon sokat betegeskedett, és aztán szép csendben elaludt. Nem lehet tudni pontosan, hogy vajon sokat szenvedett-e, vagy csupán ő is úgy volt vele, hogy jobb neki a túlvilágon, semmint hogy egész napján mást se csináljon, csak részegesen lopja a napot.
A nagyobb felnőtt férfi sírva fakadt apja temetésén. Ritkán lehetett ilyesmit látni, hiszen egy-egy családban még mindig tartotta magát a mondás, miszerint: a férfi jobban teszi, ha elfojtja bánatát, és szomorúságát, tehát nem mutatja ki bármennyire is akarja érzelmeit, önmarcangoló, belső lelki gyötrelmeit. A kisfiú keservesen sírva fakadt, amikor megmutatták neki a szándékosan már lezárt tölgyfakoporsót, és még mindig nehezen hitte el, hogy alig ismert, különös nagyapja fölment az angyalok közé, mert állítólag szükség volt rá odafönt.
Ahogy az évek továbbra is teltek özv. Orbánné családi háza leginkább egy romhalmaz putrira lett hasonlítható. Szabályosan úgy festett a homokos agyagtéglákból összetákolt, takaros, virágos házacska, mintha a legelső komolyabb szélvihar, vagy természeti katasztrófa azonnal, egy csapásra összedöntené. A nagyobbik felnőtt férfi képtelen volt tovább elviselni, hogy anyját szájukra veszik a kíváncsiskodó, pletykaéhes szomszédok, épp ezért festéket vásárolt és egy verőfényes nyári napon megjavította a kinti kerítést és le is festette, mert már siralom volt csak ránézni is. A ház teljes renoválására is ráköltöttek tetemesen horribilis összegeket, mondván, amit egyszer meg kell csinálni, azt meg kell csinálni. Persze az öregasszonynak erre csupán csak egy válasza érkezett: - Jaj kedveskéim! Miért költöttétek drága pénzt ilyesmire?! Még bőven kibírta volna legalább húsz évig akkor meg már minek vesződni?!
A felnőtt fia erre rendszerint füstölögve úgy méregbe gurult, hogy legszívesebben jócskán oda mondogatott volna öreganyának néhány nem túl kedves szót, ehelyett inkább már az ötödik cigarettájára gyújtott rá, és mérgében inkább levágta a gazos füvet az udvaron, és megnyeste a sövénybokrokat.
A kertesházas utcában – ahol szinte mindenki ismerhette -, az öregasszonyt, akár a rossz pénzt előbb-utóbb sorrendben kezdtek kihalni a régen született emberek. Az öregasszonynak napi rutinszerű elfoglaltságává lett, hogy temetésekre, búcsúztatókra járjon, és ilyen gyászoló alkalmakor rendszerint mintha kicsit mindig elemében érezhette volna magát, hogy ezzel is kifejezhesse megértő támogatását és részvétét az elhunytnak, és annak családjának, holott voltak olyan emberek, akiket még csak nem is ismert, és életében egyszer sem találkozott velük. Hát persze, hogy ez újabb és újabb családi perpatvart szült családtagjai között, hiszen ilyen esetekben az öregasszony előszeretettel szerette eljátszani a bőkezű mecénás támogatót, mint valami Csekovicsné, akinek a bőre alatt is pénz van, és miután a pénzzel sosem tudhatott igazán bánni, ezért kevéske nyugdíja is záros határidőn belül gyakorlatilag odalett, így szinte unos-untalan ki volt szolgáltatva az emberek, és rokonai jóindulatának. Kisebbik felnőtt fiú – mivel ők a közelében laktak –, majdnem minden héten meglátogatta és bevásárolt neki persze tetemes összegekért, azt állítva, hogy méregdrágák lettek az alapvető élelmiszerek.
- Dezsőke drága! Ha ráérsz megmetszhetnéd a szőlőt is! – kérte az öregasszony.
- Jaj anyukám! Te is tudod, hogy most a gyerekekért kell rohannom az óvodába. – vágta rá ellentmondást nem tűrve felnőtt fia, azzal bevágta magát az autóba és már ment is valamerre csakhogy ne kelljen még egy bő fél órácskát szegény anyjával együtt lennie.
Orbánné nem igazán ismerte ki magát a XXI. századi modern, változó világban. Éppen a piacra sietett egyik nap, amikor egy nálánál idősebb öregasszony szólította meg, hogy nem-e kísérné át őt a zebrán, hiszen már alig lát így is félig vak szemére, mire Orbánné közvetlen segítőkészséggel azonnal karon fogta a másik asszonyt, és kísérgetni kezdte. Közben azonban észre se vette, hogy nyakláncát egy szemfüles tolvaj – kiről aztán később kiderült, hogy a másik öreg nőnek lehetett a bűnsegédje –, úgy lecsatolta és ellopta tőle észrevétlen, hogy mire a másik asszonnyal átértek a zebrán a tetszetős aranyékszernek, mint megbecsült, értékes holminak egyszerűen lába kelt. Orbánné pedig nem győzött siránkozni családtagjainak a telefonba, hogy őt ennyire egyszerű, számító eszközökkel egyszerűn kirabolták. A családtagoknak is egyöntetű válaszuk volt erre az esetre: Máskor nem kell felékszereznie magát, ha egyáltalán elindul bárhova is.
Mivel pénze sosem volt, és mivel mindig szomszédaira támaszkodott Orbánné valósággal hamar hozzászokott, hogy ,,szívességet szívességért” alapon kérjen segítséget mikor mire volt szüksége rendes, gondoskodó szomszédaitól. Legutóbb is, mikor a szőlőtőkéket kellett volna rendesen megmetszni a szokásos forgatókönyvet alkalmazta; előbb felhívta telefonon fiatalabbik fiát, aki persze mindent ellenzett és esze ágában sem volt segíteni, majd végül – szokásához híven –, a szomszéd utcácskában lakó idősebb házaspár közül hívta be magához a rendes öregembert, hogy végezze már el bizonyos dolgok fejében a ház körüli kerti munkák nagy részét. Így mentek a dolgok egy darabig, míg nem a szomszédban élő kissé félkegyelmű, és ütődött, szintén részeges emberhez be nem költözött néhány kétesértékű, marcona bűnőző-töltelék, akikkel az ember nem szívesen akadt össze egy holdvilágos éjszakán, pláne soha ebben az életben nem kért volna tőlük segítséget.
- Hát jó napot, jónapot kedves Károly! – köszönt a félkegyelmű embernek, aki egyrészt a folyamatos italozástól, másrészt csecsemőkori fejre esésétől vált állítólag ütődötté, és nem százassá.
- Csókolom Orbán néni! Mit segíthetek? – kérdezte kedvesen, segítőkészen.
- Karcsika drágám! Le kellene vágnia a barack és a cseresznyefáim ágait, meg meg kellene javítania a kinti kaput is! Van sóder, meg cement, de én már vénasszony vagyok, és nem értek az ilyesmihez!
- Máris csinálom! – A félkegyelmű ember tette, amire az öregasszony felkérte. Előbb a barack, aztán a cseresznyefák ágait kurtította meg, de olyannyira, hogy kérdéses volt, hogy jövő ilyenkora egyáltalán hoznak-e termést, később pedig sóderből, homokból, malterből összekevert valami masszát és gondos kőművesek módján máris tapasztani kezdte egy rozsdás, és elgörbült vakolókanállal a kinti kerítés pusztulásnak indult talpazatát, aztán néhány órácska múltán kész is lett vele. Kissé kontár, Mekk mester munkának hatott, ám az öregasszony azért hellyel-közzel mégiscsak megvolt elégedve, és alaposan beebédeltette rántott levesből, petrezselymes újkrumpliból, és rántott húsból álló ebédjével a félkegyelmű embert, aki csak azt tette, amire éppen utasítva lett. Később aztán, amikor Orbánné idősebbik felnőtt fia újfent meglátogatta özvegy anyját, és meglátta az összetákolt kerítést megint úgy elfutotta a kiadós méreg, hogy legszívsebben ott helyben szíjat hasított volna a meggondolatlan öregasszony hátából.
- Jaj anyuka! Hát az ég áldja már meg végre! Mi az ördögöt művelt már megint?! – gyújtott újabb cigire, hogy idegességét, és felbőszített haragját féken tartsa.
- Semmi az egész édes fiam! Hiszen te is látod! Karcsika szépen, takarosan elintézte! Nem olyan rossz az! – legyintett könnyedén az öregasszony, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne kontár, pocsék munkákat végezni. Idősebbik fia pedig ezt utálta meg nagyon. Az állandó Pató Pálné, és Csekovicsné viselkedését, és hozzáállást.
Aztán – ahogy az lenni szokott –, az öregasszony egy nap többet már nem kelt fel hajnalok hajnalán az ágyból. Éjjel érte őt a váratlan halál. Állítólag megint csak részeges ura látogatta őt meg legjobb álmai között, és vitte őt át a túlsó oldalra…

ANONYMUS-ISMERETLENEKÉRT

Valamit muszáj volna végre már tenni
e felszínes, untig köpönyegforgató Kor
ismeretlen művészeiért. Mielőtt végleg elfelejtődnek.
Kitörli Anonymus-neveiket
a gyarló hitvány emlékezet,
Idő ahová megszülettek.

A díjak, huhogók, segg-talpnyalók
ócska kis kórusa, öntömjénező kiváltságok
a bestszeller-listákon tetszelgőknek
nem lehet elég.
Az sem ha egy-egy ügybuzgó irodalomtörténész,
lobbizgató hobbi-irodalmár elsorolja,
előveszi porokká vált kéziratok töredékeit
s kukackodó kutatómunkába fog.

Mert talán nem is igazán
a tudatosan elfeledhető eltemetettség,
agymosott feledékenység öli meg
immár őket a por-szagú
papír-tengerek kupec-országában;
ismeretlenség homályában
már így is önmagukat pácoltan,
vesztegelve fuldoklanak.
S a fölöslges dics-himnusz
dáridók a fejükig is elérnek.

S míg megvesztegethető ígéretek,
nyálkás kételtű szóbeszédek közt
kölönbséget tenni egyre nehezebb;
szándékosan védtelenített ígéretek
semmitmondó szócséplések süllyesztik
egyre inkább piskálkoló nivóikat.

Piperkőcök exibicionistán bájolgó,
felszínes fogadásai sem hozhanak számukra
megérdemelt sikert,
vagy mélyenszántó elismerést
– s mindennap megkövetelik tőlük,
hogy felemelt, pesszimista-kedvvel
még bizakodhassanak, s még
éjjelente a teremtő szavak,
kreatív folyamatok Mindenségével
flörtölnek s agyalnak
– hajuknál fogva felrázza őket
a kiábrándító, kóbor reggel.

Párnázott, lakozott ketrec lesz
immár végleg az eddigi ismeretlen életük,
ha egy-egy mecénásabb-kedvű
patrónus fel nem karolja majd őket;
mert nem csupán a méltánytalan
semmibevevés vagy hitvány,
semmitmondó ígéretek ölik meg őket.
Sajnos az öntömjénező fejtágítás,
hobbiszintű reklám-hadjárat koránt sem elég.
Valamit muszáj lenne tenni e felszínes,
köpönyöegforgató Kor ismeretlen szerzőiért!

EGYETEMI SZERELMEK: EGY KÖLTŐ SZÜLETÉSE

Bölcsészeti karra jártak mindketten, azonban Antal már a kezdetek kezdetén pontosan megértette, hogy jó pár docens, és konzervatív professzor akad itt majd, akik emberi gonoszság, avagy szándékosság folytán rendre elfogják vágni előttük, és csoporttársaik előtt a méltó, és talán sikerélményekben gazdag érvényesülésük útját. Míg Antal úgyszólván a kortárs magyar irodalmat, és a klasszika filológiai előadásokat szándékozott ,,megreformálni” olybáképpen, hogy egy-egy szemináriumi foglalkozás alkalmával igenis rendre kérdőre vonta az órát tartó tanárt, miszerint: mikor írnak végre verseket, és fordítanak kortárs irodalmi műveket, addig a gyönyörű, és álomszépséges Léna már nem volt ennyire biztos a dolgában, elvégre, ha egy nőnek egyszerre több kérő is jócskán csapja a szelet, akkor azért nem árt vigyázni, hogy kinek ajándékozza el hamvas bájait, és kegyeit. És hát a gyönyörű Léna – akibe tudvalevően –, maga Antal is halálosan, és visszavonhatatlanul beleszeretett, de félt megvallani neki az igazat, ehelyett ostoba, néhol gyerekes, de azért egészen tűrhető hosszú prózai szerelmes verseket igyekezett róla körmölgetni nagy méretű spirálfüzetébe, amíg egy-egy halálosan unalmas óra tartott.
Végül aztán egy fantasztikusan nagy tapasztalattal, és széles, egyetemes műveltséggel rendelkező, igen-igen nagy tekintélyű irodalomprofesszor irodalomtörténeti óráján úgy hozta az élet, hogy egyetlen hosszú padsorba próbálták magukat úgy ahogy összezsugorítani – ez bizony Antalnak ment a legkevésbé, hiszen ő megtermettebb, testesebb, és mackósabbnak bizonyult, mint a nádszálkarcsú, és egzotikus Léna.
- Már egy hosszú ideje figyellek téged, és képtelen vagyok megfejteni, hogy kicsoda is vagy te tulajdonképpen?! – kérdése valósággal azonnal kibillentette Antalt, aki annyira átszellemülten, és megrészegedve, megbabonázva hallgatta kedvenc professzora mély, bölcs, történetmesélős orgánumával Vajda János költészetéről szóló előadást. És abban az egyszeri, és talán megismételhetetlen pillanatban, amikor mindketten egyszerre nézhettek egymás szemébe, Léna szíve végzetesen megdobbant. Még sosem láthatott ennyire naiv, szinte gyerekesen játékos, és ugyanakkor sokat szenvedett, és látott zöldes-barnás szemeket, mint amilyen Antalé volt, és azonnal úgy érezte magát, hogy neki ezzel a kivételesen különc, és mindenképp különleges fiatalemberrel bizony-bizony még jócskán dolga lesz.
Egy másik alkalom is ritkaságszámba ment, viszont annál inkább megragadt Léna kissé könnyelmű, és feledékenységre is képes emlékezetében. Éppen a soron következő retorikai szeminárium következett, ahol mindenkinek kötelezően a csoporttagok, és a témavezető tanár előtt kellett elmondania elgondolkodtató, megírt beszédét természetesen a retorika bevett szabályrendszerei szerint, és amikor Antal emelkedett szólásra, és kifáradt a katedrához az A/4-es beszédét szorongatva, mint aki elfelejtette az egész szöveget elegendő volt egyetlen mindent kifejező szerelmes mindenség-pillantás, hogy Léna mennyország-szépségű őzikemosolya valósággal beragyoghassa a kínkeserves letargiával kezdődő napot. És ezt csak bearanyozta az a perc, amikor Antal papír nélkül kezdett szépen zengő beszédbe, mintha csak egy nagyon jól megkomponált költeményt szavalt volna el máris közös életükről kezdett mesélni izgatottan, és kíváncsian figyelő hallgatóságának. Pláne akkor, amikor ahhoz a részhez ért, hogy a kórházba vitte imádott, rajongásig szeretett feleségét, aki gyönyörű kisbabával ajándékozta meg fájdalmai ellenére akkor jelentőségteljesen Lénához szóltak szavai, aki szemmel láthatóan valósággal azonnal elsírta magát hangtalanul, és csak úgy potyogtak meghatottságának jelentős krokodilkönnyei.
Amkor véget ért a foglalkozás és Antal jeles, és megfelelt érdemjegyet kapott a vele kezet rázó, és büszke retotikatanártól és már csupán csak Léna és ő maradtak kettesben a teremben, Léna gyorsan odaszaladt a jócskán megilletődött Antalhoz, aki teljesmértékben megvolt róla győződni, hogy most egy kiadós pofont, vagy kisebb nyaklevest fog kapni ettől a lenyűgöző, gyönyörű angyali lénytől, ám ami ez után következett őt is meglepte.
- Ne szólj, és ne kérdezz semmit Tóni! Ölelj át! – azzal máris pulóverére, és mellkasára hajtotta fejét, és hagyta, hogy Antal védelmező tölgyfakarjai jótékonyan, és gyöngéd védelmezőn körül fogják. Léna fölpillantott a fiatalemberre, akinek szemében különös lángok játszadoztak, és enyhén telt ajkaival pipiskedve megcsókolta, becézgetni kezdte a másik ajkait. Még hosszú, jelentős percekig maradtak így együtt.
Azonban, amit a következő első irodalomtörténeti szeminárium tartogatott arra talán Antal volt a legkevésbé felkészülve. Kiderült ugyanis, hogy Berzsenyi Dániel költészetéről lesz szó, és ezért az illetékes, velejéig gonosz docensnő mindenkitől megkövetelte, hogy a kritikai kiadást hozzák el az adott órára, mert akinél nem a kritikai kiadást fogja találni annak azonnali elégtelent ad, és kisebb csoport előtti nyilvános megaláztatás keretében az eddigi fél évnyi munkásságát is semmisnek tekinti.
Antal és Léna nem is lehetett volna boldogabb, és sugárzóbb, mint akkor. Gyorsan egymás mellé ültek szándékosan, akár a kamaszszerelmesek, és a pad alatt szorongatták, simogatták egymás kezeit, amíg a középkorúságban szenvedő, aljas matróna be nem rántotta maga után a teremajtót, arra hivatkozva, hogy meghibásodásnak indult az adott rozsdás zár.
A matróna valósággal azonnal kiszúrta az egymás boldogságának önfeledtül örülő fiatal, felnőtt szerelmeseket, és rögvest a padjukhoz lépett pár kimért lépést.
- Antal kedves! Amint látom maga megszegte a felállított játékszabályaimat! – közölte sziszegve, akár egy alattomos kígyó, és szúrós szemeivel valósággal a félszeg fiatalember veséjébe látva. Jelentőségteljesen felemelte a padról Antal Tescóból vásárolt, és éppen emiatt szánalmas, hitvány verseskötetét, majd a kötet lobogtatva tüntetően a csoporthoz fordult:
- Hát Hölgyeim, és Uraim! Látják aki, mint Antal nem tartja be az előre megbeszélt játékszabályokat azokkal sajnos nem kivételezhetek többet, és elégtelent vagyok kénytelen adni mind az órai, mind pedig az egész fél éves munkájukra! – azzal a kis kötetecskét hitvány módon odalökte a padra, hogy valósággal csak úgy koppant egyet.
- Tanárnő kérem… - szólalt meg halk, ám annál határozottabb hangon Léna. Még fel is állt, hogy ezzel is kifejezze párja támogatását.
- Csak nem maga is megszeretné buktatni önmagát kedves Léna?! – döbbent meg ekkora pimaszság láttán a hörcsögfogú matróna.
- Tanárnő kérem szépen… Antal mindig becsülettel, és rendesen igyekezett felkészülni minden órára. Sajnos a tanárnő által kért könyv hatezer ötszáz forintba kerül, és aki Koleszos, vagy bejáró, vagy albérletes nem biztos, hogy ki tud azonnal fizetni ekkora összeget egyetlen könyvért. – szavai azonnal helyeslő mormogást, és hümmögéseket váltottak ki, míg az adott docensnő vésztjóslóan elmosolyodott, mint aki bosszút fog állni, azért, mert az egyik tanítványa szembe mert menni akaratával.
- Léna kedves! Ha továbbra is szándékában áll védelmébe venni ezt a szerencsétlen Antalt, akkor akár most rögtön ide is adhatja az indexét, mert magácskát is megbuktatom, és tönkre is teszem!
Léna – úgy tűnt legalábbis –, egyáltalán nemijedt meg a fenyegető beszédtől, sőt! Úgy lökte a docensnő orra elé a fekete index könyvét, mintha egy jóskártyát lökött volna, ami az univerzum kezdetét-végét jelképezi. Fejedelmi pillanat volt, mire a csoport néhány tagja; főként Léna csajos barátnői azonnal heves tapsolásba kezdtek.
- Csöndet! Csöndet a teremben! – kezdte elveszíteni megtépázott tekintélyét, és türelmét a docensnő. – Aki még egy hangot hallat, vagy tapsolni merészel azt úgyszintén megbuktatom! Erre már azért többen azért mégiscsak kapisgálni kezdték, hogy nem babra megy a játék, így végül kisebb nehézségek árán, de mégiscsak abbamaradt a jogos, elégtételszerű tapasvihar.
- Az óra végén Léna és Antal mindketten jelentkezik az irodámban, ha jót akarnak maguknak! – fenyegetőzött, mire Léna helyet foglalt és újfent megszorította Antal idegességében jócskán verejtékező kezét.
Amikor az órának bő negyven perc múltán vége lett, és a legtöbben máris tovább indultak Léna csajos barátnői elhatározták, hogy segíteni, támogatni fogják mindenben barátnőjüket, és majd együtt mennek a docensnő irodája elé. Így legalább tíz-tizenöt tanítvány lépkedett egymás mellett, akár egy kisebb csapat az Irodalomtudományi Tanszék irodái elé, ahol a megalázott docensnő szemmel láthatóan már tűkön ült saját, fortyogó haragjában. Léna kopogtatott párat az ajtón, mire kiszóltak, hogy bejöhetnek. Így mind a tizenöt hölgy és persze Antal belépett a takarosan festő, világos irodába, ahol négy összetolt asztal közül az egyik előtt üldögélt szemeit jócskán meresztve az idegileg zaklatott matróna.
- Úgy látom, hogy bármit is mondok maguknak az veszett fejsze nyelével egyenlő! Nem mondtam, hogy csak Lénával és Antallal akarok beszélni?! – fordult az egybesereglett tanítványok felé, akik most magabiztosnak, erősnek, rendíthetetlenek érezték magukat. Talán még sosem voltak ennyire egy csapat, csupán csak az eltelt órákban.
- Antal és Léna maradnak, maguk meg takarodjanak, amíg elnéző vagyok! – parancsolta, így a csajos társaság többi tagjai biztató tekintetükkel egyelőre búcsút mondtak két társuknak, és inkább a kihalt, lézengő folyosón várakoztak csöndesen, feszülten.
- No hát maguknak aztán tényleg van bőr a képükön! Antalt még megértem, mert ő világ életében egy szánalmas idióta volt, aki nem is való magyar szakra, de magában kedves Léna nagyot csalódtam! Mihez akar az életével kezdeni, ha már most ennyire könnyelműen, és a szabályokra fittyet hányva tengeti majd az életét?! – mindkettővel farkasszemet nézett, és csak remélni tudta, hogy szavai valamilyen hatással, befolyással lesznek a két fiatal felnőtt lelki világára.
- Nos, ami pedig Antal barátunkat illeti, meg kell értenie, hogy én nem haragszom magára! Számos olyan egyedi, és különleges emberrel volt már dolgom, akik fényes karriert futottak be, legyen szó a közterületfenntartásról, vagy épp a büntetésvégrehajtásról. Talán megpróbálkozhatna esetleg ebben a két szektorban Antal kedves, hátha felvesznek maguk közé palimadarakat is! Ettől eltekintve ami a fél éves eredményeire vonatkozik amennyiben a szigorlati vizsgán sem megy át, akkor évet fog ismételni, és megint egymás idegeire mehetünk! Nem tudom, hogy eljutott-e a híg agyáig ez a bizalmas, ám annál lényegesebb információ?!
- Igen tanárnő… minden világos… - rebegte halkan, szégyenlősen.
- Remélem is! – most megint Lénán volt a sor. – Ami az ön minősíthetetlen viselkedését illeti Léna kedves, ha még egyszer megaláz engem bármelyik csoportom, vagy előadásom alkalmával gondoskodom róla, hogy soha ebben az életben ne kaphasson diplomát! Legalább is, amíg én itt vagyok! Világos?! Megértette?!
- Tanárnő kérem… minden tisztelettel, de nincs igaza… - válaszolta.
- Bocsásson megkedves Léna, de sajnos nagyot hallok, és nem igazán értem, amit éppen mondani akar?!
Léna most jó hangosan gyakorlatilag a docensnő szúrós, izzó barna szeme közé vágta ítéletét:
- Nem volt fair játszma, amit Antallal, és velem tett tanárnő! Maga elvetemült, és nagyon gonosz nő! Mindenkinek elmesélem, hogy miket szokott tenni, és hogyan alázza meg a diákjait!
- Ó, maga kis csacsi! Azt hiszi kedves Léna, hogy még soha ebben a büdös életben nem fenyegetek meg?! Téved kedvesem! És ha azt gondolja, hogy most megijedtem, akkor ostobább, mint Antal! Mit gondol Léna, kinek fognak hinni, ha kitálal, és mindent elmondd?! Magának, aki még csupán alig töltötte be a huszonkettedik életévét, vagy nekem, aki egy megbecsült, felsőoktatási intézmény többszörösen kitüntetett pedagógusa vagyok?! Ne röhögtesse ki magát, ha erre kérhetem! – vetette oda legyintve, könnyedén, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- ...Viszont csak egy Féreg… - vágott vissza ezúttal valamivel bátrabban Antal, és egyszerre hálásan, és szerelmesen nézett Lénára.
- Hát úgy látom, hogy a tárgyalásaink jelenleg holtpontra jutottak elsősorban a maguk hibájából! Most elmehetnek! Adok néminemű gondolkozási időt, hogy felnőttekhez méltón, részletesen is átgondolhassák tetteik mélyreható következményeit. Most elmehetnek! – újból felvette az íróasztalán felejtett szemüvegét és irataiba temetkezett, mint akinek aznapra van éppen elég sűrgösebb elfoglaltsága.
Később aztán, ahogyan azt Léna jó előre megígérte a docensnőnek mindent elmesélt az adott Irodalomtudományi Tanszék tanszékvezető tanárnőjének, aki viszont – sajnálatos módon –, nagyon jó évtizedes barátság fűzött az illetékes docesnőhöz, és az ügyet egy egyszerűsített enyje-benyjével nemes egyszerűséggel a szőnyeg alá söpörték.
Ahogy az várható volt, Antalt azonnali hatállyal kicsapták, kitiltották az egyetemről; maradék vizsgáit, szigorlatait sem fejezhette be, mivel minden rendszernek szüksége van ügyeletes bűnbakokra. Léna elmarasztalásban részesült, de lerakhatta fennmaradó vizsgáit és egy bő év késéssel vehette át magyar-történelem szakos diplomáját.
Antal Egerben fejezte végül be a rettegettnek hívott magyar-szakot, és bátra lehet állítani, hogy ottani tanárai, és professzorai hamar felfigyeltek bontakozó költői, és írói tehetségére, mert az utolsó seniori évben nem sokkal azelőtt, hogy diplomáját kézhez kapta volna tanárai kiadták szabad prózai verseinek első kötetét abból a pénzből, amit egymás között ,,kalapoztak” össze, és amikor Antal szerénykedve, tétován fellépett a pódiumra immáron fekete tallárban, és hófehér kesztyűben, hogy átvegye oklevelét miután a kölcsönös, mélyen érző gratulációk, és orkán erejű taps viharok elhangzottak, irodalomtanára odalépett hozzá, és csak ennyit mondott ravaszkás mosolya kíséretében:
- Azt hiszem kedves költő barátom, ez az Öné! – s odanyújtotta a jócsán megilletődött Antalnak frissen nyomdából kiszabadult önálló kötetét.
Antal később visszament Budapestre megkeresni Lénát, aki tervező grafikusként helyezkedett el valahol a belváros környékén egy hatalmas üvegpalota irodaházban, és mikor megmondta a nevét a két gorillatestű biztonságis be sem akarta ereszteni. Csupán amikor Léna lejött személyzetis liften a recepciós pulthoz akkor döbbent rá, hogy egykori szerelme áll előtte, aki egészen rendesen megemberesedett, és kicsit talán le is fogyott. Úgy szaladt oda hozzá, akár egy fruska, aki rajongásig szerelmes még mindig belé, és össze-vissza csókolgatta nem törődve, hogy a két idióta biztonsági őr kedvére figyeli az érzelmes, romantikus jelenetüket.
- Hogy kerülsz ide édesem?! – kérdezte sugárzóan boldog, de nedves szemeivel, mosolyogni próbálva.
- Érted jöttem drága, és hoztam neked valamit… - előbb fél térdre ereszkedett ünnepélyesen, majd előhúzta mellényzsebéből a kiskocka alakú, fekete dobozt, aminek a fedelét kinyitva egy tetszetős fehérarany karikagyűrű csillogott máris Léna előtt.
- Igen, Igen, Igen, Igen! – kiáltotta világgá a hírt Léna és az sem érdekelte, hogy mit gondolnak róla. – Téged választalak! De mondd már el, hogy mi a második meglepetés?! – kérdezgette kuncogva, huncuttul, és kíváncsian, amikor végeztek alig tíz perc alatt az ünnepi lánykéréssel.
- Kérlek csukd be a szemed… - kérte
Antal elővette hátizsákjából a féltve őrzött kincsét, és óvatosan Léna kezei közé tette.
- Most már kinyithatod úgy hiszem…
Amikor Léna óvatosan kinyitotta a szemét alig akart hinni a szemének. Antal első, nyomtatásban megjelent, keménytáblás, ötszázoldalas verseskötetét látta.
- Azt a mindenit! Hát ez nm semmi édesem! Őszintén gratulálok! Ölelte őt ragaszkodóan, és csókolóztak romantikusan, forrón, hosszanartón, majd Antal párjának gyűrűs ujjára húzta a szépséges, tetszetős karikagyűrűt, és elrendeltetett a jegyesség.

TINTA ÉS SZÍVVERÉSEK: ÚJ ÉLET AZ EGYESÜLT KIRÁLYSÁGBAN

Kriszta magyar-művelődésszervezőként már javában, és előre eldöntötte, hogy nem reked meg kicsi hazája berendezkedésénél, és annál az ún. családmodelnél, melyet előbb-utóbb minden nőre ki szándkoztak terjeszteni. Helyette inkább nyakába vette kiadósan megpakolt hátizsákját, és néhány gurulós bőröndjét és jelképes keretek közt isten hozzádot mondott Budapestnek.
Később Yorkshire-ben ért földet, ahol máris egy afféle kicsi, hangulatos csehóban kapott amolyan félig pinérnői, félig pedig felszolgáló, csapos állást, és alig három, négy hónapon belül, ahogy későbbi munkálatói megismerhették a bizalmasan csak ,,magyar lányként” emlegetett hippi, farmeres kinézetű nőt hamar bizalmukba fogadták őt a kis falusi közösség furcsa, különködő lakói. Krisztában az volt a fantasztikus, hogy sosem a múlt történésein rágódott, vagy emlékei között bolyongott, mint egy szándékosan önmarcangoló, és súlyos gondolatokkal megterhelt elme, sokkal inkább előre a bizonytalan jövő felé tekintett, és inkább elhitette magával, hogy az Egyesült Királyságban azért mégiscsak több lehetőség akad, mint mondjuk, ha továbbra is Kelt-Közép Európa vendégszeretetét élvezi.
Egyik nap éppen kevés forgalmat bonyolítottak be a kiskocsmában, így Krisztának bőséges ideje volt arra, hogy részletekig menően átgondolhassa életét, és a további karrierfolytatást. Annyit már eddig is biztosan tudott, hogy nem egy kis pubban szeretne sem megöregedni, és ráncos vénasszonnyá válni, sem pedig nyugdíjba menni, hanem igenis szilárd, és határozott talpraesettséggel fel akarja fedezni azt a kisebb milliőt, ahova megérkezett. Így történt, hogy amikor megkapta a hónap végén a fizetését, egész egyszerűen közölte a kocsmát vezető, idősebb, kedves nyugdíjas házaspárral, hogy bár nagyon a szívéhez nőtt az egész környék, és benne minden ember szeretné még látni, és megtapasztalni, hogy vajon még mi is várhat még rá széles e vidéken. Az idős házaspár úgy viszonyult hozzá, mintha csak saját édeslányuk lett volna, és a kocsmáros aggódó, folyamatosan gondoskodni vágyó felesége annyi szendvicset, élelmet pakolt a bizonyára kalandos, hosszú útra, ami egy elefántnak, vagy egy masztodonnak is méltán elegendő lett volna.
- Aztán nagyon vigyázz ám magadra! – búcsúztak tőle angolul, és a lelkére kötötték, hogyha másutt berendezkedett feltétlenül részletes levélben írja meg, hogy miként alakult az élete.
- Mindent nagyon köszönök Mr. És Mrs. Watson! Megígérem, hogy jelentkezni fogok! Nagyon hiányozni fognak nekem! – válaszolta, és búcsúzoul érzelmesen, hosszan tartón átölelte őket, miközben nem győzte több-kevesebb sikerrel visszatartani krokodilkönnyeit. Amikor aztán busszal hamar elhagyta Anglia eme fantasztikusan vadregényes, Bronte-s vidékét lelkében újból friss és energikus érzések vették át a kezdeményezést. A vártnál hamarabb érkezett London citybe és azonnal szembe találta magát egy dupla emeltes, pirosszínű busszal, ami meglepően közkedvelt közlekedésialkalmatosság volt, legalábbis a városban.
Gyorsan valahonnét szállást kellene szereznie, de miután nem ismert senkit a városban, ezért kénytelen volt házalni kicsit, és végig járni ajtókon át személyesen bekopogtatva a derék, és jóravaló angol városlakókhoz, hogy van-e számára kiadó szállás, vagy albérletféleség?
Végül egy takaros kis könyvesbolt feletti félemeleten tudott albérletet kivenni, amit szintén egy idősebb, gáláns úr és imádnivaló, huncutmosolyú felesége felügyelt, és igazgatott. Még kapóra is jött Krisztának a könyvesbolt, hiszen volt bölcsészhallgatóként valósággal a lételeme volt az olvasás és a könyvek egyetemes szeretete. A könyvesboltba még eladói állást is kínált az idős, gáláns angol úraság, így Kriszta két legyet üthetett egy csapásra. Immáron szállást és fizetést is kaphatott.
Itt az az volt a helyzet, akárcsak az előző hellyel. Három-négy hónapon belül már úgy bántak vele, mintha csak a legrégebbi, megbecsült családtag látogatott volna ide. Az idősebb úr barátságosan, közvetlenül észrevette, hogy Kriszta nagyon érdeklődik a versek, és a költészet iránt, és bőszen írogat is egy ismeretlen nyelven bőséges szavakat egy kis füzetecskébe. Az öreg egy szép napon egy kollegájával állított be a hangulatos, és kényelmes könyvesboltba, és azt állította, hogy az ismerőse egy kis független nyomdában dolgozik, ahol elviekben ékezetes betűket is tudnak készíteni, ahhoz az ismeretlen eredetű nyelvhez, amit Kriszta erdetileg beszélt. Kriszta azt sem tudta, hogy jóformán miként, és hogyan hálálhatná meg az idős angol úr szolgálatkész segítségét, és valósággal le volt kötelezve, meg volt hatva, hogy neki ekkora mázli szerencséje akad. Az öreg angol úr kollegája azonnal elvitte Krisztát a kis nyomdába, mely London egyik külső területén helyezkedett el, nem messze a nyüzsgő nagyváros perifériájától, és azonnal megkérdezte, hogy hozott-e ékezetes írású szövegeket? Mivel Kriszta nagyobbrészt egyelőre kis jegyzetfüzetébe firkálgatott versikéket, ezért a nyomdász ember megkérte, hogy egy tiszta, fehér lapra írjon valamit magyarul, és a betűket majd ő kifaragja, kiönti. Így Kriszta serénykedve máris körmölgetni kezdett, és majdnem a teljes papírlapot elejétől a végéig tele írta versekkel. A nyomdász megnézte a kész papírlapot, és megpróbálta az egyes betűket szárát, és főként ékeztét kialakítani, és később kiöntötte ólomból. Ezt követően egy érdekes betű táblázat jött össze, és Kriszta máris segíthetett, hogy saját anyanyelvén a szöveget nyomtatható formába hozhassa. A végső eljárás pedig az volt, amikor a már meglévő betű készlet szövegét az öreg nyomdász fekete tintával párszor bevonta egy hengerrel, majd egy papírlapot tett rá, és az egészet egy hatalmas présgépbe tette, ami gyakorlatilag bikaerősen rányomta a szöveget a hófehér papírlapra. Így készen is voltak az első oldal verseivel. Kriszta valósággal meghatódott, és nem győzött hálálkodni az öreg nyomdásznak, aki precíz, és minőségi munkát végzett. A nyomdász megkérte, hogy ami idegen nyelvű szövege csak van azt mind hozza el a műhelyébe, és máris készen állt a verseskötet kiadására. Kriszta nem győzött ámulni, és csodálkozni. Gyorsan hazament helyi járatú busszal, majd a határidőnaplóiba leírt számos versét felpakolta, és mindennel visszament a műhelybe. Mire a nap már kora stébe fordult a takarosan megtervezett verseskötetnek már mindene volt, egyedül csak borítója nem. Mivel Kriszta elfogadhatóan rajzolt a nyomdászember ajánlotta, hogy rajzoljon bármilyen képet ő a többit majd gondosan ráhelyezi a borítóra. Így a következő nap reggelén nyolc óra tájban a nyomdász újfent megjelent a könyvesboltnál, és amikor Kriszta épp kinyitotta a könyvesboltot, hogy fogadni tudja a vevőit nem győzött ámulni, hogy a nyomdász máris átadta neki első, magyar nyelvű verseskötetét. Ráadásul ennyire rövid idő alatt. Ha ez anno is így mehetett volna Budapesten talán nem kellett volna olyan sok értékes időt fölöslegesen elpocsékolnia, de hát ami megtörtént, azon már aligha lehet változtatni.
Kriszta megköszönte a segítséget, és továbbra is kitartó örömmel, és hálás szeretettel szívében árulta a könyveket a kis boltban.
Aztán egyik nap, amikor könyvünnep volt a városban, és szokásos módon a nagyobb, konkurensebb könyvkiadó vállalatok is elküldték a maguk képviselőit, managereit erre a híres, nevezetes alkalomra az egyik könyvkiadó ügynöknőnek azonnal feltűnt a különös, takaros, keménytáblás, igényesen kivitelezett kötet, melyet Kriszta bőszen olvasgatott, és azonnal megkérdezte, hogy miről szól, és hogy miként sikerült kiadni? Kriszta tört angolsággal igyekezett válaszolni minden felmerülő kérdésre, és elmondta, hogy prózaverseket ír már jóideje, és hogy gyakorlatilag bölcsész volt.
A könyves managernőn látszott, hogy szinte azonnal felkeltette kíváncsi, bimbódzó érdeklődését a furcsa, hippi külsejű magyar nő, aki egyetlen kötetét szorongatja a kezében, és azonnal egy személyes, üzleti találkozóra invitálta meg a belvárosban a könyvkiadó szerkesztőségében már a következő hét közepére.
Így történt, hogy Kriszta szabadnapot kért az idős könyvesbolttulajdonos úrtól, és nekivágott a belső városnak, hogy egy valódi angol könyvkiadóval ,,társalhasson” Persze arról még fogalma sem lehetett, hogy itt milyen játékszabályok szerint játszhatnak, mindenesetre a fogadtatás, és a körülmények kedvezően alakultak. Az irodaépület leginkább egy közepesméretű, nem túl hivalkodó családi házra hasonlított, amikor az ember először megpillantotta, és belépett. Odabent aztán máris két gyanakvó biztonsági őrbe botlott, akik mindenkiről részletekig menően kikérdeztek, hogy kiféle, miféle, és főként mi járatban van itt? Kriszta is azonnal elővette a takaros, kis dombor nyomatos névjegykártyát, amit a managernőtől kapott, mire a két őr még mindig kissé gyanakvó szemekkel tovább engedte a digitális kapukon.
Az irodahelység, ahol jó ha öt ember megfért, mintha egy kicsit a nyüzsgő méhkaptárra emlékeztetett volna. Amikor Kriszta belépett már jött is elé a managernő. Barátilag kezet fogtak egymással, majd a managernő máris bevezette egy félreeső irodahelységbe Krisztát, ahol némileg nyugodtan, és csöndesen lehetett beszélgetni. Gyorsan megbeszélték a szükséges dolgokat, majd a managernő azonnal rátért a dolgok üzleti, és finanszírozási menetére. Bár azonnal előkészítette a szerződést, mely arról szólt, hogy amennyiben Kriszta aláírja, úgy a kiadó jóformán minden kiadással kapcsolatos teendőt szíves örömest megcsinál Kriszta helyett, és amennyiben az adott kötet terjesztésre kerül, akkor a későbbiek sorá befolyó összegből tudnak még nagyon sok mindent finanszírozni, és – remélhetően –, Krisztának is bőségesen marad haszna. Kriszta egyrészt hitte is, meg nem is, amit a világos elképzelésekkel rendelkező üzletkötő nő nagyon logikusan, és precízen felvázolt előtte, másrészt otthoni példákon okulva azonnal megkérdezte, hogy mi ennek az egész tevékenységnek a hátránya, és a költségvonzata.
- Nincsen semmi probléma Miss Krista! – válaszolta magabiztosan, és barátságosan a nő. – Itt nálunk az Egyesült Királyságban minden másképp van, mint az európai kontinensen. Tárgyalóképessége, angolos modora, ugyanakkor felkészültsége végül meggyőzte Krisztát arról, hogy vágjon bele ebbe az új kalandba, és ha mégsem jönnének össze a dolgok még mindig valahogy talpra tud állni majd a későbbiekben. Így történt, hogy Kriszta jóformán összes, eddig megírt szabadversét azonnal átültették egy fordító segítségével angolra, és alig pár napon belül ezúttal vadonatúj, új borítós kötete már ott diszelgett egész London majdnem minden könyvesboltjában méghozzá elfogadható árakon méghozzá kilenc fontért.
Kriszta határtalanul boldog volt, és érződött rajta, hogy az elmúlt kissé viszontagságosra sikeredett hónapok után végre nagyon úgy tűnt, hogy – legalábbis –, szakmailag azért mégiscsak révbe érhet. Volt egy barátnője, aki szintén kijött ide jó pár évvel ezelőtt, és akkor kölcsönösen, hallgatólagosan megfogadták, hogy ha úgy fordulnának a dolgok, hogy mindketten itt fognak élni mindenképp megkeresik egymást, és rengeteget fognak beszélgetni.
Így esett, hogy Kriszta azonnal elővette egyik legjobb gimis barátnője számát, bepötyögte a számokat az okos telefonjába, és megvárta, míg kicsöng.
- Halló… kit tetszik keresni…? – egy kisfiú hang szólt bele a mobilba.
- Szia kisöreg! Beszélhetnék anyukáddal?! – kérdezte angolul a kisfiút.
A vonal túlsó végén a kisfiú nagyot kiabált mire az anyuka egyáltalán mobil közelbe került, és amikor a viszonlagos, átmeneti nyugodtság percei következtek végre beleszólt: - Halló… tessék?
- Hát szia drága barátnőm! Tudod-e ki vagyok az?! – viccelődött vele, mint a régi szép időkben.
- Csak nem Krisztához van szerencsém?! – kérdezett rá nyíltan.
- Ne hülyíts szivikém! Hát persze, hogy én vagyok az! Akkor, beengedsz, vagy megvárod, míg megfázok?! – kezdett bolondozni, mint akinek szemlátomást azonnal visszatért a jó kedve.
Barátnője azonnal kinyitotta neki a tipikus angol lakás bejárati ajtaját és a viszontlátás öröme ezúttal mindkét igaz, és jó barátnőből előcsalogatta a könyveket. Nem lehet ezen igazán sokat csodálkozni, elvégre ha valami már legalább tíz éve nem látta személyesen legközelebbi barátnőjét, akkor teljesen természetes, ha alig ismer rá.
- Gyorsan gyere csak be! Mindjárt be is mutatlak… - azzal hátra szólt a két kisfiúnak, akik egymással, és valami játékfigurákkal voltak elfoglalva, és szemlátomást ügyet sem vetettek anyuk határozott felszólítására. Mivel óvodába menteképpen azért az apjuk jött elő, és hozta elő a két rosszcsont gyerkőcöt.
- Üdvözlöm! – nyújtott kezet az öltönyös, hanyagul elegáns angol üzletember. – Peter Chalsom vagyok! Ön bizonyára a feleségem egyik barátja! Gyerekek mutatkozzatok be! – kérte a két megilletődött fiúcskától. A két kisfiú is illően meghajolt, megmondta a nevét, és még kezet is nyújtott. Ez ám a jómodor, és a viselkedés! – nyugtázta magában a látottakat Kriszta.
- Bocsásson meg, de sajnos most már tényleg mennük kell, mert elfogunk késni! Örülök, hogy megismertem! – búcsúzott kimérten az üzletember, majd futó csókot adott Kriszta barátnőjének, és elviharzott a kocsiba ültetett, két gyerkőccel.
- Igen, tudom mit gondolsz? Ő a férjem, és ők az imádnivaló, rosszcsont fiaim! Nehéz elhinni, igaz?! Azt gondolom életem egyik jó döntése volt, hogy annak idején otthon hagytam szinte mindent, és itt mindent új alapokról kezdtem! – vallotta be őszintén. – És veled mi a helyzet?! Téged mi szél hozott? Ülj csak le nyugodtan! – kínálta hellyel.
- Nagyon köszi! Az igazság az, hogy már tíz hónapja vagyok itt és próbálok helyezkedni, és különböző szakterületekbe belekóstolni. Nemrég megjelent az első verseskötetem angolul, és állítólag már kapható a nagyobb, forgalmasabb könyvesboltokban!
- Hát ez nagyon szuper csajszi! Őszintén gratulálok! Mindig tudtam, már az egyetemen, hogy fantasztikusan sziporkázó és kreatív nő vagy, akinek csak úgy forog az agya, mint a motolla. És pasi ügyben mi a nagy harci helyzet?! – kacsintott párat, mint aki tudja a dörgést.
- Hát Gáborral is megbeszéltük, hogy megpróbljuk külön-külön. Neki most állítólag van egy számítástechnikai biznise, és vállalkozó lett. Ha az igazságra vagy kíváncsi egész egyszerűen már nem voltunk egy hullámhosszon, és az utóbbi pár évben, mintha szándékosan hanyagolta volna a szerelmeskedést is! Megéreztem, tudom miről beszélek! – nézett barátnőjére, amikor az kételkedő arcot vágott.
- De azért most szépen berendezkedtél itt, vagy nem?!
- Hát nos egyelőre egy kedves idős házaspár könyvesboltja felett lakom egy kis szobácskában, de nem panaszkodom, mert irtóra jó fejek mind a ketten, és abszolút segítőkészek. A találkozónkra sem tudtam elmenni, mert nem éreztem azt, hogy meg lettem volna becsülve, de azért a diplomámat átvettem, igaz ceremónia és csinadratta nélkül.
- Ó, értem! Hát ez is valami! És mik a további terveid?! – tért a másik a lényegre.
- Nagyon jó kérdés. Azon filozom, hogy jó volna még valamit csinálni, és pénzt is keresni a válozatosság kedvéért, de előbb nézzük meg, hogy mennyit hoz a konyhára a könyves biznisz, mert úgy hallottam, hogy kissé borsos árak vannak errefelé.
- Szó, ami szó! Ebben nem tévedsz! Figyelj, ha gondolod nálunk is nyugodtan ellakhatsz, amíg nem találsz egy önálló lakást!
- Ez nagyon rendes tőled, de nem szeretném a ti személyes privát szférátokat megzavarni!
- Ugyan már! Ne csacsiskodj! Teljesen természetes dolog!
A két régi jó barátnő még rengeteg dologról kiadósan, és tartalmasan elbeszélgetett, és végre úgy érezhették magukat, hogy még ebben az idegennek tűnő világban is létre tudtak hozni, valamiközös kötődési formát.

NÉMA HÍRMONDÓK TÖRTÉNETE

Összegyűlik már lassacskán látom
a tegnap még agyondicsért
luxusálom-várakozás,
bestszellerlistás csoda:
látszat-profit ritkán, ha megtérül
s fölemelkedni is csupán mecénás-segítséggel
– ha tud -, s a megvesztegethető érdekek
szemcsalása már mindenünnen visszaköszön.

Vajon esok, hasznavehetetlen
dáridós-partiarc között marad s lesz-e valaki,
ki számot vet változó Idők tanúskodó üzeneteivel,
vagy immár tán minden pusztulni látszik?!

Egyáltalán látni-e valahol a jólélet,
fejlődést, ha agymosott prédikációkban
ez fröcsög naphosszat mindenünnen;
elbitangolt lehetőségek egész biztos
nem átlag kezébe osztódnak, vándorolnak.

Mert már nem lehetséges bizton tudni semmit.
Megszűnni látszik minden
maroknyi jótétemény.
Az emberből – ki tudja -,
előbb az empátia-tolerancia
tűnt el már nyomtalanul,
emberöltönyi részvét s lassacskán
aligha maradhat egy-egy prófétának
kinevezett szélhámos hamiskártyás,
aki szembe menne jövő-emlékeinkkel
s mérleglésre vonná.

Pedig itt már minden leginkább
kupeckedő zsibvásárra hasonlít
s ritkán férhet meg önmagában.
Mintha már mindenki
a meg-nem-érettség közönyösített
hangtalanság őserdejében lépésekként
gyalogolna bele a tudatos Semmibe.

Elkövesedett nyelvek s szívekből ritkán
lehet újra alkotni romantikus
érzelmi szigetcsoportokat.
Sietünk már egyre inkább lefelé,
kiveszőben önzővé vált életünkből is;
hús s csont-Halál várakozik türelmesen reánk.
Szándékosan temetnek
embert-zsugorító galád holnapok.
Az Időn-túli Béke – meglehet -,
már csupán csak a mesékben létezhet.
A Lét még így is befedi
borostyán-leveleivel néma
hírmondók élettörténetét!

A SZÍV LENCSÉJÉN KERESZTÜL

Ma lesz a napja, hogy végre kemény négy éves hajcihő után, amiben azért bőségesen volt helye nyilvános megaláztatásoknak, és kisebb-nagyobb kekeckedő gyilkos-tréfáknak végre odaáll majd álmai gyönyörű, és szépséges nője elé; letérdel, akár egy romantikus, kissé szeleburdi Don Quijote lovag, és felteszi neki a nagy kérdést: - Volna kedved a barátnőm lenni?!
A fenébe édes, kábító, ábrándos álmaiból a digitális ébresztőóra irritáló, agyzsugorító, sípoló hangja keltette fel, később aztán pontosan anyukája is megjelent, aki kicsit mindig úgy viselkedett, mintha éppen késésben lett volna valahonnét, vagy elfelejtett volna valami nagyon fontos dolgot, és most úgy érezte sürgősen intézkednie kell. Apja is hasonlóképp viselkedett, bár őt egyre ritkábban, és csupán csak a kivételes alkalmak idején láthatta, hiszen kamion sófőr lévén jóformán egy évben jó ha karácsonykor, és egy-egy elszalasztott szülinap jött haza. Bár nagyon hiányzottak számára az ún, tipikus emberi kapcsolatok előbb-utóbb szükségképp muszáj volt megbarátkoznia a fennálló helyzettel, hogy jobban teszi, ha mindenek egymaga jár utána, és egyedül cselekszik, és intézkedik.
Mintha valamit elfelejtett volna, amikor anyukája kikészítette számára a reggeli szendvicseket, és még a biztonság kedvéért tízórait is gondosan pakolt, amiért nem lehetett eléggé hálás. ,,Talán jobb volna, ha bizonyos dolgokat nem az anyjával végeztetne el, elvégre már majdnem húsz éves, tehát jogilag abszolút felnőttként kezelendő!” – gondolta végig, miközben megpróbált jóízűen beleharapni gusztusos, nyálcsorgató fasírtos szendvicsébe, melyben nagyija mennyei, feldarabolt húspogácsái lapultak. Nincs is annál finomabb, mint a nagyi kajája. Valahogy mindig van valami spéci fűszer, vagy adalék, amit beletesz, és amitől olyan igazán fantasztikus és gusztusos íze lesz. Anyjának nemmert szólni róla, de valahogy náluk mindig szükség volt a hűtőszekrény néhány napos közreműködésére, hogy az ételeknek valóban ételízük lehessen.
- Akkor sietek haza kincsem! Kora estefelé jövök a szokott időben! Kaja van még a hűtőben azt megmelegítheted a mikróban is, vagy készíthetsz magadnak, amit csak akarsz! – gondosan megválogatta mondatait, miközben az emberméretű tükörben még utoljára megnézte ruháját az előszobában, majd már sietett is a bejárati ajtóhoz, mert nem akart elkésni. Gimnazista fia ki is kísérte, mint mindig.
- Legyen szép napod életem! – adott cuppanós puszit fiának, majd azonnal el viharzott, és a felnőttes, kamaszfiú megint egyedül maradt, mint eddig vagy egy milliószor.
Volt még kőkemény fél órája, hogy suliba menjen, mert a tanítás általában negyed nyolckor kezdődött – kivétel persze, akiknek nulladik órájuk, vagy művészeti fakultációjuk volt –, így berakott a kissé ócska, lestrapált videómagnóba egy jó kis zsarus akciófilmet, és bár már több mint százszor láttott egy-egy filmet, és tudta idézni is a szállóigévé vált, filmes aranyköpéseket egyszerűen megpróbálta kikapcsolni agyában, és testében az idegességgel, gyomorgörcsökkel egybekötött feszültségfaktorokat. Később aztán, mielőtt már kabátot vett volna és elindult volna a gimibe pont akkor jött rá a hasmenés.
,,Hát ilyen nincs! Komolyan mondom basszus! Ennek is pont most kellett történnie?!” – fakadt ki mérgesen, mert bár nem volt késésben, de mindent szeretett a maga fokozatosan precíz, és makulátlanul eltervezett tempójában végig csinálni, és akkor most jön egy ilyen kellemetlen incidens. De hát – ahogy mondani szokás –, inkább előbb, mint később nem igaz. Halál ciki lett volna, ha a suliban kellett volna vécére szaladnia, hiszen már eddig is a legfurcsább, és legcikibb gúnynevekkel illették őt.
Szerencsére alig kilenc percet vett igénybe ez a kellemetlen incidens. Alaposan kezet mosott, majd megtörülte verejtékben tocsogó felsőtestét, mert állandóan verejtékezett, és bár az idő tavaszias jellegűnek látszott a lakásból, pontosan tudta, hogy hajlamos a hirtelen megfázásra, amiből csak megint nagyon nehezen gyógyul ki. Mire hajszárítóval megszárította haját és felső testét újabb hét perc telt el. Végül aztán sikeresen felvette baseball-sapkáját, kabátját, és már zárta is be gondosan az ajtót, és hívta a liftet, hogy mehessen gimibe. Élete legmeghatározóbb napjára, ami nem kecsegtetett valami bizakodással, hiszen az illető, gyönyörű, mézszőkehajú, filigrán, és csajos lány a leghalványabb érdeklődést sem mutatta egy dagadék hájpacni felé, akit ráadásul a háta mögött előszeretettel hívtak Mr. Bean és Forest Gump keverékének.
A gimi hatalmasnak tetsző aulájában már javában állt a bál. Valami nagy dolog volt készülőben, mert vagy száz diák, és tanár sürgölődött, forgott össze-vissza. Csak később tudta meg, amikor felment a saját oszt. Termébe, hogy – kivételesen –, éppen a mai napra időzítették az iskolai fényképezést, mint a függőben lévő érettségi tablókép egyik ajándékát. Hát akkor ezért mutat mindenki annyira sikkesen, és csinosan. A legtöbb kamaszsrác egy kamionnyi siklós vazelint, és hajzselét maszatolt szét belőtt haján, míg a lányok többsége megmaradt a nagy kiszerelésben kapható hajlakkoknál. Volt nagy meglepetés, és ,,ereszd el a hajamat” érzés, amikor belépett komótos kedvvel az oszt. Terembe. Akik már ott voltak fiúk-lányok vegyesen bizony jócskán meglepődtek.
– Nézzétek csak! Megjött a mi kedves, tudatlan idiótánk! Hát hogy nézel ki, barátocskám?! – kérdezte tőle cinikus kedvvel, gyanakodva egy szintén testes srác.
– Ó, bocsánat… talán valami gáz van?! – eresztett meg egy logikusnak hangzó kérdést.
- Úgy ám hapsikám! Ha nem vetted volna észre mindjárt jönnek a fotósok, mert fényképezés lesz te agyatlan, eszement hülye gyerek! Csodálom, hogy neked nem szóltak!
- Ó… bocsánat… akkor most… mi legyen?! – nézett kicsit tétován a másik kissé mérges srácra, mint aki semmiről sem tehet.
- Hagyd a francba! Az én ruhaméretem, meg zakóm éppen jó lesz rád is! Majd elintézzük! – legyintett azzal visszament kuncogó haverjai közé, akik máris róla kezdtek dumálni, és diskurálni, hogy hogy lehetett ekkora agyatlan barom.
A kamaszlányok többsége már kitömött melltartót vett fel a nagy, kivételes nap tiszteletére és valami olyan szinte kézzel fogható, bimbódzó nőiességet, bájosságot, és provokatív eleganciát árasztottak magukból, ami szinte azonnal megzavarta, és egyúttal fel is korbácsolta az alfahímek, és a teremtés koronáinak hódítási, gyarmatosítási kedveit.
És akkor besétált Kriszta. Elragadóan szexis volt a fekete szoknyájában, és fekete zakójában, és vörösszínű ingében. Aranynyaklánc lógott karcsú nyakában, és örökösen bájos, kíváncsi, kutató őzikeszemeivel olyan volt, mint egy földre szállt angyali csoda. Amikor meglátta őt valósággal azonnal elállt a lélegzete is, aztán később már egyre szaporábban kezdett verni a szíve, és jócskán meg is emelkedett a pulzusszáma.
- Hát szia Tonika! Nagyon… lazán vagy eleresztve. – jegyezte meg elsőre, nem bántó szándékkal, sokkal inkább kíváncsiskodva, hogy oszt. társa miért nincs kiöltözve a fényképezéshez, mint a többiek.
- Szia… Kriszta… hűhaha… Fantasztikusan gyönyörű vagy… - alig tudott megszólalni, és elmotyogni ezt a számára igen-igen fontos, és meghatározó pár darab mondatot.
- Hát nagyon köszönöm! Igazán… nagyon kedves vagy… - arcra puszi következett, amitől Toni valósággal majd besokkallt, hogy egy ennyire szexis, csinos, és bombázó lány egyáltalán figyelemre méltatta őt a kisstílű senkit, és ráadásul még puszit is adott neki. Az oszt. Tárak többsége persze azonnal vihogni, kuncogni, meg rötyörészni kezdtek, aztán valamivel később, amikor Kriszta visszatért a csajos barátnőihez máris kíváncsian kérdezősködni kezdtek tőle, hogy akkor most az idióta Tonika lenne az új pasija?
- Ugye ez most valami hülye vicc akar lenni Krisztám?! – kérdezte teljesen meghökkenve a vagány Anna, aki már állítólag több fiúval is szexelt, mert haladéktalanul el akarta veszíteni becses kincsként kezelt szüzességét, és ezzel különleges, kiváltságos megbecsülést kivívni barátnői körében.
- Jaj ugyan már csajok! Egyáltalán nem értem, hogy mi kivetnivalótok van a Tónikával kapcsolatban?! Szerintem nagyon jó fej, meg barátságos, és van egy bizonyos kisugárzása, ha értitek mire gondolok! – jelentette ki felelősségteljesen, és nagyon komolyan. Érződött, hogy azért nem árt, ha szavait kellő komolysággal veszik.
- Szóval akkor Tónika le fog veled feküdni! Ez kurva jó! Már csak az a kérdés, hogy a szalagavatós buli után, vagy az érettségi banketten? – kérdezgették egyre többen mohó kíváncsisággal.
- Látjátok! Pontosan erről beszéltem! Miért nem tudjátok az embereket emberhez méltóan elfogadni mi?! Mi ez a kurva nagy korlátoltság a ti agymosott, mogyorónyi fejetekben?! – fakadt ki jogos felháborodással. – Tudjátok mit?! Határozzátok el magatokat sürgősen, mert ha továbbra is a barátnőim szeretnétek maradni, akkor rendesen, normálisan fogtok a Tónival viselkedni, különben örök harag! Világos?! Megértettétek?! – indulatos szavait nem lehetett gyerekes, vagy épp meggondolatlan félreértésnek venni, így sok csajos barátnő alaposan gondolataiba mélyedt, és voltak akik szerint Krisztának maximálisan igaza volt, hiszen négy év alatt sok kis szemétséget, és ugratást, heccelést, és megaláztatást lehet csinálni, főként egy olyasvalakivel, aki alapból kissé mulya, meg nyámnyila, és nem igazán tudja, hogy miként, vagy hogy hogyan is működnek a bonyolult emberi kapcsolatok.
A fényképészek öt fős csapata valamivel délelőtt tíz óra körül érkezet meg. A kissé szociopata és gyilkos ösztönösségéről hírhedt osztályfőnöknő valósággal úgy dongta, rajongta őket körbe, mintha legalábbis filmsztárok, vagy nagyon híres emberek lennének, pedig csupán öt kissé arrogáns, és beképzelt húszas éveik vége felé járó srác volt, akik eléggé kreatívnak mutatkoztak az iskolaszék véleménye szerint, hogy méltó érettségi tablóképet készíthessenek, egy nem mindennapi, és különlegesen egyedi osztályról.
Az öt fős csapat máris megkezdte a kipakolást, és többek között Tónit is elkérték, hogy segítsen vinni az állványokat, és a vérprofi fényképezéshez szükséges eszközöket a többit majd a ,,szakemberek” elintézik. Amikor bőséges fél óra múlva mindennel készen voltak, csupán csak akkor jöhetettek az igazán jó felvételek. Az osztályt sorba állították: fiúkat, lányokat vegyesen, és névsor szerint készítettek minden diákról legalább három-négy fényképes felvételt. Kisebb instrukciók elhagyták a fényképezőgépet kattintgató, fiatalos srác száját arról, hogy milyen szög, vagy fényviszony a legideálisabb, és hogy az adott illető diák miként fordítsa testét, vagy fejét, hogy személyisége még kihangsúlyozottabbá váljék. Végül aztán a rettegett névsor alján ott volt Tóni neve is.
Addigra az a srác aki leteremtette, hogy nem vett ünnepi ruhát már kölcsönadta saját nagy méretű zakóját, ingét, és az összes szükséges holmit, még a hajára is tett bőven hajzselét, amitől úgy érezte már mindene ragad, nem csupán a haja.
- Akkor fordulj el kicsit az ablak felé, és tegyél úgy, mint aki gondolataiba mélyed! – utasította a fényképész srác, és mire megtalálta az ideális pozíciót, és szöget már el is kattintotta legalább három képet. – Rendben, nagyszerű! Ennyi lett volna! – Azzal máris egy újabb kissé majrés diák következett, mire Tóni szó nélkül hátrébb állt a leghátsó sorból kiváltan.
- Hát öreg harcos! Te aztán nem vagy semmi hapsi! Annyit mondhatok! De nem lettek olyan rosszak a képek! – jött oda hozzá a termetes srác, aki előbb még leteremtette, majd segített levenni a fekete zakót, és a bordószínű inget.
A fényképész csapat öt tagja valósággal olyan hatékonyan, és szemmel láthatóan gördülékenyen dolgozott, hogy már valamicskét fél tizenkettő után el is mentek a gimnáziumból, és természetesen az összes felszerelésüket vitték magukkal, melyeket megint csak Tóniéknak kellett levinniük az iskola épülete lőtt posztoló furgonjukba.
A teátrális, arrogáns osztályfőnök valósággal úgy felvolt dobodva, mint aki valami gyógyszert, vagy serkentő koktélt vett be, hogy jobban bírj az aznapi gyűrődést, és most végre valahára kiereszthette a felgyülemlett gőzt:
- Nagyon büszke vagyok mindenkire! – közölte mindenkivel. – Igen, még rád is Tónika! – fordult Tóni felé, megküldve egy ördögi, bizalmaskodó mosolyféleséget. – Most mindenki hazamehet, és holnap majd folytatjuk az órákat a megszokott rendben! – adta ki az utasítást, mire az osztály tagjai szinte azonnal összepakolták soron következő óráik tankönyveit, és holmiját és már mentek is ki a suli épültéből, hogy közben is megdumálhassák a mai nap történéseit. Tóni is összeszedte cuccait. Megértette, hogy fölösleges volt akkora feneket kerekítenie ennek az egész hajcihőnek, és azért talán még jó móka is volt, hogy fényképezték őt, és ráadásul – ami a legfontosabb –, élete csajától kapott végre egy cuppanós puszit, ami azért az elmúlt négy év során csupán csak ma fordult elő.
Kriszta – szokásához híven –, csajos barátnői társaságában üldögélt az iskola előtti padok egyikén, s miközben többen cigire gyújtottak, hogy kieresszék a fáradt, kiadós feszültséget, addig Kriszta arca sugárzó örömről, és megelégedett boldogságról árulkodott. Azonnal felállt a padról, és barátnői legnagyobb meglepetésére valósággal Tóni nyakába ugrott, és össze-vissza puszilgatta. Hosszú percek múltán bontakoztak csupán ki az ölelésből.
- Nagyon büszke vagyok rád Tóni! Ezt jól csináltad! – arcra puszi következett.
- Ö… nagyon köszönöm…
- Ahogy néztelek téged arra jöttem rá, hogy szerintem te egész négy évünk alatt szerepet játszottál, mert csak nagyon kevés embert engedsz magadhoz igazán közel, hogy meg ne sértsenek, vagy bántsanak… - mindig komoly, bölcs szavaival valósággal szinte azonnal a lényegre tapintott.
- Bocsánatot kérek, ha gondot okoztam volna… - kezdte volna szokásos megbánós szövegét.
- Figyelj csak Tóni! Nem kell mindig bocsánatot kérned! Azt szeretném, hogy önmagad légy, és mutasd meg az igazi személyiségedet, mert tudod az a helyzet, hogy ez az utolsó évünk így együtt aztán mindenki vagy tovább tanul, vagy szétszéled, és nem tudni, hogy egyáltalán találkozhatunk-e! Megérted?! – nézett rá esengő, kissé könyörgő, gyönyörű szemeivel.
- Igen… megértem… - válaszolta kissé elkámpicsorodva, szomorkásan.
- Kérlek ne légy már olyan búval bélelt, és szomorú. Csak azt akartam elmondani, hogy ahogy végre nagy nehézségek árán megismertelek, rájöttem arra, hogy nagyon fontos vagy nekem, és ha beleegyezel, akkor szeretném veled továbbra is tartani a kapcsolatot, még a gimi, és a közelgő érettségi után is. – vallotta be kissé szégyellősen. Aprócska, gyöngéd kezeit maga előtt tördelve.
- Az tényleg nagyon jó lenne… - Tónival most fordult elő talán legelőször, hogy különleges mosollyal ajándékozta meg azt, ki végre valahára megismerte igazi énjét, annak minden kisebb-nagyobb tartozékával együtt.
- Tudod mit?! Hazakísérlek és megmutatod a szobádat! – karolt bele kedvesen, míg gyönge vállain hordozható válltáskája fityegett. A legtöbb csajos barátnője szinte azonnal kórusban utánuk fütyült párat elismerősen, ám Kriszta szinte alig foglalkozott a megjegyzéseikkel, vagy találgatásaikkal többet.
Tóni végre kivételes, megbecsült, felnőttes srácnak gondolhatta magát, akink ráadásul akadt egy nagyon jó fej, és csupaszív, bombázó barátnője. Amikor átvágtak a hangulatos kertvárosias jellegű utcákon, és végre negyvenöt perces kicsit megerőltető ú után megérkeztek a házhoz, ahol Tóni a szüleivel lakott Tóni mindent részletesen végig mutogatott, akár egy lelkes idegenvezető, és mire anyukája kissé fáradtan kora este hazaérkezett a munkájából nem győzött csodálkozni a kamasz lány láttán, aki máris kezet nyújtott, és bemutatkozott, és ottmaradt vacsorára, miközben szinte azonnal családtaggá vált.

AZ ÖNFELFEDEZÉS ÚTJA

Jóformán már alig emlékezett arra, amikor először mondták azt neki, hogy nyugdíjba mehet több mint negyvenhárom és fél éves szolgálati idő letelte után. Ebben természetesen nem számították bele azt a zsebből-zsebbe kapott, ún. feketén megszerzett, főként alkalmi munkákat, mellyel önkéntelenül is arra törekedett szorgalmas, dolgos kisemberként, hogy szerény jövedelmét kicsit kiegészítse. Elvégre nagyon is jól jön, és rendkívül hasznos, ha az ember legalább három, négy lépéssel előrébb gondolkodik, akár a sakkjátékban, így – mondhatni elviekben –, nem éri váratlan meglepetés.
Éppen javában egy egérlyukszerű, üvegfallal ellátott, aprócska kis irodában rendezgette kényelmesnek aligha nevezhető, irodai forgószékén egyensúlyozva a hivatalos dokumentumokat, és igyekezett megfejteni a csúcskategóriás asztali számítógépének egyedi, digitális kódnyelvezetét, amikor is az egyik nálánál legalább negyven évvel fiatalabb, energikusabb, tettre készebb férfi kolléga behajolt az üvegfalon túlra, és szólt neki:
- Te Kornél! Az van, hogy a főnök hívat valami miatt, és ha volna pár perced, akkor mindenképp néz be hozzá, még a délelőtt folyamán! Persze csak, ha nem vagy túlzottan elfoglalt! Egyébként rendesen végzed a munkád! Egész biztos, hogy csinos kis előléptetés vár majd rád! – azzal fogta magát a tejfelesszájú, fiatal kolléga, és tovább battyogott, méghozzá olyan huszáregyenes arroganciával, mintha egy kanos kiskakas lenne, aki azért mindig megválogatja, hogy éppen kinek a szemétdombját túrja fel használható eleség után.
Így történt, hogy Kornél egy forgalmas, állandóan telefon csörgéses és kissé stresszelős szerdai délelőttön, valamivel tizenegy óra tájban megigazította nyakkendőjét, felvette zakóját – elvégre mégiscsak a főnök hívatta személyesen –, és hát ugyebár az ilyesmit nem igazán lehet félvállról venni, megjelent a főnök irodájánál, ami előtt egy csinos, és szexis, kanárihangú, szőke titkárnő éppen tetszetős, frissen lakozott körmeit cicomázta.
- Kezét csókolom drága Hajnika! Óvatosan érdeklődnék, hogy a főnök Úr bent van-e, mert nemrég értesültem róla, hogy hívat engem! – jegyezte meg kissé szégyenlősen, mint aki máris hibát vétett.
- Pillanat türelmét kérem Kornél bácsi! – vágta rá a szexis titkárnő, de olyan tevelassúsággal mozgott, mint akinek már a szájában is megalszik a tej. Nem kapkodott el semmit, elvégre ő még mindig munkaidőben van kora este hat óráig. Éppen elég baja van neki így is.
Néhány pillanat múltán visszaszóltak telefonon, hogy Kornél befáradhat a főnök úr irodájába.
– Igen… rendben… máris küldöm… – rakta le a titkárnő a telefont. – Most tessék bemenni! Ne tessék félni, nem lesz semmi baj! – igyekezett vigasztalni az öreget, mert valamilyen hetedik női megérzés arra késztette, hogy valami baj fog történni, és ilyenkor a legjobb, ha az ingatag lábakon álló önbizalom is mindenképp megerősítést kap.
Az öreg óvatosan, tétova léptekkel kopogtatott háromszor a nagy méretű ajtón, majd benyitott.
Hatalmas irodahelyiség volt. Legalább nyolcvan négyzetméter, ha nem több. A szoba központi részét a termetes, mahagóni színű íróasztal, a hatalmas bőr karosszék, és egy pálmafaszerű fikusz uralta, melyet – úgy tűik –, szándékosan a fal mellé állítottak. A panorámaablakok már így a délelőtti órák környékén valósággal csak úgy ontották magukból az éltető napsugarakat.
Húszas évei végén járó, karizmatikus arcú, sportos fiatalember állt a panorámaablakok előtt. Úgy tűnt kifelé bámul, és a hangyabolyként duruzsoló főváros vérkeringését figyeli. Amikor az öreg belépett mintha hirtelen megrázkódott volna egy pillanatra, majd szembefordult vele, hogy azonnal támadásra készen szemkontaktus meglegyen. Mint vadász a zsákmányát úgy szemlélte farkas-szemezve nyugdíjba készülő, megbízható alkalmazottját, akivel úgy tűnt most találkozik először.
- Üdvözlöm... Kornél... - nyújtott kezet. - Hajdú Ákos vagyok! - mutatkozott be, és megvárta míg az öreg megemészti a hallott információkat. - Akkor talán... üljünk le és beszéljük meg a továbbiakat... - invitálta a toporgó, még mindig egy helyben veszteglő férfit, hogy foglaljon helyet.
– Megkínálhatom esetleg valamivel...? Kávé, tea, üdítő, egy kis whiskey, vagy konyak? – kérdezte mosollyal szája szélén, mint akinek máris bratyizni, vagy barátkozni támadt kedve.
– Köszönöm Igazgató Úr, de nem kérem semmit... – szabadkozott Kornél.
A fiatal férfi azonnal leütött pár billentyűt a kis mini laptopja klaviatúráján, mire azonnal megjelent alkalmazottja személyi, fényképes portfóliója a gép képernyőjén.
– Nos... amint látom, Ön már több mint negyvennégy évet dolgozott különböző helyeken, és ahogy azt magam is tapasztaltam nem akadt olyan hely, ahol nem állta volna meg a helyét. – böngészte végig nagyon aprólékosan, figyelmesen alkalmazottja digitális dossziéját a fiatalember.
Az öreg gyanakodva bólintott, és magában megpróbálta kitalálni, hogy mit is akarhat igazából ez a még nagyon zöldfülűnek látszó férfi.
– Mivel kedves Kornél maga betöltötte a nyugdíjkorhatárt és egyéb munkákat is bőven túlteljesített úgy döntöttünk a vezetőséggel, hogy megköszönjük eddigi kiváló erőfeszítéseit, és a cégcsoport nevében tett egyéb jellegű szolgálatait, és felszabadítjuk a munkavégzés járma alól... – A fiatal férfi szándékosan a,,felszabadítás" szót használta, ami egyrészt nagyon is furcsán, mondhatni különösen hangzott az ő szájából, másrészt volt valami baljóslatú előszele, ami további töprengésekre kényszerítette az öregembert.
- De ne aggódjék semmi miatt kedves kolléga! Megkapja a végkielégítést, és természetesen részletes fizetett szabadságot is kap. Bár, ha jól látom Ön mostanság nem nagyon ment szabadságra az elmúlt pár évtizedben! - megjegyzése kissé flegmán, lekezelőnek hatott. Az öreg nem tudta eldönteni, hogy rá vonatkozik-e, vagy csak a mondat lógott a levegőben.
- Hát... Köszönöm szépen Igazgató Úr, és elnézést kérek, ha bárminemű gondot, vagy hibát okoztam volna... - már félszeg megint szabadkozások, kisiskolás bocsánatkérések szövevényes hálóiba gabalyodott bele, holott már egy meglett, komoly aggastyán férfiember volt, akinek nem lenne szüksége rá, hogy kicsinyes, megalázó mentségeket keressen önmagára nézve. A fiatal férfi most tetőtől-talpig tüzetesen megnézte magának az öreget:
– Ha van néhány perce, akkor szívesen meghallgatnám a történetét! – kényelmesen hátradőlt eredeti bőr székében, és kicsit fensőbbségesen kezdte figyelni alkalmazottját.
- Hát... hol is kezdjem?! - kérdezte hangosan inkább saját magától, semmint a fiatal főnökétől, majd belekezdett szövevényes, nehézkes életébe. Elmesélte, hogy jóformán már kilenc éves kora óta munkára volt fogva, és hogy markot szedett, krumplit kapált, cséplő és kombájn gépek közt telt kora gyermekkora, majd megismerkedett gyönyörű feleségével a fővárosban, aki alig négy éve veszített el, mert rákos lett, és bár szerettek volna gyerekeket erre sajnos sosem nyílt megfelelő alkalom. A fiatal főnök türelmesen, mély alázattal hallgatta az idős ember életbeszámolóját, és nagyon érdekes, és különleges személyiségnek gondolta, amikor huszonöt perc múltán végzett élete történtével.
- Hú! Ez azért nem semmi kedves kolléga! - konstatálta ujjaival a levegőben csettintve párat. - Nagyon sajnálom, hogy a felesége... - itt elharapta a szót, hiszen nem volt hozzászokva, hogy haláleseteket közöljön másokkal.
– Igen... én is... – az öregember visszafogta magát, mégis úgy tűnt zöldes barnás szemeit vizes fátyol lepi el.
- Nos hát... akkor... sajnálom, hogy most búcsút kell mondanunk egymásnak, de... majd értesítjük a további szükséges munkafolyamatokról. A nyugdíját természetesen automatikusan folyósítani fogjuk. Még egyszer nagy élmény volt kedves kolléga a magával való közös munkavégzés! - felállt, mintha legalább is bolha csípte volna meg, begombolta méregdrága, márkás öltönyét, mely egy kisebbfajta vagyonba kerülhetett, majd jó erősen megrázta kézfogás gyanánt az öregember vaskos, kissé göcsörtös, májfoltos kezét.
- Akkor a további minden jókat, és viszlát... - búcsúzott tőle, és ki is kísérte felbecsülhetetlennek, pótolhatatlannak mondott alkalmazottját az ajtaján kívülre. Az öregember ebben a pillanatban mintha maga is megérezhette volna, hogy ennyit érték felbecsülhetetlennek hitt, értékes, ám azért mégiscsak pótolható munkavégzése.
Fiatalabb kollégai többsége valóságos tapsviharban részesítette, amikor kiürítette mindig tiszta, makulátlanul precíz íróasztalát, és néhány kartondobozba igyekezett belepakolni tárgyait, személyes holmijait. Felesége bekeretezett fényképe, mintha egész végig figyelte volna cselekedetét, mint egyfajta szokásosan bejáratott szertartást, vagy rituálét, amit csupán az egymáshoz igazán közelállók érthetnek meg.
- Nagyon hiányozni fog nekünk Kornél bácsi! – néhány csinos, fiatalabb hölgyemény valósággal azonnal babusgatni, vigasztalni, ölelgetni kezdte, mert nagyapjukat vélték felismerni benne, míg a férfi kollégák többsége csupán csak megszorította jelképesen a kezét. Amikor mindennel készen volt, még egy utolsó pillantást vetett a nagy irodahelyiség egészére, ahol annyi évtizedek nehézkesen, ám annál eredményesebben sikeresen teljesített, majd kissé színpadias pózként meghajolt kiürített íróasztala, és a gipszkarton fal felé, mintha ezzel is némán jelezni kívánta volna, hogy egy igen-igen fontos, és meghatározó fejezet zárult le az életében.
Egyik éppen beugrott kollégája felajánlotta, hogy szívesen hazafuvarozza, és miután nem fogadott el nemleges választ így Kornél kicsit bizalmatlanul bólintott és belement az alkuba.
- Ez a beszéd pajtás! Így sokkal könnyebb lesz majd, meglásd! – biztatta középkorú kollégája, akinek még így is legalább húsz-huszonöt éve volt a nyugdíjkorhatárig.
Amint hazafelé mentek autóval az öregember igyekezett részletesen végig gondolni, hogy vajon miként tudná folytatni életét? Mik legyen azok a főbb célkitűzések, eltervezett célok, és vágyak, melyeket így élete alkonyán még megvalósíthatónak gondolt magával szemben, elvégre nem maradt hozzátartozója.
- ...És mondd csak pajtás?! Hogy tervezed a nyugdíjas éveidet? – kérdezett rá nyíltan az egyik piros lámpás kereszteződésben kollégája a vezetőülésből.
- Hát látod ez nagyon jó kérdés! Sajnos egyelőre még át kell néhány dolgot gondolnom. Talán elutazom egy messzi vidékre. Még sosem jártam külföldön… esetleg… talán… - mintha elsősorban saját magának szánta volna ezt a néhány jelképes mondatot, semmint kollégájának, aki ezt teljes mértékben megértette, és tiszteletben is tartotta. Elvégre Kornél mégiscsak legendás volt legalábbis a maga nemében.
- Hát sok szerencsét kívánok pajtás, és ha bármiben tudok csak megeresztel egy hívást, és már ott is vagyok, ha segítségre van szükséged! – állította le a motort a takaros kis kertvárosi utca szélén, ahol egy kisebbfajta családias ház árválkodott szinte magára hagyatottan, mindentől távol.
- Nagyon köszönöm a segítséget! – vette ki a hátsó ülésről kartondobozba tett holmijait az öreg, majd becsukta az anyósülés ajtaját, kezet rázott kollégájával, és még integetett is neki, amint kollégája nagy gázzal kihajtott a hangulatos kis utcából.
Hogy igazából mire is gondolhatott Kornél, amikor azt állította, hogy nagy külföldi utazásra készülődik, és szeretne-e egyáltalán világot látni azt egyelőre még magának sem tudta elmagyarázni. Ami biztos, hogy néhány napot valahol muszáj volt eltöltenie, hogy kicsit kedvére kiszakadhasson a már megállapodott komfortzónájából, és megpróbálja átértékelni eddig mindig összerendezett életét. A ,,hogyan tovább?” kérdésköre köré csoportosította minden lehetséges gondolatát. Arra gondolt, hogy valami szép helyen talán újra megtalálhatja mostanság kissé nyughatatlan, és mindenképp zaklatott lelki békéjét, és ahol a feltöltődés mellett talán még új dolgokat is sikerül kipróbálnia. Talán megírja regényes önéletrajzát, már csak egy megfelelően, nem túl drágán dolgozó kiadót, vagy nyomdát kellene majd hozzá felkutatnia. Ki tudja?!
Lázas, kamaszos izgatottsággal kezdett csomagolásba. Elővette és leporolta két vaskos, gurulós, fekete színű utazóbőröndjét, és minden szükséges holmiját bepakolta. Régi Kodak-típusú nyolcvanas évekbeli őskövület fényképezőgépét is eltette biztos, ami biztos alapon, bár már jó ideje azon is gondolkozott, hogy megpróbál haladni a digitális technikai civilizáció áldásaival, és vesz majd magának egy fényképezőgépet, de valahogy mindig, ha vásárlásra került a sor, ezt nem győzte halogatni. Mint aki szabályosan berezelt attól, ha valami új dolgot kell megtanulnia ennyi idős korában.
,,Sosem szabadna félni, vagy meghátrálni a kihívásoktól, vagy a változásoktól!” – emlékezett felesége dallamos csengésű hangjára, mely egyszerre vigasztalta meg, és mindig önbizalmat, és sziklaszilárd bátorságot nyújtott neki amikor csak szüksége volt rá. Kicsit most már sajnálni kezdte, hogy annak idején nem született gyerekük, és később amikor felesége már súlyosan betegeskedni kezdett megpróbálta megígérni neki betegágyánál, könnyek között, hogy megpróbál továbblépni, és boldogulni, de az volt a keserű, szomorú igazság, hogy valahányszor csak kinyitotta nézegetni a nagy fotóalbumot, amibe legalább négyszáz megsárgult, fő kikezdte fénykép lapult egyre jobban beleszeretett újra és újra felesége angyali nőiességébe, és egész lényébe, és ezt a szerelmet nem akarta semmi pénzen elengedni, vagy eltaszítani magától, még ha a világ feje tetejére állt is, vagy – adott esetben –, új életet szeretett volna kezdeni.
Bár fogalma sem volt hol is vehetne repülőjegyet magának kért egy taxit, mely percre pontosan takaros háza előtt megjelent. A taxis is hasonló korban járhatott mint ő, és talán nyugdíj kiegészítést gyanánt választotta magának ezt a kis mellékes hivatást. Közösen betették a két vaskos, gurulós bőröndöt a csomagtartóba, majd a taxis azonnal konkrétan rákérdezett:
- Hová parancsolja kedves Uram?!
- Hát… Ön merre menne, ha lehetősége adódna?! – kérdezett vissza, és ez jócskán meglepte a taxist. Az utasai többsége ugyanis eddig még sosem kérdezett vissza, vagy legalábbis nem volt jellemző.
- Hú… hát nézze kedves Uram… számos olyan hely van, ahol az ember kiegyensúlyozottnak, és boldognak érezheti magát. Miért nem látogatja meg a családtagjait, vagy rég nem látott unokáit például?! – adott tanácsot.
- Sajnos az a helyzet, hogy nem született gyerekünk, és a feleségem négy éve rákban elhunyt… - jobb az igaz, őszinte szó bizonyos szituációkban. – gondolhatta. A taxist azonnal bűntudat szállta meg:
- Jaj, tisztelt Uram! Bocsásson meg, ekkora barmot mint én! Fogadja őszinte részvétemet… - kért elnézését.
- Nem történt semmi! – majd néhány perc múlva. – Ön hova utazna, ha megtehetné? – érdeklődött kíváncsian.
- Hát… biztos valami kellemes, nyugodt helyre… esetleg tengerpart, vagy erdő, hegyek… - töprengett hangosan. – Akkor most hova menjünk kedves Uram, mert javában ketyeg a taxaméter, és az Ön pénze bánja!
- Vigyen kérem a Liszt Ferenc reptérre! – kérte.
- Óhaja parancs kedves Uram! – kicsit csikorgó kerekekkel indult neki a taxi a reptérre vezető gyorsforgalmi úton. Alig tizenöt perc múltán már a forgalmas, és nyüzsgő reptéren voltak, ahol milliószám autó, és taxis tülekedett, dudált egymásra. Úgy tűnt mindenki a legmegfelelőbb pozíciót akarja kiharcolna saját maga részére.
- Itt is volnánk kedves Uram! Ötezer ötszáz forintot kérek szépen!
Az öregember elővette komótosan pénztárcáját és pontos összeget adott. A taxis kicsit húzta a száját, mert számított volna néminemű kisebbfajta borravalóra, de miután utasából áradt valami földöntúli, kivételes jellemvonás inkább úgy döntött, hogy nem mérgelődik. Kezet ráztak, majd a taxis máris új kuncsaftok után kezdett kutatni, miközben elhajtott.
Kornél gombóccal torkában lépett be az üvegezett terminálba, ahol ameddig csak a szem ellátott kígyózó sorok álltak. Ahhoz képest, hogy hétköznap volt az elfoglalt emberek többsége – úgy tűnik –, minden időben rohant valahova.
Kornél gondolt egyet és odament az egyik kevésbé megterhelt információs pulthoz, ahol két fiatalos, és egzotikus stílusú szupermodell hölgyemény adott tájékoztatást, és most valamin nevetgélt.
- Jó napot kívánok Hölgyeim! – köszönt mindkettejüknek. – Elnézést kérek… talán tudnának segíteni…
- Üdvözöljük kedves Uram! – köszöntek mindketten. – Miben segíthetünk?! – kérdezték egyszerre.
- Érdeklődnék, hogy hol lehet igazán kipihenni az élet fáradalmait, és feltölteni a lélek kimerült elemeit? – kérdezte. Kérdése furcsának hatott, és a két ifjú hölgyet ez bizony jócskán meglepte. Elvégre reptérre az emberek többsége – legalábbis –, konkrét céllal érkezik.
- Ö… ne haragudjon kedves Uram, de nem igazán értjük az Ön kérdését! Hová szeretne utazni?! – kérdezgették.
- Éppen ezen töröm a fejemet! Önök mit ajánlanának?! – nézett egyikről a másikra.
- Hú! Hát a választék széles körű kedves Uram! Attól függ, hogy hol érezné jobban, boldogabban magát? Esetleg tengerpart, vagy erdők, hegyek? – kérdezte most az egyik, aki a pult mögött foglalt helyet.
- Bocsássanak meg, hogy feltartom Önöket munkájukban, de azért érdeklődök, mert eddig sajnos nem voltam külföldön, és hát… szóval… nemrég lettem nyugdíjas, és arra gondoltam, hogy… - szavait nem fejezhette be, mert az egyik barátságtalan biztonsági őr gorilla azonnal mellette termett, és kérdőre vonta:
- Jó napot kívánok Tisztelt Uram! Mit keres itt?! Amint látja a sor haladna, ha maga nem akadályozná a forgalmat! – jelentette ki kissé mérgesen, és bikaerős kezével máris megvillogtatta előbb a gumibotját, majd szolgálati pisztolyát.
- Elnézést kérek, ha bármi gondot okoztam volna… - felelte halk, remegő hanggal, majd kiállt a sorból, mely idő közben megduzzadni látszott mögötte, és inkább úgy döntött, hogy egyelőre helyet foglal a váróban.
A két csinos, egzotikus hölgyeményt mindenesetre jócskán elgondolkoztathatta viselkedése, mert nemsokára ebédszünet volt, és aki a pult mögött ült megkérte az egyik kolléganőjét, hogy átmenetileg váltsa fel, amíg elfogyasztja jobbára zöldségekből, salátából álló ebédjét. Az illető fiatal hölgy most kilépett a pult mögül, és egyenesen az öregember melletti székre telepedett le.
- Üdvözlöm kedves Uram újfent! – szólította meg újra.
- Tessék parancsolni! Talán valami baj van?! – kérdezte.
- Ne nyugtalankodjék kedves Uram! Nem történt semmi! Úgy érzem bocsánatkéréssel tartozom biztonsági őr kollégám viselkedése miatt, aki sokszor önkéntelenül is félreismeri az emberek szándékait.
- Ö… nem történt semmi… - hárított.
- Ha nem bánja, hogy kicsit beszélgetünk nyugodtan elmesélheti nekem, hogy mi történt Önnel, és hogy miért döntött az utazás mellett?! – ajánlotta fel közvetlenül, és kedvesen, és Kornél kicsit úgy érezhette, ha születhetett volna gyereke talán éppen ilyen lehetett volna, mint a fiatal, felnőtt, kiegyensúlyozott nő.