Mintha megszégyenítettek volna

Agymosott, képzavarokkal
tarkított múlt-jövőben,
mikor a galád ember is
önmagába visszakorcsosul,
míg az örökké forgandó Idő rabigát ölt
s a visszaérő Végtelennel harca száll.
Testszagú jelenlétben már
minden hallgatva körülölel;
elkendőzve, beismerve
a magára ismerő szégyent.
Mintha szándékosan szégyellni
kellene azoknak magukat,
kik hírmondók s igazak maradhattak.

Központilag pontosított szabályozott
gondolatok vagy eszmék egyre mennek.
Hatalmas, megvesztegetett köreiket járják
manipulálható idegrendszerek pályáján,
míg a megtalált nyugalom
kézzelfogható bizonyítékait keresi.

Már csak a bármi áron a foggal-körömmel való,
eltaposható boldogulás,
a túlélhetőség ócska antizáloga számít
mohó karrier-hajszolók éppen úgy,
mint dühöngve acsarkodóknak.
Képzelt álmainkat valódibb
cselekvés-tett sosem követi.
Összeroppantva ölelgetik egymást
körül az elviselhetetlenné fokozott hétköznapok
stressz s rizikófaktorai.
A megígért majd közösen elkoptatott,
szenvtelen szavak sem jelenthetnek már semmit.

A hétköznapok bizony egymás ellen ágálnak,
ahelyett, hogy kibékítve
egymással összesimulnának.
Folyton aggódó homlokon
egy-egy oda-nem-illő,
gazdátlan gyűrődés remegve tiltakozik,
így üzenne; féltékes,
rokonszenves aggodalmak kinyíló,
majd összezáródó hegei híven megőrzik
gyógyulófélben lévő sebhelyeket.

A szuszogó csönd álomba szendergél,
örök éjszakák rabságába hamvad.
A simogatások, apró érintések
emlékek mozdulatait csupán
a lappangó ösztön-érdekek őrizgetik.
Öngyötrő fókusz-pillantások kereszttüzeiben
sem merhetünk immár önmagunkká válni!