HALÁL-TÁNC

Pufók csontvázam, e hitvány,
emberi szerkezet lassacskán felemészti testemet.
Már naponta ropogva, fájva, nyúzva,
akár aggastyán-átok meggyötör
– s hangulatok otromba,
tompa ördög-görcs ingadozásainál
tán jobb volna az üres szemgödör.
Testem már így is egyre nehezebb
s minduntalan figyelmeztet
titkosított vészjelekben
egy mögöttesebb, bensőbb hangra.

A pergamenszerű vázról lassacskán
majd csak eltűnik minden felesleges szégyen;
érzelem-folt, zubogó alkonyi vér,
mint dús nektár visszatér oda,
ahonnét tán mindig is vétetett.
Olyanná lettem sokszor akár
egy szerencsétlen, tohonya,
zselévé paszírozott, összeesett kocsonya.
S ha mostan így kellene
végig mennem a strandon,
romantikus tengerparton
a nyilvános megszégyenítés
átka kacaj-sorozata hullna
zihált fejemre érdemtelen.

Bizony mondom:
holtomig próbáltam hitegetni magam.
Igen! Egyszer majdcsak enyém lesz
az egy-Valaki ki megfogja a vezetgeti
majdan Enkidu-kezem
s lyukas-szívem balzsamos
Mindenség-pillantásként meggyógyítja;
hab-tajtékos tenger előtt tettünk volna
önmaguknak halhatatlan Hűség-fogadalmat.
– Azóta már hány hiábavaló
évtized döcögött nincstelen tova?!

Lettem senki, síró sündisznó,
hitvány gályarab, akit bilincsbe ver
robotmunka míg mások kedvükre
rángathatnak elvágható, cifra-madzagon.
S amikor úgy érezhettem,
mindaz miért hittem
s dolgoztam kukába dobandó.
Sorsom s vak végzetem
bosszúálló hatalmait
vallatom gyermek-alázatosan:

,,Mi végre voltam, éltem itt s reméltem e sártekén,
ha már semmi sem sikerülhetett akként,
ahogy precíz-szorgosan elterveztem?!”
– Jaj, de nem lehetséges immár
adakozó segítő szándék-remény
míg nyughatatlan nirvána-lelkem
önmagában búslakodik, kering!