KOZMOSZ-BÁNAT

Az üvegfalon hirtelen váratlanok milliónyi,
aprócska fényszilánkja pislog, terjeng szét.
A szőke, őzike-szemű leány,
mint egyiptomi istennő,
egzotikus Artemisz
a kirakatok üvegében fintorog.
Kacagtató grimaszt vág önző,
babonázó tükörképe elé.

Fejem még babusgatón lehanyatlana
egy valódibb angyal párnás ölébe,
– tán frusztrált stressz, idegeskedésem
is csupán a csalóka múlt
hitvány árnyéka lenne?!
Búsuló, meghajszolt lelkem
gyöngéd simogatásokban
találhatna egyszerre féltő menedéket,
biztosított védelmet.

Roppant, kattogó toronyórák
fejemben lendítik szaporán előbbre
a Hóhérszagú Időt,
s mi még eddig is hátra van…

Méltatlanná váltam immár tán
önmagamhoz is, hogy könnyedén megcsaltak,
megvezettek hazug, álnok álmaim:
,,Majd csak leszek, s lehetek valaki!”
– harsogták kiabálva füleimbe,
míg napra nap jött s harminchat
órákban méricskélték
a megveszekedett perceket.
Agyamban folyamatosan tevékeny
hangyaboly s molylepkék táncai
ütöttek maguknak bohém-tanyát.

Kérdezem: mit lehetne még tennem?!
Hová lehetne még fordulhatnom,
hogy kitörhessek egyszer
s mindenkorra ez ördögi körökből,
hová elhibázott életemben
önhibámon kívül elkeveredhetem?!

A légben még suttogó szerelmes
vallomásokat egyre ritkábban hallgatni.
Kristálytiszta és egyértelmű beismerések
után jöhetne csupán csak
a Mindenség halhatatlan megtestesülése.

A bimbózó lelkek totális metamorfózisa,
melyben test s lélek kozmikus harmóniában
maghasadásként egyesülésre lép a másikkal,
miközben a két árva fél már
soha többet nem lesz magányos.
– Én már nem híhetem, hogy távolba néző,
pesszimista hangomra majd lesz az Egy-Valaki,
ki megtörhetné a kongó, visszhangos csöndet.

Nem akarhatom, hogy Halálba rántson
Kharübdisz-örvény, mely már
gyerekkoromtól régóta elindult értem!