KÖRMÖNFONT SZÍVESSÉGEK HÁLÓJA

Az öregasszony jóformán mindenütt megfordult, ahol éppen valami munka akadhatott a számára. Legtöbbször előbb vagy a téglagyár következett (amíg el nem érkezett a nyolcvanas évek végéi privatizációs hulláma), később főként egy pékségben, majd kisebb sarki boltban vállalt takarítói, vagy épp kisegítői állást. Persze sosem csupán csak azt csinálta, amivel esedékesen éppen megbízták főmökei, de jóformán majdnem mindent, ami az ún. jó üzletvezetéssel és a vevők maradéktalan kiszolgálásával kapcsolatos.
Gyakorta megtörtént például, hogyha a pék már jó előre, előző este begyurta a kenyér és zsömlesztát, hogy remélhetőleg hajnal táján már a kenyereskocsival kiszállítsák az üzletek számára a friss pékárut és süteményt a leleményeskedő özvegy öregasszony se perc alatt tiszta, hófehér kötényt kanyarított derekára, és ha kellett vitte a mázsányi nehéz, súlyos acélszínű fazekakat, keverő és dagasztóhengereket.
Bármit megcsinált csakhogy érezze azt a fajta különös szociális törődést, mely – a legtöbb esetben –, akkor fogja el az embert, ha vágyik a biztatásra, bizalomra és a törődés különös keverékére, melyet szeretteitől, és családtagjaitól valószínűleg odahaza sem kaphatott meg. Nem is tévedtek olyan nagyot azok, akik az öregasszonnyal kapcsolatosan úgy vélekedtek, hogy mindig derűs, mosolygós, és javíthatatlan optimizmussal igyekszik beragyogni a kopottas, nehézkes, és jócskán túlterhelt hétköznapok szürkeségét.
Bár dolgos, ám részeges férje ideje korán meghalt, rövid idő múltán maga is belátta, hogy nagyon is hiányzolja az emberek társaságát, és a szociális együttléteket, melyek tevékeny életét mind meghatározták. Két felnőtt fia közül az idősebbik volt az, mely gyakorlatilag minden hónap során kis családjával be-betoppant, és meglátogatta őt.
De ami még talán ennél is fontosabb az, hogy az öregasszony sehogyan sem tudta beosztani azt a kevéske keresményét, amit innen-onnan kapart össze, és ha még ehhez a soványka nyugdíját is hozzávesszük, mely a téglagyárban történt jócskán kemény fizikai megterhelések bére is volt egyben, akkor a legtöbb hozzáértő ember szinte azonnal elcsodálkozik, hogy özvegy Matusáknénak hogyan nem maradt a hónap végére annyi megtakarítása se, hogy düledező, vályogviskóra emlékeztető családi házán a folyamatosan javításra szoruló kerítést, vagy kúpcserepeket egy valamirevaló, és értő mesterember segítségével megcsináltassa.
– Ugyan, ugyan már kedveskéim! Jó van az úgy, ahogy van! Van étel, meg ital! Nem bánkódunk, hanem vígan éldegélünk! – Akárhányszor csak megkérdezték családtagjai, hogy szüksége van-e bármire, amiben hiányt szenved, rendszerint már a jól ismert szöveget hallhatták.
– …De hát anyuka! Ez azért mégsem ennyire egyszerű, nemde?! – kérdezte tőle menye, aki legszívesebben kissé felelőtlen anyósa helyett is beosztotta volna a pénzt, hiszen jól tudta, hogy az öregasszony képtelen parancsolni magának, márha költekezésre került a sor, és persze jócskán hajlamos megjátszani a gavallér Csekovits bárónőt.
– Anyus! Hagyd a francba! – dorgálta le kissé indulatosabban a szokotnál a már egyébként is sokszor síkideg férje, akit – valami miatt -, szinte állandóan az irritáló idegesség környékezett, ha egyszem anyjához készült látogatóba. Elegendő volt csupán egy kissé jóhiszemű, vagy naivul gyerekes beszólás itt, egy eltévesztett, vagy meggondolatlan elszólás ott, és a férfi indulatai valósággal atombomba maghasadást pródukáltak, és ilyen esetekben jobb volt, ha nem háborgatják egyébként is ingatag lábakon álló lelki egyensúlyát.
Később az özvegy öregasszonynak föl kellett ásni a kertjét, le kellett szüretelni a szőlőjét, melyet még részeges férje után örökölt meg, és mint mondta ,,valakinek ezt is meg kell csinálnia”, ilyen esetekben előszeretettel vette igénybe főként a szintén nyugdíjaskorú utcában lakó emberek segítségét.
– Béluska drága! Egy hatalmas szívességet szeretnék kérni! – kezdte mondókáját. – Persze csak, ha lehet.
A szomszédban lakó nagyon dolgos, ügybuzgó idős, nyugdíjas férfi feleségével együtt mondhatni rendszeres vendégnek számított Matuskáné portáján, hiszen a férje halála után kicsit mintha szándékosan nem vett volna tudomást az idő múlásáról, és egyre távolabb került a reális valóságtól, mondván; egy-egy kisebb jellegű kerti munka, mint például a szőlőmetszés, cseresznye és barackszedés, vagy kertásás bizony-bizony pénzbe került, és miután az öregasszonynak mondhatni szinte sose volt elegendő anyagi forrása így csavart egyet az élet nehézkességén, és főként barátilag kérte meg az embereket, hogy ingyen dolgozzanak neki.
– Béluska drága! Még egy szíveséget szeretnék kérni! Van egy kis sóderes homokom az udvar végiben, és nagyon mozog a tetőn az a fránya kúpcserép! Megtudná esetleg javítani?! – ilyen esetekben színészi vénáját kamatoztatva – nagy általánosságban -, szinte mindig kétségbeesett, és esendő, nyomorúságos arckifejezést igyekezett felvenni, hogy ezzel is kivívhassa az emberekben lévő empátiát, és toleranciát. Ám az idegen emberekkel kicsit meg is gyűlt a baja, hiszen azok az esetek többségében rendes pénzt, vagy kiszállási díjat kértek a kisebb-nagyobb kerti munkák, és házfelújításokért cserébe.
– Semmi gond Erzsike néni! A délelőtt folyamán átnézek, és azonnal megjavítom! – válaszolta a megbízható idős, nyugdíjas ember, aki részvéttel vegyes empátiát érzett a hamar megötvegyült öregasszony iránt, és tőle telhetően igyekezett mindenben segíteni, és támogatni őt.
Történt aztán, hogy egyik nap az öregasszony úgy határozott, hogy elvet néminemű burgonyát és zöldséget a jó homokos talajba, ahol kicsit mindig könnyebben ment a kapálás és gyomok kapirgálása. Éppen lehajolt volna, hogy fölkapálja a jóminőségű, homokos földet, amikor egyszer csak – ki tudja miért -, ott helyben menten összeesett.
Még szerencse, hogy a szomszéd nyugdíjas férfi éppen átnézett, hogy csináljon ezt-azt, amikor azonnal kiszúrta, hogy az idős asszony magatehetetlenül, eszméletlenül fekszik a hátsó udvarnak a kis kertjében. Azonnal odasietett hozzá; gyöngéden karjaiba vette és bevitte a benti szobába, és próbálta magához téríteni, miközben azonnal hívta a mentőket, akik húsz perc alatt értek ki a kertvárosba.
Mint később kiderült az öregasszonynak szívpitvar fibrlillációja volt, ami miatt az oxigén nem tudott az erek hálozatán át eljutni a szívéhez, ami igen-igen komoly gondokat okozott volna, így a kórházban egy sikeres operációt követően pacemakert kapott, mely gyakorlatilag egyenletes színten tartotta a szív és érrendszeri működését. A veszekedés akkor robbant ki, akár egy robbanással fenyegető puskaporos hordó, amikor az öregasszony pár nap múltán nagy kegyesen felhívta felnőtt fia családját Budán, és elújságolta, hogy pár napig kórházban kellett lennie, mert összeesett a kertészkedés közben.
– Hogy micsoda??? Mit hallok??? – hitetlenkedett előbb menye, később már felnőtt fia a méregtől nem látva egymás után gyújtott, majd szívott el legalább két doboz füstszűrös cigarettát, amikor hétvégén meglátogatták.
– De hát miért nem szólt azonnal nenünk mama?! – vonta kérdőre karba tett kezekkel a menye. – Hogy tehetett ekkora felelőtlenséget?! Nagyon aggódtunk magáért!
– Ugyan már édes lyányom! Semmi ez! Bakfitty! – legyintett, mintha ténylegesen csupán csak egy rutinbeavatkozásról, és nem életmentő műtétről lett volna szó.
– …És ha történt volna veled valami mit mondtunk volna a kisunokádnak?! – Most felnőtt fián volt a sor, hogy kicsit észhez tértítse, és kiadósan meg is dorgálja szeleburdi, felelőtlen anyját.
– Te is tudod édes fiam, hogy nem erről van szó. De hát az adott helyzetben… - próbálta magában megtalálni a lehető legmegfelelőbb szavakat az adott helyzet komolyságára. – Hál’istennek nem történt komoly baj! Még szerencse, hogy Béla bácsi itt volt mellettem… - hálás szemekkel nézett a tétován álldogáló nyugdíjas férfira, aki tekintetét lesütötte, mert nem kedvelte, ha olyasmiért dicsérik, ami bárki másnak is éppen úgy kutya kötelessége lenne.
¬– Hát akkor nagyon köszönjük kedves Béla bácsi, hogy segített! – vette át a szót az öregasszony menye, aki úgy érezte tartozik a jószándékű, mindig segítőkész idős férfinak. A családfő is megköszönte a segítséget, persze csupán csak azért, hogy le ne maradjon a felesége mögött.
Később aztán hatalmas, viharszerű eső esett, mely gyakorlatilag az egész tetőszerkezetet megrongálta, és miután házbiztosítás és ehhez hasonlók nem voltak, így megint csak faramuci helyzet állt elő, hiszen azért, hogy új tető lehessen az öregasszony feje felett bizony jócskán a zsebbe kellett nyulni a családtagoknak. Így történt, hogy az öregasszony – átmeneti megoldásként -, beköltözött kisebbik fia kertes házába, ám annak is talán a legkisebb volt gyerekszobájába, miután a másik két unoka is nagyobb lett.
– Ugyan, ugyan! Édes fiacskám! Nem szükséges! – hárította el magától az önzetlen segítséget, mint valami nagyúri dáma, aki különleges kiváltságok egyedüli birtokosa, és ezt tudja is magáról.
– Csak semmi de anyuka! Amíg nincs kész az új tető addig velünk fog lakni! Meglássa jól megleszünk, és mikor végre majd újból visszaköltözhet meglássa, hogy nagyon fogunk majd hiányozni. – Beszélgetett el vele kisebbik fiának felesége.
Csakugyan úgy történt minden, ahogy a második feleség mondogatta, hiszen az öregasszony olyannyira otthonosan berendezkedett a kis egérlyukszerű szobában, hogy alig telt el négy-öt nap, és semmi kedve sem volt hozzá, hogy akárcsak kimozdulna, vagy megmozgassa törödött, macskásodásnak indult izmait. Naphosszat a sorozatokat bambulta a tévén, vagy éppen szóval tartotta azokat az illatőket, akik kisebbik fia házánál rendre előfordultak. Alighanem egy rövid időn belül kisebbik fia családja is belátta, hogy az idös nőnek sokkal jobb lesz, ha záros határidőn belül visszaköltözik, ezért még abba is belementek, hogy beszállnak a megrongált családi ház tetejének felújítási költségeibe, így alig két hónapon belül az öregasszony komótos kedvvel már vissza is költözött saját, jól bevált fészkébe, és sugárzó örömmel eldicsekedett vele fűnek-fának, hogy neki mennyire jóravaló családtagjai vannak, hogy új tetőt csináltattak, és persze még ezt, meg azt, amit muszáj volt megjavítatni, vagy kicserélni, hogy működőképes legyen az élet.
Az öregasszony mindig szeretett vendégségbe menni. Ilyenkor mintha azt hihette volna, hogy az emberek – az esetek többéségben -, azért fogadnak vendégeket, mert már nagyon régóta nem látták egymást és kíváncsiak arra, hogy ezzel, vagy azzal az illetővel mi is történt? Valójában azonban a venségségbe járás, és vendégfogadásnak is megvoltak a saját különbejáratú játékszabályai, melyet minden körülmény között illett betartani.
Özvegy Matuskáné bizony mindig is értett hozzá, hogy a lehető legízléstelenebb, ízlésficamban szenvedő, tiri-tarkamintás ruhadarabokat öltse magára, mert mint mondta színes, nyughatatlan, és vibráló személyiségéhez ezek a ruhadarabok a legmegfelelőbbek, és míg főként menye szívesen felajánlották, hogy vesznek neki új ruhákat, és egyéb stílusos dolgokat, addig az idős nő következetesen hárított, és azt mondogatta, hogy jó az neki úgy, ahogy eredtileg volt. Nem lehet persze pontosan tudni, hogyha már pénz szűkében volt, akkor vajon a vendégváró süteményeket és nyalánkságokat hogyan és miként volt képes egy összegben kifizetni. Csupán csak jóval később derült rá fény, hogy miután megtörtént a vendégjárás az öregasszony ledolgozta a sütemények, és nyalánkságok árát abban a kis vegyesboltban, ahol rendszerint vásárolt. Persze erről akkor, és utólag sem beszélt senkinek. A szomszédok viszont szerettek mindenről pontos, precíz képet, és fogalmat kapni, és persze később kisebbfajra botrány lett belőle, hogy az öregasszony miért nem árulta el, hogy megint nincs egy árva fillérje sem, amikor boldogan segítettek volna rajta.
Matusákné egyszer csak észrevette, hogy egyre gyakrabban jár temetésekre. A jobbára hangulatos, és takaros kertesház utcában, ahol lakott egyre szembetűnőbb volt a halálozási arány. Szinte úgy nem telhetett el egyetlen ht, vagy hónap sem, hogy valamelyik nyugdíjaskorú ember meg ne halt volna az utcában, és ilyen esetben Matuskáné kutya kötelességének érezte, hogy utolsó földi útjára kísérhesse a megboldogultat, és persze jócskán elbeszélgethessen annak családtagjaival, mintha egyben lelki tanácsáadó szerepében is akart volna tetszelegni.
– Hát igen kedveskéim! Ez fölöttébb rettenetes és nagyon szomorú! – kezdte kicsit morbid ünnepélyeséggel beszédét. – De gondoljuk csak meg, hogy milyen gazdag, tartalmas, és nagyszerű élete volt. Nem igaz?! – szembefordult ilyenkor a gyászoló családtagokkal, és mintha csak pap lett volna azonnal prédikálni kezdett, és vagy háromnegyed órán át folyamatosan szóval is tartotta az egybegyűlteket. Aztán amikor vége volt a temetésnek egész egyszerűen hazament, és megpróbált a maga kissé hiperaktív, és izgága módján megnyugodni kicsit.
Egyszer csak azt vette észre, hogy már csupán csak ő maradt a kis utcácskában, és néhány szintén vele egykorú, vagy épp idősebb szomszédja. A kertvárosi utca új aszfaltburkolattal lett gazdagabb, és ez – magától értetődően -, jócskán meg is növelte a főként autókból álló népes közúti forgalmat, ami miatt valósággal öt percekként autók jöttek mentek, és nagyon úgy tűnt, hogy egyetlen szempillantás alatt nyüzsgő hangyaboly lett az egész egykori csöndes, nyugodt, vidékies utca. Az öregasszony – mondani se kell -, ennek felettébb megörült, hiszen már a lételeméhez tartozott, hogyha valahol történt valami esemény akkor neki arról eső kézből, és persze sürgősen értesülnie kell, így egyik kedvenc elfoglaltsága az lett, hogy vitt egy kis fából összetákolt sámlit a kerítése elé, és mint aki jól végezte a dolgát, és csupán csak kíváncsiságában bámészkodik kiült az utcában, és jóformán mindenkit tüzetesen szemmel tartott, mintha ez lett volna a szakmája, vagy az elsőrendű feladata.
Ez persze azonnal szemetszúrt a sokszor mindenlében kanál szomszédjanak is, akik közül néhányan szóltak a hatóságoknak, hogy próbálják meg jobb belátásra bírni az öregasszonyt, mert sokszor ténylegesen úgy viselkedett, mint akinek nincs ki a négy kereke. Egy járőrkocsit is kiküldtek erre a célra. Tüstént két szép szál, huszas éveiben járó rendőrlegény szállt ki az ajtóból, és kíváncsian odaléptek az sámlin ülő öregasszony elé:
- Szép jó reggelt asszonyom! – köszöntötték.
– Jó reggelt Tiszt urak! Parancsolnak egy finom erős kávét, vagy valami mást?! – érdeklődött kíváncsian.
– Nem köszönjük szépen! Csupán csak érdeklődnénk kedves asszonyom, hogy minden rendben van-e önnél?!
Az öregasszony nem igazán értette a kérdést, ezért teljesen természetes, hogy hosszabb ideig is elrágódott a megfelelő válaszon, mielőtt felelt volna:
– Netán bajban vagyok?! – tért aztán a lényegre.
– Ugyan kedves asszonyom! Amíg nem vét a törvény ellen, addig nincs szó bajról, mi csupán érdeklődnénk, hogy minden rendben van-e, mert bejelentést kaptunk a környékbeni lakóktól, hogy Ön mindig itt üldögél egyedül az utcán, és olyan… magányos. – magyarázták el neki.
Az öregasszony most aztán jócskán megdöbbent. Elvégre ki állította, hogy ő nagyon magányos, és elvesztett lenne? Ez sehogyan se fért a fejébe. Minden esetre, ha ez a két rendőr váratlanul megjelent, akkor azonnal átfutott az agyán, hogy jobb lesz, ha ezentúl majd távoltartja magát minden bajoktól, és talán jobban is járna, ha – legalább is -, egy kis ideig nem mutatkozna nyilvános helyen, és az utcában sem.
– Köszönöm, hogy jöttem! Az ember kicsit mindig biztonságban érzi magát, ha maguk megjelennek! – válaszolta szívélyes bájmosoly kíséretében.
– Mi az Önök a lakosság szolgálatáért vagyunk kedves asszonyom! – felelte kórusban a két fiatal legény, mintha betanult mondókát mondtak volna, majd tisztelegtek az öregasszony előtt, autóba vágták magukat és hamar el is mentek. Az öregasszony pedig továbbra is fogta a kis fasámlit és kedvére nézte az embereket – igaz -, ezúttal saját kerítésén belül maradva, hogy még véletlenségből se érhesse szó a ház elejét.

MICI NÉNI VÁRATLAN LÁTOGATÁSA

Még a napját is tudom, amikor újból felbukkant kis családunk életében Mici néni. Olyan volt, mintha ––legalább is –, egy Csehov, vagy éppen egy Dürennmatt-féle novellából bukkant volna elő. Volt benne valami megmagyarázhatatlan, és tán egyszersmind különös, különleges, kirívó, és kissé ellenséges tartás, mely többségében csupán csak az igazán nagy formátumú, híres-hírhedett emberekre jellemző.
Mivel gyerek voltam még, így nem is igazán sikeredett később sem kibogoznom, hoggy vajon a mi szeretve tisztelt, és persze nagyrabecsült Mici nénikénk valójában kinek lehet a leszármazottja, és egyáltalán milyen rokonsági terminólogia is állhat fenn családunk kevésbé látogatott rokoni szálai között.
Pedáns eleganciával igyekezett közlekedni. Ez az elegancia, mintha a régi századfordulós, biedermajeres romantika már-már megkopott, kifakult, és rongyos illatát hozta volna magával, mely aztán kiadós testszag formájában öltött testet, mindahányszor mici néni lehajolt pöttöm kisfiús fizimiskámhoz, és megpróbált arcon puszilni persze két oldalról is, és meglehetősen nyálasan. Anyám később finoman, már-már kellőképp óvatoskodva – hogy remélhetőleg -, ne bánthasson meg senkit Mici nénit még kevésbé, értésére adta a múltszázadi matrónának, hogy a velem nagyon gyöngéden, és óvatosan szükséges ám bánni, mert hamar magamra veszem a világ terheit, és ha megsértődök, akkor aztán senkinek sem bocsátok meg – legalább is -, nem egyhamar.
– Hát szervusztok gyerekek! – üdvözölt jó hangosan, mintha mindenki süket volna a helyiségben otthonunkban mindenki, akihez éppen szólni kívánt. – Hogy s mint éldegéltek mostanság?! – Ami természetesen arra vonatkozott, hogha már ennyire hosszú, és viszontagságos útat volt kénytelen a belvárosi gangos házából megtenni, hogy egészen a külvárosig elporoszkázzon, akkor a legtermészetesebb dolog, ha legalább jóanyám gáláns lesz, és tesz egy kisebbbfajta gesztus, hogy legalább Mici néni utazási és egyéb költségeit fínanszírozza.
– Nahát! Hogy megnőtt ez a kisfiúcska! – hangja teátrálisan volt döbbent, akár egy vérbeli színésznőnek, aki minden szituációban megsejti, hogy éppen milyen attitüd, vagy viselkedésmintát kell eljátszania, hogy a nagy többség – remélhetőleg -, el is higgye minden egyes szavát.
– Mit kell ilyenkor mondani édes fiacskám?! – igyekezett megjátszani a komoly és felelősségteljes szülőt jóapám.
– Cókolom Mici néni… - feleltem kellőképp bizalmatlanul, és gyanakodva. Apró zöldesbarna szemeimet legalább annyira résnyire húzhattam össze, hogyha később tükörbe bámultam akkor egy kövér ázsiainak, vagy Bud Spencer fiának tűnhettem.
– Jaj, ne áldogáljunk már itt az ég szerelmére! Mici néni tessék csak nyugodtan helyet foglalni! Úgy, kényelmesen! – Azt azért nem kellett megemlíteni, hogyha vendég jött a házhoz, apám szilárdnak hitt belső tulajdonságai is váratlan hirtelen a tartós átalakulás szintjére léptek, mert egyre előzékenyebb, figyelmesebb, és nagyon kedves lett, akár egy igazi úriember, aki mindig tudja, hogy mit kell éppen tennie, vagy mondania, és aki figyelmes a hölgyekkel. Később sem értettem sosem, hogy imádott anyámmal miért nem volt képes úgy viselkedni, mint amikor vendégségbe hívtunk egyeseket.
Mici néni tüstént levetette a finom, ám molyokkal terhes nercbunda hamisítványát, és boáját, melyet – általában nekem -, illett azonnal szolgálatkészen elvenni, és felakasztani a téglalapalakú előszobában szinte sosem árválkodó fából készült fogasaink egyikére. Emellett egzotikus madártollakat viselt a kalapján, mely angol ladykhez tette őt hasonlatossá, azt – egyelőre -, az ölében nyugtatgatta.
Apám tüstént megkínálta jóféle háziasított pálinkával, vagy valamilyen ismeretlen eredetű vendégváró alkoholtartalmú itallal, amit persze Mici néni kezdetben következetes úrinők módján szívélyes hangon elhárított magától, aztán alig tíz percen belül azonnal meg is gondolta magát, mert odaszólt apámnak, hogy bizonyára a kis lakásban uralkodó fölöttébb száraz klimatikus viszonyok miatt kissé kiszáradásnak indult a torka. Apám persze kapva-kapott az alkalmon, hogy végre testközelből kis kupicás poharakba tölthesse a pálinkát és kedveskedve koccintson a furcsa, és kellőképpen különös ,,nagynénivel”, akiről nem sokat tudtunk meg. Állítólag rossz, részeges férje hamar meghalt, és ha voltak akárcsak egyéb hozzátartozói is, azok nem szívesen tettek látogatást nála.
Ezért történhetett, hogy Mici néninek előbb-utóbb mindig előre bevett szándékkal muszáj volt hozzácsapódnia egy-egy vendégségbe induló, amolyan baráti féle körhöz, vagy társasághoz, hogy öregkori életében ne érezhesse magát velejéig kiszolgáltatottan magányosnak.
– El is felejtettem az ajándékomat… - kapott Mici néni hirtelen fejéhez, mintha elfeledkezett volna valamiről. Elvégre, ha az ember vendégségbe megy nem árt, ha van nála jutalomként valami kisebbfajta ajándék, hogy a háziak érezzék a rokoszenves törődést. Azonnal felállt helyéről, és odagalopozott a kis komodszerű szekrényhez, ami közvetlenül az előszobai fogasok alatt kapott helyett. Mint később hamar kiderült ott lapult a termetes, négyzetalakú, jócskán becsomagolt, és díszes masnival is átkötött ajándékdoboz, melyet meghatott ünnepélyeséggel máris pufók kis kezecséim közé nyomott, mintha csak éppen akkor lenne születés vagy nevenapom.
– Isten éltessen te drága kisfiúcska! – cuppanós, nyálas pusziáradat kísérte udvariaskodó gesztusát.
- Mit kell mondani édes fiacskám?! – dorgált meg enyhén jóapám.
– Köszönöm szépen Mici néni… - feleltem megint csak tétován, bizonytalanul, mint aki a mondatok mögött további, lehetséges értelmet keres.
– Igazán nem kellett volna drága Mici néni! – kontrázott jóanyám, hoy csak le ne maradjon apám mögött.
– Tibinek egyébként is novemberben lesz majd a születésnapja…
Mici nénin meglátszott, hogy anyám határozottan karakán, és erélyes hanghordozása mintha kibillentette volna eredetileg is kissé szétszórt, és bohémságában tetszetős szeleburdi természetéből.
– Jaj, kedveském! Ezt nem is tudtam! Akkor most vigyem vissza?! – nézett előbb anyámra, majd apámra. Végül anyám bólintott párat, és segített is óvatosan kicsomagolva a csomagolópapírt, és felnyitva a nagy dobozt, amiben színváltós matchboxok, Legó építőkockák és vagy ezer különböző játékszer kapott vegyes halmazállapotában helyet. Azt nem lehet tudni, hogy vajon Mici néni honnan vehette ezeket a játékszereket, de ismervén kölönös habókos természetét egész biztosan nem egy megfizethető játékboltban szerezte be őket.
– Úgy látom a kisfiúcskának nagyon tetszenek az új játékszerei! – valósággal felragyogott ráncos, barázdált, az idők vasfogát tetemes púderrel, és kenőcsökkel elfedő, túlzásba vitt sminket használó arckifejezése, amint azonnal látszani kezdtem játékautóimmal, és építeni kezdtem ki tudja mit Legóimból.
– Bárcsak én is kicsit visszamehetnék az időben, hogy újra fiatal és szép legyek… - nagy szomorú sóhaj hagyta el kanáriszerű száját, és úgy érezte mindenki, aki a szobában van, mintha jó pár elsárgult évtizedet szándékosan átugrottunk volna csupán csak azért, hogy a megszépített múlt emlékképei közt kutassunk, és vájkálhassunk.
– …És mondd csak kedves Mici néni? Mi járatban is vagy mostanság?! – ez már apám kissé vájkáló, gyanakvó kérdése volt, melyet el nem múló szúrós farkasszemezéssel fűszerezett meg. Mici némi akárcsak egy vérprofi kártyajátékos sosem engedte meg magának azt a felelőtlen könnyelműséget, hogy azonnal kiteregesse nyerésben lévő lapjait. Megmaradt örökösen rejtélyesnek, és kellőképp titokzatosnak.
– Miért? Az ember már a legkedvesebb rokonjait sem látogathatja meg hébe-hóba?! – most viszont rajta volt a sor, hogy hangjába kisebbfajta meg-nem-értett sértődöttséget csempészhessen.
– Sajnálom, ha megbántottalak volna Mici néni! – kért bocsánatot apám, de úgy, mintha a fogát húzták volna. – Annyira váratlanul ért bennünket ez a látogatás, mintha ténylegesen a semmiből bukkantál volna elő! Hol jártál több mint tíz éven át?!
– Tudod mindig is szerettem utazgatni széles e nagy világban, és arra gondoltam, hogy nem fogok egész álló nap otthon ülni, mint valami agyonsajnált, magányos özvegy, hanem igenis torkon ragadom saját sorsomat, és beutazom az egész földet. – Kijelentése egyszerre keltett derűs, kíváncsi, szinte gyerekes csodálkozást, ugyanakkor alig pár perccel később apámban újból felébredt a tartós gyanakvás kellemetlenkedő, szúrkálodó szelleme, mert firtatni kezdte azt, hogy hogy a fenébe utazhatta be Mici néni az egész földet, amikor egy komplett utazás különben sem olcsó dolog, és elnézvén Mici néni jócskán régies, kopottas öltözékeit nem is lehetett rá jóformán elegendő pénze.
– Mesélj csak egy kicsit? Honnan volt neked erre pénzed?! – tért végre a lényegre.
– Nocsak, de kíváncsi természetű itt valaki! Nem halottál még róla, hogy aki kíváncsi, az ideje korán megöregszik?!
Apám mintha legalább is karót, vagy gombócot nyelt volna, mely most valósággal kínozni kezdte a torkát, és alig tudott nyelni párat. Mivel kérdésre továbbra sem kaphatott egyenes választ a beszélgetése a továbbiakban leginkább egy bírósági tárgyalásra hasonlított, ahol ő hozta a törvényeket, és ítéleteket is. Később hamar besötétedett, és Mici néni félve, reszketve nézett ki lakásunk nappalijának ablakán. Felmérhette a terepet, hogy a sötétség leszálltával egyre nehézkesebb, és kacifántosabb természetű dolog lesz majd hazajutnia.
– Igazán megismételhetnénk a közeljövőben ezt a nagyon kellemes, és meghitt beszélgetést. Mit gondoltok?!
– Mindenképp… - válaszolta anyám, majd megkérdezte: – Hazavihetünk Mici néni?
– Ugyan már kedveském! – legyintett könnyedén. – Akkor mire való az a fárnya taxi?! Elvégre a másik embernek is keresnie kell a bolton. – Igazságérzetében semmi, és senki se bírta kibillenteni, vagy megingatni. Nemsokára láthattuk a kiskonyha ablakából, hogy egy taxi feliratú autó fékezett házunk bejárata előtt, és a sofőr türelmesen várakozik begyújtott motorral. Érzékeny búcsút vettünk. Én – szokás szerint –, újabb nyálas puszik tömkelegét kaptam, majd Mici nénit szüleim lekísérték a liften egészen a földszintig. Mici néni akár csak egy múltszázadi úri dáma színpadias gesztussal ült be az anyósülésre és intett a sofőrnek, hogy hazaviheti.
Alig néhány hónappal később szomorú hír jött, melyet állítólag Mici néni egyik másodunokatestvére közölt kimért tárgyilagosággal anyámékkal a telefonba. Mici néninek rákja volt, és egy kis levélkében megírta, hogy halála után mit szeretne. ,,Csak semmi égzengő pompa!” – állt a levélben. Amikor később szüleim részvétüket nyilvánították a temetésen, és el is mentek a lakására nem is gondolhatták volna, hogy Mici néni azért a maga sajátságos, és kissé nyers módján minden esetben megmondta az igazat, hiszen kis garzonlakásában a különféle törzsi, egzotikus maszkoktól kezdve a kagylókürtön át, tengeri korallokból készített nyakláncok, és egyéb hihetetlen, és fantasztikus tárgyak, és dolgok voltak megtalálhatóak.
Később megdöbbent csodálkozással vettük észre, hogy felbukkant egy ismeretlen rokonja a múltból, aki követelte a ráeső részt a hagyatékból a maga alpári, parasztos stílusában. Nem hihetjük, hogy Mici néni eltöprengett azon, hogy kivételes, különleges személyisége ennyire megmarad majd emlékezetünkben.

FELHŐ-ÁRNYÉK

Azt sosem szabadna hagyni,
hogy az Ember elvesztve
Sorsát megadja magát,
vagy hátat fordítson unottan,
lusta közönnyel a nemesnek,
a Jónak, s nem válogat
– de már mindent tűrten,
alázkodva elfogad;
hogy eltakarja hajótörött,
barázdált Janusz-arcát, ha kérdezik:

,,Hogy van manapság?!”
Ködökkel s homállyal takarózik.
Egyformán nyeldeklik az édeset,
s hitvány keserűt, hogy igazat
s hazugtól már aligha választ el,
a gyöngéket is inkább kiszolgáltatja az erősebbeknek,
vagy galád mód eltapossa, mondván:
,,Veszetek csak éhező szájakból untig elég!”

Hogy gyermekeit nem inti
sem a műveltségre, intelligenciára,
sem pedig az emberséges viselkedésmódra,
helyette: ,,Bulizzatok csak ember-dáridós
V.I.P. – sokadalomban,
amennyi csak belétek fér,
s kedvetekre részegedjetek
csak le a nap huszonnégy órájában,
hisz a detoxikálóban mindig van szabad hely!”

– Kiölhetnek az emberből már olcsó,
népbutító, álszent propaganda-beszédek,
papoló prédikációk, torz eszme-elméletek
mindent mohó birtoklási agymosással,
miközben arra eszmél egyszerre csak,
hogy tán sosem lehetett igazán Szabad!

Vegetatívvá süllyesztett roncs-lényével
aligha élhet túl félelmet,
agressziót, vadállati szorongást.
S akik szétverik a kultúrát, harmóniát,
a visszatartott csöndet, mondván;
nagy rakás kupacokba rakják a könyveket,
ahelyett, hogy olvasnák is azokat,
hogy kiművelt emberfők
s ne vadbarmok legyenek,
kik csupán csak élnek bele a nagy vak-világba.
Azok tán nem fogják magukat
meggondolni dafke-mód!

A MEGBECSTELENÍTETT KŐ

A férfi majdnem minden áldott nap kilátogatott a temetőbe gyönyörű felesége sírjához, és vitt egy cserepes virágot, és ha szükséges volt kicsit letisztogatta, kicsinosítgatta a sírkövet.
Annak idején kölcsönös fogadalommal megfogadták egymásnak, hogy bármilyikük is távozik majd az élők sorából elsőként a másik minden esetben gondját fogja visel és ápolja majd emlékét ameddig csak él.
– Ha én már nem leszek, megígéred nekem, hogy megpróbálsz majd boldog lenni…? – kérdezte nagyon halk, és beteges hangon a gyönyörű asszony.
– Megpróbálom… – válaszolta, és úgy szorongatta még mindig gyöngéden kezeit, mintha az élete múlna rajta, hogy egy másik életre kell majd berendezkednie záros határidőn belül. Amikor alig négy hónapos örökkévalóságig tartó pokoli kálvária útán a gyönyörű asszony egyszer csak nem ébredt fel a kórházi ágyon az öregember úgy érezte az élet megfosztotta, és elvett tőle szinte mindent, amihez egyáltalán köze lehetett. A temetéssel járó tortúra hamar lezajlott és pár hónap múltán már sírkövet is csináltatott felesége emlékre.
Másnap kontroll vizsgálatra kellett mennie a kórház egyik redelőintézetébe, mert a szívére gyógyszert kellett szednie, és vagy ezernyi főként testi nyavalya gyötörte.
Amikor késő délelőtt ebéd előtt végre hazaért, hogy melegítsen magának egy kis főtt ételt a házi villanyrezsóján, mely valamiért a modern mikorhullámú süő és ¬– úgy általánosságban –, a modern dolgok jócskán zavarba tudták hozni mindig is, váratlanul megcsörrent a falra felszerelt vezetékes telefon közvetlenül a kiskonyha melletti étkezősarokban.
Gyorsan igyekezett feltápászkodni, egy papírszalvétával megtörölte enyhén maszatos arcát, majd kissé krahácsolva bele is szólt a kagylóba:
– Halló… tessék…?
– Bocsásson meg kérem, hogy ilyenkor zavarom kedves Bakosi úr, de sajnos rossz hírt kell közölnöm… nem is tudom, hogy hogy fogalmazhatnék… – A férfihangon valósággal érződött, hogy keresnie kell a megflelőbb szavakat, hiszen akinek betegeskedő, rossz szíve van, annak csupn sak nagyon elővigyázatosan, szinte adagolva szabad csak a megfelelő információmorzsákat adagolni.
– Valami nagy baj történt…?! – szakította félbe, amikor megérezte, hogy a vonal túlsó végén a férfihang jócskán hezitál.
– Nos… kérem… ami azt illeti… néhány ismeretlen megrongált néhány sírkövet, és sajnos attól tartok tisztelt uram, hogy az Ön kedves feleségének síremléke sem úszta meg a tartós károkat. – Igyekezett olyan visszafogottan, és tapintatosan fogalmazni, amennyire e cak lehetséges volt, ám az idős ember – előbb vagy utóbb –, egész biztosan megtudta volna.
– Hol tartózkodik jelenleg kedves uram…?! – kérdezett egyet.
– Itthon vagyok jelenleg Bakosi úr. Nekem is az egyik fiam újságolta el! Őszintén sajnálom, ami történt… – hebegett, habogott, majd miután más hírrel már nem tudott szolgálni úgy volt vele, hogy tán jobb is, ha lerakja a kagylót.
– Minden rendbe fog jönni kedves uram… Minden jót… visszhallásra… – búcsúzott tőle végül.
Az idős ember valósággal magába roskadt. Fel nem tudta fogni, hogy milyen vadálo, vagy vadállat ember képes megsérteni a halottak kegyeleletét, vagy hogy egy temetőben írkvekt rongáljon meg, amit aztán – értelemszereűn –, az adott hozzátartozóknak szükséges majd kifizetniük, és helyreállítatniuk.
Már nem is tűnt annyira farkaséhesnek, mint amikor éppekhogy sikerült hazasietnie a városi forgatagból. De azért biztos, ami biztos alapon evett néhány falatot.
Másnap kora hajnal felé, amikor még vaksötétség lapult az egész világra Bakosi hamar felkelt, ivott egy nagy bögre tejeskávét, evett egy vajas kenyeret, majd pontosan amikor a köztemető kinyitott ő már akkor ott toporgott a kapuban az ott lézengő néhány biztnsgi őr legnagyobb megdöbbenésére, akik nem mulasztották el szóvá tenni, hogy mit keres itt ilyen korai időpontban:
– Jó reggelt papa! Hova? Hova ilyen időben?! – kérdezgették tőle kíváncsian.
– Jó reggelt Uraim! Sajnos hírt kaptam, hogy a feleségem síremlékét vandálok megrongálták, és most gondoltam felmérem az okozott károkat! – jelentette ki, elvégre semmi indoka sem volt, hogy hazudjék. A négy biztonsági őr erre jócskán megcsóválta a fejét, és hümmögtek neheztelőn párat, hogy ez bizony nagy aljas szemétség volt stb. Majd néhány perccel később egy huszas éveiben járó, nyurga legény közvetlenül felajánlotta az öregembernek, hogyha nem terhes a társasága szívesen elkíséri, hátha segíthet valamit.
– Hát köszönöm szépen, de egyedül is boldogulni fogok fiatalember! – hangsúlyozta ki.
– Ugyan már papa! Nem fáradtság… – egy négykerekű golfautóra emlékeztető autóba szállt be, és kérte az öreget, hogy szálljon be, így nem szükséges gyalogolnia. Az öreg erre aligha mondhatott nemet, egyébként is betegeskedett.
Miközben a sírhoz hajtottak a fiatal biztonsági őr a fejét csóválta, és azon töprengett, hogy vajon kik lehtettek a lehetséges tettesek?!
– Micsoda egy átkozott, geci világ van! – jegyezte meg hangosan a fogát csikorgatva, amitől a legtöbb emberben is pattanásig feszülnek az indulatok.
– Nekem mondja! Már maga a márvány síremlék sem volt két forint! Inkább azon töröm aa fejem, hogy miért csinálták?! – válaszolta az örg,pedig őt egyelőre senki sem kérdezte.
–Szerintem tinédzserek lehettek, akik mindig lázadoznak, és így akartak bevágódni a haverok társaságánál, hogy összetörnek a jó hecc kedvéért néhány sírkövet.
–Hát az mr égen baj, ha valaki ennyire alantos eszközökkel szeretne barátokat szerezni magának. Nem igaz?!
– Úgy ahogy mondja papa!
Gyorsan befordultak az út végén a sarkon, és már ott is voltak az öregember feeségéne síránál, ahol a nagy márvány ketté volt törve, a virágtartó szintén kőből faragott váza is jócskán megsérült, és az a kis fényképes fotó, mely a sírkövet díszítette. Gyönyörű felesége portréja. Az öregember kétrét görnyedt, térdre esett, és keservesen zokogni kezdett a vandál pusztítás láttán. A fiatal biztonsági őr megsajnálta, mert próbálta szép szavakkal vigasztalni:
– Ugyan már papa! Nincsen vége a világnak! Jöjjön! Segítek! Egy-kettőre rendbe lehet ezt szépen hozni! – Segített megtámaszkodni az idős, támolygó férfinak, majd megnézték a károkat, hogy mit lehetne velük kezdeni.
– Tud esetleg egy jó sírkövest, aki jutányos árakon dolgozik?! – érdeklődött valamivel később szomorúan az öreg, mire a fiatalember megcsóválta a fejét:
– Igen… ami azt illeti ismerek valakit, aki nagyon szépen dolgozik, és ami a legfontosabb nem vágja át az embert. Ha gondolja máris bemutatom.
– Azt nagyon megköszönném! Kaphatnék pár percet egyedül… – kérte, mert attól félt, hogy megint rátörnek a rázkodó könnyek.
– Természetesen papa! Addig cigizek egyet! – azzal a biztonsági őr máris kicsit háttérbe vonult, és megvárta míg az öregember kicsit eltöpreng a dolgokon. Az öreg odament a széttört sírkőhöz, melybe be volt építve gyönyörű felesége aprócska fényképes portréja; párszor óvatosan, gyöngéden végigsimitott az asszony mosolygó arcán.
– Bocsáss meg nekem édesem… – rebegte elfulló hangon, majd lassú lépésekkel odament a cigiző biztonsági sráchoz, és megkérdezte:
– Mikor tudna egy személyes találkozást kieszközölni a mesteremberrel?!
– Szerintem ma úgy tíz óra magasságában már bent lehet! Márha magának ezt megteszi?
– Feltétlenül.
Mindketten beültek a négykerekű, golfautóba és visszamentek a kapukhoz. Az öregember délelőtt tíz óráig jószerivel el nem mozdult a portáról, és a legtöbb biztonsági őr máris pusmogni kezdett, mert azt hihették, hogy az öregember valami ellenőr, vagy a munkájukat felügyelő fontos hivatali személy. Megkülönböztetett tisztelettel kezdtek bánni vele.
Később amikor délelőtt tíz óra lett a fiatal biztonsági őr felhívta mobilján a megbízható sírkövest, aki alig húsz percen belül már ott is volt minifurgonjával a temető bejáratánál, és miután elmesélték neki a sírkőrongálós esetet azt válaszolta, hogy mindent rendbe lehet hozni, de az anyag és egyéb költségek árait sajnos nem ő szablya még, és hogy az árak emelkedtek az infláció hatására.
– Őszintén sajnálom a gondját tisztelt uram, de meg kell értenie, hogy nem én diktálom az árakat, hanem a piac törvényei. A márvány különben sem olcsó!
– Tisztelt mester! Megértem, és ki fogom fizetni! Ezzel tartozom elhunyt feleségem emlékének… – válaszolta olyan elszánt nyugalommal, hogy a sírkőves kicsit félni kezdett az idős ember elszánt tettvágyától.
– Terémszetesen mindenben állok rendelkezésére, és amint felmértem a károkat küldöm is Önnek az árajáltatot. Van internethozzáférése, vagy okostelefonja?
– Vezetékes telefonszámot tudom adni Önnek tisztelt uram!
– Az is jó lesz! Akkor én… azonnal munkához is látok, és megnézzük, hogy hogyan lehetne rendbehozni ezt az egészet.
– Tisztelt mester! Szeretném kérni, hogy ne verjen át, ha egy módja van rá, mert a világ egyébként is zűrös, groteszk hely lett… – közölte gyanakvó, szúrós szemekkel az öregember, majd távozott a temető helyszínéről, és hazament.
A kis panellakás ahol eredetileg feleségével laktak mindig is gyerekzsivalyoktól hemzsegett, így mindenki ismerte, és szerette őket. Az öregember azonnal észrevett egy tizenkét éves forma kamaszgyereket, akit születésétől fogva jól ismert, és úgy szeretett, mintha csak saját unokája lett volna.
– Hát szervusz Tibor! – köszönt neki. – Hogy s mint vagy? Megyek az iskola?
A kamasz, pufók gyereken mintha bűntudat, marcangoló lelkiismeret-furdalás lett volna úrrá; arcán szomorúság és letörtség vonult át, de aztán felemelte a fejét.
– Jó napot Géza bácsi… Hogy tetszik lenni?!
– Bizonyára hallottad, hogy Éva néni síremlékét megrongálták, és nagyon megviselt a dolog…
– Igen… tudok róla, és nagyon sajnálom… – a kamasz hangján érezhető volt, mintha elhallgatna valami fontosat, amit igazándiból szeretett volna elmondani.
– Valamit szeretnél elmondani Tibor?! – nézett rá kérdő tekintettel az öreg.
– Géza bácsi! Ne tessék haragudni, de ismerem azokat, akik ezt tették… – válaszolta kicsit remegő hangon, mint akinek vétkek nyomják a lelkét.
– Mesélj el mindent! Semmit se hagyj ki! – követelte az öregember.
– Az úgy történt, hogy pár haverom el akart menni bulizni, de nem jutottak be az egyik menő szórakozóhelyre. Aztán Petya a nagyobbik srác, akit kirúgtak az egyetemről, és most csövezik kitalálta, hogy menjünk inkább az elhagyott temetőbe bulizni egyet. Vittek magukkal narancsos vodkát és egy csomó alkoholos piát, és aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy a Petya egy nagyobbacska kalapáccsal, amit az apja műhelyéből csórt el elkezdi poénból szétverni néhány sírkőnek a tetejét. Igazi nagy rombolásba kezdett, amikor belelendült…
– …És ti nem csináltatok semmit, csak végignéztétek ezt a tűrhetetlen pusztítást?! – kérdezte hitetlenkedve az öreg.
– Én nagyon féltem, mert tetszik tudni a Petya egy olyan fiú, akivel nem szabad ujat húzni, mert pokolian megfingatja azokat a srácokat, akik nem engedelmeskednek az akaratának.
– Ahá! És hol lehet megtalálni ezt a Petyát?! – tette keresztbe maga előtt karjait.
– Mikor hol! Legtöbbször egyszer csak felbukkan, hogy valami eszement balhét kiprovokáljon, és vannak, akik jópáran ráállnak erre. Tetszik tudni… – A félős kamasz srác töviről-hegyire mindent bevallott.
– Géza bácsi… őszintén sajnálom ami történt… hogy segíthetek…?! – kérdezte.
– Most menj szépen haza! Köszönöm, hogy elmondtad az igazságot… Majd én lerendezem… – Az öreg azzal becsukta maga mögött lakásának ajtaját és felhívta a rendőrséget bejelentést téve egy tettes ellen, bár nagyon is jól tudta, hogy falra hányt borsó az egész, hogy azt a Petyát bármikor is kézre kerítsék, de legalább egy próbát megér.
Később délután csöngött a telefon: a sírköves mester hívta és elmondta, hogy felmérte a károkat, és sajnos van egy rossz híre; kicsit sokba fog kerülni, de mindent elkövet, hogy kijavítsa az okozott károkat.
– Köszönöm szépen, hogy szólt! Igen… Valahonnét előteremtem a pénzt és ki fogom fizetni… – válaszolta, majd letette a vezetékes kagylót.
Nem tudhatta, hogy a kiskamasz rrészletesen beszámolt szüleinek a dolgokról, és a lakók összefogtak, és adakoztak, hogy ne csupán az idős öregembernek kelljen a sírkőre szánt összeget egyszerre kifizetnie. Így történhetett, hogy amikor a sírkőves mester készen állt a helyreállított, és renovált sírkővel, melyet készült ismét felállítani az öregembert egy egész lakóközösség támogatta, kísérte ki a temetőbe, és önzetlenül segítettek helyreállítani a síremléket.

AMEGSZÖKÖTT MENYASSZONY ÉS A FELMOSÓVÖDRÖS MESSIÁS

A forgalmas repülőtéren, ahol javarészt egy rahedli ember-sokadalom megfordul jóformán másodpercek tört része alatt, ami – ha hozzávesszük -, hogy egy nap legalább huszonnégy óra, akkor nem lehet azon csodálkozni, hogy a többségüket a legkevésbé sem érdekli egy gyönyörű mennyasszonyi ruhába öltözött, fiatal, dekoratív nő, aki egy falkás üveget tart egyik kezében és egy padon üldögél.
Fantasztikusan káprázatos sminkje és szempillafestékje fastag fekete foltokban olvadni kezdett kislányosan bájos arcáról, és kisírt, jócskán elvesztett szemeiből egyetlen kérdés hangzik fel:
,,Miért pont velem történik ilyesmi?!”
Egy pufók, kissé csetlő-botló szerencsétlenkedő férfi, aki felmosófával, tetszetős műanyag vödörrel közlekedik a reptér egész területén, hiszen létfontosságú, hogy a kedves utasok szinte minden esetben tiszta váróhelységekben érkezhessenek meg, szinte kapásból kiszúrja a nagyon elveszettnek, szomorúnak, és összetörtnek látszó nőt, és kicsit óvatosabban a kelleténél megpróbálja feltűnés nélkül megközelíteni.
– Bocsásson meg kedves hölgyem… tudom semmi közöm hozzá, de nekem nyugodtan elmondhatja mi bántja! Megnyugtatom, hogy megbízhat bennem, nem teregetem ki a titkait, és sokkal olcsóbb vagyok, mint egy belvárosi pszichológus szakember. – kellemes, amolyan versmondó hangja mintha simogatná, vigasztalná a gyönyörű, kissé spicces nő összetört lelkét, mert most kisírt szemeivel az ismeretlen férfi felé fordul, felnéz rá azokkal az utánozhatatlanul babonázó, dióbarna szemeivel, és belekezd egy keserédes históriába, csakhogy valacsikét könnyíthessen már egyébként is totálisan megtépázott önbecsülésén, nőies tartásán:
– Ákos akkora egy seggfej volt… Egy kigyúrt, idióta vadbarom, aki egymás után fektette le a barátnőimet mielőtt feleségül kért, én pedig olyan idióta picsa voltam, hogy mindent képes voltam elhinni, és megbocsátani neki… – megpróbál tiszta papírzsebkendőt előhalászni mennyasszonyi ruhája rejtett darabjaiból, s miután nem sikerül hálás tekintettel fogadja el a férfi tiszta zsebkendőjét. Most kellemes, megnyugtató érzés tör rá, amint ujjbegyeik összeérnek az adott zsebkendő két végénél.
– …És akkor ráadásul az anyám, és a nagyim is rágták a fülemet, hogy vagyonos emberhez menni mégiscsak jóval könnyebb és jövedelmezőbb, mint egy ágról szakadt csóróhoz, és én meg engedelmes kislányként hallgattam is rájuk és akkor az oltár előtt hagy faképnél az a fatökű… – annyira elkeseredett, cinikusan kiábrándult a hangja, hogy aki ennyire mélyen van az élet epeszagú mocsarában annak már csupán csak felfelé vezethet az útja. Nagyot kortyol a flaskásüvegből, és nyelvével megérzi, hogy a szesz valósággal égő pokolbugyrokat teremt előbb nyelve hegyén, később már egész testében.
– …Volt képe azt mondani nekem, hogy két gyereket akar, meg családi házat, meg egy álomnyaralást a Maldiv-szigeteken! A szemétláda rohadék! – Fogalmazott vaskosan, és gyilkosan őszintén, és csupán csak most fordul oda a türelmes kíváncsisággal minden szavára figyelő szimpatikus férfira:
– Ne haragudjon rám, amiért csak fecsegek össze-vissza… Gondolom nem lehetek éppenséggel a legvonzóbb társaság… – elfogultan szabadkozik, mint akinek valóban valami megjavíthatatlan nagy vétke van. – Tudja öt koszorúslányom is volt, mint a csajos barátnőim, és most lássanak csodát! Ők is mind egy szálig faképnél hagytak. Érti ezt?! Vérlázító, hogy azt hiszed a legjobb barátaid kiállnak melletted egy egész életen át, és akkor váratlanul megváltoznak a játékszabályok, és hirtelen kiderül, hogy már egyáltalán nem a barátságról van szó, sokkal inkább önző, kicsinyes, manipulatív kompromisszumokról, vagy épp átláthatatlan érdekekről. – Igyekezett nagy levegőt venni, mint aki mára már éppen eleget beszélt. – Ez annyira igazságtalan, és nem fair játszma… – most mintha bűntudat gyötörné, hogy egy vadidegennek mesélte el kisiklott élete részletét azonnal a férfit kezdi faggatni:
– Önnek milyen napja van?! Magára bízták a fejesek a piszkos munkát? Eltaláltam?! – nézi meg alaposan a méretes műanyagvödröt és a hozzávaló már jócskán feketeszínű felmosórongyot. – Ezt ideje lenne kicserélni, nem gondolja?! – mutat segítőkészen a mocskos felmosórongyra, ám a férfi azonnal válaszol is kérdésére:
– Nekem is számtalanszor átfutott már az agyamon, de az a sanyarú igazság, hogy a vezetőségnek sajnos korlátozott az ún. költségvetési kerete, márha érti, hogy mire is gondolok?! – néz rá barátságos kérdő tekintettel.
– Ez akkor is szemét pofátlanság! Miért minden esetben az egyszerű alkalmazottaknak kell mások helyett szívniuk, amikor ők szerintem sokkalta többet dolgoznak, mint mondjuk az ún. vezetőségi, és főnökségi tagok?! – Mintha egyáltalán nem érződne a hangján, hogy már jócskán spicces kedvében van, egyre csak dől belőle a beszéd, és a takarító férfi akár még órákig is nagyon szívesen bátorítólag elhallgatná, aztán észbe kap, és azonnal kapcsol, hogy munkaidőben nem illik fecserézni, és hogy neki mára még milliónál is több dolga van.
– Bocsásson meg, ha feltartom… látom, hogy már menne és valószínűleg kisebb dolga is nagyobb annál, minthogy egy volt ara sírámait hallgassa… mindenesetre nagyon hálás vagyok, hogy végighallgatott… – közli vele az exmennyasszony.
– Részemről a szerencse! Egyébként Géza vagyok! – mutatkozik be. Nemsokára itt az ebédszünet, és ha még itt találom nagyon szívesen folytathatnánk ezt az izgalmas, minden bizonnyal érdekes beszélgetést. – közli, majd fogja a felmosófát és a műanyag vödröt és elindul ,,ellenőrző körútjára.”
– Igazán örülök Géza… – feleli a sebtében továbbálló férfinak, akiről csupán csak annyit tud, hogy kedves, rendes, közvetlennek tűnik, és van benne valami megnyerő szimpátia, mely arra készteti, hogy megoszthassa vele legintimebb, bizalmas titkait. Mintha egyenesen jobban megbízna benne, mint saját kicsinyeskedő, csupán csak a pénzt, és anyagiakat hajszoló családtagjaiban.
Az ebédszünetre pontban fél tizenkettő körül kerül sor minden egyes reptéri munkanapon. Ezalól ez a kissé különös furcsán alakuló nap sem kivétel. A felmosó férfi lepakolja munkaeszközeit egy afféle erre a célra kialakított, kellőképpen szeparált, egérlyukszerű raktárhelyiségben, majd szinte azonnal a most már jócskán józanabb exmennyasszonyhoz siet vissza. Mintha egész álló nap egyedül csak rá gondolt volna, és ez most új, váratlan érzelmekkel töltené fel, amitől nemesebbnek, jobbnak érzi magát – legalább is – emberileg.
– Ó, annyira örülök Géza, hogy betartotta a szavát, és nem feledkezett meg rólam… – rebegi tétován, mert most nagyon jólesik neki, hogy nem hagyták végleg magára saját önző önsajnálatával, és lelki komplexusainak széles skálájával. Hálásan, és bizalmasan tekint a férfira, és egyre inkább érezni kezdi maga is, hogy – meglehet –, ez most valami egészen újnak a kezdete, amit haladéktalanul ki kell használnia, különben előfordulhat, hogy egy életre megbánja azt, ha lemaradt sorsdöntő dolgokról, melyek gyökerestől megváltoztatták volna életét, és hozzáállását az emberekhez, és világhoz.
– Ez csak természetes! Hogy érzi magát? Nem éhes? Hoztam egy kis tejeskávét, remélem szereti – teszi fel egymás után szorgalmas kérdéseit, melyektől máris olvad a nő szíve, majd óvatosan odaadja egyenesen a kezébe a kávéscsészét.
– Ó, még be sem mutatkoztam! – Most rajta a sor, hogy határozottságot erőltetve, modern, és céltudatos nő benyomását keltse. – Dr. Kozma Napsugár vagyok! Nagyon örülök, hogy megismerhetem… – feleli, és megint olyan kellemesen bizsergető, jóleső érzés fogja el, amikor finom, hosszú ujjaival a férfi ormótlan, vaskos tenyerét szorítja meg, igaz csupán alig egy-két jelentős pillanat erejéig.
– Különlegesen szép keresztneve van! – jegyzi meg a férfi.
– Jaj ne is mondja! Egész gyerekkoromban állandóan csúfoltak, és bántottak miatta… – emlékezik vissza hangjában. – Érdekes, hogy kamaszkorban mennyire képesek az érzelmi manipulációra még a tinédzserek is… – mélázik hangosan.
– Igen, minden bizonnyal, kétségtelen.
– Tudja Géza fogadni mernék, hogy az Ön gyerekkorában is találhatunk viszontagságos, sötét foltokat… – olyan vesébe látóak most barna szemei, mintha ténylegesen vájkálnának a lélek külvilág előtt is szándékosan elzárt ajtói mögött, mégis a férfit minta ez egyáltalán nem zavarná. Sőt! Egyre inkább úgy fest, mint aki már várta ezt a lényegretörő kérdést, mert így legalább sokkal egyszerűbb megnyílnia a másik ember számára.
– Hát… úgy valahogy… de gondolom nem az én gyerekkoromra kíváncsi igazán?
– De nagyon is! Úgyhogy kérem csak őszintén! Felnőtt, kultúrált, érzékeny emberek volnánk. – adja meg saját válaszára a megfelelő mondatot, amit helyesnek gondol.
– Nos ez egy nagyon hosszú, összetett, és sajnos valóban nem kellemes történet… – látszik a férfi arcán, hogy viaskodik, küszködik. ,,Vajon, ha most minden kitereget féltve őrzött magánéletével kapcsolatban ez a különleges és gyönyörű nő mennyire fogja majd őt egyáltalán komolyan venni?! Az is lehet, hogy már a következő pillanatban fogja magát és egyszerűen sarkon fordul! Ki tudja?!” – Úgy tesz, mint aki tökéletesen belelóvalja magát a kérdés okozta kisebbfajta sokkhatásba, és megpróbál kicsit színészkedni is.
– Tudja még senkinek se meséltem a tulajdonképpeni gyerekkoromról, mert rendkívül értézékeny témának tartom… – valja be amolyan jellegzetesen kisfiús szomorúsággal, amitől szinte azonnal megenyhül a nő szíve.
– Ne haragudjon, ha megsértettem volna érzéseit… Tökéletesen igaza van, hogy ez a magánélet része… – kér kislányos hangon bájosan bocsánatot, és ebben a percben igazi bombázó, izig-vérig nő, aki nagyon tud empatikus, és érzékeny lenni, csupán – a jelek szerint –, erre nem mindig volt és lehetett igény.
– Semmi probléma! – igyekszik elhessegetni magától a szomorú, vagy kellemetlen, frusztráló tényeket. – Az igazság az, hogy nemrég múltan kerek negyven, és még mindig nyomozok eltűnt gyerekkorom után.
– Tudja szerintem a mai kor embere egész egyszerűen rejtőzködik mások elől, mert halálosan fél attól, hogy újabb lelki sebeket szed össze, és ezzel kvázi kockáztatja, hogy azonnal lelepleződjék. Ön mit gondol?! – néz rá kérdőn, de ígézőn is, mint aki szabályosan fogságba szeretné hajtani, vagy leigázni védtelenné vát áldozatát.
- Nézze kedves Napsugár! Szólíthatom így ugye?!
- Természetesen! Akár még tegeződhetnénk is, de gondolom az túlságosan is gyors tempó lenne… - hangja egyszerre átvált huncut csajos flörtölésbe, amit a másik sehova sem tud tenni.
- Szerintem legalább háromszázhatvanöt fokot fordult az egész zavaros, nonszensz, abszurd világ, és az egyszerű emberek javarészt saját fejüket a falba verik, mert elszeretnék hinni, hogy az élet lehetőségekkelvan teli, holott ez egy nagy hazugság, és illúzió, mert az egyszerű emberekből soha az életben nem lesz mondjuk rádiós műsorvezető, vagy újságíró, vagy F1-es pilóta és folytathatnám a sort. – hangja egyre szomorkásabban cseng, mint aki már jócskán megélte az élet sava-borsát.
- Azért csak nem ennyire irracionális, vagy szélsőséges a helyzet?! – döbben meg a szimpatikus férfi kijelentésén a nő.
- Nos nem szeretném lerombolni az Ön illúzióit kedves Napsugár, de ha ténylegesen egy kicsit összefüggéseiben körbenéz a világban, ha ha saját életének karrierjét nézzük biztos vagyok benne, hogy magácska sem úgy kapta az adott állását, hogy szakértelmet kértek… - érezte, hogy – meglehet -, elvetette a súlykot, mert a gyönyörű nő most úgy néz rá, mint akit legszívesebben megfojtana, aztán azonnal meg is enyhül valamicskét tekintete.
- Én sose szégyelltem a munkavégzést! Engem a nagymamám arra tanított, hogy az ember akár még két kézzel is gyűrközzön neki, és fogja meg ha kell szegről-végről a munkát! – kisebb büszkeség járja át, hogy megemlítette imádott nagymamája nevét, elvégre ő nevelte fel.
- Ez nagyon dicséretes és derék tényleg! De sajnos nagyon nehéz elképzelni, hogy az Ön fizikális és intelligens kompetenciáival mondjuk elboldogulna adott esetben egy tejgazdaságban, vagy az aratógépek mellett negyven fokos kánikulai melegben.
- Igaza lehet… - gondolkodik el egy pillanatra. – El kell ismernem kissé kacifántos úton, de mégiscsak meggyőzött. – agyot kortyol most az életmentőnek bizonyuló tejeskávéból.
- …És hogyan tervezi az életét ezek után?! – teszi fel a logikus kérdést, mely valójában saját magának szól.
- Hát még be kell fejeznem jónéhány helyiség és legalább egy tucat illemhely lapos, és precíz kitakarítását, fel kell töltenem papírtörlőkkel, és vécépapírokkal a kifogyóban lévő készleteket, és attól tartok ma én vagyok a soros a reptéri szendvicsek elkészítésében is, mert tudja emberhiánnyal küszödünk állandóan.
- Tartalmas elfoglaltságnak ígérkezik… jegyzi meg. – Nagyon köszönöm, hogy végighallgatott, és további sok szerencsét kíváncsok…
- Önnek is kedves Napsugár! Fel a fejjel! Minden megoldódik majd a maga módján! Higgye el! – igyekszik bíztatni, bátorítani, majd fogja eszközeit, és felmosófáját és munkához lát, mint az eddigi összes többi szokványos hétköznapon.
Miközben a nap délutánba, aztán kora estébe hajlik, és a reptéren még mindig sürögnek-forognak az emberek kinek milyen elfoglaltsága, vagy elintéznivalója van a mennyasszonyi ruhát viselő nő élete további alakulásán töpreng, hogy vajon mit is kellene kezdenie. Amikor később aztán beesteledik, és mintha teljesen kiürülne a reptér és csupán csak pár ember marad odabent a váró helyiségben újra megpillantja a csetlő-botló, furcsa férfit, aki műanyag vödrével, és felmosóronggyal sertepertél, majd mintha a sors akarná egymásra néznek, mindketten őszintén elmosolyodnak, és a helyiség tágas, kellős közepén találkoznak útjaik.
- Annyira örülök, hogy még itt találom… - válaszolja Napsugár, akinek nagy kő esik le a szívéről.
- Valami baj történt Napsugár?! – néz rá kissé megdöbbenve a férfi.
- Semmi! Csak arra gondoltam még szívesen beszélgetnék, és ismerkednék Önnel, ha ez megoldható, és lehetséges?! – a semmivel sem összetéveszthető, babonázó, gyönyörű mosolya rengeteg mindent felfed és elárul. Ez a reményvesztett, és átmenetileg kisiklott karrierista nő összetört szívét szerencsésen begyógyította egy értékes, különleges ember, akiről eddig úgy hitte, hogy legfeljebb csupán csak a tündérmesékben létezik.

A KITARTÁS ZSARNOK-ILLÚZIÓI

Előttünk immár rendetlen,
– mondhatni -, hányaveti közökben
már sztoikus,
tunya közönyben,
kicsit tán még üldözötten
ember-roncsok fetrengenek,
adják-veszik egymást;
szeretnék még menteni a mozdítható értékeiket.
Fel-nem-ismert vakságban szenvednek
nem csupán csak a lelki szegények
– de a hatalmaskodni vágyó Türannoszok is,
mert a jól megszolgált
hamis érdekek olcsó,
hazug talmikká korcsosulnak,
s az átlagnak még így is,
úgy is éhbér a jussa.

Meglehet volt-nincs szebb,
boldogulhatóbb Világok
már mind szerte futatták önmaguk,
könnyed ígéretekként jócskán megvezettek bárkit,
aki erre még jócskán fogékony.
Kezdetben tán minden akarat
s szándék teremtő, és fejlődőképes,
időközben válik manipulálható hamissággá,
mely kézen-közön átfut
s készen is van az ál-illúzió, melyben
– kétségtelen -,

Jó pár évtizedek még megkapaszkodni is lehet,
ám gyorsított kiábrándulás után
hamar jön a rádöbbenés;
mi értelme volt kártyavárakból
épített álmodozások képleteinek?!
– Mert egyre inkább a tudatos nincs
veszi át a helyét a lehetséges van fejében.

S míg odafent az égen pottyantani
vágyó galambrajok razziáznak
s víg kedvükben üríthetik salakanyagjukat
szaporán az egyszerű átlag
már alig győzheti letörölni
nem csupán fején ért
folyékony hófehér takony-sérelmeket,
de a nagybetűs élet
kicsinyes megvesztegethetőségeit is akár.

A tágítható Időt is, akárcsak
az éden tapasztalható titkát
jó volna kicsit meglopni
az egyszerű emberek számára;
elképzelt öröm s látszólagos,
hevenyészett boldogság-morzsák
helyett kiterjeszteni még
a kézzelfogható boldogulást,
hogy ti. túl korán fogyatkozik
nem csupán spiritusz, de még a szusz is.

TARTÓS BŰNTUDATOK ÁRNYÉKÁBAN

A férfi – akin nem mellesleg -, meglátszottak az évek, hiszen még csak alig múlt el harmincöt éves és már jórészt sokszor meggörnyedt vállakkal, kicsit bicegőn, és sántikálva járt-kelt munkahelye és otthona között nagyon tudott haragudni magára, amikor képtelennek mutatkozott parancsolni fel-feltörő robbanással fenyegetőző indulatainak. Mintha amikor nagyon mérges és bosszankodó volt valami miatt, ami éppen aznap nem sikerült úgy, ahogy elsősorban azt saját magával szemben cinikus szigor-kemény következetességgel megkövetelte egyszersmind óhatatlanul is muszáj volt találnia egy alkalmas bűnbakot, akin jelképesen levezetheti kisebb-nagyobb dühkitöréseit, és szarkasztikus, kiábrándult, társadalmi bölcseleteit. Ugyanis Károlynak mindenről megvolt a saját maga jól bevállt, és megmásíthatatlan véleménye. Ha teszem azt valaki akárcsak megpróbálta volna arról meggyőzni, hogy a föld kering a nap körül, vagy hogy az ég kék, a fű pedig smaragdzöld a férfi előszeretettel világosította fel, hogy az adott illetőnek egyáltalán nincs, és nem is lehet igaza. Sőt egyeseknek szabályosan még meg is jegyezte nyíiltan, hogy jócskán hibázik a józan eszük, és gondolodásuk. Mégis valamilyen titokzatos okból kifolyólag Károlynak – mondhatni -, kiterjedt baráti, és ismeretségi társasága volt mindig is. Ezzel természetesen nem azt állítjuk, hogy az illető munkatársai, és akik ténylegesen körbevették azok valóban a barátai lettek volna, sokkal inkább egy olyan tesztelős játszmára kell itt gondolnia az átlagemberek többségének, melyben elsősorban a játékmester furmányosabb, és valósággal ördögiek agyafúrt találós kérdéseket fogalmaz meg az ismerősei felé, és elegendő csupán csak egyetlen hiba arra nézve, hogy Károly soha többet, még csak köszönés, vagy valamiféle üdvözlés címen szót vesztegessen az adott illetőre. Tehát hangsúlyoznunk szükséges, ha bárki Károllyal kulturális, értelmiségi, vagy társadalmi és egyéb eszmecserét szándékozott folytatni rendkívül vigyáznia kellett, hogy a férfi fölényhelyzetét ne vonja kétségbe, hiszen ellenkező esetben volt-nincs kapcsolattal kellett számolnia a közeljövőben.
Alig várta, hogy amikor rendszerint háromnegyed kettő magasságában holtfáradtan hazatért az éjszakai műszak keserves nyügétől zaklatott, meghajszolt idegekkel kivehessen egy jól megérdemelt dobozos sört a hütőszekrény fogságából, elszívjon legalább egy doboz cigit (nem mintha a délelőttön ezt már nem tette volna meg rendszeresen), és hogy ledőljön kialudni magát délután három, fél négyig. Mégis bosszankodva, és kisebb ellenszenvvel gondolt arra, hogy egyszem pufók, kövér fia olyan kis anyámasszony katonája, meg muszmula, hogy ti. hagyja, hogy minden egyes nap péppé verjék osztálytársai közül páran.
,,Bezzeg az ő gyerekkorában! Az volt ám az igazi próbatétel, és lecke! Ha valaki hibázott, az nem úszta meg egy-két nyaklevesszerű pofonnal, mert az egyenlő volt a gyengeséggel. Egy férfinek nem árt erősakaratú, és határozottnak lennie! Bencének sem ártana, ha legalább egy héten három-négy alkalommal felkeresné a konditermet, és izmokat növesztene, akkor aztán hót ziher, hogy a kutya se merné bántani, vagy kekeckedni vele!” – gondolta magában, míg néhány perccel később egyszem kamasz fia is megérkezett az iskolából. A pufók épek hogy csak kamaszodásnak indult, de még nem mutáló srác orrából vér szivárgott, és egy kiadós monokli is éktelenkedett, mint valami csúf stigmabélyeg az egyik szeme alatt.
– Hát te meg hogy nézel ki édes fiacskám?! – kérdezte a szokásos felhanggal, mintha egy kis gúnyolódó piszkálódással a világ összes baját orvosolni lehetne.
– Nem történt semmi… - felelte halkan a kamasz srác, pedig jóformán piszokul fájdalmasan sajgott minden épp porcikája, és még idejében jött haza, mert időközben kifogyott az összes zsebkendője.
– Na, lökjed mi történt már megint?! – Érezte, hogy többet kellene foglalkoznia, törődnie a fiával, ez azonban rendre megbicsaklott, amint csak meglátta puhány, és introvertált voltát.
– Nincs gáz, csak… csak elestem, és véletlenül az orrom is eleredt… - A kamasz srác még mindig félve szorongatta az összevérzett papírzsebkendőinek tetszetős kis papírgombócait, majd egy fordulattal azonnal igyekezett kiszaladni észrevétlen a konyhába, hogy megszabaduljon tőlük.
– Tudom, hogy utálod ha kioktatlak kishaver, de jobb ha megtanulod megvédeni magad a saját érdekedben, különben még jó pár évig el kell tűrnöd a szemétkedéseiket! – váltott kioktató hangnemre, ami igazándiból jó tanács lett volna a jövőre nézve, mégis a kamasz srác önkéntelenül is arra gondolt minden esetben, hogy ő egy totál vesztes lúzer, akinek befellegzett, és aki úgy egy selejtes csatornatöltelék, ahogy van.
– Bemehetek a szobámba megírni a leckémet… – kérdezte félszegen, miközben igyekezett átöltözni ottoni ruhájába a fürdőszobában.
– Felőlem! – hagyta rá az apja, majd egyik sportközvetítésről a másikra kapcsolt át, mintha csak azon a szerencsétlen távírányítón akarna bosszút állni azért, mert fiát állandóan bántják, és megszégyenítik.
,,Itt valóban nagy baj lehet! – töprengett magában a férfi. Igyekezett minden esetben jócskán megszűrni velős gondolatait. Talán beszélnie kellene asszonyával, hogy a srácot jó volna átíratni egy másik, elfogadhatóbb suliba, még akkor is, ha néhány ezerrel többe kerülne, és akkor talán barátai is lennének, és nem volna annyira elvesztett bárány mint mondjuk most!” – Minél többször gondolt rá, annál inkább imponált neki saját logikusan tökéletesen kivitelezhető, és felépített ötlete. Igen! – határozta el. Beszélni fog feleségével, és mint józan komoly, felnőtt emberek megoldást fognak találni a problémák valódibb gyökereire – remélhetőleg – egyszer és mindenkorra.
A délután – észre sem vette –, hamar elröppent. Három órakor ébredt fel, mert az éjszakás műszak egyik hátulütője, hogy az elvesztegetett hajnali órákat a szervezet óhatatlanul megsínyli, és ha az ember nem akar lelki fáradtságban tengődni egész álló nap azért nem árt valamicskét pótolni, amíg csak lehet.
Arra gondolt, hogy pusztán csak kíváncsiságból bekukkant a gyerekszobába, és megnézi min ügyködik fia, aki nemsokára már kész felnőtt lesz, és ha szerencséje volna kikapna egy tökös, belevaló barátnőt, aki férfit faragna belőle, és neki is lenne legalább egy gyereke, hogy teljesértékű életet modhasson magának.
Hármat kopogtatott óvatosan a biztonság kedvéért. Mikor nem szólt ki senki óvatosan lenyomta az ajtókilincset és benézett.
– Hát hogy vagyunk, hogy vagyunk kisöreg?! – már most érezte saját mézes-mázos hangján, hogy ez az egész példás szülői szerep, mintha totálisan vadidegen lenne tőle. A felesége ehhez sokkalta jobban ért. És különben is Bence, amióta csak megszületett sokkalta jobban kötődött anyjához, akinek még kicsinyes, kisstílű, szánalmas titkait is megosztotta, nem úgy, mint vele.
– Semmi baj… – válaszolta halkan, csendesen, miközben igyekezett éppen aktuális, gyűlölt matektankönyve fölé görnyedni. Most éppen a síkidomok, és a geometria volt terítéken, és be kellett látnia, hogyha megfeszül akkor se boldogul.
Az apja óvatosan közelebb lépett, és a nagyméretű kockás spirálfüzet lapját kezdte figyelmesen tanulmányozni. Most legszívesebben – persze csak –, atyai becézgetés okán szívesen tarkón legyintette volna furcsa, különösen fiselkedő kamaszfiát, de amint a példákat nézte úgy tűnt, mintha szinte azonnal jojózni kezdett volna a szeme, holott a nap sugarai még jócskán betűztek a kivilágosodott szobában.
– Hogy haladsz a matekkal…? – tett fel egy ártatlannak tetsző kérdést, aminek igzándiból az volt az egyedüli célja, hogy megfigyelje fia ösztönös reakcióit, és cselekvési idejét. Hiába! Mindig is szerette maga körül teszelni, vagy épp próbatételekké állítani az embereket, egész egyszereűn azért, mert képtelen volt akárcsak bárkiben is megbízni. De most a fiáról volt szó. Ez azért olyan szülői köteléknek számított volna, ami sosem szabad el, és mégiscsak jelenthet valamit.
– A derékszögű háromszöget tanuljuk, és kilencven fokot kell bezárnia a három csúcsának. – igyekezett szögmérűjét úgy tartani, hogy apja is figyelmesen megnézhesse az adott példát.
– Igen… ez érdekes… – nem tudta eldönteni, hogy akkor most maradjon itt vele matekoznia egy keveset, vagy inkább felesége hazaérkezésig hagyja magára. Inkább úgy döntött, hogy megkérdezi:
– Szeretnéd, ha segítenék…?!
Bence csak hevenyészetten bólintott párat, majd ránditott egyet vállán.
Az apának – úgy tűnt – legalább is ebben a helyzetben nincs választása, mert azonnal odavitt fia íróasztala közelébe egy kimustrált, viharvert széket az ebédlő fogságából, és leült vele, hogy közösen próbálják meg megoldani az adott matekpéldát.
Alig telt el jó kemény, izzadságtermelő öt-hat perc is alig, amikor be kellett látnia, hogy ő sem boldogul a matekpéldával, holott – állítólag – nyolcadikos korában megnyerte az általános iskolában a matekversenyt. ,,Hát van az úgy, hogy változnak az idők!” – döntötte el magában.
– Szerintem írj be egy tetőleges eredményt, aztán majd a tanár amikor ellenőrzitek a példát előbb-utóbb csak megmondja mi volt a helyes válasz! – jelentette ki, mint aki jól végezte dolgát, és amint megszűntnek nyilvánította a lelkében tomboló, kiegyenlített stresszt, és feszültséget visszament a nappaliba, hogy inkább megnézzen egy filmet, vagy sorozatot, ami kikapcsolja – legalább is – átmenetileg enyhén zaklatott gondolatait.
Végül aztán kora este háromnegyed öt magasságában a nagyon fáradt, kissé elcsigázott anyuka is hazaért a munkából, és két jócskán megkapolt, hófehér nejlonszatyorral felszerelkezve még ennivalót is hozott.
– Szia drágám! Milyen napod volt? A gyerek hogy van? – kérdezte kíváncsian érdeklődve, miközben hagyta, hogy férje elvegye mind a két kezéből a dugig élelmiszerrel töbött szatyarokat, és kistáskáját is.
– Hát… vegyes felhozatal… Bencének eleredt az orra vére, azt mondta, hogy elesett, persze szerintem inkább az történt, hogy megint megverték. Szerintem át kellene íratnunk egy másik suliba… – A férfi most kisebbfajta fölényérzettel egybekötött büszkeségféleséget érzett, hogy jólhangzó ötletét megoszthatja feleségével, aki igencsak fáradtnak, és kicsit megviseltnek látszott.
– Szegény kicsim… átöltözöm és beszélek vele! Ti vacsoráztatok már?
– Eddig csak rád vártunk drágám!
A csinos asszony fáradt arcán látszott, hogy a bosszúsággal vegyes elégedetlenség suhan át, mert ha férje annyira éhes lett volna egész nyugodtan megelíthetett volna magának ennivalót a mikrohullámú sütőben.
Az asszony gyorsan levette utcai ruháit, majd kezet mosott a fürdőszobában, és át is öltözött valami kényelmesebbe. Aztán rögtön a gyerekszoba felé vette az irányt:
– Szia kincsem! Na, mesélj csak? Mi történt? Miért eredt el már megint az orrod vére?! Csak nem turkáltad?! – tette fel egymás után kissé szigorú, fegyelmezett kérdéseit.
Bencének nem ártott az óvatosság, ha anyukájával beszélt, hiszen minden attól függött, hogy az asszony kellőképp jó passzban van-e?! Csupán csak kellő toleráns hozzállás kérdése az egész.
– Hát… az úgy volt, hogy… - pityeregni kezdett szégyenében.
Az asszony azonnal odasietett hozzá, és gyengéden igyekezett átölelni, és megvigasztalni:
– Kincsem… drágám… nincsen semmi baj… nekem nyugodtan elmondhatod… – igyekezett megvigasztalni kamasz fia könnyektől rázkodó pufók testét.
– Megint megvertek… azért vérzett az orrom… – nézett vissza rá fájdalmasan szomorkás ábrázattal. Az asszony azonnal észrevette a most srágás, zöldes, barnás színekben pompázó monoklit a fia egyik szeme alatt.
– Ezt a monoklit ki csinálta?
– Az egyik szemétláda srác, mert vissza mertem szólni neki…
– Azonnal beszélni fogok az osztályfőnökkel, és az igazgatónővel is, ha kell! Türhetetlen állapot, hogy ilyesmi megengedhető! – Bosszankodott hangját felemelve, mintha egyedül minden csupán csak az ő hibája lenne.
– Anyu… kérlek ne csinálj semmit, mert akkor megint megvernek… – válaszolta nagyon halkan, mintha még a beszéd is fájdalomba kerülne.
– Vacsoráztál már? Éhes vagy kicsim?
– Igen… nagyon…
– Akkor gyere! Melegítek valami finomat! – Azzal mindhárman aztalhoz ültek, és némán ettek. Még a közlekeny és állandóan szövegelő apuka sem mert megszólalni, csak amikor Bencét visszaküldték a gyerekszobába, és a szülők le nem telepedtek a nappaliban.
– Szerinted most mit csináljunk?! – kérdezte az apja a feleségét.
– Beszélni fogok az igazgatónővel, mert az osztályfőnökben nem bízom meg! Talán már holnap… kiveszek egy pár nap szabadságot, és elintézem… – töprengett hangosan.
– Akarod, hogy veled menjek?! Elvégre két ember mégiscsak több, mint egy. Nem igaz?!
– Ez nagyon kedves tőled, de megtudom oldani egyedül is… – intette le azonnal ellentmondást nem tűrve. Az éjszaka mind a két szülő nyugtalansággal forgolódni tudott csupán az ágyban, míg hajnal felé a családfőnek munkába kellett mennie, és fel nem kellt. Később reggel hat óra felé az anyuka benézett a gyerekszobába, hogy felkeltse fiát, akinek még mindig nem volt időérzéke, hogy idejében felkeljen, és készített neki tízórait, és reggelit is.
– A mai napon együtt fogunk suliba menni, és közösen beszélünk az igazgatónővel! – jelentette ki kicsit vártnál ünnepélyesebb hangon.
– Nem szabad, hogy meglássanak, mert akkor azért is kapok majd a fejemre… – Bencében már olyannyira el lett tartósan ületve a totális megfélemlítés szikrája, akár egy Pavlovi reklex, vagy válaszreakció a világ üzeneteire. Halálosan félt és retegett mindentől, és mindenkitől.
– Tudod mit szívem? Te mész elsőnek az iskolába, addig én feltűnés nélkül követlek, és nem fogunk találkozni, ha nem akarod, de akkor is muszáj beszélnem az igazgatónővel! – tett egy ajánlatot az anyuka.
– Igen… az jó lesz… – morfondírozott hangosan miközben kicsit sietősen, és mohón megette reggeli szendvicsét, majd kezet mosva máris felvette szokásos pulóverét és farmernadrágját, bepakolta tankönyveit, füzeteit, tolltartóját a táskájába és csak a megfelelő alkalomra várt, hogy elinduljon az iskolába.
Előbb ment el, mint az anyuka, aki bő tíz perc múltán követte. S míg Bence lopakodó üzemmódban igyekezett megközelíteni a rettegett oktatási intézmény épületét, addig az anyuka komótos, kiegyensúlyozottan igyekezett lépést tartani. Szándékosan elkerülték egymást Bence kérésének engedve. Az asszony azonnal felépkedett a harmadik emeleten lévő igazgatói irodák felé, és azonnal bejelentette magát a kissé meglepett nagymamakorú titkárnőnek, aki azonnal be is jelentette őt az igazgatónőnek. Több mint két és fél órás beszélgetés, vitatkozás és érvelés követően végül sikeresen megállapodtak abban, hogy Bence ezentúl magánuton folytathatja tanulmányait, és egy héten csupán kétszeri alkalommal kell bejönnie a titkársági irodákba, hogy megkapja házi feladatát és leckéit.
– Bence egy rendkívül intelligens és nagyon okos fiatalember, aki előtt még nagyon ígéretes jövő és lehetőségek állnak! – búcsúzott tőle a bizakodó igazgatónő.
Az anyuka képtelen volt csak úgy egyszerűen elengedni a füle mellett a jólhangzó megjegyzést. Mintha azonnal kihallott volna a mondatokból valami kényelmetlen, és irritáló mellékzöngét:
– Csupán csak még egy gondolat kedves asszonyom… mindenben igazat adok Önnek, de ha én tanár lennék sosem engedném meg, hogy az osztályban megfélemlítsenek, megszégyenítsenek, és terrorizáljanak lelkilek, vagy fizikálisan gyerekeket! További szép napot! – Azzal sarkon fordult, és kilépett az enyhén meghökkent igazgatónő irodájából. ,,Végre jól megmondtam neki” – gondolta. Így legalább Bence az általános utolsó három évében elmondhatta magáról, hogy átmenetileg fellélegezhetett!

ÉVTIZEDEK UTÁN: EGY MÁSODIK SORSFORDÍTÓ ESÉLY

A fülledt, már-már elviselhetetlen kánikulai nyár még csak épphogy belopakodott mohón, és törtető vággyal az utolsó júniusi napokba, amikor már a legtöbb köz és felsőoktatásban tanuló hallgató is alig várja már a nyári vakációs szünetet. Az a jellegzetes, szinte semmivel sem összetéveszthető pillanat volt ez, mikor a haldokló nap a késő délutánba mártja vérvörös színeit, és még utolszor bevilágítja az élet diszletét.
A még fiatal, kölyökképű egyetemista srác szentül megfogadta magának, hogy a gimi után soha többé nem akar igazán, és őszintén szerelmes lenni, és akkor erre tessék! Beleszeret váratlanul csoporttársába, aki legfeljebb csupán csak testvéri szeretetet érzett iránta.
A Kálvin-téren kicsit mindig is kirivó, tüntető magányosággal álldogáló, szépen felújított neobarokkos stílusjegyekkel büszkélkedő könyvtár épülete már a maga palotakomplexusos, és emberi szemeket vonzó mivoltában lenyügöző hátteret bisztosított arra, hogy a férfi végre valahára négy és fél éves tartósnak csupán ritkán nevezhető ismeretség után feltegye kicsit tétova gyámoltalansággal a legfontosabb kérdést, melyet csupán csak egyetlenszer tesznek fel a halandók életében:
– Édesem! Szeretném, ha most nagyon figyelnél rám, mert ki tudhatja, hogy ebben az életben találkozunk-e valaha is… – szemlátomást annyira izgatott, és frusztrált volt az összes gyerekes komplexusaival együtt, hogy legszívesebben inkább menten elsüllyedt volna szégyenében, vagy láthatatlanná vált volna. Most is megérezte, hogy kivörösödik pufók, kisfiús arca és azonnal elpirul.
– Csak nincs valami bajod Ricsi…?! – kérdezte döbbent érdeklődéssel a kislányos arcú, mégis gyönyörű nő, akinek átható dióbarna szeme, most kivételesen fején laza kontyban viselt haja, és babonázó mindenség-mosolya azonnal meghódította a férfiszíveket.
– Nézd csak Karolina… – tétovaságában egyik lábáról a másikra állt, majd fél lábra is ereszkedett, mint aki éppen egyensúlyozással szeretne elrendezni a belső lelkiismeretében fortyogó kisebbfajta robbanással határos érzelmi tünetegyüttést.
– Hékás! Nyugodj már meg! – fogta tenyerébe mindkét kezét a nő. – Ismerhetjük egymást már vagy négy és fél éve. Azt gondolom ez azért nem kis idő. Tehát, csak bátran, és elő a nagy farbával! – Annyira igéző, gyönyörű volt ebben a megszentelt pillanatban, mintha egy olyan angyal lett volna, akit azért küldtek a földre, hogy visszaadja egy reménytelenül szerelmes férfi összetört szívét, és elhitesse vele, hogy különleges ember, aki sokkal többet érdemel, mint amennyit a jelenlegi átlagos élete egyáltalán biztosítani képes számára.
– A diploma után… arra gondoltam, hogy… jó lenne együtt élni… – mintha harapófogóval jöttek volna ki szájából a tétován hangzó szavak, majd azonnal rövidnadrágjában kezdett kotorászni, és máris kihalászott egy tetszetős, tenyérben is komfortosan elférő, kockaalakú fekete dobozkát.
– Szeretnél a feleségem lenni, Karolnia? – kérdezte kisfiús hanggal.
– Ö… kérlek állj fel azonnal… mindenki minket néz… – először csupán csak hebegni-habogni volt képes, később már mintha egyenesen sértve érezte volna magát, és főként bimbozó nőiességét, hogy valaki vette a merszet és lánykéréssel hozakodott elő. – Ez annyira nem fair Ricsi! Ez nem ér! Nagyon váratlanul ért… - közölte, mint akinek fogalma sincs arról, hogy egy ilyen fantasztikus, egyszer és megismételhetetlen alkalomban mit is kellene mondania szíve választottjának.
– Akkor ez virágnyelven azt jelenti, hogy tünjek el az életedből…? – kérdezett rá nyílt komolysággal. Még talán soha ebben az életben nem volt ennyire talpraesett és határozott csupán csak az eltelt néhány percben.
– Nézd drágám! Hogy is magyarázzam csak… Nagyon édes, és nagyon kedves pasi vagy, és biztos vagyok benne, hogy valaki ebben az életben pont rád várakozik, de… - csilingelő, édeni hangját főként a józan logikai értelem vezetgette. Meglehet úgy gondolhatta, ha a felnőtt észérvekkel felépített felelet esetleg majd meggyőzheti a most valóságosan kisebbfajta lelki sokkban vergődő, totálisan elvesztettnek látszó férfit.
– Már megbocsáss… - igyekezett elfordítani pufók arcát, mert váratlanul feltört benne néhány könnycsepp, és a legtöbb pasi nem szokott sírni, ha a barátnőjével beszél.
– Antival mi is a helyzet…?! – kérdezett rá nyíltan, mert egyébként nem merte volna bevallani, hogy néhány éve rajtakapta őket szenvedélyes csókolózás közben az egyik félreeső kis zúgban a bölcsészkaron. Most úgy tűnik, mintha egy gyerekes összeesküvés egyedüli szenvedő alanya lett volna.
– Édesem! Tudom, hogy téged ez mennyire… rosszul érint… - próbálta menteni a menthetőt. – Egyébként csakhogy tisztába tegyük a dolgokat már régen szakítottam Antival, és ha kíváncsi vagy rá nem feküdtem le vele! – Karolina eltökélt határozottsága mindig is nagyon imponáló, és vonzó tulajdonság, és emberi jellemvonás volt Ricsi szemében, aki most – szemlátomást -, képtelen volt bármit is kezdeni ezzel az új helyzettel.
– Én… nagyon sajnálom, hogyha… megbántottalak volna… csak kicsúszott a számon… - kért őszintén bocsánatot.
– Drágám! Attól tartok most nagyon elkanyarodtunk az eredeti témánktól. – tért vissza a realitások talajára. – Szóval szeretnéd megkérni a kezemet, igaz?!
Ricsi bólintott párat.
– Ez fantasztikusan hangzik, és hidd el, hogy a szívem azt súgja, hogy mi lennék a világ legboldogabb, és legszerelmesebb párja…
– …De te ugye nem ezt akarod…?!
– Kérlek, engedd, hogy befejezzem a mondandómat, oké?!
– Bocsáss meg… kérlek folytasd…
– Nos tehát… Próbáljunk meg kicsit gyakorlatias szemszögből gondolkodni, hogy vajon milyen közös élet is várna ránk? – úgy tett mint aki gondolataiba merül; mutató és hüvelyikujjacskáival gyöngéden igyekezett megmaszírozni magasan ülő homlokát, mint aki az élet nagy kérdéseiről töpreng lázasan.
– Ugyebár mindketten tanárszakos diplomát kapunk majd nemsokára. Ez rendben is volna. De mivel én gyakorlatilag vidéki lány vagyok, míg te mindig is városi srác voltál ez máris az első ellentét szülheti kettőnk között.
– Te is tudod, hogy ez olcsó kifogás drága! Veled bárhol boldog lennék…
– Igen, ezt is tudom szívem, és hidd el, nagyra értékelem! De nézzük akkor a többi lehetőséget! Az első néhány évben jócskán élére kellene rakni ugyebár minden megkeresett fillért, mert a nővéreméknek két babájuk is született míg én is arra gondoltam, hogy én is szeretnék legalább egyet, és emellett azért még jó volna valami tengerparti nyaralás is stb… - igyekezett hangosan gondolkozni. – …És még a szüleimmel se találkoztál személyesen… Mit fog az apám gondolni rólad?!
– Ha ez megnyugtat, akkor még te se találkoztál az én szüleimmel!
– Nos, ez igaz, de tudod van egy olyan titkos, hetedik nőcis megérzésem, hogy te valósággal rettegsz arra a gondolatra, ha apád előtt be kell mutatnod engem!
– Úgy mondod ezt, mintha alapból hibát követnék el, hogy téged választottalak…
- Bocsáss meg, de nem erről van szó… lényeg a lényeg, hogy véleményem szerint mindkettőnk élete más-más irányba tart, és aztán ki tudja? Ha esetleg négy-öt év múltán újra valami szerencse folytán összefutunk, és még mindketten szinglik leszünk, akkor szerintem újból elővehetjük ezt a témát! Na, mit szólsz?!
– Még meg se nézted a karikagyűrűt… - hebegte halkan.
– Nézd imádnivaló vagy, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen különleges és rendes pasik is vannak a föld nevű bolygón, de sajnos az a helyzet, hogy elsősorban önmagammal nem vagyok kibékülve, és ezen muszáj változtatnom, aztán a későbbiek folyamán, amikor mindketten sokat változunk a sorsunk majd eldönti helyettünk is, hogy egyáltalán összetartozunk! – óvatosan visszaadta a kis dobozkát a férfi tenyerébe, majd felvette a súlyosnak látszó túrazsákját, amiben főként a koleszos ruháit és egyéb holmijai voltak, amivel mindig hazautazott vidékre a szüleihez, és meg se várta a férfi reakcióját rögtön felkapaszkodott a negyvenkilences villamosra a Szabadság-híd irányába.
Az ablakból még utoljára úgy tűnt integetett, aztán szándékosan a szerelvény közepére ment, hogy a férfi ne láthassa és keserves sírásra fakadt, míg a buszpályaudvarig el nem ért, onnét pedig a menetrendszerinti vonattal ment vidékre.
Néhány évvel később Ricsi, aki magyar tanárként igyekezett megállni a helyét a világban, ám emelett főként irodalmi folyóiratoknál publikálta saját prózáit, és lírai termését változó sikerrel egy váratlan nap, amikor fáradtan, elcsigázottan hazaérkezett a munkából miután letussolt, és átöltözött telefoncsörgést hallott az étkezőből. Gyorsan felvette a vezetékes készüléket, mert azt hihette, hogy valamelyik közeli hozzátartozójával történhetett valami, akiknek nem volt okostelefonjuk.
– Halló… Tessék…?
– Még mindig feleségül akarsz venni édesem…?! – hallatszott egy ismerős női hang a vonal másik végén.
– Bocsánat, de kivel is beszélek…?! – kérdezett rá nyíltan, mert a gyermeteg tréfákhoz ennyire kába, tompa fáradtságával semmi kedve sem volt.
– Dr. Fehér Karolina vagyok… tudod, akibe halálosan szerelmes voltál, és még jeggyűrűt is vettél… Így már ismerős?! – kérdezett vissza.
A férfi kisebbfajta sokkot kapott, amikor ráismert az ismerős női hangra, és a hangnemre, ami mintha a megelevendő múltból szólt volna hozzá.
– Bocsáss meg… én nem is tudtam… hogy vagy? Mi újság veled?! – próbált könnyed, laza társalgási stílust megütni, de valahogy érezte, hogy ennél azért mindenképp többről van szó.
– Figyelj csak! Én most gyakig vagyok a melóban, mert egy ügyvédi irodában melózom, de a hétvégén nagyon jó volna, ha ráérnél, mert akkor nagyon sok mindenről szeretnék veled elbeszélgetni! Annyira örülök, hogy hallom a hangodat…
– Az tényleg nagyon jó volna… Te jössz hozzám, vagy én menjek hozzád…?!
– Még mindig azon a gagyi lakótelepen laksz?!
– Egyet tippelhetsz!
– Akkor talizunk Szombaton reggel nyolc körül! Kérlek ne menj sehova! Legyen szép napod! Puszillak édesem! – Azzal Karolina lerakta a mobilját.
A hétvége rendszerint mindig rohamléptekkel jött el, mint a kibírhattlan hétköznapok többsége. Ricsi – nagy általánosságban hajnali négykor kelt fel –, és hogy saját idegeit, és nyughatatlan lelkét megnyugtassa azonnal kitakarította az egész lakását. Mire elérkezett a reggeli nyolc órás időpont már csöngettek is a kaputelefonba, és mikor megnyomta a gombot, és a liftből kiszállt álmai asszonya, mintha megállt volna az elmúlt tizenöt év is, mióta nem látták egymást.
Karolina hirtelen annyira megörült a kellemes viszontlásá örömének, hogy valósággal Ricsi karjaiba futott, és szorosan magához szorította, majd egy hosszantartó, kellőkép romantikus csók is elcsattant.
– Annyira… hiányoztál drágám… - suttogta a férfi füleibe. – Kérlek… bocsáss meg mindenért, hogy annyi éven át még csak fel sem hívtalak, vagy nem jöttem el látogatóba… – Érződött a hangján, hogy saját énjével küszködik, és bizonyára neki is viszontagságos és keserves tapasztalat lehetett az elmúlt évtized.
– Te is nekem… szenzációsan nézel ki… semmit se változtál… - nyögte ki, hiszen még mindig megbabonázta barátnője.
– Gyorsan menjünk be a lakásba, mert mindent el akarok mesélni… - Karolina annyira nem bírt maágval, és olyannyira izgatott volt, akár egy cserfes kislány, aki minden titkot szeretne kifecsegni egy bizalmi emberrel.
– Persze, kérlek fáradj be! – Ricsi még a cipőjét is óvatosan, gyengéden segített levenni róla.
Helyetfoglaltak a tágas, kényelmes nappali szobában, ahova most már kellemesen betűzött a napfény.
Karolina valóságos szuperszónikus rohamként mesélte el kacifántosan, és változatosan alakult életét. Még a trópusi szigeteken is volt model, és felszolgáló igazi tűszoknyát és virágkoszorút viselve hajában. Akardt több udvarlója is, de ő csak régi gimis barátjára tudott gondolni, és arra a jeggyűrűre, amit visszautasított, mert nem mert hinni önmagában, és kettejük kapcsolatában.
– …Hát szóval ilyen lett az életem, és tudom, hogy nem hiszed el, de minden egyes nap te jártál a fejemben, és megfizettem a saját tanulópénzemet, és rengeteg hasznos tapasztalattal gazdagodtam… - bő négy és fél órás beszélgetés után aztán vett egy mély sóhajt, és ünnepélyesen feltette a kérdést:
– Drágám, szeretnék a feleséged lenni, és gyerekeink anyukája! Persze csak, ha te is szeretnéd… – mintha ebben a pillanatban minden annyira kristálytisztán egyszerű, és ugyanakkor letisztult lett volna. Nem volt semmi manipuláció, vagy köntörfalazás, megtévesztés csupán a lecsupaszított szerelmes, őszinte igazság.
– Várj egy percet… – A férfi most felpattant kényelmes helyéről, majd a hálószobába szaladt, és visszatért a kis négyzetalakú dobozkával, melyet most a nő tenyerébe adott.
– IGEN! Téged választalak! Nem kell semmi más csak te! – válaszolta boldogságtól ragyogva, fülig érő szájjal, és meghatódva engedte, hogy a férfi gyöngéden gyűrűsujjára hozza az egyik karikagyűrűt. Most már testben, és lélekben is érezték, hogy újra közel kerültek egymáshoz, és testi-lelki harmóniájuk immáron egy, és – remélhetőleg -, oszthatatlan.

SZÉL-CSENDES ÖREGSÉG

Ereimben régi adósság-dühök
meszesednek céltalan.
Tűnt, bosszúálló ifjúság akar kárpótlást,
elégtételt venni nyilvános megaláztatásokért,
lelki-fizikai atrocitásokért.
Zaklatott ördög-görcsű idegeim
felajzott újaknál feszesebbek immár,
könnyedébben el is pattanhatnak.
Létem – ha volt egyáltalán –,
most még inkább felgyorsít
a célegyenes felé motoszkáló úton.

Hogy ti. sokat áldoztam
s lemondtam a megtalálható boldogságról
– régen tudtam.
Alamuszi, mihaszna szívem felgyorsult
s egyre türelmetlenebbül kalapálja
önző végtelenségét.
Elmegyek majd – meglássátok mind –,
innét én is megérzem,
akár a halandó testből
a halhatatlannak hitt lélek.
A holtak síri temetőbogarakkal beszélgetnek.

Odabent rejtélyes emberevő vírusok
csatáznak az emberekben.
Jól tudhatom immár:
a Lét milyen önző, semmirekellő, hitvány.
Egymás eszén túl akar bármi áron járni
egy-egy nagyobb csoport rafinált giliszta-hada.
Fejemre nőnek elbitangolt,
sokat-tervezett dolgaim,
melyek tán kishitű férfivá érlelték bennem
a még most is alamuszi örök gyermeket.

Elkeseredve sokadszor fel-felkiáltok
egy-egy tűzpróba-tétel kapcsán.
Elvakult, groteszk korom nem akarom,
hogy engem is elkockázzon méltánytalan.
– Századom kicsinyes horgán akasztott
emberként hamar fönnakadtam.

Gyalulatlan-érdesen bennem még
legbelül odabent feszeng
egy-egy ki-nem-mondott néma intelem,
romantikusnak tetsző bókcsokor,
s már nem is merem remélni,
hogy az egy-Valaki sárgaföldek
poklaiból felemelhet vagy épp megvigasztalhat.

Gondolatok sötétlő,
komor erdejében
gyakorta eltévedek
– akár szelídített felbujtó,
melytől a lélek nyugtot sosem lelne.
S jól tudhatom:
balga-vak szívem helyett tűnődő
mélabús értelemmel kellene méricskélnem
mérlegre téve a megtörtént,
földi dolgokat.
Bő, közelgő pokol-szájaktól
villámsebesen menekülnöm kellene,
míg csak lehet!

A LUXUS ÁRNYÉKÁBÓL A KÜLVÁROSBA

A szépségkirálynőként nevelkedő lány világ életében azt hallotta imádott szüleitől, hogy más, mint a legtöbb vele egykorú, mondhatni átlagos lány, mert egész egyszerűen különleges kiváltságokat birtokol, melyek nem csupán kiemelik az átlagos társadalmi milliőnól, szűkebben vett környezetéből, de emellett olyasmiket is megtehet, melyeket mások nem.
– Édes kislányom! Tanuld meg, hogy te különlegesnek születtél, és így rád más játékszabályok vonatkoznak, mit a szűkebben vett többségre! – válaszolta minden esetben az anyuka, aki szintén egy nagyon gazdag, és tehetős, nő volt, aki – ha igaz, amit beszéltek róla -, csupán csak azért ment hozzá, egy jóképű, és nagyon gazdag üzletemberhez, hogy elsősorban anyagi szempontokat mérlegelve bebiztosítsa magát.
Annak ellenére, hogy a szépségkirálynőként kezelt, gazdag kamasz lány elvolt rendesen kényeztetve az alapítványi iskolákban igyekezett volna őszinte baráti kapcsolatokat kialakítani, ami jóformán azért feneklett meg, mert a legtöbb újgazdag kamasz fiatal meglehetősen üresfejű gondolatokkal volt megáldva, és önmagukon, és a trendi divaton kívül más nem igazán érdekelte, vagy foglalkoztatta őket.
Aztán egyszer csak, amikor kora délután hazahozták az iskolából a sofőr a sötétített üvegű autóval. Anyát könnyek közt találta a villaszerű lakás puccos, és nagyon tágas nappalijában. Mivel nem tudhatta, hogy valójában mi is történhetett tüstént odaszaladt anyjához, és megpróbálta megvigasztalni:
– Anyu… Valami baj van…?!
– Drágám… apád infarktust kapott, és meghalt… - nyögte ki alig hallhatóan.
Egy egész további világ omlott össze benne, hiszen még csak tizennégy éves volt, mégis ebben a korban a barátok véleménye mellett a dszülők támogató szeretete éppen annyira kulcsfontosságú, mint minden más egyéb. Időközben aztán kiderült, hogy a férj üzleti megbizásai, és egyéb anyagi dolgai rendre csődöt mondtak, és csupán csak adósságot halmozott fel üzletfeleinek, és hitelezőinek is. ,,De hát akkor hogyan fizette ki a lányuk tandíját és a feleség mérhetetlen költekezését, vagy a hónapokinti luxus nyaralásokat valamelyik csendes-óceáni szigetcsoporton?!” – minél jobban igyekezett megfejteni a feleség a dolgok valódi nyitját, annál inkább be kellett látnia, hogy teljesen belezavarodott.
Miután a luxuslakást és az autójukat sem tudták fizetni a ház számláiról már nem is beszélve visszaköltöztek a nagymama külvárosban lévő kissé rozoga, és düledező családi házába, ahol egy egészen más életmód várt rájuk.
Az asszony fogta a luxusbőröndjeit, és az összes alig használt ruhakollekcióját, a legalább száz pár darab cipőivel együtt, és úgy költözött be a jócskán meglepett idős asszonyság otthonába, míg a kamasz lány bizonyos dolgokat szándékosan a gyerekszobájában hagyott, mondván úgy sem lesz rá szüksége a közeljövőben, és igyekezett csupán csak a legszükségesebb dolgokat; okostelefon, iphoe, tablet, laptop, vezeték nélküli fejhallgató magával vinni. A nagymama jócskán meglepődött, amikor az alig-alig látott kamaszunokája legelső kérdése nem az volt, hogy miként érzi magát az idős asszony, hanem hogy van-e internetkapcsolat ebben a viskóban, és wi-fi?!
– Hát édes gyermekem… attól tartok sajnos arra nem telik… - az idős asszonyság rendkívül talpraesett, és határozott asszony hírében állt, és nagyon nagy megbecsülésnek, és tiszteletnek örvendett a környéken.
– Ez annyira igazságtalan… - bosszankodott a kamasz lány. – Most mégis hogy a fenébe tartsam a kapcsolatot a barátaimmal, és hogyan gyűjthetnék követőket?! – mérges volt elsősorban anyjára, hogy miért kell nekik az isten háta mögött egy ehhez hasonló lepusztult viskóban megöregedniük, és élniük, amikor a belvárosban eddig aranyéletük volt, most pedig a családfő váratlan halálával mintha az örök barátságok is egyetlen szempillantás alatt felbomlottak volna.
– Mira! Légy megértőbb, és kedvesebb a nagymamával, ha egy mód van rá! – anya hangja halkan csengett, ám annál komolyabban, és határozottabb formában szólt. Az anyuka most gondoskodó kedveséggel az idős asszony felé fordult:
– Bocsáss meg ezért a kis közjátékért! Mira nagyon rendes és kedves lány, csupán megviseli ez a kialakult, új helyzet… - kért elnézését lánya nevében is.
– Nem történt semmi baj, kedveském! Biztosan megéheztetek egy kicsit a hosszú úton! Mit szólnátok egy finom ebédhez! Szeretitek a pörköltet nukedlivel? – kérdezte kedvesen érdeklődve a nagymama, és tüstént sürögni-forogni kezdett tányérokat és evőeszközöket véve elő a kis egérlyuknak látszó konyhájából. Az anyuka azonnal kiment vele a konyhába, hátha az idős asszonyságnak bármi segítségre lenne szüksége időközben a kamasz lány pedig bárhova is ment méregdrága okostelefonjával sehol sem talált wi-fi kapcsolatot, sem internet elérhetőséget.
Néhány perc múltán az anyuka kijött egy közepesméretű lábassal a kezében, míg az idős asszony totyogva követte három-négy tányérral, és evőeszközökkel.
– Mira! Légy olyan drága, és segíthetnél megteríteni! – igazándiból felszólítás volt ez anyja részéről, és nem kérdés, és ezt a kamasz lány is megsejthette, mert kissé dúlva-fulva de mégiscsak a nagymamához lépett és kedvesen kivette bütykös, enyhén reszkető töpörödött kezei közül az evőeszközök, és a tányérok nagy részét, és gondoskodva meg is terített.
– Mindig mondom a fiaméknak, hogy minden étkezésnek muszáj lenne megadni a módját, de azt mondják erre, hogy nincs rá idejük, meg hogy ne fecsegjek össze-vissza! Ki érti ezt?! – említette meg az asszonyság, hogy beszélgetést kezdeményezzen.
– Sajnos nagyon megváltozott ez a mostani világ. Sosem szabadna megfeledkezni senkinek róla, hogy emberek volnánk, és nem állatok! – kontrázott a mondatra az anyuka.
– Ez igazán pöpec mondat volt anyu! – tapsolt párat a levegőbe Mira. – Annyira jó hallgatni, amikor a józan ész harcot vív a gonosz erőkkel! – hangja cinikus volt, és gyilkos irónia feszítette legbelülről.
– Kislányom! Megkérlek, hogy vigyázz a szádra! – próbálta rendre utasítani, de úgy tűnt hasztalan. – Akkor talán foglaljunk helyet és kóstoljuk meg ezt a sok finomságot… - bár már jó régóta leszokott a zsíros koleszterinbombaként emlegetett ételek fogyasztásáról most mégis kénytelen volt az udvariasság, és az illem kedvéért megkóstolni a tegnapról megmaradt gusztusos disznópörköltet nodeklival, melynek a zsíros szaftja még egy felkészült gyormot is jócskán igénybe vesz, nemhogy egy egészséges főként zöldségeken, és gyümölcsökön élő szervezetet.
– Szedhetek neked kincsem? – ajánlkozott az idős asszony.
Mira szófogadón tartotta a tányérját, míg az asszonyság jókora adag pörköltet és nudeklit, és disznóhúst pakolt a tanyérjára.
– Fogyaszd jó egészséggel drágám!
– Hát… köszönöm szépen… - felelte kellőképpen bizonytalanul, de csupán csak akkor volt hajlandó enni, amíg kivárta, hogy egészségmániás anyja is megkóstolja az ételt. Önmagában jókat kuncogott azon, hogy anyjának kínzó erőfeszítésébe kerül akárcsak egyetlen kiadós falatot is legyűrni torkán. Egyenesen a hányinger kerülgette, de visszafogta magát, hiszen a jómodor így diktálta.
– Hmm… nagyon finom… - dicsérte az asszonyság főztjét. – Bárcsak megtanultam volna anyámtól főzni, de valahogy sosem érdekelt igazán a dolog… - bukott ki belőle az őszinteség, hiszen a nagymamában megbízhatott, a titkokat sosem adta tovább senkinek.
– Nem olyan nagy ördöngösség drágám! Csupán néhány alapanyag, és nagyon sok gondoskodó szeretet! – olyan asszony szavai voltak ezek, aki az egész szívével képes átlátni a dolgok, emberek valódi természetét, és rejtett összefüggéseit, és nem vár érte cserébe semmit, ami ritka emberi hozzáállásnak minősült főként a mostani világban.
– Hmmm… tényleg nagyon jól sikerült… - válaszolta Mira, akiről első pillantásra nem lehetett volna megmondani, hogy valójában tényleg ízlik-e neki az adott étel, vagy megint kamaszos lázadásának adott-e hangot, mindenestre az idős asszonyság szíve valósággal máris olvadozott, amikor ilyen dicsérő szavakat hallott másoktól.
– Ennek szívből örölük kicsim! – bekapott ő is egy pár falatot. Látszott rajta, hogy jóformán csak a formalitás kedvéért igyekszik nyammogni az ételt, mint aki nem éhes.
Másnap Mira gyalog, tömegközlekedéssel ment a patinás gimnáziumba, és amikor újgazdag, és tehetős barátnői megpillantották hirtelen azt se tudták, hogy valójában mit is gondoljanak:
– Szia csajszi! Na, mi a nagy harci helyzet?! Csak nem eladtátok a Lexus terepjárótokat?! – kérdezették jócskán meglepetten tőle.
– Hát… valahogy úgy… jaj, csajok… ez annyira igazságtalan… - felelte majdnem pityeregve. – Apám meghalt, és minden lóvénk odalett… még a villánkba se mehetünk vissza, mert elárverezték… - valósággal fojtogatta torkát a kitörni kész dühös sírás.
– Nagyon sajnáljuk csajszi, és tudd mi mindenben melletted állunk… - válaszolták, de nem lehetett tudni, hogy vajon komolyan gondolják-e szavukat.
– Aranyosak vagytok! Ezt nagyra értékelem! Akkor milyen óra jön?! – kérdezte most egyiket-másikat.
– Egy dög unalmas matek óra követezik. Már megint vagy gyökvonás, hatványozás, vagy valószínűségszámítás várható. – válaszolta az egyik csinos, szupermodel-típusú kamasz lány.
A nap hátralévő részében Mira folyamatosan azon kapta magát, hogy újra és újra feltette magában a kérdést, hogy eddigi csajos barátnői vajon miért hanyagolták el szándékosan még a várva várt nagyszünetben is, amikor – nagy általánosságban -, mindig megszokták dumcsizni egymás között a pasis és egyéb ügyeket, vagy stikában cigit szívnak a nyitható ablakú női mosdó bezárt ajtajai mögött. Amikor aztán végre valahára a hetedik óráról a kicsöngettek és mindenki kiözönlött Mira az osztályterem ajtaját elállva kérdőre vonta barátnőit:
– Az igazat akarom hallani csajszik! Azért nem lehetünk már jó barátnők, mert nálatok is szegényebb lettem?! – hangjában ügy csikorgott az igazság, akár a gépbe került homokszemcse.
– Nézd Mira! Mindig is a legjobb barátnőnk leszel, míg világ a világ… csak hát… - válaszolta mindenki nevében egy csinos, erős sminket viselő lány.
– Igen?! Hallgatlak! – fonta maga előtt keresztbe a kezét.
– Nézd csajszi! Ez nem egyszerű kérdés…
– Szerintem pedig kurvára az… Vagy barátnők vagyunk, vagy inkább keresek magamnak olyanokat, akik önmamagért szeretnek, és elfogadnak szegényen is! – állt ki felemelt fejjel saját véleménye mellett, és talán életében először érzett valami büszkeséggel egyenértékű érzelmet.
– Tudod mit, csajszi? Elviszünk hazáig, és közbe az autóban majd dumcsizunk róla… - ajánlkoztak a többiek is, mert időközben kissé kínossá és terhessé is vált számukra ez a sajátságos bájcsevely.
– Tudjátok mit?! Le vagytok ki szarva kurvára! – Mira kinyújtotta a középső ujját, és jócskán bemutatott mindenkinek, majd megbántottan kiviharzott a teremből, és azonnal lefutott a legelső útjába eső metróaluljáróba, hogy szerelvényre szállhasson hazáig.
Azért szerencsére így is akadt néhány barátnője, akik megértették mennyire nehéz, és sebezhető helyzetben ragadt, hiszen a délután folyamán néhány lány csöngetett a családi ház csengőjével, és várták, hogy Mira kijöjjön a házból. Még ajándékokat is hoztak neki, mintha csak ennyire egyszerű módszerekkel megvásárolhatták volna a barátságát.
– Hát ti hogy kerültök ide?! Mit kerestek errefelé, ahol az igazi csórók laknak?! – kérdezte éllel a hangjában.
– Kérlek Mira… bocsánatot szeretnénk kérni tőled, amiért úgy viselkedtünk veled… és nagyon sajnáljuk a dolgot… szeretnénk, ha továbbra is a barátnőnk maradnál… - válaszolták közösen.
– Ezt még azért át kell komolyan gondolnom csajok, már ha nem gond! De ha szeretnétek nyugodtan be is jöhettek körbenézni! – kinyitotta a kerítéskaput, mire a legtöbben bementek vele a házba, és alig fél órán belül egészen elfogadható, mondhatni baráti, és családias hangulatot sikerült kialakítani egymás között.
Amikor az idős asszonyság váratlanul betoppant Mira ideiglenesen kinevezett szobájába, a kamasz lány azonnal odament hozzá, megölelte és cuppanós puszit adott fonnyadt, pirospozsgás arcára.
– Ő itt a legaranyosabb nagymama, akit a világon mindennél jobban szeretek! – igyekezett bemutatni a megilletődött idős asszonyt a barátnőinek, akik máris hatalmas tapssal köszöntötték az idős asszony.
– Csókolom néni! – köszöntötték közösen.
– Annyira örülök, hogy az unokámnak ilyen jó barátai vannak! – közölte meghatottsággal a hangjában a nagymama majd gyorsan ki is viharzott a szobából, hogy nehogy lássák meghatottágának könnyeit.
– Nagyon örülünk, hogy megismerhettünk nagyi… - kiáltották utána.
– Látjátok csajszik! Én mondom, hogy egyre kevésbé vesszük csak észre azokat az egyetemes értékeket, melyek nagyon egyszerűnek tűnnek ugyan, és melyeket sosem lehet pénzért, vagy anyagi hasznokért megvásárolni. – jelentette ki bölcs komolysággal Mira és már így is gondolta minden szavát.
Később amikor kitűnő eredményekkel emeltszinten leérettségizett és beiratkozott az egyetemre rádöbbent arra, hogy talán mégiscsak lelkiekben nagy szüksége volt rá, hogy ,,leszegényedjen” és hogy az átlagos, tehát mindennapi emberek egyszerűsített életvitelével is megismerkedjen, mert így legalább nem szállt el magától, és mély empátiával, és toleranciával volt képes meglátni másokban is a felszín alatti valódi lényeges tulajdonságokat.