TITKOS, ROMANTIKUS VÁGYAK 

– Szia… – hallottam azt a semmivel sem összetéveszthető, kellemesen bájos, ugyanakkor huncut csicsergő hangot, amit csak a valódi csupaszív emberek képesek kimondani.
– Ö… Üdvözlöllek… Segíthetek valamiben…?! – érdeklődtem a magam szerény, ártatlan, gyerekes naivságában, hiszen fogalmam sem lehetett, hogy a mobil túlsó végén vajon milyen hölgy csacsoghat velem.
– Valld csak be édes drágám, hogy fingod sincs róla, hogy ki vagyok? – Hangja egyszerre volt kekeckedő, kicsit rámenős, ugyanakkor flörtölő is egyben, mint általában azoké az embereké, akik előszeretettel szeretik önmaguk szűkebben vett környezetét és benne az embertársaikat is tesztek, gyerekes tréfáknak alávetni, egész egyszerűen abbéli félelmükben, mert senkiben sem hajlandóak maximálisan, vagy eléggé bizalmat szavazni.
– Bocsáss meg… sajnos szabad a gazda… – a hangom levertnek, picit megbántottnak tűnhetett, mert a vonal túlsó végén hallottam egy nagyon jellegzetes, nagylélegzetű sóhajt, olyat, amiben benne van az egész nyomorúságos, és viszontagságos élet, majd – érdekes módon –, ez az egész átcsapott váratlanul őszinte pátyolgatós visztalásba:
– Jaj kis drágám! Te is tudod, hogy imádlak téged! Ne legyél már annyira durci! Hallod-e?! Sümegi Kinga vagyok a gimiből! – közölte, amikor már felismerhette, hogy a nem látott személyekkel bajban vagyok.
– Ó… – őszinte meglepetés. – De jó hallani a hangodat! Hogy vagy mostanság?! Mivel foglalkozol?! – váratlan ötlettől vezérelve valósággal rohamot indítottak összekúszált gondolataim házába a halmozott kérdések. Már legalább húszon egynehány éve egyáltalán nem is találkoztunk, és akkor egyszer csak a sors útjai váratlanul közbeavatkoztak – persze szigorúan véve –, jószándékúan szerteágazó, változatos életünkbe.
– Figyelj csak életem! Lenne itt egy kisebb problémám… – kezdett bele hosszúra ígérkező mondókájába. – Volna kedved talizni velem mondjuk a belvárosban, és ha meglehetne oldani akkor ma úgy a délelőtti órák környékén mondjuk fél tízkor?! – hangja egyszerre tűnt kissé zaklatottnak, szokatlannak, és elvesztettnek, mint akit elgázolt egy kisebbfajta kamion, vagy buldózer. Még a légzése is szabálytalan volt, mintha sírás környékezné.
– Ö… persze… semmi gond… rendben… Jól vagy drága…?! – éreztem, hogy ennél idiótább kérdést valószínűleg fel sem tehetek, aki talán éppen most megy át élete gyökeres felfordulásán, vagy letargiáin egyszerre.
– Annyira imádlak, hogy mindig másokért aggódsz, és hogy semmit se változtál a hosszú évtizedek alatt… Akkor nagyon várlak a belvárosban mondjuk a Ferenciek-terén. Rendben lesz így?! – kérdezett vissza a biztonság kedvéért.
– Hogyne! Természetesen! Szeretnéd, ha vinnék valamit?
– Egy nagy adag papírzsebkendőt, és sok-sok szereteted drágám! Milliosok puszit addig is! – azzal bontotta a mobilhívást, én pedig már azon filóztam, hogy megint vétettem egy fatális, idióta, nem szándékos baklövést, melyet valószínűleg brutálkemény meló lesz majd rendes helyrehozni.
Mivel fél tízig még azért volt bő két órám addig a hálóból gyorsan előbányásztam a kamaszkori, gimis osztálytablókat, és fényképeket, hogy egy kicsit szellemileg is nosztalgiázhassak a régi szép időkről. Kinga mindig is gyönyörű lány volt, nem csupán kívülről, de a lelkében is. Még most is élénken emlékszem az első találkozásunkra, mely azért jelentett számomra rendkívül sokat, mert alapból nehezen ismerkedő, és barátkozó, remete típusnak mondanak azok, akik még nem ismernek.
Később a közös osztálykirándulások alkalmával, amikor leégtem balszerencsémre a tűző napon, Kinga volt szíves, és akár egy totyogó kisgyereket megetetett abba a csárda étterembe, ahova a kissé szociopata beállítottságú ofőnk vitt el vacsizni bennünket. Abban a nagyon vadító, szexis, csábos, fekete csipkés koktélrucijában valósággal meghódította a szívemet. Már akkor nem mertem, és nem is tudtam neki elmondani milyen sokat jelent nekem ő mint egy teljesértékű ember.
Aztán egyszer csak észre se vettem, és hipp-hopp máris kilenc órát mutatott az óra. ,,Nem késhetek el!” – gondoltam. Még csak az hiányozna, meg minden! Ráadásul ennyi év után. Gyorsan magamra kaptam egy félig átvasalt farmert, és hozzá valami polót, meg azt a sportzakómat, melyet még legelső fizetésemből vettem, de csak azért, hogy kicsit elhencegjek apám előtt, hogy én tudok venni egy komplett zakót is, márha eléggé kedvem van hozzá, aztán gondosan felhúztam a sportcipőmet, bezártam a bejárati autót, és tömegközlekedéssel elindultam a megadott címre.
Amikor valamivel fél tíz után letett a 8-as busz a Ferenciek-terén a buszmegálló környékén, egy lélegzetelállítóan csinos, dögös nyolc hónapos terhes kismama lépett elém. Esküszöm mintha csak egy romantikus filmjelenet eleveett volna meg, persze lassítva, hogy még intenzívebb lehessen a hatás.
– Szia drágám! Na? Hogy festek?! – incselkedett ravaszkás mosollyal hangjában.
– Hűha! Hát… sokszor gratulálok nektek… – igyekeztem nem hasraesni első megdöbbenésemben, mert azért – kétségtelenül –, kicsit bele is gondoltam, hogy vajon mi lett volna, ha ez a földre szállt istennő, aki most fesztelenül, kislányos pajkosággal zokszó nélkül belémkarolt, és sétálgatni kezdett velem az én gyermekemmel lett volna várandós. Mi tagadás azóta is jópárszor átvillant már az agyamon.
– Jaj, nagyon köszi szívecském, de a párommal már egy ideje… - itt elhallgatott jelentőségteljesen, mint akinek bűne volt, hogy igazán, és őszintén mert szeretni bárkit is. – Szóval már nem vagyunk együtt… – fejezte ki magát kissé sejtelmesen.
– Ó… nagyon sajnálom… – böktem ki.
– Nincs miért édesem! Különben is egy rohadék szarházi alak volt! – jelentette ki könnyedén legyintve hosszú, finom ujjaival. – De te is fantasztikusan jól nézel ki! Nagyon csinos a zakód! Le is fogytál?! – lepődött meg miközben elismerő szavakat darált.
– Hát igen az jó lenne, de így se rossz…
– Nekem mondod! A legtöbb ismerősöm jócskán megbámul, hogy már most akkora vagyok, akár egy ábrás cet, vagy gyilkos bálna, de leszarom az egészet, mert a kisbabám most mindennél fontosabb! Nagyon szeretném őt! – jelentőségteljesen a két szemem közé nézett, mint aki garanciát vállal a törekeny bizalomra is.
– Akkor induljunk gyorsan, mert utálok elkésni! Gondolom te is így vagy ezzel?! – Máris húzni-vonni kezdte a karomat, anélkül, hogy megkérdezhettem volna tőle hova a fenébe is megyünk?
– Ha esetleg még nem mondtam volna a telóba szeretném, ha elkísérnél terhestornára, meg hasi ultrahangra…
Ki tudott volna neki ellenállni ebben a felemelő, ünnepélyes percben. Annyira jó lett volna magamhoz húzni, és megcsókolni hosszantartón, szenvedélyesen, miközben éreztem volna domboradó pocakján, hogy mozog, rúgdos a kis pocaklakó odabent.
Miközben kissé sietős léptekkel egy koszosfehér, hivatalos épületegyüttes felé igyekeztünk, melyről azért sejthető volt, hogy magánintézmény, és nem állami Kinga köszönt a portásnak, majd én is elmotyogtam egy köszönésfélét, és már a liftben álltunk mely felvitt bennünket a negyedik emeletre, elvégre egy kismamának szigorúan tilos a lepcsőt másznia.
Amikor felértünk már nyilt is ki az egyik irodaajtó, és kiszólt egy nővér hófehér köppenyben mondva Kinga nevét, és gimis osztálytársnőm valósággal már száguldott is méretes pocakjával be egyenesen az ajtón túlra, ami gyakorlatilag egy amolyan komfortosan felszerelt vizsgálónak felelt meg tekintélyes mennyiségű monitorokkal, és orvosi eszközökkel.
– Ó… Üdvözlöm Önöket kedves Kinga! Akkor kukkantsuk meg az imádnivaló kisbabáját, hogy érzi magát odabent. – közölte a középkorú doktornő, majd egy monitorhoz lépett, mialatt Kinga jóformán szabaddá tette percek alatt tekitnélyes méretű pocakját. A dokinő most egy kékszínű zselés anyagot spirccelt a hasára, majd mintha egy infravörös árcédulaleolvasót tenne a pocakra máris óvatosan körözni kezdett a zselés anyagon, és már a fekete-fehér monitoron látható is volt, miként mozog össze-vissza egy aprócska emberformájú lény.
– Látják azt a kis villogó kis kört? – kérdezte előbb Kingát, majd engem.
Mindketten vissafogottan bólintottuk, akár a hülyegyerekek.
– Az ott a kisbaba szíve, ami ver. Szép és egészséges! Szerintem megvan vagy három kiló! – jelentette ki büszkén.
Féloldalról pillantottam Kinga könnyekig meghatott arcát, és amint közösen egymásra néztünk a meghatottságtól mintha ténylegesen úgy viselkedtünk volna, akár egy furcsa, dilis házaspár.
– Drága Kinga! A vitaminokat továbbra is nyugodtan szedje, hiszen egészséges babát szeretnénk! Úgy látom, hogy minden rendben van! Akkor várom Önöket a következő alkalommal is sok szeretettel! – a dokinő lehúzta a kezéről a hófehér hártyás gumikeztyűt és kezetfogott velem, majd elszólította a kötelesség.
Kinga megengedte, hogy gyönyörűséges pocakjáról letörölgessem a gusztustalan kékszínű trutymót, majd óvatosan lesegítettem a vizsgálóasztalról, míg ő igyekezett begombolni ruhadarabjait.
– Hát egy terhes nőnek még az öltözködés is igen-igen nagy próbatétel! – jelentette ki nagyokat fújtatva közben.
– Az egyszer már biztos.
Most következett csak a munka dandárja a terhestorna, ami – mint kiderült – körülbelül pár méterrel arrébb volt megtartva ettől az épülettől, így akár lazán át is lehetett sétálni.
– Annyit sétálunk, és rohanunk, hogy ebből a babából bitos, hogy olimpikon lesz! – jegyeztem meg viccesen, hülyéskedve.
– Nem szeretnék ráerőltetni semmit! Majd ő eldönti, hogy mi szeretne lenne, ha felnő! – Kinga ezt is úgy jelentette ki, mint feltétlen bizonyosságot saját meggyőzédése felett.
A terhestorna egy közepesméretű tornateremszerű helyiségben volt, mint később megtudhattam. Akármerre csak néztem mindenütt kismamák, és kispapák, fiatal házasok, és fülig szerelmesek sorakoztak fel mindenütt, és állítom, ha az ember még életében nem csajozott, akkor most aztán egy csapásra bepótolhat akár egy szándékosan átaludt évszázadot is nyugodtan.
– Üdvözlöm a kedves párokat, és szülőket! – közölte a tornavezető hölgyemény, aki fejpánttal, hippicucban úgy nézett ki mint valami elfuserált jósasszony, vagy neandervölgyi bába. – Látom új tagjaink is vannak szép számmal… – itt egyenesen rám és Kingára nézett. – Mutatkozzatok be nyugodtan, és mondjatok magatokról pár szót, elvégre mindannyian barátok volnánk! – jelentette ki.
Kinga megszorította egyébként is jócskán verejtékező kezem. Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon azért-e, mert a kisbaba mozgolódott serénykedve hasában, vagy épp azért, mert az összehúzódástól fájdalmai voltak, mindenesetre elkezdte mondókáját:
– Üdvözlök mindenkit! Kingának hívnak, és ő itt a párom Balázs! – ebben a pillanatban Kinga valósággal sugárzik a megtalált boldogságtól, hogy méltó párjaként mutathat be a díszes kompániának, én pedig nem győzők pirulni megszeppentségemben.
- Gondolom az első gyerkőcötök lesz? – teszi fel kissé furkálódó, locsifecsi módon az első kérdést, majd mindekit arra utasít, hogy végezzük el előbb az első légzőgyakorlatot, majd ha ezzel megvagyunk a kismamák matracra kuporodnak, míg a párjuk a hátukat támassza, és enyhén masszírozza, miközben azért nem árt kicsit az illetékes pocaklakóval is kommunikálni.
A gyakorlatban szinte nincsen semmi számottevő ördöngösség, ha csak azt nem vesszük, hogy valósággal dől rolam sugárban az izzadság és Kinga kellemesen hűs, finom kezével nem győzi törölgetni, simogatni homlokom redőzetét, mintha én is valami génkezelt, elfuserált óriáscsecsemő lennék, aki éppen az imént szabadult ki valamelyik diliházból.
- Nagyon fontos, hogy a kisbaba mindenképp érezze a biztonságérzést, és a törődést. Semmi esetre sem szabad őt megrémiszteni fölöslegesen! – magyaráz a témavezető igen-igen nagy tapasztalattal, miközben rendre körbefordul, hogy mindenki hallja, és értse is a szavát, mire egyszer csak egy szupermodell szépség, akinek jól láthatóan tetszetős, és valószínűleg kisebb vagyonba is belekerülő mellimplantátumai vannak előbb felszisszen majd jó hangosan kinyilvánítja saját fájdalmait:
- Egy nagyon terhes nőnek viszont kurvára fáj a már így is kilométereket kitágult vaginája! – közli, mintha színdarabban szerepelne teétrálisan, mire persze mindenkiből – így belőlünk is -, dől a kis híján visszafogott röhögés.
A foglalkozás nem több mint kerek ötven perc melyet együtt tölthetek a világ legfantasztikusabb, és legyönyörűbb bombázó nőjével, aki szemében máris úgy festhetek mint egy szuperhős, aki a világ és emberiség megmentése érdekében tesz egy-két aprócska hősi szintű erőfszítést. Mikor a foglalkozásnak vége lesz, és a párok már száguldanak is ki a legelső ajtón egyelőre még jólesik kicsit a teremben maradni kettesben, mert a témavezető hölgynek másutt an dolga és aznnal magunkra hagy bennünket.
Kinga imádattal tekintetében csüng rajtam, akár egy ízik-vérig szerelmes nő, aki nemsokára anyai römökl elé néz majd. Apró lépésekkel közelebb jön, és mintha csak a hormonok ősi ösztön hívószavnak engedelmeskedne előbb óvatosan becézgetni kezdi telt, húsos számat, később pedig már egyértelműen megcsókol. Bevallom az érzés egyszerre felvillanyoz, totálisan kicserél, de ugyanakkor kissé meg is ijeszt, mert óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mi fog történi a saját életünkben ezek után?! Kinga vajon miként látja a kettőnk idillinek elkönyvelt, és beállított kapcsolatát.
Kisétálunk karba tett kézzel az épületből, és mindketten kicsit úgy érezzük, hogy megérkeztünk valahova, ami talán mindig is rólunk szólt elsődlegesen, csak az idő a hely, vagy éppen a kamaszkor kisebb-nagyobb baklövései, és viszontagságai nem voltak kellőképp megfelelőek, hogy elhatározásra bírjuk sarkallni szerelmes szíveinket.
Kinga megáll egy pillanatra, majd amikor a naplemente már kicsit alkonyba hajlik, akár egy romantikus filmrészlet szembefordul velem, és kifejező komolysággal megszólal:
- Tudod, magam sem gondoltam volna, de nagyon fontos lettél nekem, és szeretném, ha megpróbálnánk ezt a kapcsolatot… - szabadkozva kicsit még le is hajtja fejét.
Mintha egy jótékony, földközeli álomban élnék ebben a pillanatban, melynek nagyon is közel van a valósághoz hitelen elocsudok, ránézek, különös, kicsit gyerekes mosollyal előbb bólintok, majd cspán csak annyit teszek hozzá, mint aki megtalálta azt, amit egész életében keresett, és végre talán rvbe is ért: - Miért is ne!

EGY INFLUENCER ANYUKA MASZKJA MÖGÖTT

A közösségi médiákba kiposztolt fényképek rendre megvezetik, de egyúttal be is csapják az embert, ha kellőképp nem érdeklődik, vagy jár utána bizonyos dolgoknak, és összefüggések miértjeinek.
Az adott hatásos relámkapánynak is egészen nyugodtan elmemenő fényképen egy gyönyörűséges, csábos hófehér bikinit viselő huszas éveinek végén járó, bombázó hölgyemény nevetgél a maga kislányos huncutságával az adott digitális kamerába, míg egyik kezében egy tetszetős, és lédúsan finom görögdinnyeszeletet markolász, és a fénykép alá főként a hűséges követőinek csupán csak annyi lett kiírva: ,,Na? Szerintetek kisfiú vagy kislány lesz-e?!” – Amivel úgy nagyjából összességében még nem is lenne baj, sokkal inkább a hétköznapra időzített könnyed, kellemesen lezser, laza sztárinterjú beszélgetéssel az egyik versenség hírében álló bulvárcsatorna studiójában, ahol a meghívott ,,sztárvendég” erősen artikulálva, és gesztikulációja tökéletesen kihangsúlyozott, és kellőképpen túlzásba vitt képességében arról kezd nevetgélve csacsogni, akár egy butoska fruska bakfis, hogy számos követője, és rajongója azt gondolta, hogy terhes, és hogy nemsokára gyereke születik. Gondolhatnák mindenki, hogy hogyan már! Miért volna ez annyira egetrengetően szokatlan, és különös? A válasz homlokegyenes egyszerű: ti. a híres sztárinfluenszer ténylegesen anyai örömök elé fog nézni alig pár hónapon belül, csupán a szándékolt manipuláció és megtévesztés nevében akarta rajongó és követőtáborát egy kicsit a maga provokatíven szánalmas módján megtréfálni, és mikor aztán később néhány követő, és rajongó szóvá is teszi az adott oldalán, hogy ez azért nem volt éppen méltó húzás tőle az adott sztárnak muszáj azonnal interjút és podcast-ot csinálnia, hogy jelképes keretek közt, kellőképpen hatásosan kimagyarázhassa magát. Ez is annyira szánalmas, és ugyanakkor valóságosan is mesterkélt húzás tóle.
A másik bombázó fénykép ezúttal pár hónappal később készült az immáron ténylegesen is szépséges gömbölyödő pocakkal megáldott kismamáról, aki egyik kezét gömbölyödő pocakjára helyezi, simogató pózban, míg a másik kezével egy éppen abban a pillanatban lehajló virágos ágat szimatol, valószínűleg a virágillat elementáris vonzása folytán, miközben újfent felteszi a szokványos kérdéseket követőinek, rajongóinak: ,,Szerintetek kisfiú lesz-e vagy kislány?!” – Ehhez hasonló kérdésektől az egyszer átlagember, aki józan mérlegelve próbálja szemlélni az életét egy kicsit megcsömörlik, és agyhúgykövet kap, hiszen a legfontosabb, hogy a gyerek szeretve legyen méghozzá kicsinyes, mohó, és önző feltételek nélkül, és mit számít hogy milyen lesz a neme!
Ahogy az lenni szokott később a sztárkismama persze jól megfizetett interjú keretében elmeséli jó velősen, hogy míg a párja kislányt szeretett volna, ő egyértelműen egy kis trónörököst, mert úgy hallotta a kisfiúkkal mégiscsak kevesebb a gond, mint a kislányokkal.
– … És mondd csak drágám? Hogyan sikerült a szülés lebonyolítása? – kérdezi meg incslkedő, kíváncsiskodó kolibri hangon a volt szupermodelből lett társműsorvezető, miközben szinte jóformán nincs is olyan mondat, melyet ne a keze között szorongatott papírból lesne ki amolyan szándékos puskázás gyanánt.
– Hát tudod ez egy nehéz kérdés, mert eredetileg úgy volt hogy négy évig próbálkoztunk mire Benett megfoganhatott, és az se ment éppen könnyen… – tér valósággal azonnal a tárgyra az újdonsült sztáranyuka, és senkinek se vallaná be, hogy az interjúk előtt biztos, ami biztos alapon felkereste kedvenc, menő konditermét, hogy egyébként is kellőképp bombázó, és szexis alakán még jobban domborítsanak, és persze kellőképp provokatív ruhát is vett fel erre az alkalomra, hogy a figyelemre és szenzációra éhező operatőr, és a kameraember minden pikáns részletét megtudjon mutatni a kedves nézőknek.
– De azért gondolom a párod azért mindenből igyekszik kivenni a maga részét és támogatni, ugye?! – Úgy hangzik ez az enyhén vájkálós, már-már szándékosan provokatív kérdés a műsorvezető nő szájából, mintha csak aziránt érdeklődne barátilag, hogy lehet-e egy párkapcsolatnak, melyet alapvetően a felszínes külsőségek, és sablonok tartanak össze egyáltalán még jövője?
A sztárkismama kicsit elcsodálkozik a válaszon, majd egy kifejező, ám kissé erőltetett bájmosoly kíséretében megemlíti, hogy párja valósággal a tenyerén hordozza, és nemrégiben meglepte egy full extrás, négykerék meghajtású, méregdrága sötétített üvegű luxusterepjáróval, mely vétek a városi forgalomban, hiszen teremadottságait csupán csak a vidéki viszonylatokhoz képest lehet stílszerűen, és eredményesen kihasználni.
A beszélgetés meglepően rövidre sikerül, mert a többi vendéget is muszáj valamilyen formában szóhoz juttatni, így a műsorvezető és a sztáranyuka jelképesen összeborulnak, és megölelik egymást, mintha csak a legjobb barátnők volnának, akik éppen aznap összefutottak egy meghitt, kávézgatós beszélgetésre, majd a sztáranyuka széles, diplomatikus mosollyal máris búcsúzkodik, és elhagyja a studiót, arról természetesen említést sem téve, hogy vélhetően aznapra még számos olyan tévésszerepléssel együttjáró kötelezettségnek szükséges megfelelnie ami miatt az előre betervezett napi programja homlokegyenest felborulni látszik.
Később már az egyik kereskedelmi rádió podcast műsorában mesél kissé hányatott, zaklatott gyerek és tinédzserkoráról, és hogy folyamatosan megfelelési kényszerrel küszködött egy időben, mert mivel csak fiú barátai voltak, jóformán ő is fiús lánynak képzelte magát, és egészen a huszas évek közepéig nem is igazán tudhatta, hogy miként kellene – ahogy fogalmaz –, kicsivel nőcisebben, és csajosabban viselkednie. Mire persze a rádiós műsorvezetőnek is van egy-két pikáns, és kellőképp provokatív beszólása arról, hogy a kilencvenes években a dolgok még sokkalta egyértelműbbek, és maguktól értetődőbbek voltak, mint mondjuk mostanság, mire a sztáranyuka gyorsan igyekszik kivágni magát, mintegy jelképesen megmentve a kissé kényesre sikerült helyzetet egy gyerekesen naiv viccel, hátha így még valamicskét fel is oldhatja a magában tartott, robbanással fenyegető feszültségeket.
– …De azért gondolom most elsősorban a kisbabádra szeretnél minden erőbedobásoddal fókuszálni, és koncentrálni, igaz-e?! – kérdezi meg tőle az egyérteműnek hangzó választ a műsorvezető.
– Igen, abszolút, mindenképpen! – fogalmaz egyértelműen, majd mintha kissé már unatkozna, vagy csupán csak úgy tesz, mintha az adott beszélgetés ellaposodott irányba tartana, és nem különsebben érdekelné ez az egész. Később még jópofizgat a következő meghívott sztárvendéggel – csupán ténylegesen csak –, néhány rövidke kerek perc erejéig, mert az illem, és az etikett ezt így kívánná meg, a valóság azonban az, hogy valamilyen szinten azért mégiscsak kezd erősen viszketni, akárcsak egy fránya, csúnyáscska pattanás a bőrén a mindent átható szirupos, felszínes exibicionizmus, mely a világot úgy nagyjából teljes mértékben megfertőzte, és ha úgy vesszük már régóta rabigában tartja.
– Hát akkor nagyon köszönöm a beszélgetést és köszi, hogy eljöttél a studióba! – Zárva végre úgy közel negyvenöt-ötven percre rúgó, erősen reklám és bulvárközpontú podcast-beszélgetését a riporter, akin meglátszik, hogy már régi motorosnak számít a szakmában, és valószínűleg halálosan unja ezt az egészet, de hát valakinek ezt is muszáj kénytelen-kelletlen megcsinálnia.
– Én köszönöm, hogy itt lehettem! – feleli dilpomatikusággal a sztáranyuka miközben előkotorja méregdrága tetszetősen dizájnos retiküljéből a szintén másfél milliót érő okostelefonját (ez itt a reklám abszolúte helye), és megereszt egy telefont a bébiszitternek, hogy a kisebbik gyereke vajon ténylegesen elkaphatta-e a tüsszős mandulagyulladást valamelyik másik gyerkőctől az alapítványi, Montessori-jellegű luxusigényeket is kielégítő ovódában, vagy éppenséggel nem árt másra is felkészülni.
Amikor a sztáranyuka kilép a rádió studiójának felújított épületegyütteséből, és beül márkáns autójába, majd nagy gázt ad, eszébe sem igen jut, hogy rokkantsági igazolványa még mindig a visszapillantótükör alján fityeg tetszetősen, minthacsak egy fenyő, vagy tobozformájú légfrissítő lenne…
A csúcsforgalmi dúgó körülbelül délelőtt tíz órára áll be totálisan főként a belváros bizonyos népszerű, és felkapott helyein. Még szerencse, hogy az influenszer nő ismeri azokat a rejtett elkerülőútvonalakat is, hála a vadiúj, és modern intergalaktikus GPS-műszernek, mely – hála –, a műholdaknak szuperszónikus jeeleket küld minden másodpercben az autó fedélzeti ketyeréjébe, így pillanatok alatt átvághat néhány sávot, és kikerülheti a mindennapokra annyira jellemző közlekedési káoszt, és kisebb-nagyobb katasztrófákat.
Amikor végre hazakeveredik közvetlenül a főváros melletti lakóparki, zöld és pihenőövezetbe, mely – mondani sem szükséges –, hogy ugyancsak nem volt olcsó, márha az ingatlanpiaci árfekvéseket vesszük szemügyre azonnal kinyitja a bejárati ajtót, és felrohan az emeletre a puccos, és álomszép gyerekszobába, ahol elviekben betegeskedő kislánya fekszik a kiságyban és rosszul fest.
– Drága kincsem! Anyu itt van! Hogy érzed magad?! – Igyekszik egyáltalán nem pánikolni, és még csak nem is fél vállról kezelni ezeket a dolgokat, de valami benső tudat arra kényszeríti, hogy vigye csak nyugodtan túlzásba a már egyébként is idegőrlő aggódást. Most egyre másra sürgető kérdések vonulnak át agyán, miszerint: ,,Hol kaphatta el a kislány ezt a csúnya betegséget?! stb.” – S mivel válasz csupán csak ritkán érkezhet a bébiszitter véleményét is muszáj megvizsgálni, így akár egy vizsgálóbíró most soron kívül őt veszi elő, és amennyire csak képes igyekszik tűrtőztetni magát, hogy az alig tizenhét éves fruska kamasz csajnak még véletlenül se ordítsa le a fejét, vagy visszakézből ne keverjen le egy oltári nagy pofont, pedig az a nagy büdös igazság, hogy most jócskán lenne hozzá kedve.
– Dorina! Légy szíves mindent mesélj el nekem! – egyenesen szigor-kemény hangon parancsolva követeli ezt, és szinte várja már a percet, hogy a megrémült, és bizony jócskán beijedt csinos bébiszitter lány vajon milyen mentséget, indokot, kisebb szánalmas hazugságot fog majd kitalálni, ehelyett azonban – átmenetileg –, megnyugszik, amikor azt hallja, hogy a kislányt elvitte ovódába és az ovónő őt hívta fel mobilon, miután a sztáranyuka átmenetileg nem volt kapcsolható.
– Kérem szépen… tényleg ne tessék rám haragudni… - szabadkozik kezeit tördelve, mint aki olyasmit is megbánt, amint igazándiból el sem követett. – Az ovóvő hívott a mobilon, hogy Maya hányt is, és valami vírust szedhetett össze. Gyorsan elhoztam az oviból, mert úgy éreztem ezt kell tennem… - A sztáranyukának valahogy jól esik az őszinteség, és az igazság ilyentén tolmácsolása, mert egyre inkább kisimulnak főként homlokán a barázdák, és a kisebb-nagyobb redők. Most azon van hogy megnyugtassa, megvigasztalja a bébiszittert, majd kifizeti a napi díját és útjára bocsátja. Valamivel később felhívja saját jónevű gyerekorvosukat és időpontot kér, hogy – soron kívül –, az adott doktornő mikor tudna házhoz jönni, elvégre egy fertőző betegséggel azért mégsem jó felelőtlen módon játszadozni.
S miközben levetkőzik és a tükörbe bámulja előbb tükörképét, később bombázó, sportos testét, amin – hála –, a konditermi edzéseknek, és kora hajnali futásoknak egy deka fölösleges zsírszövet sincs kicsit úgy érzi magát, mintha önmagát is minden egyes nap becsapna gyilkos maximalizmusra és kiegyensúlyozottságra való törekvésével.

EGY TUDATOS BOLOND MESÉJE

A föld alól, mint titkos,
Elioti Senkiföldje vakondjáratok
váratlan-hirtelen szobádba zuhan
nem csak a gyermekkoriéjszakáktól,
rémálmoktól való már-már tudatos
s egykedvű gyáva rettegés-félelem,
– de a hétköznapok sokszor
visszataszító súlyossága is.
Sokszor kiáltó csönddel megátkoz,
olcsó, kis mihaszna cafka-jajokkal
fenyegetőzik s kérdőre von:
,,Miért maradtál örök-Gyerek?!”
– Aggódó hüppögő sírásom már
lassacskán penészlik, rothad tört-fehér falon.

Életemre egyre ritkábban
húzhat elképzelt-álmokat a Létezés,
az még mindig beteljesületlen marad,
míg csak tartható-tűrhető a zsigeri Lét.
– Ajtómban előbb csupán
sarkig-tárt magány kuporog,
akár egy fogatlan kutya,
később már láthatatlan szellemekkel
motyogok s vitatkozom:
,,No, lássuk csak!
Ti talán jobban csináltátok volna ezt vagy azt?!”
Szívembe valaki beleültette titkon
előbb a romantikus szerelmet
s csupán csak aztán
a súlyosabb bűnbak infarktust.

Koffein-homályban,
tejeskávé-mámorban
mégis mindig jobb kicsit magamhoz
térni a éjjeli zimankós, verejtékezős kábulatból.
Hátam mögött egyre keservesebb,
szándékos akadályokkal-szabdalt
útkereszteződések tanúskodnak,
próbálnának tanítani a változtathatóságra,
mely tán minden ember sajátja.

Jó volna még, ha akadhatna
valahol nem csupán pénzért megvehető,
manipulatív vendégszeretet,
– de olyan tartósnak mondható ember-szövetség,
ahol a Bizalom s Őszinteség lehetne az egyedüli,
s lehetséges szilárd tartópillér.
Az ember számára egyetlen mentség maradhat:
A Várakozás! Igen ám,
de vajon még meddig?!

A BÖLCSÉSZ TAKARÍTÓ, AVAGY AZ IRODAI ROMÁNC

Ignác világ életében takarító volt. Egy diplomás, önálló értelmiségi takarító. Mondhatnák a laikusabbak, hogy hát igen! Mert olyan világ volt, hogy akinek bizalmi, - mondhatni –, protekciónális, és egyéb befolyásos jellegű kapcsolatai akadtak, azok érvényesültek jóformán az élet bármilyen területén.
Pedig ha valaki akkor aztán Ignác a maga sokszor különös, különc már-már kissé csetlő-botló, szeleburdi, és persze méltán habókos módján a targoncavezetői, árufeltöltői tanfolyamoktól kezdve egészen a szoftver, és számítástechnikai tanfolyamokig jóformán minden vitéz módon elvégzett, és bár számos hivatalos papírt, és nyomtatvány birtokosa volt, amit megcsinált abban a percben, hogy az egyetemen is átvette szerénykedő bölcsészdiplomáját cumma cum laude egyre kiábrándult realizmussal, és cinikusan tapasztalta, hogy az éppen esedékes munkaerőpiac egyszerűen nem kívánatos elemnek tekinti, és persze nem is tart rá igényt.
– Hát kedves Ignác… – csúválta bőszen nagy tudálékos fejét egy tipikus HR-es kollega. – Sajnos ki kell ábrándítanom magát… az Ön felkészültségével, és szakmai kompetenciáival egész egyszerűen nem fog menni, hogy az adott cégcsoporthoz fel is vegyék… – próbált egyezkedő, megnyerő, kompromisszumot képviselni a HR-es.
– Bocsásson meg a kérdésem miatt Tisztelt Uram, de megtudhatnm, hogy miért nem?! – kérte ki magának, amikor már elege lett belőle, hogy jóformán majdnem minden egyes állásinterjún hasonló szövegeket vágnak a fejéhez, holott ő minden feltételnek igyekezett maradéktalanul megfelelni.
– Ha a saját véleményemre kíváncsi kedves Uram, sajnos azt kell mondanom, hogy a bunkók, és tahók országában élünk, ahová bőségesen elegendő csekélyke nyolc osztály is, és néminemű kapcsolat! Mindenesetre nagyra értékelem, hogy azért eljött erre a meghallgatásra és további sikereket, és eredményes dolgokat kívánok magának az életben! – a HR-es kollega felállt, begombolta zakóját, mely egy-két mérettel, mintha szűk lett volna a hasán, majd kezet rázott az ideges Ignáccal, és ki is kisérte az irodaajtóig.
Később Ignác meglátott egy papírfecnit, amin takarítókat kerestek egy vállalat üvegházi irodáinak tisztán tartására, és minthogy Ignácnak – akárcsak bármelyik átlagos embernek –, pénzre volt szüksége, hogy számláit, és költségeit fizetni tudja mi sem természetesebb, minthogy elment a megadott címre, ami a II. kerület körényékén húzódott meg, és a recepciónál posztoló két benga gorillatestű biztonsági fickónak megmondta, hogy állásügyben jött. A két őr végigmérte, majd közölték vele, hogy a hátsó ajtón lesz szíves befáradni. Így tehát Ignác fogta magát és a recepciós elektronikus kapun belépve a személyi liftek melletti igen aprócska kis ajtóhoz ment, és kopogtatott párat, mire vette a bátorságot és be mert lépni.
Odabent egy tömzsi, alacsony termetű, molett fiatal, mosolygós hölgy fogadta – mint később megtudta –, ő volt a takarítók összekötője, és alfőnöke, mert a valódi főnöknő, mint kiderült soha az életben nem mutatkozott, csupán a hónap végén, hogy a befolyt pénzek felett kedvére rendelkezzék.
– Üdvözlöm kedves Uram! Nyugodtan foglaljon helyet! – invitálta mosolygósan, kedvesen.
Ignác kissé csetlő-botló botlábúsággal foglalt helyet magának, és igyekezett precízen felvenni a másikkal a szemkontaktust, és kimért határozottsággal válaszolni a soron következő kérdésekre. Persze azonnal táskájába kotort, és kivette szakmai önéletrajzát, majd egyenesen a fiatal hölgy tömzsi ujjacskái közé nyomta.
– Á! Látom Ön rendkívül felkészült, és még életrajzot is hozott! Ez tetszik! – Nem lehetett pontosan megítélni, hogy a mosolygós nő valóban neki szánta-e a mosolyát, vagy csupán ez is egy olyan tetetett álgesztus volt, mint az összes többi tulajdonság, mellyel alapvetően az állástvállalókat fogadták itt.
– Ó, nocsak! – lepődött meg. – Diplomás tanár! Ilyen még nem volt! Megkérdezhetem, hogy mi volt a probléma?! – A nőn is meglátszott, hogy szereti, ha nyomatékot ad saját szavainak, és persze egyből a tárgyra is tért.
Ignác úgy gondolta jobb ha kertelés nélkül elmondja az igazat, minthogy tevervényes magyarázkodások összekúszált hálóiba bagalyodna, melyekből később egyre kevésbé képes kiszabadulni. Így hát megmaradt a jó öreg, bevált igazságnál.
– Eredetileg az SZFÉ-re szerettem volna járni forgatókönyvíró, dramaturg vagy valami hasonló szakra, és mivel sajnos nem vettek fel, de viszont mindig is rajongásig szerettem a könyveket, és az irodalmat így kerültem a bölcsészetre…
– A tanári pályával mi volt a probléma? – jött egy újabb kicsit válykálós kérdés.
– Sajnos alapvető dolgok nem voltam megteremtve, és nézetkülönbségek alakultak ki köztem, és tanárkollegáim miatt… – érezte, hogy muszáj egy nagyot nyelnie, mert mintha egy kellemetlen gombóc akadt volna fenn a torkán. Most jól esett volna egy kis kóla, vagy valamilyen üdítő.
– Értem! Hát… igen! A tanári szakma mindig is egy nehéz terület volt! – jelentette ki kicsit becsmérlően a hangjában, de nem sértőn. – …De azért gondolom, amíg dolgozott megállta a helyét?!
– Természetesen! – válaszolta.
– Nos, hát… ha gondolja éppenséggel fel tudnám venni magát, és mondjuk holnap akár már kezdhet is! Mi a válasza?! – meredt rá kíváncsi, kérdő tekintettel, miközben szándékosan gyanakodva résnyire összehúzta nagy barna szemeit.
– Az nagyszerű volna… – Ignác lelkébe visszaköltözött a pillanatnyi optimizmus.
– A fizetésről majd a főnöknő dönt, de ő csupán a hónap vége felé szokott ittlenni az egyéb anyagi dolgok függvényében! Nos adok magának egy hivatalos formanyomtatványt – itt íróasztalához nyúlt, és kivett a fiókból egy hófehér papírt, majd átnyújtotta egyenesen a férfinak. – Olvassa el részletesen, és ha nincs több kérdése írja alá a lap alján a kijelölt rovatban.
Ignác részletesen átolvasta a nagyon hivatalos, és nagyon szakzsargonnal ellátott, kissé emészthetetlen rizsaszöveget, mely a munkavállaló feladatairól, és kötelezetségeiről is precíz pontossággal rendelkezett, majd következett néhány száraz jogi paragrafus, aztán a lap alján az akkori dátum, és az aláírás, ahova a nevét lefirkantotta.
Amikor aláírva visszaadta a hivatalos nyomtatványt és a molett nő mosolyogva elvette tőle, mintha még utoljára olyasmit említett volna hófehér fogaival, hogy ,,jó döntést hozott, meghogy nem fogja megbánni” stb. Ám az igazság az volt, hogy Ignác nagyon bánta, hogy nem sikeredett neki más állást találnia, és keresnie.
Másnap aztán már a munkaidő megkezdése előtt megjelent a recepciónál a két benga biztonsági őr legnagyobb megleptésére, akik újfent beengedték, és csodálkoztak, hogy miért jött ennyire korán?
Ignác azonnal a liftek melletti kis irodai ajtóhoz lépett, majd kopogott párat és belépett.
– Jó reggelt! – köszönt illemtudóan.
– Maga aztán olyan pontos, akár egy svájci óra! Mondja csak?! Miért jött ennyire korán? – kérdezte tőle ugyanaz a molett, de csinos nő, aki interjúztatta.
– Tetszik tudni szeretek mindenhova idejében megérkezni, így legalább senkitől sem rabolom el a drága időt! – adta meg a helyes választ.
– Hogy mennyire igaza van kedves Ignác! Akkor körbevezetem! Előbb azonban adok magáak néhány dolgot. – itt kinyitott egy falba ágyazott ajtót, melyen belül takarítóeszközök, és tisztítószeres flakonok, és néhány műanyag vödör volt megtalálható. – Válaszon magának vödröt, moppot, felmosót, és tisztítószereket, és aztán mehetünk. Ignác gyorsan kiválasztott egy felmosóvödröt, és pirosszínű moppot, és néhány tisztítószert, és felmosószert, majd azonnal követte főnökét, aki bezárta irodája ajtaját, majd beszálltak közösen a liftbe, mely aztán meg sem állt velük az irodaház tetőszintjéig ahol a tőzsde kapott helyet.
– Amint látja kedves Ignác megérkeztünk a tőzsdei szinte! Itt minden esetben fokozatosan résen kell lennie! Ha érti, hogy mire gondolok? A számítógépeket is makulátlanul le kell akár napjában többször is takarítani, mert itt szabályosan nyüzsögni szoktak az emberek. A szemeteskukákat rendszeresen ürítenie kell, illetve nem árthat egy alapos porszívózás sem. – Amikor elmondta a maga mondókáját újból beszálltak a liftbe, hogy aztán emeletekként vegyék sorra az egyes puccos, és modern berendezéssel bíró irodákat, miközben a molett nő folyamatosan, megállás nélkül beszélt:
– Nagyon fontos, hogyha igazgatói irodába megyünk azokban a helyiségekben kamerák figyelik az ember minden mozgását. Egy árva tűt sem lehet leejteni, mert azonnal hangtalan riasztást küld a központnak, és akkor még a rendőrség is kijöhet! – érezhetően lehalkította a hangját, mint aki szigorúan titkos információt oszt meg beosztottjával. – Törölgetni lehet, szemetest üríteni is, de ezekben az irodákban makulátlanul ragyognia kell ám az íróasztaloktól kezdve az olvasólámpákig mindennek. Remélem, megértett?! – fordult kissé gyakakodva felé.
Ignác hevesen bólintott párat, majd tovább mentek, és néhány folyosót, és személyzeti konyhát is körbe jártak. Amikor a konyhában voltak a molett nő megjegyezte szintén jócskán lehalkítva a hangját:
– Még egy lényeges dolog! A konyhában nyugodtan étkezhet, ha van hozzá kedve, ha pizzásdobozokat, görögsalátát, vagy fésűskagylót találna, ami már nem kell senkinek előbb várjon legalább harmincöt-negyven percet, hogy biztosan nem kell-e senkinek, aztán szemétbe dobhatja, vagy ha szereti a pizzát, akkor meg is eheti. Érti?!
– Igen, azt hiszem… – válaszolta kissé meghunyászkodva, mint akin éppen kegyet gyakoroltak.
A nap hátralévő részében a mosolygós nő továbbra is lyukat beszélt szegény Ignác hasába, mire végül is tisztázta azokat a rendszabályokat, melyeket a takarítószemélyzetnek minden esetben szigorúan szükséges betartania, aztán végül kezet fogott Ignáccal, és jó munkát kívánva magára hagyta, hogy dolgozgasson egy kicsit.
Így történt, hogy Ignác ezúttal, mint teljes jogú munkavállaló műanyag vizes vöbrével, és felmosómoppjával felszerelkezve, akárcsak egy védelmező, vagy harcos készen állt, hogy hadat üzenjen a kosz, piszok, a bakapelyhek sokszor keservesen masszív, és ritkán tisztántartható vegyülékeinek. A forróvízbe tett tisztítószereket, mert elsőre arra gondolt, hogy néhány kisebb helyiséget, közöttük is a hangulatosabb konyhai részleggel kezdi a munkát, ám amint ténylegesen elkezdte volna a tulajdonképpeni felmosást hamar rájött, hogy azért egy emeleten negyven szoba van, és abba milliónál is több szemeteskuka, tehát logikus, hogy előbb azokat szükséges kiürítenie, és tiszta sötétszínű szemeteszsákot pakolnia a kukákba. Így is mire egyetlen emelet mind a negyven szobájával végzett, és közben gyönyörű, szupermodel hölgyekben sem volt hiány, akik látván, hogy ,,friss hal” érkezett flörtölő és csábító pasiérzékelésük középpontjába azonnal egyre csábítóbban, egyre kihívóbban, kekeckedve kezdtek Ignác jelenlétében viselkedni.
Egyik nap, amint Ignác éppen az egyik emeleti konyhában sertepertélt és a rahedli sok tányért és evőeszközök egész garmadáját súrolta, és mosogatta egy kosztümös, rendkívül egzotikus vonásokkal rendelkező Pocahontasi nő lépett be a konyhába kissé sietősen, és türelmetlenül, miközben egyik kezében méregdrága okostelefonján éppen beszélgetett valakivel, akitől nagyon mérges lett.
– Hogy képzeled te szemétláda seggfej, hogy megcsalsz engem, mi?! Neked elmentek hazulról?! – valóssággal önmagából kikelve már üvöltött a telefonba, és mikor hirtelen körbenézett csupán akkor vette észre a gyanútlan takarítót, aki egyben fültanúja is volt a kellemetlen események láncolatának.
– Bocsásson meg kedves Uram, de ha nem zavarja ez egy magánbeszélgetés lenne… – kérte ki magának a gyönyörű, fiatal nő, és úgy tűnt legszívesebben azonnal elsírja magát. Ignácot heves lelkiismeret-furdalás kerítette hatalmába ti. ha elmegy onnét, és magára hagyja fájdalmában, lelki válságában a hölgyet, akkor lehetséges, hogy talán élete egyik legfelelőtlenebb baklövését követi el, míg ha marad akkor tutti biztos, hogy máris magára vonja a nő elemi erejű, és pusztító, acsarkodó haragját, így végső soron úgy döntött, hogy legalább is a konyhából kisomfordál – legalább is egyelőre.
Így is bő fél órába egészen biztosan beletelt mire a gyönyörű nő heves hangulat és dühkitöréseket produkálva végzett a telefonállással, majd kissé megtört testtartással, és nedves szemekkel jött ki a konyhából. Látszódott, hogy a még mindig makulátlannak tűnő szempillafestéke is vékony fekete vonalként fog lecsurogni arcán, ha erre sem figyel. Most úgy tűnt, hogy egy kis vigasztalás igazán nem árthat, így Ignác segítő szándékkal előlépett:
– Bocsásson meg kedves hölgyem… tudom semmi közöm hozzá, csak szeretnék érdeklődni, hogy… minden rendben ment-e?! – tette fel bárgyúnak, gyerekesnek ható kérdését.
– Igaza van kedves Uram! Semmi köze a magánéletemhez, most pedig, ha megbocsát… – heves, szigorú hangja meg-megreszketett, amint sírásra görbült a szája. Ignác sem tétlenkedett rögtön tiszta papírzsebkendőt nyújtott át némán a megilletődött, könnyes szemű nő finom, hosszú kezei közé, majd ment a maga dolgára.
Másnap ugyanannál az egzotikus nő irodájánál takarított, és ürítette ki a szemeteskukák tartalmát, amikor az egzotikus, gyönyörű nő pár percre behívta egy amolyan ,,kötetlen beszélgetésfélére” tágas irodájába.
– Elnézését kérem kedves Uram a tegnapi viselkedésemért… igazándiból kedves is tudok lenni… – szabadkozott, miközben bájosnak, kislányosnak tűnt, amint tördeli hosszú kezeit.
– Én kérem bocsánatot, ha megbántottam volna! – szabadkozott Ignác.
– Ó, még be sem mutatkoztunk egymásnak! Dr. Linda vagyok! – nyújtott elfogódottan kezet, és őszintén, kedvesen mosolygott makuláltanul vakítóan hófehér fogsorával.
– Ö… Ignác… – óvatosan kezetfogott ezzel a sugárzó nővel, és mindketten olyasfajta jóleső, bizsergető érzés járta át mindkettejüket, amire ritkán volt példa.
Észre se vették, és azonnal megbeszéltek egy amolyan romantikus találkát, és a gyönyörű nő ragaszkodott hozzá, hogy Ignác sokat beszéljen magáról, de nagyra értékelte, ha az ő élettörténetét is megértő empátiával, és toleranciával végighallgatja valaki.

TÁNCLÉPÉSEK A SZÍVHEZ

Fantasztikus, vibráló ősznek ígérkezett. Annál in inkább, mert a pufók, jópofa, kicsit molett srác, akit – titokban a háta mögött –, csak idiótának, vagy lükének neveztek először ment úgy kirándulni, hogy titkolt szerelme is vele együtt utazott – igaz nem a mellette lévő ülésen –, az adott kibérelt buszon.
A pufók srácnak egyébként is jócskán meggyűlt a baja a kamaszkorral, hiszen míg másokból bombázók lettek, vag sportosan izmosak, egy deka, gusztustalanul fityegő tokaszalonnás úszógumi nélkül, addig a kövér srác sajnos még mindig súlyproblémákkal, és krónikus magas vérnyomással küszködött.
Míg tartott az út Mátraszentimrére addig a kis társaság szinte összes tagja barátilag elbeszélgetett egymással. Fiúk a fiúkkal vitatták meg a kényesebb dolgoat, míg lányok főként lányokkal osztották meg észrevételeiket, és az egész brancsot áthatotta valami magától értetődő baráti, kollektív szellemiség, mely az összetartozást volt hivatott fényjelezni.
A közel két és fél órás út után végül egy hangulatos, erdő mlyén megbújó, eredeti vadászházban kaptak szállt, melynek bejárati ajtaját egy tekintélytparancsoló szarvasagancskoponya díszített, és aminek üreges csontváz szeme úgy mered mindenkire, mintha legalább is vallatná az idetévedt turistáskodó vendégeket.
A fiúk és lányok külön-külön voltak elszállásolva. Volt egy hosszanti folyosó, és míg a társaság egyik fele a bal oldalon lévő szobákat foglalta le magának, addig a lányoké volt a valamivel sokkal rokonszenvesebb jobb oldali szobák többsége.
Amikor eljött a takarodó ideje, ami nagyjából este nyolc-kilenc tájban történt a kövér srác szerelme észrevétlen kilopakodott szobájából tetszetős, pillangómintás pizsamájában, mely előnyösen megmutatta sportos, és gömbölyödésnek indult, zsenge idomait. Kétszer kopogtatott a kövér srác szobájának ajtaján, mire a kövér srác azonnal felugrott, mintha bolha csípte volna meg, és anélkül, hogy szobatársa egy jóval idősebb, vörös kecskeszakállat viselő srác felébredt volna édesded álmaiból óvatosan kinyitotta a lánynak az ajtót.
– Szia Tibikém! Hogy milyen édes vagy ebben a pizsiben! Nagyon bejön! – jegyezte meg pirulva, és elfodódottan. – Kölcsönkérhetem a römi kártyádat?! Láttam, hogy te hoztál magaddal egy paklit, és esetleg arra gondoltam… - szabadkozva elpirult, mint akit már a puszta kérés is jócskán veszélyez, vagy zavarba hoz, mire a kövér srác azonnal hátizsákjában kezdett óvatosan kutatni, és azonnal meg is találta, amit keresett. Óvatosan adta oda a kártyát a gyönyörű, kamaszlány kezébe. Ahogy összeért a kezük mintha lelkük mélyén bizsergésnek indult volna bennük milliónál is több apró sejtecske, és molekula.
– Jaj, annyira kösz! Imádlak! – kétoldalról megpuszilta pufók arcát, majd milliókat is megérő bájmosolyával visszament a szobájába, persze jó éjszakát kívánva a jócskán meglepett srácnak.
Másnap aztán a kövér srác – általánosságban –, már jó kora hajnalban felkelt, hiszen ehhez volt hozzászokva, és miután melegítőt vett, hiszen őszre járt az idő, és a hegyekben azért mégiscsak hideg van, kiment a vadászház elé, hogy kicsit magányában vehesse tüzetesebben szemügyre a természetét.
Néhány pillanat múltán összerezzent, akár egy zörgő falevél, mert néhány méterre tőle szarvasbőgést hallott. Mintha egy szarvasbika éppen hívta volna kicsit kétségbeesett szónoklással elveszettnek gondolt párját, akit még nem talált meg. A kövér srác azonnal forgatni kezdte félősen, ijedősen fejét, hogy vajon az erdő melyik szegletéből jöhet az ismeretlen, hátborzongató hang.
Valamivel később aztán biztos, ami biztos meggondolta magát, és inkább úgy döntött, hogy visszamegy a házba, ahol főként a kísérő tanárok többsége már ébredezni kezdett. Tibi is úgy döntött, hogy megeszi paprikásszalámis szendvicsét, melyet még anyukája csomagolt neki. Ivott hozzá egy kis frissen főzött csipkebogyóteát sok citrommal.
Végül aztán a lányok többsége is felkelt kiadósan holdkorosságban szenvedve. Egyedül szerelme Kriszta volt fitt és éber, és mosolygósan, újabb cuppanós puszival üdvözölte a pufók srácot:
– Annyira jót aludtam, mint a bunda egész éjjel! Neked hogy telt az éjszakád Tibus? – kérdezte pajkosan flörtölve, incselgetve.
– Azt hiszem jól… - esett kicsit gondolkodóba a válaszon, mert szíve reménytelenül, és eszeveszett kalapálásba kezdett.
– Az se rossz! Ma szerintem kemény napunk lesz. Egész nap táncolhatunk! Jócskán el leszünk fáradva mire végzünk, de nem adjuk fel, mert kibírjuk a gyűrődést! Igaz?!
– Azt hiszem…
– Egy kicsit nem ártana Tibus, ha optimisábban fognád fel ezt az egészet! Meglásd jó buli lesz! Mit szólnál, ha te lennél a párom?!
– Roland nem fog érte megharagudni?! – kérdezte bizonytalanul.
– Csak nem azt hiszed, hogy engem érdekel a Roli? Haha! Ez jó vicc! Arra gondoltam, hogy jó lesz ha megpróbljuk ketten! Én nagyon élvezném! – megint azzal a jellegzetesen csábos, csábító, kihívó pillantással nézett vele farkasszemet, és Tibi nem csoda ha valósággal azonnal bezsongott.
Reggel fél nyolckor a tánccsoport kis létszámú tagjai közöttük Tibi és Kriszta is átvonultak abban a szocialista kultúrterembe, ami elég nagy méretekkel rendelkezett, hogy mozogni, és táncolni is lehessen majd benne, és azonnal fejest ugrottak a verejtékcseppeket jócskán termelő tánc és koreográfiás vége-hossza nincs gyakorlatokba. A felügyelő tanár – aki nem mellesleg egyben az irodalomtanárnő pasija is volt –, valóságos terminátorszintű vasfegyelmet, és kitartó szorgalmat követelt meg mindenkitől, mert pontosan tudta, hogy a közönségnek – vagy így, vagy úgy –, de a maximumot kell nyújtani.
– O.K. Srácok! Akkor álljatok párokba, és nézzük az alapállásokat és lépéseket. – Itt szinte azonnal kiválasztotta Tibit és Krisztát és máris Tibi kezét Kriszta derekára, míg a másikat a vállára tette, hogy mindenki pontosan leutánozhassa.
– Mindenki látja, hogy mit csinálok?! Ez az alapállás, ami most következik az lesz a nyújtott kezdő lépések. Egy két há, és egy, két há! – Elkezdett lasított ütemben pörögni, és fordulni Tibivel, és Krisztával, akik egyre jobban felszabadulhattak főként egymás társaságában, és mintha egyszeriben szinte azonnal meg is szűnt volna körülöttük a világ.
Nagyjából nyolc-kilenc perc múlva a tanár már hagyta, hogy egyedül is megpróbálják a gyakorlatot.
– Majd elfelejtem! Fiúk Lányok! Minden esetben fontos a szemkontaktus! Mindig nézzetek egymás szemébe, hiszen úgy életszerű az egész! – adta ki saját utasításait, majd egy újabb párost vett gorcső alá, hogy ellenőrizze a megfelelő koreográfiát.
– Hú! Ez nem semmi! – muszáj volt hogy kicsit lassítsanak a pörgős ütemen, mert Tibiről valósággal gusztustalanul dőlni kezdett az izzadság, és Kriszta felkötött hajából is apró kis vízszilánkok gyöngyöztek.
– Tényleg kicsit nem ártana lazítani a gyeplőn, hogy tovább bírjuk! – álltak le mindketten. – Nagyon jól mozogsz! Hol tanultad a lépéseket? – érdeklődött kedvesen, amíg pár percig mindketten szusszanhattak, és legalább – átmeneti jelleggel –, kifújhatták magukat.
– Hát sok tévét néztem, meg persze ott volt a klasszikus Dirty dancing… - szabadkozott.
– Hát ez szuper! Akkor hát ezért, te kis cukorfalat géppuskalábú! Jobb vagy, mint Michel Flatly hallod-e?
– Hát… nem igazán tudom…
– Dehogy is nem! Még egy-két nap, és meglásd zajos sikereket fogunk aratni, ha itt lesz a fellépés.
Amikor végetértek a délutáni edzések délutánra – általában –, mindenkinek szabadfoglalkozása volt. Így Kriszta is elindult csajos barátnőivel túrázni a közeli hegyekbe, és úgy festett akár egy csinos hegymászó amazon. A bajok akkor következtek be, amikor – ősz lévén –, hirtelen, és váratlanul besötétedett, és Kriszta kivicamította az egyik bokáját, mert így csupán csak sántikálva, nagyon apró lépésekkel volt képes egy másik fiú vállaira támaszkodva a vadászházig elbicegni. Tibi valósággal halálosan aggódva, dübörgő szívvel várta őket késő este a lépcsős verandán, hátha kell bármiben is segítenie, és amikor meglátta bicegő, és sajgó végtagú szerelmét zokszó nélkül odament hozzá, átkarolta sportos testét, ölbe vette, mint egy hősszerelmes és óvatosan egyik fokot a másik után vitte őt fel a lépcsőn a vadászház belsejébe, aztán a lányok szobájába, majd magára hagyta, hogy megtisztálkodjék, és átöltözzék.
Később Tibi bundáskenyérből, és frissen főzött csikebogyóteából készült vacsorával kedveskedett Krisztának, akinek sajgó bokáját párnákkal fel kellett pockolni, és jócskán pihentetni kellett, amíg helyre nem jön az a csúnya vicam.
Tibi óvatosan kopogtatott az ajtón, majd benyitott, és ágyban, pizsamában ülve találta Krisztát, ami megpróbált kierőszakolni ajkairól egy kifejező mosolyt, de inkább torz, fájdalmas kifejezés ült ki arcára.
– Jó estét! Hoztam egy kis… vacsorát… - szabadkozva letette az éjjeliszekrényre a műanyag nagyméretű tálcát rajta az összes finomsággal a legtöbb csajos barátnő huhogó hangjai közepette, majd újabb elnézéssel ki is ment a szobából.
– Nem is tudtam, hogy te így bele vagy zúgva ebbe a nyominger szerencsétlenbe?! – vonta kérdőre egyik barátnője Krisztát.
– Nem is nyominger! Hogy lehetsz ilyen! Annyira cukipofa, nagyon rendes srác! Azt hiszem kezdek belészeretni.
Erre a kijelentésre aztán tomboló hangorkán ováció vette kezdetét a lányok között, hogy kinek volt már komolyan szexuális kapcsolata is, no meg, hogy ki volt az, aki már igazából szexelt.
– …És mondd csak, csajszi?! Lefeküdtél már vele? Milyen az ágyban? Mekkora a szerszáma? stb. – végre-hossza nincs kíváncsi, naiv, kellőképp gerekes kérdések következtek, mire már Kriszta is valósággal annyira zavarba jött, hogy inkább föle tövégig vörös lett, és több kérdésre már nem volt hajlandó válaszolni, hiszen jócskán megterhelő, és kimerítő volt az adott nap, főleg a sajgó bokavicam.
Másnap Tibi kora reggel ismét kopogtatott az ajtón, ám ezúttal reggelit hozott. Friss tojásrántotta és narancslé volt felpakolva a közepesméretű manyag tálcára, és egyenesen Kriszta ágyába vitte a reggelit, aki nem győzött ámulni a jófej, kövér srác kedves előzékenységén, és romantikus lovagiasságán.
Később amikor pár nap múltán a bokaficam helyre jött, és Kriszta ismét táncolhatott igyekezett nagyon óvatosan, és körültekintően lépni, nehogy megint fájdalom hasítson lábaiba. Amikor aztán végül fellépésre került sor immáron az idősek otthonában Tibi és Kriszta egy színpadon táncoltak, méghozzá annyira összeszokott ritmusban, és precíz koreográfiával, hogy hatalmas, elismerő vastapsot kaptam a főként idős nyugdíjasokból álló lelkes közönségtől. Amikor hazafelé tartott az útjuk Kriszta ragaszkodott hozzá, hogy Tibi mellé ülhessen a buszon, és egy cseppet sem zavartatta magát, hogy vajon miként vélekednek majd csajos barátnői.
Végigbeszélgették az útat Mátrazentimrétől egészen Budapestig, és mire cirka két és fél óra múltán beértek a fővárosba mindketten úgy érezték, mintha már ezer éve ismernék egymást.
– Még sosem meséltél magadról ennyi mindent. Hogy csinálod? – kérdezte bizalmasan lehalkítva hangját Kriszta és a srác felé fordulva.
– Hát tudod… sajnos nagyon gyanakvó vagyok, és nagyon kevés emberben merek megbízni, mert sokszor visszaéltek már a bizalmammal… – fejtette ki.
– Ez teljesen érthető! Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Tudod mit?! Mit szólnál, ha a gimi hátralévő két évében járnánk egymással?! – most kész tények elé álíttotta Tibit, akinek még soha az életben nem volt se komoly párkapcsolata, sem rendes barátnője.
– Ez nagyon jól hangzik… - felelte töprengve.
– Szerintem is! Annyira jó, hogy végre barátok lettünk! Képzeld csak ha erre módjuk a kétezres évek elején került volna sor?
– Hát igen…
– Na ugye! Cseréljünk teefonszámot, és lakáscímet, hogy bármikor elérhetőek lehessünk! – Azzal Kriszta már nyult is bele hátizsákjába és kihalászott egy kisebbméretű jegyzetfüzetet, amibe lefirkálta saját otthoni telefonszámát, és lakáscímét, és Tibi is odaadta a magáét, majd végül cseréltek.
Amikor a busz csikorgó fékezéssel végül megállt a Dél pályaudvarhoz közel, mert onnét bármi elérhető Kriszta végül búcsúzás gyannánt szájon csókolta a jócskán meglepett Tibit, aki köpni-nyelni sem tudott a meglepetésektől.
Amikor már végzősök voltak, és nagyon közel volt az érettségi Kriszta azzal a jócskán merész ötlettel állt elő, hogy odaköltözik Tibiék lakásába, hogy közös életüket kialakíthassák. Tibi kissé konzervatív szülei valósággal me voltak döbbenve, hiszen mindenki azt hitte, hogy Tibi egy amolyan magánakvaló, sótlan, és kellőképp begyepesedett agyú srác, ám amikor elhozta hivatalosan is bemutatni csinos barátnőjét a szülei szinte azonnal megkedvelték a határozott, és szókimondó Krisztát.
Ahogyan aztán teltek-múltak az évek és Tibiből bölcsész, míg Krisztából ügyvédi irodai asszisztens lett úgy tervezték, hogy egy szolid, kis esküvő keretében az óceán paartján mondják ki egymásnak a boldogító igeneket. Alig telt el pár hónap, és Kriszta sugárzó boldogsággal ecsetelte Tibinek, hogy a terhességi teszt szerint egészen biztosan terhes, hiszen késig a menzesze. Így nem csoda, hogy kilenc hónap múltán gyönyörű kislánynak adott életet.

Átjárások veszteglő napok között

Legalább egy csipet halványodó gyanú
mindenkor elkellene manapság főként,
ha azt halljuk:
Úgy imádlak Életem!
vagy mikor jössz haza kicsi szívem?!
Befizettem a Tabu-sárga csekket!
Ilyenkor jobb volna könyvespolcok
kuckói közé menekülni bent,
egészen mélyen s hagyni,
hogy dolgok s történések
nélkülünk történjenek.

Végül is nem is olyan sok kell
az átmeneti menedék-otthonossághoz,
nem igaz?!
Egy elhasznált,
molyrágta koszos matrac,
működőképes radiátorok átható,
por-keringető szivattyú-melege,
hogy a mínuszokat sebiben
ki is küszöbölhesse,
és némi olvasnivaló irodalom,
és valamicske ehető harapnivaló.

Kezdetben mintha senki sem venné észre,
hogy a gyorsuló Hóhér-Idő is
puszta realitás-fogalom,
hogy a mulandó, megszámlált percek
– igaz ugyan -,
hogy egy cifra örökkévalóságig telnek,
mégis csupán a fizikai intervallumot
érezzük magunkon,
miközben lelkünk örök-gyermek fiatal!

– Legjobb volna mindent tudatosan,
szándékkal hátra hagyni
s inkább kipottyanni
a mindennapok taposómalmából,
az álszent Tartuffe-i hazugsággyárak
okozta tartós közönyösségből,
mint kavics a tóból
megmenteni még a menthetőt!
A koszos tócsa is megteszi,
már ha nincs kéznél varázslat,
hogy kikerülhesse az abszolút
felnőttek egyeduralmát.

A Létezéssel az a gond,
hogy van Kezdet és Vég mint két ismereti,
megkerülhetetlen Vég-pont,
s közte az ember beleragad,
belesüppedő könyörtelen-kíméletlen,
brutális hétköznapok s Holnapok
megkerülhetetlen izgága,
értelmetlen robotolásaiba,

mert a cél:
A totális felhalmozás megvalósítása
a megérdemelt Boldogság
szándékos kikerülésével.
Miként a gyöngéd, halhatatlan szerelmet
is szándékosan inkább elkerüljük
hiszen alamuszi Lúzer-csórók
szánalmas menedék-meséje!

S már a puszta bókolás,
a kedveskedő, romantikus gesztusok
érezhetősége is totálisan
gyanakvásra ad okot,
hiszen kedves barátunk szegény,
akárcsak a templom rágcsáló
egere s sosem lesz neki se Ferrárija,
vagy Porschéje,
sem nyaralója a Maldív-szigeten!

SZÖVETSÉG A BAKLÖVÉSEK ELLEN

A két fiatal nő kezdő egyetemistaként a dózsa kollégiumban ismerkedett össze egymással, és – ahogy mondani szokás –, szinte azonnal nagyon rokonszenves, csajos, testvéri szövetség alakult ki kettejük között.
Később mint valami különleges alkut, vagy paktumot egymás között megfogadták, hogy örökre barátnők lesznek, és bárhova is sodorja majd őket az élet támogatni, segíteni, és szeretni fogják egymást. Az ünnepélyes diplomaosztón a fekete tallárban, és csákós sipkájukban úgy pózoltak a digitális fényképezőgépek lencséjében, - mintha legalább is –, megnyertek volna egy kisebb világméretű konfliktust, vagy győztes csatát.
Később az egyik a fővárosban maradt, mert azt vallotta, hogy minden ami történik az pesthez köthető, míg a másik inkább úgy volt vele, hogy visszaköltözik vidékre Mezőcsát térségébe. Úgy is már régóta udvarolgatott neki egy gépészmérnök hallgató a Műegyetemről, így senki sem csodálkozott azon, hogy a másik lány hamar esküvő, és gyerekáldás elé nézett, míg a fővárosi nő kicsit talán még úgy is volt vele, mint akit szándékosan hátbaszúrtak, és el is árultak, de ettől függetlenül nagyon örült barátnője őszinte boldogságának. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy ő lett az első keresztanyja barátnője legelső kislányának, akit egy kisfiúcska is követett.
Ha idejük megengedte mindenképp igyekeztek személyesen is találkozni. Ekkor rendszerint az történt, hogy vagy a fővárosi nő utazott le vonattal, vagy távolsági busszal Mezőcsát mellé, vagy a vidéki hölgy kérte meg férjét, hogy pattanjanak be az autóba és utazzanak fel Pestre.
Most épp esedékes volt, hogy a vidéki nő tegyen látogatást Pesten barátnője lakásán, és akár egy kamasz türelmetlen izgatottságával készült a régen várt személyes találkozásra. Arra gondolt, hogy jó volna kicsit bepasiztatni legjobb barátnőjét, mert – legalább is –, úgy hallotta, hogy eddig nem igazán akadt a horgára senki, aki még úgy elfogadhatóan partiképes lenne, és hát mi tagadás, ha szeretne még gyerkőcöt, akkor nem ártana kicsit belehúznia a pasifogó hdműveletekbe.
Amint férje Feri autóval felvitte Pestre egyenesen barátnője lakására Ági azonnal kiszállt az autóból semmivel, és senkivel se foglalkozva férje kisebb megdöbbenésére.
– Akkor majd gyere értem drágám! – közölte vele kimérten. – Négy-öt órás tartalmas beszélgetésre számíts!
A férje eből könnyűszerrel megértette, a a két ritkán látott legjobb barátnő csajos traccspartit rendez, akkor – nagy valószínűséggel –,sokkal több lesz ez puszta négy-öt órás beszélgetésnél.
Ági háromszor csengetett, biztos, ami biztos alapon. Aztán egyszer csak a kissé gyártási hibásnak kinéző, rozsdásodásnak indult kapuelefonon recsegő hanggal beeszólt álmos hanggal:
– Ki a fene az?!
– Csak egy régi jóbarát! Hát szépen megvagyunk!
– Ági??? Tényleg te vagy az?! – hitetlenkedett a megleptéstől.
– Nem te lüke! Majd a dalai láma! Beeressztessz végre, vagy hagysz itt rostokolni napestig?!
–Ja, persze bocs. Gyere csak nyugodtan! – azonnal megnyomta a kapunyitó gombot, hogy barátnője bemehessen a kapun.
Mire Ági felért a lifttel barátnője már ott várta a folyosón, ahol a lift komótos kedvvel megállt. Mikor kinyilt a liftajtó alig hitt a szemének, hogy barátnője végre személyesen is eltudott jönni az éves, esedékes személyes találkájukra.
Egymásba borultak, és megölelték egymást. Már több mint két éve hogy csupán cak futólag tudtak találkozni, mert Áginak már volt két gyereke, és férje meg kialakított családi helyzete, így nem meglepő, hogy alig-alig sikeredett összeegyeztetniük a lehető legkedvezőbb időpontokat.
– Üdvözöllek drága barátnőm Petra! Te aztán semmi se változtál! – jegyezte meg Ági miközben kritikusan, kicsit össehúzott szemöldökkel recíen végigmérte ré nem látott barátnőjét.
–Én pedig azt hallottam, hogy te viszont annál többet! Ó, jut is eszembe! – kapott a fejéhez. – Sok szeretettel gratulálok a kis trónörökösötökhöz! – utalt itt a nemrégiben született kisfiúra.
– Hát bizony-bizony! Az aztán brutál egy kemény meló volt, mert farekvéses volt, és jobb volt ha megcsászároznak, de már semmi vész. – mutatta meg nem kis büszkeséggel hasa alatt a forradás nyomát.
– Az a fontos, hogy jól vagytok, és hogy mindenki egészséges! – vélekedett Petra.
– Igen, teljes mértékben egyetértek veled édesem, de… - hosszú kicsit fáradt sóhaj következett, mely arra engedte következtetni a barátnőt, hogy azért mégiscsak nem fenékig tejfel Ági élete sem. – Sokszor annyira szeretnék kicsit kiszakadni a mindennapok taposómalmából, és végre csinálni valami őrült, csajos hülyeséget! Érted ezt?! – nézett rá kérdő szemekkel.
– Tökéletesen értem, mire gondolsz, de azért biztos vagyok benne, hogy valamit csak ki lehet találni. Nagyszülők, unoktesók, vagy nagybácsik esetleg?!
– Haha! Ez nagyon jópofa! – jegyezte meg enyhén irónizálva. – Szerinted, ha lenne egy arra alkalmas rokonom, akkor nem kértem volna már régen meg, hogy mentsen ki a szorult helyzetből?!
– Hát nem tagadom. Megfordult a fejemben, de azért ki lehetne valamit találni. Neked vannak ötleteid?! – nézett rá kutatva a válaszok után.
– Igen, mondhatni, amikor két peluscsere, és böfiztetés között féluton megállok, és azon kezdek agyalni, hogy mennyire nem gondoltam át teljesen a gyerkőcneveléssel adodó kisebb-nagyobb feladatokat, miközben folyamatosan vádolom, meg marcangolom magam, hogy vajon elég jó anyuka vagyok-e.
– Figyelj! Tudom, hogy közhely lesz, amit most hallasz, de még mindig igaz. Senki sem mondta, hogy a gyereknevelés egyszerű feladat, de azt ember előbb-utóbb szépen, fokozatosan belejön. Ez is olyan, mint a biciklizés, vagy nem?!
– Nos hát azért van benne néminemű igazság, de én sokkalta sarkallatosabban fogalmaznék. Mindenesetre lehetséges, hogy egy megfizethető bébiszittert fogok felvenni – legalább is -, a kezdeti időkben, amíg megszokom a dolgok rutinját, aztán később egyedül is fog menni. A másik fontos dolog, hogy már nem is emlékszem mikor utaztunk el a pasimmal csak úgy kettesben valahova, hogy adjunk magunknak elegendő időt, és kényeztessük egymást. – újabb nagy vége-hossza nincs sóhaj következett, ami Petrát is elgondolkoztatta.
– Na de semmi susskuss és kecc-mecc! Most hadd hallom, hogy mi a nagy harcihelyzet veled? Semmit ne titkolj el, ha kérhetem!
– Hú! Hát eléggé viharosra sikeredett az egyik komolynak nevezhető párkapcsolatom, mert jegygyűrűt, és esküvőt reméltem, de ehelyett tartós megcsalás várt, és akkor még volt képe azt mondani egyenesen a szemem közé, hogy megfojtom őt ebben a kapcsolatban, meg, hogy nem hagyok neki elegendő gondolkodási időt, miközben akárhova is mentünk ő aztán minden kínálkozó alkalmat kihasznált, hogy bárkivel flörtöljön. Pokoli egy négy hónap volt. Szerintem öregedtem is vagy fél évszázadot, és lassan kisebb plasztikai beavatkozást kell végrehajtani rajtam, hogy egyáltalán még emlékezzek egykori bombázó önmagamra. – Most Ptrán volt a sor, hogy kiürítse lelke legmélyebb, féltve őrzött bugyrait, mert érezte, hogy barátnője soisem élne vissza felkínált bizalmával.
– Hát ez sajnálatos édesem! Legszívesebben én levágnám az expasid összes mogyoróját. Tanulja csak meg, hogy egy nővel nem érdemes packázni! – erre aztán mindketten egy oltári nagyot röhögtek.
Később aztán előkerültem előbb a gimis, majd az egyetemi emlékek, és átélt csajos kalandok is.
– Emlékszel még retorika órán arra a furcsa srácra, aki úgy tűnt egyenesen hozzád beszélt, amikor szónoki beszédet kellett írni?! – kérdezte Ági barátnőjét.
– Igen. Nem is tudom… Volt benne valami nagyon kisfiús elvesztettség és édes-bús szomorúság. Az ember úgy érezhette, hogy ezt a srácot szinte azonnal babusgatni, meg pátyolgatni kell. Később úgy hallottam, hogy nem jött el a diplomaosztóra. Bár ha én lettem volna az ő helyében valószínűleg én sem megyek el.
– Ugyan már! Miért nem?! – kérdezte kíváncsian a másik.
– Képzeld csak magadat a srác helyébe! Mindenki azt mondta, hogy nem való magyar szakra, miközben zseniális prózaverseket, novellákat írt, és akkor félévkor közlik vele, hogy a nyelvészeti problémák miatt le kell adnia az egész magyar szakot. Nem csoda, ha kurva mérges lett, és be is rágott.
– Most hogy mondod ebben lehet valami! Jut is eszembe! – kapott a fejéhez, mint aki elfelejtett valami fontosat. – Képzeld Annamari Hollywoodba költözött Miklóskával, és úgy néz ki egy közös, kis költségvetésű produkcióban is látható lesz majd a tévében. Azért ez szerintem szenzációs hír. Valakinek sikerült.
– Hát… Nem is tudom… Tudod, ha arra gondolok, hogy engem se vettek fel a SZFÉ-re míg Anamari már nemzetközi karriert csinálhat a puszta véletlen közjátékaként, hát bizony jócskán furcsálom ezt az egészet.
– Ezért jó a külföld. Ott az lehetsz, ami akarsz, és szinte majdnem mindenben kipróbálhatod magad. Apropó! Mondd hogy elmentél arra a tévés castingra, még anno 2011-ben?
– Őszintén remélem, hogy nem fogsz rituálisan megkövezni, amit mondok, de előbb hasmenés kezdett gyötörni hajnal felé, később pedig a tartósan émelyítő hányinger.
– Jaj, olyan kis buta tudsz lenni! Miért nem adtál magadnak egy esélyt. Szerintem szenzációs bemondó, vagy hírszerkesztő vagy micsoda lettél volna. Még az is lehet, hogy egy-két filmsztárral is összetaliztál volna, akik meghívtak volna vacsorázni, és egy-két görbe éjszakára… - huncutmód kacsintott párat a szemeivel.
– Ugyan már! Hová is gondolsz! Most home officeban vagyok, és bár nem keresek annyit, amennyit szeretnék legalább ez is valami! A mostani munkaerőpiac valjuk be nem éppen a lehetőségek hazája. – szögezte le szomorúan.
– Szerintem rosszul állsz hozzá a dolgokhoz kisanyám! – vélekedett. – Miért nem próbálsz meg pályázni, vagy valami ötletgazdaként eladni kreatívkodásod csíráit?
– Te most hülyíteni akarsz, mi?! Nem veszed észre, hogy mi folyik itt! A kis és középvállalkozásoknak jóformán esélyük sem lehet, mert valamelyik idiota nagyágyú üzletember stróman egyszer csak gondol egyet, és azonnal megvesz bármit, amit kigondolt. – vélekedett bölcs éleslátással Petra.
– Ez mondjuk tökre igaz, de azért valami akkor is muszáj volna csinálni.
– Tudod már kezdem nagyon bánni és sajnálni, hogy érettségi után nem mentem én is külföldre! Lealább kipróbálhattam volna magamat bizonyos területeken, vagy akár még be is pasizhattam volna. A nyelvi sokszínűség sem lett volna akadály.
– Hát akkor nem értem, hogy mire vársz még te dinka?! Vágj bele, és irány külföld. Hátha sikeresen tudsz boldogulni, mint ezen a szarkupacon. Már bocs.
– Imádom a nyers és zsigeri szintű őszinteségedet! Lehetséges, hogy meg fogom csinálni.
– Figyelj nem akarok beleszólni, de ha még a következő hónapban is ebben a hangulatos kis lakásodban foglak találni, akkor az rád nézve lesz rohadt nagy szívás!
– O.K. Megértettem! A többiekről tudsz esetleg valamit?! – Petra igyekezett témát váltani. Már épp eleget beszélgettek életük kisiklásairól, baklövéseiről.
– Érdekes módon alig-alig! Azt utálom, ha az egyetemen akkora barátságok szövődtek, akkor hol a fészkes fenében vannak azok a jófej csajok, akik esküvel fogadták, hogy kitartanak a másik mellett, meg hogy segítik, és támogatják egymást?! Érthetetlen!
– Hát igen! Azt gondolnád, hogy a tartalmas négy év mindenkiben mély nyomokat éget, aztán amikor az egész herce-hurcának vége szakad, egyszerre a nagy légüres térben, és semmi között találod magad. Ez számomra is értelmetlen, de hát így kell boldogulni.
– Jut eszembe találkoztam Robival, és arra kért, hogy mindenképp adjam oda az elérhetőségeit.
Petra mintha azonnal zavarba jött volna a férfinév említése hallatán; jócskán füle tövéig elpirult, és bárhogy is tagadhatta volna valósággal dobolni kezdett szíve fülében.
– Látom, amit látok! Szóval, akkor érzel valami iránta drágám, igaz?! – megint a huncut kacsintó mosoly.
– Nem is értem, hogy hogy történhetett! Utoljára a Rákóczi úton jártunk – tudod -, abban a hangulatos, kis kínai kifőzdében, ahol én borsós rizottót ettem, a Róbi pedig szecsúáni csípős tésztát, és… mintha tökéletesen egy hullámhosszon lettünk volna… - ábrándozott el, amint az emlék lelkében újból élni kezdett.
– Hát kisanyám! Akkor nincs más hátra, minthogy újra felhív, és amilyen gyorsan csak lehet talizzatok!
– Tudod bűntudatom van, mert a diploma előtti hónapokban nem voltam éppen egy földreszállt angyal vele, és kicsit még ki is használtam, hogy előbbre jussak.
– Figyelj csajszi! Mindig a lényegre koncentrálj! Akarod a pasit, vagy sem?! Ez itt a kérdés!
– Igazad van! Most mindjárt fel is hívom! – Petra valósággal már repült is a konyhába, ahol az okostelefonját hagyta, és igyekezett bepötyögni a számot, amit barátnőjétől kapott. Így is több mint húsz perc telt el, mire visszatért a szobába, ahol Ági legalább annyira volt kislányosan izgatott, mint ő.
– Na? Mi történt csajszi?!
– Szeretne találkozni velem, és nagyon sokszor gondolt rám… - nyögte ki kicsit megrészegülten a mondatok súlyától.
– Ez egy kurva jó hír aranyanyám! Látod! Én mondom neked, végre csak horogra akadt egy rendes pasas!
– De jó is lenne!
A két barátnő, amikor már jócskán besötétedett búcsút vettek egymástól. Áginak még férjét is sikerült gyorsan bemutatni Petrának, aki nem győzött gratulálni a férfinak, hogy milyen fantasztikus társa lett. Ez a találkozás is egy jólcsengő, de annál fontosabb ígérettel zárult. Mindketten megígérték, hogy hamarosan újra találkoznak, és újabb csajos traccspartit rendeznek, ahol majd kiadósan kivesézik életük, és a világ dolgait.

A KAMUPASI, AZ ÁTVERÉS, AJÁNDÉK-SZERELEM

,,Már megint egy esküvő, aminek persze annyira hazug, számító, és merőben manipulatív illata van.” – Gondolhatta Laura, akit valamelyik barátnője hívott meg a nagy, jelképes alkalomra, holott Laura egyértelműen, és kategórikusan megpróbálta kimenteni magát egy kiadós migrénalapú fejfájásással – persze hozzá kell tenni -, nem sok eredménnyel.
Amikor a gyönyörűen feldíszített hófehér sátras pavilonhoz bevonult az ifjú pár a kedvenc The Connels: 74-75 c. száma ment, és persze főként az idősebb nagymamák voltak akik megdöbbentek, hogy egy ünnepi szertartásra hogy a fenébe lehet egy ennyire béna számot előadni, mégis a fülig és totálisan egymásba habarodott szeremeseknek talán éppen erre volt a legnagyobb szükségük, hogy ezt a rizikós, de annál boldogabb napot foggal-körömmel is de végigcsinálják.
– Hé, csajszi! Nem is tudtam, hogy te is itt leszel! Kurva jól festesz ebben a vaditó kis ruciban! – szögezte le egyik barátnője Bernie, aki már szakavatottnak számított az esküvők terén, annál is inkább mert imádott pasizni, és ilyen esetekben kicsit mindig úgy viselkedett, mint aki előnyös keret közt szándékozik megszabadulni fölösleges gátlásaitól, és kisebbrendűségi komplexusaitól.
– Hát… nagyon köszi… te is kitettél rendesen magadért! – vetette kissé félvállról oda, mert az igazság az volt, hogy Bernie előszeretettel nyúlta és cserkészte be néhány barátnőjének pasiját, és sajnos Laura sem volt kivétel.
Laura megfogott egy metszett kristályból készült, márkás, hosszúnyakú pezsgőspoharat, és mintha csak kisebbfajta bátorságot szándékozott volna meríteni belőle nagyot húzott a pohár habzó tartalmábl. Meglehet ettől majdcsak megjön majd kacér merészsége.
– Mondd csak csajszim? Nem láttad véletlenül a Krisztáékat?! Egészen biztosan úgy emlékszem, mintha ők is szerepeltek volna a meghívottak között… - töprengett el hangosan maga elé meredve.
– Akkor az egész biztosan úgy van! – válaszolta, miközben arra gondolt, hogy legszívesebben vízbe fojtaná magát, ha még öt percen keresztül traccsolnia kell egy ennyire magánakvaló libával.
Hogy a fészkes fenébe foghatott meg magának egy álompasit, és hozott össze két fantasztikus gyerkőcöt. Fel nem tudta fogni, amikor valaki ennyit beszélt
Gyorsan megpróbált kinézni egy nem túlságosan feltűnő pontot, és minden koncentrációját arra az egyetlen fókuszpontra irányítani, hátha tenyérbemászó barátnője meggondolja magát. Szerencsére feltűnt a színen vagány Anna, aki Bernie testvéri barátnője volt, és elválaszthatatlanok voltak ketten.
,,Na végre! Van Isten!” – sóhajtott egy nagyot.
Miközben a középkorú anyakönyvezető szokásosan igyekezett vége-hossza nincs ledarálni a holtomiglan-hoiltodiglan szállóigévé nemesedet, bölcs intelmeit a násznép kompánia közül a fele vendégsereget sokkal inkább a hófehér sátrakban feállított méregdrága büféasztalok látványa nyügözte le.
Abszolút alig foglalkoztak az elhangzott szövegekkel, és eskü fogadalmakkal:
– Aki tud olyan tényről, ami miatt ez a két ember nem köthet házasságot, az mondja el most, vagy hallgasson örökre…
Legszívesebben mindenkinek szétordította volna, hogy hazug árulók mind egy szálig, hiszen a szerelmet nem lehet megvenni, kiárusítani, vagy áruba bocsátani. Itt pedig – a jelek szerint –, egyértelműen az történt, hogy a mennyasszony jó vásárt csinált, amikor hozzáment egy nálánál legalább húsz évvel idősebb befolyásos vállalkozóhoz, akinek számos kiterjedt kapcsolatai, és annyi pénze van, mint a pelyva.
Mintha manipulatív hazugság a valóság díszleteibe is egyre masszívabban, mondhatni zsigerileg hatolt volna be.
– Ezennel házastársaknak nyilvánítom Önöket! Megcsókolhatják egymást! – hangzott az ünnepélyes felszólítás a középkorú, zászlós szalaggal átkötözött asszonytól, mire a fülig szerelmes, újdonsült házasok pironkodva váltottak néhány puszinak nevezhető ajakérintést.
Később aztán a díszes násznép minden felszínes ismert, és isertelen tagja is nem győzött őszinte szívvel gratulálni a fiatalos párnak, hogy mennyire jól illenek egymáshoz, és persze szapora gyerekáldást is kívántak nekik.
Laura igyekezett észrevétlenül, akár a levegő ide-oda libbenni, különben is őt csak merő véletlenségből hívták meg csajos barátnői, és a leghalványabb köze sincs egy annyira elavult, és maradi kőkori elhez, melyben a hímdominancia törvényesíti jogát a női egyenjoguság felett, vagy valami hasonló.
– Nem tudtam észrevenni, hogy egy ennyire fantasztikusan gyönyörű, és határozott nő, mint te egyedül van itt! – kezdte jólcsengő csajozós, kicsit nyomulós szövegét egy méregdrága öltönyt, és nyakkendőt viselő, amolyan tipikusan szépfiú üzletemberes pasi.
Kétségtelen, hogy Laura szíve azonnal váratlanul hevesen dübörögni kezdett mellkasában, és úgy érezte, hogy alig kap levegőt. Pedig már számtalanszor igyekezett megfogadni magában, hogy soha a büdös életben nem lesz újra szerelmes, amióta Andris megcsalta a legjobb barátnőjével.
De hát az életben annyi minden változik, és – különben is –, mikor volt már az, amikor úgy istenigazából összetörték a szívét, hogy aztán naphosszat idióta romantikus szappanoperákon bőgjön napestig, és tömje degeszre magát elviekben nullkalóriás csokifagyival?!
– Ö… Mi a gond?! – nézett rá előbb gyanakodva, később kissé ellenségesen, amitől a férfinak is érezte, hogy három lépés távolságot szükséges tőle tartania.
– Bocsásson meg drága hölgyem… látom én itt felesleges vagyok… inkább magára hagyom… - azzal már éppen készült magára hagyni Laurát, amikor váratlanul felbukkant a gyönyörű ara, és persze hogy azonnal Laurát vette célba.
Laura azonnal igyekezett átlátni a kissé kínos közjátékok kúsza egyvelegét, és máris belekarolt a vaditoan jóképű pasiba, majd azonnal elsuttogott pár keresetlen mondatot, mielőtt a mennyasszony ideért volna hozzájuk:
– Légyszives segít nekem! Ha megkérdezi az ara, csak mondd azt, hogy te vagy az új pasim! Később megígérem mindent elmagyarázok! – kérlelte esengő, őzike szemekkel, és amint az utolsó szavak is elhagyták ajkait a menyasszony máris előttük termett.
– Nocsak, nocsak nocsak! Micsoda váratlan meglepetés! – kiálltott fel, amint szemügyre vette régi vetélytársnőjét – Látom a léböjtkúra és diétázás, vagy önsanyargatás mégiscsak használt, akárcsak a zsírleszívás! Nem is tudtam Laura, hogy neked is küldtek meghívót?! – a meglepett hang mögött több volt az áskálódás, mint a tényleges meglepetés.
– Hát igen! Én is annyira örülök, hogy itt lehetek, és hogy gratulálhatok nektek Adrienn! – kissé sziszegett is a hangja, amint fogát összeszorította, hogy kitörni kész indulatait elfojtsa.
– Ó! – lepődött meg szemügyre véve a jóképű férfit. – Nem is tudtam, hogy már pasid is van! Úgy tűnik, hogy a hájasok bolygóján még férfiak is teremnek. – jegyezte meg cinikus szarkazmussal, mire látható volt, hogy Lauránál kis híján eltörik az a bizonyos mécses. Megpróbálta elrejteni fájdalmát, és könnyeit, hiszen brutálisan kemény melót fektetett abba, hogy leküzdhesse kamaszkori molettségét.
Ami viszont ezútán következett az őt lepte meg váratlanul.
– Üdvözöllek, és hadd gratulálok gyorsan nektek! Még be sem mutatkoztam! – jegyezte meg a jóképű pasi, mintegy tüntetésképpen, hogy nem árt, ha őt is bevonják a csajos beszélgetésbe. – Dr. Mérei Zoltán vagyok, és nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy végre egy olyan felbecsülhetetlen kincset találtam életem párjának, mint amilyen laura! Igaz drágám?! – kézcsókot adott a jócskán meglepett nőnek, míg az újdonsült ara nem győzte forgatni szemeit, és csodálkozni, hogy ez egyáltalán előfordulhatott.
– Hát… nos… én… igazán… - alig bírt megszólalni, mert még senki sem állt ki nyiltan mellette, és nem vette védelmébe. Szíve egyre hevesebben vert, és valósággal repesett titokban a boldogságtól, hogy azért lehetnek még rendes pasik is ezen a nyomoronc bolygón.
– Nos kedves Zoltán! Nem tudom, hogy a mi kis Laurácskánk mit mesélt neked a gimis éveiről, de annyit mondhatok, hogy rossz lóra teszel, ha vele maradsz, mert amint teherbe esik úgy fog kinézni, akár egy túlméretezett gyilkos bálna, és valószínűleg a gyerkőceitek is kiadós súlyproblémákkal fognak küszködni! – valósággal kéjes élvezetet érzett, hogy így felhánytorgatta Laura titkolni vélt magánéletét. Laurán megint csak erőt vett a szomorúsággal vegyes elkeseredettség. Ekkor vette észre, hogy a férfi, akit pasijaként igyekezett bemutatni megértő kedveséggel igyekezett átkarolni a derekát, és minden mozdlatából sak úgy áradt az empátia-toleranciával egybekötött vigasztalás.
¬– Tudja kedves Adrienn! Mi azért találhattunk egymásra, mert őszintén kimertük tárni a lelkünket, és megvallani saját őszinte érzéseinket. Szerintem Laura igazi kincs, és aki ezt nem látja az vagy egy idióta vagy egy szánalmasan gonosz némber. – A ,,némber” szót szándékosan kihangsúlyozta mintegy ezzel is jelezve hogy elsősorban a nem túl kedves arára gondolt. – Most pedig, ha megbocsátod de szeretnék egy kicsit kettesben lenni a barátnőmmel! – azzal tüntetően karon fogta a megszeppent Laurát, és elmentek, hogy még a mennyasszony irritáló közelében se legyenek.
– Ne haragudj, de egyszerűen utálom a velejéig gonosz, és áskálodó embereket, és sajnos ez alól a hölgyek sem kívételek. Te hogy érzed magad?! – kérdezte segítőkészen, akár egy igazi romantikus lovag.
– Én szóhoz is alig jutok, hogy még akadnak a földön igazi úriemberek! Annyira háás vagyok neked, hogy kimentettél a bajból, és védelmemre keltél! Nagyon kedves és segítőkész voltál! – jegyezte meg szemét lesütve szabadkozva.
– Nem tesz semmit! Tudod engem a nagymamám nevelt fel, mert a szüleim állandóan dolgoztak, és ő tanított meg – többek közt arra -,hogy a hölgyekkel illedelmesen, előzékenyen, és kedvesen kell bánni.
–Nagyon bölcs, és határozott asszony lehet a nagymamád! Nagyon szívesen megismerkednék vele!
– Mindenképp! Akkor ez most azt jelenti virágnyelven, és javíts ki nyugodtan, ha tévedek, hogy szeretnél a barátnőm lenni?! – nézett rá rejtélyesen, és kíváncsian.
– Igen… -gondolkozott el egy jelentős perc erejéig. -Mindenképpen kedves Zoltán, persze csak ha te is szeretnéd
– Hohó! Mi az hogy! Megtisztelnél vele! – karját nyújtotta, mire Laura belekarolt, és már nem is tűnt akkora fatális baklövésnek ez a rózsaszín sziruppal nyakonöntött esküvői dáridó.
Amikor a násznép és a vendégek elmentek a lagziba Laura azon kezdett el morfondírozni, hogy vajon Zoltánt megkérje-e, hogy fuvarozza haza őt autóval, mert bár volt jogsija, mégis kisebbfajta félelmérzet járta át, ha volán mögé kellett ülnie.
– Figyel csak! – vonta félre. – Ha ne okozok nagy gondot megtennéd, hogy hazaviszel, mert a kocsim sajnos ottmaradt a lakásomhoz közeli parkolóban. – szabadkozott kislányos hangon, amire egyetlen épeszű ember sem mondott volna nemet.
– Teljesen természetes! – felelte.
Egymástba karoltan lépkedtek komotos ütemben a férfi kocsijáig. Zoltán előzékenyen az ayósülés felüli ajtót is kinyitotta és besegítette a jócskán elpirult Laurát, aki biztos, ami biztos -, azonnal magára csatolta a biztonsági övét.
– Merrefelé is laksz?! – tudakolta csupán csak a pontos tájékozódás kedvéért.
– A festői dunakanyartól nem messze vannak azok az újépítésű zöldövezetes lakóparkok. De nem szükséges olyan hosszú útig vezetned. – szabadkozott, mert agon jólesett neki a férfi aggodó kedveskedő figyelmessége.
– Nagyon szeretnélek hazavinni! Márha nincs ellenedre! – indította be z autót, majd gázt adott, hogy kikanyarodhassanak a közúti forgalomba.
A hazáig vezető út nem volt több mint negyven-negyvenöt perc, amit beszélgetéssel töltöttek. Laura rájött, hogy kellemsen is lehet ismerkedni, és beszélgetni, és számtalan olyan kérdés megfordult a fejében, melyet meg kellett kérdeznie, hogy önmagában döntéseket legyen lépes meghozni.
Amikor aztán úgy tűnt, hogy már eleget mesélt életéről, és buktatóiról, melyet még senkinek sem volt mersze elmondani következett a férfi beszámolója rról, hogy miként és hogyan alakult élete.
Amikor aztán úgy tűnhetett, ogy kimerítették a témát Laurát kicsit el is nyomta az autó monoton mozgása, és átmenetileg lehunyta szemét. Amikor ismét kinyitotta meglátta, hogy már a dunakanyarban járnak, ahol az új építésű, zöldövezetes lakóparkokat építettek néhány éve, és ő ide költözött.
– Jó hamar ideértünk! Le a kalappal! Te aztán nagyon is ismered a várost! – jegyezte meg elismerően, amint a férfi gálánsan kisegítette a kocsiból.
,,Most kellene megkérdeznie, hogy szeretne-e feljönni a lakására!” Nem szabad csupán csak a testi gyönyörökre gondolnia, bár azt nem tagadhatta, hogy bizony jó párszor átfutott az agyán ez az elképzelés is. – Végül úgy döntött megkockáztat egy ártatlan nak tetsző kérdést:
- Nincs kedved feljönni egy kicsit? Nagyon szívesen megmutatnám a lakásomat! Nemrég nyerte el végleges formáját… - Most olyan ostobának, gyerekesnek érezte magát. Mi ez? Felhívás egy gyorsított menetre?!
– Igen, nagyon szívesen megnézném, de szerintem neked is bőségesen elég volt ennyi kaland, és ismerkedés a mai napra! – benyúlt méregdrága öltönyébe és kihúzott egy hófehér, dombornyomatos névjegykártyát amin szükséges telefonszámai, és emailjei is megvoltak találhatóak.
– Jó volna újra találkozni veled, ha te is szeretnéd…
– Igen… a számból vetted ki a szót… - rebegte, amikor a férfi ujjbegye hozzáért az ő vékony, finom ujjaihoz, és létrejött valami klönleges mágneses erőtér ketejk között.
A férfi most gyöngéden puszit adott az arcára, bár Laura jobban szerette volna, ha hosszantartó romantikus csókjelenetben olvadnak össze mindketten, de így sem volt rossz.
- Te keresel majd, vagy szeretnéd, hogy én keresselek?! – már megint egy ostroba kérdést kellett kockáztatnia.
– Tudod mit a jövőhéten nem tudom, hogy te hogy dolgozol, de nekem lesz délután egy kis szabadidőm, akkor majd felhívlak! – olyan megfontolt, kifejező tekintete és sármos hangja volt, hogy Laura hazudott volna önmagának is, ha később azt mondja nem tett rá különösebb benyomást. Valósággal megreszketett a térde, és jótékonyan kalapált a szíve.
– Örülök, hogy megismerhettelek… - búcsúzott tőle a férfi.
– Én is nagyon örülök… - hebegte, majd végignézte, ahogy Zoltán csinál egy kanyart és elhajt autóján a naplementébe.
A jövőhét kisebb káosszal indult, mert Laura munkahelyén mindenki a munkarőleépítésektől tartott, és számos érthetetlen konferenciát, és megbeszélést kellett tető alá hozni, ami miatt voltak nagyon kimerítő, és stresszes nehézkes hétköznapok, hogy Laura azt sem tudhatta, hogy hol áll a feje. Aztán végül elérkezett az a bizonyos előre megbeszélt csütörtöki nap.
Amikor holtfáradtan hazafelé ment a saját kocsijával, majd leparkolt a lakásához közel szinte azonnal kiszúrta a férfit, aki egy legalább száz szálas rózsacsokrot és egy közepes méretű Teddy-mackót szorongatott, és volt valami kisfiús elveszettség a tekintetében, ami csak még szívdöglesztőbbé tette.
– Szia! Ezt a kellemes meglepetést! – köszöntötte Laura. – Milyen aranyos mcid van… - jegyezte meg sugárzó mosollyal kicsit viccesen.
– Tudod szerettem volna jó benyomást kelteni, és emélem nem leszek gicces ha azt mondom, hogy egész álló héten csakis rád gondoltam. Nem tudtam, hogy szereted-e a virágot ezért hoztam rózsát… - félszgen átnyújtotta Laura felé a termetes, impozáns csokrot.
– Gyönyörűszépek! Meg sem érdemlek ennyi kedvességet… - tüstént beleszagolt a rózsá támasztotta illatórgiákba, aztán következett a játékos Teddy-mackó, amiek szintén kislányos örömmel volt képes örülni.
Zoltán még azon a hétvégén elvitte és bemutatta imádott nagymamájának, akivel Laura szinte azonnal megtalálta a közös hangot, és bár maga se hitte volna, de lelke mélyén úgy érezte, hogy kapott az ismeretlen sorstól egy új lehetőséget, hogy nem csupán párkapcsolata legyen, és végre szeressék, ahogy kellett volna, de egy új családot is.

VERSENGŐ JÁTSZMA

Gyerekeket látok vadulni
a videójáték-teremben
a csillagfény-tető alatt.
Előbb csupán a lappangó,
tompított agresszió-indulat
az mely totálisan fejbe kólint,
majd sorra jönnek a benső
valódibb vadállat-ösztönök.

A szórakoztató elektronika csak nem nyugszik.
Hol maradtak el a régi beszélő
Teddy-mackók, moncsicsik,
LEGO-emberkék?
Valami tudatosan megtervezett
eltaposás érhető tetten
az egymás közti kíméletlen,
brutál-versengés között is.

Négyen voltak,
s még a rosszcsontokon között
is mily hamar kiveszőfélben volt
a megalkudott betyár-becsület.
Váratlan-hirtelen a banda-vezér
lökdösödni kezdett mondván;
most majd ő következik,
míg mindenki más volt már elégszer.
S hipp-hopp már ki is bukkant a konfliktusok,
kicsinyes kis nézeteltérések
vérre-menő rákfenéje.

,,Most én jövök! Ti kussoljatok skacok!
Voltatok már elégszer!”
– ordította le őket,
s míg a többi fiúban parázsló
bosszú-villám lobbant titkon,
mint akik cinkosok módján
összeesküsznek az Egy-Valaki ellen,
addig a Vezér kedvére mókázhatott
s gyilkosan ujjongott is,
amikor egy játékszintet feljebb léphetett.

Egy lenszőke hajú kis pöttöm Angyalka
valamelyiknek a kishúga közéjük furakodott
s mint cserfesen kíváncsisodó betolakodó
a ,,Nagyok” játékát követelte:
,,Én is akarok!”
– A Vezér, akárha tollpihe lett volna
erősen megragadta vékony kis karjait,
s odébb lökte a kis-testvért, mondván:
,,Még túlságosan is gyerek vagy
a Nagyokhoz képest!”

– A kis Angyalka most lábon rúgta bátyát,
akit meglepett a váratlan támadás
abszolút ténye s már készült rá,
hogy kiadósan megtorolja,
s magasba emelte öklét,
aztán hirtelen mégiscsak a Józan
ész diadalmaskodott a nyers-ösztönök felett.
,,Emma! Húzz innen de gyorsan!
Később kapsz csokit!”
– vetette hanyagul oda.
De az Élet szomorú igazsága,
hogy még a kicsik is felnőhetnek!

KÖRMÖNFONT SZÍVESSÉGEK HÁLÓJA

Az öregasszony jóformán mindenütt megfordult, ahol éppen valami munka akadhatott a számára. Legtöbbször előbb vagy a téglagyár következett (amíg el nem érkezett a nyolcvanas évek végéi privatizációs hulláma), később főként egy pékségben, majd kisebb sarki boltban vállalt takarítói, vagy épp kisegítői állást. Persze sosem csupán csak azt csinálta, amivel esedékesen éppen megbízták főmökei, de jóformán majdnem mindent, ami az ún. jó üzletvezetéssel és a vevők maradéktalan kiszolgálásával kapcsolatos.
Gyakorta megtörtént például, hogyha a pék már jó előre, előző este begyurta a kenyér és zsömlesztát, hogy remélhetőleg hajnal táján már a kenyereskocsival kiszállítsák az üzletek számára a friss pékárut és süteményt a leleményeskedő özvegy öregasszony se perc alatt tiszta, hófehér kötényt kanyarított derekára, és ha kellett vitte a mázsányi nehéz, súlyos acélszínű fazekakat, keverő és dagasztóhengereket.
Bármit megcsinált csakhogy érezze azt a fajta különös szociális törődést, mely – a legtöbb esetben –, akkor fogja el az embert, ha vágyik a biztatásra, bizalomra és a törődés különös keverékére, melyet szeretteitől, és családtagjaitól valószínűleg odahaza sem kaphatott meg. Nem is tévedtek olyan nagyot azok, akik az öregasszonnyal kapcsolatosan úgy vélekedtek, hogy mindig derűs, mosolygós, és javíthatatlan optimizmussal igyekszik beragyogni a kopottas, nehézkes, és jócskán túlterhelt hétköznapok szürkeségét.
Bár dolgos, ám részeges férje ideje korán meghalt, rövid idő múltán maga is belátta, hogy nagyon is hiányzolja az emberek társaságát, és a szociális együttléteket, melyek tevékeny életét mind meghatározták. Két felnőtt fia közül az idősebbik volt az, mely gyakorlatilag minden hónap során kis családjával be-betoppant, és meglátogatta őt.
De ami még talán ennél is fontosabb az, hogy az öregasszony sehogyan sem tudta beosztani azt a kevéske keresményét, amit innen-onnan kapart össze, és ha még ehhez a soványka nyugdíját is hozzávesszük, mely a téglagyárban történt jócskán kemény fizikai megterhelések bére is volt egyben, akkor a legtöbb hozzáértő ember szinte azonnal elcsodálkozik, hogy özvegy Matusáknénak hogyan nem maradt a hónap végére annyi megtakarítása se, hogy düledező, vályogviskóra emlékeztető családi házán a folyamatosan javításra szoruló kerítést, vagy kúpcserepeket egy valamirevaló, és értő mesterember segítségével megcsináltassa.
– Ugyan, ugyan már kedveskéim! Jó van az úgy, ahogy van! Van étel, meg ital! Nem bánkódunk, hanem vígan éldegélünk! – Akárhányszor csak megkérdezték családtagjai, hogy szüksége van-e bármire, amiben hiányt szenved, rendszerint már a jól ismert szöveget hallhatták.
– …De hát anyuka! Ez azért mégsem ennyire egyszerű, nemde?! – kérdezte tőle menye, aki legszívesebben kissé felelőtlen anyósa helyett is beosztotta volna a pénzt, hiszen jól tudta, hogy az öregasszony képtelen parancsolni magának, márha költekezésre került a sor, és persze jócskán hajlamos megjátszani a gavallér Csekovits bárónőt.
– Anyus! Hagyd a francba! – dorgálta le kissé indulatosabban a szokotnál a már egyébként is sokszor síkideg férje, akit – valami miatt -, szinte állandóan az irritáló idegesség környékezett, ha egyszem anyjához készült látogatóba. Elegendő volt csupán egy kissé jóhiszemű, vagy naivul gyerekes beszólás itt, egy eltévesztett, vagy meggondolatlan elszólás ott, és a férfi indulatai valósággal atombomba maghasadást pródukáltak, és ilyen esetekben jobb volt, ha nem háborgatják egyébként is ingatag lábakon álló lelki egyensúlyát.
Később az özvegy öregasszonynak föl kellett ásni a kertjét, le kellett szüretelni a szőlőjét, melyet még részeges férje után örökölt meg, és mint mondta ,,valakinek ezt is meg kell csinálnia”, ilyen esetekben előszeretettel vette igénybe főként a szintén nyugdíjaskorú utcában lakó emberek segítségét.
– Béluska drága! Egy hatalmas szívességet szeretnék kérni! – kezdte mondókáját. – Persze csak, ha lehet.
A szomszédban lakó nagyon dolgos, ügybuzgó idős, nyugdíjas férfi feleségével együtt mondhatni rendszeres vendégnek számított Matuskáné portáján, hiszen a férje halála után kicsit mintha szándékosan nem vett volna tudomást az idő múlásáról, és egyre távolabb került a reális valóságtól, mondván; egy-egy kisebb jellegű kerti munka, mint például a szőlőmetszés, cseresznye és barackszedés, vagy kertásás bizony-bizony pénzbe került, és miután az öregasszonynak mondhatni szinte sose volt elegendő anyagi forrása így csavart egyet az élet nehézkességén, és főként barátilag kérte meg az embereket, hogy ingyen dolgozzanak neki.
– Béluska drága! Még egy szíveséget szeretnék kérni! Van egy kis sóderes homokom az udvar végiben, és nagyon mozog a tetőn az a fránya kúpcserép! Megtudná esetleg javítani?! – ilyen esetekben színészi vénáját kamatoztatva – nagy általánosságban -, szinte mindig kétségbeesett, és esendő, nyomorúságos arckifejezést igyekezett felvenni, hogy ezzel is kivívhassa az emberekben lévő empátiát, és toleranciát. Ám az idegen emberekkel kicsit meg is gyűlt a baja, hiszen azok az esetek többségében rendes pénzt, vagy kiszállási díjat kértek a kisebb-nagyobb kerti munkák, és házfelújításokért cserébe.
– Semmi gond Erzsike néni! A délelőtt folyamán átnézek, és azonnal megjavítom! – válaszolta a megbízható idős, nyugdíjas ember, aki részvéttel vegyes empátiát érzett a hamar megötvegyült öregasszony iránt, és tőle telhetően igyekezett mindenben segíteni, és támogatni őt.
Történt aztán, hogy egyik nap az öregasszony úgy határozott, hogy elvet néminemű burgonyát és zöldséget a jó homokos talajba, ahol kicsit mindig könnyebben ment a kapálás és gyomok kapirgálása. Éppen lehajolt volna, hogy fölkapálja a jóminőségű, homokos földet, amikor egyszer csak – ki tudja miért -, ott helyben menten összeesett.
Még szerencse, hogy a szomszéd nyugdíjas férfi éppen átnézett, hogy csináljon ezt-azt, amikor azonnal kiszúrta, hogy az idős asszony magatehetetlenül, eszméletlenül fekszik a hátsó udvarnak a kis kertjében. Azonnal odasietett hozzá; gyöngéden karjaiba vette és bevitte a benti szobába, és próbálta magához téríteni, miközben azonnal hívta a mentőket, akik húsz perc alatt értek ki a kertvárosba.
Mint később kiderült az öregasszonynak szívpitvar fibrlillációja volt, ami miatt az oxigén nem tudott az erek hálozatán át eljutni a szívéhez, ami igen-igen komoly gondokat okozott volna, így a kórházban egy sikeres operációt követően pacemakert kapott, mely gyakorlatilag egyenletes színten tartotta a szív és érrendszeri működését. A veszekedés akkor robbant ki, akár egy robbanással fenyegető puskaporos hordó, amikor az öregasszony pár nap múltán nagy kegyesen felhívta felnőtt fia családját Budán, és elújságolta, hogy pár napig kórházban kellett lennie, mert összeesett a kertészkedés közben.
– Hogy micsoda??? Mit hallok??? – hitetlenkedett előbb menye, később már felnőtt fia a méregtől nem látva egymás után gyújtott, majd szívott el legalább két doboz füstszűrös cigarettát, amikor hétvégén meglátogatták.
– De hát miért nem szólt azonnal nenünk mama?! – vonta kérdőre karba tett kezekkel a menye. – Hogy tehetett ekkora felelőtlenséget?! Nagyon aggódtunk magáért!
– Ugyan már édes lyányom! Semmi ez! Bakfitty! – legyintett, mintha ténylegesen csupán csak egy rutinbeavatkozásról, és nem életmentő műtétről lett volna szó.
– …És ha történt volna veled valami mit mondtunk volna a kisunokádnak?! – Most felnőtt fián volt a sor, hogy kicsit észhez tértítse, és kiadósan meg is dorgálja szeleburdi, felelőtlen anyját.
– Te is tudod édes fiam, hogy nem erről van szó. De hát az adott helyzetben… - próbálta magában megtalálni a lehető legmegfelelőbb szavakat az adott helyzet komolyságára. – Hál’istennek nem történt komoly baj! Még szerencse, hogy Béla bácsi itt volt mellettem… - hálás szemekkel nézett a tétován álldogáló nyugdíjas férfira, aki tekintetét lesütötte, mert nem kedvelte, ha olyasmiért dicsérik, ami bárki másnak is éppen úgy kutya kötelessége lenne.
¬– Hát akkor nagyon köszönjük kedves Béla bácsi, hogy segített! – vette át a szót az öregasszony menye, aki úgy érezte tartozik a jószándékű, mindig segítőkész idős férfinak. A családfő is megköszönte a segítséget, persze csupán csak azért, hogy le ne maradjon a felesége mögött.
Később aztán hatalmas, viharszerű eső esett, mely gyakorlatilag az egész tetőszerkezetet megrongálta, és miután házbiztosítás és ehhez hasonlók nem voltak, így megint csak faramuci helyzet állt elő, hiszen azért, hogy új tető lehessen az öregasszony feje felett bizony jócskán a zsebbe kellett nyulni a családtagoknak. Így történt, hogy az öregasszony – átmeneti megoldásként -, beköltözött kisebbik fia kertes házába, ám annak is talán a legkisebb volt gyerekszobájába, miután a másik két unoka is nagyobb lett.
– Ugyan, ugyan! Édes fiacskám! Nem szükséges! – hárította el magától az önzetlen segítséget, mint valami nagyúri dáma, aki különleges kiváltságok egyedüli birtokosa, és ezt tudja is magáról.
– Csak semmi de anyuka! Amíg nincs kész az új tető addig velünk fog lakni! Meglássa jól megleszünk, és mikor végre majd újból visszaköltözhet meglássa, hogy nagyon fogunk majd hiányozni. – Beszélgetett el vele kisebbik fiának felesége.
Csakugyan úgy történt minden, ahogy a második feleség mondogatta, hiszen az öregasszony olyannyira otthonosan berendezkedett a kis egérlyukszerű szobában, hogy alig telt el négy-öt nap, és semmi kedve sem volt hozzá, hogy akárcsak kimozdulna, vagy megmozgassa törödött, macskásodásnak indult izmait. Naphosszat a sorozatokat bambulta a tévén, vagy éppen szóval tartotta azokat az illatőket, akik kisebbik fia házánál rendre előfordultak. Alighanem egy rövid időn belül kisebbik fia családja is belátta, hogy az idös nőnek sokkal jobb lesz, ha záros határidőn belül visszaköltözik, ezért még abba is belementek, hogy beszállnak a megrongált családi ház tetejének felújítási költségeibe, így alig két hónapon belül az öregasszony komótos kedvvel már vissza is költözött saját, jól bevált fészkébe, és sugárzó örömmel eldicsekedett vele fűnek-fának, hogy neki mennyire jóravaló családtagjai vannak, hogy új tetőt csináltattak, és persze még ezt, meg azt, amit muszáj volt megjavítatni, vagy kicserélni, hogy működőképes legyen az élet.
Az öregasszony mindig szeretett vendégségbe menni. Ilyenkor mintha azt hihette volna, hogy az emberek – az esetek többéségben -, azért fogadnak vendégeket, mert már nagyon régóta nem látták egymást és kíváncsiak arra, hogy ezzel, vagy azzal az illetővel mi is történt? Valójában azonban a venségségbe járás, és vendégfogadásnak is megvoltak a saját különbejáratú játékszabályai, melyet minden körülmény között illett betartani.
Özvegy Matuskáné bizony mindig is értett hozzá, hogy a lehető legízléstelenebb, ízlésficamban szenvedő, tiri-tarkamintás ruhadarabokat öltse magára, mert mint mondta színes, nyughatatlan, és vibráló személyiségéhez ezek a ruhadarabok a legmegfelelőbbek, és míg főként menye szívesen felajánlották, hogy vesznek neki új ruhákat, és egyéb stílusos dolgokat, addig az idős nő következetesen hárított, és azt mondogatta, hogy jó az neki úgy, ahogy eredtileg volt. Nem lehet persze pontosan tudni, hogyha már pénz szűkében volt, akkor vajon a vendégváró süteményeket és nyalánkságokat hogyan és miként volt képes egy összegben kifizetni. Csupán csak jóval később derült rá fény, hogy miután megtörtént a vendégjárás az öregasszony ledolgozta a sütemények, és nyalánkságok árát abban a kis vegyesboltban, ahol rendszerint vásárolt. Persze erről akkor, és utólag sem beszélt senkinek. A szomszédok viszont szerettek mindenről pontos, precíz képet, és fogalmat kapni, és persze később kisebbfajra botrány lett belőle, hogy az öregasszony miért nem árulta el, hogy megint nincs egy árva fillérje sem, amikor boldogan segítettek volna rajta.
Matusákné egyszer csak észrevette, hogy egyre gyakrabban jár temetésekre. A jobbára hangulatos, és takaros kertesház utcában, ahol lakott egyre szembetűnőbb volt a halálozási arány. Szinte úgy nem telhetett el egyetlen ht, vagy hónap sem, hogy valamelyik nyugdíjaskorú ember meg ne halt volna az utcában, és ilyen esetben Matuskáné kutya kötelességének érezte, hogy utolsó földi útjára kísérhesse a megboldogultat, és persze jócskán elbeszélgethessen annak családtagjaival, mintha egyben lelki tanácsáadó szerepében is akart volna tetszelegni.
– Hát igen kedveskéim! Ez fölöttébb rettenetes és nagyon szomorú! – kezdte kicsit morbid ünnepélyeséggel beszédét. – De gondoljuk csak meg, hogy milyen gazdag, tartalmas, és nagyszerű élete volt. Nem igaz?! – szembefordult ilyenkor a gyászoló családtagokkal, és mintha csak pap lett volna azonnal prédikálni kezdett, és vagy háromnegyed órán át folyamatosan szóval is tartotta az egybegyűlteket. Aztán amikor vége volt a temetésnek egész egyszerűen hazament, és megpróbált a maga kissé hiperaktív, és izgága módján megnyugodni kicsit.
Egyszer csak azt vette észre, hogy már csupán csak ő maradt a kis utcácskában, és néhány szintén vele egykorú, vagy épp idősebb szomszédja. A kertvárosi utca új aszfaltburkolattal lett gazdagabb, és ez – magától értetődően -, jócskán meg is növelte a főként autókból álló népes közúti forgalmat, ami miatt valósággal öt percekként autók jöttek mentek, és nagyon úgy tűnt, hogy egyetlen szempillantás alatt nyüzsgő hangyaboly lett az egész egykori csöndes, nyugodt, vidékies utca. Az öregasszony – mondani se kell -, ennek felettébb megörült, hiszen már a lételeméhez tartozott, hogyha valahol történt valami esemény akkor neki arról eső kézből, és persze sürgősen értesülnie kell, így egyik kedvenc elfoglaltsága az lett, hogy vitt egy kis fából összetákolt sámlit a kerítése elé, és mint aki jól végezte a dolgát, és csupán csak kíváncsiságában bámészkodik kiült az utcában, és jóformán mindenkit tüzetesen szemmel tartott, mintha ez lett volna a szakmája, vagy az elsőrendű feladata.
Ez persze azonnal szemetszúrt a sokszor mindenlében kanál szomszédjanak is, akik közül néhányan szóltak a hatóságoknak, hogy próbálják meg jobb belátásra bírni az öregasszonyt, mert sokszor ténylegesen úgy viselkedett, mint akinek nincs ki a négy kereke. Egy járőrkocsit is kiküldtek erre a célra. Tüstént két szép szál, huszas éveiben járó rendőrlegény szállt ki az ajtóból, és kíváncsian odaléptek az sámlin ülő öregasszony elé:
- Szép jó reggelt asszonyom! – köszöntötték.
– Jó reggelt Tiszt urak! Parancsolnak egy finom erős kávét, vagy valami mást?! – érdeklődött kíváncsian.
– Nem köszönjük szépen! Csupán csak érdeklődnénk kedves asszonyom, hogy minden rendben van-e önnél?!
Az öregasszony nem igazán értette a kérdést, ezért teljesen természetes, hogy hosszabb ideig is elrágódott a megfelelő válaszon, mielőtt felelt volna:
– Netán bajban vagyok?! – tért aztán a lényegre.
– Ugyan kedves asszonyom! Amíg nem vét a törvény ellen, addig nincs szó bajról, mi csupán érdeklődnénk, hogy minden rendben van-e, mert bejelentést kaptunk a környékbeni lakóktól, hogy Ön mindig itt üldögél egyedül az utcán, és olyan… magányos. – magyarázták el neki.
Az öregasszony most aztán jócskán megdöbbent. Elvégre ki állította, hogy ő nagyon magányos, és elvesztett lenne? Ez sehogyan se fért a fejébe. Minden esetre, ha ez a két rendőr váratlanul megjelent, akkor azonnal átfutott az agyán, hogy jobb lesz, ha ezentúl majd távoltartja magát minden bajoktól, és talán jobban is járna, ha – legalább is -, egy kis ideig nem mutatkozna nyilvános helyen, és az utcában sem.
– Köszönöm, hogy jöttem! Az ember kicsit mindig biztonságban érzi magát, ha maguk megjelennek! – válaszolta szívélyes bájmosoly kíséretében.
– Mi az Önök a lakosság szolgálatáért vagyunk kedves asszonyom! – felelte kórusban a két fiatal legény, mintha betanult mondókát mondtak volna, majd tisztelegtek az öregasszony előtt, autóba vágták magukat és hamar el is mentek. Az öregasszony pedig továbbra is fogta a kis fasámlit és kedvére nézte az embereket – igaz -, ezúttal saját kerítésén belül maradva, hogy még véletlenségből se érhesse szó a ház elejét.