APASZÍV ÉS SZERELEMHULLÁMOK

– Mit szólnál hozzá kisvirágom, ha apu levinne téged a tengerparta? – kérdezte kislányát Mayát az apukája, aki jóformán még csupán alig volt hat-hét hónapos, és nevét a Maya a méhecske c. rajzifilmsorozatról kapta, mert az apjának hirtelen csak ez jutott elsőként kapásból eszébe. Nézte, bámulta imádnivaló, bájos, gyönyörűséges kisbabáját, aki most egy mini etetőszékben üldögélt, és látszólag fogalma sem volt arról, hogy mit is próbált tőle kérdezni nagyon is kíváncsi apukája, ehelyett inkább igyekezett betartani a szülő-gyerek protokollt, és diplomatikusan mosolygott.
– Kérsz egy kis finom, ínycsiklandó sütőtökpürét kis hercegnőm? – érdeklődött mézes-mázosan incselkedve, és kinyitva a bébiétel kupakját egy aprócska mokástanállal máris beletúrt a kissé gusztustalan narancssárga színű gyümölcshúsos pépbe, ami – elvileg –, minden kisbabának nagyon ízlik, mert eszik, akár kacsa a nokedlit. Maya azonban alig egy-két kanálka után – ki tudja miért –, máris fújolni kezdett, és határozottan kiállt saját álláspontja mellett, hogy miszerint: most inkább köszöni szépen, de mégsem kér.
– Semmi baj drágám! Majd akkor ebédre eszünk valami finomat! – óvatosan, gyöngéden, mintha felbecsülhetetlen kincs lenne kivette a kisbabát az etetőszék fogságából, majd ráadott egy mini uszódresszt, és egy helyes kis nyárias kalapot, majd miután a strandtáskát összekészítette a szükséges kisbabáknak szánt holmik tömkelegével; ki nem felejtve a bőséges pelenkakészletet, naptejet a leégés ellen biztos, ami biztos, illetve néhány bébitápszert, ha esetleg Maya újfent megéhezne, máris készen álltak egy kis strandolásra.
– Akkor most apu elvisz egy kicsit fürdeni csillagos galambom! Még nem is tudod, hogy mennyire szeretsz majd fürdeni! – babusgatta szavaival a kislányát, és Maya egyből ujjungani, sikongatni kezdett, amikor apja grimaszolni kezdett, és más hangokon kezdett beszélni.
Maya anyukája egy úrinő, volt szépségkirálynő volt, aki egyik napról a másikra kikötötte, hogy mivel most éli fénykorát és a vállalkozása is sínen van még véletlenül se fér bele kiszámított, és beosztott, nagyvilági életébe egy csecsemő, így amikor a kislány megszületett már az első három nap után szó nélkül lelépett otthagyja a síró kisbabát az apja gondjaira, akinek bizony – legalább is kezdetben –, nagyon is komoly fejtörést okozott, hogy vajon mit is tudna kezdeni egy pöttöm kis angyali lénnyel?!
De aztán végül – hála az apuka gondoskodó anyjának, és kisebb segítségnek –, egészen szépen belejött már a pelenkázásba, büfiztetésbe, és altatásba is. Még szerencse, hogy Maya tejfogai még nem bújtak ki, így legalább az éjjeleket viszonylag zökkwnőmentesen megúszta, de hát ami késik az nem biztos, hogy múlik.
Magára csatolta a bébihordót, majd széles vállalira vette a pelenkázószettet, és a közepesméretű sporttáskát, amibe minden szükséges holmit elviekben belezsúfolt, majd gondosan bezárta az ajtót, és szépen slattyogva elindultak a napfényes tengerpart irányába, mely – szerencsére a kora délelőtti órák környékén –, még jószerivel tökéletesen elhagyottnak, és lakatlannak tetszett.
Az apuka egy-két ismerőse, és barátja előre szólt, hogyha egy kisbabával mutatkozik a legtöbb dögös bombázó nő azonnal valóságos ostrom alá fogja venni, hogy csupán csak egy röpke pillantást vethessenek az imádnivaló kislányra, és aztán – meglehet –, hogy őt is mint szingli apukát azonnal beakarják majd cserkészni, ám az apuka – mivel a szupermodel barátnővel már jócskán megégette magát –, így egyáltalán nem foglalkozott a rosszindulatú pletykákkal.
A parta hamar kiértek. A sós levegő és a fokozatos melegedő idő valósággal azonnal megcsapta a férfi orrát, amint egy nyugodt, és viszonylag árnyékos helyen letáboroztak. Az apuka azonnal kifeszítette a napernyőt, és igyekezett úgy leültetni a kislányát, hogy az mindvégig hűvösben maradjon. Aztán máris testápolót, és naptejet vett elő, és bekente a kislány arcocskáját és gyakorlatilag mindenét, hogy a káros napsugarak kárt ne tehessenek benne.
Alig kente be jó alaposan a kisbaba arcocskáját a ragadós tejfehér masszával váratlanul a még kissé hideg tenger habjaiból egy lebarnult, bikinis bombázó hölgy lépett ki. Mintha az ember egy szándékosan lassított filmet nézne egy olyan emberről, akin minden szinte szó szerint tökéletesen a helyén van, és persze rendkívül vonzó. Ahogy kilépett a vízből és kicsvarta derékig érő, hullámos, fekete haját mintha máris megpillantotta volna a férfit, aki szándékosan úgy tett, mintha kislányával lenne elfoglalva, és kisebb gondja is nagyobb lenne annál, minthogy akárcsak bárkivel is flörtöljön.
A barna szupermodel bombázó tett pár tétova lépést, majd – úgy tűnt –, egyre közelebb merészkedik, hiszen ki tudja ellenállni egy imádnivalóan gyönyörűséges és huncut, pajkos kisbabának, nem igaz?! Ez akár még csajozáshoz is bőségesen elegendő.
– Hello… - köszönt a levegőbe tétován.
A férfi még mindig a kisbabával foglalkozott, mire a bombázó hölgy tett még egy kísérletet a biztonság kedvéért.
– Ne haragudjon… - szólította meg kicsit hangosabban.
– Ó… én kérek bocsánatot… - játszotta el az őszintén meglepettet a férfit, holott pontosan tudta, hogy a gyönyörű nő őt figyeli. – Éppen a kislányomat próbáltam meg bekenni leégés ellen… - mutatott ügyetlenül a naptejes flakonra.
– Hát azt magam is látom! – A gyönyörű bikini nő azonnal lehuppant a homokba, és szemügyre vette a tetőtől-taplig testápolóban tocsogó kislányt. – Nem haragszik meg, ha kicsit segítek?! – annyira igéző, ellenállhatatlan, és varázslatos mosolyú volt ebben a percben, hogy az apuka szíve önkéntelenül is megdobbant, és váratlanul érte, hogy a romantikus érzések újra rátörnek, és birtokba veszik egész lényét.
– Ö… csak tessék…
A bikinis gyönyörű nő gyöngéden, mégis értő mozdulatokkal vette ölébe a kisbabát, aki most nagyon nyugodt, és szófogadónak tűnt, és látszólag kíváncsian szemlélte, hogy vajon mi a csudát akarhat tőle ez a gyönyörű, kedves néni?
– Hát szia te gyönyörűség! Gyönyörű kislány vagy! Hadd nézzelek! – hosszú kezével máris végigmérte, hogy min kell változtatni. – Tudna nekem adni egy nedves ruhát, vagy popsitörlőkendőt?
– Ö… persze! Természetesen! – Az apuka máris benyúlt a sporttáskájába és addig kotorászott, míg a keze ügyébe nem akadt egy.
– Nagyon köszönöm… - gyöngéden igyekezett letörölni a fölösleges tejfehér masszát a kislány arcocskájáról, és orráról is. – Így már sokkal jobb igaz drágám? – kérdezgette, becézgette a kislányt, aki szemmel láthatóan rendkívül élvezte, hogy végre valaki csakis kizáróan vele foglalkozik.
– Jaj bocsásson meg, még be sem mutatkoztam… - hirtelen észbe kapott a gyönyörű nő. – Gabrielle vagyok! Nagyon örülök a találkozásnak! – nyújtotta ki hosszú kezeit, és hagyta hogy a férfi megérintse. Nem is kellett több. Az a bizonyos belső vágyakozás és szikra valósággal azonnal kipattant.
– Dávid! – felelte.
A gyönyörű nő, mintha csak kisebbfajta bolha, vagy szúnyog csípte vona meg azonnal visszahúzta a kezét, de kellemesen el is pirult. Az apuka is rendkívül zavarban volt, de szíve veszettül megdobbant. A kora délelőttből hamar dél lett és a nap izzó vaskályhaként kezdte bombázni az emberek bőrét, így az aggodó apuka jobbnak látta, ha kisbabájával tartósan árnyékos részbe vonulnak.
– Nagyon meleg idő lett! Valóságos trópusi kánikula! – jegyezte meg, majd elővett egy papírzsebkendőt, hogy megtörölje jócskán izzadó homlokát, és persze, hogy átmenetileg leplezze gyerekes zavarát. – Azt hiszem jobb lesz ha Maya és én árnyékba vonulunk.
– Hát az már biztos! Ha megengedi szeretném Önöket elkísérni egy darabon… – jelentette ki kisebbfajta büszkeséggel a hangjában az egzotikus szépség.
– Ö… ha ráér, és nem okozunk gondot, miért is ne?! – Az apuka szíve úgy dübörgött mellkasában, mintha valósággal ordítozna, és azt mondaná: ,,Csókold már meg végre ezt a földre szállt istennőt, de azonnal!” – mégis visszfogta magát, hiszen talpig úriember volt.
A férfi gondos alaposággal összepakolta a kisbaba holmiját, majd a kifeszített, nagyméretű napernyőt is gondosan összehajtotta, a sporttáskájába minden szükséges dolgot betett, és amikor a bébihordót kellett volna felcsatolnia benne a kisbabájával, a gyönyörű nő tett egy ajánlatot:
– Ne haragudjon, de ha adhatok egy baráti tanácsot: szerintem sokkal könnyebb lesz, ha Ön cipeli a holmijukat, míg én viszem a kislányát. Mit szól hozzá?! – annyira esengő őzikeszemei voltak, hogy a férfinak képtelenségnek tetszett nemet mondania. Látszott a gyönyörű, fiatal nőn, hogy valósággal ég a vágytól, hogy dédelgethesse egy kicsit a kislányt.
– Csak egészen nyugodtan! – válaszolta, majd lassan elindultak. Ebben a percben ténylegesen úgy festettek a külső szemlélők szemében, akár egy igazi háromtagú család.
– Volt már olyan érzése Dávid, hogy találkozott valakivel, akiről azt gondolta, hogy élete nagy szerelme lesz, gyerekei apja és az illető alig hét hónapnyi fergeteges kapcsolat után egyszer csak kiszállt és lelépett az életéből?! – Zsigerileg őszinte kérdése nagyon meglepte a férfit, hiszen néhány hónappal ezelőtt már ő is átélt egy komoly szerelmi szakítást.
– Sajnos igen… Maya anyukája kilépett a kapcsolatunkból, és azóta még a kislányát sem akarja látni, mert független bulizós életet akar magának! – vallotta be.
– Már megbocsásson, de ez aztán már mindennek a teteje! Egy ilyen gyönyörűséges és imádnivaló kislánnyal ilyet művelni! – lászott a nőn, hogy rendkívül bosszús és mérges amiatt, ami a férfivel és a kilányával történt.
– Tudja kedves Gabrielle, én is millioszor átrágtam már magam ezzel a témával kapcsolatban, és rájöttem, hogy nem érdemes erőltetni! Ha Maya anyukája nem akar szervesen részt vállalni a gyereknevelésben és egyebekben nem lehet őt erre kötelezni,vagy kényszeríteni!
– Hát ebben lehet valami… - töprengett el egy pillanatra. – De azért ami sok az sok! – nyíltan, őszintén kimondta, ami bántotta és a férfi egyre inkább vonzónak találta ezt a tulajdonságát.
Miközben hazafelé sétálgattak a hűvös árnyékot adó, terebélyes lombozatú fák alatt a gyönyörű nő kezte úgy érezni magát, mint aki máris tartozik valakikhez, és ezt a fenséges és megváltó érzést semmi és senki kedvéért sem cserélte volna el.
– Hol laknak egész pontosan? – kérdezte.
– Itt a közelben! Tudja szerencsére közel van a part és van egy-két bolt ahol, ha kell valami Mayának azt be tudom szerezni!
– Okos ötlet! – jegyezte meg.
A gyönyörű nő egészen hazáig kísérte az apukát és kislányát.
– Hát… megérkeztünk… itt lakunk! Bejön esetleg…? – kérdezte miközben kulcsaival babrálva igyekezett kinyitni a kerítéskaput.
– Azt hiszem jobb ha… megyek… - szabadkozott. – Megsimogatta, megölelgette a huncutan mosolygó, imádnivaló kislányt, majd gyöngéden visszaadta az apukának.
– Nagyon köszönjük Mayával a segítséget! Tényleg a legjobbkor jött!
– Ha nem bánják akkor szeretnék még sokszor találkozni Önökkel… - szandálját kezdte bámulni attól való félelmében, hogyha vágyakozva ránéz a férfira megint elfogja az átható pirulás.
– Nagyon örülnénk neki! Igaz Maya? – kérdezte a mosolygós kisbabát.
– Legyen fantasztikusan szép napjuk együtt! – válaszolta búcsúzoul a gyönyörű nő, majd elsétált, mert úgy érezte váratlanul érte, hogy megint szerelmes lehet, vagy hogy újból őszintén megszerethet valakit. Szívében és lelkében egymást kergették az összetett gondolatok. Valakitől egyszer azt hallotta, ha a szívére hallgat az ember az sosem fogja becsapni! Most mégsem akarta elkapkodni ezt a nagyon jóleső, bizsergető érzést. Felszabadultan sétálgatott a tengerparton.

SANYARÚ SORSSZERŰSÉG

Lassan oszló, hófehér homály
karcolja meg a tudatos ébredést,
amit a kósza álom magával visz.
Titkon már egymásra rakódik
rétegzetten a van-volt-lesz alappillére.

A hangok illattá, szagokká,
fojtogató semmivé torzulnak
álszerényen idebenn.
Hétköznapok szánalmas,
csőlátású pupilláján egy mozdulat,
elvetélt gesztus,
akár a légypapír mindig fennakad.

Merengve üldögél benned játékos mosoly,
kíváncsiskodni készt baráti akarat.
A Semmi megkezdett fonalán a Létezés,
akár elszáradt falevél hamar lehullik,
melyről már azt hihetted könnyedén feledhető.
Lüktető, éles érintésre
minden sebesült önmagába húzódik,
visszavonulót fúj.

Szemek szirmainak sötétedése
számodra jelentéssel bír s többet elárul,
felfed, mint olcsón eregetett,
hivalkodó szavak, gesztusok komisz üzenete.
Gyermeki szorongás kaphat
így új értelmet a nyers s önelégült valóra,
amit muszáj volna még megvigasztalni
– de nem lehet, sem tartós,
biztonságot nyújtó megváltás,
sem toleráns megértés,
hát megalkuszol s megbékülsz végül vele.

Ösztöneid rátarti türelmetlensége
jogosan egyre forrong,
rettegő félelmeid háttereibe,
kulissza titkaiba már egyre
kevésbé húzódhatsz.
Nyughatatlan Odüsszeia-lelked
örökkön máshová vágyódik.
Burkolt arcodat folyamatos
Janusz-kétségek sebzik,
sebesítik szüntelen.

,,Vajon jól tetted-e, hogy alkonyatok
szent haldokló lángrózsáinál
nem vallottál színt s örök szerelmet?!”
– De ehelyett a tartós magánnyal
s örök hiánnyal léptél szövetségre.
Lelked kókuszdió-kérgeit repesztgetnék,
törnék fel szorgalmas angyalok.
Te azonban mégsem hagyhatod
mert az egy-Valaki szólít
egyedül magához törvényeket ülni feletted!

A BUKÁS ÁRNYÉKA

Ideges hascsikarást, tartósnak ígérkező hányingert érzett, mintha – legalább is –, képzeletben máris megkínoznák, vagy kiadósan hasba rúgnák. Nyolcadikos volt, és a félévben máris kapásból bukásra állt matekból.
,,Most mi a fenét kellene neki csinálnia?! – vallatta magát. Az adott tanárnő egyébként is egy velejéig bosszúszomjas boszorka, hárpia, aki öregebb mint az országút, és ráadásul pocsék tanárnő, mert egyszer nem kérdezte volna meg az osztályt, hogy vajon érti-e mindenki a hatványozást, vagy azt az átkozott gyökvonást!” – A reáltantárgyak tekintetében valahogy mindig is hadilábon állt, mert sehogy sem akart sem az adott tananyag, sem a házi feladat a fejébe menni, és mikor egyszer-egyszer az illető tanárnő kihívta a rettegett táblához felelésre csupán csak makogni, mekegni mert mint valami dadogós, dagadék kecske, vagy egy olyan háziállat, ami még nem ismerheti az emberi beszédet.
– Hát… hát kedves Balázs! Mondd meg a szüleidnek, hogy szeretnék velük elbeszélgetni! – közölte a tanárnő, majd befirkantott egy bejegyzést az ellenőrzőkönyv hátuljába a ,,szülők” rovatba, aztán odaadta a kis füzetet Balázsnak, aki szégyen szemre a helyére kullogott.
,,Hát kellett ez neki?!” – faggatta magát továbbra is miközben átkelt majdnem a fél lakótelep meglehetősen egykedvű, és sívár pusztaságán, mert anyukája képes volt a lehetetlen vállalkozásra és sikeresen kerített a számára egy matek korrepetáló tanárnőt, aki nagyon kedves és szimpatikus volt – legalább is –, a kezdeti időkben.
Amint átvágott a lakótelepen a Knight Rider c. sorozat legújabb része járt az eszében, meg az, hogy kevés barátja lévén ő miért nem tud magának megspórolt zsebpénzéből egy beszélő, éjfekete csodaautót vásárolni. Talán még anyukája is belemenne apja bármennyire is ellenezné ezt a gyerekes fantazmagóriát.
Lehorgasztott fejjel közlekedett rendszerint, mint akinek már így is egynél több bűne, vagy vétsége akad, amit a lelke számlájára írhat a legtöbb ember, pedig csupán egyetlen bűne volt, hogy tiszta szívből rühellte, és utálta a matekot, de hamar belátta, hogy valamit muszáj lesz csinálnia, ha nem akar évet ismételni, és nyári tanfolyam keretében a suliban rohadni.
A lakótelep végében állt egy szintén paneles társasház valamivel kisebb emeletű, mint az ő házuk. Balázs most ide csengetett be a kaputelefonon, és mikor meghallotta a szimpaikus hangot már nyílt is az ajtó.
– Csókolom… Balázs vagyok…
– Szia… gyerek csak be nyugodtan… - hangzott a válasz immár a bejárati ajtóból, mert időközben a fiatalos, és energikus matektanárnő egy másik diákkal is foglakozott, akiről később kiderült, hogy Balázs gyerekkori haverja Tomi.
– Ö… bocsánat tanárnő… rosszkor jöttem…?! – kérdezte nyeglén.
– Ugyan dehogy! Nyugodtan telepedj le a másik szobában, én is mindjárt jövök!
– Szia Tomi… - köszönt régi haverjának Balázs.
– Szia… - vetette oda semmitmondóan a másik srác.
Balázs szótlanul, és kedvetlen hangulatban telepedett le a másik nagyon csöndes, és hűvös szobában. Elővette a szükséges felszerelését; tankönyvét, füzeteit, és persze az aznapi leckéjét és háziját, és engedelmesen megvárta míg a fiatalos, csinos tanárnő végez. Alig nyolc percen belül a tanárnő már be is viharzott a szobába, és azonnal szemügyre vette az aznapi igen-igen bonyolultnak látszó, és átláthatatlan összefüggésekkel tarkított házi feladatot.
– A rettegett lánctörtek! Igaz-e?! – kérdezett egyszerre különösen mosolyogva, mégis nagyon bizalmasan, mint aki tudja hogy diákja valósággal retteg már a puszta gondolattól is, hogy egész napját matekozással töltse.
– Igen… - jegyezte meg nagyot nyelve Balázs.
– No, ugyan már! Fel a fejjel! Ezt multkor még tudtad! – dorgálta meg kedveskedve, kicsit még viccelődve is, amit Balázs nem tudott egészen hova tenni, mert bár értette a tréfát, és a viccet, de ki nem állhatta ha megalázzák.
– Bocsánatot kérek tanárnő… igyekszem javulni… - kért elnézést, mert úgy tapasztalta eddigi élete során, ha mindig jól, szófogadóan viselkedik akkor még a legmarconább felnőtt is rendre elnéző lesz vele.
– Jaj Balázskám! Nincs miért bocsánatot kérned! Sőt! Még senkit nem láttam a korosztályodból, aki ennyire kitartóan, és akarattal szeretett volna fejlődni, mint te! A legfontosabb dolog szerintem, hogy az alapokkal legyél tisztában! A többi pedig előbb-utóbb meglásd ki fog alakulni! – vallotta a tanárnő, és Balázs nagyon hálás volt neki, amiért a folyamatosan ingatag lábakon álló önbizalmát folyamatosan megerősítette.
– Akkor nézzük meg a házidat és utána jöhetnek a többi feladatok…
Balázs félszegen, segítségkérőn nézett a csinos, fiatalos tanárnőre, aki nagyon megszerette őt.
– Valami baj van, Balázs?! Beszélhetsz egészen nyugodtan, ha valami bánt, vagy nem oké!
– Ági néni szerint van esélyem, hogy ne kelljen évet ismételnem… - hangja valósággal remegett akár a nyárfalevél, és érződött hogy hihetetlen lelki stressz és feszültség tombol egész bensejében.
– Azon fogunk dolgozni közösen, hogy ilyesmi még csak gondolatban se fordulhasson elő. Szerintem nem lesz itt semmi gond. – vallotta, majd amikor Balázs régi haverja Tomi alig húsz perc múlva végzett elment, és a tanárnő visszajött a szobába, hogy végre csakis diákjával foglalkozhasson.
– Akkor lássuk csak mi a mai lecke? – nézett kérdőn diákjára, aki időközben már elő is készítette a szükséges tankönyvet, és nagyalakú spirálfüzetét, amit azért utált, mert balkezes lévén a rossz oldalon helyezkedett el a spirál, így gyakorlatilag mindig meg kellett fordítania a füzetet fejjel lefelé, ha írnia kellett.
A tanárnő máris levezette az adott leckét és alig öt perc alatt készen is volt az egész cikornyás és áttekinthetetlen feladatsorral. Most jött csak a dolgok neheze. Az adott feladatsort a lehető legapróbb részekig le kellett bontania még apróbb feladatokra, és összefüggésekre, hogy Balázs megérthesse, hogy miként működik egyáltalán a számok világa. Balázs nagy nehezen megoldotta a feladat egyik részét, viszont mivel sohasem bízott magában eléggé mindig hihetetlenül nagy szüksége volt pozítív megerősítésre, amit viszont iskolai matektanárnőjétől sosem kapott meg, nem csoda, hogy egész eddigi életével a tartós önbizalomhiánnyal küszködött.
– Tehát ha mondjuk példaként megvizsgáljuk a törteket mi a legfontosabb tennivaló? – kérdezte türelmesen.
– Hát a közös nevezőre való hozás! – darálta az unalomig ismert szöveget.
– Így is van! Akkor próbáljuk meg a két oszlopot közös nevezőre hozni!
Balázs addig próbálkozott, amíg nem ment neki egyedül is, miközben mindvégig az járt a fejében, hogy miként és vajon hogyan fogja a boszorka tanárnő átengedni matekból, márha azt a bizonyos dolgozatot is előbb-utóbb muszáj megírnia.
– Nagyon jól csinálod! Látod megy ez! Nem egy nagy ördöngösség! Most nézzünk egy másik példát.
A kora délután hátralévő negyvenöt percében a tanárnő igyekezett annyi feladatot, és tudásanyagot összesűríteni, hogy mire végeztek Balázsnak – szó szerint –, zsongott minden agyi tekervénye a hangyabolyként nyüzsgő számoktól.
– Szerintem menni fog! Csak kérlek ne felejtsd el, hogy próbáld meg átgyakorolni a feladatsort, ha van egy kis szabad perced! Akkor találkozunk a következő alkalommal, jó!
– Ági néni, mikor kell kifizetnem az órát? – eresztett meg egy anyagias kérdést, mert anyukája a lelkére kötötte, hogy mindenképp kérdezze meg.
– Ó, az ráér még bőven utólag is! – legyintett, mint akinek nem szükséges azonnal fizetni.
Balázs mivel nem kapott egyértelmű, és kristálytiszta választ kérdésre elővette hátizsákjából kisebbfajta műbőr pénztárcáját, amitől kicsit felnőttesebb lett a viselkedése és a ropogós bankjegyeket máris kezdte kirakni az íróasztal szélére.
– Balázskám, tedd csak el azt a pénzt! Mondtam, hogy ez még ráér bőven! Előbb nézzük meg, hogy mit kell még gyakorolnunk! – vallotta a tanárnő, majd kikísérte a bejárati ajtóig fiatal tanítványát.
Balázs úgy ment haza a lakótelepen át mint aki egyszerre megnyugodhat – elvégre a házi feladata meg lett csinálva, másrészt kapott egy nagyon fontos jövőbeni ígéretet is arra nézvést, hogy nem kell megismételnie a nyolcadik osztályt, és ez azért mégiscsak nem utolsó szempont. Nyughatatlan, és folyamatosan önmarcangoló lelke azonban állandóan gyanakodott, és egyetlen pillanat erejéig sem nyugodott meg.
Amikor hazaért apja már javában kedvenc nappaliban lévő foteljában üldögélt és újságot olvasott, miközben valami idióta sportközvetítés duruzsuló hangja zizegett a tévéből.
– Szevasz kispajtás! Hát te meg, hol mászkáltál?! – kérdezte mikor belépett hátizsákjával.
– Szia, apu… a korepátáló tanárnőnél voltam… gyakoroltunk… - felelte alig halhatóan, mert apja szerint ez is anyja nagyzolási mániájának eredménye volt, és merő pénzkidobás. Szerinte fiának jobban kellett volna a matekórán odafigyelnie, akkor – meglehet –, nem állt volna bukásra ebből a tantárgyból.
– Áhá! Értem! Éhes vagy?
– Nem igazán… inkább megcsinálom a többi házit is, míg anyu haza nem jön… - azzal máris a fürdőszobába ment, hogy átvehesse utcai ruháit az otthoni jóillatú melegítőre és polóra, majd kicsit tűntetően bevonult a saját gyerekszobájába, hogy leckét írjon, és hogy – remélhetőleg –, őt ne zavarja senki emberfia, legkevésbé örökösen megjegyzésekkel, kritikai észrevételekkel traktáló, szőrszálhasogató apja. Az idő meglepően gyorsan elrohant mire este háromnegyed öt magasságában fáradtan a csinos anyuka is hazaérkezett jócskán megpakolva szatyrokkal, és csomagokkal, mert bevásárolt, és a piacon is járt, mert kifogyott ez-az az háztartásukból.
– Sziasztok fiúk! Milyen napotok volt? – érdeklődött, amint Balázs automatikusan kijött szobájából, és segített behordani a szatyrokat a kiskonyhába, míg apja is kissé tesze-toszán feltápászkodott ülő helyéből.
– Nagy volt ma a forgalom, és néhány autós bizony összekoccant! Még a híradó is mutatta! – jelentette ki kisebbfajta büszkeséggel az apuka, mint aki nagyon büszke arra, hogy nagyon jól informált, és rendkívüli mértékben tájékozott. – …És neked milyen napod volt anyukám?!
– Nagyon fárasztó! Az agyi munka szerintem még megerőltetőbb mint a fizikai… - vett egy mély sóhajt mire elmondta ezt az egyetlen mondatot.
Alig pár perc múlva mindhárman asztalhoz ültek, és kezdődhetett a finom vacsorával egybekötött kisebbfajta családi traccsparti, ami olyan volt akár egy valóságos kupaktanács, persze azzal a különbséggel, hogy Balázs akarata sem mindig érvényesült a szülőkkel szemben.
– …És veled mi a helyzet kincsem? – fordult most a fáradt anyuka kamaszfia felé. – Jól sikerült Ági nénivel a gyakorlás?
– Igen… minden rendben ment…
– Megkérdezted, hogy mennyivel tartozol? Tudod mindig nagyon fontos, hogy kérdez rá, mert egy magántanár azért mégiscsak pénzbe kerül!
– Megkérdeztem, és azt mondta, hogy ráérek még, hogy kifizessük… - vallotta be.
– Talán jobb volna, ha én is megkérdezném. Biztos ami biztos! – villájára tűzött egy aprócska petrezselymes krumplit, és egy falatka sülthús kíséretében megette.
A vacsorával alig fél órán belül végeztek, majd szokásos módon mindenki visszatért teendőihez. Az apuka újfent visszasöppedt kedvenc foteljába miközben a tévét bámulta, míg Balázs elmosogatott a kiskonyhában.
Másnap nagy szenzáció kísérte a matekórát, mert a vén boszorka tanárnő valami miatt nem jött be tanítani, és egy gyönyörű, fiatal tanárnő vette át ideiglenesen a helyét, akiből csak úgy sugárzott az egészséges közérzet és a harmónikus jókedv. Mindenkinek bemutatkozott, és mintha nyárias, könnyű szellő járta volna át az egész termet, amikor belekezdett az unalmas órai tananyag ismétlésébe. Ez után kinyitotta a naplót, és valósággal azonnal megakadt a szeme a legtöbb elégtelennel rendelkezők névsorán, közöttük is Balázsán.
– Akkor most felelünk egyet!
Az osztályban valósággal megdemedt az már egyébként is fagyos hangulat, elvégre ha ez az új tanárnő feleltetni fog akkor tutti biztos, hogy az még jópár egyest jelent majd az osztály színvonalán, és képességein.
– Fodor Balázs merre van?! – kérdezett mindenkit.
Balázs szinte kortyokban igyekezett lenyelni rettegő félelmét. ,,Most aztán megbukik! Eljött a napja, hogy évet kell ismételnie, és míg más srácok már a gimibe, vagy a szakközép suliba készülnek ő az egész álló nyalat bliflázó magolással és retorzikókkal lesz kénytelen eldönteni!” – Valósággal máris pattanásig feszültek már egyébként is szakadófélben lévő köteleken függő idegei, melyek bármelyik pillanatban elszakadhattak.
– Merre van Balázs?! – kérdezte újfent a teremben lévőket a tanárnő.
Balázs nagy nehezen feltápászkodott az első padsorból, és mint aki a vérpadra készül máris a táblához lépkedett, mint aki karót nyelt, majd megállt előtte nagyon szomorúan, és feszülten.
– Ó, egy bátor jelentkező! – lepődött meg a csinos, mosolygós tanárnő. – Akkor hát lássuk! Rajzoljunk egy egyenesszárú háromszöget, és jelöljük meg A, B, és C-vel.
Balázs tette, amit kért tőle a tanárnő. Szándékosan lassan rajzolt a krétával, hogy maradjon elegendő ideje felkészülni a tanárnő reakcióra, ha esetleg valami balul sülne el.
– Tehát akkor kaptunk egy egyenlő szárú háromszöget három befugóval! Számítsuk ki ennek a háromszögnek a kerületét! – A tanárnő most odalépkedett a táblához, és saját krétájával máris felírt egy képletet a táblára ügyelve rá, hogy Balázs majd behelyetesíthesse a megfelelő számsort. – Mindenki figyeljen gyerekek, mert ez később még hasznos lehet! – fordult a diákokhoz, akik bámészkodva, vagy egykedvű közönnyel fogadták észrevételeit.
– Akkor kedves Balázs most az a legfontosabb, hogy a megadott képletbe írjuk be a számsort, majd számítsuk ki a végeredményt! – adta meg a pontos instrukciókat a tanárnő. Őt számlátomást rendkívül inspirálta és fel is csigázta az adott feladat, mint a kétségbeesett kinézetű Balázst. Végül Balázs megpróbálta a megadott számsor alapján kiszámítani a végeredményt. Még kicsit számológépét is magával hozta a padsorból, amivel – elviekben –, a legbyonyolultabb számításkat is eltudta végezni. Aztán egyszer csak megszólalt a kicsengetést jelző csengő és az osztály zsibongani, mozgolódni kezdett…
– Úgy látom egyesek már mennének! Hát nem bánom! Akkor a többiek elmehetnek! Balázs kérlek még maradj itt!
Az osztály összes tagja kiviharzott a teremből. Már csupán a tanárnő, és Balázs tartózkodott a teremben. A tanárnő megértő türelemmel a számsort beírta a megfelelő képletbe, és kérte Balázsot, hogy pötyögje be a zsebszámológépén az adott számsort, majd az egészet szorozza be.
– Akkor mennyi lesz a végeredmény?
– 4560? – válaszolta bizonytalanul.
– Ezt most kérdezed, vagy mondod?
– Ö… mondom… - felelte még mindig kételkedve magában.
A tanárnő kicsit ravaszkás mosollyal bólintott, hogy diákjának igaza van.
– Helyes válasz! Amint látom szükséged van a jó jegyekre! Ezért adok neked egy négyes alát! Úgy látom főként az irodalmat és a történelmet szereted, ugye?! – kérdezett vissza. Balázs hevesen bólogatott párat. Alig akarta elhinni, hogy valaha ebben a nyomorúságos életben ő valaha is kaphat négyes alát, ráadásul éppen matekból, amit világ életében gyűlölt.
– Tudom, hogy most úgy érzed, hogy bajba kerültél, és nincs kiút, de meglátod, hogy minden rendbe fog jönni! – bátorította. – Most elmehetsz!
– Köszönöm szépen tanárnő… - válaszolta és mintha még hófehér, pufók arcába is visszatért volna az élet szikrája.
Néhány héttel később sor került a rettegett matek ismétlő dolgozat megírására a boszorka tanárnővel, de érdekes módon a fiatal, gyönyörű tanárnő is be-bekukkantott a terembe, hogy ezzel is bíztassa, és ösztönözze a diákokat. Amikor később megtudták az eredményeket Balázs hajszál híján egy jól irányzott kettes alával végül megkaphatta a nyolcadik osztályos bizonyítványát, így a két tannyelvű gimnáziumot már ,,tiszta lappal” kezdhette.

EGY KÜLÖNC TANÁR DIADALA

Aznap megint késésben volt, pedig soha az életben nem késett még el szinte sehonnan sem. Sőt! Szándékosan tíz-húsz perccel igyekezett mindenhova előbb odaérni, ahova várták, vagy ahova éppen jelenése volt.
Még egy utolsó simítás az előszobai egész alakos tükörben. Kicsit mindig csálén állt a vöröses bordó nyakkendője, melyet néhai apjától örökölt (az igazsághoz persze hozzátartozott, hogy nem tudott megtanulni tisztességesen még nyakkendőt kötni sem, mert félt az apjától segítséget kérni, így mindig egy éppen arra tévedő, és segítőkész szomszéd tette meg a szívélyes gesztust helyette) Ez is roppant zavarta, mint szinte annyi minden más.
Zaklatottan, és tétován indult el előbb a buszmegállóig, majd később a metróalagút felé, mert onnan biztosabbnak vélte a hatékonyságot míg munkahelyéig elér.
Érezte, hogy ez a nap valószínűleg más lesz, mint a többi, mert még a héten kisebb összetűzése támadt a nagyhatalmú, és autokrata igazgatóval, mert az osztályok közül – akiket volt szerencséje tanítani –, a szövegértő olvasással gyültek meg a gondok. Ti. az illető osztályban – bár kétségtelen, hogy a gyerekek többsége tudott olvasni –, a probléma abból következett, hogy senki sem értette azokat a hosszú, már-már cikornyásan barokkos, és – sok esetben –, kellőképpen nyakatekert mondatokat, melyeket az adott írók, költők használtak műveik nyelvezetében. Ennélfogva nem is tudott megfelelően osztályozni, legfeljebb részletekig menő szöveges értékelésekkel, és terjedelmes lábjegyzetekkel igyekezett ellátni a gusztustalan okádékzöldszínű naplót.
– Nem értem Önt kedves kollega! – értetlenkedett hatalmas íróasztala mögül a tekintélyt parancsoló igazgató, aki szerette megjátszani magát, és ilyen esetekben sokkal inkább egy stucc vagy pávamadárra hasonlított, aki ha mérges, vagy bosszús felborzolja díszes tollait, hogy ezzel ijessze el nem kívánatos ellenfeleit.
– Igazgató Úr kérem szépen… a diákjaimat nem tudom rendesen leosztályozni, mert nem tudják, hogy mit olvasnak, és hát szóval… lennének itt egyéb dolgok is… – jegyezte meg félszegen szabadkozva, lehajtott bűnbánó fejjel, hiszen pontosan tudhatta, hogy az adott igazgató nemhogy engedni fog bárminemű javaslatnak, vagy kérésnek, de már csak azért is jókora nagy lapáttal rátesz, hogy az ő munkájának is keresztbe tegyen.
– Kedves kollega! Ez nem a maga dolga! Ne foglalkozzék ilyen bagatell kérdésekkel! Menjen szépen vissza az osztályához, és tanítsa meg a lelkes fiatalokat gondolkodni! Ez csak nem lehet akkora egetrengető feladat, nem igaz?! – vélekedett hangosan az igazgató, és persze tökéletesen megvolt róla győződve, hogy egyedül neki lehet csupán igaza.
– Igazgató úr… kérem… megértem az álláspontját, de miként kellene értékelnem a diákjaim órai munkáját, ha nem tudják, hogy mi áll a szövegben?!
Ez az egész kezdett egy húzd meg, ereszd meg zsibvásárszerű cirkuszi zsonglőrmutatványhoz hasonlítani, ahol az ártatlan és most megvádolt tanár váratlan hirtelen egy bíró előtt találta magát, akinek mondhatott akármit, érvelhetett a logika szent és sérthetetlen szabályai akkor sem másította meg a saját önző véleményét.
– Kedves kollega! Ne haragudjék, de úgy látom, hogy ez a beszélgetés kezd egy olyan irányba elmenni, amihez semmi közöm, és semmi kedvem! Amennyiben problémája van esetleg kérhetne segítséget a többi kollegájától. Maguk kicsit mindig is csodabogarasabbak voltak, mint mondjuk a reál tantárgyak képviselői. – jelentette ki. – Ön is nagyon jól tudja kedves kollega, hogy nekem az iskola érdekeit kell képviselnem, és ha valami hibát találnak odafönt, akkor értelem szerűen azonnal fejek fognak hullani! – olyannyira vaskosan, és egyértelmű egyszerűséggel fogalmazott, hogy azt ritkán lehetett volna félreérteni. – Most pedig legyszíves és menjen és végezze a feladatát! – A tanár úgy igyekezett kifelé, mint akit jócskán leforrázott az igazgató minden áskálodó, szálkamondata. Még mielőtt kiment volna a nagyméretű irodaajtón az igazgató utána szólt, mint aki elfelejtett valamit: – Kollega! Ha kérhetem ezentúl jól gondolja meg, hogy milyen ügyben mer engem zavarni! Világos voltam?!
– Igazgató Úr… teljes mértékben… - válaszolt, majd óvatosan becsukta maga után az ajtót.
,,Most akkor mihez is fogjon?! Egyáltalán kezdje megint előlről az egészet az ábécé betűivel?! Miként kellene megtanítania diákjait a szövegértő olvasás alapjaira, ha már jócskán benne járnak a félévben, hiszen nemsokára megint csak itt vannak a nyakukon a félév végi összefoglaló, ismétlő dolgozatok?!” – Töprengett, és amint visszafelé baktatott, megint csak lehorgasztott fejével a nagy téglalapalakú, kongó, és legkisebb apró neszekre is milliósan visszhangot verő folyosón egyre inkább törte a fejét, és összezavarodtak néhány percel ezelőtt még letisztult gondolatai.
Diákjai megsejthették, hogy valami nagy-nagy probléma lehet készülében, mert a szokásos gyerekesen nyüzsgő ricsajozás helyett azonnal hevesen érdeklődni kezdtek, hogy mi történt kedvenc ,,csodabogár” tanárjukkal:
– Oszi bácsi ki fogják rúgni?! – kérdezték korúsban.
– Ugyan már gyerekek! Még ilyen marhaságot! – igyekezett könnyedén legyinteni, mintha csak egy jó viccet hallott vona az imént, ám semmi kedve sem volt jóízűen nevetni.
– Pedig anyukámnak is volt egy-két tanár ismerőse, és őket is kirúgták, mint a pinty, mert leépítések voltak, vagy mi! – jelentette ki egy cofot viselő, cserfes kislány csicsergő kanári hangjával.
– Oszi bácsit nem engedjük, hogy elmenjen innét! – állt fel a helyéről egy jóval magasabb, langalétra gyerek, aki jó pár évvel egészen biztosan idősebb is lehetett, mint osztálytársai, most mégis teljes mellszéleséggel nyilvánította ki tökéletesen eltökélt meggyőződését.
– Semmi baj sincsen gyerekek! Üljetek le és lássunk munkához, mert bár az idő halad még nagyon sok dolgunk lenne! – válaszolta a tanár szabályosan magára erőltetve a fegyelmezett határozottság és higgadtság álcáját, ám akik igazán ismerhették hamar átláttak a szitén, hogy sajnos mindez csupán hamis illúzió.
– Akkor tehát… lépett a katedrára fel… melyik versszaknál is tartottunk Toldi Miklós történetében? Ki tudja?!
– Az a rész jön, amikor a Toldi elkezd bírkózni azzal a toportyánnal vagy milyen mutánssal… - nyögte be a hátsó sorok mélyéről valaki.
Oszi bácsinak óhatatlanul is nevetnékje támadt e frappáns, szellemes beszólástól, így egy kis idő után több diákja is csatlakozott hozzá.
– Ez nagyon szellemes… jegyezte meg megpróbálva leplezni elfojtott kuncogását. – Ki tudja, hogy vajon milyen állat lehet ez a bestiális toportyán? – tette fel egy lényeges kérdést.
Többen is valósággal majd kiestek a padsorból, csakhogy őket szólítsa fel a hóbortos tanár. Végül felszólított egy gyereket, aki kibámult az ablakon, és szemlátomást nem igazán mutatott semmifajta érdeklődést az irodalom megértése és tanulmányozása iránt.
– Neked mi a véleményed Matyi? – kérdezte érdeklődve felé fordulva.
– Rohadtul leszarom! Alig várom hogy elkerülhessek végre erről a tárgyafos helyről! – jelentette ki megkeseredett, cinikus keserűséggel.
Az osztályban mindenki felszisszent, és azonnal sugdolózni kezdett, mert tudhatták, ha csak egyvalaki is csúnyán beszél akkor ennek következménye lesznek, most azonban valósággal megdöbbentek, hogy a középkorú tanár peckesen odagalopozott a hátsó padsorban ülő problémásabb gyerekek táborához, és mintha csak a legjobb haverjuk lenne beszélgetést kezdeményezett velük:
– Te milyen állatnak képzelnéd el ezt a toportyánt kedves Mátyás?! – direkt a teljes nevén szólította a balhés gyereket, mert pontosan tudta, hogy utálja ha így szólítják. Nem árt néha felpiszkálni azt a bizonyos parazsat a lélek mélyén…
– Kurvára nem érdekel! Kérdezzen inkább mást tanár úr! – jelentette ki, és úgy tett mint aki már másra figyel, és nem hajlandó a szemkonkatusra sem.
– Hát a mi Mátyás barátunk úgy gondolja, hogy az ő kreatív, és termékeny gondolatai fabatkát sem érnek, de előrebocsátom, hogy minden vélemény értékes lehet, ha egy bizonyos szövegben vizsgáljuk. – Most az osztály felé fordult és mindenkitől kérdezte:
– Lássuk csak! Szerintetek hány lába lehet ennek a fenevadnak?! Szabad a gazda.
Az osztályból szinte mindenki mondott egy számot. Valaki még a tizennyolc lábot is megemlítette.
– Nem rossz, de maradjunk egyelőre a négy lábnál. Szerintetek Toldi milyen környezetben találkozott ezzel a vadállattal? Keressük csak ki együtt a szövegben… - Azt akarta elérni, hogy diákjai próbáljanak logikusan gondolkodni.
– Valami nádasban lehetett… - jegyezte meg valaki.
– Nagyon jó! És miféle állatok élhetnek egy nádasban, ha a vizi élőlényeket nem számítjuk?! – lehetséges, hogy kérdése mégsem volt olyan egyszerű, mint amit eredetileg szeretett volna, hiszen máris hosszas, hangos bekiabálós találgatások vették kezdetüket.
Mire vége lett az órának úgy ahogy kiderült, hogy a toportyán szó nem mást jelöl, mint egy farkaskutyát, akinek nem volt szerencséje, hogy összeakadt vitéz Toldi Miklóssal.
A gyerekek valósággal mintha új erőre, és frissességre kaptam volna ezalatt a bő fél óra alatt, és ezt hóbortos és fantasztikus humorú tanáruknak köszönhették. Sajnos azonban a derék jó tanárember sem úszhatta meg a bűnbakoknak kijáró felelősségre vonást. Már a következő héten hívatták az igazgatói irodába, ahol egy több mint két és fél órás, szigorúan bizalmas megbeszélés keretében szerződését felmondták, és bár a tény nem lepte meg, mert lélekben megpróbált felkészülni rá legtöbb tanárkollegája határozott passzivitása és tunya közönye rendkívül elkeserítette, és megsebezte.
Az utolsó munkanapján az iskolában mégis úgy döntött, hogy a szomorkodás helyett kedves diákjai tartsák meg őt jó emlékezetükben, így találóskérdéseket és irodalmi témájú vetélkedőket rendezett számukra, hogy a kis ideig karban legyen tartva fogékony, és kreatív intelligenciájuk. Amikor viszont eljött a könnyes búcsúzkodás ideje a gyerekek valósággal kivonszolták kedvenc tanárjukat a tágas, betonplacszerű iskolai udvarra, ahol embermagasságú, színes szalagok, és papírmasé zászlók, transzparensek lobogtak az egyhe szélben, rajtuk a felírat: ,,KÖSZÖNJÜK TANÁR ÚR!”
A szülők és a gyerekek valóságos dübörgő tapasviharban, és éljenzésekben részesítették a tanárembert, aki mondani sem kell, hogy a sok kellemetlenség dacára valósággal máris könnyekig meghatódott. S míg zajlott a kisebbfajta búcsúztatós ünneplés csupán csak egyetlen ember volt távol a népes, ünnepi kompániától az iskola nagyhatalmú, autokrata igazgatója, aki mint valami bújócskázó keselyű irodája félreeső ablakából mindvégig kicsit irigy és féltékenykedő figyelemmel kísérte mint vesz örökre búcsút egy fantasztikusan különleges embertől az iskolája apraja-nagyja.

HALÁL-TÁNC

Pufók csontvázam, e hitvány,
emberi szerkezet lassacskán felemészti testemet.
Már naponta ropogva, fájva, nyúzva,
akár aggastyán-átok meggyötör
– s hangulatok otromba,
tompa ördög-görcs ingadozásainál
tán jobb volna az üres szemgödör.
Testem már így is egyre nehezebb
s minduntalan figyelmeztet
titkosított vészjelekben
egy mögöttesebb, bensőbb hangra.

A pergamenszerű vázról lassacskán
majd csak eltűnik minden felesleges szégyen;
érzelem-folt, zubogó alkonyi vér,
mint dús nektár visszatér oda,
ahonnét tán mindig is vétetett.
Olyanná lettem sokszor akár
egy szerencsétlen, tohonya,
zselévé paszírozott, összeesett kocsonya.
S ha mostan így kellene
végig mennem a strandon,
romantikus tengerparton
a nyilvános megszégyenítés
átka kacaj-sorozata hullna
zihált fejemre érdemtelen.

Bizony mondom:
holtomig próbáltam hitegetni magam.
Igen! Egyszer majdcsak enyém lesz
az egy-Valaki ki megfogja a vezetgeti
majdan Enkidu-kezem
s lyukas-szívem balzsamos
Mindenség-pillantásként meggyógyítja;
hab-tajtékos tenger előtt tettünk volna
önmaguknak halhatatlan Hűség-fogadalmat.
– Azóta már hány hiábavaló
évtized döcögött nincstelen tova?!

Lettem senki, síró sündisznó,
hitvány gályarab, akit bilincsbe ver
robotmunka míg mások kedvükre
rángathatnak elvágható, cifra-madzagon.
S amikor úgy érezhettem,
mindaz miért hittem
s dolgoztam kukába dobandó.
Sorsom s vak végzetem
bosszúálló hatalmait
vallatom gyermek-alázatosan:

,,Mi végre voltam, éltem itt s reméltem e sártekén,
ha már semmi sem sikerülhetett akként,
ahogy precíz-szorgosan elterveztem?!”
– Jaj, de nem lehetséges immár
adakozó segítő szándék-remény
míg nyughatatlan nirvána-lelkem
önmagában búslakodik, kering!

BEVÁSÁRLÓKÖZPONT BLUES

A családfő rendszerint minden egyes pillanatban úgy feltudta magát semmiségeken, pitiáner, bagatell dolgokon idegesíteni, hogy azzal jóformán kis híján az agyára ment szűkebben vett kis családjának. Éppen kapott egy szabadnapot – amikor kivételesen nem kellett mások helyett dolgoznia –, mert mostanság a nagyvállalatokhoz sem IQ-teszttel vették fel a munkavállalókat, sokkal inkább bizalmi, és protekciós kapcsolatok igen-igen sűrű, átláthatatlanul szövevényes hálózatain keresztül, így a családfő – legalább is –, egyetlen jól megérdemelt percre felszusszanhatott mindennapi gyilkosan erőltetett, és túlzásba vitt stressz-faktorszámából.
A próbléma akkor kezdődött, amikor elvitte az egész kis családi pereputtyut egy vadonatúj, minden igényt széleskörben kielégítő multinacionális bevásárlóközpontba, melyek mostanság valósággal gombamódra kezdtek elszaporodni a környéken.
– Anyus! Te hozd a kölyök csomagját, és megnézzük, hogy mit lehet venni! – hangjában máris valami visszafojtott, kellőképp izgatott örömmel vegyes, szinte gyermeki ujjongás vegyült, hogy vajon mennyi mindent fognak vásárolni máris az új bevásárlóközpontban, melyet még a héten adott át a városka illetékes főembere.
– Apukám! Te csak ne izgasd fel magadat feleslegesen, mert megárthat! Én már mindent bepakoltam! Bendegúz, merre vagy?! – kezdte keresni éppen csak kamaszodásnak indult fiát az anyuka, mert Bendegúznak folyamatosan járt-kelt, és szinte mindig ment valahova. Olyasféle örökmozgó gyerkőc volt, aki egészen egyszereűn képtelen egyhelyben akár alig öt perc erejéig veszteg maradni.
– Jövök anyu! – válaszolt, és egy váratlan pillanatban az erősen kifakult meggybordó színű Suzuki Swift típusú autó mellett termett, mondván kényelmesen lefoglalja majd magának az anyósülést, mert szerette bámulni, ahogyan az öregje vezetett.
– Kisfiam! Hányszor mondtam már neked, hogy az anyósülés nem gyerekjáték?! – a családfőnek most még tűrhetően nyugodt volt a hangja, de persze meglehet csupán csak átmeneti jelleggel.
– Jaj apukám! Miért kell állandóan perpatvart rendezned?! Ha Bendegúz az első ülésre szeretne ülni, akkor ott fog ülni! Tökéletesen hiúsági kérdést csinálsz ebből az egészből! – torkolta le a határozott, és mindig karakán anyuka férjét.
– Anyus! Ne kezjük el megint mert annak rossz vége lesz! – szögezte le ellentmondást nem tűrve. – Inkább vágjátok be magatokat a kocsiba, mert máris indulunk! – azzal máris beült a vezetőülésbe, és elfordította az indítókulcsot mire felbőgött az alacsonyfogyasztású motor.
– Kincsem, nyugodtan száj csak be apád mellé az anyósülésre! – igyekezett bíztatni, bátorítani amúgy is nagyon kevéske önbizalommal rendelkező fiát az anyuka, aki – mint mindig –, most is a hátsó ülésre telepedett, s bár tudott vezetni, ezt a kiváltságot mégis készségesen átengedte.
A kis Suzuki autó mint a meszes kivágódott a forgalomba, és úgy repesztett, mintha rá nem vonatkoztak volna a KRESZ-szabályai.
A bevásárlóközpont hatalmas, raktárszerű épülete magába foglalt legalább négy focipályányi részt, és mire az ember végigjárta és persze mindent megnézett az kitett egy egész délelőttöt, és persze jócskán belenyúlt még a délutáni időbe is.
– Na, megérkeztünk gyerekek! – jelentette ki a családfő. – Pattanjatok ki, aztán mindent megnézünk! – Az apuka olyan izgatott volt, mint egy kíváncsi, örökösen új szenzációkat kutató kisgyerek. Azonnal kiugrott az autóból, és már gondosan zárta is be a kicsi kocsi minden ajtaját, miközben az anyuka és a kamasz fiú is gyorsított ütemben kiszálltak.
A családfőt már nem lehetett megállítani. Mélyről előtörő, férfias, acélos akarattal szedte hosszú, méretes lábait egymás után, és már saját bevásárlókocsit is szerzett. Az anyuka csupán csak most töprengett el azon, hogy még egy ilyen közepes kategóriájú bevásárlás is belefog nekik kerülni legalább negyvenöt-ötvenezerbe, márha csak bizonyos alap cikkeket megnézünk, és akkor még nem beszéltünk a tartós fogyasztási élelmiszerekről, vagy egyáltalán az akciós dolgokról.
Az anyuka rögtön fia karjába karolt, és még kicsit hálás is volt, amiért vele sétálhat, és nem örökösen rohanó, és ideges férjével.
– Olyan szótlan voltál tegnap egész álló nap! Csak nincs valami bajod Bendegúz?! – kérdezte aggódva.
A kamasz srác lehajtotta fejét, mint aki valami hibát, vagy bűnt követett el, és most nem igazán mer anyja szemébe belenézni.
– Hát… kicsit félek… az érettségitől, meg… hogy már nem fogok a haverjaimmal találkozni… - vallotta be őszintén.
– Ugyan már kincsem! Ne butáskodj! Ha telefonszámot, vagy címet cseréltek biztosan össze tudtok majd még futni az életben! Szerintem igenis meg kellene próbálnod! Elvégre mit veszíthetsz?! – tette fel az eldöntendő kérdést, melynek a válaszát egyedül a fiú tudhatta.
Bendegúz sokáig csak a cipője orrát bámulta, és nem mert felnézni; mintha az anya szándékosan farkasszemezni akart volna vele, hogy kérdésére egyértelmű választ kaphasson.
– Tudod mit beugrunk a játékosztályra! Hátha akad a számodra valami… - fogalmazott az anyuka rejtélyesen, hiszen nyár lévén nemsokára Bendegúz szülinapja lesz, és egy kis ajándék sosem árt, márha a szülők kicsit burkoltabban is le akarják kenyerezni saját csemetéjüket.
Bementek a hatalmas méretekkel büszkélkedő bevásárlóköznpontba, ahol a kíváncsian nyüzsgő családfő hatalmas bevásárlókocsit tologatott kedvére, és már volt számos olyan – főként műszaki cikk –, a kocsi kosarában, melyeknek bizony borsós volt az áruk, és nem feltétlenül engedhették volna meg maguknak.
– Nézzétek csak picinyeim, miket vettem! – mutatott büszkén a bevásárlókocsija tartalmára. – Vettem anyámnak egy új kávéfőzőt a régi ócska helyet, anyádnak is néhány lábast és serpenyőt, a régit majd ki lehet végni a szemétbe, meg neked is vettem valamifajta szobanövényt. – itt egy árválkodó párfányféleségre esett a pillantása, melyet nagy kegyeskedő gesztusként pakolt bele a kosárba.
– Apukám, igazán nem szeretnélek idegesíteni, de muszáj volt ezt most egyszerre?! Te is tudod, hogy azért nem ártana, ha bizonyos kiadásokat közösen megbeszélnénk! – A feleség gyakorlatias észérvei már alapból kiborították, és fel is zaklatták a családfőt, elvégre ő mindig is úgy gondolt a pénzre, hogy az azért van, hogy elköltsék, így nem meglepő, hogy gáláns gavallérséggal viszonyult az anyagiasság fogalmához.
– Anyus! Kérlek ne veszekedjünk! Nekem van pénzem, és neked is van! Akkor mi a gond! A kölyök is kap elegendő zsebpénzt! – vágott vissza.
– A kölyöknek neve is van, és a te fiadról van szó, ezt kérlek ne felejtsd el! – dorgálta meg az asszony, mint valami pisis kisiskolást, és a családfőn jócskán megtászott, hogy alig bírja visszanyelni vaskos, epés megjegyzéseit.
– …És ti merre akartok császkálni?! – váltott gyorsan témát, lehet, hogy ettől majd lecsillapodik.
– Hát arra gondoltunk, hogy felkeressük a farmer és ruhaosztályt, majd megnézzük a játékboltot is!
– Ti most hülyéskedtek, vagy mifene?! Méghogy játékbolt?! Hány éves a fiad?! Öt????
– Bendegúznak hívják és nemsokára lesz a tizenkettedik születésnapja! Arra gondoltam nem árthat neki egy kis kényeztetés! Talán baj?! – kérte ki magának.
– Bezzeg az én gyerekkoromban tudod mit kaptam apámtól?! Egy nagy taslit, mert folyton részeg volt, és alig állt a lábán. A habokós anyám pedig sosem tudta a pénzt beosztani! Úgy ám! Nélkölöztünk kishaver! – Ezt már úgy darálta a fiának címezve mondandóját, hogy nem árt, ha kicsit visszavesz luxusigényeiből – legalább is –, ami a számítógépes játékok iránti szenvedélyét illeti. – Miért nem kap a gyerek egy kosárlabdát?! Vagy mondjuk egy vadiúj biciklit?! – érdeklődött lelkesen.
– Azért apukám, mert a gyereket más dolgok érdeklik! Ezt nem ártana tiszteletben tartanod! – megint egy tipikusan kioktató, vaskos megjegyzés, amitől az apuka szinte máris úgy érezte magát, mint aki fejjel többször is a falnak ment, vagy felrúgta egy megbokrosodott ló.
– Jól van csináljatok nyugodtan amit csak akartok! Ha végeztetek a parkolóban találozunk! – olyan gyorsan magára hagyta kis családját, mintha nem is léteztek volna, csupán csak addig a röpke öt-tíz percig, amíg a párbeszédük kitartott.
– Kincsem! Ugye te is tudod, hogy apád nagyon szeret téged, és hogy nem gondolja komolyan, amit sokszor mondd! Egyszerűen ilyen a természete, de ettől még nem rossz ember! – próbálta menteni a helyzetet az anyuka miközben elkezdtek tüzetesen széjjel nézni a roskadásig megpakolt különféle polcok között.
Aztán végül a játékosztályra is eltévedtek, és Bendegúz már hónapokkal ezelőtt kinézett magának egy vadiúj Playstationt egy-két megfizethető árkategóriás játékkal, és még a zsebpénzét is szigorúan félretette, hogyha egyszer úgy fordulna a dolog azért legyen miből kifizetnie.
– Mit látok?! – nézett szét csodálkozva az anyuka, bár a hangjából ítélve kicsit még meg is játszotta magát.
– Hú! Rengeteg vadúj konzol, és Playstation közé tévedtünk! – lelkesedett a kamasz srác.
– Bizony! Na, mire vársz kincsem! Ragadd meg, amelyik tetszik! – nézett rá, mint aki halálkomolyan beszél.
– Ö… ez most komoly…? – kérdezett vissza tétován.
– Hát szoktam én az ilyesmivel viccelni kincsem? – nézett vissza rá kérdőn az anyuka és ravaszkásan még el is mosolyodott.
– Ö… azt hiszem… hogy nem… - válaszolta kissé bizalmatlanul a kamaszodásban lévő fiú, majd olyan óvatosan emelte le a gondosan becsomagolt vadiúj játékkonzol hatalmas kartondobozát, mely megtöltött egy egész bevásárlókocsit, mintha csak felbecsülhetetlen kincs birtokába jutott volna.
– Anyu? Vehetnénk valami szép dolgot is…? – kérdezett utólag.
– Valami baj van kicsim?! – kapta fel a fejét az asszony a váratlan kérés hallatán.
– Semmi az egész! Tudod van a Stefi a suliban, és hát szóval… nagyon szép lány… meg minden… - Bendegúz annyira zavarban volt, hogy alig jöttek szájára a szavak.
– Ó… értem! Nos megnézzük, hogy mit teehetünk az üy érdekében! – az anyuka ravaszkásan elmosolyodott, és ebben a pillanatban büszkébb már nem is lehetett volna kamaszfiúra, aki az önállósodás és a szerelem titkos ösvényére lépett rá, persze csak tejcsarnoki méretekben.
A bevásárlóközpontban voltak nagyon kis elegáns porcelánból készült állatkák, kisebb nyakláncok, és zsineges barátságkarkötők. Bendegúz arra gondolt, hogy Stefi vajon örülne-e egy barátságkarkötőre, hiszen a porcelánból készült elegánsabb holmik kész vagyonba kerülhetnek.
– Milyen virágot szeret a barátnőd? – érdeklődött mosolyogva az anyuka.
– Sajnos fogalmam sincs…
– Van valami kedvenc tárgya, vagy dolga?
– Hát… nem igazán tudom… - felelte tanácstalanul.
– Tudod mit?! Megvan a megoldás! Kap egy tetszetős képeslapot, meg valami jópofa, mókás dolgot!
– De anyu! Ez vérciki! Szerintem valami nagyon szép dolgot kellene venni neki, amitől rögtön kibújik a bőréből… - próbált érvelni Bendegúz.
– Figyelj csak! Én nagyon szívesen veszek neki, de akkor ugrott a zsebpénzed is, mert ennyi mindent már nem tudok egyedül kifizetni!
Bendegúznak így tehát döntést kellett hoznia. Így a zsebpénze háromnegyed részét odaadta anyukjának, hogy vegyen valami nagyon szép dolgot Stefinek.
Amikor az anyuka visszajött egy barátságkarkötő volt a kezében és egy macskás kulcstartó.
– Ezeket tudtam kifogni! Szerintem egyszerre édesek, és klasszak!
– Hát… nem is tudom… - csóválta hosszú percekig fejét Bendegúz, amit megindultak az autóparkoló felé, ahol a családfő egymás után szívott el megalább két doboz cigit, és szemlátomást kissé már unta a várakozást.
– Figyelj édesem! Szerintem csak légy önmagad és mondd el a barátnődnek őszintén, hogy mit érzel iránta! Ha azt mondja, hogy nem érdekled, akkor sincsen semmi baj, mert elmondhatod magadról, hogy megpróbáltad, és a későbbiekben sem kell bűntudatot érezned amiatt, hogy nem volt mereszed megpróbálni! Értesz engem?!
– Azt hiszem… - Bendegúz segített bepakolni a bevásárlókocsiból vigyázva, hogy a vadiúj játékkonzolt apja még véletlenségből se láthassa meg, mert abból oltári nagy balhé kerekedett volna, majd visszatolta a helyére a nagyméretű kocsit, aztán visszaszaladt az autójukhoz, magára csatolta az anyósülésnek a biztonsági övet, és nagy levegőt vett, hogy vajon a kamasz lánynak szánt ajándék miként fog szerepelni a holnapi nagyszünetben?

BULVÁRÁLMOK SZATÍRÁJA

Sajnos jelen ultramodern korunkban egyöntetű tendencia, hogy a huszas-harmincas korosztály hölgy tagjait - ki tudja miért -, elsősorban és főként az anyagi megfontolások vezérlik.
Az átlagember jóformán csupán csak kapkodni képes a fejét, ha bekapcsolja bármelyik bulvárcsatornát, avagy podcast-műsort melyben rendszerint egy nagyon szexis, dögös bombázó szupermodel-alkatú nő arról kezd mesélni, hogy mennyire sivár, egyhangú, és persze velejéig unalmas volt az élete, amíg meg nem ismerte ,,álmai lovagját" aki természetesen üzletember volt, és vállalkozó, és olyan befolyásos, és saját berkeiben közismert, hogy hírességek is megfordultak nála ilyen-olyan szíveségekkel.
Bár az is lehetséges, hogy a főként kétezres évek hajnalán született Z-generáció tagjai már olyannyira túlképzettek, és manipulálhatóak, hogy a reális valóság számukra már nem is lehet elegendő, hiszen valósággal ki vannak éhezve a másodpercenként sorjázó tömény, és felturbosított információáradatra. Mintha a világ ritmusa megszűnt volna pusztán azáltal, hogy a világháló sajnos egyre inkább bepofátlankodott egyébként is nehézkes mindennapjaink pocsolyájába.
A legtöbb gyönyörű, egzotikus nő - tisztelet persze azon kevés kivételeknek, akik gyerekként rút kiskacsáknak számítottak, és ezért kiközösítésekben, megaláztatásokban volt részük -, nagyon aprólékos már-már túlságosan is részletes terveket szövőgetnek arra hogy miként is manipulálhatnák az elsősorban mocskosul gazdag, és befolyásos embereket, akiknek a mikroközösségeihez tartozni kívánnak; mondhatni varázsszóra szeretik mérlegelni saját esélyeiket, mintha csak egész kamaszkort maguk mögött hagyó felnőttes életükben erre az egyetlen dologra vártak volna a maguk sajátságos, számító praktikáival.
,,Édes kislányom! Tanuld meg, hogy a legfontosabb a férfiakkal kapcsolatban, hogy dúsgazdagok, és tehetősek legyenek, és persze mivel a teremtés koronáinak képzelik magukat, és a farkukkal gondolkodnak ezért bármikor manipulálhatók!" - hangzik el újra és újra az anyai, és a nagyszülői intelem, márha az illető hölgyet érettségi, vagy egyetemi diploma után kieresztik a valódi életbe.
A legtöbb csinos, extravagáns nő egyszerűen érvényesülni szeretne, és mi sem természetesebb annál, minthogy elsősorban a modelszakma és a szépségipar mellett műsorvezetői babérokat is dédelget magában.
A legfontosabb dolog itt is egy gyümölcsöző reklám, vagy médiaszerződés egy-egy konkorensebb tévécsatornával, aztán, hogy az illető szupermodel nő miként bazsajog az őt imádó kamerába, vagy hogy milyen egyszerű, töredékes, kibicsaklott mondatok hagyják el kellőképpen feldúsított, ajakos halakra emlékeztető csücsöri szájacskáját, az már legfeljebb a hírszerkesztő döntésén múlik, hiszen a legfontosabb szempont, hogy nézettséget kell pródukálni vagy így, vagy úgy különben mindenki szedheti a sátorfáját, és persze lehúzhatják azt a bizonyos jelképes rolót.
A mindennapok tragikomikus idilljét rendre megzavarja egy-egy kellemetlenkedő autós, akik szabadszájúan adnak hangot ocsmány, és pejoratív véleményüknek acsarkodón és persze kiabálva.
Az illető hölgyemény attól, hogy már egy berendezett luxuséletbe csöppenhetett bele - mondhatni -, önhibáján kívül jóformán csak vergődni tud, míg fel nem ismeri a tényt, hogy megmaradt szeretetfölöslegét nem a vénséges aggastyán-férjére fogja elfecsérelni, hanem kerít magának egy tüneményes és remélhetőleg imádnivaló kisbabát, aki sok tekintetben máris hasonlít - persze csak szigorúan képzeletben -, egy szintén imádnivaló kiskutyusra, aki pajkos játékossággal apró hegyes nyelvét kidugva várja tőle a jól megérdemelt jutalomfalatokat.
S ha már a gyerek megvan gyakorlatilag minden készen áll, hogy kvázi a rendes, élete végéig tartó, szigorúan munkamentes életmódra egyre komfortosabban, és persze hatékonyabban berendezkedjen. Elvégre az asszony, és a gyerektartás mellett egy érett gondolkodású, modern úrinőnek akár még háromszor sem árthat alaposan meggondolni mielőtt bármilyen anyagi terémszetű fába is belevágná a jelképes fejszéjét.
A gyereket – magától értető természetességgel –, a legminőségibb, legszínvonalasabb oktatásban kell részesíteni, ezért csupán és kizáróan olyan menő, felkapott, alapvetően a felső tízezer csemetéi számára fenntartott oktatási intézménybe szabad beiratni, ahol az illető ,,sztáranyuka” tökéletesen megvan róla győződve, hogy imádnivaló drágaságából minimum egy törpe Einsteint nevelnek, és ahol az IQ-szint is meghaladja az elvárt értékeket. Ezt értelemszerűen egy állami, avagy hagyományos képzést kínáló iskola nem tudná kellőképp garantálni, így gyakorlatilag alapból szóba se kerül, amikor az örömszülők közösen összedugják a fejüket, hogy vajon melyik iskola lenne a legalkalmasabb csemetéjük nevelésére, és oktatására.
És persze itt van még a nagy, eldöntendő kérdés is, hogy az adott ,,sztárcsemete" milyen iskolán kívüli fakultatív lehetségekben jeleskedjen. Mindenképp szolfézs, balett, tánc órákra van szüksége, hogy lássák a fizikális, kordinációs gyakorlatok során, hogy mennyit kell még változnia az elvárt, és megkívánt testtartásnak, emellett azért az sem árthat, ha főként a nyári vakáció alkalmával beíratják majd egy szintúgy nem két forintba kerülő színésztáborba, hogy hátha kedvet kap majd a közszerepléshez. Itt azért az sem utolsó szempont megjegyezni, hogy valamelyik sztárszülőnek érdekeltségei, vagy ismerősei vannak bizonyos neves, híres színészek közt, és azon már nem is igazán lehet csodálkozni, ha éppen az illető sztárcsemetére esik a választás a több mint ötszáz gyerekstatiszta közül, akik mind levágnák a karjukat is az új Nyomorultak, vagy Billy Eliot musical okán.
Később úgy nagyjából hét és tizenhat éves párkapcsolat alatt a két sztárszülő jóformán szisztematikusan megutálja és meg is gyűlöli egymást, hiszen fokozatosan építik le, és rombolják le azokat az elképzeléseiket, terveiket, álmaikat, melyekben hajdanán még naiv-gyerekesen mertek hinni, és bizakodni, pláne ha mind a két szülő - a maga módján -, kompromisszumképtelen, és csakis a saját egyéni igazságait fröcsköli rendre vissza a másik két szeme közé. Így nem meglepő, hogy főként a bulvármédia és a sajtó is kiszagolja a dolgot, és tüstént máris csámcsogni kezdenek róluk, és ezt követik a rádiós podcast, és tévéinterjúk, ahol természetesen mind a két fél igyekszik a másikra hárítani, és fogni az elkövetett hibákat és vétségeket, és amikor az adott műsorvezetők közül az egyik szemfülesebb, és kíváncsiskodóbb megkérdezi, hogy voltaképp miért is szakítottak a sztárpár tétován, és félszegen leblokkol a váratlan kérdés hallatán, amit a műsor előtt nem sikerült összeegyeztetni, és megbeszélni.
Míg a kulisszák mögött a két sztárszülő valami ostoba, gyerekes történettel igyekszik elaltatni saját gyereke gyanakvását:
- Tudod kicsim apu és anyu rajongásig szeret és imád téged, de mégiscsak jobb lesz ha te anyunál maradsz, és apu majd - persze ha a bíróság megengedi -, meglátogathat max egyetlen parttalan vasárnapi nap erejéig.
- Anyucikám... rossz voltam...?! - kérdezi sírásra görbülő szájjal a kisgyerek, mert még mindig nem értheti, hogy a számára két legfontosabb ember miért szakított, és miért vált külön.
- Miket beszélsz drága kincsem! Ugyan dehogy! Tudod drágám a felnőttek dolgai nagyon összetettek, és nagyon bonyolultak! - zárva meglepően rövidre a beszélgetést valamelyik sztárszülő a kettő közül.
Aztán - ahogyan az a nagykönyvben meg van írva -, egyik szülő is megismer valakit, míg a másik szülő is, és burkoltan egyre méregdrágább ajándékokkal igyekeznek manipulálni, és megvesztegetni saját gyermekük kialakulóban lévő lelki nyugalmát, és biztonságra való hajlamát.
Látszólag a felszín felett megint csak minden rendben van, aztán valamivel később már valósággal nyiltan megy az ún. ereszd el a hajamat, meg a nyiltszini tányértörögetős balhézás, hogy vajon ki nem foglalkozott eleget az illető sztárcsemetével, hogy az stikában drog, és alkoholfüggővé építette le magát, és ráadásul a nullánál is kevesebb tanulmányi eredményt produkál.
– Ez mind miattad van! – hallatszik a jól bejáratott mondat egyik-másik sztárszülő szájából, hiszen mégha annyira akarnák sem tudják beismerni a tényt, hogy saját maguk exibicionista, és elsősorban a külvilág számára fenntartott, celebesített életmódjuk nem tette lehetővé, hogy maximális ,,énidőt” tölthessenek saját gyerekeikkel, és amit persze olyannyira megkívánt volna tőlük a követőik, rajongóik széles követőtábora. Így amikor a magánéletben megint minden a pusztulással lesz egyenértékű felmerül a kérdés, hogy talán jobb volna a nyilvánosságot, és a bulvármédiát egyszer és mindenkorra szüneteltetni, és totálisan kizárni az életükből. Ám ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor nem volna szükség a tartós figyelem, és hírnév haladéktalanul mindenkoron jelenvaló ébrentartására, ami – hogy úgy mondjuk –, szinte már szükséges velejárója a XXI. századi túlzásba vitt cyber-digitalizáció útópisztikusságra törekvő társadalmi berendezkedésének.
Így történhet, hogy akárcsak egy futurisztikus scfi-filmben, ahol – attól függően -, hogy mennyi összeget szántak rá, és persze hogy ki is valójában a rendező a sztárcsemeték, a sztároknak kijáró mokamiki elkülönítő képzőkben digitálisan meghamisítják saját tanulmányi átlagjukat, és hogy tartósan könnyebb lehessen az érettségi szükségszerűen megfizetnek egy-két szakmáját zseniálisan művelő hacker-srácot, hogy digitálisan férjenek hozzá az érettségi tételekhez, persze kerül, amibe kerül, elvégre akinek van mit a tejbe aprítania, ott a pénz már egyáltalán nem számít. Nem véletlen, hogy az illető sztárcsemete színjeles eredménnyel teszi le az emeltszintű érettségit, miközben okleveles dícséretben is részesül az adott oktatási intézmény büszke igazgatójától, holott azt sem tudja, hogy ki volt Arany János, és mikor is volt a szatmári békekötés!
Később hogy a sztárcsemete saját menőségét főként a legjobb cimborák, és haverok előtt is maradéktalan bebizonyítsa a lehető legnívósabb, és legpatinásabb, főként külföldi egyetemekre nyer felvételt, csupán csak azt hagyja ki a jól megtervezett, önző számításából, hogy külföldön a dolgokat – szerencsére –, egészen másként intézik, mint idehaza. Tehát nem kell hozzá nagy ész, hogy hamar átlássa az összefüggések sokszor igen-igen összekúszált, és szövevényes hálózatát ahhoz, hogy felismerje, ha külföldön boldogulni szeretne rendszeres angol nyelvismeret, és bizalmas kapcsolati rendszerek kiépítése szükséges, amik – mondani sem kell –, megint csak rendesen viszik a szülők pénzét. A nagy pofáraesés pedig akkor következik, amikor az immáron befutott és mindenki által ajnározott, és mocskosul sikeresnek mondott sztárcsemete egyszer mit ad isten hazamegy, majd azonnal interjúkra és podcastokra, showműsorokba hívják meg őt, és szinte a jólhangzó hazugsággal egyenértűen elkezd linkeskedni, és arról csacsogni, hogy azért jött haza, mert kisebbfajta honvágya támadt itthon, és mondjuk egyáltalán nem azért, mert képtelenség volt megvetnie a lábát Hollywoodban, és a filmiparban.
Pár év után pedig – ha csak nem néz magának egy elfogadható, fizetőképes állást –, amit persze egyre kevésbé találhat, miután bizonyos befoyásos, és bizalmi körök kegyeiből is sajnos kiszorult rá kell döbbennie a keserédes igazságra, hogy bizony itthon sincsen kolbászból a kerítés, és sajnos nem is lesz, míg csak világ a világ.
Az adott sztárszülők pedig kisebbfajta nosztalgiával kénytelenek tudomásul venni, hogy – tetszik, nem tetszik –, de fejük felett is elszállt az idő, akárhány kisebb-nagyobb plasztikai beavatkozást is végeztetnek saját maguk fizikumán, míg végül szinte már felismerhetetlen lárvafejű droidokká hasonlítanak, vagy kétlábon járó földönkívüliekre, akik nem egy távoli galaxis lakói, hanem a föld nevű bolygóé. S míg meggyőződésük, hogy sztárcsemetéjük gondoskodni fog róluk öreg napjaikra, hiszen a nyugdíjra rendszerint senki sem hajlandó gondolni idejében, és arra is azért szükség lenne az élet néhány napján keserű kiábrándultság lesz úrrá rajtuk, amit megtudják, hogy sztárcsemetéjük gyakorlatilag már évtizedek óta le van égve, és minden pénzét elbulizta és elköltötte olyan felszínes, álismerősökre, és álbarátokra, akik csupán csak addig voltak mellette, amíg hasznot bírtak belőle húzni.
Így történik meg, hogy az egykori jobb napokat is látott, és bulvármédia által hamar felkapott, és a stílusos eleganciában, sikerességben, és hírnévben fürdőző sztárcsalád egyik pillanatról a másikra a földönfutó, átlagos státuszban találja magát, és kénytelenek megbarátkozni a már eleve lealacsonyító gondolattal, hogy ti. nekik is muszáj kivenniük a szükséges részüket az átlagos, kevés éhbért kereső hétköznapi emberek mindennapjaiból, persze csak ha még egyáltalán szeretnének életben maradni.

KOZMOSZ-BÁNAT

Az üvegfalon hirtelen váratlanok milliónyi,
aprócska fényszilánkja pislog, terjeng szét.
A szőke, őzike-szemű leány,
mint egyiptomi istennő,
egzotikus Artemisz
a kirakatok üvegében fintorog.
Kacagtató grimaszt vág önző,
babonázó tükörképe elé.

Fejem még babusgatón lehanyatlana
egy valódibb angyal párnás ölébe,
– tán frusztrált stressz, idegeskedésem
is csupán a csalóka múlt
hitvány árnyéka lenne?!
Búsuló, meghajszolt lelkem
gyöngéd simogatásokban
találhatna egyszerre féltő menedéket,
biztosított védelmet.

Roppant, kattogó toronyórák
fejemben lendítik szaporán előbbre
a Hóhérszagú Időt,
s mi még eddig is hátra van…

Méltatlanná váltam immár tán
önmagamhoz is, hogy könnyedén megcsaltak,
megvezettek hazug, álnok álmaim:
,,Majd csak leszek, s lehetek valaki!”
– harsogták kiabálva füleimbe,
míg napra nap jött s harminchat
órákban méricskélték
a megveszekedett perceket.
Agyamban folyamatosan tevékeny
hangyaboly s molylepkék táncai
ütöttek maguknak bohém-tanyát.

Kérdezem: mit lehetne még tennem?!
Hová lehetne még fordulhatnom,
hogy kitörhessek egyszer
s mindenkorra ez ördögi körökből,
hová elhibázott életemben
önhibámon kívül elkeveredhetem?!

A légben még suttogó szerelmes
vallomásokat egyre ritkábban hallgatni.
Kristálytiszta és egyértelmű beismerések
után jöhetne csupán csak
a Mindenség halhatatlan megtestesülése.

A bimbózó lelkek totális metamorfózisa,
melyben test s lélek kozmikus harmóniában
maghasadásként egyesülésre lép a másikkal,
miközben a két árva fél már
soha többet nem lesz magányos.
– Én már nem híhetem, hogy távolba néző,
pesszimista hangomra majd lesz az Egy-Valaki,
ki megtörhetné a kongó, visszhangos csöndet.

Nem akarhatom, hogy Halálba rántson
Kharübdisz-örvény, mely már
gyerekkoromtól régóta elindult értem!

A PANELHÁZ KÜLÖNÖS REMETÉJE

Oszkár bácsi a lakótelepen lakott, mely egykoron szebb napokat is megélt, és persze nyugodtan el lehetett mondani, hogy elegáns kerületnek számított. A felújított játszótéren számos gyerekbarát játék, és biztonságos mászóka hirdette, hogy azért amire ténylegesen költségeket fordítanak azt rendezetten, és biztonságosan is el lehet készíteni. A virágos, fákkal teli közparkokban egy árva szemétkupac, vagy kutyaürülék nem árulkodott arról, hogy az adott önkormányzat egyáltalán pénz szűkében lenne. De hát azok a régi szép idők, - ahogy mondani szokták –, régen elmúltak. Mostanság ha Oszi bácsi kinézett az ablakán túlra, ahonnét sok mindent meg lehetett ám látni megkeseredett szomorúság és keserűség lett úrrá rajta, hogy az emberek mennyire trehányak, felelőtlenek, és nemtörődömök lettek nemcsupán egymással szemben, de szűkebben vett környezetüket sem igen tisztelték már eléggé. Elgórált chipsszeszsacskók, eltörött sörösüvegek, energiaitalok műanyag palackjai hevertek szinte mindenütt.
,,Mire való akkor a szemetes?!” – kérdezte sokszor magától Oszkár, ám választ ritkán kapott.
A lakótelepi házban jóformán mindenkit ismert, és a nyolcvanas-kilencvenes évektől kezdve – amikor ezek a háztömbök megépültek –, számos generáció megfordult a házban, akik mind-mind ismerték, becsülték, és nagyon megszerették a habókos, különc, nyugdíjaskorú öregembert.
Miután imádott felesége korán meghalt, és unokái sem igen akarták meglátogatni, fennállt a veszélye, hogy Oszkár bácsi egyre inkább kivonja magát szűkebben vett környezetéből, és szándékosan elmagányosodik. Ezt megakadályozandó a lakók tüstént összedugták fejüket és kitaláltak egy amolyan ,,szociális ellátórendszert” elvégre ha az állam nem fordít kellő figyelmet, és segítséget a tagjai felé, akkor mi sem terémszetesebb, minthogy a közösség bizonyos tagjai segítsenek egymáson.
Így történt, hogy Oszi bácsihoz szinte mindig jött, vagy épp ment valaki. Amikor megtudták a házban lakók, hogy korkedvezményes nyugdíjba kellett vonulnia – látszólag teljes titokban –, ételhordókban vittek neki hőtt ételt, és tartós élelmiszert, mert tudták, hogy felesége halála után már nem ehetett olyan finom, és gusztusos dolgokat, mint amiket a gondoskodó, és gyönyörű asszony készített neki.
A lakók rendszerint mindig három kopogtatással jelezték, ha vittek számára csomagokat. Most is ez volt a helyzet. Három aprócska kopogtatás, majd letették ajtaja elé a kisebbfajta élelmiszercsomagot. Oszi bácsi kissé már sántikálva baktatott ki az ajtóig, mert az utóbbi években fájni kezdett vizesedő, és ödémás lába, és bármennyire is igyekezett mozgatni egész nap az életkor bizony sokszor útjába állt a fizikális változásoknak.
– Tessék… - szólt ki az ajtón, miután lelenézett az aprócska kukucskálóba.
– Jó napot Oszi bácsi… elnézését, csak anyukám küldi Önnek ezt a süteményt… biztosan nagyon finom, mert anyukám nagyon jól süt-főz… - huszas éveiben járó, feketeruhás, bakancsos rocker lány állt az ajtóban, és látszólag elfogódottan vette szemügyre a megtört testű, sántító öregembert. Mély rokonszenv ébredt benne, elvégre Oszi bácsi ismerte őt már kisbaba kora óta.
– Nagyon köszönöm Fruzsina! Veled minden rendben?! - érdeklődött barátságosan.
- Köszönöm szépen, megvagyok! De látom, hogy Oszi bácsinak fájdalma lehetnek... - vette szemügyre az öreget, akin jócskán meglátszott, hogy nincs jó bőrben.
- Köszönöm kedvességedet! Semmi az egész! – válaszolta. – Veled minden rendben van?! – érdeklődött.
– Tessék elképzelni, hogy divattervezéssel vagy valami hasonlóval is szeretnék foglalkozni, mert nemsokára érettségizek! – újságolta szinte sugárzó megelégedettséggel.
– Ez fantasztikus! Őszintén gratulálok!
– Nagyon köszönöm! Most úgy érzem, végre rátaláltam önmagamra! – vallotta be. – Ha bármire szüksége volna Oszi bácsi csak nyugodtan csengessen be hozzánk anyuék is biztosan örülnének!
– Hát köszönöm szépen!
– Legyen szép napja Oszi bácsi! – búcsúzott a vagány, határozott lány, és indult saját dolgai után.
Az öregember visszacsoszogott a lakásába, és hirtelen azt sem tudta, hogy mihez is kellene fognia, elvégre amióta imádott felesége meghalt, és ő úgy határozott, hogy inkább otthon marad vele, és kitartón ápolja még a nyugdíjáról is lemondott. S bár igyekezett mindig megkuporgatni annyi pénzt, amennyi a létfenntartáshoz kellett, voltak olyan inséges hónapok, és évek, amikor úgy érezhette alig-alig képes közüzem számláit és egyéb kisebb addóságait kifizetni.
Alig foglalt helyet kedvenc nappaliban található, kissé ócska, és viharvert foteljában ismételten csengettek. Mire kikászálódott a fogvatartó fotelből, mely valósággal őrizte azt, aki egyszer beleült egy gyönyörű fiatalos anyukát és egy lennszőke hajú kislánykát pillantott meg a kukucskálóban. ,,Kik lehetnek azok?!” – töprengett, majd mivel hosszas töprengése – legalább is –, egyelőre nem vezetett sehova óvatosan rényire kinyitotta lakása ajtaját:
– Tessék… miben segíthetek hölgyem…?
– Drága Oszi bácsi! Nem tetszik megismerni ugye?! – kérdezte a sugárzóan vidám, és gyönyörű fiatal anyuka, míg megszeppent kislánya erősen szorongatta ruháját.
– Elnézését kérem kedves hölgyem, de sajnos sokszor megesik, hogy bizony kihagy a memóriám! – vallotta be kicsit szégyenkezve.
– Lilike vagyok a kilencvenes évekből! Hétvégekként mindig Önök vigyáztak rám, amíg a szüleimnek dolgozni kellett.
Az öregember töprengett még egy sort, mire emlékezetében sikeresen betudta azonosítani a kislányt az előtte álló gyönyörű fiatal nő arcával, majd amikor a felismerés barázdás arcára is kiütközött azonnal barátságosabb, és közvetlenebb modort igyekezett magára erőltetni.
– Hát persze! A Lilike! Hogy vagy mostanság?!
– Nemrég férjhez mentem, és ez a kis hercegnő itt mellettem Maya! – mutatta be az öregembernek a megszeppent, szégyenlős kislányt. – Köszönj szépen a bácsinak Maya!
– Cókolom… - felelte bizalmatlanul.
– Szervusz Maya! Örülök, hogy találkoztunk!
– Csak gondoltuk szívesen meglátogatnánk Oszi bácsit valamelyik nap, persze csak ha hosszabb ideig ráérne…
– Hát persze, természetesen!
– Nem is tudom talán Szombaton a délelőtti órák környékén újra beugranánk…
– Az nagyon jó lesz!
– Remek! Már nagyon várjuk! Akkor kérem vigyázzon magára és legyen szép napja! – búcsúztak közösen az anyuka és a kislány is.
– Önnöknek is drága Lili! – búcsúzott immáron másodjára ezen a napon az öreg, majd visszament lakása mélyére.
Öreg írógépe – szerencsére –, rendezetten még ott trónolt az egyik íróasztalán, benne frissen fűzött papír. Talán titkon arra várakozott, hogy végre az öregember körmölni, klimpírozni kezdjen rajta, hiszen már több mint huszonöt-harminc éve is megvolt, hogy nem használta. Talán már nem is működik igazán, és a tintaszalagok is beszáradtak. Most pokrócot tett az egyik karoszékre, majd helyet foglalt és máris pötyögni kezdett az ismerős billentyűkön, melyek kicsit még mindig az otthonosság tudatát jelképezték egy megváltozott világban. Pedig már számtalanszor eltervezte, hogy együtt fog haladni a civilizációval, és a technikai fejlődéssel, de valami benső emberi kényszer arra ösztönözte, hogy kicsit lassítson a szoros időbeosztásán. Talán kicsit úgy érezte, hogy a felgyorsult technikai, digitális világban, ha nem lesz majd ragaszkodni bizonyos trágyakhoz, régimódi cselekvésekhez túlzottan is hamar megfeledkezhetnek róla az emberek.
Egyetlen óra leforgása alatt megírt vagy tíz oldalt, és mikor hangyaként nyüzsögtek már a hófehér tiszta papíroson a szorgoskodó fekete tinta betűk az öreg májfoltos, és göcsörtös kezeibe mintha maga az élet lüktető ritmusa is visszaköltözött volna. Elgondolkodott a gyönyörű fiatal anyukán, és kislányán. Annak idején az orvostudomány – sajnos –, még nem volt olyan fejlett mint mostanság és legbelül érezte, hogy imádott elhunyt felesége mindig vágyakozva sóhajtott, ha csak fel-felemlítődött beszélgetéseik során a gyerektéma.
– Édesem! Annyira szeretném azt a kis csöppséget! – vágyakozott ilyenkor a gyönyörű asszony.
– Ezt nem is kétlem édesem!
– Te is kicsit visszavhetnél a munkádból, és hármasban elutazhatnánk nyaralni, vagy egy békés helyre! – javasolta ilyenkor.
– Igen, az nagyon jó volna… - a férfi homlokán – márha nem akart igazat mondani, vagy színt vallani –, szinte minden esetben a gondok vastag redőnyszerű barázdái véstek apokrif beszédes jeleket, amiket a feleség is nagyon jól értett. Kicsit olyanok voltak már a hosszúra nyújtott együttélésük során, akár a hallgatak cinkosok, vagy szélhámostársak, akik egyetlen szempillarebegtetésből, vagy fejbiccentésből is mindent tökéletesen megértenek, hiszen nincs szükségük feleséges szavakra. Aztán amikor az asszony eltitkolta betegségét, hogy az öregember ne vigye túlzásba az aggódást, mert lábán kihordott két jókora infarktust, az öreg azonnal felmondott munkahelyén, és onnantól kezdve minden egyes nap ápolta imádott feleségét, és közösen hálát adtak, hogy azt az egy napot is együtt megélhetik. Aztán amikor három-négy év múltán az aszony egyszer csak vért köhögött és az öregember azonnal telefonált mentőkért az orvos kertelés nélkül megmondta, hogyha elakar búcsúzni tőle minél előbb muszáj megtennie, különben – félő –, nem lesz több alkalom. A kórházi ágyon egymás kezét szorongatták, az öregember könnyeivel csókolgatta a sápadt, és nagyon kimerült asszony hosszú, vékony, nagyon erőtlen kezeit. Amíg a feleség egészséges volt kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy egyikük halála esetén a másik próbáljon meg boldog és teljes életet élni, de lelkük mélyén mindketten érezték, hogy az talán nem használna senkinek sem.
– Drága feleségem! Nagyon fogsz hiányozni nekem! Nélküled semmi vagyok, és semmivé leszek! – válaszolta halkan, mintha egy benső fohászt suttogott volna el magában, míg végül szilveszter éjszakáján, mikor az első petárda és tütijáték fénycsóvái megjelentek az égen az asszony úgy tűnt békésen lehajtja fejét, és megnyugodva elalaszik. Talán nem szenvedett sokat.
Most hogy megint visszatért a jelenbe az öregembernek az az ötlete támadt, hogy mindent igyekszik pontos, precíz hűséggel leírni, és megörökíteni, hátha a méltánytalan utókor majd értékelni fogja szerény erőfeszítéseit. Egész álló héten, és hónapban egyre csak dolgozott; nem evett, és alig tudott aludni valamicskét. Amikor egymás után töltötte meg összegépelt kézirataival számos iratrendező kartotékot és mappát mindegyikre tollal gondosan ráfirkálta, hogy mi a teendő vele. Amikor aztán úgy gondolta, hogy végre valahára mindennel elkészült már szombat lett, és hirtelen észbe kapott, hogy vendégei lesznek; a gyönyörű anyuka és tüneményes kislánya. Gyorsan igyekzett kitakarítani lakását, felmosott, és felporszívózott, majd amikor mindent rendben talált kicsit megpihent kedvenc nappali szobás foteljában, és kicsit behunyta szemét a szunyókáláshoz. Ekkor érte a halál, mely meglepően váratlanul és hirtelen jött.
Később a panellakás összetartó lakói intézkedtek a temetés ügyében, és mivel az öregember családtagjai bizonyos indokokra hivatkozva nem jelentek meg a temetésen számos tisztelője nyilvánított helyettük részvétet. A fiatal anyuka is ott volt kislányával együtt, és alig bírta visszatartani könnyeit. Később megtaláltál az öregember összes fontos dokumentumait, kéziratait, és gyakorlatilag akkor derült róla ki, hogy mindenki Oszi bácsija ismerte a régi irodalom minden különcködő egyéniségét. A lakók összeadták csekélyke nyugdíjukat, és az összegből kiadták Oszi bácsi néhány szövegét, amiből takaros kis könyv jött össze, és később egy lakógyűlés keretében úgy határoztak, hogy emlékszobát alakítanak ki azon a helyén, ahol Dr. Göttinger Oszkár élt és dolgozott.

HÁROM ÉV EGY BŐRÖND, EGY ÚJRAKEZDÉS

Körülbelül három évig szédítette a gyönyörű bombázó az átlagos, keveset kereső férfit. Aztán úgy körülbelül a harmadik év vége felé, amikor egy amolyan jellegzetesen kicsit giccses romantikus DVD-t néző, vacsizós estét terveztek a bombázó, miközben a férfi ölében kényelmesen, akárcsak egy doromboló kiscica elhelyezkedett egyszer csak a film közepe felé benyögte:
– Szívem, az a helyzet, hogy nem szeretnék tőled gyereket, és az esküvőhöz sem ragaszkodom…
Ez aztán már sok volt egyetlen napra. Hiszen minden annyira fantasztikusan, sőt egyenesen már-már túlságosan is tökéletesen indult, akkor meg mi az, ami nem tudott kibontakozni?! A férfi kisfiús szomorúsággal, és majdhogynem pityergősre görbülő szájjal meredt párjára, hiszen tervei lettek volna ezzel a fantasztikus nővel, aki három évig elhitette vele – méghozza nagyon is meggyőzően –, hogy egy remek, szuper pasi, és persze még a hájas hurkáit is valósággal imádja, melyek már alaposan kezdtek kitüremkedni főként a hasa tájékán.
– Haragszol rám kicsim?! – tette fel nagysokára a kérdést.
– Dehogy életem! Hogy kérdezhetsz ilyen hülyeséget? Csak tudod… rájöttem arra, hogy a mi kapcsolatunk időközben… hogy is fogalmazzak eltólódott, és mások lettek a fontossági sorrendek… – ennél szabatosabban szinte már nem is fogalmazhatott volna.
– Szóval akkor ez virágnyelven szólva azt jelenti, hogy számodra az égadta világon semmit nem jelentett ez a kukába kidobott három év?! – meglehet kicsit jóval hangosabban, vádolón tette fel ezt a kérdést, mert egyébként mindig félszegen, halkan igyekezett beszélni. Kicsit el is vetette a sulykot, de most ez egyáltalán nem érdekelte.
– Édesem, te most tényleg veszekedni akarsz?! Mert arra egyáltalán nem vagyok ám vevő! – állította le a gyönyörű nő mielőtt a tényleges szópárbaj egyáltalán a kezdetét vehette volna.
– Igazad van! Kultúrált, felnőtt emberek volnánk! – vette le azonnal hangjából a hangos élt. – Szóval? Akkor most mi legyen?! – fordult felé kérdőn miközben elnémította a plazmatévé hangerejét.
– Figyelj a lényeg szívecske, hogy nem akarnék ebből nagy kereket kerekíteni! Anyukádnak, és a nagyidnak kérlek ne szólj róla legalább is egyelőre!
– Kérdezhetek valamit kincsim?!
– Ha azt akarod kérdezni, hogy van-e valaki más is az életemben, akkor azt mondom, hogy van! Most ettől megváltozott bármi is?! – vonta fel koromfekete szemöldökét.
– Tudod ez azért sok mindent megmagyaráz édesem… - szinte maga előtt látta a kigyúrt, latin macsót, aki végigcsókolja bombázó barátnője minden napbarnított porcikáját, miközben alkonyatkor a tengerparton szerelmeskednek a homokdűnék között…
– Kérlek ne kezd el drágám! Oké?! És légy szíves ha megkérhetlek eszedbe se jusson, hogy manipulálj! – állította le a férfit határozott szigorúsággal a nő. – Akkor összepakolok pár cuccot, és lelépek! Ha szeretnél segíthetsz… - vetette oda félvállról, majd gyorsan, mintha bolha csípte volna meg azonnal közös, tágas hálószobájukba ment, és máris tömködni kezdte a két darab hollófekete divatos, gurulós bőröndjét, mint aki ténylegesen nagy utazásra szánta el magát, és eszébe sem jut, hogy akárcsak egy-két percre visszanézzen múltjába. A férfi csak állt tétován, maga elé meredve, akár egy faszent, amikor jó fél órával később gyönyörű barátnője egy arcra puszival örökre kilépett az életéből. Se istenhozzád, se majd felhívlak, vagy találkozunk, esetleg azért még lehetünk barátok is. Csak a puszta lakhatatlan semmi.
A férfinek azért volt egy-két gyerekkori, majd kamaszkori barátja, és barátnője, akik – ahogy mondani szokás –, mindig értették a módját, hogy akár a legváratlanabb helyzetekben bukkanhassanak fel életében. Néhány nappal a tragikus szakítási nagyjelenetet követően az egyik gimis osztálytárs, aki most éppen a francia rivérán időzött, mert kiderült, hogy kisebb vállalkozást csinált, és sikeres üzletasszony lett belőle gondolt egyet és felcsörgette rég nem hallott régi barátját, hogy érdeklődjön hogyléte, és életkörülményei felől. A férfi kendőzetlen őszinteséggel mesélte el szerelmi szakítása legapróbb részleteit is, és azt sem hagyta ki, hogy bizony jócskán megfordult a fejében a tragikus öngyilkosság kísérlete is.
– Jaj drága! Ez borzasztó! Figyelj csak! Szeretnélek meghívni a lakásomra! Szerintem ez most jót fog tenni neked is! Legalább segít kicsit megfeledkezned a szomorkás hétköznapokról. És kérlek nem fogadok el nemleges választ! – Annyira csilingelő, angyalian tüneményes volt a hangja a kihangosított okostelefonban, hogy a férfi mintha egyszerre visszanyerte volna romba döntött, törmelékes önbizalmát.
– …De azért vigyek valamit angyalom?! – kérdezte, mintha nem tudná mit is kell ilyenkor válszolnia.
– Ha szeretsz úszni, akkor egy fürdőnadrág azt gondolom elkél. Van egy jó kis baráti társaság akik angolul is tudnak, és nekik is szívesen bemutatlak drágám! Annyira jó lesz majd, hogy megint talizunk, és felelevenítjük a régi közös emlékeket. – lelkesedett a hölgyemény saját ötletéért.
– Annak én is nagyon örülnék… - válaszolta szomorkásan.
– Akkor jössz, amikor tudsz én mindig szabad vagyok drágám! Vigyázz magadra! – búcsúzott tőle, majd lerakta az okostelefont.
A férfi még aznap mindent igyekezett rendesen becsomagolni. ,,Talán jó volna valami kis ajándék vagy csecsebecseféleség is” – gondolhatta, elvégre az ember nem mindennap meg vendégségbe egyenesen a francia rivérára. Végül úgy döntött, hogy eltesz pár saját maga által kiadott kötetet, hátha annak is örülni fog volt osztálytársa.
A reptér zsibongó hangyaboly sokadalma megint csak kisebb kívánnivalót hagyott maga után – pláne azoknak, akik sehogy sem voltak hozzászokva bizonyos fölöttébb kellemetlen retorzikókhoz, és tömegtumultusokhoz. Amikor a recepcióspulthoz ment, hogy becsekkoljon a nagyon fiatalos, de életunt huszas éveiben járó hölgyemény kicsit vizslatni kezdte, hogy miért is utazik Franciaországba.
– Hát az az igazság, hogy végül is személyes ügyeket kell elintéznem… - közölte rejtélyesen, titokzatoskodva, ami miatt a biztonsági szolgálat egyik őre kis híján ott a helyszínen kapásból majdnem megmotozta. Amikor aztán később végre beszállt a repülőgép belsejébe hatalmas mély sóhaj kíséretében helyet foglalt, majd úgy beszíjazta magát akár egy űrhajós, aki épp a holdra készülődik. ,,Miért van az, hogy a legtöbb légiutaskísérő nő olyan gyönyörűen, és sugárzóan tud az emberre mosolyogni, hogy valósággal minden ötödik percben lesik minden óhaját, és kívánságát?!” – tette fel magának a kérdést. Amint a gép gyorsítva felemelkedett a felhők közé, és már csupán vattacukorszerű felhőket lehetett szinte mindenütt látni az óceánkékségű horizonttal egyetemben a férfi máris azt érezte, hogy jócskán kimerítette az állandó lelki készenlét, és el is álmosodott, ezért ablak felé fordulva behunyta mindkét szemét, és máris mély álomba merült. Az egyik stuardess máris egy léplédszerű takarót terített rá.
Mire leszálltak dél-Francia rivérán alig öt és fél órás út után a férfi kicsit mregnyugodtott, de még mindig ott motoszkált szívében a viszontlását miatt érzett kisebbfajta nyughatatlanság. ,,Vajon mit fog róla gondolni volt gimis osztálytársnője?! Elvégre azért mégiscsak eltelt több mint huszonegynehány év!”
Alig vette észre, hogy gimis osztálytársnője volt annyira tüneményes és aranyos, hogy számos elfoglaltsága mellett kijött elé a reptérre. Amikor megpillantotta a férfit valósággal úgy rohant hozzá, mintha az élete függne tőle, és hosszantartón átölelte:
– Szia drágám! Annyira régen nem láttalak! – valósággal beszívta a férfi borotválkozó arcszeszének illatát, és érezte a férfi hevesen dübörgő szívdobbanásait is.
– Én is nagyon örülök neked drága Gyöngyim! Fantasztikusan gyönyörű vagy! – nézett végig régi osztálytársán, aki levetkőzte a kamaszkor fizikális tulajdonságait, és napbarnított bőrével, nyárias hófehér ruhájában, és sarus szandáljában, haját konytba fogva ténylegesen egy nagyon csinos egzotikus nőre hasonlított.
– Hát nagyon szépen köszönöm életem! Te se nézel ki olyan rosszul! – sugárzó mosolya most épp kapóra jött, mert a férfinek – bárhogy is igyekezett eltitkolni –, valósággal romokban hevert önbizalma, önbecsülése, és a jókedve is. - …De annyira szomorú, és megviselt volt a hangod drágám a telefonba, hogy már aggódni kezdtem!
– Nagyon szeretnék neked mindent elmesélni részletesen, mert már régóta ismerjük egymást, és mert jóbarátok maradtuk.
– Addig tegyük be a cuccokat és a bőröndödet a kocsimba! – Az autóriasztóval máris kétszer pittyegett, és egy full extrás terepjáró volt a kocsija.
– Hú! Ez ám a járkány! Gratulálok! – A férfi nem győzött ámuldozni.
– Tudod ezt csak nemrég vettem, mert általában a kisebb kocsikhoz vagyok szokva a praktikusság miatt, de azért ez sem rossz, csak kicsit nehezebben megy vele a manőverezés. – Kinyitotta a nagyon tágas csomagteret, ahova a férfi máris könnyűszerrel betehette csomagjait, és bőröndjét, majd mindketten beszálltak és a hölgy máris gázt adott és kivergődtek a forgalomba.
– Tudod a gimi után nagyon jó lett volna összefutni, meg dumálni, hogy kivel mi történt, és kiből mi lett, de azt vettem észre, hogy mindenki ment a saját feje után.
– Igen, minden bizonnyal!
– Mi a baj szívem? Olyan lehangoltnak tűnsz?! – nézett rá aggódva.
– Tudod a mennyasszonyom nemrég kirúgott, mert szerinte nem vagyok képes biztosítani számára egy elit színvonalat, és úgy érzem, hogy három éven át igazándiból nem is szeretett… - bökte ki.
– Jaj, édesem! Ez borzasztó! – kanyarodott jobbra, majd alig fél óra múltán már meg is érkeztek egy álomszép, hófehér mészkőből épült kisebbfajta villához, melyet sugár pálmafák szegélyeztek.
– Hú! Nem is találok szavakat! Te itt laksz?! – meresztette a szemét.
– Nos hát nagyjából igen, de van egy lakásom Párizsban is, mert a melómhoz kell néhány dolog. – teljesen közvetlenül és őszintén mondta ezt. Nem volt benne semmi arrogancia, vagy beképzeltség.
– Hűha! Gratulálok!
– Köszönöm! Te még mindig a szüleiddel laksz?
– Igen az ő lakásukat örököltem meg! Apám néhány éve infarktusban meghalt, és édesanyám kiköltözött a mamához, hogy mindenben segítsen neki, úgyhogy jelenleg szingli vagyok… - de nehezére esett mindezt kimondania.
– Ó… - lepődött meg a hír hallatán a hölgy. – Fogadd őszinte részvétemet apukád miatt!
– Nagyon köszönöm!
A terepjáró gyorsan belállt a villa melletti garázsba, majd mindketten kiszálltak, és Gyöngyi megmutatta fantasztikus, és lenyűgöző házát.
– Tudod mit arra gondoltam, hogy nagyon szívesen bemutatnálak néhány nagyon kedves barátomnak, akik igazán nagyon jófejek. Azt hiszem neked most éppen arra van szükséged, hogy ne legyél teljesen egyedül.
– Igazad lehet…
Mivel már így is kora estefelé járt az idő, ezért Gyöngyi gyorsan elment átöltözni, és amikor visszatért a férfihez még gyönyörűbb, és sugárzóbb volt, mint valaha.
– Fantasztikusan áll az új ruhád!
– Nagyon köszi! Csak magamra kaptam valamit! Te nem szeretnél átöltözni?! – mérte végig a férfit, akin még mindig ugyanaz a bermudanadrág, és kockás ing volt, amiben eredetileg idejött.
– Nem is tudom, hogy mit vehetnék fel?! Nem igazán készültem ilyesmire! – vallotta be őszintén.
– Nagyon szeretem, hogy önmagad maradtál, és mindig őszinte vagy! Ez inspirál! – A hölgy átment egy másik szintén puccos, tágas szobába, majd azonnal visszajött kezében tiszta, rövidujjú inggel, nyakkndővel, fekete nadrággal, és egy zakóféleséggel.
– Nyugodtan felpróbálhatod ezeket a holmikat! Azt hiszem ezek lesznek a megfelelő méretek!
A férfi hálásan elvette a jóminőségű ruhákat, majd egy félreeső részen máris átöltözött; igaz sosem tanult meg rendesen nyakkendőt kötni, így az most Gyöngyi feladata lett.
– Szerintem fantasztikusan srámos vagy! – közölte vele, amint sikeresen megkötötte nyakán a nyakkendőt. – Szerintem indulhatunk szórakozni, és dumcsizni egy kicsit.
Most kivételesen egy másik autócsodába szálltak be mindketten. A férfi a biztonság kedvéért még rá is kérdezett, hogy Gyöngyi esetleg nem szeretné-e bezárni a villa ajtaját, ám a hölgy könnyedén legyintett, majd közölte, hogy arra semmi szükség, mert a rivérán senki se szokott lopni, nem úgy mint odahaza. A férfi nagyon is érdekesnek találta ezt a megállapítást.
Egy éjszakai bárba mentek, melyből félig-eddig diszkószintű, dübörgő zene hallatzott ki, és ahová főként a huszas-harmincas korosztály szokott járni, de azért voltak elszeparált, exkluzív páholyok is, ahová most Gyöngyiék is tartottak, ahova csupán csak bizonyos embereket engedtek be. Mivel Gyöngyi szinte ismert mindenkit, és úgy tűnt hasznos kapcsolatokat is kiépített a két marcona, nagydarab gorillatestű biztonsági őr szó nélkül beengedte és a férfit is.
Gyöngyi baráti tárasága hölgyekből, és urakból állt vegyesen. Mindannyian érdeklődve, és mosolygósan puszikkal üdvözölték egymást, és félig francia, félig angol nyelven máris duruzsolni kezdtek, miközben azért részletesen megnézték maguknak a Gyöngyivel érkező félszeg, megszeppent ismeretlen férfit.
– Drága kedves barátaim! Hadd mutassam be nektek Barnát, aki egy nagyon régi gimis csoporttársam, és akinek most minden támogatásra, lelki fröccsre szüksége lesz, mert kirúgta a mennyasszonya! – Amint ezt kimondta a vegyes társaság tagjai jószerivel egyszerre döbbentek meg, és nem győztek sóhajtozni, hogy milyen emberek vannak. Főként dögös, szupermodel típusú hölgyek simogatták meg a férfit, és biztosították empátiájukról. Az est folyamán a társaság tagjai azért kedvükre táncolhattak a diszkózenére, de mindenki a férfi életére volt kíváncsi, ezért alig husz perc múltán már mindannyian a páholy asztalánál ültek dermedt, néma csendben, és míg Barna elmesélte életét, és Gyöngyi igyekezett lefordítania mondókáját hol franciára, hol angolra érezni lehetett, hogy barátságos légkör veszi őket körbe.
A este folyamán aztán egy-két tehetséges színésznő is megfordult a páholyban, akikről kiderült, hogy Gyöngyi ügyfelei, és ismerősei, és ők is becsatlakoztak az ismerkedésbe és a beszélgetésbe. A legtöbb ember máris névjegyet adott át és közölte a férfival, ha bármiben tud nagyon szívesen segít rajta, csupán csak egy telefonba kerül az egész.
A férfi nagy nehezen az est végére kezdett igazán felódodni, és bár alkoholt nem fogyasztott, mégis úgy érezte hogy szüksége volt erre a kisebbfajta szabadságra, hogy kitudjon szakadni a zűrős, gondterhes hétköznapok viszontságaiból. Ezt követő pár napban Barna és Gyöngyi fantasztikusan önfeledten, és nagyon jól érezték magukat egymás társaságában. Gyöngyi mindent megmutatott, és fantasztikus kirándulóhelyekre vitte el régi barátját, aztán együtt mentek búvárturára is, lemerülve az óceán szívébe. Később amikor a férfinek haza kellett volna mennie Gyöngyi egy szép napon eléje állt:
– Figyelj csak drágám! Nagyon jól éreztem magam az utóbbi pár napban! Tudod… nagyon mélyen megérintett az, hogy újból találkozhattam veled, és olyan érzéseim is támadtak, melyekről azt sem tudtam, hogy még léteznek… ha nem okoz gondot nagyon szeretném, hogy maradj még egy kis ideig… - tétován egyik lábáról a másikra állt egyensúlyozva, és kicsit tördelni kezdte finom, hosszú kezeit.
– Azt én is nagyon szeretném… - válaszolta a férfi, és most végre őszintén megpróbált mosolyogni.