Új novella
MICI NÉNI VÁRATLAN LÁTOGATÁSA
Még a napját is tudom, amikor újból felbukkant kis családunk életében Mici néni. Olyan volt, mintha ––legalább is –, egy Csehov, vagy éppen egy Dürennmatt-féle novellából bukkant volna elő. Volt benne valami megmagyarázhatatlan, és tán egyszersmind különös, különleges, kirívó, és kissé ellenséges tartás, mely többségében csupán csak az igazán nagy formátumú, híres-hírhedett emberekre jellemző.
Mivel gyerek voltam még, így nem is igazán sikeredett később sem kibogoznom, hoggy vajon a mi szeretve tisztelt, és persze nagyrabecsült Mici nénikénk valójában kinek lehet a leszármazottja, és egyáltalán milyen rokonsági terminólogia is állhat fenn családunk kevésbé látogatott rokoni szálai között.
Pedáns eleganciával igyekezett közlekedni. Ez az elegancia, mintha a régi századfordulós, biedermajeres romantika már-már megkopott, kifakult, és rongyos illatát hozta volna magával, mely aztán kiadós testszag formájában öltött testet, mindahányszor mici néni lehajolt pöttöm kisfiús fizimiskámhoz, és megpróbált arcon puszilni persze két oldalról is, és meglehetősen nyálasan. Anyám később finoman, már-már kellőképp óvatoskodva – hogy remélhetőleg -, ne bánthasson meg senkit Mici nénit még kevésbé, értésére adta a múltszázadi matrónának, hogy a velem nagyon gyöngéden, és óvatosan szükséges ám bánni, mert hamar magamra veszem a világ terheit, és ha megsértődök, akkor aztán senkinek sem bocsátok meg – legalább is -, nem egyhamar.
– Hát szervusztok gyerekek! – üdvözölt jó hangosan, mintha mindenki süket volna a helyiségben otthonunkban mindenki, akihez éppen szólni kívánt. – Hogy s mint éldegéltek mostanság?! – Ami természetesen arra vonatkozott, hogha már ennyire hosszú, és viszontagságos útat volt kénytelen a belvárosi gangos házából megtenni, hogy egészen a külvárosig elporoszkázzon, akkor a legtermészetesebb dolog, ha legalább jóanyám gáláns lesz, és tesz egy kisebbbfajta gesztus, hogy legalább Mici néni utazási és egyéb költségeit fínanszírozza.
– Nahát! Hogy megnőtt ez a kisfiúcska! – hangja teátrálisan volt döbbent, akár egy vérbeli színésznőnek, aki minden szituációban megsejti, hogy éppen milyen attitüd, vagy viselkedésmintát kell eljátszania, hogy a nagy többség – remélhetőleg -, el is higgye minden egyes szavát.
– Mit kell ilyenkor mondani édes fiacskám?! – igyekezett megjátszani a komoly és felelősségteljes szülőt jóapám.
– Cókolom Mici néni… - feleltem kellőképp bizalmatlanul, és gyanakodva. Apró zöldesbarna szemeimet legalább annyira résnyire húzhattam össze, hogyha később tükörbe bámultam akkor egy kövér ázsiainak, vagy Bud Spencer fiának tűnhettem.
– Jaj, ne áldogáljunk már itt az ég szerelmére! Mici néni tessék csak nyugodtan helyet foglalni! Úgy, kényelmesen! – Azt azért nem kellett megemlíteni, hogyha vendég jött a házhoz, apám szilárdnak hitt belső tulajdonságai is váratlan hirtelen a tartós átalakulás szintjére léptek, mert egyre előzékenyebb, figyelmesebb, és nagyon kedves lett, akár egy igazi úriember, aki mindig tudja, hogy mit kell éppen tennie, vagy mondania, és aki figyelmes a hölgyekkel. Később sem értettem sosem, hogy imádott anyámmal miért nem volt képes úgy viselkedni, mint amikor vendégségbe hívtunk egyeseket.
Mici néni tüstént levetette a finom, ám molyokkal terhes nercbunda hamisítványát, és boáját, melyet – általában nekem -, illett azonnal szolgálatkészen elvenni, és felakasztani a téglalapalakú előszobában szinte sosem árválkodó fából készült fogasaink egyikére. Emellett egzotikus madártollakat viselt a kalapján, mely angol ladykhez tette őt hasonlatossá, azt – egyelőre -, az ölében nyugtatgatta.
Apám tüstént megkínálta jóféle háziasított pálinkával, vagy valamilyen ismeretlen eredetű vendégváró alkoholtartalmú itallal, amit persze Mici néni kezdetben következetes úrinők módján szívélyes hangon elhárított magától, aztán alig tíz percen belül azonnal meg is gondolta magát, mert odaszólt apámnak, hogy bizonyára a kis lakásban uralkodó fölöttébb száraz klimatikus viszonyok miatt kissé kiszáradásnak indult a torka. Apám persze kapva-kapott az alkalmon, hogy végre testközelből kis kupicás poharakba tölthesse a pálinkát és kedveskedve koccintson a furcsa, és kellőképpen különös ,,nagynénivel”, akiről nem sokat tudtunk meg. Állítólag rossz, részeges férje hamar meghalt, és ha voltak akárcsak egyéb hozzátartozói is, azok nem szívesen tettek látogatást nála.
Ezért történhetett, hogy Mici néninek előbb-utóbb mindig előre bevett szándékkal muszáj volt hozzácsapódnia egy-egy vendégségbe induló, amolyan baráti féle körhöz, vagy társasághoz, hogy öregkori életében ne érezhesse magát velejéig kiszolgáltatottan magányosnak.
– El is felejtettem az ajándékomat… - kapott Mici néni hirtelen fejéhez, mintha elfeledkezett volna valamiről. Elvégre, ha az ember vendégségbe megy nem árt, ha van nála jutalomként valami kisebbfajta ajándék, hogy a háziak érezzék a rokoszenves törődést. Azonnal felállt helyéről, és odagalopozott a kis komodszerű szekrényhez, ami közvetlenül az előszobai fogasok alatt kapott helyett. Mint később hamar kiderült ott lapult a termetes, négyzetalakú, jócskán becsomagolt, és díszes masnival is átkötött ajándékdoboz, melyet meghatott ünnepélyeséggel máris pufók kis kezecséim közé nyomott, mintha csak éppen akkor lenne születés vagy nevenapom.
– Isten éltessen te drága kisfiúcska! – cuppanós, nyálas pusziáradat kísérte udvariaskodó gesztusát.
- Mit kell mondani édes fiacskám?! – dorgált meg enyhén jóapám.
– Köszönöm szépen Mici néni… - feleltem megint csak tétován, bizonytalanul, mint aki a mondatok mögött további, lehetséges értelmet keres.
– Igazán nem kellett volna drága Mici néni! – kontrázott jóanyám, hoy csak le ne maradjon apám mögött.
– Tibinek egyébként is novemberben lesz majd a születésnapja…
Mici nénin meglátszott, hogy anyám határozottan karakán, és erélyes hanghordozása mintha kibillentette volna eredetileg is kissé szétszórt, és bohémságában tetszetős szeleburdi természetéből.
– Jaj, kedveském! Ezt nem is tudtam! Akkor most vigyem vissza?! – nézett előbb anyámra, majd apámra. Végül anyám bólintott párat, és segített is óvatosan kicsomagolva a csomagolópapírt, és felnyitva a nagy dobozt, amiben színváltós matchboxok, Legó építőkockák és vagy ezer különböző játékszer kapott vegyes halmazállapotában helyet. Azt nem lehet tudni, hogy vajon Mici néni honnan vehette ezeket a játékszereket, de ismervén kölönös habókos természetét egész biztosan nem egy megfizethető játékboltban szerezte be őket.
– Úgy látom a kisfiúcskának nagyon tetszenek az új játékszerei! – valósággal felragyogott ráncos, barázdált, az idők vasfogát tetemes púderrel, és kenőcsökkel elfedő, túlzásba vitt sminket használó arckifejezése, amint azonnal látszani kezdtem játékautóimmal, és építeni kezdtem ki tudja mit Legóimból.
– Bárcsak én is kicsit visszamehetnék az időben, hogy újra fiatal és szép legyek… - nagy szomorú sóhaj hagyta el kanáriszerű száját, és úgy érezte mindenki, aki a szobában van, mintha jó pár elsárgult évtizedet szándékosan átugrottunk volna csupán csak azért, hogy a megszépített múlt emlékképei közt kutassunk, és vájkálhassunk.
– …És mondd csak kedves Mici néni? Mi járatban is vagy mostanság?! – ez már apám kissé vájkáló, gyanakvó kérdése volt, melyet el nem múló szúrós farkasszemezéssel fűszerezett meg. Mici némi akárcsak egy vérprofi kártyajátékos sosem engedte meg magának azt a felelőtlen könnyelműséget, hogy azonnal kiteregesse nyerésben lévő lapjait. Megmaradt örökösen rejtélyesnek, és kellőképp titokzatosnak.
– Miért? Az ember már a legkedvesebb rokonjait sem látogathatja meg hébe-hóba?! – most viszont rajta volt a sor, hogy hangjába kisebbfajta meg-nem-értett sértődöttséget csempészhessen.
– Sajnálom, ha megbántottalak volna Mici néni! – kért bocsánatot apám, de úgy, mintha a fogát húzták volna. – Annyira váratlanul ért bennünket ez a látogatás, mintha ténylegesen a semmiből bukkantál volna elő! Hol jártál több mint tíz éven át?!
– Tudod mindig is szerettem utazgatni széles e nagy világban, és arra gondoltam, hogy nem fogok egész álló nap otthon ülni, mint valami agyonsajnált, magányos özvegy, hanem igenis torkon ragadom saját sorsomat, és beutazom az egész földet. – Kijelentése egyszerre keltett derűs, kíváncsi, szinte gyerekes csodálkozást, ugyanakkor alig pár perccel később apámban újból felébredt a tartós gyanakvás kellemetlenkedő, szúrkálodó szelleme, mert firtatni kezdte azt, hogy hogy a fenébe utazhatta be Mici néni az egész földet, amikor egy komplett utazás különben sem olcsó dolog, és elnézvén Mici néni jócskán régies, kopottas öltözékeit nem is lehetett rá jóformán elegendő pénze.
– Mesélj csak egy kicsit? Honnan volt neked erre pénzed?! – tért végre a lényegre.
– Nocsak, de kíváncsi természetű itt valaki! Nem halottál még róla, hogy aki kíváncsi, az ideje korán megöregszik?!
Apám mintha legalább is karót, vagy gombócot nyelt volna, mely most valósággal kínozni kezdte a torkát, és alig tudott nyelni párat. Mivel kérdésre továbbra sem kaphatott egyenes választ a beszélgetése a továbbiakban leginkább egy bírósági tárgyalásra hasonlított, ahol ő hozta a törvényeket, és ítéleteket is. Később hamar besötétedett, és Mici néni félve, reszketve nézett ki lakásunk nappalijának ablakán. Felmérhette a terepet, hogy a sötétség leszálltával egyre nehézkesebb, és kacifántosabb természetű dolog lesz majd hazajutnia.
– Igazán megismételhetnénk a közeljövőben ezt a nagyon kellemes, és meghitt beszélgetést. Mit gondoltok?!
– Mindenképp… - válaszolta anyám, majd megkérdezte: – Hazavihetünk Mici néni?
– Ugyan már kedveském! – legyintett könnyedén. – Akkor mire való az a fárnya taxi?! Elvégre a másik embernek is keresnie kell a bolton. – Igazságérzetében semmi, és senki se bírta kibillenteni, vagy megingatni. Nemsokára láthattuk a kiskonyha ablakából, hogy egy taxi feliratú autó fékezett házunk bejárata előtt, és a sofőr türelmesen várakozik begyújtott motorral. Érzékeny búcsút vettünk. Én – szokás szerint –, újabb nyálas puszik tömkelegét kaptam, majd Mici nénit szüleim lekísérték a liften egészen a földszintig. Mici néni akár csak egy múltszázadi úri dáma színpadias gesztussal ült be az anyósülésre és intett a sofőrnek, hogy hazaviheti.
Alig néhány hónappal később szomorú hír jött, melyet állítólag Mici néni egyik másodunokatestvére közölt kimért tárgyilagosággal anyámékkal a telefonba. Mici néninek rákja volt, és egy kis levélkében megírta, hogy halála után mit szeretne. ,,Csak semmi égzengő pompa!” – állt a levélben. Amikor később szüleim részvétüket nyilvánították a temetésen, és el is mentek a lakására nem is gondolhatták volna, hogy Mici néni azért a maga sajátságos, és kissé nyers módján minden esetben megmondta az igazat, hiszen kis garzonlakásában a különféle törzsi, egzotikus maszkoktól kezdve a kagylókürtön át, tengeri korallokból készített nyakláncok, és egyéb hihetetlen, és fantasztikus tárgyak, és dolgok voltak megtalálhatóak.
Később megdöbbent csodálkozással vettük észre, hogy felbukkant egy ismeretlen rokonja a múltból, aki követelte a ráeső részt a hagyatékból a maga alpári, parasztos stílusában. Nem hihetjük, hogy Mici néni eltöprengett azon, hogy kivételes, különleges személyisége ennyire megmarad majd emlékezetünkben.