ÍRATLAN SORSOK UTAZÁSA

Szalai Csenge talán már kislány korában megfogadta, hogy kicsit mindenkit másként, és máshogyan fog csinálni, mint rajongásig imádott szülei, akik úgy körülbelül kilenc éves kora körül váltak el. Még nagyon elevenen tüskeként élt benne a keserédes emlék, amikor egyszép napon a szülei leülették a nappali szobában a nagyon kényelmes, és komfortos hosszú kanapé közepére, talán csak hogy jobb célpont lehessen a szemükben, és komolyan elbeszélgettek vele:
– Hercegnőm! Te is tudod, hogy apu és anyu rajongásig szeret csak tudod… hát szóval a felnőttek dolgai kicsit mindig byonyolultabbak, mint a gyerkőcöké… - kezdtek mintha csak előre megbeszélték volna, mit fognak majd lányuknak mondani az általánosan begyakorlott szöveget.
– Akkor ti már nem is szerettek…?! – szögezte nekik a kérdést, és ebben a jelentős percben kis híján majdnem kibuggyantak végletekig szomorú könnyei.
– Nyugi drága tündérbogaram! Nincsen semmi baj! – próbálták vigasztalni, nyugtatgatni, igaz változó, vegyes sikerességgel. – Tudod drágám ha majd nagy lány leszel, és rájössz majd bizonyos dolgokra és valószínűleg te is szerelmes leszel majd valakibe, akkor nagyon sok mindent át kell értékelned majd az életedben, hogy kiegyensúlyozott és harmonikus lehess. – kicsit mintha mindketten ködösített diplomatikussággal fogalmazták volna meg aggodó, és ebben a percben mély lelki traumát átélt kislányuk számára, hogy mik az élet valóban fontos, és jelentőségteljes dolgai.
– Ha bármi problémád van édesem anyu és apu mindig melletted lesz! Csak tudod most egyideig anyu lesz veled, de aztán ha jó kislány leszel apu is nagyon szívesen meglátogat! – próbálták menteni még a menthetőt, ám Csenge ezútán egyiküknek sem volt hajlandó hinni, hiszen totálisan megsérült a bizalma mind a két szülőjében.
Aztán néhány év múltán apja megismert egy gyönyörűséges szupermodelt akitől szintén lett két rosszcsont fiacskája, és anyu is bepasizott, így Csenge önhibáján kívül egy nagyon különös és furcsa sztuációban találta magát, ahol hamar megtanulhatta, hogy egyedül csakis önmagára számíthat, és bár megpróbált baráti szövetséget kialakítani újsüttetű kis családtagjaival szíve mélyén azonnal megérezte, hogy ez már korántsem az a boldog és idillikus család, amilyen a régebbi időkben volt, amikor a szülei még együtt voltak.
Amikor betöltötte a tizenhetet bizony jócskán megnyúlt, és karcsúsodásnak indult a testalkata és már mellei is voltak, amik valósággal megijesztették, mert észrevette, hogy szerethető, de sokszor kissé gyanúsan viselkedő mostohaapja bizony-bizony egyre inkább úgy intézi szóban forgó munkáját és ügyleteit, hogy az ő szobája körül sertepertél, vagy keres valamit. Egyszer példának okáért éppen akkor volt a fürdőszobánál, amikor Csenge éppen letusolta magát és törülközőbe igyekezett csavarni feltűzött, nedves haját. Később persze mostohaapja valósággal mindent tagadott és úgy viselkedett, akár egy bárány a farkasok között, és mivel Csenge anyja mindent el is hitt neki, Csenge megint csak úgy érezhette, hogy nincs és talán nem is lehet beleszólása a történések ilyentén alakulásába.
Amikor aztán betöltötte a tizennyolcat ragaszkodott hozzá, hogy kiköltözhessen a nagymamához, ahol legalább biztonságban érezte magát. A nagymama takaros családi házához közel volt egy viszonylag megfizethető árkategóriás konditerem, ahol az ember kicsit formába hozhatta magát, és Csenge elhatározta, hogy egy kicsit edzeni fog főként suli után. Ezzel egy időben egy karatestudióba is beiratkozott, mert rájött arra, hogy egy védtelen, és kiszolgálatott lánynak azért mégiscsak jól jöhet bizonyos önvédelmi fogások, így a héten legalább két alkalommal oda is eljárogatott rendszeresen. Végül aztán kicsivel az érettségi bizonyítvány megszerzése után meg is kapta a fekete övet, és már nem ilyedt meg ha átkellett vágnia a koromsötét éjszakai város forgatagán.
Történt aztán, ahogy imádott nagymamája, aki egy csupaszív asszonyság volt, és anyatigrisek módján foggal-körömmel védelmezte egyszer unokáját a következő télen váratlanul meghalt, és Csenge megint csak azt érezte, hogy olyan egyedül van. Még szerencse, hogy betöltötte a tizennyolcat, így jogi értelemben mivel nagykorúnak számított, és volt azért néhány megbízható vagány csajos barátnője elhatározták, hogy közösen kivesznek egy megfizethető albérleti lakást a városban, és önálló, felnőtt életmódra rendezkednek be ezentúl.
– De hát édesem egészennyugodtan hazajöhetnél hozzánk a mostohaapád is nagyon örülne neki, és a féltestvéreidnek sem volna kifogásuk az ügyben! – próbálta győzködni anyja, ám ha valamit Csenge a fejébe vett, akkor azt tüzön-vizen át keresztül vitte.
Nem sokkal később felvették a bölcsészkarra és filmelméletet mellett magyar szakon is tanulmányokat folytathatott. Több kedvenc professzora és tanára egybehangzó véleménye szerint nagyon nagy tehetséget mutatott a szavak bűvölése terén, és számos főként prózaverset írogatott. Néhány csoporttársában már az egyetemen megfogalmazódott a terv, hogy amennyiben diplomát kapnak bizony meg sem állnak külföldig, hiszen ha továbbra is egy helyben maradnak akkor tatarozni, vagy betonozni fogják őket az igencsak kevése esélyekkel rendelkező munkaerőpiacon.
– Figyuzzatok csajszik! Jó volna Angliába menni, vagy lealább is Nyugatra! Ki akar csatlakozni?! – tette fel végzőskorukban a kérdést az egyik talpraesett hölgyemény, aki később hozzáment valami gazdag külföldi seggfejhez, és azóta a gondtalanok életét élte.
– Én szívesen megpróbálnám… - emelte fel a kezét Csenge, mintha csak az órán felelne.
Amikor végül már kezükbe volt a diploma Csenge mindent gondos aprólékossággal becsomagolt gurulós bőröndjeibe, melyet kedvezményes akcióban vett az egyik szupermarketben, aztán irány külföld.
Bár az első három-négy hónapban úgy járták csajos barátnőivel a várost, akár csak a minden újdonságra, vagy épp szenzációra éhes turisták; minden nevezességet egy nap akár többször is, aztán később pedig beültek mindannyian egyfrissen fogott rántott nyelvhalfilére és hozzávaló sült krumplira. Sokszor ez volt mindennapi eleségük. Csenge bár kezdetben valósággal rettegett angolul megszólalni, és beszélni idővel egészen feltalálta magát, és kezdetben több bébiszitter állást is sikeresen elvállalt, így új ismerősökre, és barátokra tett szert. Aztán később egy Michlein-csillagos eléggé menő, és puccos étteremben kezdett pincérnőként dolgozni, ahova – nagy általánosságban –, a városi felfuvalkodott elit is járt, és sokszor egy-egy angol színész. Sajnos megtörtént, hogy egyszer-egyszer önkéntelenül is a fenekébe csíptek főként a korosodó, sörpocakot növesztett üzletemberek, és Csenge egyszer-kétszer ezt még el is nézte, de amikor voltak napok, amikor egyszer vagy öten akartak rajta popsit taperolni, hogy elegáns bosszút álljon úgy hozta ki az illetők asztalához a tűzforró levest, hogy az merő véletlenségből egyenesen a méregdrága öltönyt viselő, korosodó üzletember ölében landolt ezzel kiadós, zsigeri fájdalmakat okozva szottyat golyóinak.
Az egyik rizikósabb, bulizós este után, amikor betévedt néhány részegeskedő, kamasz suhanc és előbb verbálisan, később már testileg is kekeckedtek, és inzultálni kezdték a törzsvendégeket Csenge végül úgy döntött, hogy munkaköri szabályzat ide, vagy oda, de móresre tanítja ezeket a szánalmas kis pisiseket.
– Megkérnélek benneteket, hogy hagyjátok el az értterem helységét! – fogalmazott kimérten, tört akcentussal bíró angolsággal.
– Igen, kisanyám?! Vagy mi lesz?! – kekeckedtek vele továbbra is, míg az egyik suhanc egyenesen azarcába fújta a cigifüstöt, mely összekeverdett időközben a töményen elfogyasztott, kiadós alkoholmennyiséggel.
– Én szóltak kedves uraim! – erre úgykirángatta a most jócskán megilletődött suhancképű kamaszsrácot a székről, hogy az köpni-nyelni is alig bírt, hogy egy lány intézte el őt. Csengének sem kellett több a részegeskedő ötfős sráctársaság az est hátralévő részét egy félreső sikátoros utcában töltötte méghozzá ormótlan nagy szmeteskonténerek társaságában, amikből csatornabűzszerű bűz szivárgott.
Mondani sem kell, hogy ennek a kis incidensnek hamar híre men, mert – mint később kiderült –, egy feltörekvő újságíró riporter is éppen az érretemben tartózkodott akkor, és már a következő nap meg is jelent a helyi vezető lapbban, hogy egy magyar származású karatés amazon vetett véget a tetlegességig is elmérgesedhető csetepaténak. Csenge így egyik percről a másikra megbecsült, elismert és híres ember lett. Néhány angol híresség és színész is miután megvacsorázott előszeretettel ment oda, hogy csupán csak egy-két szót válthasson a karakán, és talpraesett ifjú hölggyel.
Aztán, ahogy az lenni szokott egyik este újfent egy baráti társaság érkezett az étterembe. Afféle puccos, öltönyös nagyágyúk, és szupermodel alkatú hölgyek társaságában. Mint később kiderült az egyik üzletembernek születésnapja volt, és azt ünnepelte a díszes társaság. Talán csak a sors különös szeszélye, vagy tréfája lehetett, hogy éppen Csengének kellett a kissé termetes zsúrkocsival egyensúlyoznia, melyen legalább háromemeletes tortaköltemény ékeskedett legalább negyvenszál égő gyertyával. Mikor nagy ügyeséggel, és kisebbfajta zsonglőrökhöz méltó mutatvánnyal kiért az ötfős társaság asztalához, és óvatosan áttette a tortacsodát az asztal közepére és meggyújtotta a tűzijátékokat, melyek petárdái tüstént szikrákat vetettek amikor szerényen gratulálni szeretett volna az ünnepelt üzletembernek egy jelentős pillanatban szemeik összekapcsólodtak, és mintha azonnal megállt volna bennünk az ütő.
Onnantól kezdve nem volt vitás, hogy vonzónak, és nagyon is szimpatikusnak találták a másikat, és – főként a sármos üzletember mindent el is követett, hogy folyamatosan láthassa a különleges és karakán magyar lányt. A kedvéért még pár darab magyar szót is megtanult, csakhogy azonnal lenyűgözze, és egyik este után, miután Csenge fáradtan éppen menni készült az étteremből a férfi magyarul szólalt meg, és érdeklődött, hogy hogyan telt a napja.
Amikor Csenge szabadnapot kapott az üzletember férfi kedvesen visszament az étterembe és megkérdezte, hogy hol lakik, mire útba igazították. Mint később kiderült a férfi legalább száz szál, friss vörös rózsát vett egy tetszetős kis csokorral, és hozzávaló névjegykártyával, és addig toporgott a barátságtalan esőben, míg Csenge egyik barátnője be nem hívta a lakásba. Csenge valósággal szóhoz sem jutott. Még soha senki sem kedveskedett neki virágcsokorral, és ráadásul ennyi szebbnél szebb rózsával, melyek kész vagyonba kerülhettek. Nem győzött valamit elmotyogni jócskán hebegve, mire az üzletembernek az a spontán ötlete támadt, hogy az egész napot jó volna közösen tölteni.
Így történt hogy Csenge és csajos barátnői egy hamisítatlan angol várkastélyban és annak mesebeli tájain töltötték szabadságuk hátralévő részét. Az üzletember gondoskodott mindenről. Hogy mi mennyibe került azt sosem tudták meg, elvégre, ha valakit vendégségbe hívnak meg sosem kérdezi meg az árakat, nem igaz?!
Csengét valósággal lenyűgözte a Bronte-nővérekre, és Jane Austen-regényekre hasonlító angol vidék meseszerűsége. Egy hangulatos kis rózsalugasban rátalált egy kényelmes kerti hintára és volt, hogy órákon át hintázott, miközben a kis patak csordogáló vízét bámulta maga előtt. Ilyenkor egyikük sem szólt egyetlen szót sem. Mintha szavak nélkül is tökéletesen megérthették volna egymást.
Végül az utolsó vakációs napon az üzletember titokzatosan kezdett viselkedni, aztán végül az ebéd elfogyasztását követően odament Csenge asztalához, letérdelt hozzá, és odaadott egy kis négyzet alakú dobozkát, majd fölette neki a nagy kérdést, persze tört magyasággal:
– Akarsz-e feleségemmé lenni…? – hangja felelős komolyságról tanúskodott.
Csenge még sosem volt ilyen különleges helyzetben, nemlehet tehát csodálkozni azon, hogy mennyire mgdöbbentette valósággal ez az egész.
– Ó… ez aztán váralanul ért… - vallotta be talán még saját magának is fennhangon. – Kaphatok egy ici-pici gondolkodási időt?! – kérdezte sugárzón, mosolyogva vőlegényét, aki kicsit szomorúvá lett, amiért nem egyértelmű választ kapott.
Csenge néhány hónappal később mondott csak igent a férfinak, mert alaposan átszerette volna gondolni ezt az egészet, és mi főbb egyáltalán nem szeretett volna komolytalannak, vagy határozatlannak látszani. Anyját és mostohaapját csupán később értesítették a nagy eseményről, akik már nagyon régóta nem is hallottak külhonba szakadt családtagjukról, ezért érhető, ha kissé bosszúsak voltak, amiért úgy érezhették, hogy őket minden lényeges és fontos döntésből szándékosan kihagyták.
Csenge később felmondott az étteremben, ahol pincérnősködött és miután gyönyörűséges kislánya született úgy döntött, hogy home office-szerű vállalkozást próbál tető alá hozni. S ahogy egyszer-egyszer a büfiztetések, plenkázások, és pillanatnyi pihenők közt végig gondolta eddigi életét, még talán kicsit jogosan is büszke lehetett magára.

BONTÁSRA-ÍTÉLT RÉTEGEK

Ha elég volna tudni, sejteni
a vissza-nem-fordítható emberi törvényt;
,,ki mint vetett, azonképpen arat!”
– s hogy mind egy szálig majdan
magunk is megmértünk az Időben
és valahol őrködve fogják megőrizni
az igazi-őszinte szavainkat
– amit tettünk, vagy amit
lelkes cinkosokként éppen nem
– hát elregélné-e balgán
a lelkizős Lélek azt,
ha nem volt életében megelégedve?!

S ha lég volna felmutatni az egyszerű,
kristálytiszta tehetséget;
kéziratok, emlék-idéző,
becses tárgyak meghatározó tanúságát
s tűrve tán még remélni
boldog-boldogtalan latrok
vagy vigécek pellengérező ócsárlását.
Ha elég volna Léthe-folyamok zúgó,
hideg habjaiba megmerítkezni
s elfeledni a sok, galád
csírába oltott alávaló,
ordas gonoszság egyszer majdan
mégiscsak véget ér s megsemmisül.

Alá kellene merülni a Lét
kocsonyásodásnak indult,
réteges közegébe,
ahol még emberi arcok vigasztalnák fennen
virágcsokrokkal angyalok nőies mozdulatait,
s nem lennének becsapható,
manipulatív, hamis illúziók.
Ha elég lenne tudni szívdobbanások remegő,
titkos jelbeszédeit, mely önként
segítőkészen megvallaná a másiknak:
,,Te jó ember vagy, tehát bízom benned!”
– válaszát s a kölcsönös feltételekben
se lenne több függés a másik
kiszámíthatatlan akaratától többet.

– Elegendő volna szemekbe belenézni,
tán felfedezni ott egy értünk remegő,
értékes gyémán-csillagot, s tudni:
ideje volna végre már a színvallásoknak
kérkedni vágyó hazugságok nélkül.
– tán elegendő volna bizalommal
teljes Valóságban alámerülni
a zaklatott hagymahéj-Lélek tárna-mélységeibe,
ahol – ha szerencse lenne -,
gyermeki, őszinte szájak mesélnék
el a feltétlen igazságok képleteit!

AMIKOR A SORS ÁRÍRJA A JÁTÉKSZABÁLYOKAT

Barátságtalan november közepi idő volt, amikor a legtöbben inkább a jó meleg szobában időznek, kapcsolódnak ki, semhogy megfázást, és egyéb vírusos betegségeket kockáztatva kimenjenek a levegőre.
A férfi éppen szerelmi szakítás után volt éppen. Imádott, gyönyörű barátnője se szó se beszéd közölte vele, hogy neki igenis egy anyagi, már-már luxuskategóriába tartozó életstílusra van szüksége, ha azt szeretné, hogy egy megállapodott párkapcsolathoz egy pasinak igenis legyen legalább hat nullás fizetése, és amikor a tanárként dolgozó férfit egyik pillanatról a másikra váratlanul mind a két általános iskolából menesztették, mert – állítólag –, leépítések voltak, és az igazgatónőnek csöppet sem volt szimptikus a roppant udvarias, kifinomultan intelligens új kollega a férfi azt vette észre, hogy napjai nagyobb részében főként otthon tartózkodik, és szükséges házimunkák, bvásárlás és egyéb teendők mellett szándékosan inkább kerüli az emberek társaságát, akik – szerinte –, rutul becsapták, és elárulták őt, míg akkori barátnője igenis igényelte volna a minél sikeresebb, és híres celeb-emberkék társaságát, akikből akad bőséggel egy tucatra való is, ha arról van szó, hogy exibicionistaágukkal érvényesülhessenek.
– Torkig vagyok Csabikám! Vedd észbe! Akkor én leléptem! És ne is ábrándozz arról, hogy utánam gyere! Ez a kapacsolat egész egyszerűn kihalt, mint az ősdinók! – pillantatok alatt márkás, méregdrága ruháit egy közepes méretű, gurulós bőröndbe hányta majd vette a szintén tetszetős kis magasarkúját és már ott se volt közös lakásukban, melyet – anno –, a férfi nehezn megkeresett tanári fizetéséből vettem rengeteg spórolással.
A férfit valósággal összetörte a dolgok, és a véletlenek ilyetén közrejátszó közjátéka, és sajnos önsajnálat és öngyilkossági szándék is kezdett szépen apránként megfogalmazódni örökösen nyughatatlan, és tartósan kétségbeesett gondolatai között. Ilyen állapotba állított be hozzá egykori gimis osztálytársa, aki immáron már a kilncedik hónapban járt, és gyönyörű kismama volt.
Háromszor csöngettek a bejárati ajtón:
,,Ki a franc lehet az, amikor a legtöbb haverom tudja a játékszabályaimat?!” - töprengett el jelentős pillanatra, majd alig néhány perc múltán mégiscsak jócskán furdalni kezdte őt a tartós lelkiismeret-furdalás, hogy hátha gyönyörű barátnője jött vissza, és most minden erejével azon fog mesterkedve manipulálni, hogy visszaédesgesse magát hozzá. Óvatosan felállt kényelmes, kedvenc foteljából a tágas nappaliban, majd lábujjhegyen, lopakodó üzemmódban odasettenkedett a bejárati ajtóhoz, és kinézett azegérlyuk méretű kukucskálón.
Amikor belenézett az aprócska kis lyukba alig hitt a szemének. Tényleg lehetséges volna, hogy legjobb kamaszkori osztálytársa lenne az?! Maga is alig akarta elhinni. Mire a csöngő ismét berregni kezdett úgy döntött inkább kinyitja az ajtót, elvégre tíz egynehány év roppant hosszú és tartalmas idő, és hátha elbeszélgethetnek egymással.
– Tessék… - nyitotta szélesre az ajtót.
– Szervusz Csabikám! Annyira örülök, hogy itthon talállak…- se szó, se beszéd már gyakorlatilag a nyakába is borult, és bensőségesen magához ölelte, persze amennyire gömbölyödő terhes pocakja ezt lehetővé tette egykori barátját.
– Ö… fantasztikusan sugárzó kismama lettél… - állapította meg kissé elfuló hangon a férfi, hiszen legfeljebb csupán a Facebookon tartotta egy-két ismerősével a kapcsolatot, és nem volt hozzászokva a társas helyzetek ilyetén megmutatásához.
– Ne haragudj, hogy megzavartalak… - szabadkozott tüneményes aranyossággal. – Bemehetnék?
– Ö… persze, természetesen… segítek… - azzal gyöngéd óvatossággal megvárta, míg a gönyörűséges kismama nagy nehezen kibújik felemás cipőiből, hiszen nagyra nőtt hasa nagyon sok mindenben akadályozta, így az öltözködésében is hagyott kisebb kivánnivalót, persze még így is nagyon csinos volt, és extravagáns.
– Annyira örülök neki, hogy látszólag te semmit sem változtál! Mintha ez a cirka tíz évecske gyakorlatilag el se röppent volna, nemigaz?! – kérdezte majd amikor levették a cipőit könnyedén átlépett a küszöbön, és belépett a férfi lakásába. – Fantasztikus helyen laksz, hallod-e?! – nézett körbe szinte alaposan, és részletesen, hiszen amikor még gimibe jártak inkább csajos barátnőivel volt elfoglalva, és kissé bolondos, habókosnak tartotta barátját, ezért csupán formális kapcsolat alakulhatott ki kettejük között.
– Megkínálhatlak valamivel… esetleg? – érdeklődött kedvesen.
– Valami folyadék most nagyon kellene. Van esetleg üdítőd, vagy teád?
– Persze… egy pillanat… - annyira izgatottan, és villámsebességgel rohant ki a kiskonyhába, hogy a gyönyörű kismamának önkéntelen egy huncut, jelenőtségteljes mosoly suhant át az arcán. Amikor visszatért hozott kávét, és őszibarackos teát.
– Tessék parancsolni… - nyújtotta át a kismama két kezébe a műanyag poharat, mely azért sokkal praktikusabb, mint üvegből készült társaik, mert nem törik el.
– Jaj, annyira kösz! Ez most jó fog nem csak nekem, de a babának is esni! – azzal hatalmas, mohót kortyolt a kellemesen meleg teából. – Nem jöttél az érettségi találkozónkra! – tért egyből a lényegre. – Nagyon hiányoltunk! Képzeld még aa szemétláda ofő is megemlített téged, hogy látta valamelyik verseskötetedet valahol.
– Nagyon sajnálom… tudod sajnos nem úgy alakultak a dolgaim, ahogy azt elvártam volna önmagamtól… - egész arckifejezése egy védtelenül kiszolgáltatott, kétségbeeesett, és elárvult kisfiúra hasonlított, akit minden jobb értésű, empatikus embernek kutya kötelessége lett volna megvigasztalni. Ezt megérezte a kismama is, mert megsimogatta a férfi enyhén borostás arcát.
– Szegénykém, annyira sajnálom… megkérdezhetem, hogy mi történt…?! – most a kismama is nagyon aggodó, és komoly lett. Farkasszemet nézett barátjával, és kitartó türelmmel igyekezett várni, mire végre kihúzhatja barátjából a válaszokat, és a történeteket.
Csabi elmesélte neki viharos, és kétségbeesett szakításának egész történetét. Semmit sem hagyott ki, ami még egy laikusnak is könnyedén elkerülhette volna a figyelmét, majd végül elmondta, hogy szerette volna feleségül venni barátnőjét, és már titokban több ékszerüzletet is igyekezett szorgalmasan felkeresni a belvárosban.
– Jaj, édesem… énnem is tudom, hogy… mit is mondhatnék neked…? Annyira sajnálom… És végül is miben maradtatok a barátnőddel?!
– Összecsomagolta a cuccait, és a ruháit, és gyakorlatilag megfenyegetett, hogy még csak gondolatban se merjem őt megkeresni, vagy a továbbiakban egyáltalán kapcsolatba lépni vele… - hirtelen remegővé vált a hangja. Úgy érezte, mint aki ott helyben elsírja magát, mégis igyekezett visszafogni könnyeit.
– Micsoda egy ordas ribanc az ilyen! Már megbocsáss! – bukott ki őszintén ami a szívén feküdt. – Egyszerűen fel nem foghatom, amikor teegy főnyeremény pasi vagy, amiről a legtöbb nő csak álmodhat, és akkor ekkora rohadék szemétséget művel az a kis lótyó. Ez vérlázító, és oltári nagy geciség!
– Tudod az a baj, hogy erősen elgondolkoztam az öngyilkosság lehetőségén, és gyáva voltam megtenni… - vallotta be bizalmasan, halk szavakkal.
– Csabikám… édesem, meglásd előbb-utóbb minden rendbe fog jönni… Én melletted állok, és segítek… - néhány perccel később azonban a gyönyörűséges kismama arca valósággal szinte összerándult a tartós stigmafájdalomtól, és szemmel láthatóan folyadék kezdett szívárogni, mert nedves lett alsó ruhája.
– Hoppá, bocsika édesem, de attól tartok hogy… történt egy kis baleset… - mutatott átnedvesedett ruhájára, mire Csabi annyira kezdett bepánikolni, hogy mint egy eszelős forgatni kezdte zöldesbarna szemeit. – Tudnál esetleg adni, valami száraz rongyot esetleg… - kérte.
– Ö… máris hozom… - azzal villámcsapásként el is viharzott a konyhába, aminek a mosogató alatti részében talált is néhány száraz, nedszívű rongyot, amivel az esetek többségében takarítani szoktak, majd azonnal vissza is sietett.
– Tessék… - adta kezébe a kismamának, aki kicsit szégyenkezve a helyzet abszurdításán enyhén el is pirult, hogy kisebbfajta intimitást enged meg magának. – Figyel édesem, tudom, hogy ez most nagyon cikisen hangzik, de esetleg tudnál egy mentőt hívni? Tudod csak arra az esetre, ha ténylegesen megindulna nálam a szülés… - a hölgy kérésében volt valami riasztó, és aggodalomra okot adó. Mintha ő maga is pontosan úgy akarta volna, hogy első gyerekét itt hozza világra, méghozzá legrégebbi barátja lakásán.
– Azonnal hívom őket… - Csabi megint elrohant. Igaz ezúttal az étkezősarokban felszerelt vezetékes telefont használta. Előbb a mentőket hívta fel azzal a szent szándékkal, hogy küldjenek ki a biztonság kedvért egy rohamkocsit, hogy biztonsággal elkrülhessék a további esetleges kockázatokat, majd úgy döntött, hogy édesanyát is felhívja; elvégre egy nő azért mégiscsak másként viszonyul egy beavatkozáshoz, mint egy felnőtt férfi.
– Szia anya! Bocsáss meg, hogy éppen zavarlak… Hogy s mint vagy?! – igyekezett könnyed társalgási modort felvenni, de mivel anyjával mindig is egy hullámhosszon voltak, akárcsak a vérbeli cinkosok így a nyugdíjaskorú nő szinte azonnal átlátott fia szándékain:
– Szia kicsim! Ki vele! Mi a baj?! – kérdezett rá nyíltan.
– Hát amennyiben nincs más dolgod ide tudnál jönni, amilyen gyorsan csak tudsz?! Lenne itt egy kis megoldásra váró feladat… - közölte tapintatosan.
– Csak nem csőtörés van? Folyik a víz, vagy valami tönkrement?! – kérdezte az asszony kissé kétségbeesetten, érdeklődve.
– Nos hát… nemigazán… de nagyon szükségem lenne a segítségedre és a segítő támogatásodra…
– Máris megyek! Azonnal felöltözöm, és amint tudok sietek! Addig is tartsál ki, és ne csinálj semmi hülyeséget! – Az asszony lerakta a kagylót, majd autóba szállt, mivel a város másik végében lakott, de most hallotta kissé pánikolós, és kétségbeeesett fia hangján, hogy valószínűleg nagy lehet a baj, ezért kicsit meg is szegve a közlekdés általánosan elfogadott szabályait alig negyvenöt percen belül már csöngtett is fia lakásának kaputelefonján. Csabi azonnal beengedte az aggodó anyját.
Amikor aztán bevezette őt a nappaliba az asszony bizony jócskán meghökkent, hogy egy vajudó, szépséges kismamával találja szemközt magát, akit látásból már ismert, elvégre anno a ballagáson volt szerencséjük találkozni.
– Ó, szervusz Gyöngyikém! Hát hogy vagy? Látom gyönyörű felnőtt nő, és kismama lettél! Miben segíthetek…? – kérdezte közvetlen kedves természetességgel, majd máris letérdelt, hogy jobban szemügyre vegye fia régi barátnőjét.
– Kéz csókolom drága Ibolya néni! Sajnos elfojt a magzatvizem, ésattól tartok nemfogom kibírni, hogy ne szüljemmeg a babámat… - nyöszörögte egyre hevesebb, és bruálisabb fájdalmakkal együtt járó összehúzódások között.
– Akkor lássuk csak mit tehetünk! – vette kézbe a dolgok irányítását az asszony, miután levetete magáról utcai holmijait. – Édes fiacskám! Ne állj ott, mint egy faszent, hanem tedd hasznossá magad és forral forró vizet, és szedj össze annyi tiszta ruhát, vagy törülközőt, amennyit csak tudsz! – adta ki a félreérthetetlen utasításokat, mire Csabi azonnal ment és cselekedett. Nem sokkal későbbmár vissza is jött legalább tíz darab tiszta hófehér lepedővel, néhány törölközővel, és egy egész műanyag lavór forróvizzel.
– Meg is vagyok anya… - szusszant egy nagyot, majd igyekezett letörölni időközben a homlokán összegyűlt verejtéket.
– Köszönöm drágám… - az asszony ezt követően a kismama felé fordult, és igyekezett kioktatni az egyenletes légzéssel kapcsolatosan: – Hu-hu-hi-hi! – most próbáld te. Később aztán már minden ötödik másodpercben erős, heves fájások jelentkeztek, és a kismama úgy érezte magát, mintha egy nagyobbacska elefánt ugrándozna a hasában.
– Auuuu! – szisszent fel. – Ezt most nagyon fájt… - nyögdécselt.
– Semmi probléma kedvesem, ez így természetes! Most pedig megnézzük, hogy mennyit is tágultál odabent! Éds fiam te most menj el egy pár percig valahova! – parancsolt az anyja felnőtt fiára, aki elis tűnt pár perc erejéig a kiskonyhában.
A nyugdíjas asszony szakavatottan előbb kezet mosott háromszor is a fürdőszobában, majd miután úgy ítélte meg, hogy steril, és fertőtlnített a keze óvatosan megnézte, hogy vajon hány centimétert tágult a kismama odalent.
– Jól van… úgy látom… minden rendben lesz… - közölte kimért tárgyilagossággal. – Ha jönnek a fájások ne foglalkozz semmivel drágám, csak hatalmasat és erőset nyomjál, ahogy csak bele fér. – kérte majd kiszolt felnőtt fiának, hogy visszajöhet. Csabi vissza is tért a nappaliba és idegeskedve kezét folyamtosan tördelve ide-oda kezdett járkálni.
– Jaj, édes fiacskám, már megint mit csinálsz?! – dorgálta meg kedveskedve fiát az asszony. – Inkább fog meg a barátnőd kezét és biztasd, nyugtasd meg, hogy nem lesz semmi baj. Csabi máris lekuporodott a gyönyörű, szépséges kismama mellé, és megfogta kezét.
– Fogd meg a kezemet, és ha érzed, hogy fáj, akkor szorítsd meg nagyon erősen!
– Oké, drágám…
Amikor a fájások már ötpercesek voltak, csak akkor fájtak teljesjogúan, és zsigerileg igazán.
– Jól van Gyöngyiém! Akkor most kellene apai-anyait beleadnod és jó erőseket nyomnod, hogy kijöhessen a baba.
– Nehéz menet lesz, de mindent elkövetek! – azzal egy akkorát ordított fájdalmában, hogy attól kellett tartani azonnal megrepeszti az ablakok üvegeit, majd nyomott, ahogy a nyugdíjas asszony kérte.
– Ez az kedveském! Nagyon ügyes vagy, nagyon jól csináld! Akkor még egyszer! – biztatta, bátorította több alkalommal is, míg Csabi erősen fogta, és tartotta a kismama görcsös kezeit, és szintén megpróbálta bátorítani.
A rohammentőkocsi legalább tizenöt perces késsésel érkezett meg a katasztrófális közúti forgalom miatt, majd a két jócskán tagbaszakadt, mackós mentőstiszt jött be a nappali szobába és a szükséges segédeszközöket vetették be. Az egyik mentős azonnal nyugtatóinjekciót fecskendezett a kismama vénéjába, melytől aztán el is zsibbadt a medencéje, hogy tompítsa az időközben elviselhetetlenné fajuló fájdalmat, míg a másik folyamatosan ellenőrizte a vérnyomást ésa pulzusszámot.
A kisbaba feje már kikukucskált a méhszájból, így még muszáj volt néhányszor erősen nyomni. A gyönyörű kismamának jócskán szüksége volt a bizatásra és a drukkolásra, mert a vége felé úgy érezte, mintha egy egész focicsapatot készülne a világra hozni.
Végül aztán a kisfú sírva, ordítva, makkegészséges négy kilóval csak a világra jött.
– Gratulálunk asszonyom! Egészséges, és gyönyörű kisfia született! – gratulált a két mentőstiszt, és megköszönték Csabinak, és az édesanyjának is a szakavatott segítséget.
– Elkísérhetük őket a kórházba? – érdeklődött az anyuka a mentősöktől.
– Ha van autójuk! – válaszolta az egyik, aki a hordággyal egyensúlyozott, amire azonnal rátették a kismamát. Csabi mindvégig szorongatta fokozatosan dobogó, zakatoló szívvel volt osztálytársnője kezét, és amikor csak egy-egyfutó pillantást váltott vele úgy érzte pontosan tudja, és érzi helyét a világban. Másra talán már nincs is igazán szükség.

GITÁRHÚROK TITKAI

Éppen a tizennyolc felé közeledtem szélsebesen, amikor egyszer csak imádott anyám azzal a váratlan hírrel jött haza – általában –, kora délután ötkor, hogy otthagyja az egész adminisztrátorsággal, és ügyintézésekkel kapcsolatos állását a cégnél, mert nagy valószínűséggel megfog szűnni az állása, és ő úgy gondolta ezt már szándékosan nem fogja megvárni. Helyette inkább önként kilép, tehát önkéntes keretek közt felmond, és új lehetőségek után próbál nézni az ún. munkaerőpiacon, márha ez egyáltalán lehetséges egy alapvetően munkás, melós beállítottságú középosztálybelinek.
Kezdetben a lakótelepünkön lévő, szinte nyúlfarknyikis vegyesboltban kapott kisegítői, botli eladóiállást, ahol három ember is alig fért el a tartósnak nevezhető helyhiány miatt, ezt követte néhány alkalmi munka, miközben egyre inkább azt éreztem, hogy imádott, és rajongásig tisztelt szüleim mintha szándékosan akartak volna engem megkímélni attól, hogy még véletlenül se kezdjek azon agyalni, hogy esetleg hónap végére nem maradhat elegedő pénzünk. Erre – mint később kiderült –, minden esetben már-már kínos erőfeszítéseket tettek, mind a ketten.
Elérkezett a novemberi évszak, és persze ezzel egyebek közt a szülinapom is, amit – anno –, kiskoromban, amikor még zsenge gyermek az ember valósággal a rajongásig imádtam, aztán ahogy az évek jöttek, mentek és felcseperedtem rámtelepedett valami kissé kínos, hezitálás, slpeenszagú, vegyes szomorúságféle afölött, hogy éveim folyamatosan múló számát egyáltalán miért iskell valójában megünnepelni, amikor az esetek többségében egy átlagos munkanapra esett e jeles nap.
– Várj csak aranygyerekem, ha majd meglátod, hogy mit kapsz tőlünk! – apám kissé cinikus irónizálásra hajlamos hangjai nem hagyhattak szinte semmi kétséget affelől, hogy mind a ktten készülnek stikában valamire, és az a legjobb, ha magam is úgy teszek, mintha az égadta világon semmiről sem tudnék, és nem is sejteném, hogy mi folyik a hátam mögött. Egy időben például minden vágyam az volt, hogy zenélhessek, és két vaskos, tölgyfacsonkra emlékeztető karommal gitározó mozdulatokat kezdtem, persze csak a levegőben csinálni, - később aztán főként a tengerentúlon állítólag ez a kisebb foglalatosság mondhatni egyfajta különleges performance szubkutúrát is teremtett.
Amikor készen voltam a házijaim, és feladataim megírásával, leckéim gondos, precíz elkészítésével rendszerint minden esetben a nappaliban kötöttem ki, hogy videókazettás filmeket nézzek, amiket már vagy milliószor láttam. Mivel barátom – sajnos –, nem sok akadt hamar felismertem a tényt, hogy valamivel muszáj elfoglalnom magam, és miután mindkét szülőm aktívan melózott, mi sem volt természetesen, ha folyamatosan szerepeket alakítottam, és igyekeztem elszórakoztatni magamat.
Aztán eljött a kissé sorsfordító tizennyolcadik szülinap reggele, és szüleim már javában azt megelőzően rejtélyesen sugdolózni, titokzatoskodni kezdtek, aminek az lett az eredménye, hogy bizony-bizony akadtak zaklatott pillanatok is, amikor mindkettejükre jócskán gyanakodtam bizalmatlaul. Mint később kiderült semmi ilyesmire nem volt akkor, semkésőbb sem igen okom, mégis volt valami a levegő hangulatában, mely valósággal máris arra sarkallt, hogy jobb lesz résen lenni, és figyelni, míg csak nem késő.
– Izgulsz kincsem?! – kérdezte reggel jó anyám, akivel annyira közös hullámhosszon voltunk, hogy valósággal szinte azonnal befejeztük kölcsönösen egymás mondatait, míg apám azt hiszem egyáltalán nem is ismerhette a köztünklévő titkos cinkos kompromusszum szövetségét.
– Hát… nem… igazán… - vallottam be, hiszen akkoriban minden időmet egy bizonyos álomgyönyörűséges, szőke lány foglalta le, akibe halálosan bele voltam esve, és aki szinte alig-alig adta tanújelét, hogy bármit is érezne irántam.
– Azért biztosan kíváncsi vagy arra, hogy milyen ajándékokat fogsz kapni, nem?! – próbált faggatózni tovább.
– Ö… azt hiszem… - pufók arcomon masszív, súlyos verejékcseppek szánkáztak végig, főként akkor, ha valami veszélyhelyzetre, vagy kellemetlenségre igyekezett figyelmeztetni örökké éberen őrködő szervezetem. Most így ez lehetett a helyzet, hiszen gondoskodó anyám finom kezeit tüstént verejtékező homlokomra tette, és arra volt kíváncsi, hogy belázasodtam-e az elmúlt egy-két óra során, mióta csak agimiből egyáltalán hazajöttem.
– Úgy látom, hogy nincsen lázad! – szögezte le kérdő tekintettel, majd nyíltan rá is kérdezett: – Mi a baj?!
– Tényleg semmi… csak… sok dolog jár mostanság a fejemben… - titokzatoskodva fogalmaztam, persze akkor fogalmam sem volt, hogy miért, amikor anyám, mióta csak az eszemet tudom mindig jót akart nekem – mégis egyre inkább úgy gondoltam magamra, hogy egyedül csakis önmagamban bízhatok.
– De azért remélem, hogy szólsz, ha mégis gond lenne?! – kérdezte, hogy megnyugodjék.
– Persze…
Anyám később ki is ment gyerekszobámból, melyet főként számítógépes játékok poszterei, és együttesek fényképei díszítettek afféle rusztikus, és posztmodern tapéta gyanánt, majd elérkezett az óra, amikor szándékosan bent kellett maradnom a szobámban, míg a szüleim lappangó csöndesség mellett elkészítik az ünnepi gyertyás tortát, és előveszik az ajándékaikat. Amikor már mindennel elkészültem apám volt az, aki párszor kopogtatott szobám ajtaján:
– Most már kijöhetsz nagyfiú! – válaszolta.
Tétova, kissé csetlő-botló lépésekkel közelítettem a fényárban úszó étkezőhöz, ahol már egy tűzijátékkal is feldíszített Zacher-torta várakozott rám, és apám – persze a jeles nap tiszteletére –, azonnal felbontott egy teljes üveg Törley pezsgőt. Én mondjuk a gyerekpezsgőnek sokkalta jobban örültem volna, de valamiért apám ragaszkodott az alkoholt tartalmazó változathoz. Szinte mindig jellemző volt a személyiségére, hogy tesztelte maga körül az embereket; hol kicsinyes, már-már az elviselhetetlenségig furfangos, gyilkos tréfákat, hecceléseket eszelt ki egész egyszereűn azért, mert megakart száz százalékig bizonyosodni, hogy megbízhat-e az adott illetőben, vagysem. Nos hát a mai ünnepi napon én letettem a szokásos kísérleti nyúl.
– Boldog szülinapot kincsem! – köszöntött elsőként két jókora cuppaós puszival anyám, mintha még mindig kiskorú gyerkőc volnék, akit kényeztetni, babusgatni illik, míg apám jó férfiasan jól megszorította a kezemet kézfogás gyanánt, de olyan erősen, vaskosan, és szorosan, hogy hosszú percekig csillagokat láttam.
– Hát… izé, nagyon köszi… - feleltem megszeppnten, majd következett a szokásos tortabontás körüli cécó, aminek fő mondanivalója megint abból állt, hogy apám alaposan kritikája tárgyává tette anyám szakszerű tortaszeletelési készségét, és nem győzte hangúlyozni, hogy talán aprócska szelet megfelelőbb lenne, hiszen egyébként is molett, teltkarcsú a fizimiskám, így több szénhidrátra már nincs is szükségem. Később aztán, amikor mindhárman végeztünk a sütievéssel szüleim megint titokzatosodni kezdtek, majd szó nélkül eltűntek a hálószobában, ahonnét egy feketeszínű gitártokkal jöttek elő.
Apám veszettül kezdte használni valamelyik rendesebb szomszédtól kicsit kölcsönbe vett vidokamerát, hogy – mint azt később állította –, azért maradjon nyoma is, hogy én is voltam anno tizennyolc éves.
Bár gondoltam rá, hogy a meglepetés valószínűleg nagy, és meghökkentő lesz, azonban arra csupán csak kevésbé, hogy egy igazi piros-sárgás, spanyolosan flemenkó beütéses akusztikus gitárral lepnek meg szüleim. Mint később megtudhattam apám jellemzően teátrális tünetéssel, és exibicionizmusát kiélvezendő hátára akasztva vitte végig valamelyik villamoson egészen hazáig a gitárt, mintha csak ő is egy sikere zenész volna. Azt gondolom, hogy még ebben is kisebbfajta irigységet, tüntető féltékenységet érzett magában, hogy ti. Én gitárt kaphattam szülinapomra, mint egyfajta kiérdemelt ajándékot, míg jobbára az ő szülinapjai csupán két arcra pusziról szóltak, hiszen seapjának, se anyjának sosem lehetett elegendő pénze.
– Ez az enyém…?! – döbbent, ámuldozó, és lehidalt arckifejezés jelent meg, miközbn apám tüstént két kezembe adta a felhúrozott gitárt, amiolyan gyönyörűszép volt, akár egy légiesen könnyed tárgy, melyet illik nagy becsben tartani. Eredeti sötétbarna mahagónifából készülhetett a nyaka, melyre különösen ügyelni kellett, hiszen, ha véletlenségből megsérül már a javítás is kész vagyonokat emészthet fel.
A későbbi videokamerás felvételen az látszik, hogy apám miután odaadta a hangszert reszkető kezem mözé tüstént pezsgőt bont ünneplés címszó alatt, és mivel én utálom az alkohol ízét is csupán csak udvariasan,visszafogott diplomatikussággal vagyok hajlandó koccintani vele, míg ő jóformán egyetlen hajtással kiissza a drága buborékos nedüt poharából.
Később aztán – főként a karácsonyok alkalmával, amikor kics családunk meghitt, békés szűkösséggel ünnepelt sokszor előfordult, hogy az egyetem okozta lelki megterheltség, és fokozatosan zsigerlő nyomás miatt szótlan, szomorú, és borasztóan kedvetlen voltam. Szokásunkhoz híven mind a hárman a nappaliban ültünk össze. Míg anyám és én – nagy általánosságban -, egy-egy jó, tartalmas könyvvel a kezünk közt, addig apám rendszerint a tévé aktuálisan semmitmondó, vagy unalomig ismeretes műsorai bámulva.
– Miért nem játszol valamit a gitárodon?! – fordult felém bizalmasan, mintha valami nagyon fontosat akarna közölni.
– Apikám, hagyd békében azt a gyereket! – szólt rá erélyesen, dorgálón anyám. – Majd játszik, ha akar! – Ezzel a vita, hogy úgy mondjam máris rövidre volt zárva, hiszen apám az est hátralévő részében jóformán senkihez sem volt hajlandó szólni, és legtöbbször hajlamos volt egy duzzogó gyerek módján magába fordulni.
Persze én ttemes bűntudattal, és sajgó lelkiismeret-furdalással lelkemben bizalmasan félrehívtam jó anyámat és elmondtam neki, hogy rendkívül megvisel az egyetem mellett az, hogy bár jól kijövünk a pénzünkből, mégis anyámnak nagyon nehezen akart munkája akadni. Mégis igyekeztek úgy tenni, mintha ez is a nagy bonyodalmas, és legalább annyira összetett és kacifántos élet velejárója lett volna.
– ...De hát állandóan tanulsz kincsem! Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb ennek lesz eredménye, csak nem szabad türelmetlenkedni! – vallotta anyám. Annyira szerettem volna, ha mgpróbálja legalább átlátni az összefüggések néhány aspektusát, miszerint; egyetemen ténylgesen már egyáltalán nem a hallgatók tudása, sokkal inkább a szipmatikussága és az zzel járó kisebb-nagyobb kiváltságok számítanak, - és ha ehhez hozzávesszük a flyamatos lelki megszégyeítést, mely egy-egy zárthelyi dolgozat, vagy épp felelet,kiselőadás formájában öltött testet, akkor könnyű rájönni, hogy az egyetemi élet sem volt sosem tündérmese, sem fenékig tejfel.
Néhány hónappal később aztán végül anyám sikeresen elhelyezkedett egy vállalatnál, ahol aztán tizennyolc év alatt jóformán kitanulta az adott szakma minden fortélyait, szakmaifogásait, mégis erős volt a gyanúja arra, hogy talán sosem akarták őt igazá méltányolni, sem megbecsülni.
Amikor atéli szünet végeztével visszamentem az egyetem berkeibe legszívesebben világgá kürtöltem volna mindenkinek, hogy hangszert kaptam, és hogy a világ bekaphatja a bal lábamat is, meg hogy igenis kreatív alkotásokra van szükség egy-egy semmitmondóan halálosan unalmas verstan foglalkozáson, mégis azt vettem észre, hogy az unalomittas hétköznapokba – legalábbis a kezdeti lelkesedések után –, nemes egyszersűséggel én is belesimulok.
Amikor aztán földi megpróbáltaásaink, és egyetemes kálváriánknak a végére értünk, és diplomaosztás volt soron nagyon szerettem volna csoportársaimmal önfeledten, és megérdemelten ünnepeln, hogy lám csak én is sikeresen elértem valamit, még ha csak az egy kisebb kaliberű, egyszerű történelemtanári képesítés is. A bennem lévő erkölcsi iránytű azonban kategórikusan megtiltotta, hogy betegyem a lábam a diplomaosztó ünnepségre, elvégre olyanok nekem ne gazsuláljanak pökhendien pöffeszkedve, kik már akkor azt valloták, hogy nem való vagyok egyetemre, mikor legelőször óráikra mentem.
Így történhetett, hogy bár volt csopottársaim - állítólag –, nagyon is hiányoltak, én szobám négy falai közt maradtam, és azon elmélkedtem, hogy a nagybtűs életbe miként, és vajon hogyan kellene kilépnem, hogy érvényesülni, és élni tudjak?
A gitár azóta is az egyik könyvespolcomba ékelt aprócska szögön függeszkedik, és – bár mostanság csak egyszer, kétszer szoktam volt használni, mégis mindig éreztem azt, hogy különleges és kivételes hangszert birtoklok. Végig pengetem rajta ujjbegyeimet, és sokszor arra gondolok, hogyha lesz egy párkapcsolatom, vagy egy-két gyerkőc az életemben vajon ők fogják-e önmagáért szeretni, kedvelni a zene hatalmát?!

PÉLDÁZAT JOBB IDŐKRE

Annyi számkivetett,
mihaszna éven át nyomunkban
vannak mindenütt az árnyak.
Lomhán majd egyre imbolyogva kuporgón
átvánszorognak előbb mirajtunk majd eltökélt,
kitűzött céljainkon.

Árkok, csapdák, drótakadályok vermei között
kiüresedett hiány-kráter,
holdbéli csónakos-táj ragyog.
Közéjük csapni árulón,
elűzni őket már rég nincs erőnk,
hát önmagukban szükség-kénytelen
csak várakozunk.
Készenlétünk vaksi, koporgó
fegyelme csak nem lazul;
egyre szorosabbra szorítja össze
jelenünk bizonytalankodó polipcsápjait.
Egymásra hánytan kísértő ember-démonok
alamuszi falkája levegőben kering.

Fintorogva hátrálók,
kételkedők népes üzenete nem vár
köszönetet senkitől.
Odalökött, megkuporgatott,
szegényes alamizsnák rothadó hulladékait
mások könnyűszerrel felfalják,
míg az árnyak már önmagukat is rendre fölzabálják.
– Nyirkos homályban az ember
mindig egymagában boldogul.

Leszegett fejekkel a díjnyertes élet-ajánlatokra
sokan nemet mondanak.
Sáncok mögé húzódik vissza empátia
s semmibe vett tolerancia.
Hajladozik, szunnyad az újabb esélyek
szánalmas kísérlete.
Amikor már minden összeomlani látszik
még a biztos veszély is vezényszóra sorokba hátrál.

A Lét csalóka, értéktelen harcait
megnyerni nem-csak folytatni lehet.
Múltnak hátat fordítani nem lehet egykönnyen,
hisz minden mindenből következik.
Ha üldöznek, megaláznak, éltedre törnek.
Sorsodban, jó szerencsédben
kellene megbíznod legalább,
ha már mindenki végleg elhagyott.
Félelem s szükségen túl riasztóbb
fordulatok várják azokat,
ki még mindig félnek a sötétben!

CUPIDÓI TÖRÉNYSZERŰSÉGEK

Karina először egy ügyvédi irodában helyezkedett el. Az igazság persze megint csak az volt, hogy akit százkilencvenes magassággal, svéd, hihetetlenül hosszú, és karcsú lábakkal, és tetszetős dekoltázsokkal áldott meg a sors, és még inkább a genetika annak igazán nem lehetett oka arra, ha a legtöbb ember valóságos csúcsdögös bombázót lásson benne.
Karinának is meggyőződésévé vált, hogy amikor a meetingen egy zsörtölődő, és barátságtalan HR-es szipirtyóval szemközt helyet foglalt, és bemutatta diplomáját, doktoriját, és egyéb hivatalos okmányait az adott interjúztató, középkorúságában meggyökeresedett nő gyakankodva méregetni kezdte őt, majd kisé fejcsóváltan közölte vele, hogy a testi, fizikális adottságait szem előtt tartva a modell, vagy a szépségiparban esetlg nagyobb, és mindenképp sikeresebb jövő várna rá, mint egy olyan bállítottságú, alapból konzervatív stílusú, patinás ügyvédi irodában, ahol a gyönyörű, fiatal, és nem mellesleg egzotikus nőket jóformán nem az eszükért tartják.
– ...Szerintem más pályát kellene választania kedves… Karina. Ha rám hallgat biztos karrier várná ilyen fizikális adottságokkal a tévénél, vagy a médiában. Ott most még gondolkodni sem szükséges újabban, amint hallottam! – mondta ki saját alapigazságait, ami szinte azonnal letörte Karina egészséges, és mindenképp kiegyensúlyozottságra és határozottságra apelláló önbizalmát, és lelkierejét. Kicsit el is szomorodott.
– Igen… köszönöm szépen a lehetőséget, és hogy… hogy fogadni méltóztatott… - hirtelen felpattant székéről, mintha bolha csípte volna meg, és fárfiasan kezet rázott a kissé megilletődött HR-es nőszeméllyel, akinek – látszólag –, sikeredett olyannyira vaskosan, és erősen megszorítani pufók kezeit, hogy egy eltévedt percben fel is szisszent a fájdalomtól.
– Jaj, bocsásson meg, ha… fájdalmat okoztam volna… A viszont látásra… - köszönt el udvariasan, felemelt fejjel. A liftben, amikor beszállt majdnem elsírta magát. Még így is sikerült enyhén elmaszatolnia aznapi profi sminkjét.
Néhány nappal később azonban váratlan meglepetésként tört rá a mobilja csörgése. Mint utóbb kiderült az illetékes ügyvédi irodából keresi egy markáns férfihang, hogy amennyiben még mindig szeretné, és éppen szabad elfoglalhatja az állást, a többit majd személyes tárgyalás keretében fogják vele közölni.
Karina először ténylegesen azt gondolhatta, hogy viccelnek, vagy tréfálnak vele, mert ha senki sem állt jót érte, akkor itt bizony jócskán nem stimmelt több dolog is. Úgy döntött, hogy egyik legkedvesebb, gyerekkori barátnőjével megy el újfent az egeket ostromló, hatalmas méretekkelbüszkélkedő, üvegezett irodaházba a belváros patinás szívébe, és majd kideríti, hogy hányadán is állnak a munkálatók a beosztottjaikkal, mert hogy itt nem kóser valami, az egyszer hót ziher.
– Jaj, drága barátnőm! Te mindenütt rémeket látsz! Miért nem úgy gondolsz rá, hogy végre szonnal kaptál egy kurva jólehetőséget a nagybetűs élettől, és lehetségs, hogy ez lesz felnőtt életed fantasztikus nagy karrierlehetősége. Tutti biztos, hogy nagyon szexis és dögös ügyvéd hapsik is dolgoznak itt, és alig várják, hogy meghívjanak vacsorázni, vagy randizni! Egyáltalán nem értem, hogy miért kell neked mindenütt bajt szimatolnod?! – értetlenkedve ingatta fejét a barátnő, de azért belement, hogy Karinát elkísérje a nagy napra.
– Figyelj csak! Az itt a bibi, hogy én nem keresem a bajt. Rendszerint a baj talál meg engem! Ismerjük már egymást lgalább húsz enynehány éve, és te is tudod, hogy a legtöbb esetben igazam szokott lenni! – kérte ki magának a barátnője bájolgását udvarisan, de határozott komolysággal.
– Jól van már csajszim! Ha te mondod! – Azzal mindketten a barátnő autójába vágták magukat és megindultak villámsebesen a belváros felé. Mentségére legyen mondva Karina barátnője vérprofin vezetett, már ha nem a profi vezetésen nem a KRESZ-szabályainak sorozatos kisebb-nagyobb megsértését értjük, mégis sokkal bravúrosabban, és hatékonyabban képes volt autóját elmanőverezni egy forgalmasabb napon, mint akár bármelyik autós.
Alig harmincöt perc után már bent is voltak a belvárosban, hogy alkalmas parkolóhelyet keressenek, ami – kivételesen –, nem fizetős, aztán a csajos barátnőknek csalatkozniuk kellett, hiszen a legtöbb forgalmasabb környékre már javában kihelyezték a fizetős parkolóórákat. Karina barátnője azonban nem esett kétségbe. Inkább fogta magát, és egy mellékutcában parkolt le, aminek persze az volt veszélye, hogyha – ne adj’isten –, egy kellőképp buzgómócsing parkolóőr esetleg arra téved, akkor birságra számíthat, és drasztikusabb formában még akár kerékbilincsre is. Most azonban a barátnőre mintha ugyanúgy jellegzetes formában átragadt volna a felszín alatt burjánzó stresszelés, és feszült idegeskedés. Nem győzte Karinát nyugtatgatni:
– Hékás! Nyugi van! Meglásd minden rendben lesz,mint a kariracspás, és ha mégsem meghívlak egy jót kajálni valamelyik hamburgeresnél. Állítólag iseni gyrostálakat készítenek, és be is csomagolják a kaját elvitelre.
Karina most a legkevésbé sem akart a kajálásról dumálni. Agyában egymást kergették a lehetséges alternatívák. Folyamatosan azon agyalt, hogy vajon mit akarhatnak tőle ennél a jó nevű ügyvédi irodánál, persze azon túl, hogy – nagy általánosságban –, a kezdő zöldfülűeket általában csicskáztatni szokták, és főként adminisztratív jellegű tevékenységeket szoktak rájuk bízni. Gyomra korogni kezdett. Talán a reggeli nullkalóriás müzliszelet miatt, vagy a tejeskávé sem esett annyira jól mint szokott. Most azonban nem maradt ideje, hogy teste jelzéseit is apránként figyelembe vegye, mert muszáj volt megtudnia, hogy mi folyik itt?!
Amint mindketten beléptek a nagy üvegpalotába azonnal a recepción találták magukat, ahol máris két hústorony, nagyon komoly biztonsági őr azonnal megállította őket, és kérdezték, hogy hova mennek, és milyen ügyben?!
– Jó napot kívánok! Mi az állásinterjú ügybében jöttünk… - szólalt meg egyelőre normális hangon Karina, és igyekezett türelmet erőlteni magára.
– Pillanat türelmüket kérem hölgyeim! – azzal az egyik őr, aki a pult mögött terpeszkedett máris felemelte a vonalas telefont, és felhívott valakit. Néhány pillanat múltán szabad lett a bejárás. – Az ötödik emeleten már várják magukat az 526-os ajtó.
– Nagyon köszönjük a segítséget! – válaszolta Karina, majd szabályosan húzni kezdte maga után kissé szempillaregebtető, és csábosan flörtölni szándékozó barátnőjét, akinek nagyon is bekött a két hústorony gorilla.
– Jaj gyere már! Ne kéresd magad! Pasizni még bőve lesz időd! – dorgálta le enyhén Karina, miközbnmáris hívta a tükrös liftet.
– Mondod te, de nekem erősen ketyeg az a bizonyos biológiai órám, és azért szeretnék még gyerkőcöket! – szállt be barátnője mellé kedvetlenül a liftbe a most kissé megbántottnak látszó barátnő.
– Mint ahogy én is drága barátnőm, de ez most egy másik pillanat! Nagyon érdekel ez a dolog, mert szerintem itt valami nagy susskuss van! – váltott szándékosan halkabb tónusra, mintha bárki is lehalgatná őket a liftben.
– Nos látod ebben igazad lehet! Ha egyszer valamit a fejedbe veszel addig nem nyugszol, amíg mindent ki nem derítesz! Akár nyugodtan fel is csaphatnál magánnyomozónak is, és saját magad határozhatnád meg a fizetésedet! – ajánlotta kissé mókásan a barátnő.
A lifttel pillanatok tört része alatt fent voltak a kívánt emeleten, és mikor az ajtóhoz értek Karina hatalmas,mély levegőt vett, megszorította barátnője kezét, majd kopogtatott, és mikor odabentről megkapta a jóváhagyást, hogy bemehet benyitott.
– Á! Üdvözlöm kedves… kollegáina… - szólította meg egy srámos, magas jóképű üzletember, aki egy hatalmas asztal mögött trónolt kedvenc irodai bőszékében, és látszólag hatalommal rendelkezett. – Hozzon nekem és a kollegáknaklegyen kedves egy fekete kávét tej és cukor nélkül, és valami kis harapnivalót is, rendben?!
– Elnézését kérek, de én az állásinterjú kapcsán… - szabadkozva arra gondolt a félreértések elkerülése véget csak megemlíti. Kicsi még derogált is neki, hogy felszolgáló, vagy pincérnőnek nézi valaki.
– Ó, párton! Bocsásson meg kedves… kollegina! – kért tüstént mosolyogva elnézését az üzletember. – Akkor kérem foglaljon helyett, és nézzük meg, hogy miben is segíthetnénk egymásnak.
Karina közelebb lépett, majd óvatosan leült az asztallal szemben lévő két szék egyikére, persze ügyelve rá, hogy ruháját ne gyűrje még jobban össze.
– Nos kérem… a kollegéim úgy tájékoztattak, hogy magácska rendkívül jól informált, és állítólag doktorija is van! Nos itt nálunk erre – legalábbis –, egyelőre nem lesz szüksége, viszont bizonyos adminisztratív jellegű munkákat fog kezdetben elvégezni, persze mások helyett. Remélem tudja kezelni az Exelt, és a Win 10-et?! – most először vette tetőtől-talpig alaposan szemügyre az előtte ülő, gyönyörűszép, fiatalos nőt az üzletember.
– Természetesen!
– Hát ez remek! Mondja csak, mikor is tudna kezdeni?!
– Akár még ma, ha ez megfelel Önöknek!
– Nos hát… igen, de tudja az első pár nap mindig kissé húzós szokott lenni; beilleszkedés, anyagok és akták, dokumentumok ismerte és egyebek, de ettől függetlenül, ha gondolja, akár máris szorgalmasan belevetheti magát! – felpattant kényelmes bőrszékéből, begombolta zakója néhány gombját, hogy kicsit hivatalosabb minőségben járhasson el:
– Akkor talán fáradjunk át a maga irodai szobájába! Jöjjön csak velem! – anélkül, hogy előre engedte volna a kissé megilltődött, fiatal nőt azonnal átment a hosszú téglalapalakú folyosón, hogy elérkezzen egy másik irodai helységhez, mely fel akkora volt, mint a sármos üzletember irodája.
– Itt is volnánk kedves kollegina! Fáradjon be, nézzen nyugodtan körbe, rendezkedjen be, és ha bármi kell itt vagyok a szomszédban, rendben?!
– Igen, nagyon szépen köszönöm… - válaszolta kissé halk hangon.
– Ha esetleg van kedve mivel nemsokára ebédidő lesz, mit szólna hozzá, ha meghívnám egy kisebbfajta villásebédre, persze csak, ha magácskának is megfelel?! – volt valami kisfiúsan pimasz, és provokatív a hangjában, aminek a legtöbb nő valósággalképteln ellenállni, de Karina elhatározta magát, hogy semmi esetre sem engedi, hogy önbizalmán, és nőiességének akárcsak egy szikrányi csorba is essen.
– Hát… ö… nagyon köszönöm, de…
– Ne is folytassa kedves kollegina! Nyugodtan alakísa csak ki bátran a saját egyéni munkastílusát és majd ha itt lesz az ideje még beszélgetünk… - a sármos üzletember kicsit mintha sértve érezte volna, hogy visszautasításban volt része több szót már nemis vesztegetett; kiment az ajtón, és halkan becsukta maga mögött, így Karina egyedül maradt, hogy gondolkozhasson egy kicsit, és legalább magába mélyedhessen. Alig tíz perc múltán azonnal észbe kapott, hogy legjobb csajos barátnőjéről teljesen megfeledkezett így villámsebeséggel lifttel leszáguldott a földszinti recepcióra, hogy megkérdezze a két muszklis gorillát nem-e láttak egy fiatal hölgyet, akivel néhány perccel ezelőtt még együtt érkeztek ide.
– Az illető hölgy alig öt perce lépett ki azon az ajtón! – válaszolta az egyik segítőkészebb biztonságis.
– Nagyon köszönöm! Mindjárt visszajövök… - azzal Karina kicsit futólépésre vette a lépéseit, és mindent tüzetesen megnézett, hátha még utolérheti barátnőjét, aki éppen akkor szállt be saját autójába, amikor Karina a mellékutcába ért, ahol a kocsit eredetileg hagyták. Tüstént elfogta a tartósnak ígérkező, felettébb kellemetlen bűntudat, és lelkiismeret-furdalás, hogy a nagy feszültség, és tartós izgalom hatására azonnal megfeledkezett legjobb barátnőjéről.
Így kissé vegyes szomorúsággal lépkedett vissza az irodaépületbe és jelentkezett be ismételten a recepción, mondván; mostantól ő is az adott ügyvédi iroda csapatát fogja erősíteni.
Amikor felment saját különbejáratú irodájába íróasztalán váratlanul egy hatalmas kupac fontosabb dokumentumot talált, melyre aprócska tapadós matrica volt ragasztva azzal a felírattal, hogy sürgősen elvégezni. Így hát helyet foglalt, és az ebédidőig lévő sovány, alig húsz percet arra használta fel, hogy ismerkedjék az akták megfelelő sorrendbe tételével. Mit ad isten nem sokkal ebédidő előtt a sármos üzltember is bekukucskált hozzá, hogy lássa miként, és hogyan boldogul a munkával, vagy ha szükséges egyéb utasításokat osztogasson, és Karinának hirtelen rengeteg kérdése támadt, amit nem győzött feltenni. Úgy tűnt az üzletember nagyon megörült a kérdések ilytén özönének, de azért az első ötödik prc vége felé csak feltette a szokásos nyomulós kérdését:
– Mondja csak kedves kollegina? Szereti magácska a kínai vagy az olasz konyhát? Mert rendelhetnénk valami ételt. Elvégre nem szükségszerű, hogy az ember korgó gyomorral fogjon neki ekkora horderejű munkáknak, nemigaz?! – az üzletember hangja most sokkalta kedvesebbnek, gyengédebbnek, és empatikusabbnak tetszett, amit viszont Karina nem tudott még mindig sehova sem tenni lelkében, de miután gyomra újfent kellemetlenül korogni kezdett úgy döntött, hogy az ételrendelés nagyon jó, és hatékony ötlet, ha az ember valamicskét mérsékelni szeretné az időközben kialakult éhségérzetét.
– Részemről tökéletesen rendben van… - felelte. Most viszont a sármos üzletemberen volt a sor, hogy meglepetést okozzon a gyönyörű nőnek. Kiment az ajtón, és behozott legalább három-négy hófehér, műanyag szatyrot. Mint később kiderült már jó előre megrendelt néhány olasz és kínai ínycsiklandó fnomságot a helyi sarki büféből, és miután a futár az egyik haverja volt, mi sem természetesebb, hogy bőséges borravaló volt a jutalma, hogy alig tíz percen belül már hozta is a kellemesengőzölgő ételt. Karina valósággal máris le volt nyűgözve.
– Pálcikával vagy villával szeret-e enni?! – érdeklődött az üzletember miközben valósággal megtálalta az ételt az időközben lepakolt íróasztalról.
– Ha nem baj, akkor a villa mellett foksolnék! – most először pirult el nyilvánosan a füle tövéig, de azonnalharagudni is kezdett magára, hiszen még nem ismerte ki ezt a nagyon is vonzó, és érdekes férfit, ahhoz, hogy saját bizalmába beavathassa. Teljesen terémszetes, ha magával is elakarta hitetni, hogy a három lépéstévolság igenis roppant fontos, pláne akkor, ha az ember új környezetbe kerül. Miközben jókat ettek, és üdítővel öblítették le az étel maradékát észre se vették, de egyre személyeseb, bizalmasabb jellegű kérdéseket kezdtek boncolgatni, hogy jobban megismerhessék egymást. Végül aztán valamivel fél tizenkettő után az üzletember kissé szomorkásan jegyezte meg, hogy meghívták egy baráti tenisz mérkőzésre és bár halálosan unalmasnak ígérkezik, azért szívesen meghívná Karinát is, de csak ha van hozzá kedve:
– Ez igazán nagyon kedves gesztus, de… attól tartok egyelőre nem lehetséges, mert az egyik legjobb gyerekkori barátnőmet kell megvigasztalnom, aki elkísért erre az állásinterjúra. – szadabkozva utasította vissza az ajánlatot.
– Megértem kedves kollegina! A barátság az első! Igazán nagyon örülök, hogy együtt dolgozhatunk! Remélem ízlett az étel? További kellemes napot! – a sármos üzletember megint csak magára hagyta Karinát, aki az elmúlt negyven perc alatt jóformán többet megtudott egy ember jelleméről, mint azt eredetilg bármikor gondolhatta volna. Amikor kora délután fél öt magasságában szóltak neki, hogy lejárt a munkaideje elgondolkozva lépett ki a nagy üvegpalotából, hogy metróra és buszra szállon, mely hazáig vitte.
Amint hazaért gyorsan mobilon felcsörgette legjobb barátnőjét és megígérte, hogy kárpótolni fogja azért, mert hirtelen magára hagyta a recepción.
– Na és mesélj már, milyen a pasid?! Mondd hogy nagyon jóképű, és halálosan szexis hangja van! – faggatózott a barátnő.
– Komolyan mondom, hogy inkább neked kellett volna valami jóslástanfolyamra járnod kettőnk közül, mert imádsz mások magánéletében vájkálni!
– Figyelj adok neked egy barátnői jó tanácsot! Az életben vannak fantasztikus, kihagyhatatlan alkalmak, és lehetőéségek, amiket muszáj megragadni! Szerintem ez most egy ilyen lehetőség! És különben is, ha esetleg rosszul sülne el az a fránya randi egyet se fél, majd jöhet még egy másik, kedvezőbb alkalom. – A barátnő hangja valahogy megnyugtatta, lecsillapította a lelkében lévő kételkedést, felesleges, agyonkomplikált hezitálást.
– Figyelj szeretném, ha átjönnél kicsit dumcsizni szombaton!Persze, ha nemleszel nagyon behavazva!
– Semmi gáz, kisanyám! Számíthatsz rám! Akkor dumálunkmég szombaton! Addig is pasimustra de ezerrel!
– Megígérem, hogy résen leszek!
Mindketten egyszerre tették le a telefont, mégis Karinát folyamatosan újabb és újabb kérdések kezdték hatalmukra keríteni, melyekre ő is nagyon jól tudta, hogy csakis saját maga találhatja meg a megfelelő válaszokat.

VÁNDOR-SZÍVEK EGYMÁSRA TALÁLÁSA

A férfi a Dayka Gábor utcai buszmegállónál szállt le. Éppen a Körösi Sándor Kollegéium betonbunkerhez hasonlító épülte felé tartott, mert valahogy már képtelen volt elviseli kisebbrendűséggel egybekötött, kissé félszeg, hitvány alamuszi gyávaságát – melyet afelett érzett, hogy nem állt ki, elsősorban emberiméltóságáért –, már ha egyáltalán még létezett is ilyesmi.
Történt ugyanis, hogy néhány surmó, kamaszsrác szállt fel az ötvennégyes buszra, és meg se várták, hogy a vezető elinduljon szinte azonnal viszkető ingerültséget éreztek magukon, hogy bármelyik utasba kedvükre beleköthessenek. Az utasok többsége éppen a délelőtti bevásárlás ügyes-bajos dolgait intézte mint a legtöbb átlagos hétköznapon, amikor váratlanul az öt kamasz srác tüntetően megállt fejük felett az ülés előtt, és azonnal provokatívan gúnyolni, majd kekeckedni kezdtek vele:
– Mit mondd az elefánt, ha bemegy a porcelánboltba? – kérdezte az egyik azonnal elsütve egy poénnak szánt viccet. Mire kórusban flelték, hogy nem tudják a választ. A nyurga, cingár srác sem tudta már saját viccének a poénját, mert továbbra is szapulni kezdte a legtöbb utast, amint kómotos kedvvel végigsétált a széksorok között.
– Nini? Nézzétek csak skacok! Mekkora egy dagadék csaj fesziti dudáit ott a sarokban! – A nyurga srác figyelme szinte azonnal telibe kapta a leghátsó sorban egyedül üldögélő, húszas éveiben járó teltkarcsú hölgyeményt, aki bájos, kerekded arcával különleges és nagyon kedves lehetett, nem mellesleg D-kosaras melltartót viselhetett. A nyurga srác valósággal ujjongva odagaloppozta magát, és azonnal lehuppant a másik ülésre:
– Szia kiscicám! Hogy s mint vagy? Milyen guszta kis csöcseid vannak?! Szívesen megdugnálak! – vetette oda bizalmas kedvvel, mégis tüntető büszkeséggel, hogy a többi srác kicsit még büszkének is érezhesse magát, hogy épp nem nekik jutott eszébe ez a nagyszerű ötlet.
– Mi a baj drágám?! Csak nem szeretsz dumcsizgatni, mint ahogy a csajok szoktak?! – kérdezte, de miután választ nem kapott,mintha azonnal meg is sértődött volna. – Csak nem elvitte a cica azt a szép nyelvedet?! – erre előhúzott fekete, szegecselt bőrdzsekijéből egy élesnek tűnő, legalább tíz centis pengét, melynek vasa valósággal szikrát szórt a délelőtti ikrásodott napfényben.
– A késemet skubizod kicsim?! – kérdezte önelégült vigyorgás kíséretében. – Akkor mondom, hogy mi lesz! Te hagyod, hogy egy kicsit megcirogassam a dudáidat, aztán elszórakozunk egy kicsit, aztán esetleg szabadon engedünk! Mi a válaszod bébi?! – fordult kíváncsian érdeklődve a nőhöz, akinek kezdtek az idegeire menni ezek a surmók, azonban mégsem szólt egyetlen árva szót sem.
– Bekaphatjátok mindannyian fiúkák! – vetette hanyagul oda mintha ez a néhány hetvenkedő kamasz nem volna méltó, hogy szóba álljon velük.
– Hogy mit mondták nekem te kis dagadék picsa?! – fakadt ki mérgesen, dühösen a nyurga srác. – Azt hiszed nem merem használni ezt a kurva késemet, mi?! És ahhoz mit szólnál bébi, ha vágnék egy kisebb lyukat azon a kövér, hájas seggeden, és megnéznénk, hogy mi van belül?! – hangja egyre fenyegetőbb, egyre könyörtelenebbül hangzott. A buszon utazó legtöbb utas mintha szándékos, tunya közönyösséggel elfordította volna fejét, mondván; inkább értelmetlen, életveszélyes vitákban nem hajlandó kockáztatni alamuszi testi épségét. Valósággal meghunyászkodva lapítottak sokan.
A férfi éppen leszálláshoz készülődött, és már ott tartott, hogy megnyomja a leszállást jelző piros jelzőgombot, amikor legszívesebben azonnal visszaszólt volna, de egy másik – látszólag szintén egyetemista, rasztafrizurás, szakállas srác –, azonnal az öt surmó kamasz srácra dörrent:
– Hé gyerekek! Elég volt mára a színházból, oké?! Szálljatok le szépen a következő megállónál, és felejtsük el, ami ma történt! – javasolta higgadt, végiggondolt eszmefuttatással az egyetemista.
– Mit pofázol faszikám, mi?! Vagy tán azt akarod, hogy téged is kezelésbe vegyelek?! – erre a nyurga, cingár srác valósággal azonnal felpattant a kövér hölgyet őrző kettes ülésről, és azonnal szemügyre vette a rasztafrizurás egyetemistát, aki ebben a vészterhes percben olyan volt akár egy szuperhős, aki azért van, hogy megmentse az emberiséget. A kövér, felnőttes nő is felkelt az üléséről, és mivel a férfi már a hátsó részen jelzett ezért megpróbált csöndesen odasomfordálni. Amikor a vezető fékezve lassított a megállónál, mintha a busz szándékosan rántott volna egyet önmagán, amitől a legtöbb álló utas, így a nyurga srác is pillanatnyilag elvesztette egyensúlyát. Ezt a kisebbfajta előnyt igyekezett maradéktalanul kihasználni a rasztafrizurás egyetemista, és azonnal támadásba lendült, hiszen a nyurga kamasz véletlenségből elejtette pengeéles kését, és majdnem a földre esett a busz erős rántásától. Az egyetemista visszakézből azonnal dzsekin ragadta:
– Ha jót akarsz magadnak kishaver most azonnal leszállsz! De várj csak! Megkönnyítem a dolgodat! – azzal akkorát lódított a meghökkent nyurga srácon, hogy az a megálló poros asztfaltján landolt fejjel előre, míg a másik négy srác a totális pánik hatására hirtlenjében azt sem tudta, hogy most mi a francot is kellene csinálniuk.
– Te rohadék geci állat! Ezt még megbánod! – nagy nehezen feltápászkodott a porig alázott nyurga srác, a többi srác igyekezett valahogy támogatni, bíztatni több kevesebb sikerrel. A férfi szándékosan az utolsó ajtónál szállt le, és jóformán végignézte az egész kellemetlen incidenst. A rasztafriuzrás egyetemista is leszállt és megindult az ellenkező irányba. A nyurga srác érezte, hogy jócskán megalázták, és megtépázták az önbizalmát, így most mindinkább elégtételt akar venni, hogy megtorolhassa a rajta esett sérelmet. Újból elővette pengeéles,tízcentis kését és valósággal azonnal rárontott a rasztás egyetemistára, aki mintha pontosan tudta volna, hogy mire is készülhet a bedühödött, dühöngő kamasz, mert szinte azonnal szembefordult vele, és máris kiverte a kezéből előbb a kést, aztán egy akkorát ütött jobb horoggal a nyurga, gyanútlan srác hasfalába, hogy az valósággal csillagokat látott szemei előtt a tartós fájdalomtól, és seggre ült.
– Azt tanácsolom kis haver, hogy marad nyugton a seggeden, és eszedbe ne jusson még egyszer az ilyesmi, vagy letöröm azt a nyamvadt karodat! – most a rasztafrizurás srác fenyegette meg az elképedt nyurga srácot, aki szabályosan köpni-nyelni sem tudott az ő ért kisbbfajta sokkhatástól, míg a többi srác csak hitetlenkedve bámulta, hogy vezérüket így megalázza,és móresre tanítja egy fiatal felnőtt.
A férfi – akinek sikerült észrevétlen leszállnia a hátsó ajtón –, miután végignézte a kisebbfajta csetepatét elindult a kollegéium irányába és csupán csak akkor nyugodott meg valamicskét, mikor besétált az ajtón, ahol köszönt a portásnak, mintha csak ő is egy volna az egyetemisták közül. Azonnal beviharzott a hangulatosan otthonos fiókkönyvtár védett falai közé, ahol a szemüveges, barátágos, nyugdíjaskorú, sántító könyvtárosember bizony jócskán meglepődött, hogy vajon mi zaklathatta fel szemlátomást ennyire a fiatal felnőtt férfit.
– Jó napot kedves barátom! – köszöntötte. – Remek jó minőségű, vastag versesköteteink érkztek melyek egységes ára 300-500ft. Azonnal ki is teszek négy kartondobozzal, és nyugodtan válogasson csak, ameddig csak kedve tartja. – A nyugdíjaskorú könyvtáros azzal felállt székéből, majd sántikálós, csoszogó, kacsázó járásával azonnal bebattyogott a hátsó raktárhelyiségbe és máris kartondobozokkal tért vissza, amiben valósággal csak úgy hemzsegtek a jobbnál jobb kedvezményes kötetek. A legtöbb kispénzű egyetemista, akiknek aztán illett minden forintot összekuporgatniuk majd bolondok lettek volna, ha kihagynak egy ilyen kínálkozó lehetőséget.
A fiatal férfi azonnal lepakolta az egyik félreeső asztalnál táskáját, és holmijait majd azonnal az öreg könyvtáros segítségére sietett.
– Segítek! – azzal már vette is el a kellemesen meglepődött embertől a vaskos, és nehéz kartondobozokat, és oda tette őket, ahova az öreg mondta. Amikor mindketten végeztek a fiatal férfi előbb visszament asztalához, és azonnal megpróbált kicsit előre dolgozgatva megírni néhány házi feladatot, és leckét, melyet főként az utálatos nyelvészetből rá bíztak. S bár nem sok kedve volt hozzá, mégis – ahogy a legtöbb –, valamivel tapasztaltabb, és előrelátóbb egyemistától hallhatta azért sosem ért, ha az ember előre felkészül néhány zárthelyi dolgozatra, hogy egy adott pillanatban ne érhesse váratlan, keserédes meglepetés.
– Kedves barátom! Bocsásson meg… - szólította meg az öreg könyvtáros. – Nem szeretnék alkalmatlankodni, de észrevettem, hogy valami nyomasztja a lelkét, és bátorkodnék érdeklődni, hogy mi bántja?! – kérdésében nem volt semmi hátsó szándék, csupán csak az őszinte, tiszta emberség segítségnyújtása, így a fiatal férfi felállt aszalától odament a könyvtáros asztalához, ahova néhány perccel ezelőtt még a vaskos, nehéz kartondobozokat pakolták, és precíz, aprólékos türelemmel máris válogatni kezdett, mohó kulturális érdeklődéssel a kedvezményesen akciós kötetek között. Aztán egyszer csak felnézett azokkal a mindent kifejező, kissé gyerekes zöldesbarna szemeivel és részletekig menően elmesélte a buszos kalandját a suhancképű srácokkal…
Az öreg könyvtáros nagyon figyelt, és érdeklődő kíváncsiságában mintha bújócskázott is volna néminemű hitetlenkedés, bár ezt később – nagyon úgy tűnhetett –, hogy eredményesen visszavonta:
– Ha tehetek egy aprócska észrevételt kedves Uram! Ön nem tett semmi rosszat! A legtöbb ember sajnos egyébként sem sietne embertársai megsegítésére, de Ön igyekezett megőrizni a higgadtságát és a józan ítélőképességét. Ilyen veszélyes helyzetekben a legnehezebb a nyugalmat megőrizni a bepánikolással szemben… - kezdte fejtegetni saját, egyéni megfontolt álláspontját.
Nem sokkal később a meghitt, hangulatos könyvtárba egy gyönyörű, fiatal felnőtt hölgy lépett be, aki a férfi csoportársa volt, és akihez titokban gyengéd szálak fűzték a férfit, de erről nem szívesen beszélt nyiltan. Az öreg könyvtáros újfent kapva kapott az alkalmon, hogy egy új vevőt, vagy kuncsaftot üdvözölhetett, és máris ajánlani kezdte a kedvezményes, és nagyon akciós könyveket:
- Kéz csókolom drága ifjú hölgyem! Parancsol esetleg egy jó vaskos Dosztojevszkijt, esetleg háború és békét? – érdeklődött kedvesen.
- Jó napot! Nem köszönöm… az úriemberhez jöttem… - szabadkozott, és máris könnyed, légies pipiskedésekkel megindult a férfi irányába, aki kiválogatott, kedvenc köteteit kezdte el mustrálgatni, és nagyon örült szemlátomást, hogy ennyire olcsón, és bagó pénzekért sikerült a megfelelő irodalmakhoz hozzájutnia. Bezzeg egy felkapott, vagy nivósabb könyvesboltban a körúton meglehetősen nehezebb dolga lett volna.
– Szervusz Bencém! Figyelj csak! Nem szeretnélek zavarni, vagy sürgetni, de nemsokára kezdődik a tesi óra, és csak figyelmeztetni akartalak, ha nem akarod, hogy a tornatanárnő leharapja a fejed, akkor jobb lesz, ha felkészülsz, és átöltözöl. Fantasztikusak ezek az akciós könyvek! Talán ha végeztünk a tesivel én is beérek majd ide! – könnyed, futó puszit lehelt a most jócskán megilletődött, fülig kipirosodott férfi arcára, mert ez volt az első olyan érzelemnyilvánításuk, melyet illet komolyan venni.
– Ó, nagyon köszönöm, hogy… szóltál… - válaszolta, majd hagyta elmenni.
– Valami probléma van kedves Uram?! – kérdezte érdeklődve az öreg könyvtáros.
– Ha lehetőség volna rá, akkor a megvásárolt köteteket itt hagynám, és ha védzek a testnevelés órával visszajönnék érte! – tett egy ajánlatot.
– Semmi probléma kedves Uram! Addig is félreteszem Önnek, és ha visszatér ráér kifizetni!
– Nagyon köszönöm! Akkor körülbelül egy másfél óra múlva újra itt vagyok!
A két férfi kezet rázott az alkura, majd a fiatal férfi máris kilépett a kis fiókkönyvtárból, és elment tesi órára, ahogy megígérte a gyönyörű hölgynek. Nem is tévedett olyan sokat,mert amint sikeresen, alig öt perc után átöltözött a tornatanár azonnal üvöltözni kezdett vele:
– Bence édes fiacskám! Hol járt maga ennyi ideig?! Csak nem a hölgyek szoknyáját fogdosta?!
Amit Bence már egész kisgyerekkorától kzdve szervesen utált az a nyilvános, szándékos megaláztatás volt. Így amikor a marcona, középkorúságát elhagyó tornatanárnő olyan hangnemet ütött meg a férfival szemben, nem csoda, hogy Bence kis híján kijött a béketűrésből.
– Maguk is hölgyeim! Mozogjanak az ég szerelmére, ha kreditpontot, és aláírást szeretnénk! – A hölgyeket sem kellett ám noszogatni, ösztönözni, már csinálták is, amit elvártak tőlük, és azonnal körbefutották a nagyobbméretű tornatermet.
Később aztán – szabadfoglalkozás gyanánt –, egy kis könnyed, lazulós tollaslabdajáték következett, és mit ad isten Bence és a gyönyörű hölgy egymás mellé kerültek. Bence ennek különösképp örült, és valósággal madarat lehetett volna vele fogatni, és csupán csak a vakok nem vették észre, hogy szerelem vibrál a levegőben.
– Bence, kérdezhetek valamit? – állt meg egy pillanatra játék közben a hölgy.
– Tessék? Valami baj történt?! – rémült meg egy percre.
– Nem semmi vész! Ne izgulj! Azon töprengek, hogy kiis vagy te valójában?! – hangja szándékosan lett rejtélyes és titokzatos.
– Bocsáss meg, de nem értem!
– Jaj, ne hülyéskedj! Arról beszélek, hogy egyik percben még te vagy a világ legaranyosabb, gyerekes pasija, míg a másik pillanatban szabályosan annyira gyerekesen viselkedsz! Egyszerűen nem értem, hogy miért nem mersz végre önmagad lenni, amikor bennem megbízhatsz! Sosem árulnálak el téged! – A hölgy hangja megreszketett azérzelmektől, miközben mindvégig igyekezett megőrizni magán a komolyság látszatát.
– Megértem! Nagyon örülök, ha bizhatok benned, de tudod… ez számomra nagyon bonyolult…
– Sosem baj, ha a dolgok bonyolultak, csak az ember sose feledkezzen meg róla, hogy minden problémára létezik orvosság és ellenszer. Ha szeretnéd és nagyon szívesen végighallgatom, hogy mi az, ami igazán bánt, és együtt kitaláljuk a többit! – tett egy jólhangzó javaslatot.
– Az tényleg remek lenne.
Negyvenöt perces szándékos, leterhelt izzasztás után végül végre lett a tornaórának, és a legtöbb egyetemista hölgyemény máris ment átöltözni utcai ruhájába, hogy aztán – akinek még volt órája aznapra –, visszatérhessen az egyetemre, míg akiknek már nm volt több órájuk rendszerint hazafelé vették az irányt.
A férfi is átöltözött utcai ruhájába, és megvárta a gyönyörű hölgyet, majd együtt mentek vissza a fiókkönyvtárba, ahol azöreg könyvtáros most éppen kedvenc keresztrejtvényéből igyekezett minél többet megfejteni, és szemlátomást azonnal felderült az arca, amikor a két fiatal felnőtt ismét benézett hozzá.
– Szép jó napot ismét! Itt vannak a kötetek, melyeket kiválasztott! Összesen, ha jól számolok akkor kétezer ötszáz forintot kérek! – azzal már húzta is elő az asztalfiókból a hófehér nejlonszatyrokat, mert a kötetek egyszerre bizonyultak nehéznek, és vaskosnak, és kellett valami, ami megtartsa őket. A férfi még így is legalább hét-nyolc könyvet vásárolt, és kicsit mindig büszke volt magára, hogy ilyen jó üzletet csinált. A gyönyörű hölgy is vásárolt egy-két könyvet, amit azonnal be is pakolt hátizsákjába, majd jókedvűen távoztak a könyvtár épületéből, és a kollegéiumból is. Mivel a férfi ellentétes irányban lakott, és mivel a gyönyörű hölgynek vissza kellett mennie a kollegégiumba a férfi úgy döntött, hogy merő udvariasság gyanánt visszakíséri a hölgyet a Dózsa györgy úti kollégiumba. Miközben visszafelé utaztak a buszon, és metrón vegyesen mintha megállt volna körülöttük az idő. Rengeteget beszélgettek, és nevettek, és a férfi egyre inkább úgy érezhette magát, mint akire nem csupán egy barátság talált rá, de egy örökké tartó szerelem ígérete is.

JÓSLAT MAGAMRÓL


Mikor majdan lerágott
csontjaim lebontó férgek,
s bogarak elé vettetnek,
akár a gazdag meg-nem-érdemelt
zsákmány tán még pislákolni fog akarat
s vakszerencse, mikor már eltemettek.

Urnákba zárt por s hamurétegek közt
még az utolsó órán is ritkán hamvad el
a dobbanó szívburok.
Önként tán még felütik majd hobbiból
vagy kedvtelés gyanánt néhány
pesszimista kéziratomat.
Tömör versfolyamok kacsintnak,
néznek cinkosként egymáson össze.

Egy végesült napon,
mikor tán éppen másra figyelek,
mint kísértő Halál-tudat könnyedén
elmetszik hajótörötten veszteglő sorsomat
a Pákák és már nem is kétlem,
hogy a három sorsistennő is
velejéig szomorú leend,
mikor intő s figyelmeztető szavak
helyett méla dobok peregnek…

Áldott bolondság,
huncut gyerekes tréfa lehetett csupán azoknak,
kik mindenképp megakartak ismerni.
Ám kik őszinte szívvel kimerték
tárni szívüket könnyedén megértették
egy magára hagyott gyermek sírdogál,
jajveszékel odabent.

Elsikkasztott verssorokban
bujdosó kísértet-lélek voltam mindig is,
kit egyre űzött a galád, pokol-bánat.
Gyehennás próbatételek nehézkes sorozata.
Hasztalan remény vesszőfutásának tetszett
alku s méltatlan megszegett ígéret;
piros húsokba rejtett titkosan
remegő-rettegő szívdobbanás.

Akár mókusok görgető ketreceiben
– karriert s sikereket már nem lehet
oly könnyedén venni vagy cserélni,
mint jelenkori Idők görbületében.
Mintha zaklatott stressz-faktor
idegeimbe áramot vezetnének folyamatosan,
hogy ezzel is egyszerre kínozzanak s kiábrándítsanak.
Rettenek még, ha jó baljóslat,
tudatos vég, mert onnét tán még
kapható emberszagú kegyelemként
az olcsó tömegcikk-vigasz!

ELBUKOTT KEGYELEM

Hárman-négyen szorongtak a közepesen tágas, és etszetős könyvespolccal dugig megpakolt irodahelységben. Aznap a délelőtti óráik elmaradtak, vagy csupán csak olyannyira halálosan unalmasnak tűntek, hogy inkább úgy döntöttek nem mennek be. És különben is! Mit tudnak az adott adjuntusok, és docensek csinálni? Legfeljebb nem adnak kreditpontokat. És akkor mi van?! Nem dől össze ez a fenenagy, és velejéig elcseszett nagyvilág, nemigaz?!
Az egyetemi csajos társaság tagjai között egyetlen fiatal férfi is akadt, olyan gyerekarcú, kerekfejű, akiről már messziről sütött valami magától értődő, mélyről jövő gyerekes szomorúság, mely arra késztette a legtöbb embert, hogy ezt a különösen furcsa férfit muszáj megvigasztalni, vagy – legalábbis –, jobb kedvre deríteni.
– ...Akkor hallgatom magukat szeretettel… - pápaszemes, sötétbarna boglyas hajú, és legalább másfél mázsás nőszemély terpeszkedett, szélesvásznú ülepével az egyik kényelmesnek aligha nevezhető irodaszékben, és előbb csak kíváncsian, nem sokkal később már szinte tűntetően gyanakodva, és ellenségesen méregette az előtte megjelent hallgatóit.
– Tanárnő kérem… ne tessék haragudni, de az igazság az, hogy nekünk Koronai tanár úrnál zárthelyit kellene írnunk, és az óra már legalább tíz perce hogy elkezdődött… - egy átlagos, szürke, szemüveges, kapafogú egérkére hasonlító hölgyemény emelkedett szólásra, és tüstént látszott, hogy hölgytársai mennyire büszkék rá, hogy egyáltalán kérdezni, érdeklődni mert.
– Maguk akkor mennek majd a következő órájukra, ha én mgengedem! Itt én vagyok a főnök! Ha ezzel bárki nem ért egyet az szabadon távozhat, ám mint mindennek ennek is meg lesz a maga következménye! Megértették a szavaimat?! – dörmögte, mint valami házsártos anyamedve, akinek éppen aznap rendkívül rossz napja lehetett.
- Ne tessék haragudni tanárnő, de akkor én elmentem… - a szürke, szemüveges, átlagos egérkeszerű hölgy azonnal fogta hátizsákját és könyveit és tüntetően kilépett az iroda ajtaján a biztos tudatával, hogy a későbbi vizsgákon, vagy dolgozatokon az adott tanárnő kiadós bosszút áll majd, mert engedetlen, és makacs volt vele szemben. Így most már csak hárman maradtak a helyiségben közülök egy fiatalemberrel.
- Nos van e még bárki, akinek fontosabb holmi hitvány történelmi dolgozat, mint a magyar irodalom szeretete?! – tette fel teátrális, már-már szándékosan is hatásvadász célzattal a maga zsaroló kérdéseit a tanárnő. A megmaradt három hallgató visszafojtott lélegzettel tűrt és kivárta a sorát, hiszen ha most egyenként kezdenek arról beszélni, hogy a rettegett fiatal tanársegéd Koronai tanár úr – több, mint valószínű –, hogy azonnal megbuktatja őket, hiszen nem jelentek meg a kiszabott időben dolgozatírásra, akkor könnyen lehet, hogy újra fel kell venniük knyszerűségből a következő szemeszterben is a modern magyar irodalom tárgyat.
- Akkor lássunk hozzá! – kulcsolta össze mindkét vaskos tenyerét hordóalakú hasa előtt a testes tanárnő. – Az órai aktivitásukat nem számolnám bele az elvégzett munkájukba, hiszen az jóformán fapatkát sem igen ér, viszont a szóbeli nyilatkozataik sokkalérdekesebbnek találtam.
– Kedves Márton az órai teljesítményével kezdjem-e, vagy előbb hallgassam meg sziporkázóan szellemes kifogásait, és mentségeit arra nézve, hogy vajon ténylegesen olvasta-e Örkény István egyperces novelláit?!
A fiatal férfi egyelőre megalázottan a cipője orrát bámulta szándékosan, mertha felnézett volna szomorú arcában a tanárnő azonnal felfedezhette volna az égő, bosszúálló indulat vaskos lángnyelveit, melyek valósággal marták, és égették egész belső lényét az őt ért totális igazságtalanság miatt.
- Önre várunk Tisztelt Uram! Úgy tűnik most kevésbé bőbeszédű, mint máskor. De sebaj! Amikorra végzünk folyékonyan fog beszélni! – A tanárnő, minthacsak valami jópofa, vagy épp alpári viccet sütött volna el most megersztett saját magának jutalomképpen egy halvány, gonoszodó, torz mosolyt, hogy ezzel is fitogtathassa saját szánalmas erőfölényét.
– Tanárnő kérem… Ne tessék megalázni Marcit! Ő igenis minden órára becsületesen készült, mert nagyon sokat beszélgettünk, és én tudom tanúsítani, hogy igazat mondd… - gyönyörű, karcsú, vállközépig sötétbarna hajat viselő hölgy vette védelmébe Marcit, aki – annak idején –, számos szerelmes, és romantikus versikét írogatott a hölgynek.
- Nocsak, nocsak, nocsak! Mit hallok?! – A tanárnő kicsit döbbent, meglepett kifejzést vágott,mint akit szándékosan elárultak. – Ezt nem feltételeztem volna magáról kedves Katalin! Tudtommal Márton is felnőtt, önálló jogú ember, aki képes magát megvédeni! Nem értem, hogy miért kell a segítségre, vagy a védelmére sietnie! Csak nem szerelmes?! – tette fel szándékosan provokálva a gyönyörű hölgyet a kérdést a tanárnő, mire Katalin füle tövéig elpirult.
– Ha jót akar magának kedves Katalin, akkor soha többet nem nyitja ki azt a csücsöri száját, csak ha tőlem engedélyt kap! Remélem érthetően fogalmaztam?! – nézett vele ellenségesen farkasszemet. – Nos… egyébként a maga órai teljesítménye sem olyan rossz, inkább átlagosnak mondanám! De mivel maga nem hazudna, és nem verne át, ezért magával nincsen semmi bajom! Most elmehet!
- Tanárnő kérem… ha nem nagy baj, akkor szeretnék itt maradni a többiekkel… - vallotta be őszintén.
– Odakint lesz szíves várakozni! – parancsolta ellentmondást nem tűrve, mire Katalin jelentőségteljesen Márton szomorú zöldesbarna, elveszett szemeibe nézett, majd erősen megszorította kezét, és kiment az irodából, egyelőre a folyósóra, hogy addig is figyelemmel kísérhesse az eseményeket.
– Tudják Hölgyeim, és Uram engem mindig meglepett az a bajtársias szövetségi rendszer, amit a hallgatók egymás között létre tudtak hozi, hogy a tanárokat kellemetlen, vagy megalázó, meghökkentő szituációk közé hozzák, de ismételten figyelmeztetnem kell magukat, hogy bármennyire is szilárdnak hiszik a baráti szövetségüket mindenkinek vannak gyenge, sebezhető pontjai! – itt jelentőségteljesen végignézett egyenként mind a hármójukon.
– Nos Julia kedves… A maga eredménye kiválló, ám a hűsége úgy tűnik, már kevésbé… van bármilyen hozzáfűznivalója az órai dolgokat illetően? – fordult most egyenesen egy pisze orrú, feltűtően kislányos arcú, másik karcsú hölgyhöz, aki főként a nyelvészeti tantárgyakból ért el kimagasló fokozatokat, és érdemjegyeket. Most mégiscsak úgy tűnt, hogy hallgat mint a sír, hiszen ha eddig még egyszer sem butatták meg, akkor szerette volna remélni, hogy az a közeljövőben sem ismétlődik meg újra.
– Tanárnő… én annyit szeretnék elmondani, hogy mindig élveztem az órai tananyagot és, hogy… a Marci szerintem mindent elolvasott… - Döbbent, néma csend lett azonnal az irodai helyiség falai között. Júlia egy háromfős csajos társaság tagjaként kicsit mindig is hajlamos volt kivülállóként tekinteni önmagára, aki egyik csoporthoz, vagy brancshoz sem tartozott igazán. A tanárnő most ideges, frusztált kedvvel beletúrt boglyas szénakazalszerű söréényébe, mintha már az adott mondandó jellege is teljsen kihozta volna őt az ideilgenes béketűrés határaiból.
– Hát kedves Júlia! Mivel magácska mindig is igen-igen jól teljesített azt hiszem abban egyetérthetünk, hogy kitűnő eredménnyel, és dicsérettel fog diplomázni, és bizonyára fényes szakmai karrier áll majd maga előtt, viszont kissé csalódtam magában, már ami a lojalitását illeti… - jegyezte meg szándékosan kiábrándult, cinikus hanghordozással. Júlia bűnbánó, engedelmes hallgatóként azonnal lehajtotta a fejét, hogy még véletenül se kelljen tiltakoznia, vagy fellebbeznie saját véleménye, és attitüdje mellett.
- Nos… ki van még hátra?! – tekintett végig sietve a háromfős társaság tagjai között. S mivel már mindenkit kivesézett úgy vélte hadd menjenek zárthelyit írni.
Amikor a két lány kiment az ajtón, és Márton is kivette volna őket a tanárnő kissé ellenégesen, figyelmeztető kedvvel még odaszólt tanítványának: – Legyen résen kedves Márton! Magán lesz a szemem! Erre mérget vehet.
Odakint Katalin állt, és tétován ide-oda járkált a szűkre szabott, téglalapalakú, aprócska kis folyosón, ahol két ember is alig fért el srégan, nemhogy még pár ember.
– Na, mi volt csajok? Marci? – kérdezte izgatott kíváncsisággal.
– Szerintem nincs akkora gáz, mint amilyennek tűnik! – vetette közbe Kriszta.
– A lényeg, hogy a zárthelyi dogákat és az évfolyam dolgákat is muszáj legalább kettesre összekalapálni. – vetette közbe Júlia.
– ...És mi a helyzet Marcival?! – most mindannyian a félszeg, és szemlátomást nagyon is szomorú árbázatú fiatalemberhez fordultak, és próbálták vigasztalni kicsit, legfőképp Katalin.
– Szerintem tutti biztos, hogy néhány alkalom múlva majd behivat az irodájába olyan gengszter bizalmasan, és közli számító, pikírt hangnemben, hogy megbukat, mert egész egyszereűn nem bírja elviselni már a gondolatát sem annak, hogy másnak is lehet igaza. Erről ennyit!
– Hé, azért csak nem ennyire rémes az ügy! Vagy igen?! – Katalin most végigtekintet a másik két hölgyeményen, akik egyetértőn bólogattak.
– Ó a franc egye meg! Siessünk gyerekek, mert már javában tart az az átkozott magyar töri zárthelyi és tudjátok Koronai tanár úr milyen szemét tud lenni, ha bárki is késik. – vetette közbe Kriszta.
Mind a hárman gyorsan leügettek a lecsiszolt márványlépcsőkön, és mire az egérlyukméretű osztályterem elé értek még a legjobb kondiban lévő Júlia is úgy érezhettemagát, minta aki alig bírja szusszal. Kriszta volt, aki szabályosan feltépte az ajtót, és kicsit szabadkozva megpróbálta tisztázni a történteket:
– Elnézést kérünk tanár úr, csak Kalovics tanárnőnél voltunk megbeszélésén… - kezdte el.
– Jobban teszik, ha gyorsan leülnek, mert nagyon megy az idő, és a jelzőcsengőnél sajnos be kell szednem a zárthelyiket. – közölte kissé kimérten, egykedvűen a tanár. Szemlátomást az sem igen zavarta volna, ha egy mázsás elefánt mindent romba döntve önmaga mögött végigdönget az egész osztálytermen. A három hölgy gyorsan felkapta a tanári asztalon lévő feladatlapokat és adott egyet Marcinak is, majd mindhárman a leghátsó padsorok felé masíroztak, és már javában körmölgetni is kezdtek, amint helyet foglaltak. Így is maradt még legalább bő tiz-tizenöt percük, ami – ha az ember csupán csak a kifejtős kérdéseket néztek –, bizony-bizony meglhetősen kevésnek bizonyult, de eldöntötték magukban, hogy eszük ágában sincsen ilyen könnyedén megadni magukat, vagy behódolni a tanári akaratnak. Marci az egyszerűbb kérdéseknél viszonylag gyorsan, és hatékonyan haladt. Sajnos amikor bepánikolt, és rájött az idegeskedés – szűkösre szabott időhiány miatt főleg –, akkor az esetek többségében egyáltalán nem fordított kellő gondot, és figylmet a megfelelő helyesírásra, ami néhány tanárnak úgyszólván a heppije lett az összesűrűsödött évek alatt.
A jelzőcsengő a vártnál hamarabb megszólalt és a fiatalos, alig harmincas éveiben járó, szakállt és bajuszt viselő, kissé önelégült tanárember már pattant is fel a helyéről, mintha csak bolha csípte volna meg, és máris padsorok szerint menve összeszedte a dolgozatokat. Mikor aztán a leghátsó padsorhoz ért, ahol a hölgytársaság és Marci is még javában körmölgetett vészjósló hanggal odabökte nekik: – Hölgyeim, és kedves Márton! Nem szeretnék ünneprontó lenni, de legyenek szívesek, és tegyék most már el a tollaikat! – azzal már kapta is ki a kezükből a vélig befejezetlenül hagyott dolgozatokat, melyre – többség véleménye szerint –, bő ötven perc is kevés lett volna.
Igazán nem is csodálkozott szinte senki, amikor később Koronai tanár úgy egy bizalmas négyszemközti megbeszélésre szintén beinvitálta saját szertárába a hölgytársaságot Marcival egyetemben. A dolgoknak az lett a következménye, hogy megismételhették a dolgozataikat, és vszonylag hajszál híján mindenki átment ezen az akadályon.
Később aztán a végzős évben már, amikor a diplomától csupán csak egyetlen aprócska, ám annál jelentősebb hajszál választotta el őket a modern magyar irodalom tanárnője kicsinyes bosszút indított főként Márton ellen, mert meggyőzédésévé vált, hogy frappáns, szellemes, és lezser válaszai mögött tudatosan kétségbe akarja vonni az ő megfellebbezhetetlennek hitt, fensőbbséges tanári véleményét.
Így történhetett, hogy az utolsó irodalmi vizsgák egyikén bár Márton becsületesen felkészült és tudott összefüggő szövegrészeket is bármikor idézni a tanárnő úgy ítélte meg, hogy sajnos ez korántsem lesz elég a kettes alához, és megbuktatta tanítványát.
Márton később az esetet elmesélte egy mindenható professzornak, aki valósággal ódákat tudott zengeni Márton prózai versei, és novelláival kapcsolatban is, és mivel nagyon tisztelte és becsülte tanítványait, úgy döntött, hogy négyszemközt beszél majd az illetékes tanárnővel. Végül Kalovics tanárnő – kénytelen-kelletlen –, engedni kényszerült és átengedte egy újabb vizsgán Marcit.
Amikor minden tanítvány számára díszes papír érkezett, hogy a golyavárban ünnepélyes ünnepség keretében átvehetik a diplomájukat Marci szándékosan távolmaradt ettől a szándékosan mézes-mázos, hazug, talmi ceremóniától, és bár Katalinnak roppant hiányzott a fiatalember, Marci eldöntötte nem fogja magát meghazudtolni főképp olyanokkal szemben nem, akik már az egyetemre való beiratkozását követeőn jóformán minden szálat megmozgattak azért, hogy rosszul érezze magát itt, és hogy ellehetetlenítsék. Később csöndes, megtűrt alázattal ment be a regisztrációs irodába és egy kígyozó, örökkévalóságig huzodó sorbanállást követően vette át a diplomáját. A titkárnő még kezet is szeretett volna fogni vele, mintegy jelképesen gratuláló gesztust tenni a megérdemelt tanulmányi sikerekért, ám Marci tűntő udvariassággal utasította vissza a kézfogás lehetőségét is, majd felemelt, kissé szomorkás fejjel sétált ki végleg az egyetem területéről.
Katalin később egy nyolcadikos osztály frissiben kinevezett osztályfőnöke lett és egyszerre öt osztályban is tanított. A yerekek valósággal rajongásig imádták őt, mert nagyon jó humora volt, és emellett kedves közvetlen is volt mindenkivel. Marci pedig hozzáfogott, hogy irodalmi céljait, és terveit valóra válthassa több-kevesebb sikerrel. Később állítólag azt beszélték, hogy a Millenáris Parkban megrendezett egyik könyvhéti összejövetel alkalmával volt modern irodalom tanára megvette verseskötetét, és egy piros filctollal máris a versek szövegét kezdte javítgatni; laza, könnyed mozdulatokkal húzta ki azt, ami – legalábbis szerinte –, helytelen, vagy nyelvtanilag kivánnivalót hagyott maga után, és amikor az egész kötettel végzett hitvány elégtétellel konstatálta, hogy még mindig ért saját szakmájához. Mivel Marci is kint volt a könyvhéten szándékosan elbújt az egyik sátor mögött, és onnét figyelte a hitvány tanárnő gonoszkodó mesterkedéseit. Marci később tetszetős jeggyűrűt vásárolt, és megkérte Katalin kezét, akinál elégedettebb, és sugárzóan boldogabb nőt ritkán lehetett látni a földön. Marci pedig abban a kiváltságos megtiszteltetésben részesülhetett, hogy kedvenc, dörmögő hangú professzora volt az egyik tanúja, míg Katalinnak egyik kedvenc tanárnője.

MEGFEJTETLEN KAMASZ-TITKOK

Viki önmagába roskadtan ücsörgött a tapolcai szálloda egyik szobájában. Elviekben ilyen helyzetekben külön szabályok vonatkoznának mind a lányokra, mind a fiúkra vegyesen. Dehát az igazság persze az volt, hogy őkmár nem pisis gyerekek voltak, akik folyamatosan anyjuk szoknyája mögé bújtak, vagy váratlan-hirtelen sírni, bőgni kezdtek, akár a halálra rémült óvodás gyerekek, hanem fél lábbal már a felnőttség határmezsgyéjét súrolták, és előszeretettel szerettek hencegve kérkedni azzal, hogy már bizony ők mind önálló felnőttek, és szexelitek is, legalább egyszer ebben a kacifántos életben. A folyosóról időközben beszűrödő fiatalos zsibongás talán el sem juthatott a tudatáig, hiszennéhány kotnyeles, és persze minden lében kanál osztálytársnője máris szobája ajtaja előtt várakozott visszafojtott, mohó kíváncsisággal, és mindenki arra az egy dologra volt kíváncsi, hogy ti. Viki és Gergő akkor most lefeküdtek-e egymással, és legalább védekeztek-e a nagy pillanat közben?!
Vikinek valahogy össze kellett szednie magát, hiszen – anno –, svédországban született, és anyukája egyedül nevelte jószerivel fel őt, és így már ideje korán hozzászokott, hogy a felmerülő problémáit, és gondjait saját magának illik rendeznie, ha törik, ha szakad. Megdörzsölte kipirosodott arcát, nedves szemeit, majd beletúrt a hajába, mintha csak összezavarodott gondolatai között akart volna – úgy ahogy –, rendet tenni. Gergő nagyon sok tapasztalattal rndelkezett, mert profi szinten űzte tegnap éjjel az ún. lepedőakrobatikát, másrészt viszont egyszerre volt kissé brutálisan türelmetln, nyomulós, agresszív, ha nem úgy sültek el a dolgok, mint azt eredetileg elvárta volna. Viki most kicsit úgy érezte magát, mint általában az olcsó, csupán futó, vagy ha tetszik egy éjszakás kalandokat áruló konzumnők többsége, akik – ha jól végezték a dolgukat –, busás jövedelemre tehetek szert, még adózás után is. Most mégis, mintha lelkét összetaposták, és megalázták volna. Nagyon szennyesnk, mocskosnak gondolta magát, mintha képtelen volna rendesen megtisztítani belső énjét a tartósnak bélyegzett szennyeződésektől, melyekről rövidesen mindenki fog tudni.
Most azonban hirtelen azt sem igen tudhatta, hogy legjobb csajos barátnőinek mit kellene mondania a tegnap estével kapcsolatosan? Már előre hallotta, hogy az a kis szemétláda dög Laura és a minden lében kanál Andika már lesben állnak, szobája ajtaja előtt és azt a kissé habókos, szerencsétlen osztályuk elkersztlt hülyegyerekét Robikát igyekszenek faggatani, hogy vajon Viki és Gergő szexeltek-e?! ,,Micsoda egy olcsójános, és velejéig szánalmas húzás ez még tőlük is!” – gondolta, majd tovább töprengett, morfondírozott magában. Hogy büszke volt-e eredetileg tettére?! Hát ez jó, és lényeges kérdés, de meglehetősen nehéz rá pontos, és egyértelműen felépített választ adni. Ugyanakkor, amit inkább igazán bánt, hogy hallgatólagosan megígérte anyukájának, hogy legalább a diploma utánig fog várni a nagy őre, és az első szexuális ,,felvilágosító” kalandjára. De hát az idők felgyorsultak, és rendkívüli mértékben megváltoztak köszönhetően az internet egyre széleskörűbb térhódításának, és a közösségi médiában generált szándékosan pimasz, provokatív tartalmaknak.
,,Miért is pont ő lenne a kivétel, akinek kötelezően várnia kellene mondjuk a huszonegyedik szülinapjáig?!” – sehogyan sem fért a fejébe. Felkelt a szőrmetakaróval letakart ágyáról, és apró, pipiskedő léptekkel közelbb osont az ajtajához, mert már hallotta, hogy a két legkotnyelesebb csaj az egész gimiből az ő szobája előtt agyal, és tanakodik, miközben a balek Robikát igyekeznek faggatni:
- Na, áruld már el Robika, hogy mi volt tegnap este? – kérdezte az értelmi szerző hírében álló Laura.
- Igen, légyszi Robika! Ne hagyj bennünket kétségek között oksza?! – kontrázott Andi.
- Ö… mire is vagyok kíváncsiak egész pontosan…?! – szabadkozott az osztály jelképesen elkönyvelt bohóca Robi, aki azért nem volt olyan hülyegyerek, sem szánalmas ostoba, hogy ne ismerte volna az egyes emberek személyiségét, és az összetett érzéseket.
- Jaj, ne szórakozz már! Ne hülyíts minket! Térjünk a tárgyra kisöreg! A Gergő megdugta-e a Vikit, vagy csak átdumcsizták az éjszakát! Erre vagyunk kíváncsiak! – tették egyszerre kissé ellenségesen, támadásra készülve keresztbe kezeit a két kamasz lány.
- Hát… nem igazán… legalábbis szerintem… - kezdte szándékosan csürni-csavarni mondatait Robi.
- Hát ez nem lehet igaz! Tudod mi vagy te Robika?! Egy kurva nagy idióta sutyerák! Méghogy nem tudod, hogy akkor most történt-e szex, vagy sem! – méltatlankodott mind a kettő.
- Hát pedig sajnos ez a helyzet! – Robi azzal már ment is volna, miszerint: őbelőle aztán semmit nem szednek ki ezek a hisztiskedvő, kíváncsi tyúkok, ám a temperamentumos Laura sarkára állt, és igyekezett bevetni minden elképzelhető nőiességének bimbódzó titkait. Látványosan elkezdte kigombolni ruhája felső részét, hogy a melltartója és benne gömbölyödésnek indult melle látszódhasson, és úgy tett mint aki megakarja környékezni a szerencsétlen, kamasz srácot.
- Na kicsi Robikám! Légy olyan jó, és áruld el, amit tudsz! Látod ezt a két szép didkót? Ha jó leszel, én sem leszek hálátlan! – azzal egyre közelebb, és közelebb ment a félszeg, tétova, félős kamas fiúhoz, végül aztán Andiban volt annyi kurázsi, hogy leállítsa elvetemültségből jelesre vizsgázó barátnőjét.
- Most komolyan Laura! Állítsd le magad! Majd megtudjuk mástól! Hagyjuk futni ezt a bohócot! – vetette ötletkép oda.
- Hát ha nagyon muszáj… - Laura ismét látványosan igyekezett begombolni ruhája felső részét, és szinte kéjes élvezetű mosoly terült el telt ajkai között, amikor megérezte Robin a visszafojtott félelmet. – Most elmehetsz! Szedd a lábad te kis mamlasz!
Azzal Robi inkább úgy volt vele, hogy kereket old, ám valójában a folyosó végén volt egy kis kitüremkedett rész, ahol megbújhatott, és továbbra is figyelhette a közvetlenül alig öt méterre zajló eseményeket.
Most a két barátnőn volt a sor, hogy egyenesen első kézből értesülhessenek a legfrissebb információkról. Előbb persze Laura volt, aki türelmetlenségében azonnal kinyitotta az ajtót, majd be is lépett se szó, se beszéd, és csak utána jött Andi.
- Szia csajszi! Hogy vagy?! Na? Mesélj már mi történtaz éjjel?! – mindketten ltelepedtek Viki ágyára, közrefogták őt.
- Kedves Laura! Én azt gondolom, hogy ez minden lánynak a legféltettebb magánügye kellene hogy legyen! – kezdte kimérten, visszafogottan. Ki nem állhatta az olyan törtető kis csajokat, akik minden apró, elejtett pltykára valósággal ugranak, akár a hiénák, vagy a dögkeselyűk.
- Na Vikikém! Ne legyél már olyan undi velünk! Mi csak a barátaid akarunk lenni! – kérlelték mézes-mázos szavakkal, és érződött, hogyaddig nem szándékoznak békén hagyni, amíg el nem érik a céljukat.
- Akkor én most kimegyek azon az ajtón, és felőlem azt csináltok, amit csak akartok, de a magánéletemet nem két ilyen elcseszett kis tyúkkal fogom megtárgyalni! Világos?! – Viki nem is zavartatta magát máris felkelt az ágyról, ahol eddig üldögélt, és egyszereűn kisétált az ajtón asaját levükben fővő két hisztis barátnőt.
- Hát ez nem úgy sült el Laura, ahogy azt előre gondoltuk. – jegyezte meg kissé tudálékosan, oktondik módjára Andi.
- Jaj kussolj már! Fog be! Gondolkodnom kell! – fölpattant, és azonnal ide-oda kezdett járkálni a viszonylag tágas helyiségben. – Akkor ezek szerint mégiscsak történhetett valami, ha ennyire nem szándékozik megoszani velük féltett magánéletét… - töprengett hangosan. – Irány Kriszta, aki a legjobb barátnője! Neki egészen biztosan elfog mondani mindent, és akkor mi is nyeregben érezhetük magunkat! Gyerünk! – adta ki az utasítást és máris indult az ajtón kifelé, hogy aztán mindketten legaloppozzanak a lépcsőn egyenesen az aulába, ahol időközben Viki és Kriszta a két legjobb barátnő már hevesen beszélgetett:
- ...Akkor most szexeltél azzal a surmó paraszt Gergővel, vagy nem?! – szögezte ellentmondást nem tűrően Vikinek a kérdést legjobb barátnője.
- Nézd csak… - kezdett habozni. – Ez nagyon nem egyszerű… - tördeléni kezdte a kezeit, mely egyébként sosem volt szokása, keze és arca is elkezdett finoman verejétkezni, amitől a másik barátnő is erősen eltöprengett, hogy vajon Viki igazat mondd-e neki, hogy csupán csak azért tetteti magát, mert fél bevallani az igazat.
- Figyelj csajszi! Mióta vagyunk már barátnők?! Óvis korunk óta sülve-főve együtt voltunk jóban-rosszban. Igazán megbízhatnál már bennem. Na, ki vele! Mi történt?! – tért a lényegre Kriszta.
- Hú… nehézerről még egy jó baráttal is beszélni, de a lényeg, hogy Gergő nagyon… értette a dolgát… - fogalmazott titokzatosan.
- Ezt most nem értem! Akkor megtörtént adolog, és lefeküdtél vele, vagy sem?! – Krisztát ritkán lehetett lóvá tnni, mert mindig észrevette, ha valaki füllentett, vagy épp csak megkerülte az igazságot.
- Mondjuk azt, hogy elővette a micsodáját, de szerencsére nem használta, mert akkor megijedtem, és tökön rúgtam! – annyira jóvolt ezt így nyiltan kimondani, mintha egyszerre könnyebbült volna meg tonnányi súlyokat leszakítva önmarcangolásra hajlamos lelkéből.
- Ez azért nem semmi! Én nagyon büszke vagyok rád, hogy nem adtad oda magad! – ölelte magához büszkén, mire Viki szeméből is szivárogni kezdett pár eltévedt könnycsepp.
- Hát… tudod… lehet, hogy én vagyok a hülye, mert így azt mondják sokan, hogy a kamaszok elesnek egy nagyon fontos leckétől, vagy ha tetszik tapasztalattól, de úgy vagyok vele, hogy legalább meggondolatlanság és gyerekes hőzöngés miatt nem estem teherbe. Anyám totál ki is készülne a hír hallatán. Annyira vaskalapos.
- Hát azt meghiszem! A többiekkel beszéltél már?
- Andi és Laura nagyon nyomulósak, és pletykafészkek tudnak lenni, velük inkább nem osztottam meg a bizalmas titkaim, de valahogy nagyon kezdem megsajnálni a Robit, mert szerintem eddig még nem sok igazi, és őszinte barátja akadhatott.
- Te most akkor Robiba is szerelmes lettél? Nocsak! Micsoda váratlan fordulat! – lepődött meg a másik.
- Ugyan menj már te buta! Én csak azt mondom, hogy mindenki hülyegyerekként kezeli, holott olyan irodalmi és kulturális dolgokat tud, meg sokszor igazán romantikus, és elbűvölő tud lenni, hogy az embernek valósággal megszakad aszíve, hogy ennyire szuper srácnak miért nincsenek igazi barátai. Érted ezt?!
- Azt hiszem.
Nemsokkal később délelőtt magasságában az oztályfőnöknő is felébredt álmaiból, és tüstént magyarázatot követelt a tegnap estére vonatkozóan, hiszen – főként Laura máris valósággalélt-halt a vágytól, hogy elmondhassa az osztályfőnöknőnek, hogy Viki mennyire rossz kislány volt, amikor állítólag Gergővel szexeltek egymással.
- Hogy micsoda??? – tért ki a hitéből az ofő. – Ezt meg hol hallottad?! – kérdezte Laurát.
- Ne tessék rám haragudni Kati néni, csak úgy hallottuk… - szándékosan elbagatelizálta a tulajdonképpeni igazságot, miszerint: elsősorban ő és Andi voltak azok, akik mindenről tudni akartak.
- Most azonnal kiderítem, hogy mi folyik itt! Ennek a fele sem tréfa! – Az osztályfőnök bizony egyre idegesebben közelítette meg Viki szobáját és amikor kinyitotta az ajtót és szembesült vele, hogy a kamaszlány nincs sehol végül a lenti tévés szobában találta meg, ahol Krisztával beszélgettek.
- Viki most azonnal beszélni akarok veled! Gyere ide! – intette magához mérgében a kamasz lányt, aki mintha már várta volna ezt a találkozást, mert kimért, mégis határozott léptekkel közelítette meg a tanárnőt.
- Kati néni tudom, hogy miért hívott, és szeretném elmondani, hogy éjjel Gergő és köztem nem történt semmi, bár voltak kísérletek… - igyekezett töviről-hegyire bevallani a teljes igazságot.
- Még van merszed ezt ennyire könnyedén, és fittyet hányva közölni?! – visszakézből azonnal lekevert Viki arcára egy égő, vöröslő nyomot hagyó, hatalmas pofont. Viki még csak meg sem ingott, nem is kapott égően fájdalmas arcához, sokkal inkább kirívó bátorsággal igyekezett elviselni a rá kimért bünetést.
- Bocsánatot kérek Kati néni, de tényleg nem történt semmi… - válaszolt újból a sablonszöveggel, az ofőn pedig jócskán látszott, hogy hirtelejében alig talál megfelelő szavakat.
- Szegény jóravaló szüleidnek most akkor áruld el, hogy mit mondjak?! Egy osztálykiránduláson a kedves, kíváncsi kamaszlányuk egyszereűn lefeküdt egy másik kamasz fiúval, és szexeltek is! – össze-vissza járkálni kezdett, és alig bírt logikus következtetéseket kitalálni.
- Kati neni, majd én beszélek édesanyámmal, ő mindig meghallgat…
- Azt szeretném én látni drága kislányom! – tette keresztbe a karját, majd következett a Gergővel való hivalkodó, és nyíilvános jelegű szembesítés. Gergő kicsattanó, moolygós jókedvvel lépkedett le az emeletimárványlépcsőkről, de hamar a szájára fagyott a mosoly – legalábbis, amikor megpillantotta Vikit.
- No hát akkor Gergő kedves! Most meséld csak el, hogy mit csináltatot éjszaka! És ne hagyd ki nekem a kínos részleteket sem! – követelte az ofő.
- Hát… tetszik tudni Kati néni az úgy volt, hogy nagyon jól éreztük magunkat, és azt hittük, hogy megfog történni az a dolog, hiszen már mindenki csinálta, csak mi nem, és szóval témázgattunk, meg simogattuk egymást, amikor Viki azt mondta, hogy nem szeretné, mert fél, és akkor inkább abbahagytuk, majd én leléptem a szobából. – Gergő hangjában semmi jelét nem adta a hazugságnak, vagy a félelemnek. Sőt kicsit úgy tűnt, mintha lezser fellengzősség hatná át kiszámítható mondatait.
- Hát ez nagyon szép! Megvagyok én áldva két kíváncsi kamasszal az már biztos! Most mihez kezdjek veletek, mi?! – töprengett hangosan, miközben ida-oda járkált még mindig.
- Szerintem ne fújuk fel a dolgot nagyon! Az én szüleim mindenesetre nem örülnének neki. – vallotta be Gergő, mire az ofő visszakézből neki is adott egyégető pofont, ami nagyon rosszul esett az elkényeztetett újgazdag fiúnak.
- Auuu… de Kati néni… ezt most miért kellett?! – kérte ki magának.
- Gondolkozz csak el rajta! Rád fér! Most pedig mindketten mars a szobátokba és kulcsra fogom zárni az ajtótokat az osztálykirándulás utolsó napjáig. – adott utasítást a tanárnő.
Így történt, hogy Viki és Gergő a hátralévő közel másfél napot szobafogságba töltöttél el zárt ajtók mögött, és senkivel sem beszélgthettek. Aztán amikor eljött az utolsó nap, és az ofő mindkettejük szobáját kinyitotta mintha Viki sokkal bölcsebb, és érettebb lett volna, mint legutóbb.
A visszafelé tartó úton alig szóltak egymáshoz, csupán csak Viki és Kriszta beszélgettek hosszasan, majd amikor a pályaudvaron fékezett a gyorsvonat, és mindenki lekászálódott a szerelvényről a szülők már mindannyian türelmetlenül várták, hogy magukhoz ölelhessék gyerekeiket. Később azt beszélték, hogy Viki férjhez ment egy ügyvédhez és két gyönyörű, makkegészséges gyereke született, míg az újgazdag Gergő valósággal habzsolta az éltet, és az alkalmi örömöket, és előbb-utóbb mindenki elpártolt tőle, még alkalmi barátai is.