HÁROM ÉV EGY BŐRÖND, EGY ÚJRAKEZDÉS

Körülbelül három évig szédítette a gyönyörű bombázó az átlagos, keveset kereső férfit. Aztán úgy körülbelül a harmadik év vége felé, amikor egy amolyan jellegzetesen kicsit giccses romantikus DVD-t néző, vacsizós estét terveztek a bombázó, miközben a férfi ölében kényelmesen, akárcsak egy doromboló kiscica elhelyezkedett egyszer csak a film közepe felé benyögte:
– Szívem, az a helyzet, hogy nem szeretnék tőled gyereket, és az esküvőhöz sem ragaszkodom…
Ez aztán már sok volt egyetlen napra. Hiszen minden annyira fantasztikusan, sőt egyenesen már-már túlságosan is tökéletesen indult, akkor meg mi az, ami nem tudott kibontakozni?! A férfi kisfiús szomorúsággal, és majdhogynem pityergősre görbülő szájjal meredt párjára, hiszen tervei lettek volna ezzel a fantasztikus nővel, aki három évig elhitette vele – méghozza nagyon is meggyőzően –, hogy egy remek, szuper pasi, és persze még a hájas hurkáit is valósággal imádja, melyek már alaposan kezdtek kitüremkedni főként a hasa tájékán.
– Haragszol rám kicsim?! – tette fel nagysokára a kérdést.
– Dehogy életem! Hogy kérdezhetsz ilyen hülyeséget? Csak tudod… rájöttem arra, hogy a mi kapcsolatunk időközben… hogy is fogalmazzak eltólódott, és mások lettek a fontossági sorrendek… – ennél szabatosabban szinte már nem is fogalmazhatott volna.
– Szóval akkor ez virágnyelven szólva azt jelenti, hogy számodra az égadta világon semmit nem jelentett ez a kukába kidobott három év?! – meglehet kicsit jóval hangosabban, vádolón tette fel ezt a kérdést, mert egyébként mindig félszegen, halkan igyekezett beszélni. Kicsit el is vetette a sulykot, de most ez egyáltalán nem érdekelte.
– Édesem, te most tényleg veszekedni akarsz?! Mert arra egyáltalán nem vagyok ám vevő! – állította le a gyönyörű nő mielőtt a tényleges szópárbaj egyáltalán a kezdetét vehette volna.
– Igazad van! Kultúrált, felnőtt emberek volnánk! – vette le azonnal hangjából a hangos élt. – Szóval? Akkor most mi legyen?! – fordult felé kérdőn miközben elnémította a plazmatévé hangerejét.
– Figyelj a lényeg szívecske, hogy nem akarnék ebből nagy kereket kerekíteni! Anyukádnak, és a nagyidnak kérlek ne szólj róla legalább is egyelőre!
– Kérdezhetek valamit kincsim?!
– Ha azt akarod kérdezni, hogy van-e valaki más is az életemben, akkor azt mondom, hogy van! Most ettől megváltozott bármi is?! – vonta fel koromfekete szemöldökét.
– Tudod ez azért sok mindent megmagyaráz édesem… - szinte maga előtt látta a kigyúrt, latin macsót, aki végigcsókolja bombázó barátnője minden napbarnított porcikáját, miközben alkonyatkor a tengerparton szerelmeskednek a homokdűnék között…
– Kérlek ne kezd el drágám! Oké?! És légy szíves ha megkérhetlek eszedbe se jusson, hogy manipulálj! – állította le a férfit határozott szigorúsággal a nő. – Akkor összepakolok pár cuccot, és lelépek! Ha szeretnél segíthetsz… - vetette oda félvállról, majd gyorsan, mintha bolha csípte volna meg azonnal közös, tágas hálószobájukba ment, és máris tömködni kezdte a két darab hollófekete divatos, gurulós bőröndjét, mint aki ténylegesen nagy utazásra szánta el magát, és eszébe sem jut, hogy akárcsak egy-két percre visszanézzen múltjába. A férfi csak állt tétován, maga elé meredve, akár egy faszent, amikor jó fél órával később gyönyörű barátnője egy arcra puszival örökre kilépett az életéből. Se istenhozzád, se majd felhívlak, vagy találkozunk, esetleg azért még lehetünk barátok is. Csak a puszta lakhatatlan semmi.
A férfinek azért volt egy-két gyerekkori, majd kamaszkori barátja, és barátnője, akik – ahogy mondani szokás –, mindig értették a módját, hogy akár a legváratlanabb helyzetekben bukkanhassanak fel életében. Néhány nappal a tragikus szakítási nagyjelenetet követően az egyik gimis osztálytárs, aki most éppen a francia rivérán időzött, mert kiderült, hogy kisebb vállalkozást csinált, és sikeres üzletasszony lett belőle gondolt egyet és felcsörgette rég nem hallott régi barátját, hogy érdeklődjön hogyléte, és életkörülményei felől. A férfi kendőzetlen őszinteséggel mesélte el szerelmi szakítása legapróbb részleteit is, és azt sem hagyta ki, hogy bizony jócskán megfordult a fejében a tragikus öngyilkosság kísérlete is.
– Jaj drága! Ez borzasztó! Figyelj csak! Szeretnélek meghívni a lakásomra! Szerintem ez most jót fog tenni neked is! Legalább segít kicsit megfeledkezned a szomorkás hétköznapokról. És kérlek nem fogadok el nemleges választ! – Annyira csilingelő, angyalian tüneményes volt a hangja a kihangosított okostelefonban, hogy a férfi mintha egyszerre visszanyerte volna romba döntött, törmelékes önbizalmát.
– …De azért vigyek valamit angyalom?! – kérdezte, mintha nem tudná mit is kell ilyenkor válszolnia.
– Ha szeretsz úszni, akkor egy fürdőnadrág azt gondolom elkél. Van egy jó kis baráti társaság akik angolul is tudnak, és nekik is szívesen bemutatlak drágám! Annyira jó lesz majd, hogy megint talizunk, és felelevenítjük a régi közös emlékeket. – lelkesedett a hölgyemény saját ötletéért.
– Annak én is nagyon örülnék… - válaszolta szomorkásan.
– Akkor jössz, amikor tudsz én mindig szabad vagyok drágám! Vigyázz magadra! – búcsúzott tőle, majd lerakta az okostelefont.
A férfi még aznap mindent igyekezett rendesen becsomagolni. ,,Talán jó volna valami kis ajándék vagy csecsebecseféleség is” – gondolhatta, elvégre az ember nem mindennap meg vendégségbe egyenesen a francia rivérára. Végül úgy döntött, hogy eltesz pár saját maga által kiadott kötetet, hátha annak is örülni fog volt osztálytársa.
A reptér zsibongó hangyaboly sokadalma megint csak kisebb kívánnivalót hagyott maga után – pláne azoknak, akik sehogy sem voltak hozzászokva bizonyos fölöttébb kellemetlen retorzikókhoz, és tömegtumultusokhoz. Amikor a recepcióspulthoz ment, hogy becsekkoljon a nagyon fiatalos, de életunt huszas éveiben járó hölgyemény kicsit vizslatni kezdte, hogy miért is utazik Franciaországba.
– Hát az az igazság, hogy végül is személyes ügyeket kell elintéznem… - közölte rejtélyesen, titokzatoskodva, ami miatt a biztonsági szolgálat egyik őre kis híján ott a helyszínen kapásból majdnem megmotozta. Amikor aztán később végre beszállt a repülőgép belsejébe hatalmas mély sóhaj kíséretében helyet foglalt, majd úgy beszíjazta magát akár egy űrhajós, aki épp a holdra készülődik. ,,Miért van az, hogy a legtöbb légiutaskísérő nő olyan gyönyörűen, és sugárzóan tud az emberre mosolyogni, hogy valósággal minden ötödik percben lesik minden óhaját, és kívánságát?!” – tette fel magának a kérdést. Amint a gép gyorsítva felemelkedett a felhők közé, és már csupán vattacukorszerű felhőket lehetett szinte mindenütt látni az óceánkékségű horizonttal egyetemben a férfi máris azt érezte, hogy jócskán kimerítette az állandó lelki készenlét, és el is álmosodott, ezért ablak felé fordulva behunyta mindkét szemét, és máris mély álomba merült. Az egyik stuardess máris egy léplédszerű takarót terített rá.
Mire leszálltak dél-Francia rivérán alig öt és fél órás út után a férfi kicsit mregnyugodtott, de még mindig ott motoszkált szívében a viszontlását miatt érzett kisebbfajta nyughatatlanság. ,,Vajon mit fog róla gondolni volt gimis osztálytársnője?! Elvégre azért mégiscsak eltelt több mint huszonegynehány év!”
Alig vette észre, hogy gimis osztálytársnője volt annyira tüneményes és aranyos, hogy számos elfoglaltsága mellett kijött elé a reptérre. Amikor megpillantotta a férfit valósággal úgy rohant hozzá, mintha az élete függne tőle, és hosszantartón átölelte:
– Szia drágám! Annyira régen nem láttalak! – valósággal beszívta a férfi borotválkozó arcszeszének illatát, és érezte a férfi hevesen dübörgő szívdobbanásait is.
– Én is nagyon örülök neked drága Gyöngyim! Fantasztikusan gyönyörű vagy! – nézett végig régi osztálytársán, aki levetkőzte a kamaszkor fizikális tulajdonságait, és napbarnított bőrével, nyárias hófehér ruhájában, és sarus szandáljában, haját konytba fogva ténylegesen egy nagyon csinos egzotikus nőre hasonlított.
– Hát nagyon szépen köszönöm életem! Te se nézel ki olyan rosszul! – sugárzó mosolya most épp kapóra jött, mert a férfinek – bárhogy is igyekezett eltitkolni –, valósággal romokban hevert önbizalma, önbecsülése, és a jókedve is. - …De annyira szomorú, és megviselt volt a hangod drágám a telefonba, hogy már aggódni kezdtem!
– Nagyon szeretnék neked mindent elmesélni részletesen, mert már régóta ismerjük egymást, és mert jóbarátok maradtuk.
– Addig tegyük be a cuccokat és a bőröndödet a kocsimba! – Az autóriasztóval máris kétszer pittyegett, és egy full extrás terepjáró volt a kocsija.
– Hú! Ez ám a járkány! Gratulálok! – A férfi nem győzött ámuldozni.
– Tudod ezt csak nemrég vettem, mert általában a kisebb kocsikhoz vagyok szokva a praktikusság miatt, de azért ez sem rossz, csak kicsit nehezebben megy vele a manőverezés. – Kinyitotta a nagyon tágas csomagteret, ahova a férfi máris könnyűszerrel betehette csomagjait, és bőröndjét, majd mindketten beszálltak és a hölgy máris gázt adott és kivergődtek a forgalomba.
– Tudod a gimi után nagyon jó lett volna összefutni, meg dumálni, hogy kivel mi történt, és kiből mi lett, de azt vettem észre, hogy mindenki ment a saját feje után.
– Igen, minden bizonnyal!
– Mi a baj szívem? Olyan lehangoltnak tűnsz?! – nézett rá aggódva.
– Tudod a mennyasszonyom nemrég kirúgott, mert szerinte nem vagyok képes biztosítani számára egy elit színvonalat, és úgy érzem, hogy három éven át igazándiból nem is szeretett… - bökte ki.
– Jaj, édesem! Ez borzasztó! – kanyarodott jobbra, majd alig fél óra múltán már meg is érkeztek egy álomszép, hófehér mészkőből épült kisebbfajta villához, melyet sugár pálmafák szegélyeztek.
– Hú! Nem is találok szavakat! Te itt laksz?! – meresztette a szemét.
– Nos hát nagyjából igen, de van egy lakásom Párizsban is, mert a melómhoz kell néhány dolog. – teljesen közvetlenül és őszintén mondta ezt. Nem volt benne semmi arrogancia, vagy beképzeltség.
– Hűha! Gratulálok!
– Köszönöm! Te még mindig a szüleiddel laksz?
– Igen az ő lakásukat örököltem meg! Apám néhány éve infarktusban meghalt, és édesanyám kiköltözött a mamához, hogy mindenben segítsen neki, úgyhogy jelenleg szingli vagyok… - de nehezére esett mindezt kimondania.
– Ó… - lepődött meg a hír hallatán a hölgy. – Fogadd őszinte részvétemet apukád miatt!
– Nagyon köszönöm!
A terepjáró gyorsan belállt a villa melletti garázsba, majd mindketten kiszálltak, és Gyöngyi megmutatta fantasztikus, és lenyűgöző házát.
– Tudod mit arra gondoltam, hogy nagyon szívesen bemutatnálak néhány nagyon kedves barátomnak, akik igazán nagyon jófejek. Azt hiszem neked most éppen arra van szükséged, hogy ne legyél teljesen egyedül.
– Igazad lehet…
Mivel már így is kora estefelé járt az idő, ezért Gyöngyi gyorsan elment átöltözni, és amikor visszatért a férfihez még gyönyörűbb, és sugárzóbb volt, mint valaha.
– Fantasztikusan áll az új ruhád!
– Nagyon köszi! Csak magamra kaptam valamit! Te nem szeretnél átöltözni?! – mérte végig a férfit, akin még mindig ugyanaz a bermudanadrág, és kockás ing volt, amiben eredetileg idejött.
– Nem is tudom, hogy mit vehetnék fel?! Nem igazán készültem ilyesmire! – vallotta be őszintén.
– Nagyon szeretem, hogy önmagad maradtál, és mindig őszinte vagy! Ez inspirál! – A hölgy átment egy másik szintén puccos, tágas szobába, majd azonnal visszajött kezében tiszta, rövidujjú inggel, nyakkndővel, fekete nadrággal, és egy zakóféleséggel.
– Nyugodtan felpróbálhatod ezeket a holmikat! Azt hiszem ezek lesznek a megfelelő méretek!
A férfi hálásan elvette a jóminőségű ruhákat, majd egy félreeső részen máris átöltözött; igaz sosem tanult meg rendesen nyakkendőt kötni, így az most Gyöngyi feladata lett.
– Szerintem fantasztikusan srámos vagy! – közölte vele, amint sikeresen megkötötte nyakán a nyakkendőt. – Szerintem indulhatunk szórakozni, és dumcsizni egy kicsit.
Most kivételesen egy másik autócsodába szálltak be mindketten. A férfi a biztonság kedvéért még rá is kérdezett, hogy Gyöngyi esetleg nem szeretné-e bezárni a villa ajtaját, ám a hölgy könnyedén legyintett, majd közölte, hogy arra semmi szükség, mert a rivérán senki se szokott lopni, nem úgy mint odahaza. A férfi nagyon is érdekesnek találta ezt a megállapítást.
Egy éjszakai bárba mentek, melyből félig-eddig diszkószintű, dübörgő zene hallatzott ki, és ahová főként a huszas-harmincas korosztály szokott járni, de azért voltak elszeparált, exkluzív páholyok is, ahová most Gyöngyiék is tartottak, ahova csupán csak bizonyos embereket engedtek be. Mivel Gyöngyi szinte ismert mindenkit, és úgy tűnt hasznos kapcsolatokat is kiépített a két marcona, nagydarab gorillatestű biztonsági őr szó nélkül beengedte és a férfit is.
Gyöngyi baráti tárasága hölgyekből, és urakból állt vegyesen. Mindannyian érdeklődve, és mosolygósan puszikkal üdvözölték egymást, és félig francia, félig angol nyelven máris duruzsolni kezdtek, miközben azért részletesen megnézték maguknak a Gyöngyivel érkező félszeg, megszeppent ismeretlen férfit.
– Drága kedves barátaim! Hadd mutassam be nektek Barnát, aki egy nagyon régi gimis csoporttársam, és akinek most minden támogatásra, lelki fröccsre szüksége lesz, mert kirúgta a mennyasszonya! – Amint ezt kimondta a vegyes társaság tagjai jószerivel egyszerre döbbentek meg, és nem győztek sóhajtozni, hogy milyen emberek vannak. Főként dögös, szupermodel típusú hölgyek simogatták meg a férfit, és biztosították empátiájukról. Az est folyamán a társaság tagjai azért kedvükre táncolhattak a diszkózenére, de mindenki a férfi életére volt kíváncsi, ezért alig husz perc múltán már mindannyian a páholy asztalánál ültek dermedt, néma csendben, és míg Barna elmesélte életét, és Gyöngyi igyekezett lefordítania mondókáját hol franciára, hol angolra érezni lehetett, hogy barátságos légkör veszi őket körbe.
A este folyamán aztán egy-két tehetséges színésznő is megfordult a páholyban, akikről kiderült, hogy Gyöngyi ügyfelei, és ismerősei, és ők is becsatlakoztak az ismerkedésbe és a beszélgetésbe. A legtöbb ember máris névjegyet adott át és közölte a férfival, ha bármiben tud nagyon szívesen segít rajta, csupán csak egy telefonba kerül az egész.
A férfi nagy nehezen az est végére kezdett igazán felódodni, és bár alkoholt nem fogyasztott, mégis úgy érezte hogy szüksége volt erre a kisebbfajta szabadságra, hogy kitudjon szakadni a zűrős, gondterhes hétköznapok viszontságaiból. Ezt követő pár napban Barna és Gyöngyi fantasztikusan önfeledten, és nagyon jól érezték magukat egymás társaságában. Gyöngyi mindent megmutatott, és fantasztikus kirándulóhelyekre vitte el régi barátját, aztán együtt mentek búvárturára is, lemerülve az óceán szívébe. Később amikor a férfinek haza kellett volna mennie Gyöngyi egy szép napon eléje állt:
– Figyelj csak drágám! Nagyon jól éreztem magam az utóbbi pár napban! Tudod… nagyon mélyen megérintett az, hogy újból találkozhattam veled, és olyan érzéseim is támadtak, melyekről azt sem tudtam, hogy még léteznek… ha nem okoz gondot nagyon szeretném, hogy maradj még egy kis ideig… - tétován egyik lábáról a másikra állt egyensúlyozva, és kicsit tördelni kezdte finom, hosszú kezeit.
– Azt én is nagyon szeretném… - válaszolta a férfi, és most végre őszintén megpróbált mosolyogni.

VISZÁLY-FORGÓ

Árva-hidegre sírják magukat az ikrásodott kráter-szemek.
Retinák bonyolult ág-labirintusaiban
csonkolt csontváz-fák remegnek.
Alant hamvas barackarcokon igazmondó,
tanúskodó könnycsepp-hosszantartón világol;
tán még maga sem igen tudja
hazudjon-e egy-egy újabb mihaszna,
céda-szerelmet önmagának,
vagy épp csak őszintén szeressen?!

Egyazon Élet-pocsolyában
Júdás-pénzek s kozmosz-csillagok
békés szomszédságban
egymással már mind megférnek.
Nyírkos, holdtölte-sugarakat
szív magába mohón,
számítón az alakoskodó, a megalkuvó.
Még most is ott álldogál
tétován önmagába roskadón
a próféta-aggastyán kinek
bosszúálló ítéleteire
éppen úgy hallgatni kellett volna,
akárcsak hírmondó
aranyköpéseit megfogadni.

Mozdíthatatlan, tisztán,
akár az ősszobor, vagy szentelt ereklye
állt némán holt-idők beszédes fenekén
s nem tudhatta már,
hogy e mostani becstelen,
hiéna Kor vajon miként
s hogyan fogadhatná önmaga előtt
is rejtegetett eléket, tetteit?!

Rozoga zörgő testének testetlen,
lebegő kísértet-árnya öntudatlan
hatással volt már mindenkire.
Inkubátorok-kalitkájába száműzött
védtelen csecsemőket,
partiképes mihaszna Celeb-arcokat
ajkált a meghibbant Világ.
Itt mot nem lett senki egekig
dicsérhető hő,
sem pedig hibáit beváltó,
felhasználható bűnbak.
Csupán jelenben veszteglő,
szánalmas senkiházi perc-emberke.

Pár jól megfizethető álarc-gesztussal,
melyek gyorsabban leperegnek
– mindenki saját gesztenyéjét
akarná megsütni s kikaparni.
Nincsen, talán már nem is lehet
feloldozás, sem szabadulás.
Céda-kupec Korszak elátkozott
rákfenéje ím végleg elkövetkezett.
Kevesen maradhattak az igazak,
kik hajlandóak őszintén felfedni
mindent s megbecsülni önmagukat!

EGY ÓVSZER, EGY VÁRATLAN TERHESSÉG

Aznap valahogy már minden mindegynek tetszett, már minden csak úgy összejött. Számos olyan szituáció előfordul az emberek életében, amikor egész egyszereűn csupán csak rosszkor voltak rossz helyen.
– Nálad van koton?! – kérdezte az alig százhatvannégy centis, kicsit kisnövésű, de gyönyörű szőkeség barnahajú barátnőjét.
– Ez most valami hülye vicc Edo?! – kérdezte a másik, mintha csak rosszul hallana. – És akkor úgy mégis áruld már el nekem, hogy én mégis mit húzzak a pasim szerszámára?! – majdnem kijött instabil sodrából.
– Jól van! Tudod mit?! Felejtsd csak el nyugodtan! Legyen tiéd a koton, mi meg majd legfeljebb használunk alufóliát! – vetette oda könnyedén a lenge, szinte alig takaró hófehér selyemszerű hálóinget viselő szőkeség, mely alatt a bombázó női test lapult.
– Remélem ez nem hat ki a barátságunkra, amit gyerekként egymásnak megfogadtunk?! – kérdezett vissza a barnahajú nő, de a szőkeség kotonnal a likakkozott kezében már vissza is tért lakásuk másik szobájába, hogy a fellegekig repíthessék egymást épp aktuális pasijával.
A csinos, gyönyörű, és sugárzó mosolyú barna nő is visszatért a maga szobájába akutális pasijához, és szerelmeskedni kezdtek egymással.
Az átbulizott, és testi gyönyörök élvezetének feládozott éjszaka végén a két gyanútlan pasi látszólag úgy távozott a két gyönyörű hölgyemény lakásáról, mint akik tökéletes biztonságban lehetnek, hiszen megtettek – remélhetően –, minden szükséges óvintézkedést.
A két csajos barátnő pedig mit sem sejtve tovább élte mindennapi életét. A dolgok állása körülbelül három és fél hónap múltán jelentkezett, amikor a barnahajú bombázó nő egyszer hajnal felé egyszer csak kínzó émelygést, és hányingert érzett, és a reggeli sonkás rántotta és narancslé is inkább visszafelé kívánkozott gyomrából, mintsem megtartotta volna azt a gyomra.
– Csenge, jól érzed magad?! – lepődött meg barátnője viselkedésén a szőkeség, és még szép hogy azonnal gyanakodni kezdett.
– Kösz szépen Edo! Szerinted mégis, hogy kellene éreznem magam?! Éppen most jött ki szinte minden, ami bennem volt, és még azon túl is… – letépett egy nagyobbacska darab vécépapírt, és megpróbálta óvatosan megtörölni vele hányásos száját.
– Tudom, hogy haragszol rám a koton miatt, de szerintem jobb lenne, ha vennél egy terhességi tesztet a drógériában! Tudod, biztos, ami biztos! – ajánlotta a barátnő.
– Hogy te milyen jópofa tudsz lenni Edo! Micsoda nagylelkűség! – vette kissé cinikusabbra már így is rendkívüli modorát.
– Hékás! Ezt most miért kell csinálni, mi?! Nem én voltam az, akinek csak egyetlen kotonja maradt! Állítsd le magad egy percre! – most viszont Editen volt a sor, hogy kicsit temperametusabban beolvasson barátnőjének, aki szemlátomást nagyon zokon vette ezt, mert alig sikerült visszanyelni kitöréssel fenyegető könnycseppjeit.
– Már megbocsáss… - igyekezett megtörölni ruhaujjába arcát. – Ha ez fordítva történt volna meg, és te lennél az én helyemben rám mindenben számíthatnál, és nem cikiznélek ki, ahogy most te teszed… - érződött a hangján, hogy végtelenségig kétségbeesett és nagyon el van keseredve.
Edo most kicsit közelebb ment hozzá, és rájött arra, hogy kicsit a megengedetnél egy hangyányival ténylegesebben bunkóbb stílust képviselt:
– Jól van már te buta! Nem vagyok én olyan gonosz spiné, mint szörnyella! Ne haragudj! Tudod mit?! Ha hazaugrom a melóból elmegyek veled együtt terhességi tesztet venni, meg ugyis kell még néhány tampon a háztartásba! – javasolta, mintha ez most a legjobb mentőötlet volna.
– Köszi, nagyon aranyos rendes vagy, de majdcsak megoldom valahogy…
– Figyelj, tényleg segíteni szeretnék… most őszintén… - próbálkozott utoljára, mert Csenge vette a cuccait, és elindult a munkahelyére, mert sosem szeretett elkésni. Igaz erre sosem került még sor.
Csenge útközben részletekig menően igyekezett minden lehetséges választási lehetőséget precízen átgondolni. Az első és legeslegfontosabb dolog az volt, hogy mindenáron akarta ezt a babát, és ha más már nem is fog neki összejönni ebben az életben, de szívesen belekóstolna aba az elképzelésbe, hogy vajon milyen anyuka is vállna belőle. Elvégre neki is van egy kissé furcsa, habókos öccse, akit gyerekkorában ,,nevelgetett” és aki azóta bizony nagy hóhányó lett, hogy csupán csak egy évben karácsonykor kegyeskedik meglátogatni az anyjukat, és persze hozzá is beugrik úgy körülbelül fél órácskákra.
,,Mit izgatom magam?! Felnőtt, kiegyensúlyozott, határozott csajszi vagyok! Ezzel is megtudok bírkózni!” - igyekezett valamicske önbizalmat csepegtetni folyamatosan önmarcangoló lelkiismeretébe, míg metróval megtette a szükséges távolságokat a hatalmasnak tetsző, impozáns üvegpalotáig, ahol bizonyos adminisztratív jellegű ügyekért volt felelős.
A kollegáival igyekezett harmónikus, baráti, kiegyensúlyozott légkört teremteni, ami azért valljuk be azért volt egyszerre körülményes, nehéz, ugyanakkor kissé faramuci egy helyzet, mert a legtöbb nagyvállalat és cég üzletpolitikáját rendre a nyomulós, smuzolós versengés hatja át, mely aztán az alkalmazottakra is átragad, és akinek nem sikerül a vállalat érdekeit és előmenetelét előmozdítania vagy így, vagy úgy akkor az akár már holnap szedheti is a sátorfáját, mert most a nélkülözhető munkaerők korszaka köszöntött az emberiségre.
Csenge hívta a személyzetis liftet, - amit elviekben –, az illetékes főnökök használhattak egyedül, mert úgy vélték, hogy a cég alkalmazottai járjanak csak nyugodtan lépcsőkön pár emeletet, de Csenge úgy gondolta már bőségesen letett annyit az asztalra hatékony munkavégézésével, aki mások hasznára szolgált, így megérdemli, ha egyszer-egyszer igénybe veszi a lift szolgáltatásait.
Megnyomta a megfelelő emelet gombját és alig néhány percen belül kiszállt az ötödiken, majd egyenesen kihangsúlyozott, elszántan törtető lépésekkel megközelítette saját miniatűr irodáját, ami kissé szűkös és kicsi volt.
A délelőtti munkavégzést igyekezett villámgyorsan, precízen, és persze minél hatékonyabban megvalósítani, hogy remélhetőleg semmi panasz ne érkezzen rá. Aztán kicsivel ebédidő után, amikor már érezte, hogy nem ártana enni valamit úgy tervezte rendel valamit egy ételfutár cégtől, majd esetleg kiugrik a drogériába. Gondolatai közt egyre inkább intenzív tudatosággal lebegni kezdett egy aprócsa, nagyon pici kisember, akiért immáron egyedül ő volt a teljhatalmú felelős.
Ugyanakkor azt is többször megkérdezte önmagától, hogy kollegái közül egyáltalán beavasson-e bárkit is abba, hogy terhes lett?
Úgy döntött, hogy amíg érdemben nincsenek fizikális nyomai, mint az erősen gömbölyödő terhespocak, és visszeres, donga-bálna lábak, addig nem szól senkinek. Voltak olyan barátnői, és ismerősei is ugyanis, akik sugárzó boldogsággal fűnek-fának kikotyogták ezt az egészet, és mire felocsudtak addigra az adott főnökeik úgy döntöttek, hogy határozatlan ideig szabadságra küldik őket. ,,Na nem! Ezt semmi szín alatt nem fogja hagyni! Amikor ha csak a bébiholmikat veszi kész vagyonba kerülnek a legapróbb ruhák is!” - Majd legfeljebb átvált rejtőzködő, ninja-üzemmódba és kerülni fogja a pontenciális veszélyforrású kollegákat, akik alapból pletykásak, akár a kicsinyeskedő spiclik.
– Szia Csengus! – köszönt be az irodába egy csinos kolleganő. – Figyelj arra gondoltam, hogy esetleg a meló után elmehetnénk shoppingolni egy kicsit. Láttam egy isteni pántos koktélruhát ami rajtad is észbontóan állna! – vetette fel ötlet gyanánt, ám Csengének egészen másutt jártak összetett gondolatai.
– Halló… jól érzed magad…? – kérdezte.
– Ö… persze… minden a legnagyobb rendben…
– Akkor van kedved meló után ruhákat venni? – kérdezte meg újból.
– Ez nagyon szuper ötlet Linda, de attól tartok ma nem fog menni, mert… lett egy-két fontos dolog, amit muszáj lesz megcsinálnom… - kicsit talán homályosabban és rejtélyesebben is fogalmazott, mint azt eredetileg tervezte, és ha csak a terhességi tesztre gondolt, amit ma még szintúgy meg kell vennie valósággal beleborzongott már a puszta gondolatba is.
– Akkor te tudod! De csak szólj nyugodtan, ha mégis aktuális lenne!
– Mindenképp… és nagyon köszi. – próbálta megköszönni őszinte hangon, ám csinos kolleganője mintha máris megsértődött volna válaszára azonnal kiviharzott az irodából, és vissza se nézett.
Az ételfutár – szerencsére –, alig tizenöt perc múlva futott be. Kis robogó motorral érkezett és amint meglátta Csengét mintha a lélegzete is kihagyott volna pár percre:
– Szép jó napot! Ö… ötezerhatszáz forintot kérnék szépen… - közölte félszegen, csodálkozva kérését, miközben igyekezett ételcsomagját óvatosan letenni a nagyméretű íróasztal sarkára, mert a többi helyen szétszórt papírkupacok, és színes mappák feküdtek, lévén, hogy itt valaki ténylegesen is dolgozik, és nem csupán csak a lábát lóbázza.
– Tessék! Az aprót megtarthatod! – Csenge a villámgyors kiszállításért most még boravalóra is hajlandó volt, holott azért ez nem volt mindig szokása. Felnézett a nyurga, sportos srácra és kedvesen mosolygott rá, amitől a srác valósággal máris a fellegekben érezhette magát, mert kicsit botladozva megindult hátrafelé, és ha nem vigyáz még véletlenségből megüthette volna saját magát összegabalyodó lábai miatt. Miután kiment az ajtón Csenge kissé furcsán is nézett utána. Talán azt hihette, hogy a srác totálisan bele van esve.
Jóízűen kibontotta a tetszetős kis ételcsomagot, és mivel úgy is ebédidő volt eldöntötte, ha a világ összedől most akkor is enni fog, mert farkaséhesnek érezte magát. ,,Talán ez is a terhesség egy bizonyos állapota” – gondolkodott, és amint lenyelt pár falatot jóleső érzésekkel simogatta meg még egyelőre lapos hasát.
Amikor a munkaidő kicsivel délután fél öt magasságában lejárt azonnal autóba vágta magát, és elindult a legközelebbi drogéria irányába, hogy vegyen egy terhességi tesztet. Még szerencse, hogy alig fél órán belül talált is egy útba esőt. A fiatal patikus lány nem lehetett több, mint húszéves, mégis annyira készségesen, segítőkészen tette le a pultra legalább vagy hatféle különböző márkájú tesztet, hogy Csenge azt sem tudta melyiket lenne érdemes választania.
– Ne haragudj, de megkérdezhetem, hogy szerinted melyik válik be?! – kockáztatott meg egy ártatlan kérdést, ám látva a fiatal lány hezitálását inkább úgy döntött mind a hat darab tesztet megveszi, elvégre valamelyik csak jó, és a szex megfellebbezhetetlen tényét már úgy is hiába való dolog lenne letagadni, hiszen emlékszik rá, és meg is történt.
Kilépett a kis drógériából, majd újból autójába pattant, és megpróbált kicsit megnyugodni. Azt olvasta, hogy a laknusz-papírra minden esetben rá kell pisilni, hogy jól láthatóvá váljanak az időközben elszíneződött terhességi csíkok. Ez nem lehet akkora kunszt, vagy akadály. Ha más nem akad odahaza, akkor legfeljebb majd iszik hagyományos csapvizet, amit utált, de az is jobb, mint a semmi.
Hazaérve gyorsan levezkőzött, át is öltözött, majd mint akire veszélyesen mohó szomjúság tört volna rá, vagy tökéletesen kiszáradt szaharai sivatag lenne a bensejében a narancslétől kezdve a csokistejen át a megmaradt tejeskávé maradékáig minden létező folyadékot lenyelt csakhogy minél előbb pisilnie kelljen menni. Néhány perc múltán már jelentkezett is a hatás és amint a legelső terhességi teszt laknusz-papírjára pisilt, majd várt egy-két másodpercet az útmutató szerint maga is megbizonyosodhatott róla, hogy bizony rózsaszínűre színeződött mind a két csík. Tehát nincs ezen mit merengeni terhes, és ez így is van rendjén, elvégre huszonkilenc éves elmúlt, de mit fog mondani örökké szószártyár és kotnyeleskedésben csúcstartó anyjának, és a legközelebbi családtagjainak? Egyáltalán, ha kíváncsiság gyanánt bármelyikük megkérdezi, hogy ki egyáltalán a gyerekének az apja akkor mit fog majd szólni, hogy fogalma sincs, sőt még a nevére sem emlékszik?! Ez azért halál ciki.
Később hazajött csajos barátnője is Edo is, akit egy Harley Davidsonos rockercsávó kísért be egészen az ajtóig. Marcona, tetkós, szakállas fickó volt, olyasféle, akivel nem tanácsos éjnek évadján kikezdeni, de még segítséget se kérni tőle.
– Mikor láthatlak újra kisvirágom? – kérdezte a megtermett rocker.
– Édes vagy kismackóm, de most a barátnőmnek is muszáj segítenem, mert – itt szándékosan lehalkította bizalmasan a hangját – Tudod terhes lett, mert csupán csak egyetlen átkozott kotonunk volt az egész lakásban, és ettől totálisan kiakadt.
– Semmi gond bébi! A legjobbakat kívánom, és ha szükségetek van bébiszitterre én mindig szabad vagyok! – újabb nyelves smárolás következett, mintha soha ebben az életben nem akarnának egymástól ténylegesen elszakadni, majd Edo úgy rúgta le magáról a méregdrága dizájnos cipőcskéit, mint akit már jópárszor a fellegekbe repítettek ráadásul egyetlen nap leforgása alatt.
– Szia Edo! Te meg hol a fenébe csámborogtál?! – kérdezte kissé vallatón Csenge.
– Most mit izélsz már kisanyám! Mint ahogy te is, én is elmentem melózni, majd megismerkedtem egy rocker félistennel, aki istenien smárol, és akivel még nem szándékozom lefeküdni! Most boldog vagy?! – dobta le magáról az összes utcai göncét, hogy egy szakadt pólot, és egy streccs cucanadrágot vegyen fel. Azonnal összerakta a részleteket, amint a földön meglátta a tucatnál is több terhességi tesztet, amiből leegfeljebb ha kettőt-hármat használtak el.
– Na és mi lett az eeredmény?! Úgy értem, hogy kislány, vagy kisfiú?! – hirtelen annyira lelkes lett, hogy valóággal teljesen bezsongott, mert arra gondolt milyen fantasztikus keresztanyuka és nagynéni válhat majd belőle.
Csenge odaadta mind a három elszíneződött lankuszpapírt, és még most sem tudhatta igazán, hogy sírjon-e vagy nevessen, hiszen mostantól kezdve az élete gyökerestől megváltozik.
– Semmi gond csajszi! Egyet sem kell aggódnod, amíg én melletted vagyok! Meglásd fantasztikus anyukák leszünk majd mi ketten, és a kanos pasik csak úgy tapadni fognak ránk, akár a szar a légypapírra! – fogalmazott kissé nyersen, és vaskosan, miközben a kanapén kezeit tördelő barátnőjéhez lépett, leült mellé, és bátorítva átölelte és megpróbálta megvigasztalni.

TÖRÉKENY BÉKE

A ház vagy – vagy ha tetszik –, valóságos mini kastély leginkább egy olyan megközelíthetetlen, már-már tökéletesen szupertitkos, és maximálisan biztonságos erdőszélen terült el, melyet a legtöbb kémfilm rendezője első szemrevételezésre nagyon is megkedvelt volna. Mintha a maffia egyik titkos szállásán lennék.
Alig voltak öten a szupermodel-típusú hölgyemény elhozta éppen aktuális, ám valóságosan is átlagos, és átlagosan keveset kereső pasiját a teljhatalmú, újgazdag apuka és annak legalább harminc évvel fiatalabb csinibaba feleségéhez – miután első jó ötvenes, és még mindig filignán, és csinos feleségtől –, ki tudja miért elvált olyan villámgyorsan, mielőbb még megszáradt volna a toll a vállási okmányokon.
A békés csöndre is óhatatlanul rátelepedett valami masszív, szirupos fojtogatás, mintha az ember torkát egy belső, láthatatlan erő soha az életben nem akarná végleg elereszteni.
A nagyon is trendi és dizájnos kerti tavacskában méregdrága aranyhalak úszkáltak cikázva fel-le, mintha egyben a nagy vadász hírében álló, terminátor családfő egyben kicsit babonás is lenne, hogy olyasmikben is hisz, melyek a mostani világban szinte csak a mesékben léteznek.
– Boldog Szülinapooot! Boldog Szülinapoot! – énekelte előbb a családfő nagyon vadító, nagyon dögös koktélruhás szupermodel ,,kislánya” néhány perccel később pedig az újdonsült szintén csábos, és dögös mostohaanyuka is.
A családfő arrogáns fensőbbségességgel valósággal úgy trónolt saját nagyon kényelmesnek látszó kerti székében, akár egy kiskirály, aki bármit megtehet amit csak akar, hiszen befolyásos kapcsolatokkal, és elegendő pénzzel is rendelkezik, hogy bárkinek keresztbe tehessen, vagy éppen hogy végleg elvágja érvényesülési útvonalait.
Kifogástalan méregdrága zakója és rövidujjú inge, nyakkendője úgy állt rajta, mint örökösen egy üzleti komferenciára, vagy rendkívül fontos szakmai értekezletre készülődne, és most csupán csak azért lenne itt, mert sikerült nyernie magának egy-két órácskát és beugrott, hogy a maga sajátságos módján szemrevételezze az adott helyezetet.
Megvárta hatásvadász célzattal, hogy mindenki elénekelje az őt dicsőitő kis gyermeteg dalt, majd egyetlen fújással elfújta a legalább háromemeletes, nagyméretű marcipántortát díszíti kissé puccos, és gicces égő gyertyákat.
A fiatal, dögös mostohaanyauka mintha csak egy újabb sikeresnek mondható szenzációt szimatolt volna vidáman összecsapta vékony kis tenyereit, majd valósággal cuppanós csókot adott a jóval idősebb férjének. Szinte szándékosan úgy fordította a fejét, mintha egy nyálas romantikus filmben szerepeltek volna együtt, mert apró, rózsaszín hegyes nyelvét valósággal ledugta a nálánál évtizedekkel öregebb férfi torkán, amit az – szemlátomásként –, nagyon is viszonzott.
A szupermodel lánya szemei valósággal máris szikrákat szórtak, hogy a nagyon butuska, fiatal nőszemély már most birtokolni akarja az ő anyjának szerepét és helyét a családban, ezért amikor megfogta a tortavágó kést és felakarta szeletelni a tetszetős marcipánból készült nagyméretű tortát erősen tűrtőztetnie kellett magát, nehogy olyasmit tegyen, amiért szigorított börtönévek járnak.
A pasija látta, hogy jövendőbeli apósa amióta csak betették a birtokára a lábukat egyre kihívóbban, egyre gyanakododóbban figyeli. Szemlátomást ki nem állhatja a középosztály tagjaihoz tartozó egyszerű átlagembereket, mert szerinte egyetlen kislánya ezzel a fajta viselkedéssel csupán csak az ő kötélidegeit akarja unos-untalan kiadósan próbára tenni.
– Ki vezetett?! – A családfő hangjában totális despota hatalom, és rejtett arrogáns piszkálódás rejlett.
– Jaj apukám! – igyekezett letorkolni a felnőtt lánya. – Természetesen én, mert Ricsinek még nincs jogsija. – A szupermodel hölgyemény ezt olyan természeteséggel, és lezserséggel vetette oda, mintha a világ leg magától értetődőbb dolga lenne, ha egy jó negyvenes férfi még mindig nem tud vezetni.
– Édes kislányom! A párodnak is van szája! – igyekezett megdorgálni lányát a családfő, ám valójában mindvégig hozzám intézte kicsinyeskedő, furkálódó kérdéseit.
– Ö… sajnos nem tudok vezetni… - próbálkozott meg a kissé félős férfi egy kurtára sikeredett válaszféleséggel. Az asztal alatt a szupermodel hölgy máris megszorította a pasija kezét, hogy az érezhesse a törődő támogatást, és biztatást, amire most igen-igen nagy szüksége volt.
– Jellemző… Ki sem néztem volna belőled! – hangja kritikusan, élesen elmetszette a köztünk lévő légüres teret, akár egy borotvaélesre fent szamurájkard.
– Szép Alexandra új autója, igaz?! – jött egy újabb kritikus kérdés.
– Apukám, ezt most miért kell?! – fakadt ki amolyan jellegzetesen kislányos grimasz-daccal a gyönyörű hölgyemény, de azonnal megálljt parancsolt, miután apja szigorú, parancsoló tekintetére tévedt pillantása.
– Szóval?
– Ö… szerintem nagyon… stílusos és menő… - kockáztatott meg egy feleletet, majd igyekezett a gombocot lenyelni a torkában.
– …És hogy megy a suli? – ezt már mintegy mentőötlet megoldásként vetette fel a csinos, nagyon fruskaarcú mostohaanya. Ám a despota családfőn jócskán érződött, hogy mindig ő fog diktálni nem csupán a párkapcsolatok, de egyéb kapcsolatok így a család területén is.
– Neked hogy megy a munka?! – fordult ismét a kissé kétségbeeesett tekintetű férfi felé, lenéző, arrogáns ajakbigyesztéssel, mint aki tökéletesen lenézi őt.
– Hát… ízé… tűrhetően… - makogott bele a levegőbe.
– Szóval dolgozgatsz?!
A férfi gyerekesen bólintott párat.
– És mit dolgozgatsz?! – Mintha egyenesen kést akarnának megforgatni egy szerencsétlen, ám velejéig ártatlan ember szívében.
– Vízvezeték szerelő vagyok, amolyan mindenes. Még villanykörtéket is szoktam cserélni… márha a szükség úgy hozza…
A családfő lévén büszke, arrogáns ember egész idő alatt mintha szándékosan kérkedett volna még azzal is, hogy esze ágában sincs megkóstolni legalább egyetlen ártatlan falat erejéig az ínycsiklandóan gusztusos tortacsodát, ami kisebb vagyonokba is belekerülhetett, mert rettentően büszke volt kisportolt tetóválást viselő, atletikus testére.
– Te nem igazán kedvelsz engem igaz-e?! – szegezte a férfinak újabb kérdését.
– Nos… nem igaz, hogy nem kedvelem, inkább félek Öntől… - bukott ki a férfiból.
A családfő sátáni, gonosz vigyorral mosolyodott el, mint aki pontosan ehhez hasonló válaszokat várt volna el egy beosztottjától, vagy munkatársától. Ekkor azonban a szupermodel lányának mentőötlete támadt:
– Ricsivel kisbabánk lesz!
A családfő arckifejezése váratlanul fölényhelyzetből azonnal megváltozott; szemlátomást úgy nézett ki, mint aki előbb csak falfehérré változott, később pedig okádékzöldes színárnyalatok váltják egymást arcán.
– Bocsáss meg kislányom, de sajnos nem egészen jól hallottalak! Megismételnéd, kérlek! – parancsolt alig hallhatóan.
– Kisbabánk lesz a párommal, és annyira boldogok és elégedettek vagyunk együtt! – Mintha csak egy jól begyakorolt színpadi előadás lett volna érzelmes, hosszantartó, forró csókot adott a jócskán megilletődött férfinak, aki alig kapott levegőt a szuperbombázó csaja reakciójától.
– Hkmmm… - mintha a családfőt máris erős fuldoklási roham környékezné, amiből egyre kevésbé tud kiszabadulni. Előbb csak a torkára akadt aprócska tortaszelet darabkáját sikerült kiköhögnie, majd vöröslő fejével, mint aki máris bosszút tervez egyenesen felnőtt lányának szegezte kérdéseit:
– Igen??? Jól hallottam, hogy gyereketek lesz?! – erősítette meg a választ, mint aki rosszul hallotta.
A szupermodel hölgyemény helyeslően bólogatott párat.
– …És persze most azt gondoljátok, hogy ez mennyire jópofa, meg sikkes dolog, meg hogy a pelenkapénzt is én fogom kifizetni, mi?! – tért ki felbőszülten a hitéből.
– Apuci! Kérlek ne veszekedjünk… – próbált a gyönyörű felnőtt nő mérgeskedvű apja lelkére beszélni szinte hasztalan, hiszen a nyugdíjaskorú férfiban jócskán túltengett a harag, és indulat. Méghogy az ő egyetlen hercegnőnek nevelt kislányát felcsinálja egy ilyen jöttment szerelőcske! No hát arról szó sem lehet! – ez volt a ki nem mondott általános vélekedés.
– De drágám te is jól tudod, hogy Szandra már nem kislány, hanem felnőtt nő, akinek megvannak a maga magándolgai… - ezt már a csicsergő hangú, szintén szexis mostohaanya igyekezett eldarálni felbőszült férjének, és úgy tűnt sikerül egy picikét csillapítania a családfő bosszúszomját a leendő veje iránt.
– Akkor mi elmegyünk egyet sétálni! Megmutatom Andriskának a házat… - szabadkozott Szandra, majd amilyen gyorsan csak lehet felugrott a székéről, és már húzta is maga után kutyafuttában jócskán megszeppent pasiját, mint akik szabályosan menekülnek egyetlen ember haragjától.
– Na látod édesem?! Sikeresen elüldözted őket, pedig olyan szépen alakult ez a szülinap! – vetette oda félvállról a csinos feleség.
– Ne kezd már te is! Hát nem látod a lényeget?! Az az ágrólszakadt fickó csak erre hajt. Nem láttad hogy meresztette a szemét a ház, és a környezet láttán, mint aki tisztában van vele, hogy soha az életben nem fogja sokra vinni, mert mindig elérhetetlen gazdagság felé fg vágyakozni, hacsak valaki meg nem adja neki azt, amit igazán akar! – jelentette ki a saját igazságait a családfő.
– Ugyan már szívecske! Bolondokat beszélsz! Meglásd milyen szép pár lesznek! Hisz ránk is mondtak kígyót, meg békát! Akkor mi a gond?! – csodálkozott.
– Már megbocsáss az egész más volt! Tudtommal te nem voltál terhes, és én nem voltam soha az életben szegény csóró! – Érezni lehetett, hogy a családfőt egyre kevésbé lehetséges logikusan felépített észérvekkel meggyőzni.
Időközben Szandra és újdonsült párja körbesétálták a tekitélyes birtokot, és kicsit még az erdőszélen is barangoltak. Szandra akárcsak egy lelkes idegenvezető minden titkos helyet megmutatott választottjának, ahová csak kíváncsi, cserfes kislányként elvetődött:
– Ez az egyik kedvenc helyem! – mutatott egy kis téglarakásra, mely olyan volt akár egy vakolatlan házikó, malter és egyéb tartóanyag nélkül. Lehajtották a fejüket és beléptek a kellemes hűvös kis lyukba.
– Nahát! Ezt nevezem! – mondta elismerően a férfi. – Ezt te egyedül építetted?!
– Hát nem egészen! – vallotta be Szandra. – Tudod amikor építkezések votak nálunk, és jöttek a munkások, akkor apukám mindig megkért pár embert, hogy a maradékanyagból csináljanak valami kis játékos helyszínt nekem, és hát így alakultak, formálódtak az itt található dolgok.
– Bámulatos…
– Figyelj csak! Látom rajtad, hogy kicsit megviselt ez a baba kérdés, de meglásd apu nagyon jó ember, csak nehezen szokja meg az új, váratlan helyzeteket!
– Igen! Hát azt magam is volt szerencsém észrevenni! – szögezte le nagyot nyelve, visszafojta ideges feszültségét.
– Jaj, ne legyél már olyan butuska! Én mondom, hogy nem lesz itt semmi baj! Miért? Mit tud tenni?!
– Erre ne kérd, hogy válaszoljak! Szerintem egy olyan befolyásos ember, mint a te apád szinte bármire képes, ha az akarata úgy kívánja! – jelentette ki teljes meggyőződéssel a férfi, és jócskán meglátszott rajta, hogy bizony egyáltalán nem tréfál.
– Jól van! Téma lezárva! Szereted a lovakat?
– Édesanyám rajongásig imádta őket, én is szeretem, de csupán távolról, mert jobb a békesség, márha érted, hogy miről süketelek?
– Csak nem azt akarod mondani, hogy egy ilyen vonzó, és szexis pasi fél az állatoktól?! – játszotta a meglepettet.
– Miért volna ez akkora baj?!
– Semmi az egész! Sőt! Örülök, hogy ez is kiderült! De ettől függetlenül gyere szeretném megmutatni őket. – azzal magával húzta a férfi karját, és nemsokára elérkeztek egy kisebb istáló felé, ahol legalább nyolc ló volt szépen egymás mellett álldogálva, és jobbára csupán csak bámészkodtak, de amint Szandra feltűnt a színen néhány ló jó hangosan felnyerített így üzenve meg, hogy kedvenc gazdájuk ismét visszatért.
– Én is nagyon örülök ám nektek drágáim! – paskolta meg egymás után a fejüket, majd a hátukat Szandra, és mindegyiket meg is simogatta. Egy kisebb zabot vett a tenyerébe és Andrisnak is elmagyarázta, hogy vegyen a markába egy kis eleséget.
– A legfontosabb dolog, hogy hagyd hogy megszaglássza a kezedet, hogy a bizalom kialakuljon, aztán óvatosan megetetheted őket! – azzal már nyitotta is ki az istálló ajtaját, és bement a méretes állathoz, majd kézből meg is etette. A férfi megvárta hogy végezzen, majd ő is óvatosan belépett az istállóba, és óvatosan közelített az állathoz. Amikor a ló közelebb jött kinyújtotta kezét, hogy megszagolhassa, majd óvatosan markát is szétnyitotta, hogy az állat elfogadhassa belőle a felkínált ennivalót. Aztán lassan megsimogatta sörényét, amit a ló engedelmesen tűrt.
– Igazi szakértője vagy a témának! – gratulált párjának a gyönyörű nő. – Mit szólnál, ha lovagolnánk egyet!
– Te csak nyugodtan pattanj fel a nyeregbe! Én majd nézlek! – vetette oda a férfi, mert – nem tagadhatta –, időközben újfent visszatért páni félelme.
– Akkor felnyergelek és teszek néhány kört! Te addig menj ki a futtatóra! Én is mindjárt jövök!
A férfi villámgyorsan kisietett az istállóból, és míg a gyönyörű nő felnyergelte egyik kedvenc hátasát, amivel szinte gyerekkora óta már lovagolt azonnal nyeregbe pattant, és kiütegett az istálóból egyenesen a kifutóra.
– Na? Szerinted, hogy csinálom eddig?! – kérdezte lován ülve jócskán meglepett pasiját.
– Szerintem szenzációs! – próbált lelkesedni a férfi, bár valójában igenis nagyon aggódott a párja testi épségéért, hiszen most már terhes volt, és egy másik életet is hordozott a testében.
– Már nagyon hiányzott ez az érzés… - sóhajtott, aztán óvatosan lépésre váltott, és odament a férfihez, aki a fából ácsolt deszkakerítést támasztotta.
– Tudod régebben sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mi lett volna, ha mondjuk állatorvos, vagy valami hasonló leszek, aztán nem is tudom… valahogy másként alakult az egész életem… - kisebb szomorúság vegyült komolykodó hangjába, mint akinek le kellett mondania bizonyos dolgokról.
– A legfontosabb, hogy szeresd azt, amivel éppen foglalkozol! Ezt egyébként mindig anyukám mondogatta.
– …És mennyire igaza van! Tudod mit menjünk vissza a házba és szerelmeskedjünk a saját szobánkban! – romantikus pillanat volt, amit nem lehetett visszautasítani, mégis a férfin érződött, hogy jobb ha betartja a családfő játékszabályait. Így is kisebbfajta botrány kerekedett a kisbaba kérdésből.
– Nem mondd azt édesem, hogy apám miatt fő a fejed?!
– De pontosan miatta! Szerintem irtóra dühös rám, és egy cseppet sem kedvel! – szögezte le, és kicsit máris alábhagyott férfiúi lelkesedése.
– Semmi gond drágám! – fürge villámgyorsasággal már le is ugrott a nyeregből, és kantárszáron visszavezette kedvenc négylábúját az istállóba, hogy újra leszerszámozza. Amikor cirka húsz perc alatt végzett, megint elbővülő, felszabadult mosoly kezdett játszadozni az ajkán.
Kézenfogva sétáltak vissza a kastélyszerű házba, ahol már várta őket a csinos, fiatalos mostohaanyuka.
– Ne haragudjatok a férjemre! Ti is tudhatjátok mennyire régivágású ember. – fogalmazott körültekintően. – De nagyon szeret benneteket! – Itt jelentőségteljesen mostohalánya párja felé fordult: – A munka becsülete sosem szégyen, és bárki bármit mondjon is rám mindenben számíthattok! Érezzétek jól magatokat és persze gratulálok a picihez is! – Két cuppanós puszit adott mindkettőnek, majd elegánsan távozott.
– Hú! Hát mit is mondhatnék?! – vett Szandra egy hatalmas levegőt, majd kifújta. – Nagy kő esett le a szívemről! Nem is annyira rossz mostohaanyukának!
– Szó, ami szó! De ettől még nem nyugodtan meg teljesen…
– Nos ezen segíthetünk, persze csak ha te is akarod?! – nézett rá csábító tekintettel, majd mindketten bementek a tágas, összkomfortos lakosztályukba.

MAGÁRAHAGYOTT JÁTÉKOS 

Négyszemközt vagy külön-külön
tán már semmi jóra sem számíthatunk.
Manipulatív, stratégiai
balett-tánc már az összes nonverbális gesztus,
hitvány, semmirevaló beszéd.
Az ember nyíltan, tömegben elveszti önmagát,
akár az egykori hűséges barátot,
mert kölcsönt adott s pénzét
sosem látja viszont.
Bizalmát is elkótyavetyélte
használt adok-veszek fórumokon.

A burok-magányost
önző-makacs egyedülléte
tartja sakkban s mégis neki tán még lehet
s van esélye a szabad-döntések alanyi jogához,
bár ha jogorvoslat nem lehetséges.
Bűntudat s haszonlesés
mintha már egyszerre alakulnak
s változna át valaki kézzelfogható,
ugyanakkor valóságosan
is tapintható anyaggá.

– Komor-sötét alagutakon át
egészen vesztőhely-gödörig
terjed a trágyalé-bűz,
s az ember akárhányszor
mosakszik ígérgetős, kecsegetős
szép-szavakkal, szappannal,
s tusfürdővel két és fél órán át
a fürdőszobában;
valahogy mindennap egyre
mocskosabban érezheti önmagát.

Miért kell rádöbbenni arra,
hogy sorstragédiák,
s csapások sem egyformák,
– inkább különbözőek?!
Az arcok összetett szimmetriáiban félelem,
s rettenet a jövőtől kocsonyásodva hájasodik.
Önmaga lábában is rendre hasra bukik
a kötéltáncos, még ha figyel
is flörtölő szakadékokra.

A szégyenből rendre halogatott
találkozások egyszer
még váratlanul beköszönnek,
s az embert kérdőre vonják:
,,No! Akkor lássuk csak!
Te hogy csinálnád életed?!”
– meggondolható válaszok helyett
már megint az a szirupos,
Hiányt-pótló, felszínes üresség
fogadja hosszantűrő áldozatait!

BOHÉM ESTÉK, KARAKÁN BARÁTNŐK

A férfi negyvenes évei elején hárhatott, bár ha az ember jobban megfigyelte erősen kopaszodó fején, jóformán néhány árválkodó ezüstszínbe hajló szőrcsomó emlékeztetett egykori dús hajára.
Tizenhat éves, már majdnem önálló felnőtt lányát alig akarta elengedni bulizni, meg diszkózni, hiszen nagyon is jól tudhatta, hogy miféle ócska, sötét, semmirekellő alakok vannak a világban, akikben nemhogy nem szabad megbízni se – de egyenesen tilos velük mindennemű ismerkedés, vagy tartósnak becézett kapcsolattartás.
– Jaj apu! Most mit kell ennyit ízélned! – morcoskodott, durcáskodott kissé túlzásba vitt, erősen kisminkelve, és sokat sejtető minikoktélruhát viselő kamaszlánya, amikor már javában készülődött a bulira, mert úgy volt hogy egyik nagyon jófej csajos barátnője beugrik erte, mert az ősei kölcsönadták neki a vadiúj BMV-jük slusszkulcsait.
– Kérlek szívem… én csak… nagyon aggódom érted… - próbálkozott megbékíteni lázadó, ellenszegülő lányát az aggodó apuka. Hiszen már születésétől kezdve, amint csak megtette legelső lépéseit a mászókára való mászástól kezdve a biciklizésig, és egyéb balesetforrásokig az apuka szinte mindentől igyekezett gondoskodón megóvni lányát, mert azt gondolta ezt megköveteli gyermeke fizikális és lelki fejlődése. Most viszont úgy tűnt, hogy azonnal rombadől hosszú évtizedek alatt felépített teóriái a gyereknevelésről.
– Na nem édes kislányom! Így még véletlenül se mész sehova! Megértetted?! – tért ki kicsit a hitéből, és idegesítette fel magát a csinos, gyönyörű anyuka.
– Jaj anyucikám! Már mindjárt felnőtt csajszi vagyok! Légyszi engedd meg… esküszöm mindenre ami kedves és szent, hogy jó kislány leszek, és nem leszek részeg se, mert utálom a piát… - Kétségtelen, hogy a kamaszlánynak pörgött a nyelve, és megis volt a magához való esze, és tudta is manipulálni a felnőtteket, ha mindenképp elszerette volna érni, amit igazán akart.
– …Ez a smink is nagyon erős kislányom! – kötötte az ebet a karóhoz az anya. – Tudod mit? Ha megengeded, hogy rendbehozzam a sminkedet, akkor elmehetsz, de szigorúan este tíz óráig maradhatsz egy órával se később! – fogott egy nedves törlőkendőt és máris tisztogatni kezdte lánya arcát, majd kezdte rendbehozni szolidabb formában sminkjét. A vörös rúzs helyett inkább rózsaszín szájfényt tett szájára, mert úgy vélte ez mágiscsak konzervatív benyomást kölcsönöz.
– Egy másik ruhát is kellene rád adni, mert kilátszik szinte mindened! – esett újfent gondolkodóba az asszony.
– De anyu! Ez most a legújabb trendi kollekció! Ebben annyira szuperszexinek, és dögösnek érzem magam! Biztos hódítani fogok majd a pasik között! – pördült egyet kihívóan saját tengelye körül.
– Hát ez az édes kislányom! Sajnos ettól félek magam is… - vélekedett az anyuka. – De azért egy kabát biztosan kelleni fog, mert hüvösek az éjszakák…
Alig pár perc múlva, hogy a kamasz lány sminkje szépen rendbe lett hozva csengettek az ajtón. Az apuka ment ajtót nyitni.
– Tessék! Szia Alina! – köszöntötte lánya legjobb barátnőjét, aki szándékosan provokatívan rózsaszínűre festette tépett új frizuráját és kihívó ruhájából kis híján kibuggyanni látszott még fejlődésben lévő, körteformájú melle.
– Csókolom Pista bácsi! Szandráért jöttem… - jegyezte meg óvatosan, mert tudta, hogy a szülők házában nem árt betartani bizonyos kényes játékszabályokat. Végül néhány perc múltán felbukkant Szandra is és sugárzó, csinos lett.
– Szia csajszim! Annyira örülök, hogy mégsem ráztál le! Akkor mehetünk bulizni?
– Mi az hogy! Istenien áll rajtad ez a vadító ruci! – gratuált barátnőjének a vadóc lázadó lány.
– Nagyon köszi! Ez sokat jelent nekem!
– Egy pillanatra lányok! – szólt az ajtóból még utánuk az anyuka, akinek köszönt a másik lány.
– Ugye mondanom sem kell nektek, ha Szandra nincs itthon este pontosan tíz óra nulla nullára, akkor olyan büntetést kap, hogy egy életre elkíséri! Remélem világos voltam! – tette parancsolón keresztbe mindkét kezét a csinos, fiatalos asszony.
– Persze! Ne tessék aggódni semmi miatt Ilcsi néni! Épségben visszahozom!
– És semmi alkohol! Szeretném, ha színjózanok lennétek, amilyenek most vagytok!
– Nyugodtan számíthat rám Ilcsi néni! Értem én a célzást! – emelte esküre az egyik kezét a lázadó kamaszlány.
– Remélem is! Különben fel is út, meg le is út! Érezzétek nagyon jól magatokat! Vezess óvatosan! – adott búcsúzoul egy kicsit ciki anyus puszit kamaszlánya arcára, ügyelve sminkjére, majd ráadta a kabátot, és megvárta, míg beszállnak a másik lány szüleitől elcsórt BMVj-éjébe, és elhajtanak.
- Figyu! Nem akarlak csesztetni, de igazán megmondhatnád a szüleidnek, hogy szálljanak le rólad! Független, tökös csajszi vagy, akinek megvan a saját élete, és akit nem kell irányítaniuk! - Szandra barátnője mindig is híres volt szabadszájúságáról, és amint vezetett, és egymás után szedte be kellően nagy sebeséggel a kanyarokat ez valahogy a felszíne került.
- Alina! Te ezt nem értheted! Nagyon jófejek mindketten, de vannak elvárásaik! Az apám annak idején élt-halt volna ha felveszik a Színművészetire, de helyette tanárnak ment, mert pénzt kellett keresnie! Nagyon sok mindenről lemondtak csakis azért, hogy nekem jobb sorom legyen! Nem élhetek vissza ezzel.
- O.K. Csajszi vettem az adást! És mit szeretnél a bulin csinálni?!
- Tudod van egy jófejnek tűnő srác a Róbi, aki nagyon bejön és esetleg arra gondoltam... szóval... tudod...
- Te most hülyíteni akarsz??? - csodálkozott jócskán a másik lány. - Pont azt a szerencsétlen lúzer Róbit nézted ki magadnak, hogy sámroljatok, meg szexeljetek! Szánalmas egy ötlet, ha engem kérdezel!
- Alina légyszi ne legyél már ennyire genyó! Inkább segíthetnél! Fájdalmas dolog a szex?! - kérdezett rá nyíltan.
- Hát... attól függ kisanyám, hogy kinek mit jelent a testi, fizikális fájdalom nem igaz?! Egyébként nem annyira nagy kunszt, de azért óvszerre minden esetben szükségetek lesz, ha nem akarsz kilenc hónap után gyilkos bálna-pocakkal a gimiben fel-alá sétálgatni.
A BMV valósággal percek alatt ott termett a buli helyszínén. A felkapott szórakozóhely valósággal úgy zsongott, akár egy felzavart, megbolygatott mégkaptár benne sok ezernyi bulizni vágyó, főként kamaszkori fiatallal.
A két csinos kamaszlány egyszerre szállt ki az autóból, és kart-karba öltve indultak el a szórakozóhely felé, ahol máris két benga, kigyúrt biztonsági őr állta utjukat:
- Bocsika hölgyek, de ez a rendezvény nem ennyire fiatal kiscsajoknak való! - állta el az útjukat az első őr, ravaszkás mosoly kíséretében.
- Na akkor skubizzál ide tahókám! Vagy beengedsz de most rögtön minket, vagy elbúcsúzhatsz a húszezertől, amit megkaphatsz! A választás egyedül csak rajtad áll! - Alina már vette is ki a ropogós, vadiúj húszezer forintot kistáskájából, és feltűnően meglóbálta ösztönzésképp az őr előtt, aki most - úgy tűnt -, jobb belátásra tért, mert azonnal elállt az útjukból, majd kissé megszeppenten közölte, hogy két férőhely azért mégiscsak akad. A két kamasz vígan, jókedvűen besétált.
- Látod mit tesz egy kis készpénz! - vetette félvállról oda Alina barátnőjének, aki nem győzött csodálkozni.
A két lány máris a pulthoz lépkedett, és Alina mindkettejüknek rendelt valami alkohollal jócskán dúsított koktélt.
- Hölgyeim! Az italokat csak személyi igazolvány felmutatása eseten tudom kiadni! - közölte velük a jóképű, latinos arcú bármixer.
- Te most szórakozol velünk csávókám! Micsoda egy faramuci helyzet! - Alina megint belenyúlt a kistáskájába és rögtön két hamis igazolvánnyal rukkolt elő, majd meglobogtatta a mixer orra előtt.
- Így már jó lesz faszikám?!
- Természetesen! Jó szórakozást! - adta át a két koktélt, majd ment kiszolgálni a többi vendéget is.
- Látod csajszim! Csupán csak fellépés kérdése ez az egész! - Alina nagyot kortyolt a koktélba, és látszólag tett az egész világra.
Szandra elsőre félt megkóstolni egy koktélt, mert émelygéssel vegyes hányingerérzet kerítette hatalmába, ha alkohol közelébe került, de aztán meglepően kellemesnek találta koktélját.
– Na, csajszim? Hogy ízlik ez a kis koktélocska? – kérdezte kíváncsian Alinda.
– Hát egészen tűrhető, bár én ki nem állhatom az alkoholt! – jelentette ki Szandra, miközben igyekezett kicsit egyensúlyozni a színes, kacskaringós formájú szívószállal, hogy a szájába betaláljon.
Két kigyúrt, öltönybe bújt férfi szinte azonnal kiszúrta magának a két fruska, csinos lányt, mert most úgy tűnt mindketten felemelkedtek asztalaiktól, és egyenesen feléjük masíroztak:
– Na, mi a pálya lányok? Hogy telik az este? – kérdezte az egyik üzletember, spáci, méregdrága karórát, és jó vaskos aranyláncot viselt bika nyakán.
– Szerintem egész jól elvagyunk!
– Hát ez szuper! Tudjátok kislányok a haverommal arra gondoltunk, hogy meghívánk benneteket egy italra, és esetleg – persze csak, ha ti is jónak látjátok –, nyugodtan odaülhetnétek a mi asztalunkhoz! Hogy tetszik ez a felállás?! – Volt valami mohó birtoklási vágy a tekintetében, ami azt üzente: ,,Cserkéssze csak be nyugodtan a friss pipihúst!”
– Egyelőre itt nagyon jól elvagyunk, de kösz a meghívást kispajtás! – vágta ki magát Alina.
– Talán kérdezzük meg a szépséges barátnődet is, hogy ő vajon mit szól az ötletünkhöz! – fordult az öltönyös kigyúrt férfi Szandrához, és mohó vizslatni kezdte koktélruháját.
– Én… inkább a barátnőmmel értek egyet… de még egyszer nagyon köszi… – vallotta be félszeg kislányos hanggal.
– Hát ti tudjátok csajok, de ha mégis esetleg meggondolnátok magatokat akkor ott ücsörgünk a haverommal a hátsó V.I.P. boxokban. Nem bánnátok meg! – tett még egy kissé elcsépelt kísérletet a két kamasz lány megpuhítására.
– Hé kispajtás! Talán süket vagy, vagy mi a jó franc bajod van neked, mi?! Ha azt mondtuk, hogy köszi, de nem, akkor ezen mi annyira nem érthető?! Talán értelmi fogyatékos vagy, vagy mifene?! – fakadt ki Alina, ám a következő percben máris nagyon úgy tűnt, hogy azonnal megbánta, mert a kigyúrt férfi arcán vészjósló, bosszúszomjas kifejezés suhant át, mintha azt akarná üzenni itt helyben összeroppantja bárki csontjait.
– Attól tartok kicsi cicám te még nem tudod, hogy kivel beszélsz! – villantotta rá egyenesen agyarfogait. – De van egy olyan érzésem, hogy mire véget ér a bulizás megfogod tudni…
– Ez most fenyegetés akart lenni te bögyös Kingkong, mert kurvára megjedtem! – vágta a szemébe a válaszát Alina, és még csak meg se rezzent a hangja.
– További kellemes estét a hölgyeknek! – ezt már a kigyúrt férfi másik haverja mondta, aki belátta, hogy fölösleges balhékeverésre semmi szükség, és inkább visszamentek mindketten a saját V.I.P. páholyukba.
– Látod kisanyám! Így kell ezekkel a tahókkal bánni! – jelentette ki nem kis melldöntegő büszkeséggel hangjában Alina. – Sajnos az ilyen emberek más szóból ritkán értenek! Mindegyik csak az egyéjszakás kalandot keresi.
– Bizonyára…
– De most inkább táncoljunk, és szórakozzunk elvégre azért vagyunk itt, vagy mifene! – Azzal a kamasz lány szabályosan felrángatta barátnőjét ültő helyéből, és egyenesen a tágas táncparkettre vonszolta, ahol máris ringatózni, dogálni kezdte magát a techno, hip-hop és egyéb zenei stíluselemeket felvonultató zenére, és Szandra is igyekezett mindent megtenni, hogy úgy látszódjon, hogy azért jól, és felszabadultan érzi magát.
Később aztán rendeltek még jó pár koktélt, és mivel Szandra ez idáig nem ivott alkoholt az este közepére már majdhogynem totálisan elázott, és szervezete teljesen felmondta a józanság állapotát. Úgy festett mint egy folyamatosan ostobaságokat, semmiségeket fecserésző, állandóan mosolygó, és persze nagyon is jókedvű lány, aki igenis kimeri mondani saját véleményét bármiről, ha megkérdezik. Hiába! Az alkohol bizony jócskán megtette a hatását.
– Hát csajszim, te aztán jócskán eláztál! Mit szólnál, ha leintenék egy taxit és szépen hazamennék?! – kérdezte Alina, akin egy csöppet sem érződött, hogy az este folyamán ivott akár bármit is.
– Lehet, hogy igazad van… kicsit furán érzem magam… - válaszolta, majd egy óvatlan percben lehányta a bárpultot a bármixer srác nem kis megdöbbenésére, aki most nyomban a segítségre sietett, és éppen keze ügyében lévő rongyaival igyekezett feltakarítani a kiadós hányás érzékelhető nyomait.
– Hölgyeim! Minden rendben van? Hogy érzik magukat?! – érdeklődött aggódva, segítőkészen, miközben hevesen törölgetni kezdte az eláztatott pultot.
– Igen, minden rendben lesz hapsikám! A barátnőm kicsit sokat piált, de mindjárt hazaviszem!
– Esetleg hívjak egy taxit? – vetette fel jó ötlet gyanánt a srác.
– Mi tagadás az most kurva jó ötlet lenne! – egyezett bele a karakán kamaszlány.
A mixer srác azonnal hívott egy sárga taxit. Még szerencse, hogy pályafutása során rengeteg emberrel kötött kisebb-nagyobb ismeretséget, így pontosan tudhatta, hogy kik azok, akikre az életét és mások életét is nyugodt szívvel rá merné bizni, mert nem verik át az embert. A taxi tíz percen belül már a szórakozóhely melletti kis utcácskában várakozott utasaira. A mixer srác segített Alinának karon fogni az elázott másik kamasz lányt, és meghagyta taxis haverjának, hogy bánjon úriemberként a hölgyekkel.
– Nagyon köszi a segítséget hapsikám! – köszönte meg Alina, amint igyekeztek Szandrát óvatosan a kényelmesebb hátsó ülés biztonságába helyezni.
– Örülök, ha segíthettem! Egyébként Máté vagyok! – mutatkozott be a mixer kezét nyújtva.
– Alina! Én is örülök! – szorította meg a másik kezét, majd a taxi máris elviharzott Szandra szüleinek lakáscímére.
Amikor a taxi megállt Szandráék lakása előtt Alinának nem ártott valami fedősztrorit rögtönöznie – persze csak –, ha el akarta kerülni a totális beégést, hogy barátnőjét sikerült leitatnia.
Hármat csöngetett. A szülők közül még így hajnali három óra magasságában is ébren voltak, különösen az apuka aki mindennél jobban féltette lányát. Az anyuka nyitott ajtót, és valósággal alig kapott levegőt a döbbenettől. Még soha az életben nem látta lányát ittas állapotban, most pedig úgy nézett ki Alina karjai közt, akár egy kifacsart mosogatórongy.
– Hát mi? Hol jártatok?! – kérdezte karba tett kézzel.
– Ne tessék haragudni ránk Ilcsi néni, de bulizni voltunk egy menő szórakozóhelyen, és Szandra megkóstolta egynéhány alkoholos koktélt, aztán… szóval… tetszik tudni… kissé elázott és a fejébe szállt… – próbált tapintatosan fogalmazni, de más egyéb szerencsére nem történt, és legalább nem sérült meg senki.
– Á, értem! Nos nagyon köszönöm a segítségedet Alina! A többit majd elintézem! Most hazamehetsz! Üdvözlöm a kedves szüleidet is! – az Anyuka igyekezett gyöngéden, óvatosan átkarolni félig kómás, másnaposnak kinéző kamasz lányát, és óvatosan bevinni a lakásukba. Alina pedig ki tudja hova ment a furcsa este után.
A gondoskodó anyuka azonnal levetkőztette és pizsamáma bújtatta lányát, majd azonnal ágyba dúgta és betakargatta. Az alkohol utóhatását is jobb ha kialussza kamatostul az ember, és majd holnap kiadósan elbeszélgetnek. Egyelőre még nem döntötte el, hogy kamasznak való beszélgetés lesz-e vagy érett felnőtt nőnek való mondandó. Úgy vélte maradjon csak meg a kettő közötti kényes átmenetnél.

BARÁTOK SZÖVETSÉGE

Kornél egy nagyon szeretni való, örök-gyerek figura. Igaz, ami igaz százkilencvenöt centis, nagy melák, kellőképpen kihangsúlyozott úszógumikkal főként a dereka tájékán, mégis egy olyan fickó, akit – márha az ember -, egyáltalán őszintén, és teljesen igazán megismer azt mondja rám: Igen öregem! Ez egy igazán csupaszív pasas!
Éppen halálosan bele volt zúgva Zsófiba, akivel az egyetemen csoportársak voltunk, csak míg mi egy B-csoportban voltunk, neki – ki tudja miért? –, az A csoport jutott.
Kornél valami miatt sosem értette, hogy neki miért nincsen csaja? Illetve nem is igazán ez volt a szempont, elvégre a kamaszkorban az ember – legalább is –, fizikálisan hát jócskán megváltozik, és míg odabent szervezete bugyraiban mondhatni veszettül dobolnak, zsonganak, dolgoznak a milliónál is több hormonok, ami miatt totálisan felborul a milliónyi kis molekulája, és sejtje, addig az ún. szerelem néven ismert biókémiai folyamatban talán az endorfint termelő hormonok sem bizonyos, hogy egyedül a boldogságért felelősek. Így utólag visszagondolva Kornél azért viselkedett furcsán, mert míg a fiúk hasizmokat, bicepszeket villantgattak, és szándékosan bodis pólóingeket viseltek, hátha valami csoda folytán majd lesz egy-két kifejező tetkójuk, és a lányoknak is szép, gömbölyded formáik kerekedtek, addig szegény Kornél maradt olyan, amilyen volt: egy százkilencvenöt centis, kissé elhízott, és magas vérnyomással küszködő mackó Hulk, akin – márha nem ismerték –, kiadósan gúnyolódtak, és röhögtek a többiek.
– Kedves Kornél! Megbocsáss, de egy lényeges, és el nem hanyagolható kérdést szeretnék feltenni neked… – kezdem kicsit a kíváncsi furkálódást, elvégre talán a legjobb haverom ezúttal komolyan mégiscsak becsajozott, és ez bizony nem elhanyagolható szempont.
Rámnéz azokkal az ártatlanságot, gyermeki naivitást szándékosan tükröző, kifejezően bociszemeivel, és valósággal megrészegülve átmenetileg az idillikus szappanoperák világára olyannyira jellemző klissészerű, csöpögős romantikáktól jelentőségteljesen közli:
– Öregem! Ő álmaim asszonya! Annyira egy hullámhosszon vagyunk érted, hogy szó szerint be tudjuk fejezni, ha kell egymás gondolatait is! – pufók mackó arca valósággal sugárzik a férfiú önbecsülés kicsattanó boldogságától, mint aki ténylegesen megtalálta végre harmincöt éves korára a helyét a nagyvilágban, és végre kimondhatja: gyökereket fogok ereszteni, és már senki se hívhat Lúzernek!
– Hát öreg haver! Teljes szívemből gratulálok neked! – felelem, majd jön egy kissé faramuciskodó baráti kézfogás, miközben én arra gondolok, hogy vajon mit ronthattam el jelenlegi mennyasszonyjelöltemmel kapcsolatosan, amikor alig pár napja még minden a látszat-tökéletesség rúzsaszínszirupos Barbie-mintás ködében vesztegelt?!
– Szeretnélek megkérni kedves Ákos, hogy légy a tanúm! – jelenti be nem kis ünnepélyeséggel szónoki hangjában. Kijelentése – mondanom sem szükséges –, jócskán váratlanul ér, hiszen alig ismeri a barátnőjét. Óvatosan megpróbálok puhatolózni, hiszen legrégebbi barátom miatt szinte már kötelezőnek érzem, hogy megvédjem barátságunk sziklaszilrádnak hitt, és megingathatatlan intézményét:
– Figyelj csak, Kornél? Mióta ismered a hölgyet…? – kérdezek rá nyíltan.
– Egy hónapja! – legyint. – Már megbocsáss Ákos, de mégis ki a jó fenét izgat az, hogy mióta ismerem?! Lényeg a lényeg: egy hullmhosszon vagyunk, és eltéphetetlen kötelék van közöttünk, ami frenetikus szerelmeskedésbe torkollik, ha akárcsak a csajomra valahol, vagy valamikor rájön a prütykölhetnék! Csak nem vagy máris féltékeny?! – sandán néz rám, mint kisrác korunkban, amikor – nagy általánosságban –, neki kellett megvédenie ha felbukkantak sanyargatott, szánalmas életünkben a bandavezérek, és rendszerint megakartak verni.
– Ugyan már, hapsikám! Hát hova gondolsz?! – kérdezek vissza, majd magamban úgy döntök, hogy legalább is egyelőre jobban teszem, ha jegelem a témát, hogy fel ne izgassam haveromat. Inkább másra terelem a szót.
– …És mondd csak édes egy öregem? Miént és hogyan tervezed a lánykérést, mert feltételezem, hogy romantikus és luxuskörülmények között, igaz?! – nézek rá, mint aki még egyáltalán nincs beavatva a nagy titokba, és ez bizonyos szempontból még igaz is.
– Hát… arra gondoltam, hogy Jutka imádja a Maldív-szigeteket, vagy Thaiföld esetleg… nem is tudom… - habozik, mint aki még nem egészen biztos a dolgában, majd hozzámfordul afféle mentőöv-segítségért, hátha tudnék rögtönözni valamit.
– Hú! Hát nehéz kérdés! Valami gyönyörű és egzotikus hely kétségtelen, hogy azonnal leveszi a lábáról, de szerintem azért nem árt, ha anyagilag – legalább is –, kicsit utánaérdeklődsz, hogy mi mennyibe kerül.
– Ó, azzal nem lesz gond! Jutka már vagy tonnányi prospektust, meg katalógust megnézett, és kis füzetecskébe fel is írta a trópusi, még megfizethető szigeteket. Na és mi a helyzet Óceánia, Frizsi, vagy esetleg Balival?! – néz rám boci-bamba kisfiús szemeivel tétován.
– Figyelj öreg! Ezt te is tudod, hogy nektek kell eldöntenetek, elvégre ti vagytok belezúgva egymásba totálisan! Ha a gyönyörű barátnőd imád, akkor bárhol boldogok lesztek! – adom meg barátomnak a végső löketet, mert hirtelen felpattan ülőhelyéről, mint akit valami barátságtalan bolha, vagy szunyog csípett meg, újból kezetrázunk, majd közli, hogy a héten valamikor szeretne felugrani a lakásomra, hogy bemutassa álmai nagy őjét.
– O.K. Öreg! Annak szívből örülök! – búcsúzom tőle, majd mint aki még mondani akar valamit, de nem meri bevágja magát a középkategóriás kocsijába, amit nemrég hozatott a szalonból, hogy aztán fűnek-fának kicsit eldicsekedhessen vele kicsorgó kerekekkel már ki is lő a közúti forgalomba.
A következő héten valahogy nekem sem úgy megy a meló, ahogy azt szigorúan elsősorban önmagammal szemben megkövetelem. Előbb a kotyogós kávéfőzőm mondja be az unalmast, amit alig két hete vettem, később pedig, amikor kaját szeretnék melegíteni home office üzemmódban a vadoúj, szuperszónikus mikrohullámúm is beadja a kulcsot. Még szerencse, hogy mindkét garancialevelet, és jótállási papírt gondosan elzártam, és megtartottam, mert a nap hátralévő része azzal telik, hogy visszaügetek autóval az egyik közelbe lévő nagyelektronikai üzletlánc áruházába, és megkérek egy fiatal előadót, hogy segítsen ki. Az idő sajnos még így is eltelik, mert fél egy lesz mire a vadiúj kávéfőzővel, és zsír új mikrohullámú sütőmmel boldog büszkeséggel kitolom a bevásárlókocsimat az áruház autóparkolójába. Persze a nap nem volna az igazi, ha egy szemfüles és kissé gyanakvó biztonsági őr azonnal nem állítana meg, és kérdéseivel nem fírtatná, hogy az adott elektronikai műszaki cikkekre miként és hogyan tettem szert. Megpróbálom pánikhangulatomat, és notórius idegességhullámomat visszafogni, amikor megmutatom az összes blokkot, és hivatalos, pecséttel ellátott formanyamtatványt, mire a marcona, kigyúrt őr mindent rendben talál, és végre valahára utamra enged.
Amikor hazaérek első dolgom, hogy beálljak a forró zuhany alá, és megpróbáljam kitisztítani a fejem, és gondolataim, miközben azon agyalok, hogy nem ártana Kornélnek valamiféle ajándék, elvégre mégiscsak nagy döntésre készül, és ez sosem elhanyagolható szempont.
Végül aztán a hét közepetáján délután három óra magasságában okostelefonom párat csörög. Mint később kiderül Kornél az, és szeretne barátnőjével meglátogatni, persze csak ha nem gond.
– Te most hülyeskedsz hapsikám?! Várlak benneteket nagy szeretettel! – közlöm vele egyértelműen, hiszen más se jut eszembe. A vonal túlsó végén még hallható egy kuncogó, kicsit idegeskedő női vihogás. Biztos az aktuális barátnő lehetett az.
Mikor kora estefelé betoppanak szinte szóhoz sem jutok. Kornél mintha szándékosan csak erre az ünnepi alkalomra megemberelte volna magát; elegáns, méregdrága öltönyt, inget, és fekete szövetnadrágot vett, míg mennyasszonyjelöltjén a legújabb divatkollekció pompázik, és olyan csinos, bombázó és dögös, akár egy szupermodell. Kinyitom előttük a lakás ajtaját, mire mindketten kissé tétován, megszeppenten belépnek, miközben illendően leveszik cipőjüket, holott kicsit még ragaszkodtam volna hogy tartsák csak nyugodtan a lábaikon.
– Hát… kedves barátom Ákos! Szeretném neked bemutatni a mennyasszonyomat... - közli tétován, kissé idióta, gyerekes vigyorral a száján, majd maga elé tessékeli gyöngéden, óvatosan a gyönyörű, karizmatikus, és rendkívül vonzó szupermodellt.
- Novák Boróka! - nyújtja nagyon finom, hosszú kezeit kissé megilletődötten, szabadkozva, de azért még mindig határozottan. - Igazán örülök! Kornél már nagyon sokat mesélt rólad! - jegyzi meg, majd cinkosok módján mintha féloldalról össze is kacsintana megszeppentnek látszó vőlegényével.
- Hát ennek igazán örülök! - megpróbálom viszonozni kissé szerencsétlenkedve a kézfogást, mert bevallom férfiasan ennyire szuperdögös, egzotikus hölgyeménnyel azért mégiscsak meglepően ritkán találkozhat az ember. - Nyugodtan foglaljatok helyet a nappaliban, ha nem okoz gondot! Érezzétek magatokat teljesen otthon! Csak kényelmesen! - meglehet kicsit máris utasításszagúra vettem a figurát, mert Kornél bizalmasan rámmosolyog, majd bevezeti az arajelöltet a nappaliba, ahol jóformán egy nagyképernyős plazmatévé, egy legalább tíz évet betöltött Dvd-lejátszó, és vagy tonnányi könyvek kupacai sorakoznak; igaz nem ábécé sorrendben, sokkal inkább műfajok szerint csoportosítva.
Vesztett kapkodó gyorsasággal igyekszem kirohanni a kiskonyhába, hogy egy kis üdítővel, vagy aperitiffel kedveskedjek, aztán azonnal kapcsolok, hogy semmi alkohol nincs a lakásom táján, elvégre sosem iszom szeszt. Kissé kiábrándultan térek vissza a nappaliba mindössze három poharat szorongatva, és egy kétliteres kólásflakont.
- Bocs, de csak ez van itthon! Elnézéseteket kérem... - mintha máris mentegetőznék, holott elviekben ez az én lakásom.
- Semmi gond haver! Én is már régóta próbálok leszokni! Káros szokás! - jegyzi meg lezseren viccelődve haverom, mire a szuperbombázó hölgyemény is elereszt egy gyönyörű, kifejező mosolyt. Arra gondolok, hogy vajon én miért nem voltam ennyire szerencsés szinte sosem, hogy legalább egy fantasztikus barátnő lett volna mellettem, aki kivételesen kicsit még szeretett volna is! Aztán a pillanatnyi féltékenység kis szörnyecskéje mintha beférkőzne hevesen dobogó, zakatoló szívembe, hogy aztán óvatosan leüljek a fotelbe, és szemmel tartsam a turbékoló szerelmes párt.
- ...És hogy ismerkedtetek össze, ha szabad megkérdezni? - fontos, nem elhanyagolható kérdés.
Tétován, kérdőn egymásra néznek, mint akik máris szavak nélkül is tökéletesen képesek a gondolatok spontán cseréjére, majd a gyönyörű nő elkezd vége-hossz nincs történetébe:
- Hú... tehát én konferansziéként is dolgozom néhány rendezvényen, melyet cégeknek, multinacionális vállalatoknak szoktak tartani, és hát - ahogy az lenni szokott -, az egyik ilyen rendezvény keretében amikor egy mikrofonnal zsonglőrködtem, mert kisebb technikai problémák adódtak azonnal megakadt a szemem egy nagyon jóképű pasin... és a rendezvény után beszélgetni kezdtünk, majd Kornél megkérdezte, hogy nem venném-e tolakodásnak, vagy nyomulásnak, ha randit kérne tőlem, mire azt feleltem, hogy ritka az olyan pasi, aki egyszerre jófej, és még humorérzéke is van, így hát már az első hét után megtartottuk az első randinkat, amit aztán jó sok követett, és most itt vagyunk! - Hangja csilingelő, vágyakozó egyszerre. Mintha egy szerelmes nő szeretné az érzéseket is megélni, nem csupán tétova szavak formájában. Ahogy az ember hallgatja mintha megtalálná az oly régóta sóvárgott tökéletes, és kiegyensúlyozott lelki békéjét, ami - azért valljuk be -, ritka dolog.
- Persze azért nem volt éppen egyszerű dolog eljutni a randira... - szól közbe dörmögősen Kornél, csakhogy ő is mondhasson valamit. - Mire sikerült egyáltalán számos vicces jelenet lejátszódott kettőnk között...
- Amikor a Margit-szigeten sétáltunk, és egy bámészkodó kutyus éppen megszaglászta a tűsarkú cipőmet, majd gondolt egyet és azonnal levizelt, az nem volt éppen egy kellemes dolog, de Kornél igazi lovag volt, mert megpróbálta egy tiszta zsebkendővel eltüntetni a kutyapisi nyomait... - itt vágyakozó szempillarebegtetésekkel igyekszik mustrálni a vőlegényt.
- Ó... hát ez... valóban kellemetlen lehetett...
- Az is volt, de az én csajom tökös és talpraesett, mert szinte fel se vette, és nagyon jó kis randi lett belőle a nap végére.
- ...És mi a helyzet veled Ákos? - fordul felém érdeklődve a gyönyörű nő. - Mivel foglalkozol? Van barátnőd?
Be kell vallanom, hogy igen-igen kényes témát hozott fel, de talán jobb is, ha az ember az őszinteségbe próbál belekapaszkodni, minden más csupán csak utána következik.
- Édesem ezt a témát talán... - óvatosan megpróbálja figyelmeztetni mennyasszonyát Kornél, mert érzi, és tudja, hogy nekem egyéni játékszabályaim vannak, amikre igenis oda kell figyelni, és muszáj betartani őket.
- Ó, bocsáss meg! Csak ha szeretnéd... - szabadkozik, mint aki így kíván máris elnézését kérni, hogy szóba hozta.
- Semmi baj! Megpróbálok válaszolni. – kontrázok, mert az a célom, hogy azért a közvetlen, oldott jó hangulatot mindenképp megőrizzem. – Tudod volt egy komoly kapcsolatom, és borzasztóan sokára hevertem ki ennek mindenrendű utóhatásait.
– Én őszintén sajnálom… - böki ki, és valahogy annyira tüneményesen, bájosan, és őszintére sikeredik ez az egész, hogy kivételesen szeretnék neki hinni. – …De azért gondolom azóta voltak kapcsolataid… - puhatolózik, mert lehetséges, hogy ösztönző kíváncsisága erősebb.
– Az a szomorú igazság, hogy sajnos nem… - vallom be.
– Tudod édesem Ákos egy különc csodabogár, akinek szabályai vannak… – szól közbe Kornél, aki kötelességének érzi most is, mint már annyiszor, hogy tartós védelmemre kelljen, már amennyiben veszély fenyegetne.
– Mivel foglalkozol most éppen jelenleg? – tér át rögtön egy másik kevésbé kínos témára.
– Nemrég belevágtam csak úgy a magam kedvtelésébe a forgatókönyvírásba, de írok még verseket, regényeket, novellákat stb. – kezdem szépen fejtegetni. Úgy tűnik a gyönyörű nő érdeklődését egy csapásra felkelthetem, mert mintha homlokegyenest azonnal egy megváltozott hozzáállással kezdene hozzám viszonyulni.
– Ez nagyon izgalmas, mert nekem is van jópár tévés kollegám, és szakmabéli. Ha szeretnéd egyszer szívesen összehoznék számodra egy szakmai találkozót. Hátha valami jó dolog is kisülhetne belőle.
– Tudod édesem Ákos annak idején filmet szeretett volna készíteni, csakhát ezt is leírták mint az összes többi gyerekes, naiv álmot, amit a kreatív, alkotók valaha is kitaláltam.
– Igen! Szomorúan hallottam én is bizonyos dolgokat, de azért nem szabadna így nekikeseredni, nem igaz?! – Esküszöm van valami mélyen elrejtett belső lélekenergia a sugárzó hölgyeményben, ami jótékonyan, optimistán hat szinte minden ember személyiségére, akivel csak kapcsolatba került eddig. Észreveszem, hogy már nem szorongok, nem esek totálisan kétségbe annyira, mint előtte.
– Hát… igen…
– Tudod van van néhány barátnőm, akik nagyon szívesen megismerkednének veled! – jelenti ki. Nem ismerem az ok-okozati összefüggések láncolatait, holott sosem voltam tapasztalt a hölgyügyek zavaros vizeiben, mindenesetre néhány hónappal később öltönyben jelenek meg, mint az egyik legjobb barátom tanúja a haverom kissé puccos esküvőjén. Mindenki nagyon boldog, és sugárzik a boldogságtól, és mikor a mennyasszony is fogadja a közel háromszáz fős vendégsereg gratulációit az újdonsült feleség bizalmasan kézen fog, és elvezet engem egy legalább ötfős hölgykoszorúhoz, mert megígérte:
– Sziasztok csajok! Nagyon köszönöm, hogy eljöttetek az esküvőmre! Szeretnék bemutatni egy valódi különc legendát, aki az újdonsült férjem legjobb barátja, és szeretne ismerkedni… – közli barátnői felé fordulva ravaszkás mosolya kíséretében, majd átad a szebbnél szebb szintén szupermodelszerű hölgyeknek, akik tüstént érdeklőve, kíváncsian kezdik hallgatni hajótörött, kissé kisiklott Robinson-életem bukfenceit, és bukásait, és mikor a díszes násznép a lakodalomra készül két gyönyörű hölgy zokszó nélkül karon fog és együtt megyünk mulatni, míg én – szerencsémre –, színjózan vagyok, hogy megéljem tiszta fejjel a szerencsés pillanatokat.

LÁTSZATOK FOGSÁGÁBAN

Hányszor kívántam volna fű-fickó koromban
a titkos csiga-járatokon át
színész-öltözőkbe beosonni,
mint láthatatlan túlvilági barátságos kísértet,
kósza szellem.

Jó lett volna akkor csalódva kicsit
csalva a tágas recsegő-ropogó
deszkákra fellépni s akár Jámbor Yorick,
Fastaff, vagy Graciano felemelt fejjel
a nézők közé megvallva kimondani
a hétköznapi élet kicsinyes, naiv,
ártatlannak tetsző, szent-hazugságait.

Ó, gondolatban úgy üdvözöltek engem
Thália nemes panoptikumában,
mint régi visszajáró kedves vendéget,
aki csupán legfeljebb csak addig marad,
míg kedvenc színésznője arcát
egészen közelről láthatja kívánva neki:
,,Nagy kalappalt” – a nyilvános szerepléshez.
– Bokros tréfa, emberi gesztus
– annyi sem sok nem tett a színház,
mert a pénz mindig felülről csörgezedett,
s mert egy színésznek
minduntalan megvan kötve a keze!

Rajzolt-mosolyt, ragasztott glóriát,
angyalszárnyat ragaszt magára,
hogy az átlag ember
már minden esetben híven-hűen elhigyje,
hogy a Valóság is csupán
csak egyfajta megbocsátható,
idilli látszat, gyerekes kis csacskaság.

Sosem érthettem,
hogyha bárki eljátszik
egy karakter-szereplőt,
s szeményiségét radikálisan átalakítja,
viselkedés, etikett s mi egyebek
– miért van az,
hogy a világot jelentő deszkákról
való lelépést követve úrrá lészen
rajta a gyilkos hübrisz-gőg,
fennhéjázó flegma-kivagyiság?!
,,Az csak egy szerep volt Kedves Uram!
Remélem megérti!” – felelt.

– Figyeltem sebezhető lelkemben
a szomorúság, s nyughatatlan bántatok
sodrását s akárcsak
egy árva kisgyerek tiltakozón sírásban
törtem ki a felújított mellékhelységek egyikében,
s odakint egyre zajlott
a mindenkit megtévesztő nagy színjáték!

TITKOS, ROMANTIKUS VÁGYAK 

– Szia… – hallottam azt a semmivel sem összetéveszthető, kellemesen bájos, ugyanakkor huncut csicsergő hangot, amit csak a valódi csupaszív emberek képesek kimondani.
– Ö… Üdvözlöllek… Segíthetek valamiben…?! – érdeklődtem a magam szerény, ártatlan, gyerekes naivságában, hiszen fogalmam sem lehetett, hogy a mobil túlsó végén vajon milyen hölgy csacsoghat velem.
– Valld csak be édes drágám, hogy fingod sincs róla, hogy ki vagyok? – Hangja egyszerre volt kekeckedő, kicsit rámenős, ugyanakkor flörtölő is egyben, mint általában azoké az embereké, akik előszeretettel szeretik önmaguk szűkebben vett környezetét és benne az embertársaikat is tesztek, gyerekes tréfáknak alávetni, egész egyszerűen abbéli félelmükben, mert senkiben sem hajlandóak maximálisan, vagy eléggé bizalmat szavazni.
– Bocsáss meg… sajnos szabad a gazda… – a hangom levertnek, picit megbántottnak tűnhetett, mert a vonal túlsó végén hallottam egy nagyon jellegzetes, nagylélegzetű sóhajt, olyat, amiben benne van az egész nyomorúságos, és viszontagságos élet, majd – érdekes módon –, ez az egész átcsapott váratlanul őszinte pátyolgatós visztalásba:
– Jaj kis drágám! Te is tudod, hogy imádlak téged! Ne legyél már annyira durci! Hallod-e?! Sümegi Kinga vagyok a gimiből! – közölte, amikor már felismerhette, hogy a nem látott személyekkel bajban vagyok.
– Ó… – őszinte meglepetés. – De jó hallani a hangodat! Hogy vagy mostanság?! Mivel foglalkozol?! – váratlan ötlettől vezérelve valósággal rohamot indítottak összekúszált gondolataim házába a halmozott kérdések. Már legalább húszon egynehány éve egyáltalán nem is találkoztunk, és akkor egyszer csak a sors útjai váratlanul közbeavatkoztak – persze szigorúan véve –, jószándékúan szerteágazó, változatos életünkbe.
– Figyelj csak életem! Lenne itt egy kisebb problémám… – kezdett bele hosszúra ígérkező mondókájába. – Volna kedved talizni velem mondjuk a belvárosban, és ha meglehetne oldani akkor ma úgy a délelőtti órák környékén mondjuk fél tízkor?! – hangja egyszerre tűnt kissé zaklatottnak, szokatlannak, és elvesztettnek, mint akit elgázolt egy kisebbfajta kamion, vagy buldózer. Még a légzése is szabálytalan volt, mintha sírás környékezné.
– Ö… persze… semmi gond… rendben… Jól vagy drága…?! – éreztem, hogy ennél idiótább kérdést valószínűleg fel sem tehetek, aki talán éppen most megy át élete gyökeres felfordulásán, vagy letargiáin egyszerre.
– Annyira imádlak, hogy mindig másokért aggódsz, és hogy semmit se változtál a hosszú évtizedek alatt… Akkor nagyon várlak a belvárosban mondjuk a Ferenciek-terén. Rendben lesz így?! – kérdezett vissza a biztonság kedvéért.
– Hogyne! Természetesen! Szeretnéd, ha vinnék valamit?
– Egy nagy adag papírzsebkendőt, és sok-sok szereteted drágám! Milliosok puszit addig is! – azzal bontotta a mobilhívást, én pedig már azon filóztam, hogy megint vétettem egy fatális, idióta, nem szándékos baklövést, melyet valószínűleg brutálkemény meló lesz majd rendes helyrehozni.
Mivel fél tízig még azért volt bő két órám addig a hálóból gyorsan előbányásztam a kamaszkori, gimis osztálytablókat, és fényképeket, hogy egy kicsit szellemileg is nosztalgiázhassak a régi szép időkről. Kinga mindig is gyönyörű lány volt, nem csupán kívülről, de a lelkében is. Még most is élénken emlékszem az első találkozásunkra, mely azért jelentett számomra rendkívül sokat, mert alapból nehezen ismerkedő, és barátkozó, remete típusnak mondanak azok, akik még nem ismernek.
Később a közös osztálykirándulások alkalmával, amikor leégtem balszerencsémre a tűző napon, Kinga volt szíves, és akár egy totyogó kisgyereket megetetett abba a csárda étterembe, ahova a kissé szociopata beállítottságú ofőnk vitt el vacsizni bennünket. Abban a nagyon vadító, szexis, csábos, fekete csipkés koktélrucijában valósággal meghódította a szívemet. Már akkor nem mertem, és nem is tudtam neki elmondani milyen sokat jelent nekem ő mint egy teljesértékű ember.
Aztán egyszer csak észre se vettem, és hipp-hopp máris kilenc órát mutatott az óra. ,,Nem késhetek el!” – gondoltam. Még csak az hiányozna, meg minden! Ráadásul ennyi év után. Gyorsan magamra kaptam egy félig átvasalt farmert, és hozzá valami polót, meg azt a sportzakómat, melyet még legelső fizetésemből vettem, de csak azért, hogy kicsit elhencegjek apám előtt, hogy én tudok venni egy komplett zakót is, márha eléggé kedvem van hozzá, aztán gondosan felhúztam a sportcipőmet, bezártam a bejárati autót, és tömegközlekedéssel elindultam a megadott címre.
Amikor valamivel fél tíz után letett a 8-as busz a Ferenciek-terén a buszmegálló környékén, egy lélegzetelállítóan csinos, dögös nyolc hónapos terhes kismama lépett elém. Esküszöm mintha csak egy romantikus filmjelenet eleveett volna meg, persze lassítva, hogy még intenzívebb lehessen a hatás.
– Szia drágám! Na? Hogy festek?! – incselkedett ravaszkás mosollyal hangjában.
– Hűha! Hát… sokszor gratulálok nektek… – igyekeztem nem hasraesni első megdöbbenésemben, mert azért – kétségtelenül –, kicsit bele is gondoltam, hogy vajon mi lett volna, ha ez a földre szállt istennő, aki most fesztelenül, kislányos pajkosággal zokszó nélkül belémkarolt, és sétálgatni kezdett velem az én gyermekemmel lett volna várandós. Mi tagadás azóta is jópárszor átvillant már az agyamon.
– Jaj, nagyon köszi szívecském, de a párommal már egy ideje… - itt elhallgatott jelentőségteljesen, mint akinek bűne volt, hogy igazán, és őszintén mert szeretni bárkit is. – Szóval már nem vagyunk együtt… – fejezte ki magát kissé sejtelmesen.
– Ó… nagyon sajnálom… – böktem ki.
– Nincs miért édesem! Különben is egy rohadék szarházi alak volt! – jelentette ki könnyedén legyintve hosszú, finom ujjaival. – De te is fantasztikusan jól nézel ki! Nagyon csinos a zakód! Le is fogytál?! – lepődött meg miközben elismerő szavakat darált.
– Hát igen az jó lenne, de így se rossz…
– Nekem mondod! A legtöbb ismerősöm jócskán megbámul, hogy már most akkora vagyok, akár egy ábrás cet, vagy gyilkos bálna, de leszarom az egészet, mert a kisbabám most mindennél fontosabb! Nagyon szeretném őt! – jelentőségteljesen a két szemem közé nézett, mint aki garanciát vállal a törekeny bizalomra is.
– Akkor induljunk gyorsan, mert utálok elkésni! Gondolom te is így vagy ezzel?! – Máris húzni-vonni kezdte a karomat, anélkül, hogy megkérdezhettem volna tőle hova a fenébe is megyünk?
– Ha esetleg még nem mondtam volna a telóba szeretném, ha elkísérnél terhestornára, meg hasi ultrahangra…
Ki tudott volna neki ellenállni ebben a felemelő, ünnepélyes percben. Annyira jó lett volna magamhoz húzni, és megcsókolni hosszantartón, szenvedélyesen, miközben éreztem volna domboradó pocakján, hogy mozog, rúgdos a kis pocaklakó odabent.
Miközben kissé sietős léptekkel egy koszosfehér, hivatalos épületegyüttes felé igyekeztünk, melyről azért sejthető volt, hogy magánintézmény, és nem állami Kinga köszönt a portásnak, majd én is elmotyogtam egy köszönésfélét, és már a liftben álltunk mely felvitt bennünket a negyedik emeletre, elvégre egy kismamának szigorúan tilos a lepcsőt másznia.
Amikor felértünk már nyilt is ki az egyik irodaajtó, és kiszólt egy nővér hófehér köppenyben mondva Kinga nevét, és gimis osztálytársnőm valósággal már száguldott is méretes pocakjával be egyenesen az ajtón túlra, ami gyakorlatilag egy amolyan komfortosan felszerelt vizsgálónak felelt meg tekintélyes mennyiségű monitorokkal, és orvosi eszközökkel.
– Ó… Üdvözlöm Önöket kedves Kinga! Akkor kukkantsuk meg az imádnivaló kisbabáját, hogy érzi magát odabent. – közölte a középkorú doktornő, majd egy monitorhoz lépett, mialatt Kinga jóformán szabaddá tette percek alatt tekitnélyes méretű pocakját. A dokinő most egy kékszínű zselés anyagot spirccelt a hasára, majd mintha egy infravörös árcédulaleolvasót tenne a pocakra máris óvatosan körözni kezdett a zselés anyagon, és már a fekete-fehér monitoron látható is volt, miként mozog össze-vissza egy aprócska emberformájú lény.
– Látják azt a kis villogó kis kört? – kérdezte előbb Kingát, majd engem.
Mindketten vissafogottan bólintottuk, akár a hülyegyerekek.
– Az ott a kisbaba szíve, ami ver. Szép és egészséges! Szerintem megvan vagy három kiló! – jelentette ki büszkén.
Féloldalról pillantottam Kinga könnyekig meghatott arcát, és amint közösen egymásra néztünk a meghatottságtól mintha ténylegesen úgy viselkedtünk volna, akár egy furcsa, dilis házaspár.
– Drága Kinga! A vitaminokat továbbra is nyugodtan szedje, hiszen egészséges babát szeretnénk! Úgy látom, hogy minden rendben van! Akkor várom Önöket a következő alkalommal is sok szeretettel! – a dokinő lehúzta a kezéről a hófehér hártyás gumikeztyűt és kezetfogott velem, majd elszólította a kötelesség.
Kinga megengedte, hogy gyönyörűséges pocakjáról letörölgessem a gusztustalan kékszínű trutymót, majd óvatosan lesegítettem a vizsgálóasztalról, míg ő igyekezett begombolni ruhadarabjait.
– Hát egy terhes nőnek még az öltözködés is igen-igen nagy próbatétel! – jelentette ki nagyokat fújtatva közben.
– Az egyszer már biztos.
Most következett csak a munka dandárja a terhestorna, ami – mint kiderült – körülbelül pár méterrel arrébb volt megtartva ettől az épülettől, így akár lazán át is lehetett sétálni.
– Annyit sétálunk, és rohanunk, hogy ebből a babából bitos, hogy olimpikon lesz! – jegyeztem meg viccesen, hülyéskedve.
– Nem szeretnék ráerőltetni semmit! Majd ő eldönti, hogy mi szeretne lenne, ha felnő! – Kinga ezt is úgy jelentette ki, mint feltétlen bizonyosságot saját meggyőzédése felett.
A terhestorna egy közepesméretű tornateremszerű helyiségben volt, mint később megtudhattam. Akármerre csak néztem mindenütt kismamák, és kispapák, fiatal házasok, és fülig szerelmesek sorakoztak fel mindenütt, és állítom, ha az ember még életében nem csajozott, akkor most aztán egy csapásra bepótolhat akár egy szándékosan átaludt évszázadot is nyugodtan.
– Üdvözlöm a kedves párokat, és szülőket! – közölte a tornavezető hölgyemény, aki fejpánttal, hippicucban úgy nézett ki mint valami elfuserált jósasszony, vagy neandervölgyi bába. – Látom új tagjaink is vannak szép számmal… – itt egyenesen rám és Kingára nézett. – Mutatkozzatok be nyugodtan, és mondjatok magatokról pár szót, elvégre mindannyian barátok volnánk! – jelentette ki.
Kinga megszorította egyébként is jócskán verejtékező kezem. Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon azért-e, mert a kisbaba mozgolódott serénykedve hasában, vagy épp azért, mert az összehúzódástól fájdalmai voltak, mindenesetre elkezdte mondókáját:
– Üdvözlök mindenkit! Kingának hívnak, és ő itt a párom Balázs! – ebben a pillanatban Kinga valósággal sugárzik a megtalált boldogságtól, hogy méltó párjaként mutathat be a díszes kompániának, én pedig nem győzők pirulni megszeppentségemben.
- Gondolom az első gyerkőcötök lesz? – teszi fel kissé furkálódó, locsifecsi módon az első kérdést, majd mindekit arra utasít, hogy végezzük el előbb az első légzőgyakorlatot, majd ha ezzel megvagyunk a kismamák matracra kuporodnak, míg a párjuk a hátukat támassza, és enyhén masszírozza, miközben azért nem árt kicsit az illetékes pocaklakóval is kommunikálni.
A gyakorlatban szinte nincsen semmi számottevő ördöngösség, ha csak azt nem vesszük, hogy valósággal dől rolam sugárban az izzadság és Kinga kellemesen hűs, finom kezével nem győzi törölgetni, simogatni homlokom redőzetét, mintha én is valami génkezelt, elfuserált óriáscsecsemő lennék, aki éppen az imént szabadult ki valamelyik diliházból.
- Nagyon fontos, hogy a kisbaba mindenképp érezze a biztonságérzést, és a törődést. Semmi esetre sem szabad őt megrémiszteni fölöslegesen! – magyaráz a témavezető igen-igen nagy tapasztalattal, miközben rendre körbefordul, hogy mindenki hallja, és értse is a szavát, mire egyszer csak egy szupermodell szépség, akinek jól láthatóan tetszetős, és valószínűleg kisebb vagyonba is belekerülő mellimplantátumai vannak előbb felszisszen majd jó hangosan kinyilvánítja saját fájdalmait:
- Egy nagyon terhes nőnek viszont kurvára fáj a már így is kilométereket kitágult vaginája! – közli, mintha színdarabban szerepelne teétrálisan, mire persze mindenkiből – így belőlünk is -, dől a kis híján visszafogott röhögés.
A foglalkozás nem több mint kerek ötven perc melyet együtt tölthetek a világ legfantasztikusabb, és legyönyörűbb bombázó nőjével, aki szemében máris úgy festhetek mint egy szuperhős, aki a világ és emberiség megmentése érdekében tesz egy-két aprócska hősi szintű erőfszítést. Mikor a foglalkozásnak vége lesz, és a párok már száguldanak is ki a legelső ajtón egyelőre még jólesik kicsit a teremben maradni kettesben, mert a témavezető hölgynek másutt an dolga és aznnal magunkra hagy bennünket.
Kinga imádattal tekintetében csüng rajtam, akár egy ízik-vérig szerelmes nő, aki nemsokára anyai römökl elé néz majd. Apró lépésekkel közelebb jön, és mintha csak a hormonok ősi ösztön hívószavnak engedelmeskedne előbb óvatosan becézgetni kezdi telt, húsos számat, később pedig már egyértelműen megcsókol. Bevallom az érzés egyszerre felvillanyoz, totálisan kicserél, de ugyanakkor kissé meg is ijeszt, mert óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mi fog történi a saját életünkben ezek után?! Kinga vajon miként látja a kettőnk idillinek elkönyvelt, és beállított kapcsolatát.
Kisétálunk karba tett kézzel az épületből, és mindketten kicsit úgy érezzük, hogy megérkeztünk valahova, ami talán mindig is rólunk szólt elsődlegesen, csak az idő a hely, vagy éppen a kamaszkor kisebb-nagyobb baklövései, és viszontagságai nem voltak kellőképp megfelelőek, hogy elhatározásra bírjuk sarkallni szerelmes szíveinket.
Kinga megáll egy pillanatra, majd amikor a naplemente már kicsit alkonyba hajlik, akár egy romantikus filmrészlet szembefordul velem, és kifejező komolysággal megszólal:
- Tudod, magam sem gondoltam volna, de nagyon fontos lettél nekem, és szeretném, ha megpróbálnánk ezt a kapcsolatot… - szabadkozva kicsit még le is hajtja fejét.
Mintha egy jótékony, földközeli álomban élnék ebben a pillanatban, melynek nagyon is közel van a valósághoz hitelen elocsudok, ránézek, különös, kicsit gyerekes mosollyal előbb bólintok, majd cspán csak annyit teszek hozzá, mint aki megtalálta azt, amit egész életében keresett, és végre talán rvbe is ért: - Miért is ne!

EGY INFLUENCER ANYUKA MASZKJA MÖGÖTT

A közösségi médiákba kiposztolt fényképek rendre megvezetik, de egyúttal be is csapják az embert, ha kellőképp nem érdeklődik, vagy jár utána bizonyos dolgoknak, és összefüggések miértjeinek.
Az adott hatásos relámkapánynak is egészen nyugodtan elmemenő fényképen egy gyönyörűséges, csábos hófehér bikinit viselő huszas éveinek végén járó, bombázó hölgyemény nevetgél a maga kislányos huncutságával az adott digitális kamerába, míg egyik kezében egy tetszetős, és lédúsan finom görögdinnyeszeletet markolász, és a fénykép alá főként a hűséges követőinek csupán csak annyi lett kiírva: ,,Na? Szerintetek kisfiú vagy kislány lesz-e?!” – Amivel úgy nagyjából összességében még nem is lenne baj, sokkal inkább a hétköznapra időzített könnyed, kellemesen lezser, laza sztárinterjú beszélgetéssel az egyik versenség hírében álló bulvárcsatorna studiójában, ahol a meghívott ,,sztárvendég” erősen artikulálva, és gesztikulációja tökéletesen kihangsúlyozott, és kellőképpen túlzásba vitt képességében arról kezd nevetgélve csacsogni, akár egy butoska fruska bakfis, hogy számos követője, és rajongója azt gondolta, hogy terhes, és hogy nemsokára gyereke születik. Gondolhatnák mindenki, hogy hogyan már! Miért volna ez annyira egetrengetően szokatlan, és különös? A válasz homlokegyenes egyszerű: ti. a híres sztárinfluenszer ténylegesen anyai örömök elé fog nézni alig pár hónapon belül, csupán a szándékolt manipuláció és megtévesztés nevében akarta rajongó és követőtáborát egy kicsit a maga provokatíven szánalmas módján megtréfálni, és mikor aztán később néhány követő, és rajongó szóvá is teszi az adott oldalán, hogy ez azért nem volt éppen méltó húzás tőle az adott sztárnak muszáj azonnal interjút és podcast-ot csinálnia, hogy jelképes keretek közt, kellőképpen hatásosan kimagyarázhassa magát. Ez is annyira szánalmas, és ugyanakkor valóságosan is mesterkélt húzás tóle.
A másik bombázó fénykép ezúttal pár hónappal később készült az immáron ténylegesen is szépséges gömbölyödő pocakkal megáldott kismamáról, aki egyik kezét gömbölyödő pocakjára helyezi, simogató pózban, míg a másik kezével egy éppen abban a pillanatban lehajló virágos ágat szimatol, valószínűleg a virágillat elementáris vonzása folytán, miközben újfent felteszi a szokványos kérdéseket követőinek, rajongóinak: ,,Szerintetek kisfiú lesz-e vagy kislány?!” – Ehhez hasonló kérdésektől az egyszer átlagember, aki józan mérlegelve próbálja szemlélni az életét egy kicsit megcsömörlik, és agyhúgykövet kap, hiszen a legfontosabb, hogy a gyerek szeretve legyen méghozzá kicsinyes, mohó, és önző feltételek nélkül, és mit számít hogy milyen lesz a neme!
Ahogy az lenni szokott később a sztárkismama persze jól megfizetett interjú keretében elmeséli jó velősen, hogy míg a párja kislányt szeretett volna, ő egyértelműen egy kis trónörököst, mert úgy hallotta a kisfiúkkal mégiscsak kevesebb a gond, mint a kislányokkal.
– … És mondd csak drágám? Hogyan sikerült a szülés lebonyolítása? – kérdezi meg incslkedő, kíváncsiskodó kolibri hangon a volt szupermodelből lett társműsorvezető, miközben szinte jóformán nincs is olyan mondat, melyet ne a keze között szorongatott papírból lesne ki amolyan szándékos puskázás gyanánt.
– Hát tudod ez egy nehéz kérdés, mert eredetileg úgy volt hogy négy évig próbálkoztunk mire Benett megfoganhatott, és az se ment éppen könnyen… – tér valósággal azonnal a tárgyra az újdonsült sztáranyuka, és senkinek se vallaná be, hogy az interjúk előtt biztos, ami biztos alapon felkereste kedvenc, menő konditermét, hogy egyébként is kellőképp bombázó, és szexis alakán még jobban domborítsanak, és persze kellőképp provokatív ruhát is vett fel erre az alkalomra, hogy a figyelemre és szenzációra éhező operatőr, és a kameraember minden pikáns részletét megtudjon mutatni a kedves nézőknek.
– De azért gondolom a párod azért mindenből igyekszik kivenni a maga részét és támogatni, ugye?! – Úgy hangzik ez az enyhén vájkálós, már-már szándékosan provokatív kérdés a műsorvezető nő szájából, mintha csak aziránt érdeklődne barátilag, hogy lehet-e egy párkapcsolatnak, melyet alapvetően a felszínes külsőségek, és sablonok tartanak össze egyáltalán még jövője?
A sztárkismama kicsit elcsodálkozik a válaszon, majd egy kifejező, ám kissé erőltetett bájmosoly kíséretében megemlíti, hogy párja valósággal a tenyerén hordozza, és nemrégiben meglepte egy full extrás, négykerék meghajtású, méregdrága sötétített üvegű luxusterepjáróval, mely vétek a városi forgalomban, hiszen teremadottságait csupán csak a vidéki viszonylatokhoz képest lehet stílszerűen, és eredményesen kihasználni.
A beszélgetés meglepően rövidre sikerül, mert a többi vendéget is muszáj valamilyen formában szóhoz juttatni, így a műsorvezető és a sztáranyuka jelképesen összeborulnak, és megölelik egymást, mintha csak a legjobb barátnők volnának, akik éppen aznap összefutottak egy meghitt, kávézgatós beszélgetésre, majd a sztáranyuka széles, diplomatikus mosollyal máris búcsúzkodik, és elhagyja a studiót, arról természetesen említést sem téve, hogy vélhetően aznapra még számos olyan tévésszerepléssel együttjáró kötelezettségnek szükséges megfelelnie ami miatt az előre betervezett napi programja homlokegyenest felborulni látszik.
Később már az egyik kereskedelmi rádió podcast műsorában mesél kissé hányatott, zaklatott gyerek és tinédzserkoráról, és hogy folyamatosan megfelelési kényszerrel küszködött egy időben, mert mivel csak fiú barátai voltak, jóformán ő is fiús lánynak képzelte magát, és egészen a huszas évek közepéig nem is igazán tudhatta, hogy miként kellene – ahogy fogalmaz –, kicsivel nőcisebben, és csajosabban viselkednie. Mire persze a rádiós műsorvezetőnek is van egy-két pikáns, és kellőképp provokatív beszólása arról, hogy a kilencvenes években a dolgok még sokkalta egyértelműbbek, és maguktól értetődőbbek voltak, mint mondjuk mostanság, mire a sztáranyuka gyorsan igyekszik kivágni magát, mintegy jelképesen megmentve a kissé kényesre sikerült helyzetet egy gyerekesen naiv viccel, hátha így még valamicskét fel is oldhatja a magában tartott, robbanással fenyegető feszültségeket.
– …De azért gondolom most elsősorban a kisbabádra szeretnél minden erőbedobásoddal fókuszálni, és koncentrálni, igaz-e?! – kérdezi meg tőle az egyérteműnek hangzó választ a műsorvezető.
– Igen, abszolút, mindenképpen! – fogalmaz egyértelműen, majd mintha kissé már unatkozna, vagy csupán csak úgy tesz, mintha az adott beszélgetés ellaposodott irányba tartana, és nem különsebben érdekelné ez az egész. Később még jópofizgat a következő meghívott sztárvendéggel – csupán ténylegesen csak –, néhány rövidke kerek perc erejéig, mert az illem, és az etikett ezt így kívánná meg, a valóság azonban az, hogy valamilyen szinten azért mégiscsak kezd erősen viszketni, akárcsak egy fránya, csúnyáscska pattanás a bőrén a mindent átható szirupos, felszínes exibicionizmus, mely a világot úgy nagyjából teljes mértékben megfertőzte, és ha úgy vesszük már régóta rabigában tartja.
– Hát akkor nagyon köszönöm a beszélgetést és köszi, hogy eljöttél a studióba! – Zárva végre úgy közel negyvenöt-ötven percre rúgó, erősen reklám és bulvárközpontú podcast-beszélgetését a riporter, akin meglátszik, hogy már régi motorosnak számít a szakmában, és valószínűleg halálosan unja ezt az egészet, de hát valakinek ezt is muszáj kénytelen-kelletlen megcsinálnia.
– Én köszönöm, hogy itt lehettem! – feleli dilpomatikusággal a sztáranyuka miközben előkotorja méregdrága tetszetősen dizájnos retiküljéből a szintén másfél milliót érő okostelefonját (ez itt a reklám abszolúte helye), és megereszt egy telefont a bébiszitternek, hogy a kisebbik gyereke vajon ténylegesen elkaphatta-e a tüsszős mandulagyulladást valamelyik másik gyerkőctől az alapítványi, Montessori-jellegű luxusigényeket is kielégítő ovódában, vagy éppenséggel nem árt másra is felkészülni.
Amikor a sztáranyuka kilép a rádió studiójának felújított épületegyütteséből, és beül márkáns autójába, majd nagy gázt ad, eszébe sem igen jut, hogy rokkantsági igazolványa még mindig a visszapillantótükör alján fityeg tetszetősen, minthacsak egy fenyő, vagy tobozformájú légfrissítő lenne…
A csúcsforgalmi dúgó körülbelül délelőtt tíz órára áll be totálisan főként a belváros bizonyos népszerű, és felkapott helyein. Még szerencse, hogy az influenszer nő ismeri azokat a rejtett elkerülőútvonalakat is, hála a vadiúj, és modern intergalaktikus GPS-műszernek, mely – hála –, a műholdaknak szuperszónikus jeeleket küld minden másodpercben az autó fedélzeti ketyeréjébe, így pillanatok alatt átvághat néhány sávot, és kikerülheti a mindennapokra annyira jellemző közlekedési káoszt, és kisebb-nagyobb katasztrófákat.
Amikor végre hazakeveredik közvetlenül a főváros melletti lakóparki, zöld és pihenőövezetbe, mely – mondani sem szükséges –, hogy ugyancsak nem volt olcsó, márha az ingatlanpiaci árfekvéseket vesszük szemügyre azonnal kinyitja a bejárati ajtót, és felrohan az emeletre a puccos, és álomszép gyerekszobába, ahol elviekben betegeskedő kislánya fekszik a kiságyban és rosszul fest.
– Drága kincsem! Anyu itt van! Hogy érzed magad?! – Igyekszik egyáltalán nem pánikolni, és még csak nem is fél vállról kezelni ezeket a dolgokat, de valami benső tudat arra kényszeríti, hogy vigye csak nyugodtan túlzásba a már egyébként is idegőrlő aggódást. Most egyre másra sürgető kérdések vonulnak át agyán, miszerint: ,,Hol kaphatta el a kislány ezt a csúnya betegséget?! stb.” – S mivel válasz csupán csak ritkán érkezhet a bébiszitter véleményét is muszáj megvizsgálni, így akár egy vizsgálóbíró most soron kívül őt veszi elő, és amennyire csak képes igyekszik tűrtőztetni magát, hogy az alig tizenhét éves fruska kamasz csajnak még véletlenül se ordítsa le a fejét, vagy visszakézből ne keverjen le egy oltári nagy pofont, pedig az a nagy büdös igazság, hogy most jócskán lenne hozzá kedve.
– Dorina! Légy szíves mindent mesélj el nekem! – egyenesen szigor-kemény hangon parancsolva követeli ezt, és szinte várja már a percet, hogy a megrémült, és bizony jócskán beijedt csinos bébiszitter lány vajon milyen mentséget, indokot, kisebb szánalmas hazugságot fog majd kitalálni, ehelyett azonban – átmenetileg –, megnyugszik, amikor azt hallja, hogy a kislányt elvitte ovódába és az ovónő őt hívta fel mobilon, miután a sztáranyuka átmenetileg nem volt kapcsolható.
– Kérem szépen… tényleg ne tessék rám haragudni… - szabadkozik kezeit tördelve, mint aki olyasmit is megbánt, amint igazándiból el sem követett. – Az ovóvő hívott a mobilon, hogy Maya hányt is, és valami vírust szedhetett össze. Gyorsan elhoztam az oviból, mert úgy éreztem ezt kell tennem… - A sztáranyukának valahogy jól esik az őszinteség, és az igazság ilyentén tolmácsolása, mert egyre inkább kisimulnak főként homlokán a barázdák, és a kisebb-nagyobb redők. Most azon van hogy megnyugtassa, megvigasztalja a bébiszittert, majd kifizeti a napi díját és útjára bocsátja. Valamivel később felhívja saját jónevű gyerekorvosukat és időpontot kér, hogy – soron kívül –, az adott doktornő mikor tudna házhoz jönni, elvégre egy fertőző betegséggel azért mégsem jó felelőtlen módon játszadozni.
S miközben levetkőzik és a tükörbe bámulja előbb tükörképét, később bombázó, sportos testét, amin – hála –, a konditermi edzéseknek, és kora hajnali futásoknak egy deka fölösleges zsírszövet sincs kicsit úgy érzi magát, mintha önmagát is minden egyes nap becsapna gyilkos maximalizmusra és kiegyensúlyozottságra való törekvésével.