MAGÁRAHAGYOTT JÁTÉKOS 

Négyszemközt vagy külön-külön
tán már semmi jóra sem számíthatunk.
Manipulatív, stratégiai
balett-tánc már az összes nonverbális gesztus,
hitvány, semmirevaló beszéd.
Az ember nyíltan, tömegben elveszti önmagát,
akár az egykori hűséges barátot,
mert kölcsönt adott s pénzét
sosem látja viszont.
Bizalmát is elkótyavetyélte
használt adok-veszek fórumokon.

A burok-magányost
önző-makacs egyedülléte
tartja sakkban s mégis neki tán még lehet
s van esélye a szabad-döntések alanyi jogához,
bár ha jogorvoslat nem lehetséges.
Bűntudat s haszonlesés
mintha már egyszerre alakulnak
s változna át valaki kézzelfogható,
ugyanakkor valóságosan
is tapintható anyaggá.

– Komor-sötét alagutakon át
egészen vesztőhely-gödörig
terjed a trágyalé-bűz,
s az ember akárhányszor
mosakszik ígérgetős, kecsegetős
szép-szavakkal, szappannal,
s tusfürdővel két és fél órán át
a fürdőszobában;
valahogy mindennap egyre
mocskosabban érezheti önmagát.

Miért kell rádöbbenni arra,
hogy sorstragédiák,
s csapások sem egyformák,
– inkább különbözőek?!
Az arcok összetett szimmetriáiban félelem,
s rettenet a jövőtől kocsonyásodva hájasodik.
Önmaga lábában is rendre hasra bukik
a kötéltáncos, még ha figyel
is flörtölő szakadékokra.

A szégyenből rendre halogatott
találkozások egyszer
még váratlanul beköszönnek,
s az embert kérdőre vonják:
,,No! Akkor lássuk csak!
Te hogy csinálnád életed?!”
– meggondolható válaszok helyett
már megint az a szirupos,
Hiányt-pótló, felszínes üresség
fogadja hosszantűrő áldozatait!