VISZÁLY-FORGÓ

Árva-hidegre sírják magukat az ikrásodott kráter-szemek.
Retinák bonyolult ág-labirintusaiban
csonkolt csontváz-fák remegnek.
Alant hamvas barackarcokon igazmondó,
tanúskodó könnycsepp-hosszantartón világol;
tán még maga sem igen tudja
hazudjon-e egy-egy újabb mihaszna,
céda-szerelmet önmagának,
vagy épp csak őszintén szeressen?!

Egyazon Élet-pocsolyában
Júdás-pénzek s kozmosz-csillagok
békés szomszédságban
egymással már mind megférnek.
Nyírkos, holdtölte-sugarakat
szív magába mohón,
számítón az alakoskodó, a megalkuvó.
Még most is ott álldogál
tétován önmagába roskadón
a próféta-aggastyán kinek
bosszúálló ítéleteire
éppen úgy hallgatni kellett volna,
akárcsak hírmondó
aranyköpéseit megfogadni.

Mozdíthatatlan, tisztán,
akár az ősszobor, vagy szentelt ereklye
állt némán holt-idők beszédes fenekén
s nem tudhatta már,
hogy e mostani becstelen,
hiéna Kor vajon miként
s hogyan fogadhatná önmaga előtt
is rejtegetett eléket, tetteit?!

Rozoga zörgő testének testetlen,
lebegő kísértet-árnya öntudatlan
hatással volt már mindenkire.
Inkubátorok-kalitkájába száműzött
védtelen csecsemőket,
partiképes mihaszna Celeb-arcokat
ajkált a meghibbant Világ.
Itt mot nem lett senki egekig
dicsérhető hő,
sem pedig hibáit beváltó,
felhasználható bűnbak.
Csupán jelenben veszteglő,
szánalmas senkiházi perc-emberke.

Pár jól megfizethető álarc-gesztussal,
melyek gyorsabban leperegnek
– mindenki saját gesztenyéjét
akarná megsütni s kikaparni.
Nincsen, talán már nem is lehet
feloldozás, sem szabadulás.
Céda-kupec Korszak elátkozott
rákfenéje ím végleg elkövetkezett.
Kevesen maradhattak az igazak,
kik hajlandóak őszintén felfedni
mindent s megbecsülni önmagukat!