ÁTVONULÓ REZDÜLÉS

Borongó, bús melódiát szűr át a Lelkem
a Lét sokat-tűrt borongó magányán,
ringatva nyughatatlan álmát
vissza-visszatérő Béke-idős emlékek árnyain
s vágyott Mindenség-romantikák
motozó vágyain át a végső
beteljesedésről ábrándozik
ennem az elárvult 40 éves férfi,
s a pöttöm pingvin-gyerek.
Oldozván végleg Lelkem
béklyókba kényszerített, baljóslatú terhein,
– így biztatnám még önmagamat
sziklákat-mozdító, karakán akaratra.

Tán még önmagamnak is rég hazudnék,
ha többre vágynék szánalmasan
körbe futnék
a meg-nem-érdemelt boldogság után.
Túl kellene immáron lépnem
sok semmis-talmi lim-lom bajon,
amit vesztegzár-kezével alantomban rám
aggatott lelki seb s méltatlan,
mihaszna fájdalom.

Mert már régen tudhatom: megfáradt,
száraz szirom lett a Remény,
mely úgy lelkemre települ,
hogy zaklatott szívemet is
folyamatos rétegekben kisemmizte.
Álmaim szánalmas megrablója:
vágy s tetető romantika.
Miért kell, hogy e két szánalmas
érzelem iránt híven s hűséggel ragaszkodjak?!

Kegyesen hazudni már nem akarnék többet,
mert már unalommá lett mindenekkel pörlekedni
s perben állni, bár évről-évre jócskán
fenyegetnek innen-onnan
ordas zsákmány-orzó indulatok,
szitok-szavú kis királyok.
Mostan galád-gonosz mohó sóvárgás,
alamuszi kéj gyötri az élőket
rom-napok semmitmondó túlélései is
– meglehet tán -, rég bizonytalan jövőbe vesztek.

S mostan vajon a kultúra
s a szellemek újító, avatgarde-magvát hová hintik?
S egyáltalán még maradhattak-e lelkes,
leleményes magvető-Próféták
akik rendre újjászületik alkotói
kezeik között a fejlődést-performaceot?!
– Kevesen maradhattak csupán,
kiknek még éltető dafke-akarat
is kezén fogva az egyszer-egy
kapaszkodókon tovább görgethette
cél-orientált, ügybuzgó álmait.