SZÉL-CSENDES ÖREGSÉG

Ereimben régi adósság-dühök
meszesednek céltalan.
Tűnt, bosszúálló ifjúság akar kárpótlást,
elégtételt venni nyilvános megaláztatásokért,
lelki-fizikai atrocitásokért.
Zaklatott ördög-görcsű idegeim
felajzott újaknál feszesebbek immár,
könnyedébben el is pattanhatnak.
Létem – ha volt egyáltalán –,
most még inkább felgyorsít
a célegyenes felé motoszkáló úton.

Hogy ti. sokat áldoztam
s lemondtam a megtalálható boldogságról
– régen tudtam.
Alamuszi, mihaszna szívem felgyorsult
s egyre türelmetlenebbül kalapálja
önző végtelenségét.
Elmegyek majd – meglássátok mind –,
innét én is megérzem,
akár a halandó testből
a halhatatlannak hitt lélek.
A holtak síri temetőbogarakkal beszélgetnek.

Odabent rejtélyes emberevő vírusok
csatáznak az emberekben.
Jól tudhatom immár:
a Lét milyen önző, semmirekellő, hitvány.
Egymás eszén túl akar bármi áron járni
egy-egy nagyobb csoport rafinált giliszta-hada.
Fejemre nőnek elbitangolt,
sokat-tervezett dolgaim,
melyek tán kishitű férfivá érlelték bennem
a még most is alamuszi örök gyermeket.

Elkeseredve sokadszor fel-felkiáltok
egy-egy tűzpróba-tétel kapcsán.
Elvakult, groteszk korom nem akarom,
hogy engem is elkockázzon méltánytalan.
– Századom kicsinyes horgán akasztott
emberként hamar fönnakadtam.

Gyalulatlan-érdesen bennem még
legbelül odabent feszeng
egy-egy ki-nem-mondott néma intelem,
romantikusnak tetsző bókcsokor,
s már nem is merem remélni,
hogy az egy-Valaki sárgaföldek
poklaiból felemelhet vagy épp megvigasztalhat.

Gondolatok sötétlő,
komor erdejében
gyakorta eltévedek
– akár szelídített felbujtó,
melytől a lélek nyugtot sosem lelne.
S jól tudhatom:
balga-vak szívem helyett tűnődő
mélabús értelemmel kellene méricskélnem
mérlegre téve a megtörtént,
földi dolgokat.
Bő, közelgő pokol-szájaktól
villámsebesen menekülnöm kellene,
míg csak lehet!