KULTÚRÁK SORSA 

Kedves költő barátom!
Nos mondd csak?
Mi a helyzet mostanság az irodalmi helyzettel?
Gúnyvigyorba miért is foncsorul
hobbi-irodalmárok kacagó szája ellened?!
Valld csak be bátran, mivégre vagy,
mi lesz veled-belőled?!
Szólamokat puffogtató korteskedő,
dilettáns rikkancs akarsz-e maradni,
vagy kísérletező avantgarde-újító
ki nem kisstílű seggnyalója,
sem szolgálója senkinek?!

Hajdan még alamizsnán tengődtél
magad is nagyurak kegyelméből,
akik mondadódban
kutatták-keresték a maradandót,
a halhatatlanságot; dehogy is a tiédet!
A magukét! Jaj, kártékony,
olcsó hazug-talmi lett már minden!
Elvégre mostanság ha az író is éhkoppon marad,
rühes koldusként inkább behódol
vagy kapitulál a díjakat könnyedén
osztogatók táborai előtt,
tán még hajlong is!

Mostanság görbe-tükrök mezején
terjeng a hitvány bölcselet,
éppen úgy, akárcsak a szabad-gondolat,
míg a szó elveszti megváltó varázsát,
amiért épp létrehozták;
hogy fölrázó lángoló akarat,
nemes cél-eszköz lehessen
s nem csupán egyszemélyes
exibicionista frázis-puffogtatás!
Mivé lettél költő-író? Néma prófétává,
vagy alkalmi bohóccá süllyesztett
eme elsüllyedt Atlantisz-század?!

Orákulumot ritkán,
ha várnak mostanság tetőled,
mert vagy kiröhögnek, vagy leköpnek.
Ahányszor csak szólnál, kérdeznél,
vallatnál valami gusztustalan
senkiházi kunta-kinte dilettáns-fajankó
Olcsó János szájadra ver,
meggyaláz, megszégyenít:
vátesz-álarcok mögül
zengő udvaroncként nem adod
a szolga balek-ostobát,
inkább a tudatos burok-magány!
A kulturált szórakozást
ma inkább hitvány botrány
s bestszeller–szenny-propagandába méricskélik.

S mert magában szándékosan lesajnál,
kiröhög, megvet a Hiéna-Világ,
s szánalmas írói műhelyekben
egymás szövegeit szétcsonkítják
kontár-kezek, még mindig
megmarad tebenned a nyilvános,
rettegő megaláztatás stigma-bélyege,
melyet nem gyógyíthat
szánalmas léhűtő akarat!
Így is legalább még ötszáz év
kimaradt mire az értő olvasók
közül egynehányan valaki jószívvel felfedez!
Azt még fogcsikorgatón végig kellene tűrni!