VÁRATLAN KÉMIA

Bölcsészeti egyetemre jártak mindketten, de Szonja hamar rájött mielőtt diplomát kapott volna, hogy muszáj innét kitörnie, és azt csinálnia, amit szeret.
Szonja filmkészítéssel szeretett volna foglalkozni, és lelkes autodidaktaként már több forgatókönyvötlettel is megpróbálkozott, és abban a pillanatban, hogy a könyvesboltban meglátta Syd Field: Forgatókönyvírás c. könyvét valósággal azonnal beleszerelmesedett ebbe a szakmába. Tudta, ha nem próbálja meg a helyezkedést a Színművésztin, vagy egy olyan helyen, ami hasonló jellegű területtel foglalkozik szívét fogja elárulni. Márpedig Szonja szerette azt hinni, hogy a Hamleti axioma szerint él: ,,Légy hűséges önmagadhoz!”
Érdeklődve kezdett szemezgetni egy pufók, csupaszív sráccal, aki más volt, mint a belőtt sármós, és pengemenő többség. Az egyetemistákat mindig is általánosságban jellemezte a szabad lázadás szelleme, illetve saját komfortzónáik tudatos, és radikális feszegetése. Szonja kissé furcsálta, ha bejön ennek a furcsa srácnak, aki - állítólag verseket és szövegeket is írt -, akkor miért nem próbálja meg, és legalább szólítsa le az ebédszünetben, vagy amikor két szeminárium között van néhány szabad órájuk, hogy kiadósan eldumáljanak.
Végül a nagy pillanatra az egyik kortárs irodalmi szemiráriumon került sor, ahol az egyik vagány és kissé provokatívan öltözött hölgyemény felvetette, hogy talán Lengyel Noel versei is érnek legalább olyan sokat, mint a mostanság olyannyira ajnározott kortás költők versei az illetékes irodalomtörténész tanárnak - mondani sem kell -, jócskán elkerekedett a szeme.
- Hát akkor kedves Noel! Érdeklődve hallgatjuk verseit!
A teremben tüstént síri, feszült csönd lett, és mindenki azt találgatta, hogy vajon most mi fog történni. Mivel Noel dadogott kissé, pláne akkor, ha saját alkotásait kellett prezentálni Szonja magától értetődő magabiztosággal óvatosan kivette a határidőnaplóját, ami az asztalon nyitva volt. Teátrálisan a táblához battyogott, és máris érzelmesen, jól magoltan olvasni kezdett.
Mikor végzett az érzelmes, és nagyon is hatásos felolvasással nem lehetett pontosan tudni, hogy a vastaps Szonjának szól-e, vagy éppen Noelnek, aki nem győzött pirulni kisebb szégyenében, hogy a tanár erre kérte.
Szonja rengeteg versét elolvasta ezentúl Noelnek, és kezdett más szemmel tekinteni a fiatalemberre. Bár szívét jóskán megsebezte volt pasija, aki házasságot ígért, azonban fűvel-fával megcsalta Szonja akkor megfogadta, hogy csak és kizárólag egy nagyon különleges valakit fog választani, ha párkapcsolat kerül sorra. Úgy esett, hogy ez a valaki Noel lett.
Szonja pontosan átérezte Noel összes gyerekkori, megszégyenített traumáit, melyek - a jelek szerint -, az évek múlásával egyre inkább magányosabbá, befelé fordulóvá tették a sokszor szomorkás, és az öngyilkosság gondolatát is rendre fontolgató fiatalembert, aki - főként az első szemeszterben -, ténylegesen úgy viselkedett, mint akinek már nincsen sok hátra. Ennek oka az volt, hogy a magyar nyelvészet tárgyai nem tartoztak szinte egyetlen egyetemista kedvenc tantárgyai közé, még azoknak sem, akik jó jegyeket voltak képesek némi ügyeskedő fondorlattal megszerezni. A bili akkor borult ki, amikor az egyik irodalmi kurzuson a tanárnő szabályosan megszégyenítette Noelt azért, mert nem tudta megvásárolni Berzsenyi Dániel verseinek kritikai kiadását! S amikor Noel valóságos krokodilkönnyzáporban tört erre ki ezt már Szonja sem tűrhette idegekkel. Azonnal felállt, és szabályosan leteremtette a valósággal köpni-nyelni képtelen arrogáns, és nárcisztikus, középkorú tanárnőt.
- Elnézést kérek tanárnő, de nagyon csúnya dolgot tetszett csinálni! Noel a lelkét is kidolgozta ezen az elcseszett, halálosan unalmas órán, és Ön pedig fittyet hányva az emberi jogok törvényére egyszerűen se szó, se beszéd mindenki előtt megszégyenítette! Ez nem volt fair kedves asszonyom! - Nyilvános panasztevésére hatalmas tapsot kapott, majd amikor helyet foglalt Noel mellett a tanárnő egyszerűen közölte vele, hogy akkor neki is elégtelen lesz a féléves jegye, ha nem hajlandó változtatni magatartásán, és visszavonni, amit eddig mondott. S mivel Szonjának ez esze ágában se volt, így a második félév végén őt is nemes egyszerűséggel megbuktatták a magyar felvilágosodás irodalmából.
Később Noelnek halasztania kellett majdnem egy bő egy évet, mert kiderült, hogy az elektronikus regisztrációja nem stimmelt, ami miatt nem tehetett tanári képesítő vizsgát. Persze a hírek gyorsan terjednek főként egyetemi körökben, és a legtöbb irodalmár professzor és oktató, akik azért pontosan megismerhették mennyire kivételes és különös ember Noel egy emberként próbáltak segítségére sietni hasztalan. Szonja szándékosan szeretett volna halasztani, akárcsak Noel, mert úgy érezte ez a minimum, amit megtehet érte, ám csajos barátnőit sem szerette volna cserben hagyni, így ő előbb kapott diplomát, mint barátja. A Diplomaosztó ünnepségre természetesen meghívták Noelt is, aki inkább távol maradt, és a totális magány falai közé zárkózott.
Amint Szonja fekete talárban, és csákós sapkában barátnői társaságában büszkén feszítve pózolt megkérdezte csoporttársait, hogy kinek van kedve meglátogatni Noelt, és egy kicsit jobb kedvre deríteni. Akadtak páran, akik ilyen-olyan kifogásokkal élve kimentették magukat, de azért a rendesebb csajos barátnők elkísérték Szonját egészen Noel lakótelepi lakásáig, ahol szüleivel lakott. Becsöngettek, és Noel legnagyobb meglepetésére fergeteges bulival ünnepelték meg azt a négy évet, amihez Noelnek is minden joga meglett volna.
Később Szonja tanított öt és fél évet egy alapítványi iskolában, és bár imádta és nagyon megszerette a tanári szakmát, számos olyan dologra is fény derült, amit nem kerülhetett ki. A hosszú, vége hossza nincs felesleges túlórázások csupán csak arra voltak jók, hogy elvegyék a szabadidejét a fontosabb dolgoktól. Így alig öt és fél év után beadta önként a felmondását, hiszen az igazgatónő egyébként is kiadósan pikkelt rá, amiatt az osztályában szövegértő olvasást is oktatott, hiszen kezdetben tanítványai nem tudták, és nem is értették igazán, hogy mit olvasnak.
Noel író, költő lett, és afféle remete életmódra rendezkedett be. Aztán váratlanul infarktusban elvesztette az apját, ami nagyon megrázta, és teljesen fölzaklatta. Szonja A Facebookról értesült az esetről, és szinte már másnap ott volt mellette. Egyetlen szót sem kellett szólniuk egymáshoz. Szonja szorította barátja kezét amennyire csak bírta, mert érezte azt, ha Noel nem számíthat legalább egy barátjára, aki - több mint valószínű -, hogy rövid időn belül akár még össze is roppanhat.
- Ez igazán nagyon rendes volt tőled! - mondogatta Noel anyja, aki visszaköltözött a nagymamához, hogy segíthessen az idős, özvegy asszonynak, és mindig a közelében lehessen.
- Szerintem ez így természetes! - válaszolta Szonja.
Később Szonja rendszeresen meglátogatta, amikor csak tehette Noelt. Úgy érezte, hogy a férfinak szüksége van egy jó barátra, akivel kibeszélgetheti magát, és miután Szonját felvették az egyetemre sokszor érezte úgy, hogy neki is kell valaki, akinek elmesélheti túlzsúfoltságban szenvedő hétköznapjait. Bár az ember azt hinné, hogy az egyetemi évek alatt szükségképp a barátságok felbomlanak, mert az emberek többsége képtelen százfelé szakadni Szonja és Noel kapcsolatában erről szó sem volt. Sőt! Szonja igyekezett minden lehetőséget, és alkalmat megragadni, hogy Noelt is összeismertesse egyetemi csoporttársaival. Kezdetben Noel borzasztóan tartózkodónak, visszahúzódónak mutatta magát, mint aki szándékosan rejtőzködik mások elől, és csupán egy, másfél év múltán mert csak lépni, és nyitni Szonja baráti köre felé.
Szonja fisúra nyírta a haját, és elegánsabb, nőiesebb lett. Mint mondta azért, hogy egy-egy szigorlat, vagy vizsga alkalmával megnyerő benyomást tehessen a professzorokra, és a barátságtalan docensekre. A valódi indok azonban az volt, hogy szeretett volna kicsit tetszeni főként Noelnek, mert készen állt egy új komoly kapcsolatra, és erősen hitt abban, hogy a férfi is így gondolkodik.
Sportos alakjára szexisen simuló, roppant nőies ruhákat kezdett hordani, és - hát mi tagadás -, az egyetemen jó pár udvarlótól gyűjtötte be a névjegyeket, és a randiajánlatokat. Még így is egy örökkévalóságnak tűnt, mire Noel egyáltalán hajlandóságot mutatott arra, hogy elmenjen vele barátilag randizni. Semmi kötöttség vagy koncepció. Csupán csak egy romantikus, hangulatos vacsora egy kellemes lugasos étteremben kicsit távolabb a fővárosi forgatagtól.
Minden kapcsolat kezdetén bekövetkezik, hogy két ember között hirtelen leomlik egy láthatatlan fal, eltűnik a távolság, amit a civilizáció helyez közéjük, levedlik határozottságuk álarcát, és olyan pőrén állnak egymás előtt, mint az első férfi és nő.
Mindenhez nem kell levetkőzniük, és gyakorta hiába is vetkőznek, az nem elég. Amikor mégis megtörténik, némi megrázkódtatás árán új minőség keletkezik, akár tudnak róla, akár nem.
Szonja és Noel között ez volt az a pillanat.
- Ugye milyen kis frankó hely? - kérdezte fülig érőn mosolyogva Szonja, miközben nem győzte szorongatni Noel kezeit, úgy, hogy a férfinak lassacskán már fehéredtek az ujjai.
- Ö... azt hiszem... - nézett körbe a hangulatos lampionos helységben.
- Csak nem érzed magad zavarban?! - Szonja sugárzó, ravaszkás gombszemei valósággal izottak, amit észrevette barátja tétova gyerekességét.
- Ennyire látszik rajtam? - kérdezte.
- Nos, hát, ami azt illeti igen! Én nagyon szexinek találom! - látványosan megnyalta hegyes kis nyelvével rúzsos ajkait, és már alig várta, hogy Noel végre valahára megcsókolja őt. Bár ahogy telt-múlt az idő egyre inkább az a sejtése támadt, hogy lehetséges, hogy neki kell megtanítania Noelnek a csajozás legalapvető szabályait is.
- Kérdezhetek valamit? Persze nem muszáj válaszolnod, de én nagyon örülnék neki. - kezdett bele óvatosan tapogatózva mondatába.
- Talán megbántottalak? - támadt fel Noelben a kételkedés pici mumusa.
- Jaj, dehogy is! Szó sincs róla! Az érdekelne, hogy miért nem jöttél el a diplomaosztóra? Szerintem neked is minden jogod meglett volna, hogy ottlégy! A többieknek, és nekem is nagyon hiányoztál. - vallotta be elpirultan.
- Hát... ez kedvesen hangzik... tudod az igazság az, hogy én totálisan kész voltam attól, hogy magyarból teljesen elkaszáltak, és szóval... nem akartam, hogy mindenki rajtam köszörülje a nyelvét, vagy megszégyenítsen.
- Hmm! - töprengett el egy pillanatra Szonja. - Megértelek, és őszintén sajnálom, ha így érezted magad...
- De egyébként nagyon köszönöm a fergeteges bulit, amit később nálam tartottatok! Igazán jól esett! - jutott eszébe a köszönetnyilvánítás.
- Igazán nagyon szívesen! Remélem azért csak jól érezted magad?
- Hát... azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy igen...
- Akkor jó!
Nem sokkal később kihozták az ételeket. Noel biztos, ami biztos alapon rántott sertésbordát rendelt, petrezselymes újburgonyával, míg Szonja bevállalósan pacalpörköltet, amit rajongásig imádott, jó vaskos, ropogós parasztkenyérrel. Noelnek kínzó erőfeszítésbe került, hogy elsősorban saját ételére koncentráljon, és a tekintetét szándékosan elvonja a pacal átható illatától.
- Én annyira imádom a pacalt! - jelentette ki Szonja miközben csöppet sem fukarkodott az étellel. Jó alaposan bele turkált villájával és szájába vette a tökéletes falatot. - Hmm. Isteni finom.
- Hát ez remek! - kis híja volt csak, hogy Noel ott a helyszínen nem okádta el magát, de igyekezett visszafogni kicsit háborgó gyomrát.
- Látom te nem nagyon rajongsz a pacalért! Igaz?!
Noel csak bólintani volt képes párat, miközben szája elé tette a zsebkendőt.
Szonjának önkéntelenül is muszáj volt felkacagnia jóízűen, amitől még gyönyörűbb volt, mint valaha. Noel kicsit tartott tőle, hogy most majd kigúnyolás következik, ám ismerhette már annyira Szonját, hogy tudja ő sosem tenne ilyet.
Miközben tétova, szemérmes vallomásokat tettek egymásnak életükről, és a velük megtörtént dolgokról egyre inkább úgy érezték szívük mélyén, hogy igenis közük van egymáshoz.
Szonja kertelés nélkül, és lehető legőszintébben beszélt. Kicsit úgy érzete magát, mintha egy pszichológussal ülne szemközt, aki jótékonyan, már-már segítőkészen kiértékelte a kissé zűrös, lázadó múltját. Sokszor megtörtént vele, hogy nem a jó barátokhoz fordult, ha beszélgetni támadt kedve, vagy csak, hogy kiönthesse másoknak a szívét. Persze még így is az új emberekkel tisztes távolságot igyekezett tartani az életében, mert tudta, hogy mást akar ettől az egésztől.
- Képzeld csak! Bejártam keresztül kasul Balit, és Óceánia szigetvilágát. Ott sokkalta nyugisabb az élet, és az emberek is nagyon kedvesek, és segítőkészek. Ebéd után csendespihenő van, amit megtudok érteni, hiszen ötven százalékos páratartalom mellett az ember fenekéről is hatékonyan leolvad a zsír. - fintorgott egyet arcával, hogy mosolyt csalhasson, és jobb kedvre derítse barátját, amit a férfi nagyon élvezett. - Aztán amikor hazajöttem valahogy azonnal honvágyam támadt. Nem tudom, hogy mindenkit elfog-e hasonló érzés, de szerintem minden embernek muszáj volna legalább egyszer az életében megtapasztalnia saját, egyéni, érzelmi Odüsszeiáját. Te mit gondolsz?
- Egyetértek minden egyes szavaddal! - bólintott párat, majd muszáj volt beleharapnia a rántott sertésbordába, mert úgy érezte energiára van szüksége egy ilyen gyönyörű, és valósággal ellenállhatatlanul dinamikus nő mellett.
- Képzeld, vannak olyan szigetek, ahol a dagály csak este tetőzik, így akár harminc kilométert is könnyedén begyalogolhatsz lábbal az óceánba. Apró kis homokzátonyok látszanak semmi több. És van egy időpont, amikor össz-vissz húsz perced marad, hogy nyakadig be ne borítson a víz. Én mondom frenetikus, euforikus érzés, ha érzed, hogy eggyé válsz a természettel! Később az egyik idegenvezető srác, akivel kicsit összehaverkodtam elvitt egy eredeti őslakosokból álló törzsi kolóniába. Nem fogod elhinni, hogy ott ismeretlen fogalom a tévé, internet, az okostelefon, és jóformán minden modern technikai civilizációs kütyü. Még rólam is azt hihették, hogy egy istennő, vagy egy földönkívüli marslakó vagyok, mert furcsálták a bőröves szandálomat és a ruháimat. Ezért gyorsan átöltözzem, amit úgy képzelj el, hogy a végén szó szerint már csak egyetlen főszoknya volt rajtam, míg a didkóimat néhány virágszirom takarta, ami szerintem egyszerre nagyon szexis, és legalább annyira provokatív. - Gyorsan belekortyolt a jéghideg sprite-jába.
- Tudod számos hangulatos vízesés található majdnem minden sziget belséjében dús őserdei növényzettel körbe véve. Bár megvallom kissé félszegen, hogy sosem voltam egy szégyellős ember azért bátran nekivetkőztem, és meztelenül úszkáltam a vízesés alatti tóban. - megint egy jóízűt kuncogott, amitől Noel szíve azonnal megdobbant.
- Azt hiszem, ha az ember ilyen fantasztikus paradicsomi környezetre vetődik, akkor az idő mintha megállna létezni, és nagyon sokszor átgondolhatja életét. Én is megtettem, és eszembe jutott sok bagatell, jelentéktelennek tetsző múltbéli morzsa-emlék, amitől valahogy élesebben kezdtem észre venni a világ dolgait, és szerintem sokkalta megértőbb lettem másokkal szemben, és le is higgadtam.
Később fizettek, felálltak, elindultak kényelmesen lassított tempóban sétálva, ami viszont Noelnek okozott kisebbfajta fejtörést; lévén neki még szoknia kellett a sétálást, miután mindenhova futva, vagy rohanva közlekedett, attól való félelmében, hogy lekésik valamilyen lényeges, fontos dolgot.
- Figyelj csak! Szeretnék tőled kérdezni valami nagyon fontosat! - bukott ki egy váratlan pillanatban Szonjából. Maga se gondolta volna, hogy lesz mersze ehhez, de ha már így esett, akkor muszáj volt megkérdeznie, elvégre felnőtt élete jelentős hányadát mégsem tölthette félig bizonytalanságban.
- Valami baj történt?! - lassította le kilépő lépteit a férfi.
- Látod pontosan ezt szeretem benned! Mindenre és mindenkire szeretsz figyelni, és meghallgatod mindenki gondját-baját. - adott gyors puszit az arcára. Bár jobb lett volna egy hosszan tartó, romantikus csók, de - egyelőre -, nem mert kockáztatni nehogy Noel ezt is valami provokatív provokációként értelmezze. Szonja ment Noel jobbján, és belekarolt. Annyira jólesett, hogy fejét a férfi vállaira hajthatta. Mintha az otthon, és a biztonság már nem csupán csak elcsépelt szavak volnának, sokkal inkább olyan kézzelfogható, szilárd érzelmek, melyekre fel lehet nyugodt szívvel építeni egy egész további életet. És Szonja pontosan ezt szándékozott megvalósítani.
Mikor befordultak az egyik utcába Szonja már nem bírta tovább, és kibukott belőle a mohó kíváncsiság:
- Volt már úgy komolyan valakid?! - nézett vele farkasszemet, mint akinek saját élete függhet a válaszoktól.
- Eddig még nem igazán... Miért? Neked volt már?!
- Ami azt illeti sajnos volt egy-két olyan kapcsolatom amire egyáltalán nem vagyok büszke, mert nagyon buta és naiv kislány voltam akkoriban, aki pusztán csak lázadni akart szinte minden ellen, de úgy érzem, hogy készen állok egy következő szintlépésre, ha szeretnél velem tartani! - végre kimondta. Életében nem érezte magát ennyire felszabadultnak, ennyire egészséges önbizalmúnak, mint éppen most azt bámulva, akit talán a világon mindennél jobban szeret. Már csak Noelon múlt, hogy mit fog válaszolni?
- Ez nagyon jól hangzik... tudod nekem még senki... nem igazán értek én az ilyesmihez... - jöttek ki belőle az igazi szavak. Ezek esetlenek, tétovák, kissé gyerekesen hatottak, de mégiscsak szavak voltak.
Szonja kicsit közelebb hajolt. Majd átkarolta Noel tömzsi nyakát és megcsókolta. Ebben a jelentős mozdulatban benne volt szinte minden, amiről valaha is álmodhatott, és mely talán a jövőt is kedvezőbb mértékben befolyásolhatta.
Hosszú percekig tartották egymást karjaikban. Úgy tűnt a lemenő nap lilás, bíbor fénye mintha gyöngéden, óvón betakarta volna őket az égbolt alján. A városra nemsokára sötétség telepedett, ők azonban mégis azt érezték, hogy talán most kelhetett fel számukra a megváltó napsugár.

A KIRABOLT FAHÁZIKÓ

Végtelennek tűnt már maga a szántóföldekre tagolt helyiség is, ahol az anyuka vett egy amolyan hobbi-telket, ami egy lecsupaszított, rossz-minőségű földdarab volt csupán semmi több. Közel egy erdős, vadregényes rengeteghez, ahol kamaszodó fia és annak barátja sokat játszott.
Váratlan sokhátasként érte őket a hír, miszerint: a kis fából eszkábált fabódéjukat - melyet még a nagymamától hoztak el utánfutós kocsival -, felfeszítették a lakatot, levették a láncokat, és ami csak mozdítható volt a hangulatos kis kunyhóban azt elvitték.
Sokáig el sem akarták hinni. Főként a mindig határozott és megfontolt anyuka értetlenkedett eleget, és talán még akkor sem volt hajlandó elhinni ezt a rossz viccet, amikor két és fél órás autóút után megérkeztek a Vác melletti kis község helyszínére.
- A rohadt kurva istenit! - rettenetesen felidegesítette magát a sportos testalkatú családfő, aki egyik gusztustalanul pöfékelő cigiről gyújtott rá a következőre abban a hiszemben, hogy némiképp talán csökkentheti az atombomba-kitöréssel fenyegető lelki hangulatát, bár kis családja pontosan érzékelte, hogy ennyire labilis, és robbanással fenyegető állapotban nem tanácsos a férfi közelében lenni. - Most nézd meg ezt anyus! - vette kezébe a vadonatújnak számító, fényes lakatot, melyet - valószínűleg -, az éj leple alatt tehettek tönkre vandál illetéktelenek, és törtek be a kunyhóba. - Most mi a francot csináljunk?! - kérdezte egy megrémült kisfiú tekintetével éles, szúrós zöld szemeivel.
Mindig csinos, filigrán felesége igyekezett egyetlen pillanatra sem elveszteni saját önkontrollját, és higgadt, józan viselkedését bár - szó, ami szó -, lelke mélyén egészen bizonyos, hogy még így is tomboló viharok pusztítottak.
- Nyugodj meg apukám! Nem lesz semmi baj! Mindjárt szólok a szomszédoknak, hátha hallottak valamit! - igyekezett kevés sikerrel megnyugtatni, majd néhány métert távolabb ment szomszédaik kibelezett, ötvenes években gyártott teherautójához, hogy megkérdezze esetleg nem-e tudnak bármit is a bűnténnyel kapcsolatosan.
- Hahó! Van itt valaki?! - szólt bele a teherautóba, mely gazdátlan lakatlansággal, leeresztett kerekekkel vesztegelt a szántón.
- Jó reggelt kedves szomszédasszony! Miben segíthetek?! - dugta ki aprócska, szinte madárfejét egy fejkendős középkorú asszony.
- Jó reggelt Marika néni! Nem tetszik tudni, hogy jártak-e errefelé mostanában suhancok, vagy tolvajok? - tette fel az első kérdést.
- Csak nem történt valami baj?! - lepődött meg jócskán az asszony.
- De sajnos kiraboltak bennünket, és úgy tűnik, hogy a lakatot is felfeszítették, és elvittek mindent, még a gáztűzhely sincs meg. - panaszolta.
- Hát ez... rettenetes... - először föl se tudta fogni az asszony, hogy ilyen cselekmény egyáltalán megtörténhet ott, ahol jóformán a madár se jár. Aztán hamar kiderült, hogy mégis.
- Tettek feljelentést a rendőrségen? - kérdezte valamivel később.
- Hát a férjem úgy hiszi, hogy felesleges, mert mire a rendőrök nyomozni kezdenének addigra az elkövetők már régen árkon-bokron túljárhatnak! Ön szerint, mi lenne a megoldás?! - arra gondolt csak kikéri szomszédasszonya véleményét, elvégre olyan jól megértették egymást, amióta csak itt vannak.
- Szerintem nem árthat, ha beszélnek a rendőrökkel! Hátha tudnak valamit segíteni!
- Hát... nem is tudom... - kételkedett a feleség. - Tudja a férjem mármost kész idegroncs, és ha nem muszáj nem idegesíteném fel még jobban! - vallotta be.
- Ahogy jónak látja, én mindenesetre csak szóltam! Ha szeretné szemmel tarthatom az Önök telkét is! Itt vagyok most egész héten! - tett ajánlatot az asszony.
- Az nagyszerű lenne! Most megyek vissza, mert a végén még ez is az én hibám lesz, hogy kikérem a kedves szomszédaink segítségét! - a feleség gyorsan igyekezett visszasietni a saját körbekerített telkére, ahol a családfő most éppen körbejárta - ki tudja már hányadik alkalommal -, a kunyhót, hogy más dolognak, vagy tárgynak nem kelt-e lába?
- No, csakhogy megjöttél! Mi tartott ilyen sokáig?! - kérdezgette.
- A szomszéd asszonnyal beszéltem éppen, és szerinte fejjelentést kellene tennünk a rendőrségen, mert ennek a fele se tréfa!
- Mondja ő! De mire a rendőrök ide kiérnek a tolvajok már régen árkon-bokron túl vannak! Az egésznek nem sok értelmét látom! - vakarta meg csatakosra izzadt kobakját a férfi. - Inkább szerezz valahonnét egy új lakatot, vagy valami biztonsági zárat, amit nem lehet feltörni! -gondolkodott hangosan.
- Apukám! Megértem, hogy nagyon ideges vagy, de attól még lehet, hogy újra be fognak törni ide! - igyekezett lelkére beszélni ész érvekkel a fiatal asszony, ám nagyon jól ismerhette már a férjét ahhoz, hogy tudja, ha egyszer valamit a fejébe vett, akkor annak úgy kellett lennie, különben máris kitört a totális pánik, és az most a legkevésbé sem hiányzott a számára.
Körbejárták a deszkakunyhót, és aprólékosan igyekeztek minden apró, jelentéktelennek tűnő kis részletet megvizsgálni. A kamasz fiú, aki mindeközben csöndben meghúzta magát, hiszen csöppet sem szándékozott magára haragítani senkit, legkevésbé idegeskedő apját nem megkérdezte anyját, hogy nem mehetne el egy kicsit játszani a közeli erdőszélre?
- Menj csak, persze! De aztán nekem vigyázz magadra! Érted?! - szólt utána az anyja, mire a fiú intett, hogy nem lesz semmi baj. Vitt magával egy viszonylag éles kést, és alig várta, hogy egy arra legalkalmasabbnak tűnő fagallyból tetszetős kis íjat faraghasson magának, akárcsak Robin Hood, és egy kicsit kalandozzon a rengetegben. ,,Bezzeg Kevin Costnernek biztosan sikerülne a dolog!” - gondolta, hiszen egyik kedvenc amerikai színészéről volt szó, aki az évek múlásával valami különleges apapótló figurává lépett elő az életében.
Nekivágott az erdőnek a kis földszerű tisztáson, melyet egy traktor vájt bele az iszapos földbe, és ami aztán bevezette az embert a sűrű bozótosok, és fákkal benőtt rengetegbe. Itt még a hangoknak is különálló életük volt.
Nem messze volt egy kis tisztás, ahol nyugodt, hangulatos körülmények között le lehetett kicsit telepedni, vagy piknikezni is, ha arra támadt a kirándulóknak gusztusa. A kamaszfiú is gondolt egyet és letelepedett, majd alaposan körbenézett alapanyag ügyben. Odament egy félig kiszáradt, termetes fához, majd megint egy másikhoz és óvatosan vizsgálgatni kezdte a fa ágát, hogy vajon jó lenne-e íjnak. Mivel nem tudott dönteni, és egész napját mégsem tölthette ezen a kis erdei tisztáson fogta az éles kést és vágott magának mind a két fából két tetszetős, hosszú gallyat, majd komótos büszkeséggel vonszolni kezdte maga után a gallyakat egészen be a sűrű erdőbe, és éles késével tüstént farigcsálni kezdte őket, hátha sikerülne egy használható íjat farigcsálnia belőlük.
Távolról kutyaugatást vélt hallani, és néhány emberhangot. Ez ráijeszthetett, mert a közelben az egyik szomszéd gyerekkel régebben találtak egy őskori barlangot, ahová nyugodtan el lehetett bújni. Így gondolhatta elbújik ide, amíg a vadidegen emberek, és azok fenevad típusú kutyái el nem mennek.
De elhibázta ezt a vélekedést, mert - utóbb kiderült-, hogy a három huligán suhanc éppen a barlang felé tart folyamatosan kutató kutyáikkal, így a kamasz fiúnak gyorsan, és persze hangtalanul kellett cselekednie, ha azt akarta, hogy semmi esetre se vegyék észre.
- Hú, öregem! Láttad volna azt a kis gusztusos színésznő csajt abban a piros bikiniben! Hú! Szíves örömest gerincre vágnám! - szólalt meg az egyik nyurga huligán, amint beértek a hangokat visszaverő barlangba.
- Én már annak is örülnék öreg, ha egyszer valaki eljönne velem randizni, és igazán megakarna ismerni! - jegyezte meg szerénykedve a másik.
- Ugyan már öreg! Csak nem képzeled, hogy ezek a hisztis kis macák majd lóvé nélkül elmennek veled randira?! Szánalmas egy seggfej vagy, hallod-e! De nem hibáztatlak! Kurva nehéz gyerekkorod lehetett!
- Hát... ami igaz az igaz... - töprengett el egy pillanatra a másik. - Apám nem volt éppen a szülőség mintapéldánya. - legugolt, hogy megsimogassa a kutyákat, aztán azonnal rágyújtottak mind a ketten egy-egy cigire, és megelégedetten kifújták a füstöt.
- Szerinted rajtunk kívül még kik járhattak ebben a barlangban? - tette fel a kérdést a kutyás srác.
- Fingom sincs öreg! De nem nagyon izgat a téma! Inkább azt csacsogd el, hogy Szandra mit mondott rólam? - lett egyre kíváncsibb.
- Úgy érted, hogy egy annyira menő, és sznob csaj, mint a Szandra, majd bármit is fog kezdeni egy olyannal, mint te?! - kérdezett vissza a srác, de már meg is bánta, mert a másiknak se kellett több, és egyik bika-kemény kezével rögtön torkon is ragadta a meggondolatlanul fecsegő srácot, aki ijedtében kis híján rögtön maga alá vizelt.
- Mit mondtál te kis tetű?! Azt ajánlom, hogy jól vigyázz arra, hogy mit pofázol nekem különben kurvára megjárhatod! - enyhén összeszorította a kezét, mert élvezte, hogy a gyilkos fenyegetés mindig bevállik.
- Légy szi... eressz el... alig kapok levegőt... - nyögte a másik, ami most úgy festett, akár egy döglődő hal a kezek fogságában. A kutyák is egyre harciasabban kezdtek ugatni.
- Hát... nem bánom... de előbb kérj szépen bocsánatot kishaver!
- Bo-bocsánatot... ké-kérek... - nyögte kellőképpen fulladozva a másik, amikor kiszabadult a bivalyerős markok szorításából.
Ha a haverom akarsz lenni, és miért ne akarnál, azt tanácsolom öreg, hogy mondd el Szandrának, hogy milyen kurva jó pasi is vagyok, és akkor esetleg elfelejtem, hogy mit pofáztál nekem az imént! Remélem világos voltam?! - kérdezett vissza fenyegetően összehúzott szemöldökeivel.
- Ö... minden világos!
- Ezt már szeretem! Most pedig menjünk a francba innét, mert rohadtul elunom itt az agyam! - azzal megindult onnét, amerről jött, miközben a nyurga kutyás srác hűségesen loholt a nyomában.
A kamasz fiú még fülelt egy ideig. Belehallgatózott a némán lapuló csendbe, hogy biztosan tiszta-e a terep. Mivel nem hallott se kutyaugatást, se emberi beszédet kimerészkedett a barlangból magával cipelve a két vaskos fagallyat, amit zsákmányolt.
- No nézd már, ki van itt?! Egy dagadék madarat fogtunk! - kiáltott fel a fenyegető srác. - Hol járkálsz báránykám? Nem tudtad öcsi, hogy ez itt a mi terepünk?!
- Én... bocsánat... csak... eltévedtem... - füllentette alig hallható hangon.
- Ó, szóval azt akarod nekünk beadni, hogy te csupán csak véletlenül keveredtél ide, és semmit se hallottál abból, amit a haverommal egymás közt dumáltunk? Ez igencsak gyanús! - kezdte azonnal méregetni.
- Szerintem semmit se hallott! - vetette közbe a kutyás srác. - Ugyan már! Ez egy picis kiskölyök! Csak nem gondolod, hogy bármit is tudhat?! - kérdezte a másikát.
- Hát látod az meglehet, de akkor is látott minket, és van egy olyan sejtésem, hogy szépen ki is hallgatta a beszédünket! Ezért védelmi pénzt kell fizetnie! - röhögte el magát kapásból, mintha máris valami frenetikus poén hagyta volna el a száját.
- Jaj Tomi! De hülyéskedj már! Szerintem hadd menjen!
- Majd ha én az mondom, hogy mehet akkor mehet! Világos?! Addig jobban tszed, ha te is befogod azt a senkiházi pofádat, mert különben úgy földbe verlek, hogy a saját anyád nem ismer majd rád! - most visszafordult, a halálra dermedt kamaszfiú felé. - Naszóval! Mennyi pénzed van, kishaver? Hadd hallom, amíg szépen kérdem!
- Most nincs itt nálam, de a szüleimnél biztosan van pénz... - válszolta.
- Hát... sajnállak, de ez most nem lesz elég. És mik ezek az ócska gallyak, mi?! - vette szemügyre a két öles, kissé kiszáradt fagallyat.
- Én csak... szerettem volna egy íjat készíteni... - közel volt a hüppögéshez, de igyekezett bátran viselkedni.
- No nézd már! A kis Robin Hood! Nem is tudtam, hogy ekkora legendával is lehet ebben a kurva erdőben találkozni! Hódolatok fenséges úr! - cinikusan még le is borult előtte. - De félre a tréfával! Ürítsd csak kis a zsebeid!
A kamaszfiú kiürítette a zsebeit, ám néhány cukorkapapíron kívül más egyébbel nem szolgálhatott.
- Te most szórakozol kishaver! Azt mondtam, hogy látni akarom mi van a zsebeidben! Világos?!
- Nincsen semmim... - szólt halk hangon.
- Azt majd mindjárt meglátjuk! - azzal odament a kamasz sráchoz és végig kutatta kezével a zsebeit, majd amikor megbizonyosodott róla, hogy tényleg igazat mond a srác kapásból lekevert neki egy pofont, mire a fiú elesett, és azonnal hanyatt vágódott a piszkos földön.
- Auuu! Ez fájt...
- Nos te kis szánalmas dagadék! Tőled függ, hogy akarsz-e még pofont! Add ide a kurva pénzed, vagy nagyobb bajok is lesznek. - kezdett újfent fenyegetésbe, ám ezt már a kutyás srác sem állhatta, most rajta volt a sor, hogy elégtételt vegyen saját sérelméért. Visszakézből akkorát öklözött a másik gyomorszájába, hogy az valósággal összegörnyedt és csillagokat is látott.
- Fuss kishaver! Gyorsan tűnj el innét! - mondta neki fél vállról, mire a kamasz srác valósággal úgy kezdett rohanni eszeveszett sebeséggel, mintha puskából lőtték volna ki, és mintha az élete függne rajta mennyire gyors. Még jól hallotta, hogy azok ketten miként és hogyan püfölik egymást egyre hangosabb kutyaugatások közepette, de most magában hálát adott, hogy viszonylag épp bőrrel megúszta ezt a kis erdei kalandot. Orrából dőlni kezdett a vér, és amilyen feledékeny megint nem hozott magával papír zsebkendőt, így kénytelen volt addig az ég felé nézni jó hosszan, míg úgy nem ítélte meg, hogy elállt az orrvérzése. Az idő időközben délutánra váltott, és nagyon megéhezett. Szülei valószínűleg már tűkön ülnek, és megint jócskán felidegesítették magukat azon, hogy vajon merre kószálhat egyetlen gyerekük.
- Hát te meg?! Merrefelé kószáltál?! - kérdezte apja, aki marconán mérte végig fiát.
- Az erődben voltam sétálni! - vetette oda a gyerek.
- Na persze! Inkább edd meg az ebédet, mert nemsokára indulunk haza! - vetette oda félvállról az apja.
- Szia kincsem! Na, jót mulattál?! - mérte végig aggódva az anyja. - Neked már megint vérzett az orrod?! Biztos megint turkáltál benne, igaz?! - tette keresztbe mindkét kezét.
- Nem. Véletlenül eredt el! - válaszolta, mert nem akarta elmesélni kalandját.
- Értem! Készen van az ebéd! Egyél valamit, mert nemsokára indulunk vissza. - azzal már tálalt is; kinyitott egy konzervet, amiben jó ízletes sólet volt, és egy nagy karéj kenyeret kanyarított hozzá, hadd egyen a fia, aki szemmel láthatóan most nem győzött türtőztetni magát, mert jóízűen falni kezdett.
- Sikerült íjat faragnod kincsem?
- Hát... találtam két kiszáradt fát, de közben rájöttem, hogy nagyon rossz a minőségük. Talán majd legközelebb. - a kenyérbéllel gondosan mártogatni kezdte a babfőzelék enyhén csípős szaftját, és még párat sikerült is hozzá hümmögnie.
- Hmm! Nagyon finom! - jegyezte meg.
- Örülök, ha ízlik! Sajnos most csak ezt tudtam keríteni, de legközelebb mást eszünk. Megígérem! - simogatta meg összekócolt haját.
- Na készen vagytok már?! - a családfőn még mindig érezhető volt valami ideges türelmetlenség, ahogy járkált föl-alá, majd amikor mindent megpakoltak az autójukba, és úgy tűnt hogy ismét bezárták a fakunyhót szóltak a szomszéd asszonynak, hogy azért egyszer-egyszer nyugodtan ránézhetne a telkükre, a biztonság kedvéért. Amikor elhajtottak a telkükről a szomszéd asszony azonnal felhívta a rendőrséget, és nem sokkal később előfordult, hogy naponta egy járőrautó rendszeresen körözni kezdett a kis földúton lévő utcában, ahol a bűncselekmény történt.

SZIMPÁTIA, SZÁMÍTÓ ÉRDEK

Tápláltam magamban tán mindig is.
Hányadrész tartós sértődöttség,
akaratos-makacs gyermeki csakazért is tett
már jócskán próbára engemet,
mikor tűréshatáraim szélinél váratlanul eleredtek
sebzettségem méltatlan könnyei?!

Itt már annyira tompa, lecsöndesedett,
megfáradt leki seb-indulatok feszülnek
– ha kell, ha nem -,
egymásnak, hogy túlélni a Lét naponkénti ordas,
áskálódó kálváriáit majdhogynem lehetetlen.
Nem volna meghittebb, jobb-e a megkövesült,
rideg üresség?!

A tudatos közöny nonszensz abszurdítása,
mely könnyed legyintéssel fittyet hány akár a semmire is?!
Két irányban mégiscsak reménytelen a probálkozás,
hátha még a sokat szenvedett ember
egyhelyben vesztegel.

,,Viseld el azt, amit már nem tudsz elkerülni!”
– bölcs mondás hangzik lecsengve a Lélek avitt,
ódon kapuján.
Az okos test körülfonja indáival
a belelőtt gyilkos golyót úgy,
hogy már jobb is, ha marad,
mert annyira hozzátartozik akár
magházához a négerbarna mag.
– Folyamatos gyanakvás minden
tettem s mozdulatom.

Az igazságot s annak mélységét
senkinek se szabadna kikerülnie.
Már egyre inkább feleslegesnek
érzem a segítségkérést,
s az önsajnálat masszív,
tömör metamorfózisait.
Romlaandó, kölcsönös búcsúzkodások
vesznek körül,
s az Élet sokszor inkább semmis,
vagy hiábavaló.

Fejemet inkább gyáván magam dugtam homokba,
vagy szőnyeg alá.
Az alávaló Világ – annyi se sok -,
sosem érdemelte bizalmamat.
Szővődnek még újra s újra legendás történetek:
ki hogyan s miként ismert meg ezt vagy azt, a másikát?
S valahogy hivatalos nyilatkozatokból,
jópofiskodó interjúkból az Egy-lényeg örökkön,
tudatosan kimarad:
mi volt előbb?
Szimpátia vagy számító érdek?!

EGY MEGTÖRT SZÍV RAGYOGÁSA

Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon mi romlott el ebben a hihetetlenül tökéletességgel kecsegtető párkapcsolatban.
Szonja úgy érezte két gyerek után még mindig ott tart, ahol fiatal felnőtt éveit anno elkezdte. Mintha totálisan beszippantotta volna őt egy olyan zárt buborék, amiből egyre kevésbé tűnhetett kiszabadulni. Már a patinás két tannyelvű gimiben is imádott rajzolni, festegetni, és több változatos önképzőkört, fakultatív műhelyprogramot felvett órái után, mert nagyon szeretett volna rátalálni arra, hogy valójában mihez lenne tehetsége, kreatív képessége. Szüleinek csupán egyetlen kikötése volt ezzel kapcsolatosan. Ti. Az, ha bármibe belefog, akkor ezt tisztességesen csinálja is végig.
Danival szinte villámcsapásszerűnek tűnhetett a találkozás is. Egyik gimis osztálytársa esküvői partiján látták egymást először, és mikor Szonja merő véletlenségből majdnem felborított néhány pezsgőspoharat Dani gáláns, és jóképű úriember szerepében azonnal ott termett a semmiből, hogy méltóképpen boronálhassa el a kissé feszélyezett helyzetet. Aztán maguk sem akarták elhinni, és már vagy egy tucat randin, és személyes találkozáson lendültek át, amikor Szonja volt az, aki elsőként feltette a megkerülhetetlen kérdést, ti. Ha ők most nagyon is szerelmesek egymásba, akkor talán nem kellene lefeküdniük egymással, csakhogy biztosan tudják összetartoznak! Mire Dani azt felelte, hogy ő még csak filmeken látott ilyet, és kissé fél a szextől, de ha védekeznek akkor nem lehet akkora baj belőle. Így egy balzsamosan fülledt nyári éjszaka egymásié lettek, aztán azt vették észre, hogy két éven belül egyenesen anyakönyvvezető elé álltak, és csöndes, szerény ünnepléssel kimondták a boldogító ,,talánt”. Az örömszülőket nem szerették volna fölösleges családi viszálykodásnak kitenni, mert mindkettejük családjában voltak olyan személyiségek, akik erősen ellenezték kapcsolatukat, így inkább úgy döntöttek, hogy csupán két tanú lesz jelen a szertartáson, és Szonja legjobb barátnői. Így amikor megvolt a polgári esküvő már másnap repülőre szálltak és meg sem álltak az Atlanti óceán mesés szigetcsoportjáig, ahol varázslatos két hetet töltöttek.
Amikor hazajöttek Szonját reggeli rosszullétek kezdték gyötörni. Eleinte nem volt kellemes, ám fokozatosan hozzászokott, és elviselte, hiszen élt-halt a gyerekekért. Azonban egyikük sem tudta, hogy mi fán is terem a gyereknevelés. Elsőként Lili érkezett meg majdnem négy kiló húsz dekával, később pedig Áron három deka nyolcvannal, és Szonjánál boldogabb, sugárzóbb, kiegyensúlyozottabb kismamát ritkán láthattak azok, akik ismerték őket. Később persze fokozatosan mind a négy nagyszülőt is beavatták a dolgaikba, akik a kezdeti neheztelések, elmarasztalások után megnyugodtak, és nagyon örültek, hogy így történtek a dolgok.
Ahogy a gyerkőcök cseperedtek hála a digitális technológia legújabb vívmányainak minden szülinapot, és fontos ünnepet igyekeztek felvenni, és rögzíteni. Így az első lépések megtételétől kezdve egészen a bilire szoktatáson át, az első fürdetésig, és hajnyírásig mindenről készült egy amolyan igazán bensőséges, és szívet-megható családi videoválogatás, melyet aztán később ajándékba szántak családtagjaiknak.
Az első kisebb jellegű veszekedésre akkor került sor közöttük, amikor Szonja felvetette, hogy a gyerekek nagyon megörülnének egy kisebbfajta házi állatkának. Lehet az egy kiskutyus, vagy tengerimalac, vagy gekkó. A lényeg, hogy a gyerekeket felelősségre kellene szoktatni.
- Drágám! Ezt már vagy milliószor megbeszéltük! Állatallergiám van, és a macska és kutyaszőrre is allergiás vagyok! Mi a garancia arra, ha veszünk egy tengerimalacot nem kezdek el másodpercekként tüsszögni, vagy fojatni az orromat?! - kérdezte egyre hangosabban Dani, amint sikeresen felidegesítette magát.
- Édesem! Kérlek nyugodt le, és ne kiabálj, ha velem beszélsz, mert azt utálom! Valamit biztosan ki lehetne találni! Nem mondd nekem azt, hogy nem! - kötötte karját keresztbe téve, támadásra készen Szonja, aki kamaszkorától igyekezett rendszeresen sportolni, és küzdősportokat is kedvelte. Tehát, ha akarta volna bármelyik percben könnyedén, és sec perc alatt két vállra fektette volna aggályoskodó férjét.
- Jól van! Akkor csinálj csak, amit akarsz! - Dani azzal bevágta maga után az ajtót, és aznap inkább jó hosszú időre a munkahelyén maradt.
A másik vitatkozást azt provokálta ki, hogy Szonja szülinapi zsúrt szervezett a gyerkőcöknek, és ha Lilike tortát, és ajándékokat kapott, akkor ebből áron sem maradhatott ki. Nem igaz?! Szonja éppen a szülinapi tortát rendelte meg egy elfogadható árakkal üzemelő belvárosi cukrászdából, amikor Dani szabályosan ráförmedt:
- Azt gondoltad édes szívem, hogy lopom én a pénzt, mi?! Miért kell méregdrága vacakokat venni, amikor szólsz valamelyik nagymamának, és biztos vagyok benne, hogy szívesen sütnek majd egy-egy tortát, és olcsóbban megússzuk a dolgot mint így! - hangja kíméletlenül csengett, és Szonja erősen elgondolkozott azon, hogy vajon milyen emberhez is ment hozzá igazából.
- ...De drágám! Egyszer egy évben van szülinap, nem igaz?! Igazán lehetnél egy kicsit megértőbb! - próbálta lecsendesíteni a kedélyeket Szonja, de úgy tűnt, hogy ez sem használ, mert Dani megint elment valahova, és csak késő éjjel érkezett meg, és nem volt másnap hajlandó elmondani, hogy hol töltötte az éjszakáit.
A gyerekeknek Szonja kisebb-nagyobb hazugságokat igyekezett kitalálni, talán éppen azért, hogy elaltassa a tartósnak ígérkező gyanakvásukat.
Anyuci? Apu miért ment el, - kérdezte Lili egyik nap, amikor a szomszéd anyuka hozta haza az iskolából, holott azt mondták neki, hogy apukája fog érte jönni.
- Tudod kincsem apunak most nagyon sok dolga lett, de megígérte, hogy amint szabadságot kap bepótoljuk az elvesztegetett időt, és kérte hogy légy jó kislány, és fogadj szót! - jött a felelt. A kisebbik fiúcska Áron már kicsit nehezebben boldogult Szonja, hiszen a kisfiú nagyon apás volt. Az apja szinte bármit megvett neki, és nem győzte agyba-főbe kényeztetni, aminek az lett a furcsa következménye, hogy a kisfiú akaratos, és hisztis gyerekké vált, aki ha nem úgy alakultak a dolgai, amint elsősorban ő szeretett volna, akkor valósággal tombolni tudott, és teljesen kivetkőzött magából.
- Kisfiam! Ülj le egy pár percre! Figyelj rám! Apu nagyon szeret téged és a nővéredet is, de most tényleg egyetlen szabad perce sincs. Nagyon lefoglalja a munkája! Megígérte, hogy amint időt tud szakítani azt csakis veletek tölti majd! - válaszolta kisfiának Szonja. A kisfiú hitte is, meg nem is, amit anyukája mondott neki, majd ő is visszament a gyerekszobába játszani.
Később egyre rosszabb lett a helyzet, mert Szonja valósággal ötpercenként hívta Danit annak okostelefonján, hogy érdeklődjön merre, és hol járhat? Mondani sem kell, hogy ezt viszont a férje nem tűrte már el, és sokszor előfordult, hogy egyszerűen csak kinyomta a bejövő hívást az asszony fényképével együtt. Aztán, amikor késő éjjel hazavetődött, és bebújt a hálószobai ágyba Szonja éberen várakozott rá, és önmagában azon töprengett, hogy valójában mi az, amiért kapcsolatuk ennyire nyíltan, és nyilvánvalóan tönkrement?!
- Drágám! Arra gondoltam, hogy elmehetnénk egy párterapeutához! Lehet, hogy tudna segíteni, és fényt deríthetne rá mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Na? Mit szólsz?! - kérdezte egyik nap kora reggel, amikor férje éppen borotválkozott, és hosszan elidőzött a fürdőszobában.
- Te most szórakozni akarsz?! - fakadt ki. - Ez valami idióta, hülye vicc??? - kérte ki magának. - Nevetséges és szánalmas! - közölte, és úgy tűnt többet már nem akar erről a témáról hallani se. Gyorsan nyakkendőt, inget, zakót vett, majd autóba ült, és azonnal elindult a munkába anélkül, hogy megkérdezte volna feleségét, hogy segíthet-e neki bármiben.
Szonja hosszú percekig gondolkodott nem csupán a hallottakon, de férje viselkedésén is. Legalább is, amíg két imádni való gyereke visítva fel nem ébredt, meg nem reggelizett és el nem indultak ők is a maguk helyére.
Szonja amint a gyerekekkel is végzett úgy döntött ma itthonról fogja intézni az ügyeit. Elvégre van laptopja, egere, billentyűzete, és internetkapcsolata is mi kell más?!
Kíváncsiság gyanánt több honlapra is rákattintott, és megpróbált szemezgetni azon pszichológiai, párkapcsolati dolgokat tárgyaló hírek, és posztok között, melyek igyekeztek szakértő módon foglalkozni a témával. Arra azonnal rájött, hogy a változás csakis férjével együtt lehetséges, de amíg kettejük között tart z az álló viszálykodás addig bizony a leghalványabb esély sem mutatkozik arra, hogy bármi is a jó irányba változzék meg.
Alig vette észre zsúfolt e-mailjei között egy új rejtélyes levelet, melyet egy rejtélyes férfi küldött. Először azt hitte, hogy valami reklámanyag, mert könyvborítókkal volt tele, mégis volt valami nagyon emberi, és őszinte a levélben, ami megfogta az érdeklődését, és amikor a levél írója személyes találkozót kért tőle Szonja azt gondolta magában: ,,A fenébe is! Miért is ne? Hiszen nincsen ebben semmi rossz! Egyébként is fekete öves! Mi baj történne?!” - Csinosan, filigránul felöltözködött, kevés sminket tett fel, nem feltűnően, majd autóba szállt és elindult a találkozó színhelyére a belvárosba.
Érdekes módon a férfit szinte kapásból ki is szúrta. Nem lehetett eltéveszteni enyhén görnyedt tartásával, és kissé idegesen,tétován toporgó természetével Szonja első látásra azt gondolta, hogy ezt az embert valószínűleg brutálisan, legalább is könyörtelen módon bedarálhatta az élet. Egy jócskán megkopott, és viharvert aktatáskát szorongatott a hóna alatt, és egyáltalán nem viselkedett természetesen. Mintha nem is ezen a földön élne.
- Üdvözlöm! - próbált mosolyogni, majd kezet nyújtott barátsága jeleként. A férfi kicsit gondolkodott zen, hogy vajon miként, és hogyan reagálja le ezt a számára kínos szituációt, ám végül gyöngéden megfogta Szonja kezét, és óvatosan megszorította.
,,Nem mondhatnám, hogy határozott kézfogása van! - szögezte le magában. Mégis van benne valami...” - töprengett, amint helyet foglalt a felújított kávézóban.
- Bocsásson meg, hogy feltartom! Nyilvánvalóan rengeteg sok elfoglaltsága lehet, és nagyon köszönöm, hogy időt tudott rám szakítani... - kezdte jól begyakorolt monológját.
- Ne haragudjon, de előbb nem árulná el nekem a kedves nevét? - most sokkal kedvesebb, bájosabb volt mosolya.
- Jaj, hogy én milyen idióta vagyok! Bocsánat! Persze! Kristóf vagyok! - meghajolt, akár egy színész.
- Nos! Örülök, kedves Kristóf, hogy ezt is tisztáztuk! Megkérdezhetném, hogy valójában mit szeretne tőlem? Tudja azért kérdezem, mert ha valami konkrét elképzelése, netán üzleti jellegű terve lenne azt akár az irodámban is megtudjuk beszélni! Vagy esetleg... más természetű... - váratlanul elakadt a szava, mert észrevette, hogy a férfinak nagy bánata lehet. Valószínűleg történhetett vele valami súlyos dolog, csak megint ő volt az, akinek előbb járt a szája, és nem gondolkodott. Máris heves bűntudat, és lelkiismeret-furdalás kezdte marcangolni. Azonnal lépett, hogy ezt a baklövését valahogy jóvá tegye.
- Kérem bocsásson meg! Nem akartam megsérteni! Tudja az utóbbi napokban nekem is rosszul alakulnak a dolgaim, mert a férjemmel egyre többet veszekszünk, és azért aggódom, hogy a gyerekeink ebből semmit se vegyenek észre! Nem tudom még meddig lehet ezt egyáltalán halasztani! - most viszont ő tűnt kétségbeesettnek, és sebezhetőnek. Hamarabb nyílt meg egy vadidegen ember előtt, mint azt eredetileg szerette volna, mégis úgy érezte, mintha tartozna ennek a furcsa férfinak az őszinteségével, és az emberségével.
- Őszinte sajnálattal hallom! Ezért is erős bűntudat gyötör... - hajtotta le a fejét.
Szonja önkéntelenül is kinyújtotta egyik kezét, és erősen megszorította a férfi szőrös mancsait.
- Nyugodjon meg! Nincsen semmi baj! Ha úgy érzi, hogy beszélnie kell, akkor nosza rajta! Kezdjen csak bátran neki! - Igyekezett biztatni.
- Nagyon köszönöm! - nézett rá hálás, kisfiús szemekkel. Szonja még sosem találkozott olyan férfival, akiben ennyire félszínek nélkül érezhető lett volna nyughatatlanság. Ezért egyre kíváncsibb, egyre érdeklődőbb lett.
A férfi elmesélte, hogy apját infarktus vitte el, majd édesanyját is elvesztette, a menyasszonya pénz nélkül azonnal szakított vele, és mivel a legtöbb barátja külföldön él már, és dolgozik, ezért legfeljebb csupán csak alkalmaként tudják őt meglátogatni.
Szonjában azonnal kialakult a mély, empatikus részvét a férfi iránt, és vigyáznia kellett, mert egyre inkább érzések költöztek szívébe.
- ...Úgyhogy most ott tartok drága Szonja, ahol a part szakad! - vett egy hatalmas levegőt, majd egyszerre kifújta.
- De kedves Kristóf! Őszintén sajnálom a problémáját, és tudom, hogy ez most valószínűleg nem sokat jelent Önnek, de minden megfog oldódni. - igyekezett biztosítani mély együttérzéséről. - Ha megenged nekem némi észrevételt szeretnék elmondani! - nézett rá kérdőn. Jóváhagyást kérve, mire a férfi bólintott.
- Bár nem tartozik rám a magánélete, de azért ha már egy párkapcsolat alapvetően az anyagi dolgokról szól, akkor az igenis baj, amit sürgősen rendezni kellett volna. - most vette csak észre, hogy ez a kijelentés bizony, akár még az ő párkapcsolatára is igaz lehetne. Elvégre a férje sikeres üzletember kiterjedt, széleskörű üzleti megbízásokkal. Gyorsan észbe kapott, és mentegetőzni kezdett, holott sosem volt szokása:
- Most veszem észre, hogy ez sajnos akár rám is igaz lehetne. Megkérdezhetem, hogy mi volt, ami elromlott?! - nem mondta ki, de most egyszeriben valósággal azonnal fordulni kezdte őt a tartós, mohó kíváncsiság. Elvégre azt hihette hosszú ideig, hogy ennél tökéletesebb párkapcsolat ritkán létezik a földön, mint az övék.
- Hú! Ez egy kitűnő kérdés! - most fordult először Kristóffal, hogy óvatosan a hölgy szemébe nézett, és azok a bizalmas, jóságos barna szemek, mintha egyenesen szívébe láttak volna. - Az igazság sajnos az, hogy fogalmam sincs! Egyszer csak közölte se szó, se beszéd, hogy jobb lesz nekünk, ha szakítunk! Így amikor hazamentem a lefújt esküvőnkről már régen elköltözött. A baj az, hogy rettenetesen magamba süllyedtem, és öngyilkos gondolatok kezdtek kergetőzni a fejemben! Úgy éreztem már semminek sincs értelme.
- Ez érthető! Nekem is voltak nagyon mély, és nagyon megviselt periódusaim! De, ha megbocsátja őszinteségem de ettől sosem szabadna annyira mélypontra kerülni, hogy ez ember eldobja talán a legértékesebbet ezen a földön. Vagy tévedek?! - kérdése önmagát is meglepte. Mintha a férfi egyszerre lenne egy nyitott könyv, vagy egy görbe tükör, melyben a másik fél mindig önmagára ismerhet, akkor is, ha az igazság - sok esetben -, kényelmetlen, vagy nagyon fájdalmas.
- ...És megkérdezhetem kedves Kristóf, hogy most hogyan fogja folytatni az életét? A karrierjével mi a helyzet? Van esetleg valami foglalkozása? - próbált témát váltani.
Kristóf valósággal részletesen beszámolt irodalmi,kulturális jellegű vállalkozásáról, mely azért fuccsolt be, mert nem voltak sem partnerei, sem olyan átfogó üzleti stratégiái, melyek egyáltalán megalapozhattak volna egy tartós, és stabil vállalkozást. Az utóbbi években sajnos úgy tűnt, hogy a kulturális piac is vagy kiürült, vagy áttelepült teljes egészében a külföldi régiókba.
Észre se vették, és már gyakorlatilag végigbeszélgették az egész napot, és mikor a búcsúzásra került a sor, mintha mindketten úgy érezték volna magukat, mintha egy nagyon régi, kedves ismerőstől kellene elköszönniük. Ám nem véglegesen, hiszen Szonja a következő alkalommal már két gyerekét is magával hozta. Kitudhatja, hogy egy-egy váratlan találkozás vajon mit is tartogat az embereknek. Nem igaz?

TENGERPARTI DÍVÁK LÁZADÁSA

Nem lehet pontosan tudni, hogy valójában azért ruccant le a három legjobb barátnő a tengerhez, hogy csaphassanak egy igazi vérbeli csajos bulit, vagy csupán csak azért, mert titokban mind a három hölgyet elővette valami kínzó, tabunak számító érzés, mely a látható öregedéssel határos?
A dupla sávos autópálya széles, zötykölődés-mentes, tükörsima aszfaltján valósággal csak úgy suhant a háromajtós autó. Mivel nem tudtak megállapodni, hogy ki vezessen, ezért beledobták neveiket egy kalapba, és mindhárman húztak. Végül Kirára esett a választás, aki egyszerre volt álomszép, és egzotikus, és ugyanakkor utálta, hogy sokszor bele kell simulnia a hétköznapi, kétgyerekes anyukák halálosan unalmas, és kiszámítósággal fenyegető életébe.
- Na, csajok, készen vagytok már?! Mi tart ilyen sokáig?! Kapjátok magatokra a bikiniket és nyomás! Egyébként is 40 fok van, és már most valósággal meg lehet dögleni! - alig várta meg, hogy két legjobb barátnője is bepakolhassa holmijait, és bőröndjét az autó csomagtartójába, máris csikorgó kerekekkel gázt adott, miközben Enrique Iglasias hangja tombolt a CD-lejátszóból, és mind a három nő úgy érezte ennél függetlenebbek, és szabadabbak talán nem is lesznek soha későbbi életük során.
- Drága Kirám! Ugye megígéred, hogy nem hajtasz, mint a meszes, és betartod a KRESZ-szabályait?! - érdeklődött csöndesen egy szintén kétgyerekes bombázótestű hölgyemény, aki - barátnőitől eltérően -, tökéletesen elégedettnek tűnt szánalmasan kiszámítható, már-már egyhangú életével, és nem hiányzott neki semmi, legfeljebb néhány romantikus közjáték, és néminemű finom erotika. (ám ezt ritkán vallotta volna be még önmagának is).
- Jaj, ez nem lehet igaz! - bosszankodott erősen szorítva a kormányt Kira. - Mi vagy te? Egy nyolcvanéves nagyi, vagy egy lázadó csajszi?! - fordult hátra kockáztatva, hogy nekimegy az előtte százhússzal repesztő másik autósnak.
- Édesem! Ha Berni úgy gondolja, hogy tarts be a szabályokat, akkor ezzel csak annyit szeretne mondani, hogy nem szeretné, ha bárki is megsérülne! - igyekezett barátnője segítségre sietni a harmadik anyuka barátnő Petra.
- Hát már te is! Na ez szép! Összeesküvőkkel állok szemben! - vonta le egyéni következtetéseit, majd már csak azért is beletaposott a gázpedálba, hadd érezhesse a lóerők zabolázhatatlan döbögését a popsija alatt.
Nem sokkal később, amint robusztus, száguldó sebességgel haladtak az autópályán egy Porsche 911-es Turbó Carrera kanyarodott eléjük. Úgy tűnt, hogy a fiatal macsószerű sofőr próbára akarja tenni Kirát, amit ő állt is, hiszen szándékosan megnövelte a már egyébként is 120km/órás sebességét, és valósággal repesztettek. Igen ám, de egyik macsó alfa hím sem szereti különösképp, ha egy kiélezett versenyhelyzetben kikap az ellenféltől, pláne akkor, ha az a gyengébbik nem jeles, szexis képviselője. Ezért a Porsche sofőr is gyorsított a tempón, mígnem észre nm vették azt a vadászó rendőrautót, ami az egyik lehajtó kijáratnál posztolt, látszólag tökélesen ártalmatlanul cserkészve be a potenciálisan gyorshajtókat. Kira szerencsére még időben kapott észre, hogy szándékosan visszavegye a tempót százhúszra, így nagy valószínűséggel a szirénázó rendőrautó nem őket vette vijjogó hanghatásokkal üldözőbe, hanem a két szerencsétlenül járt macsót, akik azt hihették övék a világ.
- Már megbocsáss, de ezt most miért kellett?! Valósággal beszartam! - használt elsőként csúnya szót Berni.
- Csak nem beijedtél, édesem?! Vagy csak nedves lett a tangabugyid? - ironizált Kira.
- Kira! Ez rohadtul nem volt szép! Akár életveszélybe is kerülhettünk volna! - kontrázott Petra, akin látszott, hogy gyönyörűen lebarnult arcát valósággal máris a jéghideg pánikhangulat kerítette hatalmába.
- Csajszik! Most meg mi az istent izgultok, mi?! Láttátok! Jól megszívattam azt a két kis nyálas macsó pöcsöt, és legalább a zsaruk se minket kapcsoltak le! - legyintett a levegőbe, mintha mi sem történt volna.
- Akkor is! Szándékosan sodortál bennünket is veszélybe! - jelentette ki Berni, így az kis apartmanig - melyet lefoglaltak hét napra, és hat éjszakára -, egyetlen árva szót sem volt hajlandó szólni. Nem így másik két barátnő, akiknek - látszólag -, be sem állt a szájuk.
- Annyira szeretnék a tengerparton izmos, dögös pasikkal találkozni! Csak azért, hogy tudjam még milyen érzés lehet, ha igazán megkívánják az embert. Sajnos az utóbbi időben Pistával kicsit szünetet tartunk az ágyban, és attól tartok ez engem visel meg jobban, mint őt. - vallotta meg őszintén, kisebb szomorúsággal a hangjában Petra.
- Na, látod! - szögezte le Kira miközben egymás után hagyta le a cammogónak vélt autókat. - Ez az a negatív, energiaelszívó hozzáállás, amiről mostantól kezdve nem szeretnék hallani! Élvezzük ki az életet csajok, amíg lehet, mert ha folyton arról papolunk, hogy mennyire boldogtalanok, meg elcsigázottak vagyunk soha az életben nem fogjuk magunkat jól érezni a bőrünkben! - azzal tüntetően benyúlt pólójába, és levette lázadása jeleként a melltartóját.
Az út nagyjából nyolc és fél órán át tartott mire elérkeztek a festői szépségű francia-olasz határ szomszédságában fekvő tengerparthoz. Kira már megint szándékosan gyorsított, amiért Bernit megint kerülgetni kezdte a rosszullét. Aztán végül felkanyarodtak egy dimbes-dombos magaslatra, ahol egy tetszetősen felújított, jobbára fából készült apartman díszelgett, és pazar kilátás nyílt a Földközi tengerre is. Kira leparkolta az autót a ház mellett, és mivel a kulcsok nála voltak barátnőivel mit sem törődve vette birtokba a tetszetős kis házat. A két barátnő pedig foghatta és cipelhette az összes holmijukat bőröndjeikkel együtt.
- Ezt nézzétek meg csajok! Bámulatosan gyönyörű! - mutatott körbe a tágas nappaliban, mely egybe volt nyitva az amerikai stílust követő, dizájnos konyhával, aminek a konyhapultja mögött vagy harminc-negyven serpenyő volt, és a kinti kis favázas teraszos a nyugszékek mellett egy modern grillező is helyet kapott, ha esetleg valakinek arra támad gusztusa.
Kira semmivel sem volt hajlandó foglalkozni. Máris hevesen, türelmetlenül vetkőzni kezdett míg végül egyedül csak a bikinije maradt rajta, és se szó, se beszéd fütyörészve indult neki a homokos tengerpartnak. Elvégre a kis magaslat alatt hullámzott az egész tenger. Érezni lehetett a bőrt simogató, babonázó, sós levegőt.
- Szerintem mi is mehetnénk! Majd később kipakolunk! - javasolta Petra, és ő is elindult, míg Berni szintén helytelenítette ezt a fajta rohanást. Sehogy sem értette, hogy miért nem hajlandóak valamifajta kisebb rendszert vinni még ebbe a nyaralásba se?
- Jól van! Megadom magam, oké? Várj meg! Én is jövök! - azzal szakadt pólóban, és rojtos, foszladozásnak indult farmernadrágban ment barátnői után.
Mind a hárman letelepedtek a hófehér homokra, mely az idő múlásával valósággal tűzforróvá vált. Most aztán mindhárman jogosan bosszankodhattak, hogy legalább valami napernyőféleséget, vagy hordozható gyékényt hozhattak volna magukkal, hiszen most jócskán égethetik magukat a homok által. Az első aki a vízbe ment, hogy megmártózzék Kira volt. Látszólag egy hivatásos versenyúszó is megirigyelhette volna ritmikus tempózását. Az ember szinte el se hitte volna, hogy egy energikus, sportos két gyerekes anyukáról van szó! A második jelöl Petra volt, míg Berni inkább úgy döntött, hogy egyelőre elaszalódik a napon, mert most egyébként sem lenne kedve fürdeni.
Időközben észre se vették, hogy az a két macsó is feltűnt, akik a Porschéjukkal kiadósan ráfáztak a gyorsulási versenyre, amiben részt vettem. Most mindketten letáboroztak a három barátnőtől nem messze, és valósággal máris legeltetni kezdték mohó szemeiket a három nőn. Egyikük félmeztelenre vetkőzött megvillantva tökéletesen sportos, izmos felsőtestét, és kockahasát, így szinte szavak nélkül is szándékosan kiprovokálta, hogy a parton maradó Berninek feltűnjön.
- Szia! Hogy s mint? - lépett oda hozzá.
- Ö... helló... - Berni első megdöbbenésében köpni-nyelni is alig tudott.
- A barátnőiddel együtt vagytok itt? - érdeklődött tovább, miközben alaposan megnézte magának Berni formás idomait.
- Valahogy úgy, de ők most fürdeni mentek! Odabent a tengerben magad is megtalálod őket! - válaszolta olyan stílusban, mint akit tökéletesen hidegen hagynak a férfiak. Ám szíve még így is elárulta, mert egyre hevesebben, és mohón kezdett kalapálni. Első gondolata az volt, hogy ,,ez így tuti biztos, hogy nem fair, mert ugyan mit akarna egy ennyire csúcs pasi egy magafajta anyukától?! Még a szó is sértette nőiességét!”
- Nincs kedved fürdeni egy kicsit? - kérdezgette tovább a pasi, mire a másik férfi is megjelent a háta mögött, és bemutatkozott:
- Szia, Alexadro vagyok! Üdv a paradicsomban! - nyújtott óvatosan kezet, mire Berni bizalmatlanul megrázta. - Tudom, hogy béna csajozós dumának fogod tartani, hogy eszmétlenül szexis alakod van, és nagyon kedves mosolyod! - vallotta be, ami újdonság erejével hathatott, mert Berni igenis őszintén elmosolyodott. Az ő drága ura bezzeg már ki tudja mióta nem bókol, vagy udvarol neki. Mintha legalább is mostanság jócskán megkopott volna közöttük a romantikára való hajlandóság is. Ezért most különösen jót tett az önbizalmának, hogy valami elismerte szikrázó nőiességét.
- Ó... hát... igazán köszönöm... ez... kedves gesztus... - a fene vigye el már. Megint elpirult, akár egy túlérett alma. Miért kell neki szükségképp mindig lebuktatnia saját magát?! Ez érthetetlen.
A két macsó férfi máris leült törökülésben mellé, és szándékosan kicsit közelebb foglaltak helyett, ha esetleg Berninek szemezni, flörtölni támad kedve, akkor azt kilométerek nélkül is egészen nyugodtan megtehesse.
Másik két barátnője - úgy tűnt -, valósággal élvezik a nyugodtan fodrozódó hullámok játékát a testükön; fel majd lebuktak vagy egy tucatszor. Petra még egy kisebb tetszetős kis kagylót is talált, és arra gondolt milyen jó volna belőle szép nyakláncot készíteni. Még így is fél óra után jöttek csak ki a vízből, és mindketten döbbenten figyelték, hogy szégyellős, és visszafogott barátnőjük mennyire jól megérteti magát a két macsóval.
- Ezt a meglepetést! Hát ti?! - kérdezte élőként Kira, majd kicsavarta vállközépig érő hajából a sós vizet. Petra hasonlóképpen tett.
- Üdvözlet a szép hölgyeknek! - állt fel mind a két pasi, és be is mutatkoztak, így nem Berninek kellett őket bemutatnia.
Kirát valósággal azonnal hatalmába kerítette a flörtölési kényszer. Gondolta: miért is ne! Elvégre senki sem tud neki ellenállni, így előbb szándékosan a szempilláit kezdte felváltva rebegtetni, majd később már úgy helyezkedett, hogy bombázó testéből minél többet megmutathasson. Még Petra is valósággal megdöbbent, hogy barátnője mire nm ragadtatja magát, hogy övé maradhasson az abszolút, és feltétlen kezdeményezés.
- Szeretnénk meghívni a kedves hölgyeket egy partira! - közölték mindketten. - Önökért mennék este hét óra körül, ha megfelel? - néztek egyikről a másikra.
A három nőt valósággal megbabonázta a két sportos pasi szexis kisugárzása, így eszük ágában sem volt nemet mondani. Mindhárman helyeslően bólogattak.
- Elfogadjuk a meghívást! Este hétkor találkozunk!- jelentette ki hármójuk nevében Kira, aki valósággal bizseregni kezdett, akárhányszor egyik, vagy másik pasi rávetette szemét.
- Ez nagyszerű! Akkor hétkor találkozunk! Addig szép napot! - azzal a két pasi máris szedelőzködött, és azonnal távoztak a partról.
- Hát ezek meg mit akarhattak? - eset gondolkodóba Petra.
- Jaj hogy lehetsz ennyire lüke, mi?! Szerinted mégis mit?! Nem látod, hogy be vannak ránk indulva? Azért hívtak meg a buliba, mert abban reménykednek, hogy kapnak tőlünk egy kis extra kényeztetést! - villant meg mohón Kira szeme.
- Na, nem! Arról szó sem lehet! Ezt én nem akarom! - határozottan tagadásba ment át Berni, aki néhány pillanattal ezelőtt még barátságosan, és közvetlenül igyekezett viselkedni.
- Jaj ugyan már! Nem lesz itt semmi gáz! Van nálam paprika srapey, sokkoló, és vipera is. Ha bárki egy ujjal is hozzánk merne érni, persze anélkül, hogy megengednénk neki ahhoz nekem is lesz egy-két szavam.
- Neked legyen igazad!
Az este hamar leszállt, így mind a három nő lázas készülődésbe kezdett; kicsit túlzásba is vitték a sminkelést, és a szexis, szándékosan alig takaró, ám annál többet megmutató ruhaköltemények viselését, és mire este hét óra lett a két macsó pasi autója már meg is jelent a házuknál.
- Hogy nézek ki? - kérdezgették egymástól, mire a válasz egyöntetűen az volt, hogy: Istenien drágám! Lélegzet elállítóan csinos vagy!
A macsó pasi még virágot is hozott mind három nőnek. Ritka tulajdonság ez ebben a rohanó, modern világban. Majd beszálltak az autóba, és következhetett a partizás. Körülbelül húsz kilométerre lévő villába mentek, ahol valósággal állt a bál. Szupermodellek, és üzletemberek képviseltették magukat itt szép számmal, és az egész helyből áradt a hírnév, és a sikeresség hajszolása utáni vágyakozás.
A két férfi karjukat nyújtotta a három nőnek, így közösen mentek be a medencés, pálmafás villába.
Kira és Petra azonnal kértek egy mohitó-koktélt, míg Berni - egyelőre -, megelégedett a narancslével, mert egy csöppet sem kívánt lerészegedni. Azonban, ahogy az órák komótosan múltak észrevette, hogy Kira és Petra bizony kapatosan becsíptek, majd eláztak, de nem bánták a dolgot. Még táncoltak is együtt, így Berni egyedül maradt a kivilágított medence partján, mígnem hozzá is odament egy méregdrága öltönyt viselő férfi, aki valami miatt egyedül érkezett, és akin szintén érezhető volt, hogy bizonyára szerelmi bánata lehet.
- Üdvözlöm... kedves hölgyem... - nyújtotta kezét, és kezet csókolt a most jócskán meglepett nőnek.
- Eduárdó vagyok... Bocsássa meg, ha megszólítom, de azt éreztem, hogy Ön nagyon boldogtalannak látszik... - kicsit sokáig is kereste a szavakat.
- Ezt eltalálta! Ne haragudjon, de annyi gyönyörű nő van még itt, miért pont engem pécézett ki?! - tette fel rögvest a lényegre térve.
- Mi sem egyszerűbb annál! Én az intelligens nőket kedvelem! A szépséget különben is hamar megunhatja az ember, nem igaz?! Ha az intelligenciával hódítani lehetne talán kevesebb konfliktus lenne ezen a világon. Önnek mi a véleménye?! - érdeklődve fordult felé, és elnyerhesse bizalmát.
Berni még nem sok jóképű, és nagyon vonzó férfi szájából hallotta volna, hogy a szépség amolyan mulandó dolog. Nem tagadhatta. Azonnal felkeltette az érdeklődését ez a különösen fess férfi.
- Sajnos úgy érzem, hogy egyre felszínesebb, cinikusabb világban kell boldogulnia az embernek, és ha csak hangsúlyosan őszinte, és igaz barátokat nem szerez, talán végképp magára marad. - jelentette ki. Komolyan, megfontoltan, bölcsen beszélt, amitől a másik férfi azonmód el is gondolkodott. Benyúlt zakója zsebébe, előhúzta okostelefonját, majd ujjával görgetni kezdett, és pár pillanat múltán egy aranyos kisfiú jelent meg a képernyőn egy focilabdával.
- Vannak gyerekei? - érdeklődött tovább.
- Ő itt Marco! - mutattatta meg telefonját. - Nemrég múlt öt éves, és szívem csücske! Sajnos még nem tudja valójában milyen világban is kell majd boldogulnia. - hangján érezni lehetett a bánatot, és a szomorúság keverékét. Mintha kiábrándult volna máris a világból.
- De azért igyekszik jó apuka lenni, nem igaz?! - most Bernin volt a sor, hogy előrukkoljon. Nagyon szimpatikusnak találta a férfi őszinte válaszait, és észre vette majdnem minden ötödik percben kellemesen elpirult.
- Ha csak tehetem igyekszem Marcóval minden szabad percemet eltölteni, de annyira utálom már, hogy rohanóvá, zsúfolttá váltak a hétköznapok. Az ember úgy érzi magát, mintha ketrecek közé szorult volna, és nem volna szabadság.
Berni pontosan tudta, hogy a férfi mire gondol. Talán az ő házassága is azért feneklett meg, majd futott zátonyra, mert férje egyre inkább eltávolodott tőle, és a fiatalabb hölgyek társaságát kereste. Az unalmas, lestrapált hétköznapok megmérgezték előbb a romantikát, aztán a szerelmet, míg végül csupán csak gyerekei szeretete maradhatott.
- Nekem is két lányom, és imádom őket, de sokszor úgy érzem, hogy sokkalta tapasztaltabb, és rámenősebbek, mint én voltam a korukban. - válaszolta. Úgy érezhette nem szükséges fölösleges mentségeket, kifogásokat keresnie. Szabadon beszélhet egy szimpatikus idegennel. Elvégre ki tudhatja, hogy találkoznak-e még.
- Ha nem veszi zokon, és tolakodásnak szeretnék még nagyon sok mindent megtudni Önről... és arra gondoltam, hogy folytathatnánk ezt a beszélgetést... - újra benyúlt a zakójába, majd egy tetszetős, dombornyomású névjegykártyát vett elő, amin rajta volt az összes elérhetősége, és a privát telefonjai is. - A barátnőivel még meddig maradnak a tengerparton?
- Csupán hét napot, és hat éjszakát! - érezte hogy kavarogni kezd a feje. Egyszerre zsibongtak összetett gondolatai. Annyira emberi, és mégis szívhez szóló volt ez a szituáció.
- Nagyon örülök, hogy találkoztunk! - újabb kézcsók következett, majd Eduárdó elegánsan meghajolt, és csak bizakodni tudott abban, hogy egyszer még legalább láthatja és beszélhet Bernivel.
Berni két barátnője jóformán csap részegen jöttek vissza a bulizásból, és - mondani sem kell -, Berninek kellett vezetnie hazáig, mert a két sármos macsó már nem velük volt elfoglalva.
Másnap aztán Kira és Petra kiadós, hasogató fejfájásra ébredt, míg Berni jóformán alig aludt valamit az éjszaka. Folyamatosan az Eduárdóval történt találkozás járt a fejében, és az, hogy ő is minél hamarabb szeretné látni a férfit.

KÉRDŐ VÁRAKOZÁS

Mindig csupán az alamuszi-sunyító várakozás
az új élet csalfa reményében.
A kitárt, széjjel eresztett lehetőség-álmok
vigasztalan sodródása, sebesülése,
hogy az Ember nagy nehezen újból talpra álljon,
s hitvány-sehonnai ígéretekkel tovább reméljen.

Mindig csupán a groteszk-torz hitvány várakozás
a Lét ösztön-ritmusában
melyet csupán csak a kevesek vehetnek észre.
változó-változatlan, megalkudott kettőségben,
akár az egymáshoz ütődött szerves molekulák
– Külön-Békét egyre kevesebben kötetnek önmagukkal.

Mindig csupán a szüntelen ismétlődő, se vége,
se hossza várakozás:
Vajon széttörhet-e a szilárd, kőkemény dióbél,
mely érzékeny stigma-lelked körül fogja
szorító bilincs-gyűrűkben.
S te meg mered-e mutatni
féltve őrzött dac-makacs önmagad
az Egy-Valakinek tán ki érdemes rá?!
– Mindig csak a türelmetlenkedő,
rigolyás önemésztés,
a rozsdásodásnak induló agy fogaskereke,
mely az Idővel birokra kell,
egyre türelmetlenebbül jár.

Már egyre szakadófélben van a kötél,
mely a szakadék ásító meredélye
fölött félúton meggondolta magát,
s úgy döntött mégiscsak
add még egy utolsó, véges esélyt.
– Már egyre türelmetlenebb,
frusztráltabb, depressziósabb a várakozás;
így vánszorognak egymás után
kikezdve a hóhértollú nappalok.
Mikor jöhet végre el a nap,
melyen megszólíthat a nagy Ő s vallomásra bír?!

A tudatos tudatalatti- szintű instabil
várakozás lassan elfáradt,
szánalmasan betegeskedő szívemig elér.
Kesergő szánakozás sokszor talpalatnyi,
méla kedvem:
megmozgat s bizakodásra szoktat,
ám semmi más.
Tompa, tespedő,
vesztegetett tunyaság száll szabadgondolkodó,
humanista fejemre – egyre nehezebben
létezik odakünt a vacogó Világ.
Szándék s Akarat – meglehet -,
már mind köd-tengerbe vész!

IRODALMI ODÜSSZEIA: A KÖLTŐ ÉS A PROFESSZOR

Már nagyon régóta nem tudtam találkozni fantasztikusan sokoldalú, és sziporkázóan inspiráló professzorommal. Az egyetemen, amikor anno nagy huszárvágásokkal átvehettem diplomámat azt rebesgették, hogy Balatonboglárra költözött, és se internet hozzáférése, se számítógépe nincsen. Magyarán digitálisan egyáltalán nem tartja a kapcsolatot a külvilággal. Mintha szándékosan is kilépett volna az emberek kicsi világából, hogy tökéletesen függetlenül a saját maga ura lehessen.
Még most is élénken él bennem operaénekesi, fantasztikus orgánuma:
- Fiatalember! Önből még nagy tanár lesz, mert helyén van a szíve! Csak az ajtón túl nézze meg az indexét. - mintha egyszerre akarná sürgetni, ugyanakkor felpiszkálni az ember mohó kulturális kíváncsiságát.
- Nagyon köszönöm Professzor Úr! Megtisztel! - hajoltam meg előtte, majd óvatosan kisomfordáltam irodája ajtaján.
Szerintem minden embernek szüksége van olyasféle különleges, furcsa csodabogarakra, akik egyszerre biztatják, ösztönzik, és felemelik, ha egy-egy nehezebb, zsúfolt hétköznapjukon a dolgok fordítottan alakulnának, vagy az ember lába alól jelképesen is, de kicsúszik az a bizonyos talaj.
Amikor hírét vettem, hogy a Professzor nyugdíjba vonult - bevallom egy kisebb világ dőlt össze bennem, hiszen tökéletesen megvoltam róla győződve, hogy mint nagy formátumú ember osztályközösségemet elfogja kísérni a diplomaosztásig, és mint minden pedagógus kicsit talán a szívén is viseli a mi generációnk sorsát. Sikerült megtudnom, hogy állítólag azért kellett kényszerűségből nyugdíjba vonulnia, mert erőteljesen felemelte a szavát olyan dolgok miatt, melyeket már az egyetemek világában is szokás volt inkább a szőnyeg alá söpörni, semmint kivizsgálni, és felelősségre vonni bizonyos elkövetőket.
Mivel édesanyám elfoglalt asszony volt világ életébe, és szegény apám már nem élt gondoltam egyet, és megkértem az egyik kedves barátomat, hogy vegyen egy egynapos vonatjegyet Balatonboglár felé. Borzasztóan kíváncsi voltam, hogy mi lesz majd, ha váratlanul felbukkanok professzorom családi verandás háza kapujában, és kezet rázunk egymással ezúttal mint egyenlő tanárkollégák, és remélhetőleg mint örök barátok.
- Te öreg haver! Nem akarlak idegesíteni, de frankón meggondoltad, hogy meglátogatod az öreget?! Csak mert mi van, ha téged sem akar látni, vagy esetleg már régen elfelejtette, hogy ki voltál? - Barátom hangja egyszerre volt kissé furkáló, ironizáló, ugyanakkor mindig elérte, hogy a tulajdonképpeni lényegre tapintson. Nem mondom, hogy nem idegesített, és bizonytalanított el egy kicsit.
- O.K. öreg! Vettem a szitut! Most akkor segítesz, vagy csak a szád jár?! Egyébként is nekem kell a dolgok végére járnom, nem igaz?! - kérdeztem kicsit élesebben vissza, amit úgy vehetett, mint a személye elleni egyetemes támadást, mert látszott rajta, hogy védelmi pozícióba vágta magát. Még az öklét is befeszítette, mint aki szabályosan leakar csapni, mint a taxiórát.
- Na akkor azért! - elővette farmerzsebéből a vonatjegyet. - Azért, mert gyerekkori haverom vagy öreg úgy döntöttem, hogy egy darabig veled tartok. Persze csak, a ne gond! - vetette félvállról oda.
- Semmi gáz öreg! De nagyon köszönöm, ha nem hagysz cserben! - feleltem rá, majd hallgatólagosan kezet ráztunk.
A Déli Pályaudvarról indultunk el. S mivel még csak május volt, mégis valósággal izzott, tombolt a kánikulaszagú nyár ezért jócskán izzadtunk a tetemes mennyiségű dezodor ellenére, amivel fel lettünk szerelkezve. Mivel a haverom is nagy kajás, csak rajta nem látszódnak annyira a fölös kilók, mint mondjuk rajtam, aki már az evés puszta gondolata is legalább húsz kilóval tesz nehezebbé, kiadósan fölpakolt főként sültekből. Rántott csirke, sült csirke, burgonyasali és egyebek. Sokszor ténylegesen csodálkoztam, hogy a túrazsákjába mennyi minden cucc elfér, míg én szokásos sporttáskámat cigöltem, amibe azért - előrelátó ember lévén -, főként irodalmi jellegű kézirataimat rejtettem, hogy a professzor úr behatóbb, és részletes tanácsait kérhessem, ha egyáltalán arra kerül a sor, hogy akár még hosszadalmas, véget nem érő kulturális vitákat fogunk folytatni a modern irodalomról.
- Na, öreg harcos! Mi az ötös vágányról indulunk! - közölte egyértelműen barátom, majd fogta a cókmókját és megindult a tűzforró peronon a vágányok mellett vonatunk felé.
Első ránézésre a felújítottnak hitt vonat úgy nézett ki, akár egy ütött-kopott ócskavas matuzsálem, mely bármelyik percben azonnal széteshet.
- Te haver! Nem akarok szívózni, de nem kérhetnénk egy másik vagont, mert ez a vonat frankón kezd szétesni! - vetettem oda, csupán megállapításként.
- Jaj öreg! Ne süketelj itt nekem jó! Ez a kaszni igenis ki fogja bírni az utat! Hiszen egy-két rozsdafolt mellett szerintem működőképes! - próbált megnyugtatni, én viszont annál jobban idegeskedtem lelkem mélyén.
- Hát... rendben... - válaszoltam látszólag belenyugodva, valójában azonban tombolva magamban, hogy miért nem én vettem meg azokat a szánalmas vonatjegyeket?
A vonat indulással rendre mindig az a probléma, hogy az ember szeretne pontos időben elindulni, de valami kis baki szinte óhatatlanul is előfordul minden helyzetben. Most is azért nem indultunk időben, mert később kiderült, hogy a szerelvény egyik áramszedője véletlenségből leszakadt, és ezért nem kapunk elegendő áramot a továbbjutáshoz. Ám szerencsére az üzemhibát gyakorlatilag percek alatt orvosolták, így a vonat amíg lakóterületen belül voltunk cammogó negyven km/órás sebességgel vánszorgott, és csupán akkor gyorsított fel némiképp, amikor már elhagytuk Budapest határát.
- Na, öreg? Hogy tetszik a kalandos utazás? - huppant le közvetlenül a mellettem lévő ülésre barátom, miközben már nyitotta is ki kicsit állott szagú dobozos sörét, hogy jó nagyot kortyolhasson belőle.
- Hát úgy fest eddig legalább is minden rendben! - vetettem oda könnyen, mert utazás közben inkább az elsuhanó tájat szeretem bámulni csakhogy másokkal ne kelljen szóba elegyednem. Pedig alapból egy barátságos természetű ember volnék, amennyiben már gyerekként megfelelően elsajátítottam volna az interperszonális kapcsolatok csínját-bínját.
A sebesnek mondott intercity-vonat nem mondhatnám, hogy falná alattunk a síneket. Sokkal inkább egyfajta kényszeres, lassított, meztelencsiga- nyugdíjasoknak zötykölődés ez, melyhez az átlag, idegbeteg, rohanós, modern városi emberek egy csöppet sincsenek hozzászokva.
Magamat hallgatom, miközben hangosan agyalok azon, hogy kedvenc profom vajon miként, és vajon hogyan fog majd üdvözölni, ha meglát?! Azt beszélték, hogy falusi tanyán nőtt fel, tehát alapból állatok társasága között, és én mint a notórius állatkerülő hogy a fenébe fogom magam körül kerülgetni a vérre szomjazó ádáz, hamis házi kedvenceket, akik állandóan megakarnak majd harapni. S miközben Stephen King harapós kutyája fut át lelki szemeim előtt haverom azonnal megbiccenti vállaimat, hogy térjek már magamhoz, hiszen a szemközti négyes ülésre dögös, nyárias ruhákat viselő bombázó csajok huppantak le, és miközben röhögnek, vihognak, mintha bennünket mustrálgatnának fél szemmel, hogy melyikünk lehet kettőnk közül az álompasi?
- Hé pajtikám! Ne aludjál má’. Inkább skubizd meg ezeket a dögletesen szexis bigéket! Istenem, micsoda cickóik vannak! Szerinted odalépjek ismerkedni? - kérdezi, akár egy kiscserkész.
- Öreg! Azt csinálsz, amit akarsz, elvégre ugyanakkor töltötted be a tizennyolcat mint én! Menj csak oda! - biztatom, ami valójában sürgetés, mert most a legkevésbé hiányzik üdítő társasága. S miközben a barátom kissé tetetett félszegséggel a csinos, csicsergő hölgykoszorú felé battyog váratlanul egy másik, ismeretlen hölgyemény is megszólít:
- Ne haragudj, hogy megzavarlak... annyira szomorúnak látszol! - jegyzi meg kíváncsian, de kedves, őszinte hanggal. - Minden rendben?! - kérdezi.
- Ö... kéz csókolom! - jól leszidom magam, és még van képem elpirulni. A pokolba ezzel a köntörfalazóknak való, hevenyészett udvariaskodási formulával. - Ami azt illeti... kicsit elgondolkoztam... - vallom be, szinte megkerülve a kérdésre vonatkozó információt.
- Á, értem! Látom a barátom nagyon népszerű a csajok körében! - nézi meg alaposan a haveromat. Úgy tűnik ez a nő is szereti kategóriákba sorolni maga körül az embereket, ami kissé zavaró, és kiábrándító.
- Úgy tűnik...
- Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de merrefelé tartotok? - folytatja továbbra is kitartó kérdezősködési ostromát, mert a jelek szerint a flúgós, csodabogár hapsik lehetnek a gyengéi.
- Ö... Balatonboglárra megyünk, mert állítólag ott lakik a volt professzorom! - felelem kicsit büszkén ki is húzva magamat, elvégre ha valaki egy igazi professzortól tanulhatott az azért nem semmi. Bár meglehet, hogy csupán csak Közép-Kelet Európában nagy ennek a presztízse.
- Ez nagyszerű! Mit szólnátok, ha én is csatlakoznék? Tudom kicsit ciki az egész, de utálok egyedül utazni! - vallja be, és van a kellemes versmondóhangjában valami, ami azonnal megnyugtat, és elandalít.
Óvatosan bólintok, elvégre nem ismerem ezt a csinos nőt. Az is lehet, hogy egy olyan rafinált tolvaj, vagy csaló, aki egyszer csak váratlan módszerekkel kizsebeli az embert, vagy ne adj isten előránthat egy kést, amivel bizony komoly károkat képes okozni. Ki tudja?
Haverom kissé idióta hódítási stratégiája nem igazán válik be. Ha jól látom, mert a csinos csajok többsége egyszerű fitymálással lazán lekoptatja. Már csak az itt a kérdés, hogy vajon az ismeretlen idegen nő, aki velünk együtt akar utazni ő mit akarhat tulajdonképpen tőlünk?!
Haverom kissé elkeseredve, kiábrándultan tér vissza ülőhelyére. Lerakja magát, akár egy mázsás, ócska krumplis zsákot, majd nagyot kortyol az időközben napmeleg dobozos söréből. Böffent egyet-kettőt jóízűen, majd szomorúan megjegyzi: - Hát ez bizony mégsem az én napom öreg harcos!
- Hát látod édes öregem! Az egyszer már szent igaz!
- Ó, nocsak hapsikám! Nem tudtam, hogy vendégünk is van! Ezt a meglepetést! Szia csajszikám! Te aztán nagyon dögös vagy azt meg kell hagyni! - nyújtja bemutatkozásképp kezét, mire a nő tétován viszonozza a köszönést.
- Szia neked is Szandra vagyok! - tudjuk meg most már mindketten a nevét.
- ...És mi járatban vagy Szandra? - kérdezi fél vállról, máris végigmustrálva a hölgyet tetőtől-talpig a haverom.
- Arra gondoltam, ha nem bánnátok, akkor szeretnék veletek utazni a Balatonig legalább is egy kevéske darabon...
- Hát rajtam aztán nem múlik!- hárít a barátom. - Itt ő a törzsfőnök! - mutat rám, mintha egy fatális hiba egyedüli örököse lennék.
- Igen! Tudod ezt valahogy még sejtettem is! - pillant rám valósággal ellenállhatatlan szempilla rebegtetéssel, amitől azonnal olyasféle érzések kerítenek hatalmukba, hogy vajon miért is vonzódik hozzám ez a gyönyörű lány, amikor szinte bárkit megkaphat a mocskosul jóképű kategórián belül.
Tovább utazunk, míg végül hamar elhagyjuk Budapest határát. Az idő mintha egyre melegebb, és egyre kánikulaibb lenne. Átkozom s magam elégszer, hogy miért kell nekem állandóan az ablak mellé ülni. Mivel a hátunk mögötti kettes ülés totál szabadnak tűnik haverom azonnal hátravonszolja a seggét, így a csinos lány kertelés nélkül lehuppan a mellettem lévő ülésre, úgy, hogy szándékosan a meztelen, napbarnított, enyhén szeplős karja hozzámérhessen, mire én valósággal berezonálok, mert ha nekem végre valahára egy ilyen barátnőm lehetne, akkor a legjobb valószínűséggel is a lét elviselhetetlen könnyűsége nem aggasztana, mint egy folyamatosan partot kutató, szerencsétlen hajótöröttet.
- Hé öreg? Együnk valamit! - szólok hátra, ahol úgy tűnik barátom azonnal benyomta a szunyálást. Kicsit noszogatni kell, hogy végre magához térhessen.
- Mi van?! - döbben meg, amikor hozzáérek.
- Éhes vagyok! Harapjunk valamit! Nyisd ki a zsákodat! - kérem.
Szándékosan lajhárüzemmódba megy át, mint aki direkte hátráltatni akarja az egész cselekvését, majd lazán odadobja a kezembe az ezüstszínű alufóliába becsomagolt ínycsiklandó fasírtos zsömléket.
- Szereted a fasírtot? - érdeklődök a lánynál. Mire azonnal észreveszem, hogy valósággal úgy bámulja gusztusos hamburger-zsömlémet, mint aki már jó pár órája egyetlen falatot sem evett. Ezért neki is adok egy becsomagolt, finom fasírtos zsömlét. Van bőven.
A lány szinte azonnal letépi az alufóliás csomagolást, és akkorát harap a puha, frissen ropogós öklömnyi zsömléjébe, akár egy ragadozó macska.
- Ez isteni! Ki készítette? - kérdezi egy kis idő múltán.
- Hát az az igazság, hogy a fasírt imádni való nagymamám receptje, míg a zsömle a kisboltból van! - ereszkedek az igazság talajára. Elvégre meglehet, hogy először és utoljára találkozok majd ezzel a csinos lánnyal.
Haverom is falatozik. Igaz totálisan csöndben, és némán. Úgy tűnik féltékeny rám, amiért egyetlen egy hölgy sem akart mellé ülni. Pedig a lehetőség - mint mondta -, adott lehetett volna.
Nagyjából két és fél óra múltán a vonat lassítva cammog be a Balatonboglári vasútállomásra, ami leginkább egy lepusztult, pattogzott vakolatú, szocialista időkből fennmaradt fészerre hasonlít, amire bizony jócskán ráférne a renoválás, vagy legalább is a tartós felújítás.
- Na végre! - fúja ki a levegőt barátom. - Megérkeztünk! Érzitek ti is ezt a kristálytiszta levegőt? Egészen más, mint a szmogos Pesten. - jegyzi meg,mintha egyedül csupán neki lehetne igaza.
- De rég jártam itt utoljára! - jegyzem meg fennhangon. Váratlanul elöntenek a rettegett gyerekkori, megszégyenítős emlékek...
- Én nemrég jártam itt a Balaton Soundra ugrottam le néhány barátommal. - válaszolja Szandra.
- Azok kurva jó hacacárék tudnak ám lenni csajszikám! - jegyzi meg barátom.
Mind a hárman kikászálódunk, miközben igyekszünk kiadósan kinyújtóztatni elmacskásodás veszélyében forgó,elgémberedett végtagjainkat. Majd lepakoljuk a csomagjainkat a fejünk fölötti tárolórekeszes hálókból, ahol miden csomag úgy fest, akár a jóféle kötözött lapocka.
- Merrefelé mentek? - kérdezi tőlem Szandra. Úgy tűnik ő nem tudja hova akar menni, így minden segítséget elfogad.
- Hát most meg kellene keresnünk a Prof házát! Azt se tudjuk, hogy merrefelé lakik, így szerintem elbóklászunk még egy darabig! - mondom.
- Ha nem baj, akkor veletek mennék!
- Hát... ha így gondolod gyere nyugodtan! - adom beleegyezésemet.
- Köszi! Nagyra értékelem! - lazán arcon puszil két oldalon. Amint arcunk összeér ő azonnal elpirul, és nekem se hiányzik sok, hogy zavarba jöjjek.
- Hékás, haver! Úgy volt, hogy csak ketten megyünk! - panaszkodik barátom. - Mi a franc ez az új felállás, mi?!
- Állítsd le magad öreg! Ha a hölgy velünk szeretne jönni, akkor miért ne jöhetne velünk egy darabon? Mi rossz van abban?! - teszem fel neki logikusan a kérdést. - Megvakarja a fejét, és látszólag eltöpreng a hallottakon, majd odaveti: - O.K. Te vagy a főnök, de az én szenyómból nem kap! Add oda neki a tiédet! - azzal tüntetően megindul, hogy leszálljon a szerelvényről, míg mi engedelmesen követjük.
- Figyelj! Miattam igazán nem kell ekkora patáliát csapnotok! - mentegetőzik a lány. - El is mehetek...
- Nem! Nincs semmi gond! Majd megbékél! Tudod nehezen engedi magához közel az embereket. - magyarázok tanárosan.
- Mit te, nem igaz?! - teszi fel a kérdést.
- Igen! Lehetséges! - értek vele egyet.
Lekászálódunk a vonatról, mely - úgy tűnik -, egy rövid pihenő után máris indul tovább sípolva. Úgy érzem magam, akár egy vadnyugati filmben lennék. Már csupán a lovak, és a cowboyok hiányoznak.
Gyorsan átvágunk a vasúti útkereszteződéseken, majd a legelső hangulatosan kialakított, kissé lerobbant családi házaktól hemzsegő utcába fordulunk be, ahol úgy tűnik szép számmal összegyűltek a kutyák, hiszen amint végighaladunk a közvetlenül kerítések mellett kialakított aprócska töredezett betonjárdákon a legtöbb kutya ellenállhatatlan késztetést érez, hogy ádázul, ellenségesen megugasson bennünket. S mivel én halálosan rettegek az állatoktól, így a kutyák sem kivételek ráhagyom a haveromra a munka dandárját és a háta mögött kullogok, miközben igyekszünk folyamatosan nézni a névtáblákat, hogy vajon kik lakhatnak egy-egy családi házban?
- Hé öreg? Mit mondták? Hogy hívják a profodat? - érdeklődik barátom.
- Dr. Professzor Darázs Ferenc! - közlöm.
- Azt hiszem ez a ház lehet az! - áll meg egy hófehérre meszelt, verandás parasztház előtt, ami úgy fest, mintha egy Móricz Zsigmond novellából lépett volna elénk.
- Hát itt volnánk! - állapítja meg barátom. - Mire vársz még?! Nyomd meg a csengőt! - utasít, ha már ilyen hosszú utat megtettünk.
Bőségesen elég hármat csengetnem mire egy agresszív fekete drótszőrű pulikutya rohamozza meg a viharvert fakerítést, és nagyon úgy tűnik, hogy azonnal támadni készül. Egy hófehér üstökű, még mindig huszáregyenes tartású, kicsit lefogyott ember támolyog ki fájós lépésekkel, és egyelőre távolról kérdezi meg, kik vagyunk, és mi járatban állunk?
- Üdvözlöm Kedves Professzor úr! Nem tetszik rám emlékezni? Gondoltam meglátogatom Önt, mert sokat szeretnék Önnel beszélgetni! Persze csak, ha nem baj!
Az öreg közelebb jön. Még így is szinte résnyire van összehúzva saskeselyűszerű, gombszeme, amivel gyanakodva kémleli maga körül a bizonytalan külvilágot, aztán ahogy egyre közelebb ér hirtelen fejbe csapja a boldog felismerés képlete. Ravaszkásan elmosolyodik, akár szigorlataink alkalmával, mikor nem lehetett pontosan tudni, hogy mire is gondol valójában, aztán már nyújtja is göcsörtös, tenyeres talpas kezét.
- Nahát kedves Róbert... ezt a meglepetést! - kiált fel, és megörül, amikor szemügyre vesz! A kutyát - mindig meglehetősen harciasan támadásra készülődik megfogva nyakörvénél fogva és hátraviszi az udvar végébe, ahol egy elkerített rész található, és gondosan elzárja, hogy mi hárman biztonságosan be tudjunk menni a kapun.
- De hát mi járatban vannak?! - kérdezi érdeklődve, kíváncsiskodva az öreg, mint egy gyerek, akinek szinte minden újdonság.
- Nagyon régn nem hallottunk a kedves Professzor úrról, mert 2006 óta szinte nyomtalanul eltűnt, és alig sikerült a neten kideríteni, hogy hol lakik. - vallom be kissé lesütött tekintettel.
- Nocsak! Csak nem felcsapott kedves Róbert detektívnek?! - lepődik meg.
- Jaj, dehogy! Jelenleg szerzői könyvkiadással foglalkoznék, de valami miatt a valamirevaló könyvkiadók közül egy sem szeretne velem kereskedelmi szerződést kötni.
- Ó! Hát igen! Tudja kedves Róbert én már az egyetemen is feltételeztem, hogy Ön minden szempontból kifog törni a felsőoktatás béklyói közül. Tanít valahol? - kérdezi, mert tisztában van vele, hogy tanári diplomám van.
- Hát az az igazság kedves Professzor úr, hogy öt és fél évet húztam le Pestszentlőrincen, és utána azt mondtam nekem ebből elég! Alapfeltételek nincsenek megteremtve, és mindenki hárít és nem akarják a felelősséget sem elismerni, sem pedig vállalni! - vallom be, hiszen nincs szégyellnivalóm.
- Hát ez szomorú, és sajnálatos! Ez az ifjú hölgy itt a barátnője? - fordul tekintete az idegen lány felé, aki zavarában egyik lábáról a másikra áll, és toporog.
- Nos! Ő itt Szandra és idefelé jövet ismerkedtünk össze a vonaton!
- Á! Nagyszerű! Semmit sem szabad elkapkodni, igaz-e?! - azzal mindhármunkat beinvitál a leginkább néprajzi múzeumra hasonlító paraszti külsejű verandás ház belső helyszínére. Azonnal sürögni-forogni kezd és hatalmas tálcát pakol az egyik asztalra, rajta kávé, tej, vegyes sós, cukrozott sütemények.
- Csak fogyasszanak bátran! Róbert ne szabadkozzék! - figyelmeztet dorgáló ujjával.
Szinte alig merem előhúzni szürkésre koptatott aktatáskámból kézirataimat, határidőnaplós szabadverseim egész gyűjteményét. Az öreg szinte mohó kíváncsisággal tapad a lappangó kulturális dokumentumokra és alig várja, hogy tömzsi, erőteljes kezébe helyezzem írásaimat. Máris olvasószemüveget vesz, és nem bírja ki, hogy jó néhány versemet, és novellámat azonnal érdeklődése célpontjába ne állítsa.
- Remek metaforái, és hasonlatai vannak kedves Róbert! - gratulál, és dörmögő, erőteljes hangjából valamifajta ritka, titkos elismerés, tisztelet, megbecsülés sugárzik felém. Én pedig inkább szerénykedni szeretek.
- Nagyon köszönöm kedves Professzor úr! - felelem nyegle idiótasággal. Most olyan hülyén érzem magam, holott egyáltalán nincs mit szégyellnem.
Az öreg tanárember most beavat engem múltjának titkaiba. Megtudom bizalmasan, hogy azért kellett kényszernyugdíjaztatnia magát, mert úgy érezte ha tovább marad árulóvá válik, elsősorban önmaga árulójává, így inkább azt mondta méltósággal távozott, akár egy hadvezér, vagy államfő. Később szóba esik családja is. Nagyobbik fia ügyvéd Pesten, és nemrég született meg a harmadik unokája. Valósággal csillog ravaszkás gombszeme, amint az embert beavatja a titok tárházába. Aztán újból rákérdez, hogy miért nem sikeredett a magyar szakom az egyetemen, mire annyit feleltem diplomatikusan, hogy ez egy nagyon hosszú történet.
- Nagyon is méltánytalanul bántak Önnel kedves barátom! - válaszolja. - Ritka az olyan ember, aki alázatosan nyel, és tűr, mert ezt kívánja a becsület és a méltóság! - újból kezet ad, és ez a pillanat kicsit olyan apa-fiú kapcsolatra teszi hasonlatossá az adott percet.
Nemsokára valahol a belső szobák egyikéből felbukkan kellemesen gömbölyded felesége és tüstént az asztalhoz hív bennünket, mint akik nagyon megéhezhettek, és el is fáradhattak a hosszú, kalandos útjuk során. Mi udvariasan próbálunk hárítani, szabadkozni mire az öreg professzor már tól is be bennünket a kalocsai mintákkal megspékelt étkezőhelységbe. Miközben jóízűn elfogyasszuk a krumpliból, és sült húsokból álló bőséges lakomát a professzorral még mindig a régi szép egyetemi korszakot idézzük fel.
Már kora délutánra járhat az idő, amikor kicsit nehézre, érzelmesre sikeredik a búcsúzkodás. Én ajándékba otthagyom a Professzornál két határidőnaplómat, és néhány novellámat, hátha tud majd velük kezdeni valamit az öreg. S ahogy kikísér mindhármunkat a kapunk szívünkben egyre nagyobb lyuk keletkezik. Úgy érezzük, mintha a Tüskevár című regény főhősei lennék, és a professzor alakítaná Matula bácsit.
Hazafelé Szandra rejtélyes módon karomba karol. Úgy tűnik mintha vigasztalni próbálna nem csupán tekintetével, de minden egyes mozdulatával is.
- Fantasztikus ember a volt tanárod! - vallja be. - Éreztem azt, hogy mennyi büszkeséggel beszélt rólad.
- Az igazság az, hogy ő volt az egyetlen ember az egyetem történetében, akire méltó módon az ember felnézhetett, és belekapaszkodhatott.
- Igen, öreg haver! Frankó volt a pasi! Nem is értem, hogy miért nem maradtunk ott egész nap?! - szólal meg haverom, hogy azért ő se maradjon ki a sorból.
Szandra most - ki tudja miért -, úgy dönt, hogy visszautazik velünk Pestre a vonattal. Ennek mindketten örülünk. Talán tényleg ideje volna gy új párkapcsolatot kezdenem, mert az azért eléggé ciki, hogy már réges-rég elmúltam harminc, és még mindig nem volt egy tisztességes, és felelősségteljes barátnőm.
Bő két és fél órás utazás után érkezünk be újfent a Déli pályaudvar peronjára. Haverom azonnal elbúcsúzik tőlünk - mondván -, őt várják a haverjai, akik Harley Davidsonnal érkeztek, míg én ottmaradok a lánnyal, aki kicsit úgy érzem kötődik hozzám, és szeretne jobban, tartalmasabban megismerni.

LEHET, HOGY TE VAGY AZ IGAZI?

Amikor Bernát először találkozott cicalány89-cel, a nő pántos kisestélyi ruhát viselt, és a kezében hasonló színű drazsétáskát szorongatott.
Az illető nő úgy festett, mintha éppen akkor lépett volna le a legújabb divatmagazin címlapjáról, vagy egy romantikus filmből, ahol - értelemszerűen , a mellékszereplő csupán csak a film legvégén rúghat labdába, miután a néző már úgy érzi, hogy az illető főszereplővel túlságosan sok minden történt. Valahol a nő egy olyan álomlényt testesített meg, ami a legtöbb ún. Átlagos ember számára valósággal elérhetetlen, és csupán csak az élet befejezésével döbben rá arra, hogy milyen sokat elfecsérelt olyan szinte jelentéktelennek tűnő dolgokkal, aminek az égadta világon semmi közük sem volt bizonyos emberekhez.
- Szia, hogy vagy? - puszilta meg könnyedén két oldalon arcát a nő. Bernát valósággal érezte a negédes illatú, márkás kölni illatát, és gondolatban persze azon kattogott az agya, hogy ő miért nem képes egy elfogadható dezodort venni magának, aminek kivételesen nincs vécétisztító szaga.
- Ö... üdvözlöm! Nahát... - döbbent meg az ámulattól. - Bizonyára sokan mondták már ezt Önnek, de álomszép! - vallotta be olyan szégyelősen, mintha megint visszavánszorgott volna az alsós iskolapadba.
- Hát... nagyon köszönöm! Ez nagyon kedves! - mosolyodott el enyhén elpirulva. Meglátszott, hogy mostanság nem igazán halmozzák el bókokkal annyi szent. De most úgy tűnt valósággal élvezni, hogy nőiességét valaki kellően méltányolja. - Ne haragudjék meg a kérésem miatt de a formális magázás helyett esetleg átválthatnánk tegezésre, mert a magázódástól annyira szigorúnak érzem az egész szituációt.
- Persze, természetesen! Ahogy Önnek... - megköszörülte a torkát ahogy helyesbített -, ahogy neked tetszik.
- Köszönöm szépen! Akkor talán üljünk le! Mit szólnál ahhoz a félreeső asztalhoz? - kérdezte kíváncsian, de már a következő percben valósággal húzta maga után a megilletődött férfit, és amint egymásba kapcsolódott a kezük könnyed, elektromos szikra kezdett vibrálni kettejük között. Ez azért mégiscsak jelenthet valamit. Nem igaz?!
Bernát udvarias úriember lévén kihúzta a nő előtt a széket, és óvatosan, hogy a lélegzetelállító kisestélyi még véletlenül se gyűrődjék össze, betolta alatta a széket, majd maga is kissé sután elült.
- Említetted, hogy nemrég szakítottatok a barátnőddel. - rögtön a közepébe vágott a nő, és már elsőre meglátszott rajta, hogy olyasvalaki, aki nem köntörfalaz, és egyáltalán nem szokása kerülni a forró kását.
- Sajnos... igen... - a várva várt jó, és meghitt hangulatnak - úgy tűnt -, perceken belül vége szakad. Elvégre mi a fenét akarhat egy ilyen bombanő egy olyasvalakitől, mint Bernát?
- Bocsáss meg... nem akartam azonnal fejest ugrani a magánéletedbe hiszen közöm nincs hozzá, csak azt gondoltam, hogy teregessük ki őszintén a kártyáinkat, mert ki tudja, hogy lesz-e ebből a kezdeti kapcsolatból bári is. Egyet értesz?! - nézett rá kérdőn, mire férfi egyetértőn bólintott.
- Nagyon sajnálom, hogy szakítottatok! De mondok valamit, és nagyon szeretném, ha nem értenéd félre! Szerintem jobb, hogy kiderültek bizonyos dolgok, mert ha nem derültek volna ki, akkor mind a ketten kölcsönösen hazugságban éltétek volna az életeteket, és nem pedig tökéletes boldogságban. - a ,,tökéletes boldogság” kifejezést külön kihangsúlyozta, mintha ez számára is elsődleges jelentéssel bírt volna.
Bernáton most meglátszott, hogy valósággal totálisan sárba tiporták maradék már így is romokba heverő önbizalmát, és persze egyéb kilátásait az ismeretlen jövőére. Megérezhette ezt a gyönyörű nő is, mert most átment anyáskodásba. Kinyújtotta hosszú kezét és megszorította együttérzése szilárd jeleként férfi szőrös kezeit.
- Tudod mit? Inkább mesélek egy kicsit magamról. Neked csak hallgatnod kell! - jelentette ki, majd azonnal belevágott. Elmesélte kissé szomorkás gyerekkorát egy narcisztikus, hatalmaskodó anyuka, és egy megengedő, szerető apuka oldalán, azt, hogy kövér kislány volt, és csak a kamaszkorban lett elfogadható emberi formája. Hogy még nem akarta letenni az ügyvédvizsgát, mert egyik ismerőse vizsgafilmjéhez kerestek statisztákat, és beválogatták, amitől kilenc évre egy sorozat mellett kötelezte el magát egy bulvárcsatornánál, és hogy később, mikor vállalkozást csinált az egyik ismerőse szabályosan lelépett azzal a súlyos előleggel, melyet úgy kuporgatott össze kezdetben nehezen megkeresett fizetéséből.
Erre természetesen Bernát is megosztotta a maga élettani verzióját, azzal a különbséggel, hogy ő nagyon szerette volna megpróbálni a Színművészetit, a forgatókönyvírást és számos olyan filmes szakmai területet, ahova csupán korlátozott számú embert vesznek fel. Hogy milyen kacifántos huszárvágással iratkozott be a bölcsészkarra és hogy miként lett belőle egy madárlátta helyen egyszerű töri tanár.
- Hú! Hát ez nem semmi hallod-e?! lelkesedett a nő, és valósággal itta Bernát minden szavát. - Akkor neked is meglepően kalandos élet jutott! - szögezte le a véleményét, miközben aprókat kortyolt a kellemes koktél jellegű italába. Úgy tűnt ő legalább annyira drukkol, hogy igazi randi legyen ez a személyes találkozó, akárcsak a partnere.
- A szüleid mivel foglalkoznak?
- Hát édesanyám régebben adminisztrátori állást töltött be egy vállalatnál, de onnét el kellett jönnie, mert leépítések voltak, és kellett a pénz. Apám pedig sokáig kamionozott, és sokszor egy hónapban csupán csak karácsonykor láthattam.
- Ezt őszintén sajnálom - szorította meg újból a kezét, és mindketten kellemesen konstatálták, hogy nagyon bizseregnek, tehát vonzódnak egymáshoz kimondatlanul is.
Aztán következett Bernát számára a legkínosabb kérdések, melyek a szex körül forogtak. Mikor volt az első kapcsolata? Meddig tartott? Mi romlott el és hasonlók. A nő titokzatos módon meglehetősen nyiltan kezelte azt, ha az embernek több illetővel is dolga van, mire megtalálja az igazit.
- ...Tudod az ember életében azt szokták mondani, hogy egy igazi szerelem van, minden csupán csak ráadás, de én igenis szeretném hinni, hogy a sors láthatatlan hálót fon körénk, és ha- ha tetszik, ha nem -, felsőbb kozmikus hatalmak irányítják az életünket. Nekünk csupán annyi a dolgunk, hogy igenis vizsgáljuk meg, és mindig figyeljük éberen ezeket a titkos jelzéseket.
- Ebben lehet valami! - Nem lehet azt mondani, hogy Bernát nyíltan befolyásolható lett volna, mégis szent igaz, hogy a gyönyörű nő azonnal bogarat ültetett a fülébe. Vajon kisülhet ebből a romantikus estéből számára bármi is? Egyelőre a dolgok még nagyon csak a kezdeti fázisban toporogtak.
- Volna egy kérdésem, de nem muszáj válaszolnod rá, ha nem szeretnél... - nagy levegőt vett, amitől úgy tűnt, hogy két körte formájú, rugalmas melle azonnal megemelkedik, és Bernátban is feltámad a testiség gyönyöre. - Szóval azt szeretném kérdezni, hogy... neked mikor volt a legelső alkalmad, amikor lefeküdtél egy nővel...? - annyira aranyos, és bájosan félénk volt önmagában véve ez komoly kérdés, hogy Bernát nehezen tudta eldönteni, hogy igazából megkockáztasson-e egy könnyed kacagó nevetést, vagy töredelmesen vallja be, hogy borzalmasan ügyetlen, és csetlő-botló a testi kapcsolatok területén.
- Ö... hát... na szóval... ez egy nehéz kérdés... - úgy elöntötte teljes testét a verejték, és szabályosan kiverte a víz, hogy a nő gyorsan arra gondolt, hogy talán meggondolatlanság volt ennyire nyíltan, szókimondóan máris kész tények elé állítania új süttető barátját. El is fogta a heves lelkiismeret-furdalás, holott mindig is határozott, és talpraesett nő hírében állt.
- Jaj, látom, hogy máris kihúztam a gyufát. Ne haragudj! Inkább váltsunk gyorsan témát, és felejtsük el az egészet. - szeretett volna igazi szívével mosolyogni, ám érezte, talán nem helyénvaló most a mosoly.
- Ö... semmi gond... rendben... -felelte Bernát hosszú percek múlva. - Válaszolok a kérdésre. - Úgy érezte, ha egyszer már őszintén, és nyíltan szeretne megismerni valakit, akkor bizony előbb-utóbb óhatatlanul is kikívánkozik majd a kendőzetlen igazság.
- Ezt értékelem! Nagyon örülök, hogy válaszolsz! - biztatta a nő, és rájött arra, hogy neki legalább annyira szüksége van rá, hogy őszintén, és nyíltan megnyílhasson ezelőtt a különleges férfi előtt, mint fordítva.
- Szeretném, ha nem ítélnél el nagyon, és ebből nem lenne gond...- érezte, hogy ez hosszú menet esz, de mit volt mint tenni. - Voltak természetesen próbálkozásaim, de sajnos eléggé gyerekes vagyok bizonyos helyzetekben, és nem nagyon szeretem, ha megérintenek... - ahogy kimondta már meg is bánta, hiszen ebből esetleg ez a bombázó azt a következtetést szűrheti le, hogy ő nem százas, vagy csak egy újabb lúzer idióta, akár az összes többi, aki még életében nem érintett meg egyetlen női testet sem.
- Örülök, hogy elmondtad nekem! Becsülöm a nyíltságodat, és őszinteségedet! Tudod az ember sajnos nem mindennap találkozik olyan különleges személyiséggel, mint te. - A nő észre se vette, és megeresztett egy bókot. Pedig Bernát nem volt se nem sportos, sem nem jóképű. Vagy legalább is olyan forma, akiktől azonnal begerjednek a gyengébbik nem képviselői.
- Akkor ez azt jelenti, hogy adsz egy lehetőséget? - muszáj volt feltennie a nőnek ezt a kérdést, mert ha nem kérdezi meg a bizonytalanság újabb szomorúságot szül nála.
- Na ná, még szép! - vetette oda könnyedén az igéző nő.
Bernát még soha nem tapasztalta, hogy a jelenléte ilyen fergeteges örömet szerzett volna bárkinek is. Ugyanakkor tudta jól, ha továbbra is ragaszkodik élete jól bejáratott rendjéhez, akkor nagy valószínűséggel elfogja kerülni az életében jelenvaló gyökeres változásokat, amik azzal fenyegetőztek, hogy értelemszerűen már megint magára fog maradni, ha nem vigyáz. Nyilvánvalónak tűnik, hogy egy ilyen egzotikus nőhöz minden lúzer vonzerejére szüksége lesz, már amennyiben bármit is szeretne a közeljövőben kezdeni ezzel a kialakulófélben lévő kapcsolattal.
Például a nő rendszeresen tornázott, és a tornaszőnyegére idegen láb nem léphetett rá.
-Nohát! - nézett méregdrága, kifinomult luxust jelképező karórájára a hölgy. - Hogy elszaladt az idő! - nem lehetett pontosan tudni, hogy ez egy olyasféle konkrét célzást jelent Bernátra nézve, hogy ,,kispajtás! Jobb, ha most rögtön lekopsz, hisz úgy sem érhetsz fel a szintemre!” - Mit szólnál egy második randihoz? - kérdezte huncutan mosolyogva egy olyan tökéletes fogkrém-mosollyal, amivel legtöbbször főként azokat szokták megajándékozni, akiket hódító Alfa-hímeknek hív a köznyelv.
- Ö... hát... izé... - alig bírt megszólalni, mert a nő máris megfogta szőrös kezét, és kedveskedve simogatni kezdte, mint aki nyugtatni, vigasztalni próbál.
- Akkor ezt ugye vehetem igennek?
Bernátnak egy soványka bólintásra telt csupán.
- Hát ez nagyszerű! Itt van az okostelefonod? Vagy...? - nézett rá kérdőn, mert Bernát elkövette azt a hibát, hogy nem hozott magával szinte semmi okos kütyüt a randira, mondván: a bombázó úgy sem áll majd vele szóba.
- Látom, hogy nem! Nos nem baj! Nálam mindig van papír! - azzal már bele is nyúlt a tetszetősen csillogó retiküljébe, és egy kisebb fecnire ráfirkantotta elérhetőségeit, otthoni címét, és még a közösségi médiás oldalait is.
- Tessék! Remélem olvasható a kézírásom? - nyújtotta át a darabka papírt Bernátnak, és ahogy ujjaik összeértek már megint kellemesen bizseregni kezdtek. Ez azért csak jelent valamit, nem igaz?!
A következő randi időpont majdnem totális bukásnak bizonyult, mert Bernát többször megkérdezte magától, hogy vajon ő hívja-e fel a nőt, vagy a nő hívja őt. Végül az életét végül egy Messenger-üzenet döntötte el, amitől a hölgy küldött, és vissza is jelölte a Facebookon. A következő helyszín egy park volt közel a Margit-szigethez, mert utóbb kiderült, hogy a nő imád sétálni, míg Bernát jó ha egyáltalán a lépést tudta vele tartani, persze jócskán megizzadva, és kitikkadva.
Sétáikon a gyönyörű, egzotikus nő után majdnem mindig sóvárgón hátra fordultak. Páran még füttyentettek is. Az esetek többségében el sem tudták képzelni, hogy egy ilyen hihetetlenül káprázatos, és sugárzó hölgyemény mi a fenét akarhatsz egy olyan átlagos, kisstílű embertől, mint Bernát? Megpróbált jól hangzó indokokat, kifogásokat keresni magában, hogy ők miért nem illenek össze? De legalább is egyelőre minden flottul alakult, és a gyönyörű nő annyira kedves, és imádni való volt hozzá, amit talán soha életében nem tapasztalt. Elvégre még egyetlen komolyabb randija sem volt egész életében, pedig azért már vészesen kopogtatott nála is a negyedik x.
Bernátnak váratlan eszébe jut Arany János egyik verse, amit a Margit-szigeten írt. Amikor leülnek a park árnyékot adó fái alatt lévő padokra, és a nő valósággal beleszippant a közelgő nyár illatába Bernát halkan motyogni kezd, majd meggondolja magát, elvégre mormolva azért mégsem lehet egy verset elszavalni:
- A tölgyek alatt szeretek pihenni, Hova el nem hat Város zaja semmi.
Zöld lomb közein "Áttörve" az égbolt S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt. - Kicsit elhallgat, hiszen akikkel eddig próbált kudarcba fulladva megismerkedni nem igazán voltak nagy versrajongók.
- Csak nem Arany Jánost hallok? - lepődött meg jólesőn a nő. - Ritka ember vagy, hogy így tudsz szavalni! Biztosan nyertél egy-két versmondó versenyt is! Gondolom? - úgy tette fel a kérdést, mint aki tökéletesen tisztában van az irodalommal, így Bernát újból gondolkozni kezdett, hogy nem mindennapi nővel van dolga.
- Hát... igen... - felelte félszegen, hiszen nem szeretett dicsekedni. Nem volt stílusa.
- Ugyan már! Ne szerénykedj! Szerintem fantasztikus memóriád van, hogy ennyi mindent megtudsz jegyezni! - valósággal máris sugárzott egész angyali tekintete, ahogy rákacsintott.
- Tudod sosem szerettem versenyezni! - bukott ki Bernátból egy idő után őszintén.
- Megkérdezhetem, hogy mi volt a probléma? - fordult hozzá figyelmesen, amint a vállára hajtotta a fejét.
- Sosem szerettem, ha a teljesítményre mennek rá, mert ez olyan győztes-vesztes terminológia, ahol semmi sem az, aminek látszik. Egyszóval közöltem a gimis irodalomtanárnőmmel, hogy én ezt nem csinálom tovább, és inkább kiszállok az egészből. Persze én voltam a nyúlbéla, mert az évnyitón is én mondtam a verseket, sőt amikor eljött a ballagás ideje akkor is. Apám még videózott is egy kölcsönkért videokamerával.
- Hú! Az nem semmi lehetett! Szívesen megnézném azt a felvételt. - lelkesedett.
- Hát... VHS-kazettán van rajta az egész, és attól tartok a mostani csúcstechnikával eléggé körülményes lenne...
- Tudod van néhány haverom, akik kenik-vágják a dolgokat, és a videókat bármikor DVD-formátumba tudják konvertálni. - oktatta ki kedvesen.
- Ó... ez érthető!
- Na de most aztán ki vele! - fordult feléje megjátszva a nagyon komoly barátnőt.
- Valami baj történt...? - Bernát valósággal megijedt, elvégre eddig minden annyira álomszerűen, túlzottan is tökéletesen alakult. ,,Csak nem rontott el bármit is ennyire hamar?!” - futott át az agyán.
- Kérdezhetek valami... személyest! Persze nem muszáj válaszolnod, de ha már ennyire őszinték vagyunk a másikhoz akkor nagyon örülnék neki... - hangja kislányosan félős volt. Mintha visszatértek volna a gyerekkori gyökerekhez, melyről a legtöbb ember nem szívesen beszél, és nem is oszt meg bizalmas fejezeteket.
- Tessék... csak nyugodtan...
- Milyen volt a legelső csókod valakivel? - kérdezte úgy hogy rögtön belepirult, de örült is neki, mert azonnal felpezsdült a vére.
- Hú! Hát... nem is tudom, hogy erre mit illik válaszolni... - töprengett egy kis ideig. - Szerintem megvan annak már jó pár éve is.
A hölgyemény apránként közelebb húzódott a gyanútlan férfihoz, és egy alkalmas, de váratlan percben gyöngéden megcsókolta hosszantartón a száját. Bernátot annyira meglepte ez a hirtelen jött érzelemnyilvánítás, hogy hosszú percekig köpni-nyelni sem tudott.
- Na? Szerinted milyen volt? - túrt bele hajába néhány pillanattal később.
- Fantasztikusan jól csinálod! - nyögte ki.
- Persze ez még korántsem jelenti azt, hogy bármit is siettetnék, csak tudod szeretek próbálni új dolgokat.
Mindketten végig néztek a romantikus naplementét a Duna partról, majd jöhetett a harmadik randi, amire Bernát lakásán került sor. Bernát felajánlotta, hogy bemutatja méltán elhíresült gasztronómiai tudását, és főz valami ínycsiklandóan finomat, és ízletest a hölgynek. A hölgy persze ragaszkodott hozzá, hogy néhány alapanyagot ő vehessen meg, így Bernát nem is ellenkezett.
Amikor villámgyorsasággal elérkezett a Szombat Bernáton valóságos pánikroham tört ki. Egész éjjel jóformán alig bírt pihenni pár percet, hiszen agya szinte folyamatosan küldte lelkének az újabbés újabb bizalmas információkat: ,,Mi lesz, ha így akarja őt tesztelni, és ő megint megbukik? Talán kiszeret belőle, vagy amint elszórakozott rögtön dobja is?!” - kérdések valóságos özöne bukkant fel, így amikor a gyönyörű nő betoppant Bernát lakására a férfi kicsit úgy festett, akár egy totális idegroncs, és megint előbújt belőle a tartós gyanakvási hajlama.
- Szia! Remélem nem haragszol, hogy kicsit korábban jöttem, de már nagyon hiányoztál, és nagyon felcsigáztál, hogy mit fogsz főzni! - szabadkozott a most is gyönyörű és álomszép nő.
- Ö... nagyon örülök neked... - nyögte ki. - Búj csak beljebb, és érezd magad otthon. - Gyorsan elvette tőle a hozott szatyrokat, amikben zöldségek, és néhány fűszernövény lapult.
- Fantasztikusan szép kis lakás! - nézett szinte azonnal körbe. - Egyedül élsz itt?
- Tudod a szüleimé volt a lakás, de aztán apám hirtelen meghalt, édesanyám pedig kiköltözött a mamához, hogy neki segíthessen, így rám maradtak a dolgok. - hangja mély érzésekkel volt átszőve.
- Ó... értem, és sajnálom! Akkor főzünk?! - tette fel a kérdést, és nem zavartatva, hogy akár a gyönyörű méregdrága ruhája koszos, vagy foltos lehet máris tetszetős kis konyhai kötényt kötött magára, és azonnal darabolni kezdte a hozott zöldségeket.
- Ö... mit segíthetek? - kérdezte Bernát. Úgy tűnhetett, hogy a hölgy nagyon is kiismeri magát egy idegen konyhában, mert elővett egy lábast, amibe forró vizet engedett, majd belerakta a felszeletelt zöldséget, és azonnal a kerámialapos tűzhelyre tette.
- Arra gondoltam, hogy készítek egy könnyű, de annál finomabb pikáns, fűszeres levest.
- Ez jól hangzik.
- Szerintem is! - azonnal fakanalat vett elő, és akár egy gondos háziasszony tüstént kavargatni kezdte a húsalaplét. Amíg a leves főtt addig Bernát úgy döntött, hogy darált húst vesz ki a fagyasztóból, és némi fűszer segítségével gusztusos öklömnyi húspogácsákat készített, ahogy nagymamájától igyekezett ellesni a fortélyokat.
- Fasírtgolyók? Imádom! - mosolygott rá huncutan a nő, és arcon puszilta spontán az időközben megint csak jócskán verejtékező férfit.
- Ennek igazán örülök! De miért nem helyezed magad kényelembe, vagy nézel körül a lakásban, amíg én a sütéssel foglalkozom?
- Viccelsz? Imádok sütni-főzni! Egyszerre megnyugtat és ki is kapcsol!
- Hát... ahogy gondolod! - felelte.
Alig ötven perc elteltével már aranyló, finom levest kanalazgattak, és hozzá ínycsiklandó húspogácsákat falatoztak.
- Hmmm! Ez isteni! Fantasztikus szakács vagy! Mindg megtudsz lepni! - lelkesedett a nő, miközben egymás után kóstolta meg az ízletes fogásokat Bernát legnagyobb örömére.
- Kérlek mondd meg, ha nem jó valami!- kérlelte.
- Ünnepélyesen megígérem, hogy te leszel az első, aki megtudja! - emelte fel jobb kezét, majd villájára újabb finom falatokat tűzött.
Bernát szerette csak bámulni, ha egy gyönyörű, sugárzó nő ennyire imádott enni. Ez azt jelentette számára, hogy igyekszik kiélvezni az élet szinte összes pillanatát, és nem játssza meg a nagyvilági dívát, akinek egy dekasúlyfeleslege sincs mégis konditerembe kell mennie, hogy megőrizze kondícióját.
Amikor végeztek Bernát kicsit furcsán kezdett viselkedni, és egy csipetnyit túlzásba is vitte a titkolózást. Ez természetesen feltűnt a jó emberismerő hírében álló hölgynek.
- Minden rendben van?! - kérdezte némi aggodalommal hangjában.
- Persze! Csak egy perc! Mindjárt jövök! - valósággal majdnem felborította maga körül a széket, és az ünnepien megterített asztalt, amint valósággal máris beviharzott volt gyerekszobájába, ami a bejárati ajtó mellett volt. Alig öt perc múltán már vissza is jött, mind a két kezét hátra tette, hiszen abban lapult az ajándék.
- Készítettem neked valamit... - óvatosan előhúzta mind a két kezét, mely között egy kissé bumfordi, ormótlan agyagszobrot dédelgetett.
- Nocsak! Ezt te csináltad?! - lepődött meg a nő. - Nagyon kreatív, és menő, legalább is így első ránézésre. - vette szemügyre részletesen a kezébe tett alkotást. - Én pedig annyira tökelütött vagyok, hogy nem hoztam semmit! De megígérem, hogy kárpótolni foglak! Rendben?!
- Semmi gond! Remélem tetszik?
- Igen, határozottan!
A nap hátralévő része azzal telt, hogy szinte minden témát érintve beszélgettek a gyerekkoról, a kamaszkor nehézségeiről, és a fiatal felnőtt élet karrierközpontú elvárásairól, amire - mint utóbb azonnal kiderült -, egyikük sem lehetett eléggé felkészülve.
Amikor az esti órák környékén a hölgy induláshoz készülődött, és Bernát lekísérte a bejárati ajtóhoz úgy tűnhetett, hogy tekintetük azonossá válik, egybekapcsolódik, mintha ezentúl már soha többé nem akarnának elválni a másiktól, és mind kettejük szívében megszületett a felismerés: Lehet, hogy te vagy az Igazi!

BIZTOS NYUGTALANSÁG

A biztos nyugtalanság völgyében élünk
most, már két év óta.
Tömörített, felesleges félelemkeltés,
acsarkodó, egymást gondig szapulgató,
ócska propagaanda-hadjáratok hirdetnek
olcsón megfizethető yógymódokat,
silnyminőségű vakcina-mintákat
s a legtöbben kik még határozott
akarattal bizakodni akartak
a megtűrt túlélhetőség igéretében,
akár a legyek gyorsítva elhullanak.
– Felhők vékony résein rajzolgatnak
csupán átmeneti napfényt házfalakra,
utcarészletekre.

A Lét felszabadító szükségletére rögtön rátelepszik,
mint az ártani vágyó féreg a kísértő,
baljóslatú árnyak lomha, másnapos tehércsordája.
Ppatájuk érzékelhető lábnyomokat
hagy egy-egy emberéleten.
A biztos nyugtalanság évei
már-már megnyugtatóbbak,
mint a sokszámba ment hazug ígéret,
ogy hozzávetőlegesen
még ennyi és ennyi időt muszájból,
önfeláldozón karanténok ketrecei közé
szorítva eltölteni kell.

Már csak a békéltető,
kósza álom lebegett szépített,
idillikus vágyképekkel
s nyujthat kellő nyugodalmat
az elesetteknek,
s reményt-vesztettek táborának.

A Lét ár-apáklya még most is mozgat, fáraszt.
Nem örülhetünk szabadon
az évszakok játsznyi változásának.
Hol remegő kezekkel kapaszkodnánk
gyertya-oltogató reménybe,
hol belenyugszunk a Végességbe.

Settenkedő, lopakodó lépteivel
az éjszaka még így is váratlan meglepetéseket okozhat.
Közeltnek óvatosan mindenki évei felé
a mohón rabló évek,
hogy megfosszák s zsákban vigyék el
a szilánkosra repedezett bizakodást,
ami még velünk maradt.
Forog mindenkivel a centrifuga.
Ellen-létben ébredünk
s alszunk el mostanság akaratlanul!

VERSENYHELYZET

Aznap kicsit talán meg is fázott, mert tegnap elkapta a váratlanul feltámadt jócskán változékony, és meglehetősen szeszélyes Áprilisi időjárás. Mindig filigrán, és csinos barátnője még igyekezett figyelmeztetni is:
- Drágám! Te csak egészen nyugodtan maradj nyugodtan itthon! Egyébként sem szabadna most jönnöd, mert hőemelkedésed van, és attól félek a végén még megárthat neked. - óvatosan megsimogatta jócskán verejtékben úszó, elcsigázott arcát, majd még utoljára megigazította tetszetős, és egzotikusra sikeredett sminkjét az előszobában álló egész alakos tükör előtt.
Valahogy az utóbbi pár évben valósággal meggyűlölte a felszínes, szinte átlátszó összejöveteleket. Legyen az egy esemény, vagy puccos díszvacsora valamelyik kicsit borsos, vagy épp méregdrága étteremben, vagy egy olyan semmitmondó színházi előadás, ami - nem meglepő módon -, váratlan groteszkséggel szinte azonnal átfordul egy silány, és hatásvadász musicallé, ahol a dráma kellős közepén a színészek váratlanul táncra perdülnek, és sokan vannak, akik a változatosság kedvéért még megpróbálnak énekelni is, holott aligha jártak volna hangképzés órákra, vagy épp énektanárnő, hogy hangjukat professzionális módon képezzék.
Fekete cipőt, sötétkék lasztexnadrágot, fehér inget kellett
felvennie.
Gyűlölte a sötétkék színt, a pulóver szúrta az ingen át, a nadrág dörzsölte a combját. Feszengett a fehér ingben, akár az iskolai ünnepségeken, amikor kötelező volt az egyenruha. Ott legalább mindenkinek így kellett felöltöznie,
nem lógott ki a sorból, és mindenki tudta, hogy nem jószántukból öltöznek maskarába.
Legszívesebben mindenhova a kinyúlt szürkefekete pulóverét, és elhasznált famernadrágját vette volna fel, elvégre az ember öltözködjék kényelmesen, és ne a ruhadarab viselje őt, hanem az ember a ruhát, ahogy mondani szokás.
- Édesem, tényleg nagyon féltelek, és aggódom miattad! Figyelj! Hamar megjárom! Te addig megnézel egy-két jó filmet, vagy sorozatot a tévében, beraksz magadnak egy DVD-t és meglásd egy-két órán belül már jövök is haza. - annyira tüneményes, szinte mézes-mázos volt esendő, mégis aggódó hangja, hogy erre igazán nem mondhatott nemet, bár ég így is több int tizenöt ezer forintba fájtak a színházjegyek, mert azt ígérték, hogy a darabot követő pezsgős állófogadás alkalmával a közönség találkozhat egy kisebbfajta baráti eszmeserére az aktuális színészekkel. Le se tagadhatta volna, hogy ez az információ bizony kisebbfajta tüske volt a lelkében.
- Hát... legyen, ahogy akarod kicsim! - adta be a derekát, és óvatosan leráncigálta magáról a most totálisan átizzadt hosszúszárú inget, a nyakkendőt, a fekete sötét nadrágot, és úgy összességében azt az ünneplő ruhát, amiben készült a színházi előadásra.
- Igyál sok forró teát, és takarózz be jól! Megígérem, hogy amint lehet jövök haza! - simogatta meg újfent arcát a csinos, gyönyörű nő, majd álomszép estélyi ruhájában már ment is a bejárati kapuhoz, mert mint kiderült -, kapcsolatai révén már várakozott rá egy közepes méretű, sötétüveges limuzin. Hiába, ha egyszer az ember színházba készül a módi, és a flancolás szinte már elengedhetetlen.
A hölgyemény néhány kedves barátnője társaságában tette meg az utat a színház épületéig, és együtt mentek be a biztonsági kapukon, ahol jegyet váltottak, majd mind az öt hölggyel közölték, hogy melyik páholyba szól a jegyük.
Az adott darabot megint csak Londonból igyekeztek magyarra átültetni, azzal a kisebb kiigazítással, hogy a látszólag provokatív, neo újhullámos performance dráma, amiben erőteljesen ábrázolva vannak bizonyos társadalmi szereplők, és gesztusok a magyar változatban jelentősen könnyítettebb verziót mutassanak be, éppen azért, mert a rendező, és általánosságban a színház vezetősége attól félt, hogy a magyar közönség érteni se fogja a darab újító üzenetét, vagy inkább csak gépiesített formában tapsolni fognak, aztán egyszerűen csak hazamennek anélkül, hogy az a jellegzetes katharzis-élmény megjelent volna.
Elsötétedett a nézőtér, felemelkedett a bordó bársonyfüggöny.
Lia annyira szeretett volna színházban dolgozni. Illetve a színfalak mögötti dolgok működése izgatta a fantáziáját, és képzeletét. Vajon milyen érzése lehet minden egyes nap gombócot dédelgetve az ember torkában színpadra lépni? A folyamatos adrenalinfüggőség - bár egyesek számára -, jótékonyan hathat, mégis a legtöbb átlagos ember számára nem éppen kellemes, a százhúszas pulzusszámról már nem is szólva.
Szerette azt, ha alkotó, kreatív emberek gyűrűjébe keveredhet, mert így legalább nem kellett folyamatosan azzal szembesülnie, hogy minden esetben maximális teljesítményt várnak el tőle szinte minden egyes nap. A gyilkos maximalizmus előbb-utóbb totálisan bedarálhatja az embert, és akkor agyő kutyavilág!
- Valami baj van Liácska? - kérdezte a gyönyörű hölgyet egyik csajos barátnője.
- Hát ami azt illeti, nagyon aggódom a pasim miatt, mert hőemelkedése van, és nagyon rosszul érzi magát. Most is alig bírtam visszatartani, és lebeszélni, hogy elkísérjen ide, mert - tudod -, olyan igazi régimódi, romantikus lovag a drágám.
- Őszintén irigyellek édesem! Bezzeg az én kigyúrt pasim! Ha tehetné egész nap csak abban a nyavalyás konditeremben izzadna, ha kell, ha nem, én sokszor úgy érzem, hogy engem totálisan elhanyagol, vagy csupán a szexre kellek neki. El tudod ezt hinni?! - vallotta e méltatlankodva, holott valóságosan is úgy festett, mintha a Viktoria secret-ből szalajtották volna.
- Hát... szerintem fontos, hogy mindent megbeszéltek egymással! Aztán előbb, vagy utóbb minden kialakul! - jegyezte meg óvatosan, bár elnézve barátnője csinos kis arcát ez egyre kevésbé tűnt valószínű alternatívának.
- Bárcsak úgy lenne drágám, ahogy mondod.
Hirtelen elsötétedett a nézőtér, majd a világítást teljesen lekapcsolták, és óvatosan felemelkedett a nehéz sötétbordó damasztfüggöny. Már az első öt-tíz perc során változatos karakterek jelentek meg a színpadon, kezdve az egyszerű csőnadrágot hordó hippi fenegyerekektől egészen a nagymamakorú emberekig, akik között szintén voltak briliánsan felépített, legendás színészek. Nemhiába! Mindenkinek szüksége van a bevételre, még egy olajozottan működő gépezetben is.
Lia már a legelső első és második felvonás közötti húsz perces szünetet használta fel arra, hogy okostelefonján mihamarabb felcsörgesse párját, és érdeklődjék hogyléte felől.
- Szia drága! Mesélj, csak? Hogy érzed magad? - kérdezte aggódva.
- Kicsit jobb! Úgy döntöttem, hogy a nappaliban rendezkedek be! Forró csipkebogyó teát kortyolgatok éppen. - jegyezte meg kellőképp náthás, orrdugulásos hangon.
- Pihengess sokat édes! Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi zűrt!
- Milyen a darab? - érdeklődött kíváncsian a férfi.
- Hát... az egyszer már biztos, hogy nekem egy kissé... ultramodern, de megígérem, hogyha jobban leszel együtt eljövünk, és újból megnézzük! Most mennem kell, mert kezdődik a második felvonás! Te tarts ki! - azzal kikapcsolta a mobilt, mert ezt a színház épületében - mostanság -, egyre szigorúbban vették.
- Minden rendben odahaza drága barátnőm? - érdeklődött egy harmadik barátnő, akit bizonyára a másik avathatott be Lia magánéletébe. Lia enyhén bosszús arcot vágott. Lám csak! Az embernek már a saját magánélete sem lehet eléggé tabu dolog.
- Ami azt illeti, most azonnal szeretnék hazamenni, de nem szeretném cserben hagyni azon kedves ismerőseimet, és barátaimat sem, akik számítanak rám! - vallotta be, majd igyekezett nem gyűrni estélyi ruháját és úgy leülni a kényelmes fotel jellegű székében, hogy a ruha - remélhetőleg -, túlélhesse az estét.
- Tudod piszok nagy mázlista a párod Lia! - válaszolta a negyedik hölgyemény.
- Figyelj! Szerintem inkább nézzük figyelmesen az előadást! Rendben?! - jegyezte meg, azzal minden képességét latba vetette, hogy a színpadi játékra tudjon koncentrálni.
Kis idő múltán valóban úgy tűnhetett, mintha a tehetséges színészek egyedül csak Liának játszottak volna, és mindent elkövettek volna annak érdekében, hogy jobb kedvre deríthessék őt. Bár a darab masszív, szintet véresen komoly apokaliptikus drámának ígérkezett egykét megbocsátható baki még így is - merő véletlenségből-, becsusszant, így a közönség aprókat mosolyoghatott, vagy kuncogott amikor egyik-másik színész úgy tett, mintha valósággal is átröpült volna a színpadi deszkákon.
A harmadik felvonás meglepően rövidre sikeredett mégis Lia gondolatban rendkívül hálás volt mindenkinek, aki a darabot megcsinálta, mert így legalább azonnal rohanhatott haza imádott szerelméhez. Gyorsan kiváltotta a ruhatárból a kabátját, és szerencsére akadt egy jó ismerőse, aki máris hazavitte kocsiján.
- Édesem, megjöttem! Merre vagy?! - kérdezte furcsa, kicsit fojtott hangon, mikor belépett a bejárati ajtón.
- Itt vagyok a nappaliban! - jött erőtlenül a nappaliból a halk hang.
Lia semmivel sem törődve valósággal mint egy kisebbfajta tornádó, vagy cunami viharzott át a nappaliba, ahol valóságos betegágyat alakított ki magának párja. Amikor meglátta, hogy jóformán csak a feje látszik ki a tetemes mennyisége jó meleg takarók burkából kicsit megrémült, és meghűlt benne a vér.
- Hogy érzed magad édesem?! Fáj valamid? Hívjak orvost?
Mint utóbb kiderült a orvoshívás volt az eddigi legrosszabb ötlet, ugyanis a legtöbb orvos előszeretettel szeret kérkedni őket azokkal a nem használó gyógyszerekkel, melyeket felírnak, hogy aztán az adott beteg pénztárcáját jócskán megrövidíthessék.
- Mindjárt főzök még pá kancsó teát! Jó szívecske?! - azzal kiviharzott a nappaliból be a fürdőszobába; gyorsan lezuhanyozott, átöltözött kényelmes otthoni viseletbe, és visszatért a konyhába, hogy feltegye a gyorsforralón a szükséges teavizet.
- El is felejtettem! Ettél már valamit? - időközben rájött, hogy ennél furcsább kérdést valószínűleg fel sem tehet valaki éjjel fél tizenkettő magasságában.
- Hát... nem igazán volt étvágyam... - motyogta jóformán vöröslő orra alatt, mert fájt a torka is.
- Főzök egy gazdag húslevest drágám! Meglásd az majd rendbe hoz! - Lia nem törődve azzal, hogy éjjel fél tizenkettő is elmúlt már nekiállt zöldségeket tisztítani, és felrakni egy nagy lábost a kerámialapos tűzhelyre és gazdag, aranylószínű húslevest főzött párjának. Időközben a kimerült, és nagyon álmos férfi újból elszunyókált a nappali heverőjén. Lia pedig igyekezett olyan hangtalanul mozogni, akár egy profi betörő. Amikor mindennel kész lett - maga is alig vette észre -, de annyira fel volt dobódva ettől az egésztől, hogy egyáltalán nem érzett fáradtságot, de azért bement a hálószobába, és készített magának fekhelyet, hiszen hajnalig már csupán két-három óra volt hátra.
Amikor reggel hat óra lett a férfi felébredt. Még szerencse, hogy Szombat lévén Liának nem kellett dolgoznia, így nyugodtan meg volt engedett számára egy kisebbfajta lustálkodás. A férfi folyamatos szipogások, és tartós orrfújások közepette ment ki a vécére, hogy elvégezhesse aznapi szükségleteit, és valami különleges, ragaszkodó imádattal figyelte, amint Lia aprókat horkant a hálószobában, amíg a férfi felteszi az aznapi kávét, mint a reggeli rutin szerves részét.
Délelőtt fél tízre járt már az idő, amikor Lia is felébredt, és valósággal farkasétvággyal harapott bele a tegnapról megmaradt - szerencsére -, még mindig friss kalácsféleségbe egy kis vajjal, és tejeskávéval.
- Istenien finom! - jegyezte meg mohó harapásai közepette. - Annyira drága vagy, hogy betegen is sokat segítesz! Igazi főnyeremény! Jól választottam! - könnyedén csókot dobott neki a levegőben, pedig legszívesebben össze-vissza csókolta volna, amiért tényleg ennyire kedves és segítőkész pasit volt képes kifogni magának.
- Hogy érzed magad szívecske?! - érdeklődött aggódva.
- Hát... kicsit még kótyagos vagyok, és sajnos szipogok is! - vallotta be szégyelősen, mintha a betegség bűn volna, és nem állapot.
- Értem! Akkor mindjárt melegítek egy kis forró levest, attól majd erőre kapsz! - azzal már ugrott is fel, akár egy sebes gazella, hogy a hűtőszekrény fogságából kihalássza a húslevest sok sárgarépával, és csigatésztával, amit párja annyira szeretett. Berakott egy közepes adagot a mikroba, és jócskán felmelegítette, hogy alig bírta néhány perccel később a tűzforró tányért kivenni. Szerencsére a konyhakesztyű minden esetben az ilyen alkalmakra lett kitalálva.
- Tessék szívem! Láss csak nyugodtan hozzá! - rakta elébe a tűzforró levest.
- Nagyon köszönöm! - válaszolta még mindig náthásan, miközben hálás tekintettel nézett rá. Egyelőre még nem mert belekanalazni tányérjába, mert attól félt, hogy leforrázná nyelőcsövét. Egyelőre türelmesen kivárta, hogy pár pillanatig még hűljön a leves. Bárcsak érzett volt illatokat, de most sajnos be kellett érnie illatok helyett a forró gőz páráival, melyek a tányérból emelkedtek fel.
- Tudod mit? Arra gondoltam, hogy készíthetnék egy finom csirkepaprikást tejföllel, egy kis nokedlivel, aztán megnézhetnénk egy romantikus filmet! Mit szólsz?! Volna kedved hozzá?! - kislányos hangjától úgy tűnt, hogy a férfi is új erőre kap.
- Miért is ne... - felelte erőtlenül, majd úgy érezte muszáj visszahanyatlania a heverőre, mert elhagyja minden maradék ereje.
Időközben megcsörrent a vezetékes telefon, mely közvetlenül az étkezősarokban volt felszerelve a falra, közvetlenül a konyha tőszomszédságában.
- Majd én felveszem édesem! Neked muszáj pihenned! - Lia már röpült is, hogy felkapja a kagylót. A férfi édesanyja volt, hogy érdeklődjön hogy mennek náluk a dolgok.
- Szia Liácska! Hát hogy vagytok? Hogy van az én édes drága nagyfiam? - igyekezett érdeklődni kissé túlságosan is bizalmasan.
- Kéz csókolom Margitka néni! Hát az a helyzet, hogy Gábor egy kicsit influenzás, de már szépen gyógyulgat. - tette hozz gyorsan, nehogy a túlbuzgó anyuka még azt hihesse, hogy fia élet-halál közt lebeg.
- A legfontosabb dolog, hogy meleg folyadékot igyon akár többször is, és meleg takarókkal kiizzadja a betegséget! - kötötte fia barátnőjének a lelkére saját észrevételeit az anya.
- Igen! Megértettem! Hogy tetszik lenni? - próbált témát váltani.
- Köszönöm kérdésed Drága! Hát van egy-két problémám, de kinek nincs, igaz-e?! Nemsokára meglátogatlak benneteket! Egyetek egy jó húslevest, meg hozzá valami finomat.
- Épp éjjel tettem fel egy tartalmas levest, sok zöldséggel, és csigatésztával! - közöle kimérten.
- Éjjel?! - döbbent meg egy pillanatra a nyugdíjas asszony. - De hát édes lányom éjjel aludni szokás, és nem dolgozni! Főzni pedig a legkevésbé!
- Az az igazság Marika néni, hogy szükségem volt egy kis plusz feladatra, ami megnyugtat, és lefoglal. - vallotta meg szégyelősen. Bár valósággal rajongott a barátja édesanyjáért határozott karakánsága folytán azért kissé tartott is tőle, hogy a kelleténél több kritikai észrevételeket tesz az ő életmódjukkal kapcsolatosan.
- Még egy-két dolgot elintézek lányom, aztán megyek hozzátok!
- Ó... az tényleg nagyszerű lesz! - nyelt egy nagy kortyot.
- Akkor minden jót addig is! - azonnal bontotta a vonalat, mert az utóbbi pár évben meglepően kényes lett a telefonszámlákra is, nem csupán a közüzemi számlák díjaira.
Lia visszatért a nappaliba, és látván párja kellemesen hortyog egyelőre úgy gondolta, hogy bőségesen ráér még felébreszteni.
Nemsokára délelőtt tíz óra felé hallották mindketten a kaputelefon vijjogását, ami csak egyetlen dolgot jelenthetett: a férfi édesanyja megérkezett.
Lia ment most is ajtót nyitni, és lélekben igyekezett felkészülni arra, hogy vajon anyósa milyen praktikákkal, és jó tanácsokkal fogja majd őt ellátni a közeljövőre nézve. Őszintén remélte, hogy nem fogja most, hogy a fia betegeskedik majd az orra alá dörgölni, hogy azért valamivel nagyobb rendet is tarthatna az otthonukban. ,,Semmi gond nem lesz!” - igyekezett magában minden lehetséges lelkierőt összegyűjteni.
A férfi anyja csakugyan megérkezett és néhány dolgot azért mégiscsak vett útközben, nem mintha nem bízott volna eléggé fia újdonsült barátnőjében, de hát azért jobb biztosra menni, nem igaz?!
- Szervusztok drágáim! Hát hogy vagytok?! - kérdezte, amint sikeresen megszabadult holmijaitól.
- Kéz csókolom Margit néni! - puszilta arcon máris anyósát Lia elfogódottan.
- Hányszor mondjam még kicsim, hogy tegezhetsz nyugodtan! Elvégre nem vagyok én holmi ócska vénasszony! - kérte ki magának. - És merre van az én drágalátos nagy fiam? - nézett körbe a hangulatos kis lakásban.
- A nappaliban pihenget! Most ette mag a finom húslevest. - jelentette ki némileg büszkén, hogy ti. Ő is képes gondoskodni arról, akit igazán szeret.
- Ó, vagy úgy! - a serénykedő asszony most gyorsan a nappaliba ment, és részletesen felmérte fia elcsigázott és megviselt állapotát.
- Szia drágám! Hogy érzed magad? - máris kitapogatta a homlokát, hogy nincsen-e láza, majd hidegvizes borogatást készített, mint gyerekkorába, amikor tropa volt az immunrendszere. Valamilyen dolgok szerencsére nem változnak.
- Hozhatok esetleg egy kis kávét, vagy valamit? - próbálkozott Lia, hogy a fagyos hangulatot elkerülje.
- Igen köszönöm! Egy kis tejeskávé most ténylegesen jól esne.
Lia máris kiment a konyhába, és töltött egy csészével a frissen készült kávéból, még egy kis tejet is adott hozzá, majd visszatért a nappaliba, és óvatosan az asszony kezébe adta a porceláncsészét.
- No de hát édes lányom! Igazán nem kellett volna az én kedvemért porcelánba rakni a kávét! - jegyezte meg. Hangjában enyhe dorgálás érződött.
- Nem nem! Kedves anyuka! Ezt így kell csinálni! - vette át tőle a szót, mire az asszonyság helyeslőn bólintott egy párszor.
A férfi nemsokára felébredt, és kissé megijedt, hogy anyja ott ül mellette a nagy méretű heverő szélén, és figyeli az állapotát.
- Szia anyu! Csak nem történt... valami baj?! - kérdezte.
- Ugyan kincsem! Ne félj semmitől, amíg engem látsz! Csak meglátogattalak benneteket, és még idejében érkeztem! - ami nem volt éppen teljesen igaz, hiszen elsősorban fia egészségi állapota után kíváncsiskodott.
- Ó... értem... - a férfit ebben a pillanatban hascsikarásszerű, tartósan jelentkező hányinger kerítette hatalmába, és olyan gyorsan feltápászkodott a heverőről, amennyire gyorsan csak bírt, hogy még idejében kiérhessen a vécére hányni. Barátnője még így is megelőzte, mert amikor végzett gyöngéden, gondoskodón megtörölte lepedékes száját, és visszatámogatta a nappaliba.
- Jaj kincsem! Ennek a fele sem tréfa! Azonnal menj el az orvoshoz! Legalább vizsgáltasd meg magad! - ajánlkozott az anyuka. Szinte minden esetben ezt csinálta, ha olyan ismeretlen eredetű egészségügyi problémával szembesült amit nem értett, és amit nem is tudott megmagyarázni. Ilyen volt többek között, amikor fia gyerekkorától kezdve allergiás tüneteket produkált, viszont az anyuka ragaszkodott hozzá, hogy fiát teljeskörű allergiavizsgálatnak vessék alá, ami - az évek múlásával -, egy kissé cikis lett.
- Jól vagyok apu... - nyögte a férfi, amint a kényelmes kanapé fogságába visszakerült.
A két gyöngéd, és gondoskodó nő most valósággal csüngött minden kisebb-nagyobb kérésén, óhaján, és boldogok voltak tőle, ha csak önzetlenségükben segítségére lehetnek bármiben is.
- Ettetek valamit? Van még ennivalótok? - tette fel a kérdést.
- Éppen a héten vásároltam be! - közölte Lia. Tudta, hogy anyósa előbb-utóbb ezt is az orra alá fogja dorgálni.
- Csak kérdeztem! - volt a válasz, amit viszont Lia nem igazán tudott hova tenni, elvégre, ha az ember csak úgy érdeklődik minden konkrét cél nélkül, akkor mi értelme megkérdezni bizonyos természetesnek vett dolgokat?
- És egyébként hogy s mint éltek? - kérdezte most hol fiára, hogy annak barátnőjére nézve kíváncsian.
- Szerintem remekül megértjük egymást, és alkalmazkodni tudunk egymás igényeihez! - fogalmazott karba tett kézzel, ugyanakkor kicsit huncut, titokzatos mosoly keretében Lia.
- Ó, nocsak! - lepődött meg sok mindent sejtve az anyuka. - Hát ennek nagyon örülök.
- Mi is... - nyögte a férfi. - Veled mi újság anyu? Fáradtnak tűnsz! - vette észre fia anya beesett arcát.
- Semmi gond nincs kincsem, csak ez az átkozott óra átállítás! Az ember agyát szinte teljesen megkavarja! - ami félig igaz is volt, hiszen az asszony jóformán egész életében kóros álmatlansággal küszködött.
- Biztos, hogy nincs szükséged valamire?! - érdeklődött ezúttal Lia.
- Jól vagyok! Nekem a ti boldogságotok a legfontosabb! - úgy tűnt szeretne már ennek a számára kissé kínos beszélgetésnek a végére érni, ezért másra terelte a szót:
- Képzeljétek a szomszéd utcában volt valami kirakodóvásár és sikerült kifognom egy eredeti hintaszéket, és egy írógépet is. Gondoltam csak jó lesz valamire. Persze azért nem árt, ha a hintaszéket kicsit majd felújíttatom! - Tudta, hogy fia szeretett volna egy hintaszéket, csak sajnos a kis lakásukba nem igazán fért volna el, ellentétben anyja családi házával.
- Ez nagyon jól hangzik... - sóhajtotta a fia, majd megpróbálta becsukni mind a két szemét, és egy kicsit szuszogni.
- Azt tervezzük, hogy teszünk egy kis nyaralást egy kisebb szigeten! Talán Fidzsin esetleg... - hozakodott elő az ötlettel Lia.
- Ó! Ez nagyon okos ötlet! Legszívesebben én is úgy visszamennék Prágába, de mindig attól félek titokban, hogy másra is elkelhet a pénz! Elvégre az ember sosem tudhatja. Nem igaz?!
- Igen! Ez kétségtelen! - helyeselt Lia. - Én már mindent megszerveztem, és olyan jó volna kicsit kiszakadni a terhes, és kissé nyomasztó hétköznapok világából, hogy az ember feltudjon töltődni, és azt érezhesse igenis van értelme a dolgoknak. - vallotta be.
- Én csak helyeselni tudom szívem! És mikor szeretnétek indulni? - érdeklődött, mint aki nagyon szívesen segít bármiben.
- Hát... azt még egyelőre nem tudjuk! A legfontosabb, hogy Gábor mihamarabb gyógyuljon meg, aztán majd meglátjuk!
- Helyes! Okosan teszitek kicsim!
Kezdett esteledni, és bár a nap csak jó sokára ment le az asszonyt mégis kétségek gyötörték, hiszen olyan sok mindent hallott a híradóban arról, hogy előszeretettel rabolnak ki, törnek be főként tetszetős családi házakba, abban a hiszemben, hogy nem tartózkodik, vagy lakik ott senki, és bár a szomszédai fantasztikusan segítőkész és angyali emberek voltak, akik folyamatosan segítették őt, azért sosem árt óvatosnak, és részen lenni. Így az asszony nemsokára szedelőzködni, készülődni kezdett.
- Hát... akkor ez rendben volna! - konstatálta a helyzetet. - Ha bármi baj volna a vezetékes, és az okostelefonon is nyugodtan elértek! - óvatosan végigsimította még utolszor fia verejtékező homlokát, aztán felállt, és indulni készült. Lia kísérte ki a bejárati ajtón egészen a liftig.
- Figyelj csak kicsim! Gábor előtt nem akartam erről beszélni, de kérhetnék tőled egy szívességet? - fordult hozzá bizalmasan, amikor a liftre várakoztak. Lia egy kissé megijedt, hogy vajon mi lehet ennyire fontos az anyósának?
- Tessék, csak nyugodtan!
- Ha bármi baj történne, és a kapcsolatotok nem bírná ki az idő súlyát, kérlek azért igérd meg nekem, hogy a fiam mindig számíthat majd rád, mert tudod egész életében borzasztóan sebezhető gyerek volt, és úgy érzem, hogy érzékeny lelkének még mindig nagyon sok minden fáj. - fogalmazott sejtelmesen az asszony, majd beszállt a liftbe és hazament. Lia pedig elgondolkozva ment vissza a lakásba.
Másnap Gábor már sokkalta jobban érezte magát. Úgy tűnt elmúlt a hányingere, lement a láza, és legalább már nem volt annyira krónikusan, és elviselhetetlenül náthás, mint egész héten.
- Hogy érzed magad szívecske? - kérdezte a nappali heverőre telepedve Lia, aki egész éjjeljóformán alig merte lehunyni szempilláit, mert nagyon aggódott párjáért.
- Abszolút jól! Már a torkomnak sincsen kutya baja! - vallotta be ezúttal normális emberi hangerővel.
- Ennek igazán örülök! - csókolta végre meg a száját. - Mit szólnál egy kis kiránduláshoz? Mondjuk elmehetnénk Visegrádhoz közel a Duna-kanyarhoz? Tudok ott egy remek túraútvonalat, és igazán nem is annyira megerőltető! Mit szólsz?! - kérdezte érdeklődve.
- Az nagyon jó ötlet!
- Valami bánt drága?! - Lia észrevette, hogy Gábor arckifejezése mintha megváltozott, töprengőbb lett volna.
- Semmi az egész, csak gondolkodtam! Anyu mostanság annyira... különösen viselkedik, vagy nem?! - tért azonnal a lényegre.
- Szerintem semmi probléma nincs vele, mert rajongásig imád téged, és nagyon félt. Ugyanakkor kicsit furcsa, hogy néha tényleg vannak kisebb-nagyobb rigólyái. - Egyelőre nem akarta bevallani, hogy mit ígért az asszonynak, amikor tegnap itt járt.
- Ezzel most célzol valamire, de nem tudom, hogy mit szeretnél mondani! - nézett rá kérdőn.
- Jól van! Elmondhatom! Anyukád megígértette velem, ha bármi baj történne, vagy ha esetleg mi szakítanánk akkor minden körülmények között vigyázzak rád! Ennyi történt! Se több, se kevesebb! - bukott ki belőle, és máris kicsit jobban érezte magát a lelki megkönnyebbüléstől.
- Ez... nagyon különös... szerinted kezdjek aggódni?! - nézett rá félős tekintettel.
- Á, szerintem felesleges! - legyintett könnyedén. - A legfontosabb, hogy sosem szabad pánikolni, hanem a helyzethez mérten szükséges mérlegelni a dolgok állását. Egyetértesz?!
- Igazad lehet... - gondolkodott el. Arcán látszottak az összevont, töprengő barázdák.
- Figyelj! Én azt mondom, hogy közösen minden nehéz, vagy kilátástalannak tűnő helyzet megoldható, és átvészelhető! Becs szó! Ígérem! - emelte fel a jobb kezét, mintha esküdne.
- Remélem, hogy így lesz... - válaszolta még mindig elrévedve a férfi.