VERSENYHELYZET

Aznap kicsit talán meg is fázott, mert tegnap elkapta a váratlanul feltámadt jócskán változékony, és meglehetősen szeszélyes Áprilisi időjárás. Mindig filigrán, és csinos barátnője még igyekezett figyelmeztetni is:
- Drágám! Te csak egészen nyugodtan maradj nyugodtan itthon! Egyébként sem szabadna most jönnöd, mert hőemelkedésed van, és attól félek a végén még megárthat neked. - óvatosan megsimogatta jócskán verejtékben úszó, elcsigázott arcát, majd még utoljára megigazította tetszetős, és egzotikusra sikeredett sminkjét az előszobában álló egész alakos tükör előtt.
Valahogy az utóbbi pár évben valósággal meggyűlölte a felszínes, szinte átlátszó összejöveteleket. Legyen az egy esemény, vagy puccos díszvacsora valamelyik kicsit borsos, vagy épp méregdrága étteremben, vagy egy olyan semmitmondó színházi előadás, ami - nem meglepő módon -, váratlan groteszkséggel szinte azonnal átfordul egy silány, és hatásvadász musicallé, ahol a dráma kellős közepén a színészek váratlanul táncra perdülnek, és sokan vannak, akik a változatosság kedvéért még megpróbálnak énekelni is, holott aligha jártak volna hangképzés órákra, vagy épp énektanárnő, hogy hangjukat professzionális módon képezzék.
Fekete cipőt, sötétkék lasztexnadrágot, fehér inget kellett
felvennie.
Gyűlölte a sötétkék színt, a pulóver szúrta az ingen át, a nadrág dörzsölte a combját. Feszengett a fehér ingben, akár az iskolai ünnepségeken, amikor kötelező volt az egyenruha. Ott legalább mindenkinek így kellett felöltöznie,
nem lógott ki a sorból, és mindenki tudta, hogy nem jószántukból öltöznek maskarába.
Legszívesebben mindenhova a kinyúlt szürkefekete pulóverét, és elhasznált famernadrágját vette volna fel, elvégre az ember öltözködjék kényelmesen, és ne a ruhadarab viselje őt, hanem az ember a ruhát, ahogy mondani szokás.
- Édesem, tényleg nagyon féltelek, és aggódom miattad! Figyelj! Hamar megjárom! Te addig megnézel egy-két jó filmet, vagy sorozatot a tévében, beraksz magadnak egy DVD-t és meglásd egy-két órán belül már jövök is haza. - annyira tüneményes, szinte mézes-mázos volt esendő, mégis aggódó hangja, hogy erre igazán nem mondhatott nemet, bár ég így is több int tizenöt ezer forintba fájtak a színházjegyek, mert azt ígérték, hogy a darabot követő pezsgős állófogadás alkalmával a közönség találkozhat egy kisebbfajta baráti eszmeserére az aktuális színészekkel. Le se tagadhatta volna, hogy ez az információ bizony kisebbfajta tüske volt a lelkében.
- Hát... legyen, ahogy akarod kicsim! - adta be a derekát, és óvatosan leráncigálta magáról a most totálisan átizzadt hosszúszárú inget, a nyakkendőt, a fekete sötét nadrágot, és úgy összességében azt az ünneplő ruhát, amiben készült a színházi előadásra.
- Igyál sok forró teát, és takarózz be jól! Megígérem, hogy amint lehet jövök haza! - simogatta meg újfent arcát a csinos, gyönyörű nő, majd álomszép estélyi ruhájában már ment is a bejárati kapuhoz, mert mint kiderült -, kapcsolatai révén már várakozott rá egy közepes méretű, sötétüveges limuzin. Hiába, ha egyszer az ember színházba készül a módi, és a flancolás szinte már elengedhetetlen.
A hölgyemény néhány kedves barátnője társaságában tette meg az utat a színház épületéig, és együtt mentek be a biztonsági kapukon, ahol jegyet váltottak, majd mind az öt hölggyel közölték, hogy melyik páholyba szól a jegyük.
Az adott darabot megint csak Londonból igyekeztek magyarra átültetni, azzal a kisebb kiigazítással, hogy a látszólag provokatív, neo újhullámos performance dráma, amiben erőteljesen ábrázolva vannak bizonyos társadalmi szereplők, és gesztusok a magyar változatban jelentősen könnyítettebb verziót mutassanak be, éppen azért, mert a rendező, és általánosságban a színház vezetősége attól félt, hogy a magyar közönség érteni se fogja a darab újító üzenetét, vagy inkább csak gépiesített formában tapsolni fognak, aztán egyszerűen csak hazamennek anélkül, hogy az a jellegzetes katharzis-élmény megjelent volna.
Elsötétedett a nézőtér, felemelkedett a bordó bársonyfüggöny.
Lia annyira szeretett volna színházban dolgozni. Illetve a színfalak mögötti dolgok működése izgatta a fantáziáját, és képzeletét. Vajon milyen érzése lehet minden egyes nap gombócot dédelgetve az ember torkában színpadra lépni? A folyamatos adrenalinfüggőség - bár egyesek számára -, jótékonyan hathat, mégis a legtöbb átlagos ember számára nem éppen kellemes, a százhúszas pulzusszámról már nem is szólva.
Szerette azt, ha alkotó, kreatív emberek gyűrűjébe keveredhet, mert így legalább nem kellett folyamatosan azzal szembesülnie, hogy minden esetben maximális teljesítményt várnak el tőle szinte minden egyes nap. A gyilkos maximalizmus előbb-utóbb totálisan bedarálhatja az embert, és akkor agyő kutyavilág!
- Valami baj van Liácska? - kérdezte a gyönyörű hölgyet egyik csajos barátnője.
- Hát ami azt illeti, nagyon aggódom a pasim miatt, mert hőemelkedése van, és nagyon rosszul érzi magát. Most is alig bírtam visszatartani, és lebeszélni, hogy elkísérjen ide, mert - tudod -, olyan igazi régimódi, romantikus lovag a drágám.
- Őszintén irigyellek édesem! Bezzeg az én kigyúrt pasim! Ha tehetné egész nap csak abban a nyavalyás konditeremben izzadna, ha kell, ha nem, én sokszor úgy érzem, hogy engem totálisan elhanyagol, vagy csupán a szexre kellek neki. El tudod ezt hinni?! - vallotta e méltatlankodva, holott valóságosan is úgy festett, mintha a Viktoria secret-ből szalajtották volna.
- Hát... szerintem fontos, hogy mindent megbeszéltek egymással! Aztán előbb, vagy utóbb minden kialakul! - jegyezte meg óvatosan, bár elnézve barátnője csinos kis arcát ez egyre kevésbé tűnt valószínű alternatívának.
- Bárcsak úgy lenne drágám, ahogy mondod.
Hirtelen elsötétedett a nézőtér, majd a világítást teljesen lekapcsolták, és óvatosan felemelkedett a nehéz sötétbordó damasztfüggöny. Már az első öt-tíz perc során változatos karakterek jelentek meg a színpadon, kezdve az egyszerű csőnadrágot hordó hippi fenegyerekektől egészen a nagymamakorú emberekig, akik között szintén voltak briliánsan felépített, legendás színészek. Nemhiába! Mindenkinek szüksége van a bevételre, még egy olajozottan működő gépezetben is.
Lia már a legelső első és második felvonás közötti húsz perces szünetet használta fel arra, hogy okostelefonján mihamarabb felcsörgesse párját, és érdeklődjék hogyléte felől.
- Szia drága! Mesélj, csak? Hogy érzed magad? - kérdezte aggódva.
- Kicsit jobb! Úgy döntöttem, hogy a nappaliban rendezkedek be! Forró csipkebogyó teát kortyolgatok éppen. - jegyezte meg kellőképp náthás, orrdugulásos hangon.
- Pihengess sokat édes! Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi zűrt!
- Milyen a darab? - érdeklődött kíváncsian a férfi.
- Hát... az egyszer már biztos, hogy nekem egy kissé... ultramodern, de megígérem, hogyha jobban leszel együtt eljövünk, és újból megnézzük! Most mennem kell, mert kezdődik a második felvonás! Te tarts ki! - azzal kikapcsolta a mobilt, mert ezt a színház épületében - mostanság -, egyre szigorúbban vették.
- Minden rendben odahaza drága barátnőm? - érdeklődött egy harmadik barátnő, akit bizonyára a másik avathatott be Lia magánéletébe. Lia enyhén bosszús arcot vágott. Lám csak! Az embernek már a saját magánélete sem lehet eléggé tabu dolog.
- Ami azt illeti, most azonnal szeretnék hazamenni, de nem szeretném cserben hagyni azon kedves ismerőseimet, és barátaimat sem, akik számítanak rám! - vallotta be, majd igyekezett nem gyűrni estélyi ruháját és úgy leülni a kényelmes fotel jellegű székében, hogy a ruha - remélhetőleg -, túlélhesse az estét.
- Tudod piszok nagy mázlista a párod Lia! - válaszolta a negyedik hölgyemény.
- Figyelj! Szerintem inkább nézzük figyelmesen az előadást! Rendben?! - jegyezte meg, azzal minden képességét latba vetette, hogy a színpadi játékra tudjon koncentrálni.
Kis idő múltán valóban úgy tűnhetett, mintha a tehetséges színészek egyedül csak Liának játszottak volna, és mindent elkövettek volna annak érdekében, hogy jobb kedvre deríthessék őt. Bár a darab masszív, szintet véresen komoly apokaliptikus drámának ígérkezett egykét megbocsátható baki még így is - merő véletlenségből-, becsusszant, így a közönség aprókat mosolyoghatott, vagy kuncogott amikor egyik-másik színész úgy tett, mintha valósággal is átröpült volna a színpadi deszkákon.
A harmadik felvonás meglepően rövidre sikeredett mégis Lia gondolatban rendkívül hálás volt mindenkinek, aki a darabot megcsinálta, mert így legalább azonnal rohanhatott haza imádott szerelméhez. Gyorsan kiváltotta a ruhatárból a kabátját, és szerencsére akadt egy jó ismerőse, aki máris hazavitte kocsiján.
- Édesem, megjöttem! Merre vagy?! - kérdezte furcsa, kicsit fojtott hangon, mikor belépett a bejárati ajtón.
- Itt vagyok a nappaliban! - jött erőtlenül a nappaliból a halk hang.
Lia semmivel sem törődve valósággal mint egy kisebbfajta tornádó, vagy cunami viharzott át a nappaliba, ahol valóságos betegágyat alakított ki magának párja. Amikor meglátta, hogy jóformán csak a feje látszik ki a tetemes mennyisége jó meleg takarók burkából kicsit megrémült, és meghűlt benne a vér.
- Hogy érzed magad édesem?! Fáj valamid? Hívjak orvost?
Mint utóbb kiderült a orvoshívás volt az eddigi legrosszabb ötlet, ugyanis a legtöbb orvos előszeretettel szeret kérkedni őket azokkal a nem használó gyógyszerekkel, melyeket felírnak, hogy aztán az adott beteg pénztárcáját jócskán megrövidíthessék.
- Mindjárt főzök még pá kancsó teát! Jó szívecske?! - azzal kiviharzott a nappaliból be a fürdőszobába; gyorsan lezuhanyozott, átöltözött kényelmes otthoni viseletbe, és visszatért a konyhába, hogy feltegye a gyorsforralón a szükséges teavizet.
- El is felejtettem! Ettél már valamit? - időközben rájött, hogy ennél furcsább kérdést valószínűleg fel sem tehet valaki éjjel fél tizenkettő magasságában.
- Hát... nem igazán volt étvágyam... - motyogta jóformán vöröslő orra alatt, mert fájt a torka is.
- Főzök egy gazdag húslevest drágám! Meglásd az majd rendbe hoz! - Lia nem törődve azzal, hogy éjjel fél tizenkettő is elmúlt már nekiállt zöldségeket tisztítani, és felrakni egy nagy lábost a kerámialapos tűzhelyre és gazdag, aranylószínű húslevest főzött párjának. Időközben a kimerült, és nagyon álmos férfi újból elszunyókált a nappali heverőjén. Lia pedig igyekezett olyan hangtalanul mozogni, akár egy profi betörő. Amikor mindennel kész lett - maga is alig vette észre -, de annyira fel volt dobódva ettől az egésztől, hogy egyáltalán nem érzett fáradtságot, de azért bement a hálószobába, és készített magának fekhelyet, hiszen hajnalig már csupán két-három óra volt hátra.
Amikor reggel hat óra lett a férfi felébredt. Még szerencse, hogy Szombat lévén Liának nem kellett dolgoznia, így nyugodtan meg volt engedett számára egy kisebbfajta lustálkodás. A férfi folyamatos szipogások, és tartós orrfújások közepette ment ki a vécére, hogy elvégezhesse aznapi szükségleteit, és valami különleges, ragaszkodó imádattal figyelte, amint Lia aprókat horkant a hálószobában, amíg a férfi felteszi az aznapi kávét, mint a reggeli rutin szerves részét.
Délelőtt fél tízre járt már az idő, amikor Lia is felébredt, és valósággal farkasétvággyal harapott bele a tegnapról megmaradt - szerencsére -, még mindig friss kalácsféleségbe egy kis vajjal, és tejeskávéval.
- Istenien finom! - jegyezte meg mohó harapásai közepette. - Annyira drága vagy, hogy betegen is sokat segítesz! Igazi főnyeremény! Jól választottam! - könnyedén csókot dobott neki a levegőben, pedig legszívesebben össze-vissza csókolta volna, amiért tényleg ennyire kedves és segítőkész pasit volt képes kifogni magának.
- Hogy érzed magad szívecske?! - érdeklődött aggódva.
- Hát... kicsit még kótyagos vagyok, és sajnos szipogok is! - vallotta be szégyelősen, mintha a betegség bűn volna, és nem állapot.
- Értem! Akkor mindjárt melegítek egy kis forró levest, attól majd erőre kapsz! - azzal már ugrott is fel, akár egy sebes gazella, hogy a hűtőszekrény fogságából kihalássza a húslevest sok sárgarépával, és csigatésztával, amit párja annyira szeretett. Berakott egy közepes adagot a mikroba, és jócskán felmelegítette, hogy alig bírta néhány perccel később a tűzforró tányért kivenni. Szerencsére a konyhakesztyű minden esetben az ilyen alkalmakra lett kitalálva.
- Tessék szívem! Láss csak nyugodtan hozzá! - rakta elébe a tűzforró levest.
- Nagyon köszönöm! - válaszolta még mindig náthásan, miközben hálás tekintettel nézett rá. Egyelőre még nem mert belekanalazni tányérjába, mert attól félt, hogy leforrázná nyelőcsövét. Egyelőre türelmesen kivárta, hogy pár pillanatig még hűljön a leves. Bárcsak érzett volt illatokat, de most sajnos be kellett érnie illatok helyett a forró gőz páráival, melyek a tányérból emelkedtek fel.
- Tudod mit? Arra gondoltam, hogy készíthetnék egy finom csirkepaprikást tejföllel, egy kis nokedlivel, aztán megnézhetnénk egy romantikus filmet! Mit szólsz?! Volna kedved hozzá?! - kislányos hangjától úgy tűnt, hogy a férfi is új erőre kap.
- Miért is ne... - felelte erőtlenül, majd úgy érezte muszáj visszahanyatlania a heverőre, mert elhagyja minden maradék ereje.
Időközben megcsörrent a vezetékes telefon, mely közvetlenül az étkezősarokban volt felszerelve a falra, közvetlenül a konyha tőszomszédságában.
- Majd én felveszem édesem! Neked muszáj pihenned! - Lia már röpült is, hogy felkapja a kagylót. A férfi édesanyja volt, hogy érdeklődjön hogy mennek náluk a dolgok.
- Szia Liácska! Hát hogy vagytok? Hogy van az én édes drága nagyfiam? - igyekezett érdeklődni kissé túlságosan is bizalmasan.
- Kéz csókolom Margitka néni! Hát az a helyzet, hogy Gábor egy kicsit influenzás, de már szépen gyógyulgat. - tette hozz gyorsan, nehogy a túlbuzgó anyuka még azt hihesse, hogy fia élet-halál közt lebeg.
- A legfontosabb dolog, hogy meleg folyadékot igyon akár többször is, és meleg takarókkal kiizzadja a betegséget! - kötötte fia barátnőjének a lelkére saját észrevételeit az anya.
- Igen! Megértettem! Hogy tetszik lenni? - próbált témát váltani.
- Köszönöm kérdésed Drága! Hát van egy-két problémám, de kinek nincs, igaz-e?! Nemsokára meglátogatlak benneteket! Egyetek egy jó húslevest, meg hozzá valami finomat.
- Épp éjjel tettem fel egy tartalmas levest, sok zöldséggel, és csigatésztával! - közöle kimérten.
- Éjjel?! - döbbent meg egy pillanatra a nyugdíjas asszony. - De hát édes lányom éjjel aludni szokás, és nem dolgozni! Főzni pedig a legkevésbé!
- Az az igazság Marika néni, hogy szükségem volt egy kis plusz feladatra, ami megnyugtat, és lefoglal. - vallotta meg szégyelősen. Bár valósággal rajongott a barátja édesanyjáért határozott karakánsága folytán azért kissé tartott is tőle, hogy a kelleténél több kritikai észrevételeket tesz az ő életmódjukkal kapcsolatosan.
- Még egy-két dolgot elintézek lányom, aztán megyek hozzátok!
- Ó... az tényleg nagyszerű lesz! - nyelt egy nagy kortyot.
- Akkor minden jót addig is! - azonnal bontotta a vonalat, mert az utóbbi pár évben meglepően kényes lett a telefonszámlákra is, nem csupán a közüzemi számlák díjaira.
Lia visszatért a nappaliba, és látván párja kellemesen hortyog egyelőre úgy gondolta, hogy bőségesen ráér még felébreszteni.
Nemsokára délelőtt tíz óra felé hallották mindketten a kaputelefon vijjogását, ami csak egyetlen dolgot jelenthetett: a férfi édesanyja megérkezett.
Lia ment most is ajtót nyitni, és lélekben igyekezett felkészülni arra, hogy vajon anyósa milyen praktikákkal, és jó tanácsokkal fogja majd őt ellátni a közeljövőre nézve. Őszintén remélte, hogy nem fogja most, hogy a fia betegeskedik majd az orra alá dörgölni, hogy azért valamivel nagyobb rendet is tarthatna az otthonukban. ,,Semmi gond nem lesz!” - igyekezett magában minden lehetséges lelkierőt összegyűjteni.
A férfi anyja csakugyan megérkezett és néhány dolgot azért mégiscsak vett útközben, nem mintha nem bízott volna eléggé fia újdonsült barátnőjében, de hát azért jobb biztosra menni, nem igaz?!
- Szervusztok drágáim! Hát hogy vagytok?! - kérdezte, amint sikeresen megszabadult holmijaitól.
- Kéz csókolom Margit néni! - puszilta arcon máris anyósát Lia elfogódottan.
- Hányszor mondjam még kicsim, hogy tegezhetsz nyugodtan! Elvégre nem vagyok én holmi ócska vénasszony! - kérte ki magának. - És merre van az én drágalátos nagy fiam? - nézett körbe a hangulatos kis lakásban.
- A nappaliban pihenget! Most ette mag a finom húslevest. - jelentette ki némileg büszkén, hogy ti. Ő is képes gondoskodni arról, akit igazán szeret.
- Ó, vagy úgy! - a serénykedő asszony most gyorsan a nappaliba ment, és részletesen felmérte fia elcsigázott és megviselt állapotát.
- Szia drágám! Hogy érzed magad? - máris kitapogatta a homlokát, hogy nincsen-e láza, majd hidegvizes borogatást készített, mint gyerekkorába, amikor tropa volt az immunrendszere. Valamilyen dolgok szerencsére nem változnak.
- Hozhatok esetleg egy kis kávét, vagy valamit? - próbálkozott Lia, hogy a fagyos hangulatot elkerülje.
- Igen köszönöm! Egy kis tejeskávé most ténylegesen jól esne.
Lia máris kiment a konyhába, és töltött egy csészével a frissen készült kávéból, még egy kis tejet is adott hozzá, majd visszatért a nappaliba, és óvatosan az asszony kezébe adta a porceláncsészét.
- No de hát édes lányom! Igazán nem kellett volna az én kedvemért porcelánba rakni a kávét! - jegyezte meg. Hangjában enyhe dorgálás érződött.
- Nem nem! Kedves anyuka! Ezt így kell csinálni! - vette át tőle a szót, mire az asszonyság helyeslőn bólintott egy párszor.
A férfi nemsokára felébredt, és kissé megijedt, hogy anyja ott ül mellette a nagy méretű heverő szélén, és figyeli az állapotát.
- Szia anyu! Csak nem történt... valami baj?! - kérdezte.
- Ugyan kincsem! Ne félj semmitől, amíg engem látsz! Csak meglátogattalak benneteket, és még idejében érkeztem! - ami nem volt éppen teljesen igaz, hiszen elsősorban fia egészségi állapota után kíváncsiskodott.
- Ó... értem... - a férfit ebben a pillanatban hascsikarásszerű, tartósan jelentkező hányinger kerítette hatalmába, és olyan gyorsan feltápászkodott a heverőről, amennyire gyorsan csak bírt, hogy még idejében kiérhessen a vécére hányni. Barátnője még így is megelőzte, mert amikor végzett gyöngéden, gondoskodón megtörölte lepedékes száját, és visszatámogatta a nappaliba.
- Jaj kincsem! Ennek a fele sem tréfa! Azonnal menj el az orvoshoz! Legalább vizsgáltasd meg magad! - ajánlkozott az anyuka. Szinte minden esetben ezt csinálta, ha olyan ismeretlen eredetű egészségügyi problémával szembesült amit nem értett, és amit nem is tudott megmagyarázni. Ilyen volt többek között, amikor fia gyerekkorától kezdve allergiás tüneteket produkált, viszont az anyuka ragaszkodott hozzá, hogy fiát teljeskörű allergiavizsgálatnak vessék alá, ami - az évek múlásával -, egy kissé cikis lett.
- Jól vagyok apu... - nyögte a férfi, amint a kényelmes kanapé fogságába visszakerült.
A két gyöngéd, és gondoskodó nő most valósággal csüngött minden kisebb-nagyobb kérésén, óhaján, és boldogok voltak tőle, ha csak önzetlenségükben segítségére lehetnek bármiben is.
- Ettetek valamit? Van még ennivalótok? - tette fel a kérdést.
- Éppen a héten vásároltam be! - közölte Lia. Tudta, hogy anyósa előbb-utóbb ezt is az orra alá fogja dorgálni.
- Csak kérdeztem! - volt a válasz, amit viszont Lia nem igazán tudott hova tenni, elvégre, ha az ember csak úgy érdeklődik minden konkrét cél nélkül, akkor mi értelme megkérdezni bizonyos természetesnek vett dolgokat?
- És egyébként hogy s mint éltek? - kérdezte most hol fiára, hogy annak barátnőjére nézve kíváncsian.
- Szerintem remekül megértjük egymást, és alkalmazkodni tudunk egymás igényeihez! - fogalmazott karba tett kézzel, ugyanakkor kicsit huncut, titokzatos mosoly keretében Lia.
- Ó, nocsak! - lepődött meg sok mindent sejtve az anyuka. - Hát ennek nagyon örülök.
- Mi is... - nyögte a férfi. - Veled mi újság anyu? Fáradtnak tűnsz! - vette észre fia anya beesett arcát.
- Semmi gond nincs kincsem, csak ez az átkozott óra átállítás! Az ember agyát szinte teljesen megkavarja! - ami félig igaz is volt, hiszen az asszony jóformán egész életében kóros álmatlansággal küszködött.
- Biztos, hogy nincs szükséged valamire?! - érdeklődött ezúttal Lia.
- Jól vagyok! Nekem a ti boldogságotok a legfontosabb! - úgy tűnt szeretne már ennek a számára kissé kínos beszélgetésnek a végére érni, ezért másra terelte a szót:
- Képzeljétek a szomszéd utcában volt valami kirakodóvásár és sikerült kifognom egy eredeti hintaszéket, és egy írógépet is. Gondoltam csak jó lesz valamire. Persze azért nem árt, ha a hintaszéket kicsit majd felújíttatom! - Tudta, hogy fia szeretett volna egy hintaszéket, csak sajnos a kis lakásukba nem igazán fért volna el, ellentétben anyja családi házával.
- Ez nagyon jól hangzik... - sóhajtotta a fia, majd megpróbálta becsukni mind a két szemét, és egy kicsit szuszogni.
- Azt tervezzük, hogy teszünk egy kis nyaralást egy kisebb szigeten! Talán Fidzsin esetleg... - hozakodott elő az ötlettel Lia.
- Ó! Ez nagyon okos ötlet! Legszívesebben én is úgy visszamennék Prágába, de mindig attól félek titokban, hogy másra is elkelhet a pénz! Elvégre az ember sosem tudhatja. Nem igaz?!
- Igen! Ez kétségtelen! - helyeselt Lia. - Én már mindent megszerveztem, és olyan jó volna kicsit kiszakadni a terhes, és kissé nyomasztó hétköznapok világából, hogy az ember feltudjon töltődni, és azt érezhesse igenis van értelme a dolgoknak. - vallotta be.
- Én csak helyeselni tudom szívem! És mikor szeretnétek indulni? - érdeklődött, mint aki nagyon szívesen segít bármiben.
- Hát... azt még egyelőre nem tudjuk! A legfontosabb, hogy Gábor mihamarabb gyógyuljon meg, aztán majd meglátjuk!
- Helyes! Okosan teszitek kicsim!
Kezdett esteledni, és bár a nap csak jó sokára ment le az asszonyt mégis kétségek gyötörték, hiszen olyan sok mindent hallott a híradóban arról, hogy előszeretettel rabolnak ki, törnek be főként tetszetős családi házakba, abban a hiszemben, hogy nem tartózkodik, vagy lakik ott senki, és bár a szomszédai fantasztikusan segítőkész és angyali emberek voltak, akik folyamatosan segítették őt, azért sosem árt óvatosnak, és részen lenni. Így az asszony nemsokára szedelőzködni, készülődni kezdett.
- Hát... akkor ez rendben volna! - konstatálta a helyzetet. - Ha bármi baj volna a vezetékes, és az okostelefonon is nyugodtan elértek! - óvatosan végigsimította még utolszor fia verejtékező homlokát, aztán felállt, és indulni készült. Lia kísérte ki a bejárati ajtón egészen a liftig.
- Figyelj csak kicsim! Gábor előtt nem akartam erről beszélni, de kérhetnék tőled egy szívességet? - fordult hozzá bizalmasan, amikor a liftre várakoztak. Lia egy kissé megijedt, hogy vajon mi lehet ennyire fontos az anyósának?
- Tessék, csak nyugodtan!
- Ha bármi baj történne, és a kapcsolatotok nem bírná ki az idő súlyát, kérlek azért igérd meg nekem, hogy a fiam mindig számíthat majd rád, mert tudod egész életében borzasztóan sebezhető gyerek volt, és úgy érzem, hogy érzékeny lelkének még mindig nagyon sok minden fáj. - fogalmazott sejtelmesen az asszony, majd beszállt a liftbe és hazament. Lia pedig elgondolkozva ment vissza a lakásba.
Másnap Gábor már sokkalta jobban érezte magát. Úgy tűnt elmúlt a hányingere, lement a láza, és legalább már nem volt annyira krónikusan, és elviselhetetlenül náthás, mint egész héten.
- Hogy érzed magad szívecske? - kérdezte a nappali heverőre telepedve Lia, aki egész éjjeljóformán alig merte lehunyni szempilláit, mert nagyon aggódott párjáért.
- Abszolút jól! Már a torkomnak sincsen kutya baja! - vallotta be ezúttal normális emberi hangerővel.
- Ennek igazán örülök! - csókolta végre meg a száját. - Mit szólnál egy kis kiránduláshoz? Mondjuk elmehetnénk Visegrádhoz közel a Duna-kanyarhoz? Tudok ott egy remek túraútvonalat, és igazán nem is annyira megerőltető! Mit szólsz?! - kérdezte érdeklődve.
- Az nagyon jó ötlet!
- Valami bánt drága?! - Lia észrevette, hogy Gábor arckifejezése mintha megváltozott, töprengőbb lett volna.
- Semmi az egész, csak gondolkodtam! Anyu mostanság annyira... különösen viselkedik, vagy nem?! - tért azonnal a lényegre.
- Szerintem semmi probléma nincs vele, mert rajongásig imád téged, és nagyon félt. Ugyanakkor kicsit furcsa, hogy néha tényleg vannak kisebb-nagyobb rigólyái. - Egyelőre nem akarta bevallani, hogy mit ígért az asszonynak, amikor tegnap itt járt.
- Ezzel most célzol valamire, de nem tudom, hogy mit szeretnél mondani! - nézett rá kérdőn.
- Jól van! Elmondhatom! Anyukád megígértette velem, ha bármi baj történne, vagy ha esetleg mi szakítanánk akkor minden körülmények között vigyázzak rád! Ennyi történt! Se több, se kevesebb! - bukott ki belőle, és máris kicsit jobban érezte magát a lelki megkönnyebbüléstől.
- Ez... nagyon különös... szerinted kezdjek aggódni?! - nézett rá félős tekintettel.
- Á, szerintem felesleges! - legyintett könnyedén. - A legfontosabb, hogy sosem szabad pánikolni, hanem a helyzethez mérten szükséges mérlegelni a dolgok állását. Egyetértesz?!
- Igazad lehet... - gondolkodott el. Arcán látszottak az összevont, töprengő barázdák.
- Figyelj! Én azt mondom, hogy közösen minden nehéz, vagy kilátástalannak tűnő helyzet megoldható, és átvészelhető! Becs szó! Ígérem! - emelte fel a jobb kezét, mintha esküdne.
- Remélem, hogy így lesz... - válaszolta még mindig elrévedve a férfi.