EGY KÜLÖNC TANÁR DIADALA

Aznap megint késésben volt, pedig soha az életben nem késett még el szinte sehonnan sem. Sőt! Szándékosan tíz-húsz perccel igyekezett mindenhova előbb odaérni, ahova várták, vagy ahova éppen jelenése volt.
Még egy utolsó simítás az előszobai egész alakos tükörben. Kicsit mindig csálén állt a vöröses bordó nyakkendője, melyet néhai apjától örökölt (az igazsághoz persze hozzátartozott, hogy nem tudott megtanulni tisztességesen még nyakkendőt kötni sem, mert félt az apjától segítséget kérni, így mindig egy éppen arra tévedő, és segítőkész szomszéd tette meg a szívélyes gesztust helyette) Ez is roppant zavarta, mint szinte annyi minden más.
Zaklatottan, és tétován indult el előbb a buszmegállóig, majd később a metróalagút felé, mert onnan biztosabbnak vélte a hatékonyságot míg munkahelyéig elér.
Érezte, hogy ez a nap valószínűleg más lesz, mint a többi, mert még a héten kisebb összetűzése támadt a nagyhatalmú, és autokrata igazgatóval, mert az osztályok közül – akiket volt szerencséje tanítani –, a szövegértő olvasással gyültek meg a gondok. Ti. az illető osztályban – bár kétségtelen, hogy a gyerekek többsége tudott olvasni –, a probléma abból következett, hogy senki sem értette azokat a hosszú, már-már cikornyásan barokkos, és – sok esetben –, kellőképpen nyakatekert mondatokat, melyeket az adott írók, költők használtak műveik nyelvezetében. Ennélfogva nem is tudott megfelelően osztályozni, legfeljebb részletekig menő szöveges értékelésekkel, és terjedelmes lábjegyzetekkel igyekezett ellátni a gusztustalan okádékzöldszínű naplót.
– Nem értem Önt kedves kollega! – értetlenkedett hatalmas íróasztala mögül a tekintélyt parancsoló igazgató, aki szerette megjátszani magát, és ilyen esetekben sokkal inkább egy stucc vagy pávamadárra hasonlított, aki ha mérges, vagy bosszús felborzolja díszes tollait, hogy ezzel ijessze el nem kívánatos ellenfeleit.
– Igazgató Úr kérem szépen… a diákjaimat nem tudom rendesen leosztályozni, mert nem tudják, hogy mit olvasnak, és hát szóval… lennének itt egyéb dolgok is… – jegyezte meg félszegen szabadkozva, lehajtott bűnbánó fejjel, hiszen pontosan tudhatta, hogy az adott igazgató nemhogy engedni fog bárminemű javaslatnak, vagy kérésnek, de már csak azért is jókora nagy lapáttal rátesz, hogy az ő munkájának is keresztbe tegyen.
– Kedves kollega! Ez nem a maga dolga! Ne foglalkozzék ilyen bagatell kérdésekkel! Menjen szépen vissza az osztályához, és tanítsa meg a lelkes fiatalokat gondolkodni! Ez csak nem lehet akkora egetrengető feladat, nem igaz?! – vélekedett hangosan az igazgató, és persze tökéletesen megvolt róla győződve, hogy egyedül neki lehet csupán igaza.
– Igazgató úr… kérem… megértem az álláspontját, de miként kellene értékelnem a diákjaim órai munkáját, ha nem tudják, hogy mi áll a szövegben?!
Ez az egész kezdett egy húzd meg, ereszd meg zsibvásárszerű cirkuszi zsonglőrmutatványhoz hasonlítani, ahol az ártatlan és most megvádolt tanár váratlan hirtelen egy bíró előtt találta magát, akinek mondhatott akármit, érvelhetett a logika szent és sérthetetlen szabályai akkor sem másította meg a saját önző véleményét.
– Kedves kollega! Ne haragudjék, de úgy látom, hogy ez a beszélgetés kezd egy olyan irányba elmenni, amihez semmi közöm, és semmi kedvem! Amennyiben problémája van esetleg kérhetne segítséget a többi kollegájától. Maguk kicsit mindig is csodabogarasabbak voltak, mint mondjuk a reál tantárgyak képviselői. – jelentette ki. – Ön is nagyon jól tudja kedves kollega, hogy nekem az iskola érdekeit kell képviselnem, és ha valami hibát találnak odafönt, akkor értelem szerűen azonnal fejek fognak hullani! – olyannyira vaskosan, és egyértelmű egyszerűséggel fogalmazott, hogy azt ritkán lehetett volna félreérteni. – Most pedig legyszíves és menjen és végezze a feladatát! – A tanár úgy igyekezett kifelé, mint akit jócskán leforrázott az igazgató minden áskálodó, szálkamondata. Még mielőtt kiment volna a nagyméretű irodaajtón az igazgató utána szólt, mint aki elfelejtett valamit: – Kollega! Ha kérhetem ezentúl jól gondolja meg, hogy milyen ügyben mer engem zavarni! Világos voltam?!
– Igazgató Úr… teljes mértékben… - válaszolt, majd óvatosan becsukta maga után az ajtót.
,,Most akkor mihez is fogjon?! Egyáltalán kezdje megint előlről az egészet az ábécé betűivel?! Miként kellene megtanítania diákjait a szövegértő olvasás alapjaira, ha már jócskán benne járnak a félévben, hiszen nemsokára megint csak itt vannak a nyakukon a félév végi összefoglaló, ismétlő dolgozatok?!” – Töprengett, és amint visszafelé baktatott, megint csak lehorgasztott fejével a nagy téglalapalakú, kongó, és legkisebb apró neszekre is milliósan visszhangot verő folyosón egyre inkább törte a fejét, és összezavarodtak néhány percel ezelőtt még letisztult gondolatai.
Diákjai megsejthették, hogy valami nagy-nagy probléma lehet készülében, mert a szokásos gyerekesen nyüzsgő ricsajozás helyett azonnal hevesen érdeklődni kezdtek, hogy mi történt kedvenc ,,csodabogár” tanárjukkal:
– Oszi bácsi ki fogják rúgni?! – kérdezték korúsban.
– Ugyan már gyerekek! Még ilyen marhaságot! – igyekezett könnyedén legyinteni, mintha csak egy jó viccet hallott vona az imént, ám semmi kedve sem volt jóízűen nevetni.
– Pedig anyukámnak is volt egy-két tanár ismerőse, és őket is kirúgták, mint a pinty, mert leépítések voltak, vagy mi! – jelentette ki egy cofot viselő, cserfes kislány csicsergő kanári hangjával.
– Oszi bácsit nem engedjük, hogy elmenjen innét! – állt fel a helyéről egy jóval magasabb, langalétra gyerek, aki jó pár évvel egészen biztosan idősebb is lehetett, mint osztálytársai, most mégis teljes mellszéleséggel nyilvánította ki tökéletesen eltökélt meggyőződését.
– Semmi baj sincsen gyerekek! Üljetek le és lássunk munkához, mert bár az idő halad még nagyon sok dolgunk lenne! – válaszolta a tanár szabályosan magára erőltetve a fegyelmezett határozottság és higgadtság álcáját, ám akik igazán ismerhették hamar átláttak a szitén, hogy sajnos mindez csupán hamis illúzió.
– Akkor tehát… lépett a katedrára fel… melyik versszaknál is tartottunk Toldi Miklós történetében? Ki tudja?!
– Az a rész jön, amikor a Toldi elkezd bírkózni azzal a toportyánnal vagy milyen mutánssal… - nyögte be a hátsó sorok mélyéről valaki.
Oszi bácsinak óhatatlanul is nevetnékje támadt e frappáns, szellemes beszólástól, így egy kis idő után több diákja is csatlakozott hozzá.
– Ez nagyon szellemes… jegyezte meg megpróbálva leplezni elfojtott kuncogását. – Ki tudja, hogy vajon milyen állat lehet ez a bestiális toportyán? – tette fel egy lényeges kérdést.
Többen is valósággal majd kiestek a padsorból, csakhogy őket szólítsa fel a hóbortos tanár. Végül felszólított egy gyereket, aki kibámult az ablakon, és szemlátomást nem igazán mutatott semmifajta érdeklődést az irodalom megértése és tanulmányozása iránt.
– Neked mi a véleményed Matyi? – kérdezte érdeklődve felé fordulva.
– Rohadtul leszarom! Alig várom hogy elkerülhessek végre erről a tárgyafos helyről! – jelentette ki megkeseredett, cinikus keserűséggel.
Az osztályban mindenki felszisszent, és azonnal sugdolózni kezdett, mert tudhatták, ha csak egyvalaki is csúnyán beszél akkor ennek következménye lesznek, most azonban valósággal megdöbbentek, hogy a középkorú tanár peckesen odagalopozott a hátsó padsorban ülő problémásabb gyerekek táborához, és mintha csak a legjobb haverjuk lenne beszélgetést kezdeményezett velük:
– Te milyen állatnak képzelnéd el ezt a toportyánt kedves Mátyás?! – direkt a teljes nevén szólította a balhés gyereket, mert pontosan tudta, hogy utálja ha így szólítják. Nem árt néha felpiszkálni azt a bizonyos parazsat a lélek mélyén…
– Kurvára nem érdekel! Kérdezzen inkább mást tanár úr! – jelentette ki, és úgy tett mint aki már másra figyel, és nem hajlandó a szemkonkatusra sem.
– Hát a mi Mátyás barátunk úgy gondolja, hogy az ő kreatív, és termékeny gondolatai fabatkát sem érnek, de előrebocsátom, hogy minden vélemény értékes lehet, ha egy bizonyos szövegben vizsgáljuk. – Most az osztály felé fordult és mindenkitől kérdezte:
– Lássuk csak! Szerintetek hány lába lehet ennek a fenevadnak?! Szabad a gazda.
Az osztályból szinte mindenki mondott egy számot. Valaki még a tizennyolc lábot is megemlítette.
– Nem rossz, de maradjunk egyelőre a négy lábnál. Szerintetek Toldi milyen környezetben találkozott ezzel a vadállattal? Keressük csak ki együtt a szövegben… - Azt akarta elérni, hogy diákjai próbáljanak logikusan gondolkodni.
– Valami nádasban lehetett… - jegyezte meg valaki.
– Nagyon jó! És miféle állatok élhetnek egy nádasban, ha a vizi élőlényeket nem számítjuk?! – lehetséges, hogy kérdése mégsem volt olyan egyszerű, mint amit eredetileg szeretett volna, hiszen máris hosszas, hangos bekiabálós találgatások vették kezdetüket.
Mire vége lett az órának úgy ahogy kiderült, hogy a toportyán szó nem mást jelöl, mint egy farkaskutyát, akinek nem volt szerencséje, hogy összeakadt vitéz Toldi Miklóssal.
A gyerekek valósággal mintha új erőre, és frissességre kaptam volna ezalatt a bő fél óra alatt, és ezt hóbortos és fantasztikus humorú tanáruknak köszönhették. Sajnos azonban a derék jó tanárember sem úszhatta meg a bűnbakoknak kijáró felelősségre vonást. Már a következő héten hívatták az igazgatói irodába, ahol egy több mint két és fél órás, szigorúan bizalmas megbeszélés keretében szerződését felmondták, és bár a tény nem lepte meg, mert lélekben megpróbált felkészülni rá legtöbb tanárkollegája határozott passzivitása és tunya közönye rendkívül elkeserítette, és megsebezte.
Az utolsó munkanapján az iskolában mégis úgy döntött, hogy a szomorkodás helyett kedves diákjai tartsák meg őt jó emlékezetükben, így találóskérdéseket és irodalmi témájú vetélkedőket rendezett számukra, hogy a kis ideig karban legyen tartva fogékony, és kreatív intelligenciájuk. Amikor viszont eljött a könnyes búcsúzkodás ideje a gyerekek valósággal kivonszolták kedvenc tanárjukat a tágas, betonplacszerű iskolai udvarra, ahol embermagasságú, színes szalagok, és papírmasé zászlók, transzparensek lobogtak az egyhe szélben, rajtuk a felírat: ,,KÖSZÖNJÜK TANÁR ÚR!”
A szülők és a gyerekek valóságos dübörgő tapasviharban, és éljenzésekben részesítették a tanárembert, aki mondani sem kell, hogy a sok kellemetlenség dacára valósággal máris könnyekig meghatódott. S míg zajlott a kisebbfajta búcsúztatós ünneplés csupán csak egyetlen ember volt távol a népes, ünnepi kompániától az iskola nagyhatalmú, autokrata igazgatója, aki mint valami bújócskázó keselyű irodája félreeső ablakából mindvégig kicsit irigy és féltékenykedő figyelemmel kísérte mint vesz örökre búcsút egy fantasztikusan különleges embertől az iskolája apraja-nagyja.