ÁLOMPÁR, AVAGY A NAGYBETŰS ÉLET TITKA

,,Még egy utolsó símítás és kész!” – gondolhatta. Mit fognak szólni, ha egyszerűen csak fogja magát és odaálít?! Elvégre magyar szakból totálisan elkaszálták, és a megmaradt történelemmel talán nincs is joga, hogy ünnepélyes keretek közt átvegye a diplomáját!” – Érzések hullámvasútja kezdett fokozatosan zakatolni folyamatosan feszült, és idegeskedő elméjében.
Arról már nem is beszélve, hogy kedvese, – akinek feltette a nagy kérdést, hogy szeretne-e a felesége lenni, élete asszonya –, még mindig habozott, és kétértelmű, homályos válaszokat adott a lánykérésre.
,,Ez aztán sehogyan sem járja!” – szögezte le magában. És ez az átkozott nyakkendő is pont jókor tud félrecsúszni, amikor az ember már késésben van, vagy épp a finishben.
Nagy nehezen megigazította magán a tallárt, a fehér díszkesztyűt, és a csákós fekete sipkát olyan idétlennek, és ugyanakkor valóságosan is gyerekesnek érezte.
– Drága kincsem! Nehogy elkés! Ez mégiscsak a te nagy napod! – viharzott be az előszobába, akár egy hirtelen támadt trópikus tornádó a mindig filigrán, és nagyon csinos, fiatalos örömanya. – Hadd nézem csak azt a csálé nyakkendőt! – próbálta megigazítani fia nyakán az elmozdult ruhadarabot.
– Köszi anyu, de nem szeretnék még jobban elkésni! – próbálta figyelmeztetni a fiatal felnőtt férfi mindig felkészült, és segítőkész anyját.
– Jól van, kincsem! Utánad fogok majd menni! Te csak menj nyugodtan a barátaidhoz! – bensőségesen megölelte, és egy cuppanós puszit adott ar arcára. Úgy nézett ki a mindig csinos, és stramm asszony, mint aki kis híján azonnal elpityeredi magát a meghatottságtól, elvégre ha számításba vesszük a családjukban az ő felnőtt fia kapott eddig egyedül diplomát, és ez bizony – akár tetszik, akár nem –, mégiscsak nagy szó.
– Akkor… én rohanok… - szólt vissza a bejárati ajtóból a fiatal férfi, és máris hívta a lift hívógombját, mely villámsebességgel levitte a földszintre, ahol egyik unokabátya már várakozott rá furgonjával, mely elfuvarozza az egyetemen tartandó ünnepségre.
Alig huszonöt perc alatt már ott is voltak a jócskán agyonzsúfolt egyetemen, ami most a szülők, és hallgatók, és rokonok tumultusa miatt leginkább egy zsongó, folyamatosan zsivatoló mégkaptárhoz hasonlított. Óriási volt már most a tömeg. Nem is lehet csodálni. Elvégre azért ez mégiscsak egy nagy, és ünnepélyesen tradiciónális esemény, mely egy jelentős lépéssel közelebb veszi az embert a nagy felnőttek világához.
– Mondtam már, hogy gyűlölöm a tömeget?! – kérdezte a felnőtt fiatal unokabátyát, miközben a parkolóba hajtottak.
– Már vagy milliószor öreg! Semmi gáz nem lesz! Átveszed azt a szar oklevelet aztán amikor senki sem veszi észre egyszereűn fogod magad, és megpattansz! Olyan ez is mint a biciklizés, nem igaz?! – vágta rá kapásból a sokat tapasztalt unokabáty.
– Hát… talán igazad van… – óvatosan kiszállt az ütött-kopott rozsdásodásnak indult furgonból, miután megköszönte az utazást és kezet rázott unokabátyával.
– Hát akkor még egyszer kösz mindent! Szevasz! – köszönt el, és visszanézni már nem maradt idje, mert azonnal megpillantotta egyik csoporttársát, aki veszettül dohányzott, és mint később kiderült ő fogja majd mondani az egyik ünnepi beszédet, és most szabályosan be volt tőle rezelve.
– Szevasz komám! Na, mi újság?! – kérdezte kézfogás és egy újabb kiadós szippantás közepette.
– Úgy látom inkább neked volna szükséged lelki támogatásra! – jegyezte meg.
– Hogy mekkora eszed van barátocskám! Ha nem mondod el se hiszem! Nekem kell azt a szar, ócska beszédet elregélnem ráadásul még a mikrofon is visszhangos lesz! – bosszankodott bajsza alatt, mely szakállával együtt méretesnek tűnt.
– Ne izgasd magad öreg! Kurva jó leszel! A lényeg, hogy laza legyél, add önmagad, és a elakadsz akkor egséz egyszereűen csak improvizálj! Ennyi csak menni fog!
– Ha már ennyire értesz hozzá, te nem akarsz esetleg beszédet mondani?! – igyekezett visszavágni a maga módján.
– Szeretnék, de attól tartok én itt most nemkívánatos személynek minősülök… - halkította le bizalmakodva hangját.
– Jaj ugyan már! Miért?! – kapta fel a váratlan mondatra fejét a másik.
– Ha esetleg elfelejtetted volna öreg engem magyar szakból totálisan elkaszáltak, így gyakorlatilag az a helyzet, hogy be sem tehettem volna a lábam ma ide! Érted már?!
– Ó! Hát ez kurvára sajnálatos haver! De ha már itt vagy az frankó!
– Én is úgy gondolom! Mondd csak? Kata és a csajszik merre vannak?! – nézett körbe hátha valahol a nagy tömegben esetleg megpillanthatja végzős csoporttársait.
– Fingom sincs öreg! Csak nem jár valamin az a fenemód eszed?! – kezdett ravaszkás mosolya kíséretében máris kíváncsiskodni.
– Szeretném, ha az egyelőre titok maradna! – fogalmazott sejtelmesen.
Egyszer csak váratlanul meghallotta párja csilingelő, hangját, mely mintha valósággal áttört volna az összezsúfolt tömegtumultuson:
– Kornél! Ide gyere drágám! – szólt neki olyan hangosan, ahogy csak bírt.
– Máris jövök! – kiáltotta kissé megkönnyebbülten, mégis egyre feszültebben a boldog izgatottságtól, elvégre nem mindennap kéri meg az ember a barátnője kezét.
– Szia Kornél! Fantasztikusan csinosra vetted a figurát! – puszilta meg valósággal azonnal barátnője őt.
– Hát nagyon köszönöm Kata! Te se nézel ki rosszul!
Kata lassan körbefordult, és csábosan flörtölős pillantásokat vetett pasija felé.
– Hogy tetszem szépfiú?! – hangja egyszerre volt kíváncsi, ugyanakkor romantikusan flörtölős. Mintha a szerelem valósággal máris leolvasztotta volna a szív maradék ellenállását is.
Kornél legszívesebben ott helyben letérdelt volna eme földi istennő elé, és megkéri a kezét, ahogyan maga is eltervezte, ám a tolongó, zsibongó tömeg minduntalan kibillenteni látszott kiegyensúlyzotottságát.
A végzős hallgatók népes, dáridós tömege máris elindult a felújított gólyavár irányába. A legtöbb örömszülő valóságos közelharcot vívott, hogy a méregdrága virágcsokrokat becsempészhesse a kezeik közé. Kata gyorsan megszorította Kornél csatakosra átizzadt kezét, hogy még véletlenül se vesszen el, elvégre neki ugyanannyi joga és kiváltsága volt itt lenni, mint a többségnek.
– Kornél, drágám! Jól érzed magad?! – nézett aggódó párjára Kata.
– Igen… jól… – válaszolta, de valahogy lelke mélyén megérezhette, hogy a neheze még csak most jön.
A hallgatók többsége tüstént elfoglalta kikészített ülőhelyeit az épületben, mely most leginkább az embernyomor, és a túlzsúfoltság érézetével küszködött, és minden jel arra mutatott, hogy csak egyre inkább jönnek, és jönnek az újabb emberek, akik elsősorban szenzációmorzsákat szerettek volna elsősorban saját maguk számára bezsebelni.
Kata helyet foglalt vigyázva, hogy össze ne gyűrje díszes tallérját, és legújabb csinos kosztümkabátját és fekete, formaviseletes szoknyáját, melyet külön erre az alkalomra vett fel. Kornél is megpróbált párja közelében maradni, azonban ő kissé balszerencsésebb volt, mert majdnem a terem végében kapott egy nyúlfarknyi helyet.
A díszes, puccos ünnepség és rongyrázás kezdetét néhány savanyú, vén aggastyánalak belépője jelezte, amire a csürheként reagáló embertömegnek is önkéntelenül oda illett figylnie, így mindenki elhallgatott, mert tudhatták, hogy most valami nagyon örökérvényű, és dicsőséges fog következni. Egyeseknek dicsőség és mennbemenetel, míg másoknak csúfos, nyilvános megszégyenítéssel együttjáró bukás.
Az ünnepi ruhába öltözött rektor, dékán, és általánosságban a fejesek többsége helyet foglalt a dékán kivételével, aki máris a recsegő, visszhangzó mikrofonba kezdte eldarálni a szokásos sablonszöveget a végzősök számára az élet kisebb-nagyobb kihívásairól, és próbatételeiről:
– Nem könnyű megtalálni a helyünket a világban, és érezni azt, hogy szükség van ránk! Ezért kedves végzős hölgyek és urak, akik készek kilépni a nagybetűs életébe sose feledjék el mennyi mindent köszönhetnek tanárkollegáiknak… – ünnepélyes hatásszünetekkel igyekezett cifrázni egyébként is halálosan unalmas és monotonhangú mondandóját, majd következett a lényeg: a díszes, címzetes oklevelek ünnepélyes átadása.
– Most pedig megkérem a tisztelt végzős hallgatóinkat, hogy a nevük szólítása után vegyék át okleveleiket és diplomáikat! – közölte a dékán egykedvűen, majd hátrált a visszhangzó mikrofontól néhány lépést.
Nem volt újdonság, hogy minden végző hallgatót az ábécénak megfelelően szólítottak, így Kornél és Kata neve a kígyóhoszúságú névsor majdnem vége felé következett:
– Vadász Katalin! – hangzott a visszhangos hang, mire Kata kissé megilletődve, megszeppenten, kipirultan ruháját és tallárját megigazítva lépkedett fel a pódiumra és hófehér kesztyűben vette át díszes oklevelét, és fogott kezet tanáraival, és végül a dékánnal. Mire a névsor végére értek az ember azt hihette volna, hogy Kornél is sorra kerül, azonban senki sem hallotta a nevét. Ez azért egyszerre volt különös és szokatlan. ,,Vajon mi történhetett?!” – kérdezgették maguk közt Katáék találgatva a megfejtést. Amikor már mindenki remegő kezekkel, és büszkeséggel dagadó mellkasokkal szorongatta maga előtt az oklevelét és a népes embertömeg is oszladozni kezdett, és felszabadult némi tér, Kata azonnal odarohant párjához, és kérdőn, és megütközve nézett rá:
– De hát Kornél, édesem?! Mi a fene történt, hogy a te nevedet nem mondták be?! – csodálkozott, majd azonnal megszorította a szomorkás férfi kezét együttérzése jeleként.
– Ha én azt tudnám, de egyébként számítottam rá, mert ezek szerint a magyar szakon, akit elkaszálnak, az ezek szerint nem méltó arra, hogy a nevét kiejtsék egy díszes ünnepségen! De majd a jövőhéten az adminisztrációs épületben a titkárságon átveszem az egyszakos diplomát. Semmi gond! – fújta ki a feszültséget és a levegőt.
– De szívem ez azért mégiscsak vérlázító, és nem fair állapot! Igazi masszív szemétség! – tiltakozott morogva fogai között Kata, mert tudta, hogy nem volt igazságos, amit párjával műveltek.
– Sajnos ez van! Én már kezdem megszokni! – sóhajtott lemondóan Kornél, majd csákós, hollófekete sipkáját levette bőséggel verejtékező, kopaszodásnak indult fejéről. – Figyelj csak! Szeretnék valami nagyon fontosat megbeszélni veled, ha lehetéséges…
– Persze édesem! Mindjárt elköszönök a csajsziktól, és a tiéd vagyok! Megvársz?
– Persze, természetesen.
Kata gyorsan a barátnői után loholt, hogy elköszönhessen tőlük, hiszen ki tudhatja, hogy ebben az életben egyáltalán még találkozni fognak e így együtt és közösen? Érzékeny búcsút vettek egymástól, és megölelték egymást. Még szelfiztek is okostelefonjaikkal. Aztán később Kata jó harmincöt perc multán visszament az immáron totálisan üres és kiürült gólyavárba, ahol az ünneplés díszei között Kornél sétált fel és alá, és jócskán idegesnek, és zaklatottnak látszott körömrágása mellett is.
– Már vissza is jöttem drágám! Te is igazán odajöhettél volna hozzánk! Elvégre ki tudja, hogy kit merrefelé sodor az élet, nem igaz?! – Hangján egyszerre érződött valami honvágyféleség, mint amikor az embernek szükségképp le kell mondania bizonyos előre eltervezett, vagy már meglévő dolgoktól, hogy a későbbiek folyamá biztosan tovább tudjon lépni.
Kornél tétován, félszegen nyúlt bele öltönye egyik zsebébe és fél térdre ereszkedett, mint azokban a kissé giccses, és ugyanakkor szirpuós, ömlengő romantikus filmekben melyeket általánosságban lehet tucatjával látni.
Kata annyira meglepődött, hogy két vékony kezét máris arca elé tette, és azt sem tudta, hogy igazándiból mit is kellene ebben a sorsdöntő percben mondania.
– Szeretném tőled megkérdezni Kata, hogy szeretnél-e velem élni, mellettem lenni életem minden napján? Tudom, hogy kissé önző és magamnak valónak ismernek páran, de úgy érzem melletted megmutathatom az igazi személyiségemet is! – tette fel a nagy kérdést.
– Ó… édesem… Ez fantasztikus és tudod, hogy mindennél jobban imádlak… - ujjongott örömében az újdonsült mennyasszonyjelölt.
Kornél gyöngéd óvatosság mellett húzta fel gyűrűsujjára a tetszetős arany karikagyűrűt, majd hosszantartón megcsókolták egymást, akármit is beszéljenek a hátuk mögött.
Kornélt kissé megdormálta anyukája amiért nem szólt az ünnepélyes lánykérésről, ám az özvegyasszony később aztán hamar megnyugodott, amint megtapasztalhatta, hogy felnőtt fia mennyire boldog, és tökéletesen elégedett élete hölgyével.
– Jaj édes fiam! Hát azért ez már sokk! Igazán szólhattál volna, hogy kicsit én is készülhessek a nagy alkalomra! – panaszkodott az asszony.
– Anyukám! Tudod nagyon jól, hogy imádlak, és szeretlek, de valamit az embernek egyedül szükséges megtennie, és Katával mi úgy gondoltuk, hogy jobb lesz a szűk körű szertartás.
– Hát… ahogy gondoljátok, de ez azért mégiscsak nagyon szokatlan… – keresgélte az asszonyság a megfelelő szavakat, aztán amikor meglátta az újdonsült feleséget azonnal elszállt minden röpke bosszúsága.
– Remélem nagyon fogsz ám vigyázni az egyetlen fiamra! Ő rajongásig szeret téged! – kérte meg újdonsült mennyét, akivel hamar összebarátkoztak, és össze is tegeződtek, mert Kornél anyja nem kedvelte a formális, merev magázódást.
Friss házaséletüket azzal folytatták, hogy Kata állást kapott egy általános iskolában és egyben osztályfőnöknek is kinevzték, míg Kornél forgatókönyveket, prózai szövegeket és számos verset kezdett szabadidejében írni, és úgy döntött, hogy mindent el fog követni, hogy álmait és terveit megvalósíthassa. Nemsokkal később egyik haverja, aki forgatókönyvírást tanult, és szerencsésen ki tudott látogatni Új-Zélandra felvette a kapcsolatot Kornéllal Skype-on, és kérte, hogy Kornél küldje el néhány forgatókönyvötletét, és kidolgozott szövegkönyveit. Két héten belül már meg is érkezett a válasz, miszerint annyira frappánsak, szellemesek a szövegek, hogy ezeknek a vásznon van a helyük, és Új-Zélandon külön filmes műhelyek is települtek – hála a Gyűrűk ura és a Hobbit sikerszériájának.
Kornél részletesen megbeszélte a dolgot immáron gyönyörű feleségével, és Kata külön noszogatta és a lelkére beszélt, hogy ez vissza nem térő, és egyszeri alkalom, és vágjon bele, ha úgy érzi szíve ezt diktálja. Kata kivehetett két teljes nyárias szabadságot, és megkérte néhány kollegáját hogy helyettesítsék az iskolában.
Így történt, hogy egy nyárias május végi napon Kornél Katával együtt bepakolta cuccaikat két vaskos, gurolós fekete utazóbőröndbe, és vagy ezerféle különálló dolgot, amire talán szükségük lehet kalandos, nem mindennapi utazásuk során, majd a repülőtéren felszálltak egy Új-Zéland felé tartó gépre azzal az ígérettel, hogy kissé bizonytalan, és ingatag jövőjük immáron tökéletesen biztosítva lehet.
Első útjuk éppen egy filmstudióba vezetett, ahol Kornél barátja melózott, mint valami asszisztens a rendező, és a gyártásvezető mellett. Kornél barátja azonnal megmutatta nekik ától-cetig a stúdió kulisszáit, és trükkjeit, majd egy meglepetése volt. Mindhárman terepjáróba ültek, és Kornél barátja elvitte őket arra a helyre, ahol a Gyűrűk ura és a Hobbit külső jeleneteit forgatták. Kornél és Kata valósággal lenyűgözve álltak a vadregényes vidék láttán, és tüstént értékes filmes relikviákat kezdtek kutatni, és keresni. Hátha találnak valami számukra értékeset.
– Nézzetek csak arrafelé! – mutatott egy magas gleccserszerű hegyre a jóbarát. – Az ott a Cook hegy, amit egy gleccser vize táplál. A Cook-hegy lábánál horgászot a Gyűrűk Ura forgatása idején Vigo Mortensen!
Éppen berendezkedtek új életmódjukhoz, amikor Kata terhességi tesztet vásárolt, és kiderült, hogy terhes. Alig kilenc hónap múltán gyönyörűséges kislánynak adott életet, akinek egyszerre két keresztnevet is adtak. Egyet angolul, a másikat magyarul. És persze elhatározták, hogy felerészben magyarul, és felerészben angolul fognak vele beszélgetni, hogy szokja az idegen nyelvet is, ha egyszer majd megnő talán könnyebben kiigazodhat majd az élet kacifántos körülményei között.