TÖBB MINT EGY BALATONI MELÓ

– Jó volna édes aranygyerekem, ha végre kezdenél már valamit az életeddel, mert én meg az anyád nem tudunk ám téged egész életünkben támogatni! Az is lehetséges, hogy már holnap meghalunk, és akkor veled mi lesz?! - Ehhez hasonló kijelentések, furkálodó megjgyzések valósággal szinte mindennaposak voltak Kovácsék háza táján.
A kamasz srác, akit mindenki hájgombócként, vagy röfi-pöfi gúnynéven ismert valójában Marci lett volna, és nem győzött elhallgatni – főként a nyári szünetek alkalmával –, hogy neki mennyire szerencsés, és kiváltságos helyzete van, ti. neki nem kell egész álló nyáron át a negyvenfokos kánikulában izzasztania a seggét valamelyik munkahelyen.
– Tudod kicsim! apád csak jót akar neked! Ezt muszáj megértened! – igyekezett támogatni, bátorítani őt valósággal mindenben az aggódó anyuka, aki viszont kihagyta a számításból, hogy Marcit nem csupán gonoszkodó gimis osztálytársai közül alázták meg egyre többen, de sajnos még a saját öregje is, amit viszont ki nem állhatott, és nem is lehet csodálkozni azon, hogy az ingatag lábakon álló, törekény önbizalmából végül egy rakás hamu maradt.
– Anyu… szeretnék lemenni kicsit a Balatonra… - kérte meg anyját egyik nap estefelé.
– Persze! Elvégre nyár van! Legalább fürdesz egy kicsit, és jól érezed magad, amíg nincsen suli! – vélekedett beleegyezőleg az anyuka. Ám Marci valójában arra gondolt, hogy beláll a Balaton partján valamelyik zsír, és fáradt étolajszagú büfébe halas flekkeneket, és sültkrumplit sütni csakhogy bármilyen uton-módon kivívhassa végre apja egyre nehezebben megszerezhető bizalmát és elismerését. Igaz így tizenhat évesen még mindig nem hallhatta tőle a slágerszöveget, amit azért nem ártana minden kapasznak hallania egy nap legalább három-négy alkalommal is: ,,Nagyon büszke vagyok rád édes fiacskám!”
– Akkor apuval majd lemegyünk egy kicsit nyaralni! – vélekedett az anyuka, de Marci azonnal leintette.
– Anyu nem vakációra gondoltam, hanem arra, hogy pénzt keresnék… - végre kimondta, ami feszítette már egy ideje dobogó szívét.
– Ó… én nem is tudtam… Nahát… - lepődött meg jólesően az anyuka. – De kicsim tényleg nem muszáj, ha nem akarod! Apád tudod csak beszél össze-vissza a levegőbe mindent!
– Nem is azért mondtam! – jelentette ki Marci, és érezni lehetett enyhén remegő hangján az egyre nagyobb határozottságot, és eltökéltséget.
Még azon a héten egy szerdai nap reggelén az anyuka megkérte az apát, hogy vigye le a Balcsira a fiúkat, hogy egy kicsit kikapcsolódhasson, amit viszont az apuka kissé nehezményezett:
– Hát persze! Csak a diszkó, a bulizgatás, meg a lustálkodás egész álló nap. Mintha az élet egyedül csak ebből az egy dologból állna! – dühösen, feszültséggel az égre emelte a tekintetét, mintha csak a felhőktől várta volna el a tanácsot, vagy utmutatást, hogy mihez is kezdjen próblémás serdülő fiával.
Betették egy nagyméretű sporttáskába Marci ruháit, és minden szükséges holmiját, majd az apa leautózott vele az M7-esen a Balcsira, mert – mint később hamar kiderült –, volt egy buszsofőr ismerőse, aki jött neki egy szívességgel, és nála ellakhatott a fia is, hiszen hely volt bőven egy tágas családi házban.
– Aztán ne keveredj semmi bajba édes fiam! – rázott kezet az apuka kamasz fiával. – Csajozni csak óvszerrel, és max egy-két sör engedélyezett, de ez a minimum! Jusson eszedbe! – figyelmeztette atyai intelmekkel, majd visszaszállt a Szuzukiba, gázt adott és sietősen elhajtott, mintha már szégyellte volna az összes többi unalomig ismerős szöveget eldarálni.
Marci tehát ottmaradt a Balaton partján az apja buszos kollegája családi házában, ahol szeretettel fogadták, és apja kollegája még aznap levitte a tó partján lévő büféhez ahol diákmunkára alkalmilag fel is vették, szerénykedő, kezdő fizetéssel.
– Aztán dolgoztál-e valaha te kölyök?! – kérdezte tőle a büfé tulaja, egy pocakos, harcsabajszos, pirospozsgás ember, aki legalább háromszázkilót egészen biztosan nyomott, mert szerethette a bendőméretű hasát.
– Igen a nagymamámmal takarítottunk egy multinacionális vállalatnál… - hadarta el a reklámszöveget, mert ez mégiscsak jobban hangzott, mintha azt mondta volna, hogy egész nyáron kötelező olvasmányokat olvasott, gitározott, vagy szabadverseket írt, és számítógépes játékokkal zsonglőrködött.
– Hát… az is valami… - vakargatta meg kopaszodásnak indult feje búbját a testes mangalica férfi, majd gyorsan megmutatta a büfé belsejét, és azt hogyan kell krumplit, meg halat sütni.
– Nagyon vigyázz édes fiacskám a forró olaj már okozott néhány nálam lévő srácnak harmadfokú égési sérülést is! – radálta el a szövegét, mintha titkon még büszke is lett volna rá kicsit, hogy nála igenis dolgozni kell szakadásig, és nem csupán henyélni. – Krumplit tudsz pucolni, ugye?! – nézett rá szúrós, gyanakvó vombatszemekkel.
– Azt hiszem…
– Most akkor hiszed, vagy csak tudod?! – kérdezett vissza élesen, mint aki feltétlen bizalmat, és engedelmességet követel.
– Ö… tudom… - felelte nagyon halk hangon.
– Hát akkor majd meglátjuk! Jó munkát! – annyira megrázta Marci hurkás ujjait, hogy a serdülőkorú srác valóságos csillagokat látott a szeme körül, míg a harcsabajszú mangalica megereresztett egy gyilkos mosolyt.
– Ja, nálunk illik korán jönni, mert a nap pokolian tud tűzni, és idebent a büfében van legalább negyven fok! – adott egy kikezdhetetlen jótanácsot, mielőtt távozott.
– Megértettem! – vágta rá kapásból valamivel hangosabban.
Másnap aztán Marci – koránkelő lévén –, olyan korán kelt fel, hogy még a kakasok is elfelejtettek kukorékolni, majd fogta a cuccait, és amire szüksége volt azt egy használt reklámszatyorba gyömöszölte, és gyakorlatilag kiszökött apja kollegájának tetszetős családi házából, és egyenesen a büfé felé lépkedett komotos lépésekkel.
Időközben azonban a buszos, nyugdíjas kollega is felébredt és rögtön észrevette, hogy a kamasz srácnak hűlt helye van. Az ágya ahol alud szépen be volt vetve, és látszólag még a szoba is ragyogott a tisztaságtól. ,,Most akkor mi tévő legyen?! – töprengett magában. Elvégre ha máris szól a főnökének, hogy eltűnt a fia, akkor irdatlan nagy patália lesz a vége, és akkor még az is lehet, hogy fuccs a már több évtizede tartó barátságuknak! Jobb ha egyelőre nem szól semmit! Majd csak előbb-utóbb előkerül!” – vélekedett magában, majd elindult sétálni egyet.
Időközben a nap olyan hirtelen, és hamar jött fel, hogy pokoli, szaunaszerű hőség telepedett még a vízpart melletti környezetre is, és Marci még csak most döbbent rá arra az alapigazságra, hogy talán nem is volt annyira jó ötlet elvállalnia ezt a kisebbfajta nyári diákmunkát.
Időközben a büfétulajdonos is megérkezett négykerék meghajtású, terepjárótípusú kocsijával.
– Szevasz kölyök! Látom korán érkeztél! Ez máris egy pirospontot ér! A fizetésnél majd elszámolunk! – azzal már nyitotta is ki a büfé betámasztott ajtaján fityegő, tetszetős aranyszínű lakatot, és húzta fel a biztonsági rostélyt, ami a betörőket, és toljavokat volt hivatva némileg távoltartani.
– Van bent egy ventilátor is, ha nem bírnád a strapát, meg a gyűrődést! Nem szégyen, ha bekapcsolód, de azért ne menjen egész álló nap, ha egy mód van rá, mert a villanyszálma is horribilis összeg tud ám lenni! – Nem lehetett pontosan tudni, hogy mire céloz a tulajdonos, de mint minden üzletember arra gondolhatott, hogy a profit, és haszon jelentős része jobb ha nála landol, mintsem számlákra költse. Marci bólintott párat, és igykezett jópofát vágni az egészhez.
– Akkor jó munkát kölyök, és ha valami zűr van a mobilszámom ki van írva a büfében! – megint kezetráztak, aztán a tulajdonos már szállt is vissza terepjárójába, még a napszemüvegét is visszarakta orrára, aztán el is tűnt onnét.
Nemsokára aztán valósággal özönleni kezdtek az emberek, turisták, bámészkodók vegyesen a népszerű, alacsony árakkal kombináló kis büfé elé, ahol egy halas flekken nagyjából kilencszáz forintba került sült krumpival zakumpak.
Marci a konyhát igyekezett előkészíteni a váratlan, nagy rohamra, és megpróbált kicsit rendet csinálni a mindenütt ragacsos, lisztes masszadarabokat tartogató egérlyukszerű helyiségben, aminek szokatlanul kicsiny börtönszerű ablaka volt, így a levegő gyakorlatilag állandóan megrekedt, és szellőztetni sem igazán lehetett, mert akkor a tűzhely nem működött rendesen, ahol a krumplit, halat, és – mint később hamar kiderült –, lángost is sütöttek.
Marci alig akarta észrevenni, hogy néhány gimis barátja és osztálytársnői közül is többen mintha csak a sors szólt volna nekik egyenesen a büfét célba. Marci azt se tudta hová is süllyedhetne el tartós szégyenében. ,,Mi a francot keresnek ezek itt?! Miért kellett ezeknek éppen idejönniük?!” – tette fel magának a megkerülhetetlen kérdést.
A gimis osztálytársai közt volt egy különleges, álomszép lány aki nem nézte le, nem alázta meg, és akivel olyan jó volt együtt lenni, mert ilyen esetekben, mintha valósággal összeszikrázott volna a lelkük még felesleges szavak nélkül is. Annak idején kissé kacifántos módon ismerkedtek össze és Marci azonnal felkínálta rántotthúsos szendvicsét a lánynak, akinek leeesett a vércukra és nagyon rosszul érezte magát.
– Szevasz haver! Na? Hogy ityeg a fityeg?! – ugratták őt máris mosolyogva a gimis társai a lányok kivételével, akik sokat sejtető, flörtölő pillantásokat küldözgettek felé, mint akik égnek a vágytól, hogy Marci végre valahára szóba álljon velük.
– Sziasztok! Hogy kerültök ide?! – kérdezte meglepetten, de persze pontosan tudta, hogy osztálytársai formális kíváncsiságból lehetnek itt, mert ,,egyesek” telefonon leadhatták a titkos drótot, hogy Marci éppen itt melózik valahol. És akkor tessék! Ez történik.
– Szia Marci! Hogy vagy? Dolgozgatsz?! – incselkedett vele az álomszép lány, akinek balzsamos, finom bőrét máris lepirította nap, de nem nagyon, mert már kellemesen barnulni kezdett abban az istennői fürdőruhában, amit magán viselt.
– Ö… szia Annamari… Én… nem is tudtam, hogy te is… - alig találta a megfelelő szavakat, mire a hatfős társaság tagjaiból valósággal kibuggyant a tartós nevetés:
– Nézzétek a csókát! Hirtelen azt se tudja hogy pasi-e vagy csajszi! – röhögtek rajta, mire Marci inkább lesütötte szégyenében a szemét, és jócskán el is pirult. Az álomszép lány ellenben kiadósan igyekezett mindenkit figyelmeztetni, hogyha egy mód van rá, akkor ne alázzák meg Marcit.
– Gusztustalan, amit műveltek gyerekek! Ovodások vagytok, vagy kamaszok?! – szólt rájuk számonkérőn, határozottan. – Az eszem megáll, hogy vagytok képesek így viselkedni?! Marci soha az életben nem bántott benneteket, és akkor ti meg ilyen szemét genyó módon viszonyultok hozzá!
Hirtelen nagy csend támadt a társaság tagjai között. Mintha mindenki magába szállt volna egy kicsit, és nem mert volna tovább kekeckedni Annamari mérgével. Kicsivel később Marci visszatért hozzájuk, és kötelességszerűen megkérdezte, hogy ki mit szeretne enni?
– Sült krumpli és sült hal jó lesz! – felelték kórusban. A lányok közül ketten kértek még lángost. Annamari is lángost kért, de titkon kicsit el is szégyellte magát, hogy ebben a kiadós, afrikai típusú nagy melegben lángoshoz támadt kedve.
– Nagyjából tizenöt perc múlva hozom, ha az megfelel?! – kérdezett vissza Marci, amikor szakszerűen felírta egy kis cetlire a rendelést.
– Oké haver! Már alig várjuk! – kontráztak a fiúk.
Marci visszament a közel nyolcvan fokos izzasztó konyhai helyiségbe és nekifogott krumplit, halat, és lángostésztát sütni. Igyekezett rendkívül óvatosan bánni a jócskán izzó étolajjal, mert most a legkevésbé sem akarta, hogy saját ,magának okozzon harmadfokú égést. Megszervezte gondosan a munkafolyamatot, és míg sült a meghámozott krumpli, addig a halfilészeleteket is jócskán bepanírozta, majd mehetett az egész a fritőzbe. Amikor ezekkel megvolt három papírtörlőre fektette az ételt, hogy a felesleges zsíradékot felszívhassa a papír, végül következett a két jókora lángostészta kisütése. Még szerencse, hogy gyerekkorában nagymamája mindenre kitanította így pontosan úgy nyújtotta a lángostésztát, ahogy a mama mutatta neki, majd nagyon óvatosan engedte a tűzforró olajba. Alig hat-hét percen belül már a lángos is aranybarnára sült. Amikor készen volt a rendeléssel visszagalpozott a kerti asztalokhoz ahol a barátai még mindig ücsörögtek, és egymást közt beszélgettek.
– Meghoztam a kaját! – óvatosan pakolta le az asztal közelébe az ennivalót, majd a két lángost is.
– Köszönjük szépen! Igazán remekül sikeredett! – köszönte meg mindenki nevében Annamari és máris valósággal belepirult a gondolatba. A társaság tagjai szépen, lassan falatozni kezdtek. A jó hangulat szinte garantálva volt. Amikor végeztek mindannyian kitették a részüket és Marcinak még egy kis borravalót is adtak. Aztán a fiúk máris csobbantak egyet, míg a lányok közül néhány sétálni mentek. Egyedül Annamari maradt még ott gyakorlatilag zárásig az asztalnál üldögélve ahonnét vágyakozó sóhajokkal szemmel tarthatta Marcit.
Amikor Marci végzett aznapra bezárta lakattal is a büfét, majd leeresztette egy másik sráccal a vasrostélyt, ahogy a tulajdonos megkövetelte. Akkor vette észre, hogy az álomszép kamasz lány még mindig ott üldögél egyszál maga az asztalnál, és látszólag csak rá várakozik. Marci óvatosan odament hozzá:
– Szia Annamari! Hát te?! Nem mentél velük?! – kérdezte.
– Nem volt kedvem hozzá, hogy lerészegedjek! Tudod a fiúk szeretnek kérkedni, és a lányok is sok mindenre kaphatok! Én nem szeretem a részeg embereket! – jelentette ki. – Tudod nagyon büszke vagyok rád! Mostantól már te is önnálló, kereső, felnőtt ember lettél!
– Hát… nagyon köszönöm… de attól tartok ez még mindig fél siker… - felelte szomorúsággal a hangjában.
– De hát miért?! – nézett rá kérdőn, kíváncsian a csinos lány.
– Tudod jó volna kivívni apám szeretetét, de őt egyedül csak saját maga érdekli… Szerintem nem is ismeri az igazi énemet!
– Szerintem igenis szeret téged, csak nem tudja kimutatni az érzéseit!
– Lehetséges! Anyu is mindig ezt mondja! – töprengett el hangosan egy pillanatra.
– Van kedved táncolni velem…?! – szinte villámcsapásszerű volt ez a furcsa kérdés. Annamarinak muszáj volt a dolgok közepébe vágnia, mert attól félt, hogy Marci önként sosem kérne tőle randit, vagy találkozót. Ilyenkor nem árthat egy kis szükségszerű segítség.
– Ö… most? Itt?! – hebegte.
– Miért is ne! A kutya se háborgat minket! – Annamari nem volt szívbajos. Máris közelebb lépett Marcihoz átfogta a derekát, és a vállára tette az egyik kezét. – Tudsz keringőzni, vagy lassúzni?
Marci legfeljebb csak magában táncolt a 80-90-es évek amerikai slegereire, persze csak akkor, ha ősei nem voltak otthon, így fogalma sem volt, hogy mi is Annamari valódi célja.
– Semmi gáz! majd én megtanítalak! – Azzal a lány máris egyenként, óvatosan lépegetni kezdett ütemre, és hangosan számolt is, hogy Marci értse az adott táncnak a lényegét. Marcinak egyetlen fontos feladata akardt, hogy ne tapossa össze, ha nem muszáj a gyönyörű kamasz lány lábát. Alig tíz perc után egészen szépen belejöttek. Mintha egy parketten táncoltak volna egymással.
– Nagyon jól mozogsz! – most fordult elő először, hogy Annamari felnézett Marcira és egyenesen zöldes szemébe nézett, mintha keresne valamit. – Ez most olyan jó érzés! Melletted bitonságban érzem magam! – hajtotta le cofos aranyszőke haját a megilletődött fiú vállára.
Marci nem mert megszólalni. Először tört rá valami különös, furcsa érzés, mely egész bensejét bensőségesen, és zsigerileg járta át. Mintha tökéletesen kicserélték volna. Amikor végetért a tánc Annamari pipiskedve felhajolt egészen a fiú arcáig, és megcsókolta a száját. Hosszú perceknek tűntek, míg így maradtak.
Amikor a nyári szünetnek vége lett augusztus végén megkezdődött a gimi Marcit különös, vegyes tisztelettel, és megbecsüléssel fogadták maguk közé osztálytársai, míg Annamari nyíltan a karjába karolt, és mindenkinek elújságolta, hogy hivatalosan is együtt járnak.