LOMBOK ALATT SZÜLETETT SZERELEM

Bár annyira sosem kedvelte igazán a mostanság nyüzsgő Margit-szigetet, mégis ha kedvenc professzora mondására gondolt akinek egyik kedvenc költője Arany János volt, titkon mindig különös mosoly jelent meg szája szegletében.
Főként a kora hajnali, vagy reggeli órákat kedvelte, amikor legfeljebb csupán csak az ún. egészség megszállottjai tettek kisebb-nagyobb edzéseket a zöldövezetes szigeten, és kevésbé volt hangyabolyszerű nyüzsgés, mint a napszak bármely más órájában.
Két keze közé fogta az apró, szinte miniatűr-méretű jeggyűrűt, és azon töprengett, hogy vajon miért szakított vele álomszép, bombázó mennyasszonya?
Hiszen valósággal rajongásig imádták egymást, és lesték egymás minden kívánságát, és akkor voltak a legboldogabbak, mikor vágyakozó romantikával néztek egymás szemébe. Ilyenkor már nem is volt szükség felesleges szavakra.
– Drágám! Tudod, hogy imádlak, és bármit kész vagyok megtenni a kedvedért, de nekem van egy életszínvonalam, amihez körömszakadtáig ragaszkodom, és hát… szóval… ugyebár… te csak egy átlagos tanár vagy, akinek nemrég felmondtak! – hozakodott elő vele a gyönyörű nő, és nagyon úgy festett a dolog, hogy komolyan is gondolja minden egyes szavát.
– De hát Éva! Én azt hittem… - mintha szíve azonnal végzetes sérülést szenvedett volna el, és többé már nem akarna verni, vagy pumpálni az életetadó oxigénmolekulák milliói aprócska sejtjeit.
– Nézd Ricsi! Biztosan találsz majd valakit, nem igaz?! Nem akkora nagy ügy! – Annyira könnyedén, legyintve mondta mindezt, mintha csak egy jelentéktelen apróságot akart volna kitörölni környezetéből.
– Nem akkora nagy ügy??? – döbbent meg újra kimondva a szavak értelmét. – Szóval három éves kapcsolatunk egészen nyugodtan mehet a kukába, mert neked – ha jól értettem –, elsősorban anyagi elvárásaid vannak, és az őszinte érzésekhez szinte semmi közöd?! – Most a férfin volt a sor, hogy kiadósan kiossza barátnő menyasszonyát.
– Figyelj! Sajnálom, rendben? De muszáj tovább lépnünk! Ne gyerekeskedj, mert ahhoz végképp nincs kedvem! Most összepakolom a holmimat és… remélem nem csinálsz hülyeséget… - A menyasszony ezt úgy értette, hogy Ricsi nem próbál elkövetni egyetlen szánalmas öngyilkossági kísérletet sem, amire azért sajnos már volt intő példa, főként ha nagyon mélyre süllyedt, és nagyon maga alatt volt.
A barátnő villámgyorsan összepakolta holmiját egy méregdrága és tetszetős gurulós fekete bőröndbe, majd hívott egy taxit, és alig fél órán belül már hűlt helye se volt közös lakásukban.
Ricsinek muszáj volt valahogy átértékelni az életét, és újból megtalálnia önmagát, mert különben talán még nagyobb bajok vártak volna rá.
Miközben igyekezett végigpörgetni élete minden lényeges sorsfordító összefüggéseit a gyerekkorától kezdve egészen mostani elvesztett felnőttkoráig észre se vette, hogy egy futódresszt, és sportcipőt viselő, nagyon csinos, lófarkas hölgyemény foglal helyet mellette a padon, és hevesen fújtat, majd okosóráján igyekszik ellenőrizni már meglévő megnövekedett pulzusszámot, és vérnyomást.
– Ó… bocsásson meg… észre sem vettem… - szabadkozott. – Nem baj, hogy ide ültem? – kérdezte kimelegedve, heves sóhatások kíséretében.
– Szó sincs róla! – Igyekszett tárgyilagos és nyugodt maradni az adott helyzetben, bár ez most egyáltalán nem volt könnyű feladat, elvégre nemrég szakított vele mennyasszonya, akivel egy életet akart feépíteni, és leélni.
– Szerintem a hajnali órák kellemesebbek, és frissítőbben hatnak az ember közérzetére, mint a túlzsúfolt hétköznapok, nem gondolja?! – olyan kellemes, és gyöngéd volt a hangja, mint egy jól időzített simogatás, mely megvigasztalja a megsebesült emberi lelket.
Ricsinek valósággal azonnal elakadt a szava, és jóformán azt sem igen tudta, hogy mit is felelhetne ennek a sugárzó nőnek.
– A nyugodt órák sokkal jobbak, mert napközben képtelenség itt békésen ücsörögni! – jelentette ki, aztán utánagondolt, és úgy érezte hogy ennél nagyobb baromság ritkán hagyta el a száját.
– Hogy Önnek mennyire igaza van! – jegyezte meg a hölgy, majd mint aki elfelejtett valamit bemutatkozott:
– Ó, bocsánat Dr. Bíró Edina vagyok! – nyújtott kezet, és Ricsi kissé félszegen, szabadkozva óvatosan megrázta.
– Örülök a találkozásnak! Tóth Richárd! – viszonozta a bemutatkozást.
– Én is nagyon örülök kedves Richárd! Ha nem tartja udvariatlanságnak esetleg tegeződhetnénk is! – javasolta egy ötlettől vezérelten.
– Ahogy gondolod…
– Ne haragudj, tudom, hogy nem rám tartozik, de megkérdezhetem, hogy miért vagy olyan… szomorkás…? – Ártatlan kérdésnek tetszett, mégis benne volt valami nagyon különös ismerősségféleség a közelmúlt megpróbáltatásaiból. Mintha ez a sugárzó, gyönyörű fiatal nő is átélt volna hasonló dolgokat, melyekről nem szívesen beszélt.
– Hát… - Ricsi elsőre azt gondolhatta, hogy egy idegennel az ember mégiscsak könnyebben beszél saját életével kapcsolatosan, ám mintha az esze, és a gondolatai tüstént megnyomtak volna a fejében egy piros gombot, és közbeszóltak volna, hogy talán mégsem igazán jó ötlet már a legelső találkozás alkalmával az összes bizalmas természetű dolgot másra tukmálni.
– Figyelj! Nem kell beszélned róla! Teljesen megértem, ha neked ez nagyon fájdalmas pont az életedben. Biztos hallottad már, ha egy független embernek mesélsz róla, és nem egy közeli hozzátartozónak, akkor lehet, hogy az sokat segítene! Egyedül csak rajtad áll! – volt valami a bársolyos, kelleme, ugyanakkor határozott hangjában, mely valósággal vonzotta, és talán meg is előlegezte a bizalmat, így Ricsi kicsit talán még meg is alkudott a jelenlegi pillanat súlyával, és belement egy adok-kapok alkupozícióba, mert azért titkon mégiscsak kíváncsi volt rá, hogy mi fog kisülni az adott beszélgetésből.
– Tökéletesen igazad van! – óvatosan vette elő zsebéből a karikagyűrűt, hogy megmutassa a most jócskán megszeppent nőnek.
– Ó, én… nem is tudtam… bocsáss meg… - alig bírt bármilyen elfogadható szöveget kinyögni, amikor meglátta a tetszetős aranyékszert. – Mi… történt…? – kérdezte nagysokára önkéntelen.
– Három évig voltunk együtt… Úgy éreztem én vagyok a legszerencsésebb mázlista fickó az egész világon… ahogy rámnézett azokkal a sugárzó, vibráló őzike szemeivel, és szavak nélkül is vágyakozva nézett… aztán egyszer csak közölte, hogy neki van egy anyagias életszínvonala, amit én képtelen lennék finanszírozni, és egyik pillanatról a másikra összecsomagolt, elhagyott, és szakított… - most olyan jó lett volna egy kiadósat sírni, vagy bőgni, de mégsem engedhette meg magának, mert a végén még azt hiheti ez a gyönyörű nő, hogy ő is olyan ,,anyuci kedvence” – típushoz tartozik.
– …De hát… hogy történhetett ilyesmi, amikor imádtátok egymást?! – kérdezett vissza csakhogy megbizonyosodjon felőle mindent jól hallott-e?
– Fogalmam sincs! Annyi bizonyos, hogy öngyilkossági kísérleteket fontolgattam, és most úgy vagyok, ahogy a part szakad. Borzasztó lyuk van a szívemben és lelkemben. – vallotta be őszintén.
– Őszintén sajnálom! Tudod mi kell neked? – kérdezte kis idő multán valamivel optimistábban.
Ricsi tanácstalanul, kicsit bambán nézett vele farkasszemet.
– Egy hatalmas adag, szigorúan jó minőségű csokifagyi! Meglásd az majd segít, hogy összeszedettebben, és tisztábban láthasd magad körül az összefüggéseket. Tudok egy nagyon jó kis helyet, és nincs is olyan messze. Van jogsid?
Ricsi nemet intett a fejével. Pedig most de szívesen elfuvarozta volna akár még a világ végére is ezt a nagyon közvetlen, és kedves földre szállt istennőt, aki megajándékozta őt bizalmával, és kezdődő, őszinte barátságával.
– Figyelj a kocsim a parkolóba áll a sziget mellett nem sokkal. Úgyhogy ha van kedved én nagyon szívesen…
– Az tényleg nagyon jó lenne… - Ricsi félt megtenni a következő lépést, ezért megvárta amíg Edina kezdeményez.
– Mivel délelőtt fél tíz körül nyitnak addig még pár órácska biztosan hátravan. Addig dumcsizgathatunk, ha gondolod?!
Ricsi bólintott.
Edina innentől kezdve – mintha csak egy legrégebbi ismerőssel, vagy baráttal szándékozna megvitatni magánélete apróbb-cseprőbb regényes és kacifántos fordulatait, és bukásait töviről-hegyire elmesélte és nem is szándékozott kihagyni olyan intim, és látszólag bizalmasabb dolgokat sem, melyeket talán nem bölcs, és ildomos – így elsőre –, egy vadidegennel megvitatni.
– …A mélypont az volt, amikor Balira utaztunk volna, és az expasim Tomi közölte, hogy halálosan beleesett az egyik barátnőmbe Angélába. Esküszöm abban a pillanatban magam is úgy hittem, hogy ki tudtam volna kaparni mind a két szemét, Angélát pedig kiadósan megtéptem volna, vagy lekeverek neki egy jobb horgot. – mély levegőt vett, aztán folytatta.
– …Később persze úgy voltam vele, hogy meglehet, és több mint valószínű, hogy ez más párokkal is előfordulhat. Egész egyszerűen a kapcsolatuk váratlanul már nem működik, vagy csupán csak megszakad és akkor foggal-körömmel de muszáj továbblépni, és elengedni ezt az egészet, különben tönkreteszi magát vele az ember. – Hangjában sziklaszilárd mély meggyőződés és őszinteség csengett, mint aki pontosan tudja, hogy vele is megtörtént az elkerülhetetlen, és mégis lélekerőt tudott sajtolni a veszteségekből is. Erre lehet, hogy Ricsi – legalább is –, egyedül képtelen lehet.
Ricsi most mélyen magába nézett, és elgondolkozott.
,,Vajon miként, és vajon hogyan kellene folytatnia nem csupán derékba tört életét, de egy olyan létezést, melyet alapjaiban kellene megjavítani, és rendbe tennie?!” – töprengett.
– Ez ám a nagyon komoly és megfontoltan bölcs tekintet! – jegyezte meg kedvesen Edina, egyáltalán nem bántó szándékkal, amiért Ricsi nagyon is hálás volt.
– Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de mit szándékozol csinálni a jeggyűrűvel? – nézet rá furcsa, kérdő tekintettel mint akinek váratlanul máris egy seregnyi ötlet és elképzelést villant fel az agyában.
– Édesanyám erre valószínűleg azt mondaná, hogy: ,,Édes fiam! Vissza kell vinned az ékszerboltba, mert a pénz sosem tréfa dolog, és ha megvan róla a blokk, akkor szó nélkül becserélik.” Az igazság az, hogy a szívem azt mondja, hogy dobjam egy mély tóba, vagy szakadékba, hogy véletlenül se kerüljön soha többet elő, viszont az eszem egészen mást mondd!
– Nagyon is ismerős érzés! Szerintem tartsd meg még pár napig, és ha azután se változik a döntésed akkor vidd vissza az üzletbe! – javasolta a nő.
– Igen… talán tényleg ezt kellene tennem… Tudod az egész alig egy röpke perc alatt történt, és míg az egyik nap az ember totálisan a fellegekben érezte magát, hiszen úgy hitte megtalálta a nagy őt, addig másnap már egy bukott balek szánalmas senkiházivá vált, aki hirtelenjében azt sem tudja, hogy most mihez is kezdjen.
– Tudom, hogy burtál nehéz lehet most neked ezt megemészteni, de megfog oldódni minden előbb-utóbb fokozatosan! – Edina igazság szerint nem igen tudhatta, hogy mik volnának a legmegfelelőbb szavak egy szakítást követően, de hát ha már így alakult a dolgokat jobb úgy elfogadni, ahogy jönnek.
– Köszönöm, ez most jól esett!
Észre se vették és az idő úgy elszállt, hogy egyre több ember kezdte felkeresni a valamikor békés, szinte teljesen kihalt zöldövezetes szigetet, ahol az ember kicsit magában lehet, és legalább megpihenhet.
Amikor már fél kilenc órát is elhagyta Edina okosórája ideje volt betérni kedvenc fagyizójába, mely közvetlenül a sziget mellett állt.
– Akkor most eszünk egy hatalmas adag dupla főzött csokifagyit sok-sok étcsoki reszelékkel! Tudom, hogy egy valóságos kalóriabomba, de egy nagyobb esemény után az ember legalább tartozik saját magának ennyivel! – Akár egy szomjas, vagy élénk kamaszlány szabályosan húzni-vonni kezdte maga után a jócskán megilletődött férfit, aki bár nem ellenkezett, mégis azok után, hogy jóformán az életük minden fontosabb eseményeit részletekig menően, és híven megosztották egymással megőben szokatlan megoldásnak tűnt.
Valósággal menekültek a meghitt, és nagyon is hangulatos, gyerekkori emléleket ébresztő fagyizó irányába.
– Jó reggelt! Jó reggelt! – köszöntek szinte közösen.
Egy fiatal, huszas éveiben járó lány volt az eladó, és kissé gyanakodva szemlélte aznapi legelső vevőit, de máris kiszolgálta őket két hatalmas adag, testes, főzött csokifagyival.
– Köszönjük szépen! – vették el közösen a kelyheket, és már itt kellemesen bizsergetőn össze-összeért az ujjbegyük.
Amikor helyet foglaltak és ízlelgetni, kóstolgatni kezdték a mennyei jeges finomságot Edina kicsit még rá is játszott erre az egészre, hogy ti. neki mennyire ízlik ez a mennyei kalóriabomba csoda:
– Mmmm… hát tudod Ricsi! Ezt sosem szabadna kihagyni! Én ha tehetném még a téli évszakban is ennék belőle, persze szigorúan megfázásmentesen.
– Igen… szerintem is valóságos ízkavalkád! De nehéz jó minőségi fagyikhoz hozzájutni, mert a legtöbbjük csupán megfafyasztott édesvíz.
– Telefonszámot cserélünk, vagy vannak esetleg más elérhetőségeid? – tért rögtön a lényegre Edina. Látván a férfi habozását rögtön megjegyezte:
– Jaj, bocsi! Túl gyors a tempó, igaz?! Hogy én mekkora egy tökelütött csajszi tudok lenni! – dorgálta meg ellenállhatatlan bájossággal önmagát, ami egyre jobban vonzóvá tette Ricsi szemében.
– Ez nagyon jó ötlet! – Ricsi gyorsan elővett egy kis jegyzetpapírt, és ráfirkantott valamit, majd átadta a fecnit a gyönyörű nőnek, akivel félúton megint csak összefutottak ujjaik.
Ez a kellemes átmeneti légyott volt számukra gyakorlatilag a legelső randi, ami – meglehet –, hogy egyáltalán nem úgy terveztek, ahogy szerettek volna, mégis ami lelkük mélyén többet jelentett a világ összes kincsénél.
Ricsi és Edina kéz a kézben léptek ki a hangulatos kis fagyizóból, és mindketten azt érezték, mintha mindig is összetartoztak volna.