BARÁTOK SZÖVETSÉGE

Kornél egy nagyon szeretni való, örök-gyerek figura. Igaz, ami igaz százkilencvenöt centis, nagy melák, kellőképpen kihangsúlyozott úszógumikkal főként a dereka tájékán, mégis egy olyan fickó, akit – márha az ember -, egyáltalán őszintén, és teljesen igazán megismer azt mondja rám: Igen öregem! Ez egy igazán csupaszív pasas!
Éppen halálosan bele volt zúgva Zsófiba, akivel az egyetemen csoportársak voltunk, csak míg mi egy B-csoportban voltunk, neki – ki tudja miért? –, az A csoport jutott.
Kornél valami miatt sosem értette, hogy neki miért nincsen csaja? Illetve nem is igazán ez volt a szempont, elvégre a kamaszkorban az ember – legalább is –, fizikálisan hát jócskán megváltozik, és míg odabent szervezete bugyraiban mondhatni veszettül dobolnak, zsonganak, dolgoznak a milliónál is több hormonok, ami miatt totálisan felborul a milliónyi kis molekulája, és sejtje, addig az ún. szerelem néven ismert biókémiai folyamatban talán az endorfint termelő hormonok sem bizonyos, hogy egyedül a boldogságért felelősek. Így utólag visszagondolva Kornél azért viselkedett furcsán, mert míg a fiúk hasizmokat, bicepszeket villantgattak, és szándékosan bodis pólóingeket viseltek, hátha valami csoda folytán majd lesz egy-két kifejező tetkójuk, és a lányoknak is szép, gömbölyded formáik kerekedtek, addig szegény Kornél maradt olyan, amilyen volt: egy százkilencvenöt centis, kissé elhízott, és magas vérnyomással küszködő mackó Hulk, akin – márha nem ismerték –, kiadósan gúnyolódtak, és röhögtek a többiek.
– Kedves Kornél! Megbocsáss, de egy lényeges, és el nem hanyagolható kérdést szeretnék feltenni neked… – kezdem kicsit a kíváncsi furkálódást, elvégre talán a legjobb haverom ezúttal komolyan mégiscsak becsajozott, és ez bizony nem elhanyagolható szempont.
Rámnéz azokkal az ártatlanságot, gyermeki naivitást szándékosan tükröző, kifejezően bociszemeivel, és valósággal megrészegülve átmenetileg az idillikus szappanoperák világára olyannyira jellemző klissészerű, csöpögős romantikáktól jelentőségteljesen közli:
– Öregem! Ő álmaim asszonya! Annyira egy hullámhosszon vagyunk érted, hogy szó szerint be tudjuk fejezni, ha kell egymás gondolatait is! – pufók mackó arca valósággal sugárzik a férfiú önbecsülés kicsattanó boldogságától, mint aki ténylegesen megtalálta végre harmincöt éves korára a helyét a nagyvilágban, és végre kimondhatja: gyökereket fogok ereszteni, és már senki se hívhat Lúzernek!
– Hát öreg haver! Teljes szívemből gratulálok neked! – felelem, majd jön egy kissé faramuciskodó baráti kézfogás, miközben én arra gondolok, hogy vajon mit ronthattam el jelenlegi mennyasszonyjelöltemmel kapcsolatosan, amikor alig pár napja még minden a látszat-tökéletesség rúzsaszínszirupos Barbie-mintás ködében vesztegelt?!
– Szeretnélek megkérni kedves Ákos, hogy légy a tanúm! – jelenti be nem kis ünnepélyeséggel szónoki hangjában. Kijelentése – mondanom sem szükséges –, jócskán váratlanul ér, hiszen alig ismeri a barátnőjét. Óvatosan megpróbálok puhatolózni, hiszen legrégebbi barátom miatt szinte már kötelezőnek érzem, hogy megvédjem barátságunk sziklaszilrádnak hitt, és megingathatatlan intézményét:
– Figyelj csak, Kornél? Mióta ismered a hölgyet…? – kérdezek rá nyíltan.
– Egy hónapja! – legyint. – Már megbocsáss Ákos, de mégis ki a jó fenét izgat az, hogy mióta ismerem?! Lényeg a lényeg: egy hullmhosszon vagyunk, és eltéphetetlen kötelék van közöttünk, ami frenetikus szerelmeskedésbe torkollik, ha akárcsak a csajomra valahol, vagy valamikor rájön a prütykölhetnék! Csak nem vagy máris féltékeny?! – sandán néz rám, mint kisrác korunkban, amikor – nagy általánosságban –, neki kellett megvédenie ha felbukkantak sanyargatott, szánalmas életünkben a bandavezérek, és rendszerint megakartak verni.
– Ugyan már, hapsikám! Hát hova gondolsz?! – kérdezek vissza, majd magamban úgy döntök, hogy legalább is egyelőre jobban teszem, ha jegelem a témát, hogy fel ne izgassam haveromat. Inkább másra terelem a szót.
– …És mondd csak édes egy öregem? Miént és hogyan tervezed a lánykérést, mert feltételezem, hogy romantikus és luxuskörülmények között, igaz?! – nézek rá, mint aki még egyáltalán nincs beavatva a nagy titokba, és ez bizonyos szempontból még igaz is.
– Hát… arra gondoltam, hogy Jutka imádja a Maldív-szigeteket, vagy Thaiföld esetleg… nem is tudom… - habozik, mint aki még nem egészen biztos a dolgában, majd hozzámfordul afféle mentőöv-segítségért, hátha tudnék rögtönözni valamit.
– Hú! Hát nehéz kérdés! Valami gyönyörű és egzotikus hely kétségtelen, hogy azonnal leveszi a lábáról, de szerintem azért nem árt, ha anyagilag – legalább is –, kicsit utánaérdeklődsz, hogy mi mennyibe kerül.
– Ó, azzal nem lesz gond! Jutka már vagy tonnányi prospektust, meg katalógust megnézett, és kis füzetecskébe fel is írta a trópusi, még megfizethető szigeteket. Na és mi a helyzet Óceánia, Frizsi, vagy esetleg Balival?! – néz rám boci-bamba kisfiús szemeivel tétován.
– Figyelj öreg! Ezt te is tudod, hogy nektek kell eldöntenetek, elvégre ti vagytok belezúgva egymásba totálisan! Ha a gyönyörű barátnőd imád, akkor bárhol boldogok lesztek! – adom meg barátomnak a végső löketet, mert hirtelen felpattan ülőhelyéről, mint akit valami barátságtalan bolha, vagy szunyog csípett meg, újból kezetrázunk, majd közli, hogy a héten valamikor szeretne felugrani a lakásomra, hogy bemutassa álmai nagy őjét.
– O.K. Öreg! Annak szívből örülök! – búcsúzom tőle, majd mint aki még mondani akar valamit, de nem meri bevágja magát a középkategóriás kocsijába, amit nemrég hozatott a szalonból, hogy aztán fűnek-fának kicsit eldicsekedhessen vele kicsorgó kerekekkel már ki is lő a közúti forgalomba.
A következő héten valahogy nekem sem úgy megy a meló, ahogy azt szigorúan elsősorban önmagammal szemben megkövetelem. Előbb a kotyogós kávéfőzőm mondja be az unalmast, amit alig két hete vettem, később pedig, amikor kaját szeretnék melegíteni home office üzemmódban a vadoúj, szuperszónikus mikrohullámúm is beadja a kulcsot. Még szerencse, hogy mindkét garancialevelet, és jótállási papírt gondosan elzártam, és megtartottam, mert a nap hátralévő része azzal telik, hogy visszaügetek autóval az egyik közelbe lévő nagyelektronikai üzletlánc áruházába, és megkérek egy fiatal előadót, hogy segítsen ki. Az idő sajnos még így is eltelik, mert fél egy lesz mire a vadiúj kávéfőzővel, és zsír új mikrohullámú sütőmmel boldog büszkeséggel kitolom a bevásárlókocsimat az áruház autóparkolójába. Persze a nap nem volna az igazi, ha egy szemfüles és kissé gyanakvó biztonsági őr azonnal nem állítana meg, és kérdéseivel nem fírtatná, hogy az adott elektronikai műszaki cikkekre miként és hogyan tettem szert. Megpróbálom pánikhangulatomat, és notórius idegességhullámomat visszafogni, amikor megmutatom az összes blokkot, és hivatalos, pecséttel ellátott formanyamtatványt, mire a marcona, kigyúrt őr mindent rendben talál, és végre valahára utamra enged.
Amikor hazaérek első dolgom, hogy beálljak a forró zuhany alá, és megpróbáljam kitisztítani a fejem, és gondolataim, miközben azon agyalok, hogy nem ártana Kornélnek valamiféle ajándék, elvégre mégiscsak nagy döntésre készül, és ez sosem elhanyagolható szempont.
Végül aztán a hét közepetáján délután három óra magasságában okostelefonom párat csörög. Mint később kiderül Kornél az, és szeretne barátnőjével meglátogatni, persze csak ha nem gond.
– Te most hülyeskedsz hapsikám?! Várlak benneteket nagy szeretettel! – közlöm vele egyértelműen, hiszen más se jut eszembe. A vonal túlsó végén még hallható egy kuncogó, kicsit idegeskedő női vihogás. Biztos az aktuális barátnő lehetett az.
Mikor kora estefelé betoppanak szinte szóhoz sem jutok. Kornél mintha szándékosan csak erre az ünnepi alkalomra megemberelte volna magát; elegáns, méregdrága öltönyt, inget, és fekete szövetnadrágot vett, míg mennyasszonyjelöltjén a legújabb divatkollekció pompázik, és olyan csinos, bombázó és dögös, akár egy szupermodell. Kinyitom előttük a lakás ajtaját, mire mindketten kissé tétován, megszeppenten belépnek, miközben illendően leveszik cipőjüket, holott kicsit még ragaszkodtam volna hogy tartsák csak nyugodtan a lábaikon.
– Hát… kedves barátom Ákos! Szeretném neked bemutatni a mennyasszonyomat... - közli tétován, kissé idióta, gyerekes vigyorral a száján, majd maga elé tessékeli gyöngéden, óvatosan a gyönyörű, karizmatikus, és rendkívül vonzó szupermodellt.
- Novák Boróka! - nyújtja nagyon finom, hosszú kezeit kissé megilletődötten, szabadkozva, de azért még mindig határozottan. - Igazán örülök! Kornél már nagyon sokat mesélt rólad! - jegyzi meg, majd cinkosok módján mintha féloldalról össze is kacsintana megszeppentnek látszó vőlegényével.
- Hát ennek igazán örülök! - megpróbálom viszonozni kissé szerencsétlenkedve a kézfogást, mert bevallom férfiasan ennyire szuperdögös, egzotikus hölgyeménnyel azért mégiscsak meglepően ritkán találkozhat az ember. - Nyugodtan foglaljatok helyet a nappaliban, ha nem okoz gondot! Érezzétek magatokat teljesen otthon! Csak kényelmesen! - meglehet kicsit máris utasításszagúra vettem a figurát, mert Kornél bizalmasan rámmosolyog, majd bevezeti az arajelöltet a nappaliba, ahol jóformán egy nagyképernyős plazmatévé, egy legalább tíz évet betöltött Dvd-lejátszó, és vagy tonnányi könyvek kupacai sorakoznak; igaz nem ábécé sorrendben, sokkal inkább műfajok szerint csoportosítva.
Vesztett kapkodó gyorsasággal igyekszem kirohanni a kiskonyhába, hogy egy kis üdítővel, vagy aperitiffel kedveskedjek, aztán azonnal kapcsolok, hogy semmi alkohol nincs a lakásom táján, elvégre sosem iszom szeszt. Kissé kiábrándultan térek vissza a nappaliba mindössze három poharat szorongatva, és egy kétliteres kólásflakont.
- Bocs, de csak ez van itthon! Elnézéseteket kérem... - mintha máris mentegetőznék, holott elviekben ez az én lakásom.
- Semmi gond haver! Én is már régóta próbálok leszokni! Káros szokás! - jegyzi meg lezseren viccelődve haverom, mire a szuperbombázó hölgyemény is elereszt egy gyönyörű, kifejező mosolyt. Arra gondolok, hogy vajon én miért nem voltam ennyire szerencsés szinte sosem, hogy legalább egy fantasztikus barátnő lett volna mellettem, aki kivételesen kicsit még szeretett volna is! Aztán a pillanatnyi féltékenység kis szörnyecskéje mintha beférkőzne hevesen dobogó, zakatoló szívembe, hogy aztán óvatosan leüljek a fotelbe, és szemmel tartsam a turbékoló szerelmes párt.
- ...És hogy ismerkedtetek össze, ha szabad megkérdezni? - fontos, nem elhanyagolható kérdés.
Tétován, kérdőn egymásra néznek, mint akik máris szavak nélkül is tökéletesen képesek a gondolatok spontán cseréjére, majd a gyönyörű nő elkezd vége-hossz nincs történetébe:
- Hú... tehát én konferansziéként is dolgozom néhány rendezvényen, melyet cégeknek, multinacionális vállalatoknak szoktak tartani, és hát - ahogy az lenni szokott -, az egyik ilyen rendezvény keretében amikor egy mikrofonnal zsonglőrködtem, mert kisebb technikai problémák adódtak azonnal megakadt a szemem egy nagyon jóképű pasin... és a rendezvény után beszélgetni kezdtünk, majd Kornél megkérdezte, hogy nem venném-e tolakodásnak, vagy nyomulásnak, ha randit kérne tőlem, mire azt feleltem, hogy ritka az olyan pasi, aki egyszerre jófej, és még humorérzéke is van, így hát már az első hét után megtartottuk az első randinkat, amit aztán jó sok követett, és most itt vagyunk! - Hangja csilingelő, vágyakozó egyszerre. Mintha egy szerelmes nő szeretné az érzéseket is megélni, nem csupán tétova szavak formájában. Ahogy az ember hallgatja mintha megtalálná az oly régóta sóvárgott tökéletes, és kiegyensúlyozott lelki békéjét, ami - azért valljuk be -, ritka dolog.
- Persze azért nem volt éppen egyszerű dolog eljutni a randira... - szól közbe dörmögősen Kornél, csakhogy ő is mondhasson valamit. - Mire sikerült egyáltalán számos vicces jelenet lejátszódott kettőnk között...
- Amikor a Margit-szigeten sétáltunk, és egy bámészkodó kutyus éppen megszaglászta a tűsarkú cipőmet, majd gondolt egyet és azonnal levizelt, az nem volt éppen egy kellemes dolog, de Kornél igazi lovag volt, mert megpróbálta egy tiszta zsebkendővel eltüntetni a kutyapisi nyomait... - itt vágyakozó szempillarebegtetésekkel igyekszik mustrálni a vőlegényt.
- Ó... hát ez... valóban kellemetlen lehetett...
- Az is volt, de az én csajom tökös és talpraesett, mert szinte fel se vette, és nagyon jó kis randi lett belőle a nap végére.
- ...És mi a helyzet veled Ákos? - fordul felém érdeklődve a gyönyörű nő. - Mivel foglalkozol? Van barátnőd?
Be kell vallanom, hogy igen-igen kényes témát hozott fel, de talán jobb is, ha az ember az őszinteségbe próbál belekapaszkodni, minden más csupán csak utána következik.
- Édesem ezt a témát talán... - óvatosan megpróbálja figyelmeztetni mennyasszonyát Kornél, mert érzi, és tudja, hogy nekem egyéni játékszabályaim vannak, amikre igenis oda kell figyelni, és muszáj betartani őket.
- Ó, bocsáss meg! Csak ha szeretnéd... - szabadkozik, mint aki így kíván máris elnézését kérni, hogy szóba hozta.
- Semmi baj! Megpróbálok válaszolni. – kontrázok, mert az a célom, hogy azért a közvetlen, oldott jó hangulatot mindenképp megőrizzem. – Tudod volt egy komoly kapcsolatom, és borzasztóan sokára hevertem ki ennek mindenrendű utóhatásait.
– Én őszintén sajnálom… - böki ki, és valahogy annyira tüneményesen, bájosan, és őszintére sikeredik ez az egész, hogy kivételesen szeretnék neki hinni. – …De azért gondolom azóta voltak kapcsolataid… - puhatolózik, mert lehetséges, hogy ösztönző kíváncsisága erősebb.
– Az a szomorú igazság, hogy sajnos nem… - vallom be.
– Tudod édesem Ákos egy különc csodabogár, akinek szabályai vannak… – szól közbe Kornél, aki kötelességének érzi most is, mint már annyiszor, hogy tartós védelmemre kelljen, már amennyiben veszély fenyegetne.
– Mivel foglalkozol most éppen jelenleg? – tér át rögtön egy másik kevésbé kínos témára.
– Nemrég belevágtam csak úgy a magam kedvtelésébe a forgatókönyvírásba, de írok még verseket, regényeket, novellákat stb. – kezdem szépen fejtegetni. Úgy tűnik a gyönyörű nő érdeklődését egy csapásra felkelthetem, mert mintha homlokegyenest azonnal egy megváltozott hozzáállással kezdene hozzám viszonyulni.
– Ez nagyon izgalmas, mert nekem is van jópár tévés kollegám, és szakmabéli. Ha szeretnéd egyszer szívesen összehoznék számodra egy szakmai találkozót. Hátha valami jó dolog is kisülhetne belőle.
– Tudod édesem Ákos annak idején filmet szeretett volna készíteni, csakhát ezt is leírták mint az összes többi gyerekes, naiv álmot, amit a kreatív, alkotók valaha is kitaláltam.
– Igen! Szomorúan hallottam én is bizonyos dolgokat, de azért nem szabadna így nekikeseredni, nem igaz?! – Esküszöm van valami mélyen elrejtett belső lélekenergia a sugárzó hölgyeményben, ami jótékonyan, optimistán hat szinte minden ember személyiségére, akivel csak kapcsolatba került eddig. Észreveszem, hogy már nem szorongok, nem esek totálisan kétségbe annyira, mint előtte.
– Hát… igen…
– Tudod van van néhány barátnőm, akik nagyon szívesen megismerkednének veled! – jelenti ki. Nem ismerem az ok-okozati összefüggések láncolatait, holott sosem voltam tapasztalt a hölgyügyek zavaros vizeiben, mindenesetre néhány hónappal később öltönyben jelenek meg, mint az egyik legjobb barátom tanúja a haverom kissé puccos esküvőjén. Mindenki nagyon boldog, és sugárzik a boldogságtól, és mikor a mennyasszony is fogadja a közel háromszáz fős vendégsereg gratulációit az újdonsült feleség bizalmasan kézen fog, és elvezet engem egy legalább ötfős hölgykoszorúhoz, mert megígérte:
– Sziasztok csajok! Nagyon köszönöm, hogy eljöttetek az esküvőmre! Szeretnék bemutatni egy valódi különc legendát, aki az újdonsült férjem legjobb barátja, és szeretne ismerkedni… – közli barátnői felé fordulva ravaszkás mosolya kíséretében, majd átad a szebbnél szebb szintén szupermodelszerű hölgyeknek, akik tüstént érdeklőve, kíváncsian kezdik hallgatni hajótörött, kissé kisiklott Robinson-életem bukfenceit, és bukásait, és mikor a díszes násznép a lakodalomra készül két gyönyörű hölgy zokszó nélkül karon fog és együtt megyünk mulatni, míg én – szerencsémre –, színjózan vagyok, hogy megéljem tiszta fejjel a szerencsés pillanatokat.