DUNAPART, ÁLOMNŐ RENDELÉSRE

Hogy találsz meg valakit, mondjuk csak úgy magunk között az ideális nagy Őt, aki egyszerre minden álmodat, és vágyadat beteljesíti a jövőre nézve, és ami a legfontosabb: Elsősorban önmagadért imád és rajongásig szeret?!
A válasz sajnos – kivált jelenkori pénzhajhász társadalunkban –, koránt sem egyszerű.
Richárd miután sajgó hasmenés, hányinger, hascsikarás folytán jóformán lekéste a Képzőművészeti Egyetem meghirdetett felvételi vizsgáját előbb pizzafutárnak állt, később pedig ételfutár lett. S miután a jogsit sem sikeredett letennie ilyen-olyan személyes okok folytán, így két kerekű biciklivel igyekezett átszelni a tömegközlekedési dugótumultust Budapest utcáin.
Igaz ugyan hogy volt egy barátnője, de miután leérettségiztek a gyönyörű szőkeség közölte vele, hogy soha az életben nem akarja többet látni, mert a szalagavató utáni kisebbfajta szerelmi játékuk csupán csak egy botlás volt a hölgy életében, melyet jó pár vodkafeles segített elő, és hogy józan állapotában még véletlenségből sem feküdt volna le olyan szánalmas kis átlagos nyomingerrel, mint Richárd, így hát szakítottak.
Richárd hogy sajgó szerelmi bánatában felhívta egyik gyerekkori haverját, aki most vízvezetékszerelőként melózott – márha egyáltalán –, akadt valami jól tejelő, és kézzel fogható melója.
– Szevasz öreg haver! Rég nem hallottam már felőled! Mi a nagy harcihelyzet? Becsajoztál már?! – kérdezte, hiszen elfuserált, botcsinálta macsó hírében állt, aki ha udvarolni nem is, de állítólag mind a tíz ujjára tudott csajt szerezni, márha akart.
– Szia Tibi! Figyelj csak, biztos nyakig csücsülsz a melóban, de jó volna valamikor még a héten dumálni egy jót! – Richárd nem tudta, hogy vajon megemlítse e a szakítását, mert haverja a végén még hajlamos és mindenkinek kifecsegi.
– Semmi gond öreg! Egész héten szabad vagyok! Nem hajszolom magam fölöslegesen! Akár még ma ott vagyok nálad! Mikor?
– Jaj, nagyon kösz! Akkor legyen mondjuk fél tíz magasságában délelőtt, ha neked megfelel!
– Semmi vész! Akkor ott leszek!
– Tudom, hogy herótod van, ha utalok rá, de kérlek ne kés el!
– Most mit kell ízélni! Ma bizony isten hogy ott leszek nálad!
– Bocs, bocs ne haragudj! Akkor várlak! – Mindketten egyszerre rakták le mobiljukat.
A délelőtt hamar elérkezett, márha nem számítjuk azt a tényt, hogy Richárd – nagy általánosságban –, szinte mindig koránkelőnek számított, amióta csak az eszét tudta, így már hajnali három-négy óra magasságában fennt volt, és éppen esedékes dolgait végezte. Vagy csöndesen takarítgatott, vagy felmosott, vagy pedig megpróbált írogatni egy kicsit. A legfontosabb, hogy kedves, nyugdíjaskorú szomszédait semmiképp se riassza fel.
A délelőtt fél tíz hamar elérkezett és gyerekkori haverja Zsolti halálpontosan meg is érkezett tárasházi lakásához. Richárd már nyomta is a kaputelefon megfelelő gombját, és engedte is be egyik legrégebbi barátját, hogy zsigerileg kivesézős pasibeszélgetést tarthassanak.
– Szevasz haver! – ráztak kezet azonnal. – Hoztam egy üveg piát is! – Emelte a magasba egy whiskyüveget, bár jól tudhatta, hogy Richárd még egy pohárka pezsgőtől is szabályosan a falnak szokott menni, mert nem szereti az alkoholt.
– Szia Tibi! Te aztán halálpontos vagy! Kösz hogy eljöttél! – invitálta be az ajtón régi barátját, majd azonnal a nappaliba mentek, és leültek beszélgetni.
– Mi az a kurva sürgős dolog, ami miatt idecitáltál hapsikám?! – nézett rá kérdőn, miközben egy tiszta műanyag pohárban töltött magának egy kis whiskyt.
– Hát… szóval… Linda szakított velem, és úgy néz ki, hogy most parkolópályán vagyok… - bökte ki az igazságot.
– Hát nem akarlak elkeseríteni öreg harcos, de egy olyan bombázó, csöcsös csaj, mint a Linda szerintem alapból szóba se állt volna veled! Mondd csak?! Hogy sikeredett lefektetned? Égek a kíváncsiságtól.
– Az igazság az, hogy már jó pár vodkafelest benyelt, és csa szánalomból flörtölt, meg játszadozott velem, mert szerinte világ életemben egy lúzer nyominger, és szánalmas átlagos pacák leszek… - Richárd hangja megtört, és érezhetően szomorúvá vált.
– Hé, haver! Nincs miért szomorkodni ezen! Néha a legfrankóbb csajok a legnagyobb tetves gennyládák ezen a kurva földön! Figyelj van néhány törzsvendégem, és ügyfelem, aki szuperdögös csajok, és egészen biztos szívesen megismerkednének veled! Ha gondolod csak egy telefon, és máris jönnek!
– Ez tényleg nagyon rendes, figyelmes tőled Tibi, de azt gondolom az embernek valamit muszáj saját magának megtennie. Érted?!
– Hát persze öreg! Nagyon is megértem! – újabb korty méregerős whisky következett, majd átbeszélgették az egész délelőtöt, majd a délután jelentős részét is. Tibi ottragadt Richárdnál ebédre is, aztán valami melóra hivatkozva tüstént igyekezett kimenteni magát, és máris távozni.
– Hát öreg haver! Jó volt látni, és dumálni jó sokat! Ha kell akármi csak csörögj rám! Jut is eszembe – fordult vissza, mint aki valamit máris elfelejtett. – Ha nem nagy kérés megtudnál fejelni egy tízessel? Légyszi…
– Csak nem tízezer forintra gondolsz?! – kérdezett vissza kételkedőn.
– Te kérdezted öreg harcos! Egyébként az se baj, ha kevesebbet tudsz adni!
– Ötezer jó lesz! Bocs, sajnos csak ennyivel szolgálhatok!
– Az is jó lesz!
Richárd kivette a pénztárcájából a friss és ropogós bankjegyet majd odaadta régi barátjának, aki zokszó azonnal zsebre vágta elégetten.
– Majd találkozunk! Szevasz! – újabb bizalmas kézfogás, majd Tibi beszállt furgonjába, melynek az oldalán egy vízvezetékszerű embléma tetszelgett, és sietősen elhajtott.
,,Hát ennyit a régi jó barátságokról! Pedig mennyivel egyszerűbbnek tűnt, mikor még mindannyian kiskölykök voltunk!” – Töprengett magában, aztán úgy döntött ő is melózni megy, hiszen a pénz sosem jön önként az ember házához.
Miközben felvette a munkáltatója központjában a fuvarleveleket, és a megbízásait, hogy hova kell kiszállítania a jobbára hófehér műanyagdobozokban frissen gőzölgő főtt és készételeket máris bicajra pattant, és elkezdett kerekezni. Úgy tűnt a rendelések többsége jobbára az elegánsan hívalkodó belvárosi negyedekre koncentrálódik, illetve a legutolsó rendelést már a dunapart melletti zöldövezetire megtervezett társasházi ingatlanok egyikébe kérte a megrendelő.
,,Semmi gond! – gondolta Richárd. Akkor legfeljebb először a belvárosi rendeléseket kézbesíti, és végül a műszakja végén jöhet a festői dunapart.” – Miközben sürgetősen átkerekezett a belváros egyik megadott pontjáról a másikra és mindenkinek kiszállította a rendelését a délelőtt olyan hamar eltelt, hogy márcsak korgó gyomra igyekezett figyelmeztetni, hogy ideje volna harapnia valamit, mert már délután fél egy is jócskán elmúlt, és hozzá volt szoktatva a fél tizenkettes étkezésekhez.
Az utolsó megrendelés erre a napra a festői, és impozáns látvánnyal kecsegtető dunapart melletti zöldövezetre korlátozódott, ahol a legújabb, és legmodernebb társaházi ingatlanok sorakoztak egymás után, és általában ezeknek az ingatlanoknak sokkalta több volt a piaci értéke, hiszen nagyon jó környéken feküdtek, és persze a térpanorámás kilátás sem volt utolsó.
Richárd megnézte a címet, és bár a legtöbb ingatlan tökre egyformának tűnt, szerencsésen megtalálta annak a nevét, akit keresett.
Benyomta a hívógombot az ultramodern kaputelefonon, mire egy kellemes női hang szólt bele a másik végén:
– Halló… tessék…
– Kéz csókolom! A futár vagyok, és csomagot hoztam! – közölte tárgyilagosan.
– Jöjjön be nyugodtan! – közölte a kellemes női hang, majd beengedte őt.
Richárd a lifthez ment, mert – mint kiderült –, az ötödik emeletre kérték a csomagot, és az bizony eléggé megterhelő volna. A lift ellenben pillanatok alatt felvitte az ötödik emeletre. Óvatosan megnyomta háromszor is a kapucsengőt a tetszetős kapun, mire kinyílt az ajtó egy egy sugárzó fogkrémreklámmosolyú, bombázó nő jött ki hozzá, akinek angyali lényéből valósággal csak úgy áradt a pozitív megerősítő energia, és az a tudat, hogy élni jó.
– Ó, helló… szia… - köszöntötte.
– Ö… kéz csók! Csomagot hoztam… - vette elő máris a szállítmányát Richárd és jócskán el is pirult, mert sosem tanulta meg, hogy a szemkontaktust szinte minden esetben illik fenntartani.
– Nagyon köszi! – csicseregte, amint elővette pénztárcájóból a kártyát és fizetett, mert Richárd mindig készenlétben tartotta – a biztonság kedvéért –, a kártyás terminált.
– Ötezer hatszáz forint lesz! Mivel szeretne fizetni? – kérdezte közvetlenül miközben még mindig cipője orrát igyekezett bámulni.
,,Még egy pillantás és vége! – gondolta. Egy ennyire gyönyörű álomnő csakis kedves és szerethető lehet. Talán sosem cspná be, és nem is okozna számára felesleges fájdalmat.”
A hölgyemény lehúzta a feléje nyújtott digitális kártyaterminálon a kártyáját, mire az automatikus gép egyet pittyeget, és máris a kívánt összeget le is vette az adott kártyáról.
– Egyébként Beatrixnak hívnak… – említette meg, ha esetleg Richárd még nem hallotta volna. – És az Úrban kit tisztelhetek?! – nézett rá kutató, átható pillantásokkal babonázó őzikeszeme kíséretében.
– Ö… Richárd vagyok… nagyon örülök… - mutatkozott be miközben torkában máris feszítő gombócok lifteztek föl-le. Mintha egész teste jótékonyan máris bizsergésnek indult volna. Mintha megérezte volna ennek a hihetetlenül sugárzó, vibráló, hús-vér nőnek a belső, rejtetett énjét és kisugárzását, melyet egyre kevesebb ember volt hajlandó érdemben észrevenni.
– Nagyon örülök kedves Richárd! – nyújtott barátságosan, kedvesen kezet, és már az első alkalommal gyakorlatilag tisztázta az egyenlőségre törekvő játékszabályokat.
– Ö köszönöm… ízé… akkor én mennék is… - szabadkozott elsőre, mert igazság szerint azonnal el is felejtette, hogy tulajdonképp mit is akart volna mondani. Csak összevissza motyogott pár szót az orra alatt.
– Biztosan mondták már Önnek kedves Richárd, hogy annyira ismerős valhonnét… Esetleg összefutottunk-e már az életünk során valahol, valamikor?
– Ö… hát… én… nem is… tudom… - valósággal kába és részeg is lett már a gondolatra is, hogy egy ennyire álomgyönyörű nő egyáltalán a drága idejét vesztegeti egy olyan átlagos, totálisan lesajnált fickóra mint ő.
– Jaj, megvan! Ugye próbálkozott egyszer-kétszer a színművészetivel igaz? Ha jól tudom színitanodába is járt…? – kérdése annyira összetett, és mégis lényegbe vágó volt, hogy Richárd is kezdett észhez térni tőle.
– Hát… igen… A Shakespeare Színi akadémiára jártam bő három-négy hónapot, csak az volt a baj, hogy ez az egész egybeesett az érettségivel, és én az érettségit választottam. Később igaz ugyan hogy jelentkeztem a színművészetire, de ötven emberből csupán négy embert vettem fel és ezt megalázónak, vérlázító szemétségnek gondoltam…
– Ó… hát ezért volt annyira ismerős… Ha jól tudom általában mindenhova az édesanyja szokta elkísérni…?
– Hát… ö… - Richárd nagyon is kínosnak, és megalázónak érezte ezt a kérdést, elvégre egy felnőtt embert már csak nem szükséges mindenhova kísérgetni. Nemhogy az anyjával menjen ide-oda. Le is hajtotta bűnbánó módon busa fejét.
– Hát az az igszság, hogy… - mély levegőt vett, mint aki már teljes mértékben elszánta magát a cselekvésre.
– Nézze kedves Richárd! Engem cseppet sem zavar, ha valaki a szülőjével mutatkozik! Sőt! Nagyon tudom értékelni, hogy a mostani jócskán megváltozott világban még akadnak olyan figyeles, és empatikus emberek, akik gondot viselnek családtagjaikra. Minden elismerésem! – ebben a pillanatban az igéző, gyönyörű nő egyszerre nézett büszkeséggel, és vágyakozva a jócskán megszeppent, és kissé talán karót is nyelt Richárdra, akinek most – kivételesen –, nagyon is jól esett a kedvesedő elismerés.
– Hát… köszönöm… – állt tétován egyik lábáról a másikra.
– Ne haragudjon Richárd, nem szeretném feltartani, de arra gondoltam, hogy persze csak, ha van hozzá kedve esetleg elbeszélgethetnénk kicsit az életről, vagy amiről szeretne! Mit gondol? Tetszik az ötlet?! – Annyira kifejezően, komolyan nézett rá, hogy egyik ember sem utasíthatta vissza.
– Ö… igen… természetesen… nagyon jó ötlet… - hebegte.
– Ez nagyszerű! Akkor a lakáscímemet már tudja! A mobilomat felírtam Önnek! Tessék! – itt átadott egy aprócska cetlit, amire ráfirkantotta sebtiben a telefonszámot. – A közösségi médiával hogy áll kedves Richárd?!
– Ismerem a Facebookot és egyéb pltaformokat is!
– Nagyszerű! Akkor megjelölöm ismerősként, és Ön majd visszajelöl! Tartjuk a kapcsolatot minden szinten! Hát akkor mégegyszer köszönöm, hogy kihozta a rendelést, és hogy megismerkedhettünk! További kellemes napot! – közölte majd váratlanul kétoldalról megpuszilta a megszeppent Richárdot, akivel még soha előtte nem fordult ilyesmi elő.
Amikor távozott az elegáns, és luxuskörnyezetet teremtő dunapartról, és hazafelé baktatott a saját kétkerekű biciklijén mintha – szemlátomást –, valóságosan is megállt volna az idő. Nem létezett se múlt, se jelen, csakis a mostani babonázó pillanat. ,,Vajon mit akarhat tőle egy ennyire szuperdögös bombázó nő, aki nem egy társadalmi súlycsoportba tartozik vele?!”– Akárhogy is próbált erősen koncentrálni valahogy képtelen volt rábukkanni a megfejtésre.
Kinyitotta meghitt társaházi lakásának ajtaját; bement, levetette utcai ruháit, majd zuhany alá állt, és engedte, hogy a langyos víz átjárja egész megfáradt teste pórusait. Amikor átöltözött bekapcsolta hordozható laptopját, és bement a Facebook fiókjába, ahol máris egy ünezet és egy jelölés várakozott rá az illető csinos nőtől, akinél nemsokkal ezelőtte járt. Visszajelölte, így digitálisan máris szerzett egy barátot, és remélhetőleg személyesen is fognak még a későbbiekben találkozni egymással.
Nem is kellett sokáig kétségek közt vergődnie, mert már a következő héten mobilhívás jött Beatrixtól:
– Szia Richárd! Hogy vagy? Megy a munka? Mikor tudnánk találkozni? – érdeklődött kedvesen.
– Ö… szia… de jó hallani a hangod… A szerda és a csütörtök jó lenne, ha neked is…
– A Csütörtök remek lenne még kora délelőtt ha megoldható.
– Semmi gond. Rendben! Akkor csütörtökön kora délelőtt.
– Az remek lesz! Semmit sem szükséges hoznod, vagy venned!
– Értettem!
A csütörtöki nap izgulósan, és feszültségekkel indult, mert Richárd főnöke nem szívesen engedett egyetlen szabadnapot sem munkatársainak. Ennek ellenére Richárd személyes dolgaira hívatkozva kivett egy napot, és már reggel nyolcra ott posztolt a gyönyörű és csinos nő dunaparti lakása előtt. Aztán valamivel nyolc óra után megnyomta a kaputelefon csengőjét és várta a hatást.
– Igen… tessék…?
– Szia, jó reggelt! Richárd vagyok!
– Szia! Nincs még nagyon korán…? – kicsit álmosnak tűnt a hölgy hangja.
– Bocsáss meg! Esetleg visszajöjjk később?!
– Szó sincs róla! Gyere csak be! – Beatrix már nyitotta is ki az ajtót.
Richárd – bár meglett neki mondva, hogy ne vigyen semmit –, azért mégis úgy gondolta, ha az ember vendégségbe megy akkor nem árt, ha vissza egy kis apróságot legalább. Egy megfizethető ajándékboltban rábukkant egy kis plüssfigurára és egy cserepes rózsaszín jácint virágra, és most ezt adta át ajándék gyanánt a megszeppent nőnek.
– Jaj, igazán nem kellett volna! De nagyon köszönöm! Igazán figyelmes és nagyon kedves gesztus! – puszi következett. Aztán mindketten bementek a tágas és modern stílusú lakásba és órákon át kiadósan, és tartalmasan elbeszélgettek. Beatrix később gyakorta emlegette csajos barátnőinek, és legközelebbi ismerőseinek, hogy soha az életben nem találkozott olyan különös, furcsa és ugyanakkor csupaszív pasival, mint Richárd, és hogy ez mennyire hatással volt az ő karrierista életére is, hiszen a későbbiekben már nem a maximalista munkavégzés volt a legfontosabb, és elsődleges célja, de sokkal inkább az őszinte, bizalmas jellegű emberi kapcsolatok, és persze a nagybetűs szerelem!