EGYETEMI SZERELMEK: EGY KÖLTŐ SZÜLETÉSE

Bölcsészeti karra jártak mindketten, azonban Antal már a kezdetek kezdetén pontosan megértette, hogy jó pár docens, és konzervatív professzor akad itt majd, akik emberi gonoszság, avagy szándékosság folytán rendre elfogják vágni előttük, és csoporttársaik előtt a méltó, és talán sikerélményekben gazdag érvényesülésük útját. Míg Antal úgyszólván a kortárs magyar irodalmat, és a klasszika filológiai előadásokat szándékozott ,,megreformálni” olybáképpen, hogy egy-egy szemináriumi foglalkozás alkalmával igenis rendre kérdőre vonta az órát tartó tanárt, miszerint: mikor írnak végre verseket, és fordítanak kortárs irodalmi műveket, addig a gyönyörű, és álomszépséges Léna már nem volt ennyire biztos a dolgában, elvégre, ha egy nőnek egyszerre több kérő is jócskán csapja a szelet, akkor azért nem árt vigyázni, hogy kinek ajándékozza el hamvas bájait, és kegyeit. És hát a gyönyörű Léna – akibe tudvalevően –, maga Antal is halálosan, és visszavonhatatlanul beleszeretett, de félt megvallani neki az igazat, ehelyett ostoba, néhol gyerekes, de azért egészen tűrhető hosszú prózai szerelmes verseket igyekezett róla körmölgetni nagy méretű spirálfüzetébe, amíg egy-egy halálosan unalmas óra tartott.
Végül aztán egy fantasztikusan nagy tapasztalattal, és széles, egyetemes műveltséggel rendelkező, igen-igen nagy tekintélyű irodalomprofesszor irodalomtörténeti óráján úgy hozta az élet, hogy egyetlen hosszú padsorba próbálták magukat úgy ahogy összezsugorítani – ez bizony Antalnak ment a legkevésbé, hiszen ő megtermettebb, testesebb, és mackósabbnak bizonyult, mint a nádszálkarcsú, és egzotikus Léna.
- Már egy hosszú ideje figyellek téged, és képtelen vagyok megfejteni, hogy kicsoda is vagy te tulajdonképpen?! – kérdése valósággal azonnal kibillentette Antalt, aki annyira átszellemülten, és megrészegedve, megbabonázva hallgatta kedvenc professzora mély, bölcs, történetmesélős orgánumával Vajda János költészetéről szóló előadást. És abban az egyszeri, és talán megismételhetetlen pillanatban, amikor mindketten egyszerre nézhettek egymás szemébe, Léna szíve végzetesen megdobbant. Még sosem láthatott ennyire naiv, szinte gyerekesen játékos, és ugyanakkor sokat szenvedett, és látott zöldes-barnás szemeket, mint amilyen Antalé volt, és azonnal úgy érezte magát, hogy neki ezzel a kivételesen különc, és mindenképp különleges fiatalemberrel bizony-bizony még jócskán dolga lesz.
Egy másik alkalom is ritkaságszámba ment, viszont annál inkább megragadt Léna kissé könnyelmű, és feledékenységre is képes emlékezetében. Éppen a soron következő retorikai szeminárium következett, ahol mindenkinek kötelezően a csoporttagok, és a témavezető tanár előtt kellett elmondania elgondolkodtató, megírt beszédét természetesen a retorika bevett szabályrendszerei szerint, és amikor Antal emelkedett szólásra, és kifáradt a katedrához az A/4-es beszédét szorongatva, mint aki elfelejtette az egész szöveget elegendő volt egyetlen mindent kifejező szerelmes mindenség-pillantás, hogy Léna mennyország-szépségű őzikemosolya valósággal beragyoghassa a kínkeserves letargiával kezdődő napot. És ezt csak bearanyozta az a perc, amikor Antal papír nélkül kezdett szépen zengő beszédbe, mintha csak egy nagyon jól megkomponált költeményt szavalt volna el máris közös életükről kezdett mesélni izgatottan, és kíváncsian figyelő hallgatóságának. Pláne akkor, amikor ahhoz a részhez ért, hogy a kórházba vitte imádott, rajongásig szeretett feleségét, aki gyönyörű kisbabával ajándékozta meg fájdalmai ellenére akkor jelentőségteljesen Lénához szóltak szavai, aki szemmel láthatóan valósággal azonnal elsírta magát hangtalanul, és csak úgy potyogtak meghatottságának jelentős krokodilkönnyei.
Amkor véget ért a foglalkozás és Antal jeles, és megfelelt érdemjegyet kapott a vele kezet rázó, és büszke retotikatanártól és már csupán csak Léna és ő maradtak kettesben a teremben, Léna gyorsan odaszaladt a jócskán megilletődött Antalhoz, aki teljesmértékben megvolt róla győződni, hogy most egy kiadós pofont, vagy kisebb nyaklevest fog kapni ettől a lenyűgöző, gyönyörű angyali lénytől, ám ami ez után következett őt is meglepte.
- Ne szólj, és ne kérdezz semmit Tóni! Ölelj át! – azzal máris pulóverére, és mellkasára hajtotta fejét, és hagyta, hogy Antal védelmező tölgyfakarjai jótékonyan, és gyöngéd védelmezőn körül fogják. Léna fölpillantott a fiatalemberre, akinek szemében különös lángok játszadoztak, és enyhén telt ajkaival pipiskedve megcsókolta, becézgetni kezdte a másik ajkait. Még hosszú, jelentős percekig maradtak így együtt.
Azonban, amit a következő első irodalomtörténeti szeminárium tartogatott arra talán Antal volt a legkevésbé felkészülve. Kiderült ugyanis, hogy Berzsenyi Dániel költészetéről lesz szó, és ezért az illetékes, velejéig gonosz docensnő mindenkitől megkövetelte, hogy a kritikai kiadást hozzák el az adott órára, mert akinél nem a kritikai kiadást fogja találni annak azonnali elégtelent ad, és kisebb csoport előtti nyilvános megaláztatás keretében az eddigi fél évnyi munkásságát is semmisnek tekinti.
Antal és Léna nem is lehetett volna boldogabb, és sugárzóbb, mint akkor. Gyorsan egymás mellé ültek szándékosan, akár a kamaszszerelmesek, és a pad alatt szorongatták, simogatták egymás kezeit, amíg a középkorúságban szenvedő, aljas matróna be nem rántotta maga után a teremajtót, arra hivatkozva, hogy meghibásodásnak indult az adott rozsdás zár.
A matróna valósággal azonnal kiszúrta az egymás boldogságának önfeledtül örülő fiatal, felnőtt szerelmeseket, és rögvest a padjukhoz lépett pár kimért lépést.
- Antal kedves! Amint látom maga megszegte a felállított játékszabályaimat! – közölte sziszegve, akár egy alattomos kígyó, és szúrós szemeivel valósággal a félszeg fiatalember veséjébe látva. Jelentőségteljesen felemelte a padról Antal Tescóból vásárolt, és éppen emiatt szánalmas, hitvány verseskötetét, majd a kötet lobogtatva tüntetően a csoporthoz fordult:
- Hát Hölgyeim, és Uraim! Látják aki, mint Antal nem tartja be az előre megbeszélt játékszabályokat azokkal sajnos nem kivételezhetek többet, és elégtelent vagyok kénytelen adni mind az órai, mind pedig az egész fél éves munkájukra! – azzal a kis kötetecskét hitvány módon odalökte a padra, hogy valósággal csak úgy koppant egyet.
- Tanárnő kérem… - szólalt meg halk, ám annál határozottabb hangon Léna. Még fel is állt, hogy ezzel is kifejezze párja támogatását.
- Csak nem maga is megszeretné buktatni önmagát kedves Léna?! – döbbent meg ekkora pimaszság láttán a hörcsögfogú matróna.
- Tanárnő kérem szépen… Antal mindig becsülettel, és rendesen igyekezett felkészülni minden órára. Sajnos a tanárnő által kért könyv hatezer ötszáz forintba kerül, és aki Koleszos, vagy bejáró, vagy albérletes nem biztos, hogy ki tud azonnal fizetni ekkora összeget egyetlen könyvért. – szavai azonnal helyeslő mormogást, és hümmögéseket váltottak ki, míg az adott docensnő vésztjóslóan elmosolyodott, mint aki bosszút fog állni, azért, mert az egyik tanítványa szembe mert menni akaratával.
- Léna kedves! Ha továbbra is szándékában áll védelmébe venni ezt a szerencsétlen Antalt, akkor akár most rögtön ide is adhatja az indexét, mert magácskát is megbuktatom, és tönkre is teszem!
Léna – úgy tűnt legalábbis –, egyáltalán nemijedt meg a fenyegető beszédtől, sőt! Úgy lökte a docensnő orra elé a fekete index könyvét, mintha egy jóskártyát lökött volna, ami az univerzum kezdetét-végét jelképezi. Fejedelmi pillanat volt, mire a csoport néhány tagja; főként Léna csajos barátnői azonnal heves tapsolásba kezdtek.
- Csöndet! Csöndet a teremben! – kezdte elveszíteni megtépázott tekintélyét, és türelmét a docensnő. – Aki még egy hangot hallat, vagy tapsolni merészel azt úgyszintén megbuktatom! Erre már azért többen azért mégiscsak kapisgálni kezdték, hogy nem babra megy a játék, így végül kisebb nehézségek árán, de mégiscsak abbamaradt a jogos, elégtételszerű tapasvihar.
- Az óra végén Léna és Antal mindketten jelentkezik az irodámban, ha jót akarnak maguknak! – fenyegetőzött, mire Léna helyet foglalt és újfent megszorította Antal idegességében jócskán verejtékező kezét.
Amikor az órának bő negyven perc múltán vége lett, és a legtöbben máris tovább indultak Léna csajos barátnői elhatározták, hogy segíteni, támogatni fogják mindenben barátnőjüket, és majd együtt mennek a docensnő irodája elé. Így legalább tíz-tizenöt tanítvány lépkedett egymás mellett, akár egy kisebb csapat az Irodalomtudományi Tanszék irodái elé, ahol a megalázott docensnő szemmel láthatóan már tűkön ült saját, fortyogó haragjában. Léna kopogtatott párat az ajtón, mire kiszóltak, hogy bejöhetnek. Így mind a tizenöt hölgy és persze Antal belépett a takarosan festő, világos irodába, ahol négy összetolt asztal közül az egyik előtt üldögélt szemeit jócskán meresztve az idegileg zaklatott matróna.
- Úgy látom, hogy bármit is mondok maguknak az veszett fejsze nyelével egyenlő! Nem mondtam, hogy csak Lénával és Antallal akarok beszélni?! – fordult az egybesereglett tanítványok felé, akik most magabiztosnak, erősnek, rendíthetetlenek érezték magukat. Talán még sosem voltak ennyire egy csapat, csupán csak az eltelt órákban.
- Antal és Léna maradnak, maguk meg takarodjanak, amíg elnéző vagyok! – parancsolta, így a csajos társaság többi tagjai biztató tekintetükkel egyelőre búcsút mondtak két társuknak, és inkább a kihalt, lézengő folyosón várakoztak csöndesen, feszülten.
- No hát maguknak aztán tényleg van bőr a képükön! Antalt még megértem, mert ő világ életében egy szánalmas idióta volt, aki nem is való magyar szakra, de magában kedves Léna nagyot csalódtam! Mihez akar az életével kezdeni, ha már most ennyire könnyelműen, és a szabályokra fittyet hányva tengeti majd az életét?! – mindkettővel farkasszemet nézett, és csak remélni tudta, hogy szavai valamilyen hatással, befolyással lesznek a két fiatal felnőtt lelki világára.
- Nos, ami pedig Antal barátunkat illeti, meg kell értenie, hogy én nem haragszom magára! Számos olyan egyedi, és különleges emberrel volt már dolgom, akik fényes karriert futottak be, legyen szó a közterületfenntartásról, vagy épp a büntetésvégrehajtásról. Talán megpróbálkozhatna esetleg ebben a két szektorban Antal kedves, hátha felvesznek maguk közé palimadarakat is! Ettől eltekintve ami a fél éves eredményeire vonatkozik amennyiben a szigorlati vizsgán sem megy át, akkor évet fog ismételni, és megint egymás idegeire mehetünk! Nem tudom, hogy eljutott-e a híg agyáig ez a bizalmas, ám annál lényegesebb információ?!
- Igen tanárnő… minden világos… - rebegte halkan, szégyenlősen.
- Remélem is! – most megint Lénán volt a sor. – Ami az ön minősíthetetlen viselkedését illeti Léna kedves, ha még egyszer megaláz engem bármelyik csoportom, vagy előadásom alkalmával gondoskodom róla, hogy soha ebben az életben ne kaphasson diplomát! Legalább is, amíg én itt vagyok! Világos?! Megértette?!
- Tanárnő kérem… minden tisztelettel, de nincs igaza… - válaszolta.
- Bocsásson megkedves Léna, de sajnos nagyot hallok, és nem igazán értem, amit éppen mondani akar?!
Léna most jó hangosan gyakorlatilag a docensnő szúrós, izzó barna szeme közé vágta ítéletét:
- Nem volt fair játszma, amit Antallal, és velem tett tanárnő! Maga elvetemült, és nagyon gonosz nő! Mindenkinek elmesélem, hogy miket szokott tenni, és hogyan alázza meg a diákjait!
- Ó, maga kis csacsi! Azt hiszi kedves Léna, hogy még soha ebben a büdös életben nem fenyegetek meg?! Téved kedvesem! És ha azt gondolja, hogy most megijedtem, akkor ostobább, mint Antal! Mit gondol Léna, kinek fognak hinni, ha kitálal, és mindent elmondd?! Magának, aki még csupán alig töltötte be a huszonkettedik életévét, vagy nekem, aki egy megbecsült, felsőoktatási intézmény többszörösen kitüntetett pedagógusa vagyok?! Ne röhögtesse ki magát, ha erre kérhetem! – vetette oda legyintve, könnyedén, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- ...Viszont csak egy Féreg… - vágott vissza ezúttal valamivel bátrabban Antal, és egyszerre hálásan, és szerelmesen nézett Lénára.
- Hát úgy látom, hogy a tárgyalásaink jelenleg holtpontra jutottak elsősorban a maguk hibájából! Most elmehetnek! Adok néminemű gondolkozási időt, hogy felnőttekhez méltón, részletesen is átgondolhassák tetteik mélyreható következményeit. Most elmehetnek! – újból felvette az íróasztalán felejtett szemüvegét és irataiba temetkezett, mint akinek aznapra van éppen elég sűrgösebb elfoglaltsága.
Később aztán, ahogyan azt Léna jó előre megígérte a docensnőnek mindent elmesélt az adott Irodalomtudományi Tanszék tanszékvezető tanárnőjének, aki viszont – sajnálatos módon –, nagyon jó évtizedes barátság fűzött az illetékes docesnőhöz, és az ügyet egy egyszerűsített enyje-benyjével nemes egyszerűséggel a szőnyeg alá söpörték.
Ahogy az várható volt, Antalt azonnali hatállyal kicsapták, kitiltották az egyetemről; maradék vizsgáit, szigorlatait sem fejezhette be, mivel minden rendszernek szüksége van ügyeletes bűnbakokra. Léna elmarasztalásban részesült, de lerakhatta fennmaradó vizsgáit és egy bő év késéssel vehette át magyar-történelem szakos diplomáját.
Antal Egerben fejezte végül be a rettegettnek hívott magyar-szakot, és bátra lehet állítani, hogy ottani tanárai, és professzorai hamar felfigyeltek bontakozó költői, és írói tehetségére, mert az utolsó seniori évben nem sokkal azelőtt, hogy diplomáját kézhez kapta volna tanárai kiadták szabad prózai verseinek első kötetét abból a pénzből, amit egymás között ,,kalapoztak” össze, és amikor Antal szerénykedve, tétován fellépett a pódiumra immáron fekete tallárban, és hófehér kesztyűben, hogy átvegye oklevelét miután a kölcsönös, mélyen érző gratulációk, és orkán erejű taps viharok elhangzottak, irodalomtanára odalépett hozzá, és csak ennyit mondott ravaszkás mosolya kíséretében:
- Azt hiszem kedves költő barátom, ez az Öné! – s odanyújtotta a jócsán megilletődött Antalnak frissen nyomdából kiszabadult önálló kötetét.
Antal később visszament Budapestre megkeresni Lénát, aki tervező grafikusként helyezkedett el valahol a belváros környékén egy hatalmas üvegpalota irodaházban, és mikor megmondta a nevét a két gorillatestű biztonságis be sem akarta ereszteni. Csupán amikor Léna lejött személyzetis liften a recepciós pulthoz akkor döbbent rá, hogy egykori szerelme áll előtte, aki egészen rendesen megemberesedett, és kicsit talán le is fogyott. Úgy szaladt oda hozzá, akár egy fruska, aki rajongásig szerelmes még mindig belé, és össze-vissza csókolgatta nem törődve, hogy a két idióta biztonsági őr kedvére figyeli az érzelmes, romantikus jelenetüket.
- Hogy kerülsz ide édesem?! – kérdezte sugárzóan boldog, de nedves szemeivel, mosolyogni próbálva.
- Érted jöttem drága, és hoztam neked valamit… - előbb fél térdre ereszkedett ünnepélyesen, majd előhúzta mellényzsebéből a kiskocka alakú, fekete dobozt, aminek a fedelét kinyitva egy tetszetős fehérarany karikagyűrű csillogott máris Léna előtt.
- Igen, Igen, Igen, Igen! – kiáltotta világgá a hírt Léna és az sem érdekelte, hogy mit gondolnak róla. – Téged választalak! De mondd már el, hogy mi a második meglepetés?! – kérdezgette kuncogva, huncuttul, és kíváncsian, amikor végeztek alig tíz perc alatt az ünnepi lánykéréssel.
- Kérlek csukd be a szemed… - kérte
Antal elővette hátizsákjából a féltve őrzött kincsét, és óvatosan Léna kezei közé tette.
- Most már kinyithatod úgy hiszem…
Amikor Léna óvatosan kinyitotta a szemét alig akart hinni a szemének. Antal első, nyomtatásban megjelent, keménytáblás, ötszázoldalas verseskötetét látta.
- Azt a mindenit! Hát ez nm semmi édesem! Őszintén gratulálok! Ölelte őt ragaszkodóan, és csókolóztak romantikusan, forrón, hosszanartón, majd Antal párjának gyűrűs ujjára húzta a szépséges, tetszetős karikagyűrűt, és elrendeltetett a jegyesség.