CSÓNAK-KALAND A BALATON PARTJÁN

Kornél apjának támadt egy szuper ötlete.
Nyár lévén ugyanis azt találta ki, hogy egyetlen fia egészen nyugodtan menjen csak le az öccséhez annak balatoni kemping bungalójába, és akkor már a gyerek kétszeresen is nyert. Egyrészt ugyebár ingyen és bérmentve fürödhet, strandolhat unokatesóival, ami nem elhanyagolható szempont, másrészt a szállás és a kajára sem lehet panasza, elvégre öccse imádnivaló felesége nagyon jól főz, és a gyerkőcök szeretni szokták az ún. ,,kutyult kajákat” bármit is akarjon ez az utóbbi kifejezés jelenteni.
Így történt, hogy egy rendkívül meleg május végi napon az apuka felpakolta fia minden cuccát az akkor még Dácia típusú kocsi csomagtartójába, és máris gázt adva elindultak, hogy a srácot levigyék pár hónapi nyári vakációra a Balcsi partjára, ahogy sokan emlegették a magyar tengert.
– Egy tizes skálán te hányast adnál magadnak Kornél?! – próbált beszélgetni fiával az apa kevés sikerrel, mert a srác jobban szeretett a négy fal biztonságos magánya között a Comondor 64-típusú számítógéppel bíbelődni, és játékokat játszani.
A leghalványabb kedve sem volt, hogy egész álló nap szunyogok hadserege vadásszon rá, és minden másodpercben vért szívjanak pufók, hájas testéből, ahhoz pedig különösen nem füllött a foga, hogy kissé undokoskodó unokatesóival együtt vakációzzon, meg hülyéskedjen, - annál is inkább, hiszen majdnem minden unokatesója sovány és vézna volt, és ő volt a családban az egyetlen aki jóformán magas vérnyomástól, és tartósnak becézett túlsúlytól szenvedett.
– Hát… talán… esetleg… hármast…? – kérdezett vissza bizonytalanul.
– Ácsi! Méghogy hármas???? – döbbent meg az apuka, mintha valami oltári nagy sületlenséget mondott volna fia. – Szerintem nagy jóindulattal sem lehetsz több kettesnél!
Kornél megsértődött. Miért kell valahányszor apja beszélgetést próbálna kezdeményezni egy füst alatt – mintha szándékosan csinálná –, meg is aláznia, és porig rombolnia amúgy is ingatag lábakon álló, soványka önbizalmát.
– Ö… nem tudom… - motyogta maga elé.
– Pedig nagyon egyszerű aranygyerekem! Először is nem vagy egy barátkozós típus! Ez mínusz egy pont. Akkor egyetlen barátod sincs, akivel lóghatnál. Ez már mínusz két pont. És folytathatnám a sort! Nem igaz anyus? – fordult most kíváncsian felesége felé, hogy vajon ő majd mit szól mindenhez?
– Azért nem ennyire szörnyű a helyzet apukám! Kornélnak megvan a maga egyéni, felnőttes stílusa és saját játékszabályai is vannak! Egyáltalán nem tehet róla, ha a világ nem úgy működik, ahogyan azt sokan elvárnák! Szerintem nyolcas is lehet!
– Anyukám! Türelmes ember vagyok, de a hülyeségedtől hamar felkapom a vizet!
– Már megint mi a bajod Géza?! – kérte ki magának az asszony.
– Nézd már meg a fiad! Szerinted hogy lehetne egy ilyen szánalmas, puhány kis pöcs nyolcas a tízből, amikor olyan gyámoltalan anyámasszonykatonája?! – most az apukán volt a sor, hogy felkapja azt a bizonyos vizet és agyát kicsit elöntse a fortyogó epe.
– Azért Gézám ez nem volt éppen szép! Így ledegradálni a saját fiadat! Kérlek ne felejtsd el, hogy kivel is beszélsz! – figyelmeztette határozottan, és szigorúan az asszony urát.
– Hát akkor ennyit erről a tartalmas beszélgetésről! – További szót már nem is vesztegetett. Inkább helyette bekapcsolta az autósrádiót, hogy azt kelljen hallgatni.
– Kincsem! Meglásd olyan hamar elrepül ez a nyár, hogy mire suliba kell menned már észre se fogod venni, hogy hiányzott bármi is az életedből! – Az anyuka mindig jobban megértette fia igényeit, mint a családfő.
A fővárosból körülbelül két és fél órás úttal máris eléjük tárult a nyüzsgő, hömpölygő autós forgalom. Mintha minden egyes ember egyszerre akart volna elmenekülni, és egyszer és mindenkorra megszabadulni a rekkenő hőségtől.
– Hol a fészkes rossebbe van az a kis rozzant kulipintyójuk? – kérdezte de csak úgy a levegőbe belebokszolva sajátságosan ciknikus és feszült mondatait az apa.
– Biztosan itt van a közelben apukám! Megtaláljuk, csak nem szabad kétségbe esni! Ne izgasd fel magad, mert az árt a vérnyomásodnak! – szólt rá kicsit erélyesebben az anyuka.
– Hát nagyon kösz a tippet anyus! Nem elég, hogy rohadt meleg időnk van, képtelenség megtalálni egy nyamvadt kis utcát és benne egy tipikus faházikót. – miközben végighajtottak az egyik főutcán, hogy aztán azonnal rákanyarodhassanak egy amolyan jellegzetesen poros, döngölt földútra, mely egy mellékutcába vitt a kissé idegeskedő családfő szemeivel egyfoytában a legfelelő lakcímet pásztázta. Szerencse nem is kellett olyan erősen keresgélnie, mert váratlanul az egyik sarkon máris felfedezte Kornél unokatestvéreit, akik visongva, visítva rohamozták meg autójukat.
– Csókolom! Szia Kornél! – köszöntötték őket kórusban.
– Szevasztok skacok! Hogy vagytok ebben a rohadt meleg időben? – érdeklődött máris mosolyt erőltetve magára az apa, akinek így is jócskán belevolt már a hócipője az egész vakációval.
– Nagyon jó a víz! Szuper! – lelkesedtek a gyerekek, akik közül többen fürdőruhát viseltek, és csurom vízesek is voltak.
– Az jó! Szólnátok Laci bácsinak, hogy megérkeztünk? – kérte viccesen az apuka a lelkes unokatestvéreket, mire azok közül páran visszaszaladtak a fabungalóba és visítva szóltak, hogy vendégek érkeztek.
Laci bácsi volt a családfő össze, és bumbordi, csupaszív felesége, akik – annak idején –, jutányos áron jutottak hozza ehhez a kisebbfajta víz melletti telekhez, és máris busásan megtérülni látszott befektetésük – persze eltekintve a még mindig egyre inkább roskadozásnak indult bungalótól, mely első pillantásra úgy tűnt, mintha azonnal össze akarna dőlni.
– Sziasztok! Szevasz Géza és kis család! – köszöntötte Laci bácsi őket. – Hogy telt az utazás? Oltári nagy dúgó van odakint, mi?!
– Szevasz Lacikám! Hát mit mondjak? Az van! Alig tudtuk megtalálni, hogy hol a fenébe laktok! – méltatlankodott az apuka, miközben kezet rázott rég nem látott öccsével.
– Hogy ez mekkora baromság Petikém! Hiszen még térképet is rajzoltam!
– Már megbocsáss, de én a helyedben nem nevezném térképnem azokat az ákombákomokat, amiket te arra a hitvány cetlire rávéstél! – itt jelentőségteljesen elővette azt a jócskán meggyűrődött cetlit, amire öccse annak idején lefirkálta, azt, hogy melyik úton célszerű eltalálni ide, aztán valahogy mégsem úgy sikerült a dolog, ahogy kellett volna.
– Annyi baj legyen! Kértek sört, vagy üdítőt, vagy bármit?!
– Nem, nem! Csupán csak a srácot adjuk be nektek egy kicsit vakációzni! De aztán semmi balhés kaland, oké? Mert nagyon… érzékeny! – A kissé feszült apuka az ,,érzékeny” szót szándékosan megnyomta kissé ezzel is érzékeltetve, hogy Kornél egy rendkívül művelt, és nagyon is furcsa srác.
– Miért, csak nem beteg a srác?! – kérdezett vissza Laci bácsi.
– Ugyan dehogy! Csak tudod… vannak bizonyos fura rigolyái, amik különösen hatnak a normális emberek szemében! – vallotta be az apuka, de szándékosan lehallkította saját hangját, mert nem akart feleségével konfrontálódni, aki időközben segített Kornélnak kicsomagolni a holmiját és bevinni azt a komfortosnak aligha nevezhető bungalóba.
– Anyusom, készen vagy, mert mennünk kéne máshova is?! – igyekezett megsürgetni az apuka feleségét, aki még maradt volna legalább egy teljes órát, hogy biztosan tudja fiára vigyázni fognak, és nem történhet semmi baj.
– Apukám! Te is nagyon jól tudod, hogy mi a helyzet! Leszel szíves és nem sürgetni, mert attól meg én kapok agyhúgykövet! – jócskán kinyilvánította véleményét a temperamentusos tűzről pattant anyuka, és az apuka pont ezért szerette feleségét. ,,Ami a szívén, az a száján” – volt a hitvallása.
– Kincsem! Érezd nagyon jól magad és vigyázz a nappal le ne égj, mert az nagyon tud ám fájni! – kötötte Kornél lelkére jótanácsait.
– Anyu? Nem mehetnék mégis inkább veletek?! – kicsit szomorkás, méla hanggal kérdezte ezt, mint ami már a gondolatától is rosszul van, ha még egyetlen napot is el kell itt töltenie.
– Ugyan már drágám! Ne csacsiskodj! Nagyfiú vagy és próbáld megélvezni a dolgot! Legalább a kedvemért! – magához ölelte hosszan a fiát, majd megpuszilta pufók arcát, és anélkül hogy Kornél vagy a családfő láthatta volna gyorsan beszállt férje mellé az anyósülésre, mert nem akarta hogy könnyei miatt gyengének lássák mások, a rokonok meg pláne, hogy nem.
– Ne izgasd magad anyus! A srác jó helyen van! Ha mégsem seggbe fogom rúgni a hülye öcsémet! – próbálta megnyugtatni párját az apuka miközben gázt adott, és kikanyarodtak a főútvonalra.
Kornélnak fogalma sem volt, hogy mihez is kezdhetne magával ezen az isten háta mögötti helyen, ahol nincsen számítógépes játék, se olvasnia való könyvek, vagy tévé, viszont van fürdésre lehetőség, és ha egy kicsit körbepillant az ember remek kalandokba lehet belekeveredni. Igen ám, de Kornél sosem volt egy amolyan vállalkozószellemű kalandokba keveredő emberke, mint mondjuk vagány unokatesói közül többen is.
Mivel Kornél világ életében korán kelőnek számított mi sem természetesebb annál, minthogy már kora hajnalban kikászálódott nagyon csendesen abból a kempingágyból, ahol meghúzta magát és mivel a telek végében volt egy fából tákolt kapu, amin át már ott volt a buján burjánzó nádi világ és a balaton vize egy eredeti, kikötözött, ringatózó facsónakkal csábító ötletnek ígérkezett, hogy egyedül felkerekedjen és egy kicsit tüzetesebben is szemügyre vehesse az élővilágot és a nagy vizet.
Felvette bermudanadrágját és egy hófehér, frissen vasalt ropogós atlétatrikót, majd baseball-sapkát tett a fejére a káros napsugarak ellen és mint egy lopakodó ninja, vagy törpe titkosügynök máris halkan megközelítette a kert végében álló fakerítést. Nem volt nehéz dolga. Csupán csak egy faéket kellett kipeckelnie és máris szabadon bejuthatott a burjánzó dzsungeli nádas mélyére, mely alig egy-két megtett lépés után már ragadós iszaprétegben állt, hiszen a víz kiterjedt egészen idáig.
Folyamatosan a lábát figyelte, mert hamar rájött, hogy a nádlevél, és a letört nádvégek is vannak az iszapos, nedves talajban, és azok bizony könnyedén felsértik, és meg is sebesítik az ember test bármely részét, így szemével legalább háromszor is meggondolta, hogy merre és hova léphet.
Aztán egyszer csak ott állt teljes pompájában a fából készült, méretes csónak, melyet kellemesen ringatott a hullámzó pocsolyás víz. Egyetlen cukorspárgaszerű kötél és egy pózna segítségével volt kikötözve, melyet könnyedén el lehetett oldani. Kornél valósággal azonnal kísértésbe esett. Annak idején vagy százszor megnézte a Kincses szigetet, és már jó lett volna elolvasni, valahogy a kalózos filmeket jobban szerette, mint a papírszagú olvasmányokat.
Pufók kezeivel máris gondosan szemügyre vette a kötél csómóit, majd egy-két húzigálás itt, néminemű rántás ott, és a termetes facsónak azonnal szabad lett, és úgy tűnt csakis vállalkozó szellemű fiatal utasára várakozik. Mivel a két irdatlanul nagy evezőt meg sem bírta mozdítani Kornél azt gondolta legfeljebb majd szabadkézzel, vagy valami bottal fog evezni. Máris beleült és szabadkézzel megindult a nádas egyik irányába, ahol úgy tűnt, mintha valami folyósót képzett volna a természet a vízzel. Nem tévedett. Alig pár méterrel odébb máris kiért a nyílt vízre, és két kezével valósággal csak úgy tapkolva szelte a szelíd és nyugodt hullámokat. Valóságos hajóskapitánynak képzelte magát, és még párszor el is kurjantotta magát, hadd tudják csak meg nyugodtan mások, hogy most itt ő parancsol.
Időközben nagybátyja felesége volt az első, aki felébredt és azonnal észrevette, hogy Kornél eltűnt. Hirtelen pánik hangulat uralkodott el rajta és elkezdte keresni, hogy vajon hová is lehetett a srác? Időközben a többi unokatestvér is álomszuszék módján kikászálódott fekhelyéről, és felébredt Laci bácsi is.
– Jó reggelt! Mi a nagy harci helyzet?! – kérdezte idegeskedő feleségét. – Csak nem dőlt össze a ház?!
– Ne hülyéskedj! Kornél eltűnt!
– Ezt hogy kell érteni?! – nézett rá értetlenkedve.
– Nem volt az ágyában és most se találom sehol!
– Oké! Először is nyugalom! Biztos nincsen semmi baja, csupán elkószált egy kicsit! Megesik az ilyesmi! Egy kis független szabadságot akart! Hová tűnhetett?!
– Fogalmam sincs! Szerintem szólni kellene a rendőröknek! Lehet, hogy ők többet tudnak mint mi!
– Persze! Majd pont ők fognak nekünk segíteni! Micsoda egy idióta ötlet! – legyintett.
Ekkor veték észre, hogy kertjük végében nyitva van a vízhez vezető fakapu. Laci bácsi azonnal lélekszakadva ott termett, és be is ment a kapun a nádas belsejébe. Ekkor vette észre, hogy eltűnt a nagyméretű facsónak.
– Hát igazán talpraesett srác, annyi szent! – jött vissza a nádas felül.
– Miért? Mi csinált? – kérdezte aggódva a felesége.
– Elvitte a csónakot!
– Gyorsan muszáj megkeresnünk! És ha történik vele valami! Sosem bocsánatám meg magamnak!
– Bolhából csinálsz elefántot drágám! Meglásd napnyugtára már itthon is lesz! – jegyezte meg különös mosollyal az arcán a férfi.
– Csak nehogy megbánjuk! – figyelmeztette az asszony.
Időközben nyárias kánikulai meleg telepedett rá a napszakra, miközben Kornél egyre csak evezett és evezett. Egy idő után úgy tűnt, mintha csak víz venné körbe, sehol szárazföld. Ez egy kissé megrémisztette. Egy-két perc múltán a távolból feltűnt valami mentőcsónakféle, amely szélsebesen szelte maga előtt a hullámokat. Úgy tűnt két egyenruhás ember ül benne, akik rögtön felfedezték a nagy csónakot, melyben csak ez gyerek ült senki más.
– Hé, te gyerek! – szólt rá hangosan az egyik egyenruhás. – Te meg hogy kerültél ide?!
– Csókolom, bácsi! – köszönt Kornél, mert úgy tanították.
– Azt kérdeztem, hogy kerültél idáig?! Tudod te hol vagy egyáltalán?!
– A Balatonban…? – kérdezett rá.
– Nahát még szép hogy kisöreg! Mindjárt itt van a Tihanyi rév! Jó messzire eljöttél! Hogy hívnak?
– Kornél!
– Merre vannak a szüleid?!
– Visszamentek Budapestre, most a nygybátyáméknál lakom! – jelentette ki kisebbfajta büszkeséggel.
– Azt legalább tudod, hogy ők hol laknak?
– Arra ott a nádas mellett! – mutatott pufók kezeivel a távolba.
A két egyenruhás őr úgy gondolhatta, hogy bizony ennek a fele se tréfa. Elvégre egy gyerek nem indulat csak úgy egy szál maga kalandtúrára. Így az egyikük megfogtak a csónak kötelét, majd hozzákötötték saját motorcsónakjukhoz és máris elindultak vele abba a feltételezett irányba, ahonnét Kornél jöhetett.
Időközben Kornél nagybátyjáékat felhívta Kornél anyukája telefonon, hogy megkérdezze minden rendben van-e, és még szerencse, hogy sógornője nem buktatta le őt, de nem küldte Kornélt a telefonhoz, mert azt mondta, hogy kimentek játszani a többi gyerekkel.
Tényleg beizagolódott Laci bácsi elmés mondása, mert mire lemenőben volt egy motorcsónak úszott be észrevétlen abba a nádasba, aminek a tőszomszédságában laktak Kornél nagybátyjáék.
A két egyenruhás őr eloldozta a nagyméretű facsónakot, majd kikötötték oda, ahonnét Kornél elkötötte, aztán mindhárman bementek a kis fából készült kertikapun egyenesen a kertbe, ahol már a népes kompánia minden tagja lázasan Kornélt kereste, és nagy volt az ámuló megdöbbenés, hogy mit keres Kornél két vízi járőr mellett?
– Jónapot kívánok! – köszönt a két őr.
– Ez a kisfiú azt állítja, hogy Önök vigyáznak rá, amíg a szülei távol vannak. Igaz ez?! – kérdezte egyikük.
– Mindegyik szó! – vágta rá kissé nevetősen Laci bácsi.
– Megkérném Önöket, hogy legközelebb kicsit próbáljanak meg jobban ügyelni, és vigyázni erre a fiúra nehogy még komolyabb baj legyen belőle! – figyelmeztette őket.
– Igen, hogyne! Természetesen! Mindenképpen vigyázni fogunk! – válaszolta aggódva a feleség.
– Viszont látására! Szervusz Kornél! – A két őr szalutált, mintha Kornélt máris előléptették volna vérbeli hajóskapitánnyá, majd mindketten visszamentek motorcsónakjukhoz.
– Hát szépen elkószáltál édes fiacskám, annyit mondhatok! – jegyezte meg Laci bácsi. – De most már nincsen semmi vész, elvégre megkerültél!
Kornél végre kisebbfajta büszkeség töltötte el, miszerint: lám csak, azért ő is képes még erre-arra ebben az életben.