IRODALMI ODÜSSZEIA: A KÖLTŐ ÉS A PROFESSZOR

Már nagyon régóta nem tudtam találkozni fantasztikusan sokoldalú, és sziporkázóan inspiráló professzorommal. Az egyetemen, amikor anno nagy huszárvágásokkal átvehettem diplomámat azt rebesgették, hogy Balatonboglárra költözött, és se internet hozzáférése, se számítógépe nincsen. Magyarán digitálisan egyáltalán nem tartja a kapcsolatot a külvilággal. Mintha szándékosan is kilépett volna az emberek kicsi világából, hogy tökéletesen függetlenül a saját maga ura lehessen.
Még most is élénken él bennem operaénekesi, fantasztikus orgánuma:
- Fiatalember! Önből még nagy tanár lesz, mert helyén van a szíve! Csak az ajtón túl nézze meg az indexét. - mintha egyszerre akarná sürgetni, ugyanakkor felpiszkálni az ember mohó kulturális kíváncsiságát.
- Nagyon köszönöm Professzor Úr! Megtisztel! - hajoltam meg előtte, majd óvatosan kisomfordáltam irodája ajtaján.
Szerintem minden embernek szüksége van olyasféle különleges, furcsa csodabogarakra, akik egyszerre biztatják, ösztönzik, és felemelik, ha egy-egy nehezebb, zsúfolt hétköznapjukon a dolgok fordítottan alakulnának, vagy az ember lába alól jelképesen is, de kicsúszik az a bizonyos talaj.
Amikor hírét vettem, hogy a Professzor nyugdíjba vonult - bevallom egy kisebb világ dőlt össze bennem, hiszen tökéletesen megvoltam róla győződve, hogy mint nagy formátumú ember osztályközösségemet elfogja kísérni a diplomaosztásig, és mint minden pedagógus kicsit talán a szívén is viseli a mi generációnk sorsát. Sikerült megtudnom, hogy állítólag azért kellett kényszerűségből nyugdíjba vonulnia, mert erőteljesen felemelte a szavát olyan dolgok miatt, melyeket már az egyetemek világában is szokás volt inkább a szőnyeg alá söpörni, semmint kivizsgálni, és felelősségre vonni bizonyos elkövetőket.
Mivel édesanyám elfoglalt asszony volt világ életébe, és szegény apám már nem élt gondoltam egyet, és megkértem az egyik kedves barátomat, hogy vegyen egy egynapos vonatjegyet Balatonboglár felé. Borzasztóan kíváncsi voltam, hogy mi lesz majd, ha váratlanul felbukkanok professzorom családi verandás háza kapujában, és kezet rázunk egymással ezúttal mint egyenlő tanárkollégák, és remélhetőleg mint örök barátok.
- Te öreg haver! Nem akarlak idegesíteni, de frankón meggondoltad, hogy meglátogatod az öreget?! Csak mert mi van, ha téged sem akar látni, vagy esetleg már régen elfelejtette, hogy ki voltál? - Barátom hangja egyszerre volt kissé furkáló, ironizáló, ugyanakkor mindig elérte, hogy a tulajdonképpeni lényegre tapintson. Nem mondom, hogy nem idegesített, és bizonytalanított el egy kicsit.
- O.K. öreg! Vettem a szitut! Most akkor segítesz, vagy csak a szád jár?! Egyébként is nekem kell a dolgok végére járnom, nem igaz?! - kérdeztem kicsit élesebben vissza, amit úgy vehetett, mint a személye elleni egyetemes támadást, mert látszott rajta, hogy védelmi pozícióba vágta magát. Még az öklét is befeszítette, mint aki szabályosan leakar csapni, mint a taxiórát.
- Na akkor azért! - elővette farmerzsebéből a vonatjegyet. - Azért, mert gyerekkori haverom vagy öreg úgy döntöttem, hogy egy darabig veled tartok. Persze csak, a ne gond! - vetette félvállról oda.
- Semmi gáz öreg! De nagyon köszönöm, ha nem hagysz cserben! - feleltem rá, majd hallgatólagosan kezet ráztunk.
A Déli Pályaudvarról indultunk el. S mivel még csak május volt, mégis valósággal izzott, tombolt a kánikulaszagú nyár ezért jócskán izzadtunk a tetemes mennyiségű dezodor ellenére, amivel fel lettünk szerelkezve. Mivel a haverom is nagy kajás, csak rajta nem látszódnak annyira a fölös kilók, mint mondjuk rajtam, aki már az evés puszta gondolata is legalább húsz kilóval tesz nehezebbé, kiadósan fölpakolt főként sültekből. Rántott csirke, sült csirke, burgonyasali és egyebek. Sokszor ténylegesen csodálkoztam, hogy a túrazsákjába mennyi minden cucc elfér, míg én szokásos sporttáskámat cigöltem, amibe azért - előrelátó ember lévén -, főként irodalmi jellegű kézirataimat rejtettem, hogy a professzor úr behatóbb, és részletes tanácsait kérhessem, ha egyáltalán arra kerül a sor, hogy akár még hosszadalmas, véget nem érő kulturális vitákat fogunk folytatni a modern irodalomról.
- Na, öreg harcos! Mi az ötös vágányról indulunk! - közölte egyértelműen barátom, majd fogta a cókmókját és megindult a tűzforró peronon a vágányok mellett vonatunk felé.
Első ránézésre a felújítottnak hitt vonat úgy nézett ki, akár egy ütött-kopott ócskavas matuzsálem, mely bármelyik percben azonnal széteshet.
- Te haver! Nem akarok szívózni, de nem kérhetnénk egy másik vagont, mert ez a vonat frankón kezd szétesni! - vetettem oda, csupán megállapításként.
- Jaj öreg! Ne süketelj itt nekem jó! Ez a kaszni igenis ki fogja bírni az utat! Hiszen egy-két rozsdafolt mellett szerintem működőképes! - próbált megnyugtatni, én viszont annál jobban idegeskedtem lelkem mélyén.
- Hát... rendben... - válaszoltam látszólag belenyugodva, valójában azonban tombolva magamban, hogy miért nem én vettem meg azokat a szánalmas vonatjegyeket?
A vonat indulással rendre mindig az a probléma, hogy az ember szeretne pontos időben elindulni, de valami kis baki szinte óhatatlanul is előfordul minden helyzetben. Most is azért nem indultunk időben, mert később kiderült, hogy a szerelvény egyik áramszedője véletlenségből leszakadt, és ezért nem kapunk elegendő áramot a továbbjutáshoz. Ám szerencsére az üzemhibát gyakorlatilag percek alatt orvosolták, így a vonat amíg lakóterületen belül voltunk cammogó negyven km/órás sebességgel vánszorgott, és csupán akkor gyorsított fel némiképp, amikor már elhagytuk Budapest határát.
- Na, öreg? Hogy tetszik a kalandos utazás? - huppant le közvetlenül a mellettem lévő ülésre barátom, miközben már nyitotta is ki kicsit állott szagú dobozos sörét, hogy jó nagyot kortyolhasson belőle.
- Hát úgy fest eddig legalább is minden rendben! - vetettem oda könnyen, mert utazás közben inkább az elsuhanó tájat szeretem bámulni csakhogy másokkal ne kelljen szóba elegyednem. Pedig alapból egy barátságos természetű ember volnék, amennyiben már gyerekként megfelelően elsajátítottam volna az interperszonális kapcsolatok csínját-bínját.
A sebesnek mondott intercity-vonat nem mondhatnám, hogy falná alattunk a síneket. Sokkal inkább egyfajta kényszeres, lassított, meztelencsiga- nyugdíjasoknak zötykölődés ez, melyhez az átlag, idegbeteg, rohanós, modern városi emberek egy csöppet sincsenek hozzászokva.
Magamat hallgatom, miközben hangosan agyalok azon, hogy kedvenc profom vajon miként, és vajon hogyan fog majd üdvözölni, ha meglát?! Azt beszélték, hogy falusi tanyán nőtt fel, tehát alapból állatok társasága között, és én mint a notórius állatkerülő hogy a fenébe fogom magam körül kerülgetni a vérre szomjazó ádáz, hamis házi kedvenceket, akik állandóan megakarnak majd harapni. S miközben Stephen King harapós kutyája fut át lelki szemeim előtt haverom azonnal megbiccenti vállaimat, hogy térjek már magamhoz, hiszen a szemközti négyes ülésre dögös, nyárias ruhákat viselő bombázó csajok huppantak le, és miközben röhögnek, vihognak, mintha bennünket mustrálgatnának fél szemmel, hogy melyikünk lehet kettőnk közül az álompasi?
- Hé pajtikám! Ne aludjál má’. Inkább skubizd meg ezeket a dögletesen szexis bigéket! Istenem, micsoda cickóik vannak! Szerinted odalépjek ismerkedni? - kérdezi, akár egy kiscserkész.
- Öreg! Azt csinálsz, amit akarsz, elvégre ugyanakkor töltötted be a tizennyolcat mint én! Menj csak oda! - biztatom, ami valójában sürgetés, mert most a legkevésbé hiányzik üdítő társasága. S miközben a barátom kissé tetetett félszegséggel a csinos, csicsergő hölgykoszorú felé battyog váratlanul egy másik, ismeretlen hölgyemény is megszólít:
- Ne haragudj, hogy megzavarlak... annyira szomorúnak látszol! - jegyzi meg kíváncsian, de kedves, őszinte hanggal. - Minden rendben?! - kérdezi.
- Ö... kéz csókolom! - jól leszidom magam, és még van képem elpirulni. A pokolba ezzel a köntörfalazóknak való, hevenyészett udvariaskodási formulával. - Ami azt illeti... kicsit elgondolkoztam... - vallom be, szinte megkerülve a kérdésre vonatkozó információt.
- Á, értem! Látom a barátom nagyon népszerű a csajok körében! - nézi meg alaposan a haveromat. Úgy tűnik ez a nő is szereti kategóriákba sorolni maga körül az embereket, ami kissé zavaró, és kiábrándító.
- Úgy tűnik...
- Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de merrefelé tartotok? - folytatja továbbra is kitartó kérdezősködési ostromát, mert a jelek szerint a flúgós, csodabogár hapsik lehetnek a gyengéi.
- Ö... Balatonboglárra megyünk, mert állítólag ott lakik a volt professzorom! - felelem kicsit büszkén ki is húzva magamat, elvégre ha valaki egy igazi professzortól tanulhatott az azért nem semmi. Bár meglehet, hogy csupán csak Közép-Kelet Európában nagy ennek a presztízse.
- Ez nagyszerű! Mit szólnátok, ha én is csatlakoznék? Tudom kicsit ciki az egész, de utálok egyedül utazni! - vallja be, és van a kellemes versmondóhangjában valami, ami azonnal megnyugtat, és elandalít.
Óvatosan bólintok, elvégre nem ismerem ezt a csinos nőt. Az is lehet, hogy egy olyan rafinált tolvaj, vagy csaló, aki egyszer csak váratlan módszerekkel kizsebeli az embert, vagy ne adj isten előránthat egy kést, amivel bizony komoly károkat képes okozni. Ki tudja?
Haverom kissé idióta hódítási stratégiája nem igazán válik be. Ha jól látom, mert a csinos csajok többsége egyszerű fitymálással lazán lekoptatja. Már csak az itt a kérdés, hogy vajon az ismeretlen idegen nő, aki velünk együtt akar utazni ő mit akarhat tulajdonképpen tőlünk?!
Haverom kissé elkeseredve, kiábrándultan tér vissza ülőhelyére. Lerakja magát, akár egy mázsás, ócska krumplis zsákot, majd nagyot kortyol az időközben napmeleg dobozos söréből. Böffent egyet-kettőt jóízűen, majd szomorúan megjegyzi: - Hát ez bizony mégsem az én napom öreg harcos!
- Hát látod édes öregem! Az egyszer már szent igaz!
- Ó, nocsak hapsikám! Nem tudtam, hogy vendégünk is van! Ezt a meglepetést! Szia csajszikám! Te aztán nagyon dögös vagy azt meg kell hagyni! - nyújtja bemutatkozásképp kezét, mire a nő tétován viszonozza a köszönést.
- Szia neked is Szandra vagyok! - tudjuk meg most már mindketten a nevét.
- ...És mi járatban vagy Szandra? - kérdezi fél vállról, máris végigmustrálva a hölgyet tetőtől-talpig a haverom.
- Arra gondoltam, ha nem bánnátok, akkor szeretnék veletek utazni a Balatonig legalább is egy kevéske darabon...
- Hát rajtam aztán nem múlik!- hárít a barátom. - Itt ő a törzsfőnök! - mutat rám, mintha egy fatális hiba egyedüli örököse lennék.
- Igen! Tudod ezt valahogy még sejtettem is! - pillant rám valósággal ellenállhatatlan szempilla rebegtetéssel, amitől azonnal olyasféle érzések kerítenek hatalmukba, hogy vajon miért is vonzódik hozzám ez a gyönyörű lány, amikor szinte bárkit megkaphat a mocskosul jóképű kategórián belül.
Tovább utazunk, míg végül hamar elhagyjuk Budapest határát. Az idő mintha egyre melegebb, és egyre kánikulaibb lenne. Átkozom s magam elégszer, hogy miért kell nekem állandóan az ablak mellé ülni. Mivel a hátunk mögötti kettes ülés totál szabadnak tűnik haverom azonnal hátravonszolja a seggét, így a csinos lány kertelés nélkül lehuppan a mellettem lévő ülésre, úgy, hogy szándékosan a meztelen, napbarnított, enyhén szeplős karja hozzámérhessen, mire én valósággal berezonálok, mert ha nekem végre valahára egy ilyen barátnőm lehetne, akkor a legjobb valószínűséggel is a lét elviselhetetlen könnyűsége nem aggasztana, mint egy folyamatosan partot kutató, szerencsétlen hajótöröttet.
- Hé öreg? Együnk valamit! - szólok hátra, ahol úgy tűnik barátom azonnal benyomta a szunyálást. Kicsit noszogatni kell, hogy végre magához térhessen.
- Mi van?! - döbben meg, amikor hozzáérek.
- Éhes vagyok! Harapjunk valamit! Nyisd ki a zsákodat! - kérem.
Szándékosan lajhárüzemmódba megy át, mint aki direkte hátráltatni akarja az egész cselekvését, majd lazán odadobja a kezembe az ezüstszínű alufóliába becsomagolt ínycsiklandó fasírtos zsömléket.
- Szereted a fasírtot? - érdeklődök a lánynál. Mire azonnal észreveszem, hogy valósággal úgy bámulja gusztusos hamburger-zsömlémet, mint aki már jó pár órája egyetlen falatot sem evett. Ezért neki is adok egy becsomagolt, finom fasírtos zsömlét. Van bőven.
A lány szinte azonnal letépi az alufóliás csomagolást, és akkorát harap a puha, frissen ropogós öklömnyi zsömléjébe, akár egy ragadozó macska.
- Ez isteni! Ki készítette? - kérdezi egy kis idő múltán.
- Hát az az igazság, hogy a fasírt imádni való nagymamám receptje, míg a zsömle a kisboltból van! - ereszkedek az igazság talajára. Elvégre meglehet, hogy először és utoljára találkozok majd ezzel a csinos lánnyal.
Haverom is falatozik. Igaz totálisan csöndben, és némán. Úgy tűnik féltékeny rám, amiért egyetlen egy hölgy sem akart mellé ülni. Pedig a lehetőség - mint mondta -, adott lehetett volna.
Nagyjából két és fél óra múltán a vonat lassítva cammog be a Balatonboglári vasútállomásra, ami leginkább egy lepusztult, pattogzott vakolatú, szocialista időkből fennmaradt fészerre hasonlít, amire bizony jócskán ráférne a renoválás, vagy legalább is a tartós felújítás.
- Na végre! - fúja ki a levegőt barátom. - Megérkeztünk! Érzitek ti is ezt a kristálytiszta levegőt? Egészen más, mint a szmogos Pesten. - jegyzi meg,mintha egyedül csupán neki lehetne igaza.
- De rég jártam itt utoljára! - jegyzem meg fennhangon. Váratlanul elöntenek a rettegett gyerekkori, megszégyenítős emlékek...
- Én nemrég jártam itt a Balaton Soundra ugrottam le néhány barátommal. - válaszolja Szandra.
- Azok kurva jó hacacárék tudnak ám lenni csajszikám! - jegyzi meg barátom.
Mind a hárman kikászálódunk, miközben igyekszünk kiadósan kinyújtóztatni elmacskásodás veszélyében forgó,elgémberedett végtagjainkat. Majd lepakoljuk a csomagjainkat a fejünk fölötti tárolórekeszes hálókból, ahol miden csomag úgy fest, akár a jóféle kötözött lapocka.
- Merrefelé mentek? - kérdezi tőlem Szandra. Úgy tűnik ő nem tudja hova akar menni, így minden segítséget elfogad.
- Hát most meg kellene keresnünk a Prof házát! Azt se tudjuk, hogy merrefelé lakik, így szerintem elbóklászunk még egy darabig! - mondom.
- Ha nem baj, akkor veletek mennék!
- Hát... ha így gondolod gyere nyugodtan! - adom beleegyezésemet.
- Köszi! Nagyra értékelem! - lazán arcon puszil két oldalon. Amint arcunk összeér ő azonnal elpirul, és nekem se hiányzik sok, hogy zavarba jöjjek.
- Hékás, haver! Úgy volt, hogy csak ketten megyünk! - panaszkodik barátom. - Mi a franc ez az új felállás, mi?!
- Állítsd le magad öreg! Ha a hölgy velünk szeretne jönni, akkor miért ne jöhetne velünk egy darabon? Mi rossz van abban?! - teszem fel neki logikusan a kérdést. - Megvakarja a fejét, és látszólag eltöpreng a hallottakon, majd odaveti: - O.K. Te vagy a főnök, de az én szenyómból nem kap! Add oda neki a tiédet! - azzal tüntetően megindul, hogy leszálljon a szerelvényről, míg mi engedelmesen követjük.
- Figyelj! Miattam igazán nem kell ekkora patáliát csapnotok! - mentegetőzik a lány. - El is mehetek...
- Nem! Nincs semmi gond! Majd megbékél! Tudod nehezen engedi magához közel az embereket. - magyarázok tanárosan.
- Mit te, nem igaz?! - teszi fel a kérdést.
- Igen! Lehetséges! - értek vele egyet.
Lekászálódunk a vonatról, mely - úgy tűnik -, egy rövid pihenő után máris indul tovább sípolva. Úgy érzem magam, akár egy vadnyugati filmben lennék. Már csupán a lovak, és a cowboyok hiányoznak.
Gyorsan átvágunk a vasúti útkereszteződéseken, majd a legelső hangulatosan kialakított, kissé lerobbant családi házaktól hemzsegő utcába fordulunk be, ahol úgy tűnik szép számmal összegyűltek a kutyák, hiszen amint végighaladunk a közvetlenül kerítések mellett kialakított aprócska töredezett betonjárdákon a legtöbb kutya ellenállhatatlan késztetést érez, hogy ádázul, ellenségesen megugasson bennünket. S mivel én halálosan rettegek az állatoktól, így a kutyák sem kivételek ráhagyom a haveromra a munka dandárját és a háta mögött kullogok, miközben igyekszünk folyamatosan nézni a névtáblákat, hogy vajon kik lakhatnak egy-egy családi házban?
- Hé öreg? Mit mondták? Hogy hívják a profodat? - érdeklődik barátom.
- Dr. Professzor Darázs Ferenc! - közlöm.
- Azt hiszem ez a ház lehet az! - áll meg egy hófehérre meszelt, verandás parasztház előtt, ami úgy fest, mintha egy Móricz Zsigmond novellából lépett volna elénk.
- Hát itt volnánk! - állapítja meg barátom. - Mire vársz még?! Nyomd meg a csengőt! - utasít, ha már ilyen hosszú utat megtettünk.
Bőségesen elég hármat csengetnem mire egy agresszív fekete drótszőrű pulikutya rohamozza meg a viharvert fakerítést, és nagyon úgy tűnik, hogy azonnal támadni készül. Egy hófehér üstökű, még mindig huszáregyenes tartású, kicsit lefogyott ember támolyog ki fájós lépésekkel, és egyelőre távolról kérdezi meg, kik vagyunk, és mi járatban állunk?
- Üdvözlöm Kedves Professzor úr! Nem tetszik rám emlékezni? Gondoltam meglátogatom Önt, mert sokat szeretnék Önnel beszélgetni! Persze csak, ha nem baj!
Az öreg közelebb jön. Még így is szinte résnyire van összehúzva saskeselyűszerű, gombszeme, amivel gyanakodva kémleli maga körül a bizonytalan külvilágot, aztán ahogy egyre közelebb ér hirtelen fejbe csapja a boldog felismerés képlete. Ravaszkásan elmosolyodik, akár szigorlataink alkalmával, mikor nem lehetett pontosan tudni, hogy mire is gondol valójában, aztán már nyújtja is göcsörtös, tenyeres talpas kezét.
- Nahát kedves Róbert... ezt a meglepetést! - kiált fel, és megörül, amikor szemügyre vesz! A kutyát - mindig meglehetősen harciasan támadásra készülődik megfogva nyakörvénél fogva és hátraviszi az udvar végébe, ahol egy elkerített rész található, és gondosan elzárja, hogy mi hárman biztonságosan be tudjunk menni a kapun.
- De hát mi járatban vannak?! - kérdezi érdeklődve, kíváncsiskodva az öreg, mint egy gyerek, akinek szinte minden újdonság.
- Nagyon régn nem hallottunk a kedves Professzor úrról, mert 2006 óta szinte nyomtalanul eltűnt, és alig sikerült a neten kideríteni, hogy hol lakik. - vallom be kissé lesütött tekintettel.
- Nocsak! Csak nem felcsapott kedves Róbert detektívnek?! - lepődik meg.
- Jaj, dehogy! Jelenleg szerzői könyvkiadással foglalkoznék, de valami miatt a valamirevaló könyvkiadók közül egy sem szeretne velem kereskedelmi szerződést kötni.
- Ó! Hát igen! Tudja kedves Róbert én már az egyetemen is feltételeztem, hogy Ön minden szempontból kifog törni a felsőoktatás béklyói közül. Tanít valahol? - kérdezi, mert tisztában van vele, hogy tanári diplomám van.
- Hát az az igazság kedves Professzor úr, hogy öt és fél évet húztam le Pestszentlőrincen, és utána azt mondtam nekem ebből elég! Alapfeltételek nincsenek megteremtve, és mindenki hárít és nem akarják a felelősséget sem elismerni, sem pedig vállalni! - vallom be, hiszen nincs szégyellnivalóm.
- Hát ez szomorú, és sajnálatos! Ez az ifjú hölgy itt a barátnője? - fordul tekintete az idegen lány felé, aki zavarában egyik lábáról a másikra áll, és toporog.
- Nos! Ő itt Szandra és idefelé jövet ismerkedtünk össze a vonaton!
- Á! Nagyszerű! Semmit sem szabad elkapkodni, igaz-e?! - azzal mindhármunkat beinvitál a leginkább néprajzi múzeumra hasonlító paraszti külsejű verandás ház belső helyszínére. Azonnal sürögni-forogni kezd és hatalmas tálcát pakol az egyik asztalra, rajta kávé, tej, vegyes sós, cukrozott sütemények.
- Csak fogyasszanak bátran! Róbert ne szabadkozzék! - figyelmeztet dorgáló ujjával.
Szinte alig merem előhúzni szürkésre koptatott aktatáskámból kézirataimat, határidőnaplós szabadverseim egész gyűjteményét. Az öreg szinte mohó kíváncsisággal tapad a lappangó kulturális dokumentumokra és alig várja, hogy tömzsi, erőteljes kezébe helyezzem írásaimat. Máris olvasószemüveget vesz, és nem bírja ki, hogy jó néhány versemet, és novellámat azonnal érdeklődése célpontjába ne állítsa.
- Remek metaforái, és hasonlatai vannak kedves Róbert! - gratulál, és dörmögő, erőteljes hangjából valamifajta ritka, titkos elismerés, tisztelet, megbecsülés sugárzik felém. Én pedig inkább szerénykedni szeretek.
- Nagyon köszönöm kedves Professzor úr! - felelem nyegle idiótasággal. Most olyan hülyén érzem magam, holott egyáltalán nincs mit szégyellnem.
Az öreg tanárember most beavat engem múltjának titkaiba. Megtudom bizalmasan, hogy azért kellett kényszernyugdíjaztatnia magát, mert úgy érezte ha tovább marad árulóvá válik, elsősorban önmaga árulójává, így inkább azt mondta méltósággal távozott, akár egy hadvezér, vagy államfő. Később szóba esik családja is. Nagyobbik fia ügyvéd Pesten, és nemrég született meg a harmadik unokája. Valósággal csillog ravaszkás gombszeme, amint az embert beavatja a titok tárházába. Aztán újból rákérdez, hogy miért nem sikeredett a magyar szakom az egyetemen, mire annyit feleltem diplomatikusan, hogy ez egy nagyon hosszú történet.
- Nagyon is méltánytalanul bántak Önnel kedves barátom! - válaszolja. - Ritka az olyan ember, aki alázatosan nyel, és tűr, mert ezt kívánja a becsület és a méltóság! - újból kezet ad, és ez a pillanat kicsit olyan apa-fiú kapcsolatra teszi hasonlatossá az adott percet.
Nemsokára valahol a belső szobák egyikéből felbukkan kellemesen gömbölyded felesége és tüstént az asztalhoz hív bennünket, mint akik nagyon megéhezhettek, és el is fáradhattak a hosszú, kalandos útjuk során. Mi udvariasan próbálunk hárítani, szabadkozni mire az öreg professzor már tól is be bennünket a kalocsai mintákkal megspékelt étkezőhelységbe. Miközben jóízűn elfogyasszuk a krumpliból, és sült húsokból álló bőséges lakomát a professzorral még mindig a régi szép egyetemi korszakot idézzük fel.
Már kora délutánra járhat az idő, amikor kicsit nehézre, érzelmesre sikeredik a búcsúzkodás. Én ajándékba otthagyom a Professzornál két határidőnaplómat, és néhány novellámat, hátha tud majd velük kezdeni valamit az öreg. S ahogy kikísér mindhármunkat a kapunk szívünkben egyre nagyobb lyuk keletkezik. Úgy érezzük, mintha a Tüskevár című regény főhősei lennék, és a professzor alakítaná Matula bácsit.
Hazafelé Szandra rejtélyes módon karomba karol. Úgy tűnik mintha vigasztalni próbálna nem csupán tekintetével, de minden egyes mozdulatával is.
- Fantasztikus ember a volt tanárod! - vallja be. - Éreztem azt, hogy mennyi büszkeséggel beszélt rólad.
- Az igazság az, hogy ő volt az egyetlen ember az egyetem történetében, akire méltó módon az ember felnézhetett, és belekapaszkodhatott.
- Igen, öreg haver! Frankó volt a pasi! Nem is értem, hogy miért nem maradtunk ott egész nap?! - szólal meg haverom, hogy azért ő se maradjon ki a sorból.
Szandra most - ki tudja miért -, úgy dönt, hogy visszautazik velünk Pestre a vonattal. Ennek mindketten örülünk. Talán tényleg ideje volna gy új párkapcsolatot kezdenem, mert az azért eléggé ciki, hogy már réges-rég elmúltam harminc, és még mindig nem volt egy tisztességes, és felelősségteljes barátnőm.
Bő két és fél órás utazás után érkezünk be újfent a Déli pályaudvar peronjára. Haverom azonnal elbúcsúzik tőlünk - mondván -, őt várják a haverjai, akik Harley Davidsonnal érkeztek, míg én ottmaradok a lánnyal, aki kicsit úgy érzem kötődik hozzám, és szeretne jobban, tartalmasabban megismerni.