KÉRDŐ VÁRAKOZÁS

Mindig csupán az alamuszi-sunyító várakozás
az új élet csalfa reményében.
A kitárt, széjjel eresztett lehetőség-álmok
vigasztalan sodródása, sebesülése,
hogy az Ember nagy nehezen újból talpra álljon,
s hitvány-sehonnai ígéretekkel tovább reméljen.

Mindig csupán a groteszk-torz hitvány várakozás
a Lét ösztön-ritmusában
melyet csupán csak a kevesek vehetnek észre.
változó-változatlan, megalkudott kettőségben,
akár az egymáshoz ütődött szerves molekulák
– Külön-Békét egyre kevesebben kötetnek önmagukkal.

Mindig csupán a szüntelen ismétlődő, se vége,
se hossza várakozás:
Vajon széttörhet-e a szilárd, kőkemény dióbél,
mely érzékeny stigma-lelked körül fogja
szorító bilincs-gyűrűkben.
S te meg mered-e mutatni
féltve őrzött dac-makacs önmagad
az Egy-Valakinek tán ki érdemes rá?!
– Mindig csak a türelmetlenkedő,
rigolyás önemésztés,
a rozsdásodásnak induló agy fogaskereke,
mely az Idővel birokra kell,
egyre türelmetlenebbül jár.

Már egyre szakadófélben van a kötél,
mely a szakadék ásító meredélye
fölött félúton meggondolta magát,
s úgy döntött mégiscsak
add még egy utolsó, véges esélyt.
– Már egyre türelmetlenebb,
frusztráltabb, depressziósabb a várakozás;
így vánszorognak egymás után
kikezdve a hóhértollú nappalok.
Mikor jöhet végre el a nap,
melyen megszólíthat a nagy Ő s vallomásra bír?!

A tudatos tudatalatti- szintű instabil
várakozás lassan elfáradt,
szánalmasan betegeskedő szívemig elér.
Kesergő szánakozás sokszor talpalatnyi,
méla kedvem:
megmozgat s bizakodásra szoktat,
ám semmi más.
Tompa, tespedő,
vesztegetett tunyaság száll szabadgondolkodó,
humanista fejemre – egyre nehezebben
létezik odakünt a vacogó Világ.
Szándék s Akarat – meglehet -,
már mind köd-tengerbe vész!