SZIMPÁTIA, SZÁMÍTÓ ÉRDEK

Tápláltam magamban tán mindig is.
Hányadrész tartós sértődöttség,
akaratos-makacs gyermeki csakazért is tett
már jócskán próbára engemet,
mikor tűréshatáraim szélinél váratlanul eleredtek
sebzettségem méltatlan könnyei?!

Itt már annyira tompa, lecsöndesedett,
megfáradt leki seb-indulatok feszülnek
– ha kell, ha nem -,
egymásnak, hogy túlélni a Lét naponkénti ordas,
áskálódó kálváriáit majdhogynem lehetetlen.
Nem volna meghittebb, jobb-e a megkövesült,
rideg üresség?!

A tudatos közöny nonszensz abszurdítása,
mely könnyed legyintéssel fittyet hány akár a semmire is?!
Két irányban mégiscsak reménytelen a probálkozás,
hátha még a sokat szenvedett ember
egyhelyben vesztegel.

,,Viseld el azt, amit már nem tudsz elkerülni!”
– bölcs mondás hangzik lecsengve a Lélek avitt,
ódon kapuján.
Az okos test körülfonja indáival
a belelőtt gyilkos golyót úgy,
hogy már jobb is, ha marad,
mert annyira hozzátartozik akár
magházához a négerbarna mag.
– Folyamatos gyanakvás minden
tettem s mozdulatom.

Az igazságot s annak mélységét
senkinek se szabadna kikerülnie.
Már egyre inkább feleslegesnek
érzem a segítségkérést,
s az önsajnálat masszív,
tömör metamorfózisait.
Romlaandó, kölcsönös búcsúzkodások
vesznek körül,
s az Élet sokszor inkább semmis,
vagy hiábavaló.

Fejemet inkább gyáván magam dugtam homokba,
vagy szőnyeg alá.
Az alávaló Világ – annyi se sok -,
sosem érdemelte bizalmamat.
Szővődnek még újra s újra legendás történetek:
ki hogyan s miként ismert meg ezt vagy azt, a másikát?
S valahogy hivatalos nyilatkozatokból,
jópofiskodó interjúkból az Egy-lényeg örökkön,
tudatosan kimarad:
mi volt előbb?
Szimpátia vagy számító érdek?!