KIRABLOTT-UTAS

Szerettem volna
megvigasztalni magamban
megragadt kishitű gyermeket.
Szerettem volna babusgatni,
elringatni benne
a rémálmok folyamatos
fenyegetéseit.

De már jóideje jócskán
szégyelltem magam,
akár gyáva, eltévedt állat,
aki elbújdosott
a rengetegben s inkább
önmagába belemar.

Féltem s rettegtem,
hogy vajon azzal
a kisemberrel, aki
torz grimaszt vág,
hisztizik énbennem
vajon mi lesz?!

Az ugató Hold késpengéje
vészjóslón ragyogott
ágyam felett, s reggelre
mindig másnapos,
vérbolya-ágassá lett szívem.
Vemhessé lettek immár
kuporgó emlékeim is.

Agyam kamráiba még
szűntelen tűzrakás lángol,
akár az értelem
s tudás lángja.
Lassan elmúlik majd
hirtelen minden forma
s megtalált alakzat.

A valódi értékek
egy kis darabig
még fel-felvetődnek,
csillognak s jönnek velünk
– s nem lehet pusztán
csak mérvadó,
vagy számottevő
egy-egy emberi bukás.

Lenyeli bennem
nyughatatlan sírógörcseit
a kisgyerek is;
anyjáért, az egy-Kedvesért
vacogva zokog még szüntelen.

Folytatólagos fájdalmakhoz
nem volna szabad
öngyilkos terveket
tudatosan szövögetnie.
Makacskodó törvényeimben
önmagamat emésztem.

A félelem tartós hányingere
bűzlik gyomrom katlanaiból.
Értetlenségek elszürkült
felhőiben szakadékok
homálya tapad,
leskelődik orv-gazul.

Lelkem roncsai közt
sokáig még megkísértettek
vágyaim, romantikus ösztöneim.
Semmitmondó Halált
tudatnak előbb-utóbb
farkasszemet néznek.
Jó volna még zárt-nyugalmam
falai közé külön-békét
osztogató vendégeket hívatni.

Akár fölborított
meteor-felhőket át
szurkálva kellene
alászállnom a Lét mélységeibe.
Bebörtönöztem már jól
magamat jó mélyen
s ha bűnösöket akarok találni,
önmagamat faggatom sokszor!