TINTA ÉS SZÍVVERÉSEK: ÚJ ÉLET AZ EGYESÜLT KIRÁLYSÁGBAN

Kriszta magyar-művelődésszervezőként már javában, és előre eldöntötte, hogy nem reked meg kicsi hazája berendezkedésénél, és annál az ún. családmodelnél, melyet előbb-utóbb minden nőre ki szándkoztak terjeszteni. Helyette inkább nyakába vette kiadósan megpakolt hátizsákját, és néhány gurulós bőröndjét és jelképes keretek közt isten hozzádot mondott Budapestnek.
Később Yorkshire-ben ért földet, ahol máris egy afféle kicsi, hangulatos csehóban kapott amolyan félig pinérnői, félig pedig felszolgáló, csapos állást, és alig három, négy hónapon belül, ahogy későbbi munkálatói megismerhették a bizalmasan csak ,,magyar lányként” emlegetett hippi, farmeres kinézetű nőt hamar bizalmukba fogadták őt a kis falusi közösség furcsa, különködő lakói. Krisztában az volt a fantasztikus, hogy sosem a múlt történésein rágódott, vagy emlékei között bolyongott, mint egy szándékosan önmarcangoló, és súlyos gondolatokkal megterhelt elme, sokkal inkább előre a bizonytalan jövő felé tekintett, és inkább elhitette magával, hogy az Egyesült Királyságban azért mégiscsak több lehetőség akad, mint mondjuk, ha továbbra is Kelt-Közép Európa vendégszeretetét élvezi.
Egyik nap éppen kevés forgalmat bonyolítottak be a kiskocsmában, így Krisztának bőséges ideje volt arra, hogy részletekig menően átgondolhassa életét, és a további karrierfolytatást. Annyit már eddig is biztosan tudott, hogy nem egy kis pubban szeretne sem megöregedni, és ráncos vénasszonnyá válni, sem pedig nyugdíjba menni, hanem igenis szilárd, és határozott talpraesettséggel fel akarja fedezni azt a kisebb milliőt, ahova megérkezett. Így történt, hogy amikor megkapta a hónap végén a fizetését, egész egyszerűen közölte a kocsmát vezető, idősebb, kedves nyugdíjas házaspárral, hogy bár nagyon a szívéhez nőtt az egész környék, és benne minden ember szeretné még látni, és megtapasztalni, hogy vajon még mi is várhat még rá széles e vidéken. Az idős házaspár úgy viszonyult hozzá, mintha csak saját édeslányuk lett volna, és a kocsmáros aggódó, folyamatosan gondoskodni vágyó felesége annyi szendvicset, élelmet pakolt a bizonyára kalandos, hosszú útra, ami egy elefántnak, vagy egy masztodonnak is méltán elegendő lett volna.
- Aztán nagyon vigyázz ám magadra! – búcsúztak tőle angolul, és a lelkére kötötték, hogyha másutt berendezkedett feltétlenül részletes levélben írja meg, hogy miként alakult az élete.
- Mindent nagyon köszönök Mr. És Mrs. Watson! Megígérem, hogy jelentkezni fogok! Nagyon hiányozni fognak nekem! – válaszolta, és búcsúzoul érzelmesen, hosszan tartón átölelte őket, miközben nem győzte több-kevesebb sikerrel visszatartani krokodilkönnyeit. Amikor aztán busszal hamar elhagyta Anglia eme fantasztikusan vadregényes, Bronte-s vidékét lelkében újból friss és energikus érzések vették át a kezdeményezést. A vártnál hamarabb érkezett London citybe és azonnal szembe találta magát egy dupla emeltes, pirosszínű busszal, ami meglepően közkedvelt közlekedésialkalmatosság volt, legalábbis a városban.
Gyorsan valahonnét szállást kellene szereznie, de miután nem ismert senkit a városban, ezért kénytelen volt házalni kicsit, és végig járni ajtókon át személyesen bekopogtatva a derék, és jóravaló angol városlakókhoz, hogy van-e számára kiadó szállás, vagy albérletféleség?
Végül egy takaros kis könyvesbolt feletti félemeleten tudott albérletet kivenni, amit szintén egy idősebb, gáláns úr és imádnivaló, huncutmosolyú felesége felügyelt, és igazgatott. Még kapóra is jött Krisztának a könyvesbolt, hiszen volt bölcsészhallgatóként valósággal a lételeme volt az olvasás és a könyvek egyetemes szeretete. A könyvesboltba még eladói állást is kínált az idős, gáláns angol úraság, így Kriszta két legyet üthetett egy csapásra. Immáron szállást és fizetést is kaphatott.
Itt az az volt a helyzet, akárcsak az előző hellyel. Három-négy hónapon belül már úgy bántak vele, mintha csak a legrégebbi, megbecsült családtag látogatott volna ide. Az idősebb úr barátságosan, közvetlenül észrevette, hogy Kriszta nagyon érdeklődik a versek, és a költészet iránt, és bőszen írogat is egy ismeretlen nyelven bőséges szavakat egy kis füzetecskébe. Az öreg egy szép napon egy kollegájával állított be a hangulatos, és kényelmes könyvesboltba, és azt állította, hogy az ismerőse egy kis független nyomdában dolgozik, ahol elviekben ékezetes betűket is tudnak készíteni, ahhoz az ismeretlen eredetű nyelvhez, amit Kriszta erdetileg beszélt. Kriszta azt sem tudta, hogy jóformán miként, és hogyan hálálhatná meg az idős angol úr szolgálatkész segítségét, és valósággal le volt kötelezve, meg volt hatva, hogy neki ekkora mázli szerencséje akad. Az öreg angol úr kollegája azonnal elvitte Krisztát a kis nyomdába, mely London egyik külső területén helyezkedett el, nem messze a nyüzsgő nagyváros perifériájától, és azonnal megkérdezte, hogy hozott-e ékezetes írású szövegeket? Mivel Kriszta nagyobbrészt egyelőre kis jegyzetfüzetébe firkálgatott versikéket, ezért a nyomdász ember megkérte, hogy egy tiszta, fehér lapra írjon valamit magyarul, és a betűket majd ő kifaragja, kiönti. Így Kriszta serénykedve máris körmölgetni kezdett, és majdnem a teljes papírlapot elejétől a végéig tele írta versekkel. A nyomdász megnézte a kész papírlapot, és megpróbálta az egyes betűket szárát, és főként ékeztét kialakítani, és később kiöntötte ólomból. Ezt követően egy érdekes betű táblázat jött össze, és Kriszta máris segíthetett, hogy saját anyanyelvén a szöveget nyomtatható formába hozhassa. A végső eljárás pedig az volt, amikor a már meglévő betű készlet szövegét az öreg nyomdász fekete tintával párszor bevonta egy hengerrel, majd egy papírlapot tett rá, és az egészet egy hatalmas présgépbe tette, ami gyakorlatilag bikaerősen rányomta a szöveget a hófehér papírlapra. Így készen is voltak az első oldal verseivel. Kriszta valósággal meghatódott, és nem győzött hálálkodni az öreg nyomdásznak, aki precíz, és minőségi munkát végzett. A nyomdász megkérte, hogy ami idegen nyelvű szövege csak van azt mind hozza el a műhelyébe, és máris készen állt a verseskötet kiadására. Kriszta nem győzött ámulni, és csodálkozni. Gyorsan hazament helyi járatú busszal, majd a határidőnaplóiba leírt számos versét felpakolta, és mindennel visszament a műhelybe. Mire a nap már kora stébe fordult a takarosan megtervezett verseskötetnek már mindene volt, egyedül csak borítója nem. Mivel Kriszta elfogadhatóan rajzolt a nyomdászember ajánlotta, hogy rajzoljon bármilyen képet ő a többit majd gondosan ráhelyezi a borítóra. Így a következő nap reggelén nyolc óra tájban a nyomdász újfent megjelent a könyvesboltnál, és amikor Kriszta épp kinyitotta a könyvesboltot, hogy fogadni tudja a vevőit nem győzött ámulni, hogy a nyomdász máris átadta neki első, magyar nyelvű verseskötetét. Ráadásul ennyire rövid idő alatt. Ha ez anno is így mehetett volna Budapesten talán nem kellett volna olyan sok értékes időt fölöslegesen elpocsékolnia, de hát ami megtörtént, azon már aligha lehet változtatni.
Kriszta megköszönte a segítséget, és továbbra is kitartó örömmel, és hálás szeretettel szívében árulta a könyveket a kis boltban.
Aztán egyik nap, amikor könyvünnep volt a városban, és szokásos módon a nagyobb, konkurensebb könyvkiadó vállalatok is elküldték a maguk képviselőit, managereit erre a híres, nevezetes alkalomra az egyik könyvkiadó ügynöknőnek azonnal feltűnt a különös, takaros, keménytáblás, igényesen kivitelezett kötet, melyet Kriszta bőszen olvasgatott, és azonnal megkérdezte, hogy miről szól, és hogy miként sikerült kiadni? Kriszta tört angolsággal igyekezett válaszolni minden felmerülő kérdésre, és elmondta, hogy prózaverseket ír már jóideje, és hogy gyakorlatilag bölcsész volt.
A könyves managernőn látszott, hogy szinte azonnal felkeltette kíváncsi, bimbódzó érdeklődését a furcsa, hippi külsejű magyar nő, aki egyetlen kötetét szorongatja a kezében, és azonnal egy személyes, üzleti találkozóra invitálta meg a belvárosban a könyvkiadó szerkesztőségében már a következő hét közepére.
Így történt, hogy Kriszta szabadnapot kért az idős könyvesbolttulajdonos úrtól, és nekivágott a belső városnak, hogy egy valódi angol könyvkiadóval ,,társalhasson” Persze arról még fogalma sem lehetett, hogy itt milyen játékszabályok szerint játszhatnak, mindenesetre a fogadtatás, és a körülmények kedvezően alakultak. Az irodaépület leginkább egy közepesméretű, nem túl hivalkodó családi házra hasonlított, amikor az ember először megpillantotta, és belépett. Odabent aztán máris két gyanakvó biztonsági őrbe botlott, akik mindenkiről részletekig menően kikérdeztek, hogy kiféle, miféle, és főként mi járatban van itt? Kriszta is azonnal elővette a takaros, kis dombor nyomatos névjegykártyát, amit a managernőtől kapott, mire a két őr még mindig kissé gyanakvó szemekkel tovább engedte a digitális kapukon.
Az irodahelység, ahol jó ha öt ember megfért, mintha egy kicsit a nyüzsgő méhkaptárra emlékeztetett volna. Amikor Kriszta belépett már jött is elé a managernő. Barátilag kezet fogtak egymással, majd a managernő máris bevezette egy félreeső irodahelységbe Krisztát, ahol némileg nyugodtan, és csöndesen lehetett beszélgetni. Gyorsan megbeszélték a szükséges dolgokat, majd a managernő azonnal rátért a dolgok üzleti, és finanszírozási menetére. Bár azonnal előkészítette a szerződést, mely arról szólt, hogy amennyiben Kriszta aláírja, úgy a kiadó jóformán minden kiadással kapcsolatos teendőt szíves örömest megcsinál Kriszta helyett, és amennyiben az adott kötet terjesztésre kerül, akkor a későbbiek sorá befolyó összegből tudnak még nagyon sok mindent finanszírozni, és – remélhetően –, Krisztának is bőségesen marad haszna. Kriszta egyrészt hitte is, meg nem is, amit a világos elképzelésekkel rendelkező üzletkötő nő nagyon logikusan, és precízen felvázolt előtte, másrészt otthoni példákon okulva azonnal megkérdezte, hogy mi ennek az egész tevékenységnek a hátránya, és a költségvonzata.
- Nincsen semmi probléma Miss Krista! – válaszolta magabiztosan, és barátságosan a nő. – Itt nálunk az Egyesült Királyságban minden másképp van, mint az európai kontinensen. Tárgyalóképessége, angolos modora, ugyanakkor felkészültsége végül meggyőzte Krisztát arról, hogy vágjon bele ebbe az új kalandba, és ha mégsem jönnének össze a dolgok még mindig valahogy talpra tud állni majd a későbbiekben. Így történt, hogy Kriszta jóformán összes, eddig megírt szabadversét azonnal átültették egy fordító segítségével angolra, és alig pár napon belül ezúttal vadonatúj, új borítós kötete már ott diszelgett egész London majdnem minden könyvesboltjában méghozzá elfogadható árakon méghozzá kilenc fontért.
Kriszta határtalanul boldog volt, és érződött rajta, hogy az elmúlt kissé viszontagságosra sikeredett hónapok után végre nagyon úgy tűnt, hogy – legalábbis –, szakmailag azért mégiscsak révbe érhet. Volt egy barátnője, aki szintén kijött ide jó pár évvel ezelőtt, és akkor kölcsönösen, hallgatólagosan megfogadták, hogy ha úgy fordulnának a dolgok, hogy mindketten itt fognak élni mindenképp megkeresik egymást, és rengeteget fognak beszélgetni.
Így esett, hogy Kriszta azonnal elővette egyik legjobb gimis barátnője számát, bepötyögte a számokat az okos telefonjába, és megvárta, míg kicsöng.
- Halló… kit tetszik keresni…? – egy kisfiú hang szólt bele a mobilba.
- Szia kisöreg! Beszélhetnék anyukáddal?! – kérdezte angolul a kisfiút.
A vonal túlsó végén a kisfiú nagyot kiabált mire az anyuka egyáltalán mobil közelbe került, és amikor a viszonlagos, átmeneti nyugodtság percei következtek végre beleszólt: - Halló… tessék?
- Hát szia drága barátnőm! Tudod-e ki vagyok az?! – viccelődött vele, mint a régi szép időkben.
- Csak nem Krisztához van szerencsém?! – kérdezett rá nyíltan.
- Ne hülyíts szivikém! Hát persze, hogy én vagyok az! Akkor, beengedsz, vagy megvárod, míg megfázok?! – kezdett bolondozni, mint akinek szemlátomást azonnal visszatért a jó kedve.
Barátnője azonnal kinyitotta neki a tipikus angol lakás bejárati ajtaját és a viszontlátás öröme ezúttal mindkét igaz, és jó barátnőből előcsalogatta a könyveket. Nem lehet ezen igazán sokat csodálkozni, elvégre ha valami már legalább tíz éve nem látta személyesen legközelebbi barátnőjét, akkor teljesen természetes, ha alig ismer rá.
- Gyorsan gyere csak be! Mindjárt be is mutatlak… - azzal hátra szólt a két kisfiúnak, akik egymással, és valami játékfigurákkal voltak elfoglalva, és szemlátomást ügyet sem vetettek anyuk határozott felszólítására. Mivel óvodába menteképpen azért az apjuk jött elő, és hozta elő a két rosszcsont gyerkőcöt.
- Üdvözlöm! – nyújtott kezet az öltönyös, hanyagul elegáns angol üzletember. – Peter Chalsom vagyok! Ön bizonyára a feleségem egyik barátja! Gyerekek mutatkozzatok be! – kérte a két megilletődött fiúcskától. A két kisfiú is illően meghajolt, megmondta a nevét, és még kezet is nyújtott. Ez ám a jómodor, és a viselkedés! – nyugtázta magában a látottakat Kriszta.
- Bocsásson meg, de sajnos most már tényleg mennük kell, mert elfogunk késni! Örülök, hogy megismertem! – búcsúzott kimérten az üzletember, majd futó csókot adott Kriszta barátnőjének, és elviharzott a kocsiba ültetett, két gyerkőccel.
- Igen, tudom mit gondolsz? Ő a férjem, és ők az imádnivaló, rosszcsont fiaim! Nehéz elhinni, igaz?! Azt gondolom életem egyik jó döntése volt, hogy annak idején otthon hagytam szinte mindent, és itt mindent új alapokról kezdtem! – vallotta be őszintén. – És veled mi a helyzet?! Téged mi szél hozott? Ülj csak le nyugodtan! – kínálta hellyel.
- Nagyon köszi! Az igazság az, hogy már tíz hónapja vagyok itt és próbálok helyezkedni, és különböző szakterületekbe belekóstolni. Nemrég megjelent az első verseskötetem angolul, és állítólag már kapható a nagyobb, forgalmasabb könyvesboltokban!
- Hát ez nagyon szuper csajszi! Őszintén gratulálok! Mindig tudtam, már az egyetemen, hogy fantasztikusan sziporkázó és kreatív nő vagy, akinek csak úgy forog az agya, mint a motolla. És pasi ügyben mi a nagy harci helyzet?! – kacsintott párat, mint aki tudja a dörgést.
- Hát Gáborral is megbeszéltük, hogy megpróbljuk külön-külön. Neki most állítólag van egy számítástechnikai biznise, és vállalkozó lett. Ha az igazságra vagy kíváncsi egész egyszerűen már nem voltunk egy hullámhosszon, és az utóbbi pár évben, mintha szándékosan hanyagolta volna a szerelmeskedést is! Megéreztem, tudom miről beszélek! – nézett barátnőjére, amikor az kételkedő arcot vágott.
- De azért most szépen berendezkedtél itt, vagy nem?!
- Hát nos egyelőre egy kedves idős házaspár könyvesboltja felett lakom egy kis szobácskában, de nem panaszkodom, mert irtóra jó fejek mind a ketten, és abszolút segítőkészek. A találkozónkra sem tudtam elmenni, mert nem éreztem azt, hogy meg lettem volna becsülve, de azért a diplomámat átvettem, igaz ceremónia és csinadratta nélkül.
- Ó, értem! Hát ez is valami! És mik a további terveid?! – tért a másik a lényegre.
- Nagyon jó kérdés. Azon filozom, hogy jó volna még valamit csinálni, és pénzt is keresni a válozatosság kedvéért, de előbb nézzük meg, hogy mennyit hoz a konyhára a könyves biznisz, mert úgy hallottam, hogy kissé borsos árak vannak errefelé.
- Szó, ami szó! Ebben nem tévedsz! Figyelj, ha gondolod nálunk is nyugodtan ellakhatsz, amíg nem találsz egy önálló lakást!
- Ez nagyon rendes tőled, de nem szeretném a ti személyes privát szférátokat megzavarni!
- Ugyan már! Ne csacsiskodj! Teljesen természetes dolog!
A két régi jó barátnő még rengeteg dologról kiadósan, és tartalmasan elbeszélgetett, és végre úgy érezhették magukat, hogy még ebben az idegennek tűnő világban is létre tudtak hozni, valamiközös kötődési formát.