A PANELHÁZ KÜLÖNÖS REMETÉJE

Oszkár bácsi a lakótelepen lakott, mely egykoron szebb napokat is megélt, és persze nyugodtan el lehetett mondani, hogy elegáns kerületnek számított. A felújított játszótéren számos gyerekbarát játék, és biztonságos mászóka hirdette, hogy azért amire ténylegesen költségeket fordítanak azt rendezetten, és biztonságosan is el lehet készíteni. A virágos, fákkal teli közparkokban egy árva szemétkupac, vagy kutyaürülék nem árulkodott arról, hogy az adott önkormányzat egyáltalán pénz szűkében lenne. De hát azok a régi szép idők, - ahogy mondani szokták –, régen elmúltak. Mostanság ha Oszi bácsi kinézett az ablakán túlra, ahonnét sok mindent meg lehetett ám látni megkeseredett szomorúság és keserűség lett úrrá rajta, hogy az emberek mennyire trehányak, felelőtlenek, és nemtörődömök lettek nemcsupán egymással szemben, de szűkebben vett környezetüket sem igen tisztelték már eléggé. Elgórált chipsszeszsacskók, eltörött sörösüvegek, energiaitalok műanyag palackjai hevertek szinte mindenütt.
,,Mire való akkor a szemetes?!” – kérdezte sokszor magától Oszkár, ám választ ritkán kapott.
A lakótelepi házban jóformán mindenkit ismert, és a nyolcvanas-kilencvenes évektől kezdve – amikor ezek a háztömbök megépültek –, számos generáció megfordult a házban, akik mind-mind ismerték, becsülték, és nagyon megszerették a habókos, különc, nyugdíjaskorú öregembert.
Miután imádott felesége korán meghalt, és unokái sem igen akarták meglátogatni, fennállt a veszélye, hogy Oszkár bácsi egyre inkább kivonja magát szűkebben vett környezetéből, és szándékosan elmagányosodik. Ezt megakadályozandó a lakók tüstént összedugták fejüket és kitaláltak egy amolyan ,,szociális ellátórendszert” elvégre ha az állam nem fordít kellő figyelmet, és segítséget a tagjai felé, akkor mi sem terémszetesebb, minthogy a közösség bizonyos tagjai segítsenek egymáson.
Így történt, hogy Oszi bácsihoz szinte mindig jött, vagy épp ment valaki. Amikor megtudták a házban lakók, hogy korkedvezményes nyugdíjba kellett vonulnia – látszólag teljes titokban –, ételhordókban vittek neki hőtt ételt, és tartós élelmiszert, mert tudták, hogy felesége halála után már nem ehetett olyan finom, és gusztusos dolgokat, mint amiket a gondoskodó, és gyönyörű asszony készített neki.
A lakók rendszerint mindig három kopogtatással jelezték, ha vittek számára csomagokat. Most is ez volt a helyzet. Három aprócska kopogtatás, majd letették ajtaja elé a kisebbfajta élelmiszercsomagot. Oszi bácsi kissé már sántikálva baktatott ki az ajtóig, mert az utóbbi években fájni kezdett vizesedő, és ödémás lába, és bármennyire is igyekezett mozgatni egész nap az életkor bizony sokszor útjába állt a fizikális változásoknak.
– Tessék… - szólt ki az ajtón, miután lelenézett az aprócska kukucskálóba.
– Jó napot Oszi bácsi… elnézését, csak anyukám küldi Önnek ezt a süteményt… biztosan nagyon finom, mert anyukám nagyon jól süt-főz… - huszas éveiben járó, feketeruhás, bakancsos rocker lány állt az ajtóban, és látszólag elfogódottan vette szemügyre a megtört testű, sántító öregembert. Mély rokonszenv ébredt benne, elvégre Oszi bácsi ismerte őt már kisbaba kora óta.
– Nagyon köszönöm Fruzsina! Veled minden rendben?! - érdeklődött barátságosan.
- Köszönöm szépen, megvagyok! De látom, hogy Oszi bácsinak fájdalma lehetnek... - vette szemügyre az öreget, akin jócskán meglátszott, hogy nincs jó bőrben.
- Köszönöm kedvességedet! Semmi az egész! – válaszolta. – Veled minden rendben van?! – érdeklődött.
– Tessék elképzelni, hogy divattervezéssel vagy valami hasonlóval is szeretnék foglalkozni, mert nemsokára érettségizek! – újságolta szinte sugárzó megelégedettséggel.
– Ez fantasztikus! Őszintén gratulálok!
– Nagyon köszönöm! Most úgy érzem, végre rátaláltam önmagamra! – vallotta be. – Ha bármire szüksége volna Oszi bácsi csak nyugodtan csengessen be hozzánk anyuék is biztosan örülnének!
– Hát köszönöm szépen!
– Legyen szép napja Oszi bácsi! – búcsúzott a vagány, határozott lány, és indult saját dolgai után.
Az öregember visszacsoszogott a lakásába, és hirtelen azt sem tudta, hogy mihez is kellene fognia, elvégre amióta imádott felesége meghalt, és ő úgy határozott, hogy inkább otthon marad vele, és kitartón ápolja még a nyugdíjáról is lemondott. S bár igyekezett mindig megkuporgatni annyi pénzt, amennyi a létfenntartáshoz kellett, voltak olyan inséges hónapok, és évek, amikor úgy érezhette alig-alig képes közüzem számláit és egyéb kisebb addóságait kifizetni.
Alig foglalt helyet kedvenc nappaliban található, kissé ócska, és viharvert foteljában ismételten csengettek. Mire kikászálódott a fogvatartó fotelből, mely valósággal őrizte azt, aki egyszer beleült egy gyönyörű fiatalos anyukát és egy lennszőke hajú kislánykát pillantott meg a kukucskálóban. ,,Kik lehetnek azok?!” – töprengett, majd mivel hosszas töprengése – legalább is –, egyelőre nem vezetett sehova óvatosan rényire kinyitotta lakása ajtaját:
– Tessék… miben segíthetek hölgyem…?
– Drága Oszi bácsi! Nem tetszik megismerni ugye?! – kérdezte a sugárzóan vidám, és gyönyörű fiatal anyuka, míg megszeppent kislánya erősen szorongatta ruháját.
– Elnézését kérem kedves hölgyem, de sajnos sokszor megesik, hogy bizony kihagy a memóriám! – vallotta be kicsit szégyenkezve.
– Lilike vagyok a kilencvenes évekből! Hétvégekként mindig Önök vigyáztak rám, amíg a szüleimnek dolgozni kellett.
Az öregember töprengett még egy sort, mire emlékezetében sikeresen betudta azonosítani a kislányt az előtte álló gyönyörű fiatal nő arcával, majd amikor a felismerés barázdás arcára is kiütközött azonnal barátságosabb, és közvetlenebb modort igyekezett magára erőltetni.
– Hát persze! A Lilike! Hogy vagy mostanság?!
– Nemrég férjhez mentem, és ez a kis hercegnő itt mellettem Maya! – mutatta be az öregembernek a megszeppent, szégyenlős kislányt. – Köszönj szépen a bácsinak Maya!
– Cókolom… - felelte bizalmatlanul.
– Szervusz Maya! Örülök, hogy találkoztunk!
– Csak gondoltuk szívesen meglátogatnánk Oszi bácsit valamelyik nap, persze csak ha hosszabb ideig ráérne…
– Hát persze, természetesen!
– Nem is tudom talán Szombaton a délelőtti órák környékén újra beugranánk…
– Az nagyon jó lesz!
– Remek! Már nagyon várjuk! Akkor kérem vigyázzon magára és legyen szép napja! – búcsúztak közösen az anyuka és a kislány is.
– Önnöknek is drága Lili! – búcsúzott immáron másodjára ezen a napon az öreg, majd visszament lakása mélyére.
Öreg írógépe – szerencsére –, rendezetten még ott trónolt az egyik íróasztalán, benne frissen fűzött papír. Talán titkon arra várakozott, hogy végre az öregember körmölni, klimpírozni kezdjen rajta, hiszen már több mint huszonöt-harminc éve is megvolt, hogy nem használta. Talán már nem is működik igazán, és a tintaszalagok is beszáradtak. Most pokrócot tett az egyik karoszékre, majd helyet foglalt és máris pötyögni kezdett az ismerős billentyűkön, melyek kicsit még mindig az otthonosság tudatát jelképezték egy megváltozott világban. Pedig már számtalanszor eltervezte, hogy együtt fog haladni a civilizációval, és a technikai fejlődéssel, de valami benső emberi kényszer arra ösztönözte, hogy kicsit lassítson a szoros időbeosztásán. Talán kicsit úgy érezte, hogy a felgyorsult technikai, digitális világban, ha nem lesz majd ragaszkodni bizonyos trágyakhoz, régimódi cselekvésekhez túlzottan is hamar megfeledkezhetnek róla az emberek.
Egyetlen óra leforgása alatt megírt vagy tíz oldalt, és mikor hangyaként nyüzsögtek már a hófehér tiszta papíroson a szorgoskodó fekete tinta betűk az öreg májfoltos, és göcsörtös kezeibe mintha maga az élet lüktető ritmusa is visszaköltözött volna. Elgondolkodott a gyönyörű fiatal anyukán, és kislányán. Annak idején az orvostudomány – sajnos –, még nem volt olyan fejlett mint mostanság és legbelül érezte, hogy imádott elhunyt felesége mindig vágyakozva sóhajtott, ha csak fel-felemlítődött beszélgetéseik során a gyerektéma.
– Édesem! Annyira szeretném azt a kis csöppséget! – vágyakozott ilyenkor a gyönyörű asszony.
– Ezt nem is kétlem édesem!
– Te is kicsit visszavhetnél a munkádból, és hármasban elutazhatnánk nyaralni, vagy egy békés helyre! – javasolta ilyenkor.
– Igen, az nagyon jó volna… - a férfi homlokán – márha nem akart igazat mondani, vagy színt vallani –, szinte minden esetben a gondok vastag redőnyszerű barázdái véstek apokrif beszédes jeleket, amiket a feleség is nagyon jól értett. Kicsit olyanok voltak már a hosszúra nyújtott együttélésük során, akár a hallgatak cinkosok, vagy szélhámostársak, akik egyetlen szempillarebegtetésből, vagy fejbiccentésből is mindent tökéletesen megértenek, hiszen nincs szükségük feleséges szavakra. Aztán amikor az asszony eltitkolta betegségét, hogy az öregember ne vigye túlzásba az aggódást, mert lábán kihordott két jókora infarktust, az öreg azonnal felmondott munkahelyén, és onnantól kezdve minden egyes nap ápolta imádott feleségét, és közösen hálát adtak, hogy azt az egy napot is együtt megélhetik. Aztán amikor három-négy év múltán az aszony egyszer csak vért köhögött és az öregember azonnal telefonált mentőkért az orvos kertelés nélkül megmondta, hogyha elakar búcsúzni tőle minél előbb muszáj megtennie, különben – félő –, nem lesz több alkalom. A kórházi ágyon egymás kezét szorongatták, az öregember könnyeivel csókolgatta a sápadt, és nagyon kimerült asszony hosszú, vékony, nagyon erőtlen kezeit. Amíg a feleség egészséges volt kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy egyikük halála esetén a másik próbáljon meg boldog és teljes életet élni, de lelkük mélyén mindketten érezték, hogy az talán nem használna senkinek sem.
– Drága feleségem! Nagyon fogsz hiányozni nekem! Nélküled semmi vagyok, és semmivé leszek! – válaszolta halkan, mintha egy benső fohászt suttogott volna el magában, míg végül szilveszter éjszakáján, mikor az első petárda és tütijáték fénycsóvái megjelentek az égen az asszony úgy tűnt békésen lehajtja fejét, és megnyugodva elalaszik. Talán nem szenvedett sokat.
Most hogy megint visszatért a jelenbe az öregembernek az az ötlete támadt, hogy mindent igyekszik pontos, precíz hűséggel leírni, és megörökíteni, hátha a méltánytalan utókor majd értékelni fogja szerény erőfeszítéseit. Egész álló héten, és hónapban egyre csak dolgozott; nem evett, és alig tudott aludni valamicskét. Amikor egymás után töltötte meg összegépelt kézirataival számos iratrendező kartotékot és mappát mindegyikre tollal gondosan ráfirkálta, hogy mi a teendő vele. Amikor aztán úgy gondolta, hogy végre valahára mindennel elkészült már szombat lett, és hirtelen észbe kapott, hogy vendégei lesznek; a gyönyörű anyuka és tüneményes kislánya. Gyorsan igyekzett kitakarítani lakását, felmosott, és felporszívózott, majd amikor mindent rendben talált kicsit megpihent kedvenc nappali szobás foteljában, és kicsit behunyta szemét a szunyókáláshoz. Ekkor érte a halál, mely meglepően váratlanul és hirtelen jött.
Később a panellakás összetartó lakói intézkedtek a temetés ügyében, és mivel az öregember családtagjai bizonyos indokokra hivatkozva nem jelentek meg a temetésen számos tisztelője nyilvánított helyettük részvétet. A fiatal anyuka is ott volt kislányával együtt, és alig bírta visszatartani könnyeit. Később megtaláltál az öregember összes fontos dokumentumait, kéziratait, és gyakorlatilag akkor derült róla ki, hogy mindenki Oszi bácsija ismerte a régi irodalom minden különcködő egyéniségét. A lakók összeadták csekélyke nyugdíjukat, és az összegből kiadták Oszi bácsi néhány szövegét, amiből takaros kis könyv jött össze, és később egy lakógyűlés keretében úgy határoztak, hogy emlékszobát alakítanak ki azon a helyén, ahol Dr. Göttinger Oszkár élt és dolgozott.