A HATALOM ÁRA A VÁLLALAT DZSUNGELÉBEN

Legalább másfél mázsás, pöttöm, pingvinalkatú, márkás öltönyt viselő, folyamatosan szivart pöfékelő emberke lépett be a nagy stílusosan felújított üvegezett irodaházba.
A recepción posztoló, unatkozó, gorillatestű biztonságiak szinte azonnal megállították, és kérdőre vonták, hogy mit keres itt:
– Hova? Hova ilyen nagy sebességgel nagyapó?! – kérdezgették az öltönyös, rejtélyes emberkét, aki – látszólag –, persze ügyet sem vetett a két jócskán megtermett hústoronyra, ehelyett máris hívta a személyi lift hívógombját.
– Hékás, öregapó! Hozzád beszélek! Mit akarsz itt, mi?! Jobb lesz, ha szépen megmondod, hogy mit a jó büdös francot akarsz! – követelőztek most már egyértelműen fenyegetően, ellenségesen.
A pingvines, öltönyös emberke visszafordult; aprólékosan végigmérte a két idióta biztonsági őrt, majd beszállt a liftbe, anélkül, hogy válaszra méltatta volna őket.
A két őr persze valósággal egyből bepánikolt és máris riasztották az emeleten szolgálatot teljesítő diszpécsért a vokitokin, hogy kapja el ennek a nagyapónak a tökeit, aki alig öt percen belül már bent is volt a kívánt irodába és összehívott mindenkit, akiről úgy gondolhatta, hogy a közeljövőben segítségére lehet, vagy épp együtt fognak dolgozni.
A két gorilla mintha üldözték volna őket valósággal majdnem megrohamozták a tágas irodát, ahová a pingvinkülsejű emberke belépett, és csupán csak amikor a volt igazgató marcona, mérgesen ideges tekintetével néztek farkasszemet akkor kapcsoltak, hogy talán jobb is lesz olajra lépni, és távozni.
– Akkor szeretettel üdvözlöm Önöket hölgyeim és uraim én leszek az új igazgató főnök, és előre bocsátom, hogy a vállalat és a cég érdekeit szem lőtt tartva néminemű sanyargató, de sajnos szükséges intézkedést sajnos elengedhetetlenül meg kell majd hozniunk, hogy a vállalat gördülékenyen működhessen. Sajnos megszorítások várhatóak, így elbocsátások is lesznek! – kedvére eregetni kezdett néhány füstkarikát,mintha ezzel akarná ellensúlyozni mondandója komolyságát. Fél órán belül szeretettel várom a korábbi igazgató irodájába a koordinációs asszisztenst, és lesz szíves egy beszámolót és tervezetet is előkészíteni arra vonatkozóan, hogy jelenleg hány munkatársunk van a cégnél! Köszönöm, hogy meghallgattak! Egyelőre ennyi! – adta ki villámgyors rendelkezéseit, majd kibámult az ablakon és megcsodálta a nem túl mutatós kilátását, mely a belváros szívére nyílt. Alig öt perc múltán kéretett egy embert, aki összességében, nagy vonalakban elkezdte ismertetni a vállalat belső szinte kaotikusan átlátatatlannak tetsző szervezeti működését, majd egy huszáros kanyarral rögtön kirúgta azt a két idióta biztonsági őrt, akik megpróbálták idétlenül feltartóztatni őt, amint belépett az épületbe.
Alig telt el teljes fél óra és már jött is a legelső alkalmazott, aki már vagy ötven éve ennél a vállalatnál volt, és miután a szolgálati évszámai alapján már réges régen nyugdíjasnak számított, de kevés volt a nyugdíja a vállalat korábbi vezetősége feketén kezdte foglalkoztatni továbbra is az öreg, meggörnyedt embert.
– Jó jónapot kívánok… főnök úr… - kezdett hezitálni, mert megrémült attól, hogy az új főnök bizonyára változtatásokat fog eszközölni, és nem is tévedett olyan sokat.
– Jó napot! Nyugodtan foglaljon helyet! Kávét, egy italt esetleg?
– Nem köszönöm főnökúr… munkaidőben sosem, magánéletben se mindig… - az öregemberen jócskán meglátszott, hogy vacillál, hogy vajon mennyit mondhat, és mennyit nem.
– Helyes beszéd! Nagyon becsülöm azokat az embereket, akik nem feledkeznek meg róla, hogy a munkájukat maradéktalanul el kell végezni. De akkor térjünk a tárgyra! Úgy látom, hogy Ön kisnyugdíjasként továbbra is a vállalat alkalmazásában áll… - itt azokba a papírokba mélyedt melyeket előre kért egy ficsúrképú kollegától.
- Főnök Úr kérem szépen… én már itt vagyok ezerkilencszázhatvankilenc óta, amikor is az akkori vezetés… - nem fejezhette be történetmesélős mondandóját, mert a pingvinkülsejű emberke beléfagyasztotta a szót:
- Ne izgassa semmi miatt magát kedves uram a végkielégítése is rendes fizetés lesz! – azonnal az öregember kampós orra alá dugott egy hivatalos, felmondási nyilatkozatot, és még egy tetszetős aranyvégű tollat is adott, hogy legyen mivel aláírni.
- Legyen kedves a lap alján aláírni ezt a hivatalos okmányt h kérhetem a többit majd elintézem! – rendelkezett ellentmondást nem tűrően.
- Főnök úr én már nagyon öregember vagyok, és esetleg arra gondoltam, hogy…
A főnök mobilja váratlanul megcsörrent és egy nálánál hatalmasabb ember hívhatta, mert hirtelen felpattant eddig nagyon is kényelmes bőrüléses székéből, és tétován hebegni-habogni kezdett:
- Igen uram! Ez csak természtes… minden a lehető legjobb kezekben van… mgbízhat bennem… éppen a vállalat átalakítását végezzük gőz erővel, de még a héten azt gondolom, hogy készen leszünk… nincs pánik az aggodalomra… én is… viszont hallásra… - majd kinyomta a mobilt, mint egy kellemetlen balesetet.
- Bocsásson meg kedves uram, de sajnos amint látja rengeteg dolgok akad még, ugyhogy ha nincs további kérdése megköszönöm, hogy befáradt, és a nyugdíját majd postázni fogjuk! Igaz is! Van folyószámlája, vagy kártyája?! – kérdezett vissza, mint aki elfelejtett valamit.
- Ö… főnök úr… sajnos nincs… - mentegezőzött.
- Nem probléma. Akkor egyelőre marad a posta! Köszönjük amit a vállalat érdekében tett! Most távozhat!
A most szomorú öregmber felkelt a székéből, majd tétován elindult az ajtó felé. Úgy érezte talán még jó lett volna tenni egy tétova kísérletet arra nézve, hogy hátha az új igazgató majd setleg mggondolja magát,ám könnyen rájöhetett,hogy erre a leghalványabb esély sincs.
A következő delikvensre már pontosan egész órakor került sor. Ezúttal egy nagyon is csinos, filigrán, szexis, kétgyerekes anyuka volt soron, akinek vakítóan hófehér, bazsalygó fogkrémreklám-mosolya nem bízott semmit a véletlenre.
- Jó reggelt igazgató úr! – köszönt, majd egyik lábáról a másikra kezdett tétován egyensúlyozni a magas, tűsarkú cipőiben, melyekről azt hitte, hogy a mukahelyen is minden bizonnyal kényelmes viseletnek bizonyulnak majd.
- Üdvözlöm! Kérem foglaljon helyet! – a főnök újabb hivatalos papírokat vett elő, és azonnal a tárgyra tért: - Nos hát… úgy látom, hogy gyerekei is vannak… hogy érzik magukat? – kérdezte csakhogy azért valamivel emberibb, empatikusabb legyen a merev légkör.
- A kisebbik kisfiamnak éppen tegnap bújt ki a tejfoga így jószerivel alig-alig aludhattunk pár órácskát az éjszaka, míg a kislányom nemrég ment első osztályba. – jelentette ki nem kis dagadó büszkséggel.
- Hát ez nagyszerű! Hiába! A család és a gyerekek az elsők, minden más csupán csak utánuk jöhet! – jegyezte meg ravaszkás mosoly kíséretében. – Nos kedves kollegina… sajnos úgy tűnik, hogy a költségeket bizony jócskán le kell faragunk, ha azt szeretnénk, hogy működőképesek és hatékonyak lehessünk, épp ezért egyelőre úgy döntöttem, hogy fizetett szabadságra küldöm körülbelül két teljes hétre, és azalatt az idő alatt majd meglátjuk, hogy miként teljesít a vállalat, különben sajnos magácskától is mielőbb meg kell válnunk! Higye el megértem, és együttérzek magával, de a vállalat érdeke ezt kívánja meg! Ha további kérdése lenne engem mindig megtalál! Köszönöm, végeztem!
A gyönyörű, csinos anyuka úgy érezte magát, mint akit szabályosan gyomorszájon rúgtak, vagy mint aki legalábbis rosszul hallotta, amit mondtak neki. Ő is tétován, értetlenkedve hagyta el az új főnök irodáját.
Már jócskán benne jártak a délelőtti forgatagban, és még így is hátravolt legalább ötven olyan ember, akiket vagy ki kellett rúgni, vagy átmeneti, felfüggesztett jelleggel meneszteni kellett, ha azt szerették volna, hogy a költségvetést hatékonyan kigazdálkodhassák.
A nap folyamán fel-felbukkantak a seggnyalók is, akik szinte minden munkahelyen megvoltak találhatóak, és akik furmányosnál furmányosabb, ravasz és cseles trükköket is bevetettek csakhogy ki ne rúgják őket állásaikból. Tüstént igyekeztek azonnal elhalmozni minden földi jóval az új igazgatót, aki ördögien elmosolyodott, de eredeti határozott elképzeléseiből esze ágában sem volt akár egy jottányit is engedni.
Kora délután lett, amikor egy szemlátomást idegileg nagyon is feszült, és halálosan kimerült, kialvatlan hölgy lépett az irodába. A pingvinkülsejű emberke éppen szushit ebédelt és a nyers hal olybá tűnhetett, mintha azonnal megfeküdte a gyomrát, így még véletlenül sem volt kedve ahhoz, hogy egy – látszólag –, kissé dühösebb, vehemensebb nőszemély síránkozását végighallgassa.
- Főnök úr kérem… ténylegesen csak egy pár percre szeretném elrabolni értékes idejét… - kezdte az idegileg zaklatott nő.
- Hallgatom, de ha mgkérhetem fogja rövidre, mert mára még lenne bőven elfoglaltságunk… - válaszolta a főnök.
- Megértettem! Megpróbálok rövid lenni! Sajnos nemrégiben meghalt a férjem infarktusban, és jelenleg egyedül nevelem a négy éves kislányomat… azt szeretném tudni, hogy akkor most engem is kifognak rúgni zárs határidőn belül, vagy ugyanúgy fizetett szabadságra küldenek, mint néhány kollegát?! – egyenes, határozottan megfogalmazott kérdés volt egyenesen a köpcös kisember szeme közé.
- Nos… őszinte részvétem a férje miatt kedves hölgyem… bizonyára nagyon nehéz lehet magának, de kérem próbálja megérteni az összefüggéseket, amennyiben én úgy döntök, hogy magának haladékot adok ilyen-olyan ürügyel, akkor ez hogy fog majd kinézni a többi alkalmazott szemében, akik mindent a vállalat érdekei érdekében rendelnek alá?! – hatásszünetet tartott, hiszen mindig udta, hogy ezzel sikeresen képes ellefeleit, és ügyfeleit is tartósan, és sikeresen megpuhítani. – Nézze kérem… ténylegesen őszintén sajnálom a problémáját, de sajnos… nem tehetek kivételt… maradjunk viszont annyiban egyelőre, hogy megkapja visszamenőleg a fizetését, amíg nem talál magának valami új munkakört! Addig is legyen szíves aláírni a jegyzőkönyvet! – már tolta is eléje a közepesméretű hivatalos dssziét, és adott egy márkás tollat is, hogy még kivehetőbb lehessen az ideges, és most kétségbeesett nő aláírása.
- Remélem minden megoldódik magával egy a kedves kislányával is! Akkor köszönöm, ennyi! – zárta végesre ezt a számára kínos beszélgetést.
Mielőtt a csinos, filigán anyuka távozhatott volna az irodából az új kisnövésű igazgató még utána szólt:
– Mondja csak drága nincs kedve esetleg velem vacsorázni?! Ezt is beszámíthatom plusz jó pontokért!
Ám a hölgyben azért volt még annyi emberi tartás, hogy szándékosan figyelmn kívül hagyhassa az új igazgató nyíltan provokatív, szexista megjegyzését.
Alig egyetlen nap leforgása alatt az új igazgató valóságos tisztogatásokat hajtott végre a vállalat berkein belül egyszerre legalább száz alkalmazottnak mondva fel ezzel. Ez egyben persze azt is jelentette, hogy a megmaradt munkatársakra ezentúl jelntősen több tehertételek vártak, és a munkaórák számát is radikálisan megemelték.
Az új igazgató élet és halál ura volt, és látszólag még kedvét is lelte benne, hogy parancsolgathat és utasításokat osztogathat. Munkatársai gyakorta látták őt hátra tett kézzel, katonás pattogó lépésekkel sétálgatni az irodák közötti folyosókon. Szinte kivétel nélkül mindigmárkás szivart rágcsált, vagy azzal pöfékelt. A vállalat ennek ellenére a következő évet már jelentős hátránnyal, és profitkiesésekkel volt kénytelen elkezdeni, miután az új főnök tisztogatási műveletekbe kezdett, és jóformán egyetlen olyan épkézláb, vagy munkáját értő alkalmazott se igen maradt a vállalatnál, aki összeségében képes lett volna átlátni egy nagy multinacionális cégcsoport üzemeltetéséhez szükséges összefüggéseket. Mivel a túlórák száma radikálisan megnövekedett, a béren kívüli juttatásokat, és – nagy általánosságban –, a fizetéseket is radikális csökkentéseknek lettek kitéve; persze kivételt képzett az új igazgató prémiuma, elvégre ő volt az ötletgazda, és neki ez, mint állította a legmesszebbmenőkig kijárt. Mivel a legtöbb maradék alkalmazott már így is túlteljesítette munkaköri leírását a vállalatnál a legtöbben úgy gondolkodtak, még a kitartóbbak, és strapabíróbbak is, hogy jobb lesz erről az elátkozott, istenátka helyről egyszer s mindenkorra elmenni máshova, és hagyni, hogy az új igazgató főzze csak meg, amit eredetileg sikeresen összekutyult.
Így nem volt meglepő, hogy alig egy bő hónap múltán a pingvintestű embernek újfent megcsörrent a mobilja miközben térpanorámás irodájából kémlelte a belváros nyüzsgő forgatagát.
A nálánál is nagyobb főnök közölte, hogy sajnos elégedettlen az eredményekkel, és ezért szükségképpen áthelyezeti egy másik felelősségteljes pozícióba, ahol a pingvintestű emberke bizonyára majd sokkal hatéknyabban lesz képes kamatoztatni tehetségét.
Így történt, hogy egy verőfényes napon a szivarozgató pingvin-ember örökre eltűnt a vállalattól, és átkerült egy csomagoló részleghez, ahol kartondobozokokba szortírozták a szállításra előkészített terméket. A kis pingvin-külsejű emberke jószerivel továbbra is osztogathatta a maga kicsinyes, szánalmas, zsarnoki parancsait, ám miután elterjedt a híre, hogy miként tett – kis híján –, totálisan tönkre egy nagy múltra visszatekintő multinacionális nagyvállalatot új munkahelyén szinte már senki sem akarhatta őt igazán, és ténylegesen komolyan venni.