KÉT GENERÁCIÓ EGY SZÍVVEL

A Kőbánya-kispesti metróállomás valóságos csillogó-villogó ünnepi kavalkádba öltözött. Mintha egy hatalmas, örökkétartó ünnepséget akartak volnaszervezni számára. Persze eltekintve attól a groteszk, nonszensz valóságtól, mely leginkább az elgórált szemetes és chipsszes zacskókban, az ingyen főtt ételért kígyozó sort álló hajléktalanokban mutatkozott meg.
Angélát már csak egy hajszál választotta el az eredményesnek nvezhető érettségi vizsgahéttől, amikor is társadalmi munkát is kellett vállalnia, mert egy felsőbb vezető ezt kitalálta.
A folyamatosan lázadó kamasz lánynak ez csöppet sem tetszett. Elvégre ha valaki érettségire készül nagy gőzerővel, akkor a legkevésbé sem fogja érdekelni a kötelezően előírt társadalmi, szociális munkavállalások száma, melyek persze kötelező érvénnyel bekerülnek személyi profiladatai közé.
A piercinget viselő, extravagáns ruházatú, szöges bakancsot, és jóformán fekete ruhát viselő lány kedvetlenül, marcona arccal vágott neki kötelezően előírt kötlezettségeink.
Miközben leszállt a mtróállomáson, és a zsibongó, folyamatosan tolakodó tömeg-embereket igyekezett méltó módon kikerülni sűrű elnézését és bocsánatékérések közepette egy kis idő múltán inkább már feladta és úgy nyomakodott, tülekedett, ahogy csak tőle telt, mert utált elkésni.
Valahogy felpréselte magát a száztizennyolcas csuklós buszra, mely aztán egy valóságosan apokalitpikus gyárnegyed felé vitte, és mikor leszállt az egyik megállóban és szemügyre vette a lepusztult senkiföldjét, mintha egy Mad Max-szerű film díszletei köszöntek volna vissza a sívár, szándékosan lepusztított senkiföldje láttán.
,,A rohadt életbe! Micsoda egy sívár hely" - állapította meg magában, bár az se lett volna baj, ha jó hangosan világgá ordítja kifogásait, neheztelését, elvégre itt az isten háta mögött ugyan ki a fene hallhatná meg?! - Tovább baktatott a jócsán megrepedezett aszfaltú járdán, melyet javarészt hitvány törmelékkupacokból hordtak össze, és amire persze már jócskán ráfért volna a felújítás.
Amikor elért a szocialista építészeti stílusjegyeket ötvöző, merev, komor, piszkosfehér épületegyütteshez, mely leginkább egy börtönhöz hasonlított, és becsöngetett a kapun a kis portásfülkébn poszoló bajszus, szemüveges, nyugdíjaskorú ember pár percig értetlenül meredt a marcona vadóc kamasz lányra.
- Jó napot kislány! Segíthetek?! - érdeklődött.
- Jó napot! Ha minden igaz akkor ide osztottak be szociális munkára... - közölte kissé bizalmatlaul, mégis határozottan Angéla.
- Ó! - lepődött meg szinte azonnal a nyugdíjaskorú öregember. - Pillanat türelmét kérem kislány csak megeresztek egy telfont... - azzal már serénykedve tárcsázott is, mintha csak az élete múlott volna rajta. Alig néhány perc múltán letette a vonalas készüléket és beengedte a gombnyomással a gyanús külsejű kamasz lányt.
- Hát kislány... az a helyzet, hogy a recepción többet tudnak ezzel a munkával kapcsolatosan mondani... további szép napot! - felelte segítőkészen az öreg.
- Nagyon kösz! - válaszolta cinikusan Angéla, hiszen már most egészen biztosra vette, hogy innét, ahol most van valószínűleg napestéig nem szabadul, és hogy egész eddigi szánalmas életét kidobhatja a kukába.
Belépett a barátságtalan, és elmegyógyintézet-hangulatú váróhelységbe, ahol azonnal a recepcós pulthoz igyekzett, ahol egy szépen feldíszített, szaloncukrokkal telaggatott mini műfenyőfa posztolt a várópulton.
Egy szintén középkorúságát erősen hátrahagyó nő éppen néhány papírral vacakolt, amikor kissé megdöbbent, hogy a különös, furcsa kinézetű kamasz lány áll előtte.
– Miben segíthetek?! - kérdezte gyanakodva.
– Kezét csókolom! Az iskolám úgy tűnik ide osztott be szociláis munkára... - közölte nyugodtan, tárgyilagosan.
– Pillanat türelmet... - azzal a középkorú, házsártos nő is lázas kutatásba kezdett. Mivel Angéla megmondta a nevét a házsártos nő azonnal beütötte a számítógépbe, és kicsit még örült is, hogy kicsit kiismerheti magát a számítástechnika kezdő rejtelmeiben.
– Hát az a helyzet drága hölgyem, hogy a gépben erről semmilyen információ nem található, de ha azt állítja, hogy beosztották, akkor ez minden bizonnyal igaz lehet... - újból tetőtől-talpig tüzetesen végigmérte, majd kiállított a számára egy ideiglenes beléptetőkártyát, amíg itt van addig ezt kötelezően viselnie kell, nehogy valami gazdátlan porszem kerüljön a gördülékenyn ritkán működő államigépezetbe.
– Tessék... itt a kártyája... - nyújtotta át a pulton keresztül a kis névjegyalakú kartonált kártyát. – Ha kérik ezt kötelezően mutassa meg!
– Bocsánat... - vágott a szavába a nőnek, amit a másik ritkán torelált. – Mi lesz a feladatom?! – kérdezte.
– Hát ez jó kerdés! Azt hiszi, hogy nekem mindent tudnom kell?! Tudja kedveském, hogy mióta posztolok itt, és mióta válaszolok értelmetlen, ostoba kérdésekre?! - tört ki egyszerre a házsártos nőből az elégetlenség.
Angélát sem kelett félteni, mert erős volt az igazságérzete; legszívesebben ott helyben kiadósan leteremtette volna a kellemetlenkedő nőszemélyt, ám ehelyett megpróbált észérvekkel előhozakodni:
– Ne tessék haragudni, de én is kaptam egy feladatot, amit mármost rühellek, mégis muszáj elvégeznem, mert nemsokára érettségi vizsgát is kellene tennem. - hangja olyannyira őszintének, és határozottnak teszett, hogy a marcona nő - úgy tűnt -, máris igyekszik visszafogni temperamentumosságát, és hirtelen támadt haragját.
– Rendben van! - vett egy mély sóhajt. – Megértem Önt! Pillanat türelmet, mindjárt küldök magáért egy kollegát, aki segíteni fog... – azzal felhívott valakit telefonon mire egy hófehér ruhába öltözött, jócskán megtermett, de barátságos tagbaszakadt ember jelent meg a pultnál.
– Valami gond van Ilcsi néni?! - kérdezte aggódva.
– Semmi probléma Péter! Van itt egy ifjú hölgy – itt Angélára mutatott -, akinek valamilyen szociális munkát kell kötelezően elvégeznie az iskolája számára... ha esetleg tudnál neki segíteni...?
– Persze, semmi akadálya! - válaszolta a közel kétméteres hústorony.
– Nagyon köszönöm! - felelte, majd Angélához fordult:
– Kövesse ezt az embert, ő majd eligazítja magát! További szép napot! – búcsúzott és máris papírhalmazaiba temetkezett.
– Köszönöm a segítséget! - köszönte meg Angéla a recepciós nőnek a segítséget akineklegszívesebben kiadósan megmondta volna nem finomkodó, vaskos, provokatív véleményét de úgy döntött nem éri meg a vesződést, majd gyorsított lépésekkel máris követni kezdte a hústornyot.
– ...Megkérdezhetem, hogy miért ide jöttél? – kérdezte barátságosan a férfi.
– Nekem csak annyit mondtak, hogy a délelőtti órák környékén itt jelenjek meg...
– Á, értem...
Sietős lépésekkel végigmentek a kígyozó hosszúságú folyosói részlegen, majd bekanyarodtak a folyosó végén, ahol már ajtók,és szobák is voltak, ahol az idős, főként nyugdíjas, vagy ápolásra szoruló emberek laktak.
A tagbazakadt erős férfi folyamatosan ismertette az intézmény működésére vonatkozó legfontosabb előírásokat, szabályokat, házi rendet:
– ...És végső soron a legfontosabb, hogy ezek a beteg idős emberek számítanak rád, hiszen te azért vagy, hogy elnyerd a bizalmukat, de tilos visszaélned a befektetett bizalommal! Világos?! - fordult feléje, amint megálltak egy ajtónál. Az izomember háromszor kopogtatott, mire egy érdes, de markáns öregedő férfihang szólt ki belülről:
– Szabad!
Mindketten beléptek a szépen kidíszített szobába, ahol még egy kisebbfajta műfenyőt is sikerült beszerezni az ünnepekre való tekintettel.
– Jó reggelt kedves Miklós bácsi! Hogy érzi magát ezen a szép délelőttön? Mindjárt itt a karácsony! - üdvözölte barátságos hanggal az öregembert, aki úgy nézett ki, mintha Hemingway szakasztott hasonmása volna. Ápolt szakálla volt, és szomorkás, múltba révedő tekintete.
– Köszönöm kérdésed édes fiam! Inkább úgy fogalmaznék, hogy vagyogatok! - közölte ellentmondást nem tűrőn a megtermett szakápolóval, majd tekintete azonnal a mellette lévő különös megjelenésű lányt kezdte méricskélni. – És az ifjú hölgy kicsoda volna?! - kérdezte érdeklődve.
– Jaj,meg is feledkeztem róla! Ő itt egy nagyon tehetséges gimnazista, akit ide küldtek szociláis munkagyakorlatra. Szerintem hamar összefognak majd barátkozni!
– Nos édes fiacskám, azt kötve hiszem... - felelte az öregember bizalmatlanul, gyanakodva.
– Na Miklós bácsi! Legyen egy kis szíve, legalább karácsonykor. – kérlelte szépen hízelegve a szakápoló, majd Angélához fordult: – Itt fogsz beszélgetni egy kicsit Miklós bácsival! Ha kér valamit, akkor odaadod neki! Ha bármi baj van a folyosó végén leszek! Van kérdésed?!
– Azt hiszemminden világos… - válaszolta, majd nagyot nyelt, mint aki megemésztette a mondata valódi értelmét.
– Nagyszerű! Akkor szép napot Önöknek! – búcsúzott – legalábbis –, egyelőre a szakápoló, és ment a saját munkája után, míg Angéla és az öregember egy szobában maradtak ketten.
– Hány éves a kisasszony? – kérdezte az öreg.
– Tizennyolc leszek augusztusban hivatalosan, de valójában harmincnak érzem magamat! – jelentette ki kihúzva magát, és büszkén.
– Tudja drága az unokám is hasonlókorú, mint magácska… még csak a fáradtságot sem veszi, hogy öreg, betegeskedő nagyapját legalább egyszer egy évben meglátogassa, de nem hibáztatom, mert annak idején nekem sem igen sikeredett a lányommal a gyereknevelés… - úgy tűnt az öreg kiábrándult, szomorkás hangja, mint aki már mindent legalább százszor megbánt.
– Ezt igazán sajnálom… - Angéla most hirtelen saját nagyapjára gondolt, akit kilenc éves korában veszített el hirtelen. Ő is ugyanilyen markánshangú, nagyon jó mesélő, fantasztikus ember volt, akit alig ötvenkilenc éves korában ragadott magához a halál.
– Úgy látom ifjú hölgyem, hogy magácska már kész nő. Vannak udvarlói? Férje? Gyerekei? – Az öregember szemmel láthatóan minden részletre kiterjedően szerette volna magának jó alaposan kivallatni újdonsült ápolóját, ám Angéla sosem volt az a közlékenyfajta típus, aki már a legelső alkalommal azonnal kitárulkozik egy vadidegen embernek, most azonban gondolt egyet – talán az ünnepekre való tekintettel –, mesélni kezdte zaklatott gyerekkorát, és hánykodó kamaszéveit.
Az öregember érdeklődve, türelmesen hallgatta, néhányszor hümmögve vette tudomásul a kamaszlányt ért sérelmeket, szülei válását szerelmi csalódások emlékeit, és azt, hogy milyen iszonyatosan kemény dolog idejekorán felnőttként viselkedni, amikor mégjavában élvezni kellene a gyerekkort.
– ...Ákos annyira fantasztikus pasi volt, csak egy szemétláda faszkalap… volt pofája azt mondani, hogy Melindával csak barátok, miközben a szalagavatón bálon javában smároltak, és lehet, hogy prütyköltek is… - vallotta be keserű hanggal. Érződött, hogy vérig megsértették, és hogy mennyire csalódott szinte majdnem minden esetben az emberekben.
– Nagyon sajnálom… tudom ez egy öregember szájából, aki olyan öreg, akár az őskor kicsit furcsán hangozhat, de én is voltam fiatal… - most az öregen volt a sor, hogy kicsit meséljen fiatal férfikoráról a türelmesen érdeklődő lánynak.
– Annak idején szerelmes verseket írtam annak a hölgynek, akiről úgy gondoltam majd gyermkeink anyja lesz, és boldog családi légkört teremthetünk közösen… de sajnos a sors közbeszólt, és a választottam egy másik gazdagabb ember felesége lett, én pedig valósággal összetörtem, és mélységes önsajnálat és depressziós korszak vette kezdetét, ha nincsenek mellettem barátaim, talán túl sem élem fiatalságom virágéveit… - vallotta be, és éppen már amikor nagyon mélyen magam alatt voltam találkoztam egy intelligens és gyönyörű nővel, akivel valósággal azonnal egymásra hangolódtunk főként irodalmi, és kulturális szinten, hiszen iskolában tanított. Aztán, ahogy lenni szokott jöttek a gyerekek, és családunk lett, majd imádott feleségem hamar beteg lett, és alig három hónap múltán meghalt. – az öregember egy könnycseppet igyekezett azonnal rejtegetve elmorzsolni májfoltos, göcsörtös kezei között, hiszen a régi világban még úgy tanulta, hogy egy férfinak sosem szabad kimutatnia legbensőbb érzéseit.
– Ez nagyon szomorú… - Angéla egyre jobban érezte, hogy kezdi megkedvelni ezt a furcsa öregembert, aki nagyon is élénke emlékeztette őt szerető nagyapjára.
– A feleségem arra kért, hogy a halála után próbáljak meg új életet kezdeni, és újra boldog lenni, de én képtelen voltam erre, mert gyáva voltam, és elfutottam kicsinyes problémáim elől… aztán egyik évtized jött a másik után és kiábrándult, cinikus balek ostoba öregemberré váltam, aki megutálta az egész életét… - annyira szívhezszolóan, érzelmekre játszva beszélt, hogy Angélát valósággal azonnal meghódította, és le is nyűgözte.
– Őszintén sajnálom, ami történt… - bökte ki nagy nehezen, hiszen fogalma nem volt, hogy ilyen helyzetekbe mi is lehetett volna a kézenfekvő megoldás. – Én kilenc éves koromban borultam ki de nagyon, amikor meghalt a nagyapám, és a szüleim eldöntötték, hogy utálni fogják egymást! Rohadtul kiborultam, és hosszú évekig azt hittem, hogy a világ valósággal összeesküvést szőtt ellenem. De aztán – szerencsére –, remek barátnőkre tettem szert a gimiben, ahova jelenleg is járok, és nélkülük azt gondolom minden más lenne.
– Vannak olyan helyzetek, amikor az ember egyedül a legjobb barátaiban bízhat! – jelentette ki hangosan az öreg.
A nap hátralévő részében egymást követték az anekdotás kedvű kisebb történetmesélések, sztorizgatások sorozatai, és mire eljött az ebédidő ideje már nem két vadidegen méregette gyanakvón egymást és tett fel néhány kompromittáló, furkáló keresztkérdést a másiknak, sokkal inkább olyanok voltak, mint egy unoka, aki meglátogatta rég nem látott nagyapját. A tagbaszakadt, termetes szakápoló is visszanézett a szobába és jóleső érzéssel nézte végig, amint ,,gazdálkodj okosant” társasjátékot játszanak közösen, és az öregember arcán rendre futó, jelntőségteljes mosoly villan át.
– Úgy látom, hogy hamar megtalálták maguk között a közös hangot… - szólt közbe, amikor visszatért. – Hoztam egy kis ennivalót, és néhány szendvicset is, ha megéheztek volna. – szabadkozva máris letette az élelmet egy kis asztalra, majd Angélához fordult:
– Hát ennyi lett volna mára a feladatod! Élvezted a munkád?!
– Igen, minden percét határozottan! – lelkesedett izgalomtól kicsit máris kipirultan.
– Ez remek! Akkor a két ünnep között, és a következő évben is szeretettel várlak, és a többit majd közösen kitaláljuk! Békés ünnepeket kívánok neked!
– Nagyon köszönöm… viszont… ez igazán kedves… - Angéla hirtelen alig talált megfelelő szavakat, hogy kifejezze nagyrabecsülését ezek iránt a nagyszerű emberek iránt, akiket most megismerhetett.
Ettől kezdve Angéla már egyáltalán nem kínzó tehertételként élete át, hogy szociális munkára kötelezte iskolája. Még a két ünnep között, és azt újév hónapjaiban is rendszeresen meglátogatta újdonsült idős ismerősét, és valósággal alig várta, hogy egy tartalmasan jót beszélgethessen a furcsa öregemberrel, akivel jó barátok lettek. Később Angéla büszkén mutatta érettségi bizonyítványát az idős férfinek, majd kitörő ujjongó örömmel közölte, hogy felvették az egyetemre, ahol művelődésszervező, forgatókönyvírás mellett irodalmat és főként humán tantárgyakat is hallgatott. Az öreg nem győzte hallgatni, és ő is büszke volt tiszteletbeni fogadott ,,unokája” érdemeire.