AZ ÖNFELFEDEZÉS ÚTJA

Jóformán már alig emlékezett arra, amikor először mondták azt neki, hogy nyugdíjba mehet több mint negyvenhárom és fél éves szolgálati idő letelte után. Ebben természetesen nem számították bele azt a zsebből-zsebbe kapott, ún. feketén megszerzett, főként alkalmi munkákat, mellyel önkéntelenül is arra törekedett szorgalmas, dolgos kisemberként, hogy szerény jövedelmét kicsit kiegészítse. Elvégre nagyon is jól jön, és rendkívül hasznos, ha az ember legalább három, négy lépéssel előrébb gondolkodik, akár a sakkjátékban, így – mondhatni elviekben –, nem éri váratlan meglepetés.
Éppen javában egy egérlyukszerű, üvegfallal ellátott, aprócska kis irodában rendezgette kényelmesnek aligha nevezhető, irodai forgószékén egyensúlyozva a hivatalos dokumentumokat, és igyekezett megfejteni a csúcskategóriás asztali számítógépének egyedi, digitális kódnyelvezetét, amikor is az egyik nálánál legalább negyven évvel fiatalabb, energikusabb, tettre készebb férfi kolléga behajolt az üvegfalon túlra, és szólt neki:
- Te Kornél! Az van, hogy a főnök hívat valami miatt, és ha volna pár perced, akkor mindenképp néz be hozzá, még a délelőtt folyamán! Persze csak, ha nem vagy túlzottan elfoglalt! Egyébként rendesen végzed a munkád! Egész biztos, hogy csinos kis előléptetés vár majd rád! – azzal fogta magát a tejfelesszájú, fiatal kolléga, és tovább battyogott, méghozzá olyan huszáregyenes arroganciával, mintha egy kanos kiskakas lenne, aki azért mindig megválogatja, hogy éppen kinek a szemétdombját túrja fel használható eleség után.
Így történt, hogy Kornél egy forgalmas, állandóan telefon csörgéses és kissé stresszelős szerdai délelőttön, valamivel tizenegy óra tájban megigazította nyakkendőjét, felvette zakóját – elvégre mégiscsak a főnök hívatta személyesen –, és hát ugyebár az ilyesmit nem igazán lehet félvállról venni, megjelent a főnök irodájánál, ami előtt egy csinos, és szexis, kanárihangú, szőke titkárnő éppen tetszetős, frissen lakozott körmeit cicomázta.
- Kezét csókolom drága Hajnika! Óvatosan érdeklődnék, hogy a főnök Úr bent van-e, mert nemrég értesültem róla, hogy hívat engem! – jegyezte meg kissé szégyenlősen, mint aki máris hibát vétett.
- Pillanat türelmét kérem Kornél bácsi! – vágta rá a szexis titkárnő, de olyan tevelassúsággal mozgott, mint akinek már a szájában is megalszik a tej. Nem kapkodott el semmit, elvégre ő még mindig munkaidőben van kora este hat óráig. Éppen elég baja van neki így is.
Néhány pillanat múltán visszaszóltak telefonon, hogy Kornél befáradhat a főnök úr irodájába.
– Igen… rendben… máris küldöm… – rakta le a titkárnő a telefont. – Most tessék bemenni! Ne tessék félni, nem lesz semmi baj! – igyekezett vigasztalni az öreget, mert valamilyen hetedik női megérzés arra késztette, hogy valami baj fog történni, és ilyenkor a legjobb, ha az ingatag lábakon álló önbizalom is mindenképp megerősítést kap.
Az öreg óvatosan, tétova léptekkel kopogtatott háromszor a nagy méretű ajtón, majd benyitott.
Hatalmas irodahelyiség volt. Legalább nyolcvan négyzetméter, ha nem több. A szoba központi részét a termetes, mahagóni színű íróasztal, a hatalmas bőr karosszék, és egy pálmafaszerű fikusz uralta, melyet – úgy tűik –, szándékosan a fal mellé állítottak. A panorámaablakok már így a délelőtti órák környékén valósággal csak úgy ontották magukból az éltető napsugarakat.
Húszas évei végén járó, karizmatikus arcú, sportos fiatalember állt a panorámaablakok előtt. Úgy tűnt kifelé bámul, és a hangyabolyként duruzsoló főváros vérkeringését figyeli. Amikor az öreg belépett mintha hirtelen megrázkódott volna egy pillanatra, majd szembefordult vele, hogy azonnal támadásra készen szemkontaktus meglegyen. Mint vadász a zsákmányát úgy szemlélte farkas-szemezve nyugdíjba készülő, megbízható alkalmazottját, akivel úgy tűnt most találkozik először.
- Üdvözlöm... Kornél... - nyújtott kezet. - Hajdú Ákos vagyok! - mutatkozott be, és megvárta míg az öreg megemészti a hallott információkat. - Akkor talán... üljünk le és beszéljük meg a továbbiakat... - invitálta a toporgó, még mindig egy helyben veszteglő férfit, hogy foglaljon helyet.
– Megkínálhatom esetleg valamivel...? Kávé, tea, üdítő, egy kis whiskey, vagy konyak? – kérdezte mosollyal szája szélén, mint akinek máris bratyizni, vagy barátkozni támadt kedve.
– Köszönöm Igazgató Úr, de nem kérem semmit... – szabadkozott Kornél.
A fiatal férfi azonnal leütött pár billentyűt a kis mini laptopja klaviatúráján, mire azonnal megjelent alkalmazottja személyi, fényképes portfóliója a gép képernyőjén.
– Nos... amint látom, Ön már több mint negyvennégy évet dolgozott különböző helyeken, és ahogy azt magam is tapasztaltam nem akadt olyan hely, ahol nem állta volna meg a helyét. – böngészte végig nagyon aprólékosan, figyelmesen alkalmazottja digitális dossziéját a fiatalember.
Az öreg gyanakodva bólintott, és magában megpróbálta kitalálni, hogy mit is akarhat igazából ez a még nagyon zöldfülűnek látszó férfi.
– Mivel kedves Kornél maga betöltötte a nyugdíjkorhatárt és egyéb munkákat is bőven túlteljesített úgy döntöttünk a vezetőséggel, hogy megköszönjük eddigi kiváló erőfeszítéseit, és a cégcsoport nevében tett egyéb jellegű szolgálatait, és felszabadítjuk a munkavégzés járma alól... – A fiatal férfi szándékosan a,,felszabadítás" szót használta, ami egyrészt nagyon is furcsán, mondhatni különösen hangzott az ő szájából, másrészt volt valami baljóslatú előszele, ami további töprengésekre kényszerítette az öregembert.
- De ne aggódjék semmi miatt kedves kolléga! Megkapja a végkielégítést, és természetesen részletes fizetett szabadságot is kap. Bár, ha jól látom Ön mostanság nem nagyon ment szabadságra az elmúlt pár évtizedben! - megjegyzése kissé flegmán, lekezelőnek hatott. Az öreg nem tudta eldönteni, hogy rá vonatkozik-e, vagy csak a mondat lógott a levegőben.
- Hát... Köszönöm szépen Igazgató Úr, és elnézést kérek, ha bárminemű gondot, vagy hibát okoztam volna... - már félszeg megint szabadkozások, kisiskolás bocsánatkérések szövevényes hálóiba gabalyodott bele, holott már egy meglett, komoly aggastyán férfiember volt, akinek nem lenne szüksége rá, hogy kicsinyes, megalázó mentségeket keressen önmagára nézve. A fiatal férfi most tetőtől-talpig tüzetesen megnézte magának az öreget:
– Ha van néhány perce, akkor szívesen meghallgatnám a történetét! – kényelmesen hátradőlt eredeti bőr székében, és kicsit fensőbbségesen kezdte figyelni alkalmazottját.
- Hát... hol is kezdjem?! - kérdezte hangosan inkább saját magától, semmint a fiatal főnökétől, majd belekezdett szövevényes, nehézkes életébe. Elmesélte, hogy jóformán már kilenc éves kora óta munkára volt fogva, és hogy markot szedett, krumplit kapált, cséplő és kombájn gépek közt telt kora gyermekkora, majd megismerkedett gyönyörű feleségével a fővárosban, aki alig négy éve veszített el, mert rákos lett, és bár szerettek volna gyerekeket erre sajnos sosem nyílt megfelelő alkalom. A fiatal főnök türelmesen, mély alázattal hallgatta az idős ember életbeszámolóját, és nagyon érdekes, és különleges személyiségnek gondolta, amikor huszonöt perc múltán végzett élete történtével.
- Hú! Ez azért nem semmi kedves kolléga! - konstatálta ujjaival a levegőben csettintve párat. - Nagyon sajnálom, hogy a felesége... - itt elharapta a szót, hiszen nem volt hozzászokva, hogy haláleseteket közöljön másokkal.
– Igen... én is... – az öregember visszafogta magát, mégis úgy tűnt zöldes barnás szemeit vizes fátyol lepi el.
- Nos hát... akkor... sajnálom, hogy most búcsút kell mondanunk egymásnak, de... majd értesítjük a további szükséges munkafolyamatokról. A nyugdíját természetesen automatikusan folyósítani fogjuk. Még egyszer nagy élmény volt kedves kolléga a magával való közös munkavégzés! - felállt, mintha legalább is bolha csípte volna meg, begombolta méregdrága, márkás öltönyét, mely egy kisebbfajta vagyonba kerülhetett, majd jó erősen megrázta kézfogás gyanánt az öregember vaskos, kissé göcsörtös, májfoltos kezét.
- Akkor a további minden jókat, és viszlát... - búcsúzott tőle, és ki is kísérte felbecsülhetetlennek, pótolhatatlannak mondott alkalmazottját az ajtaján kívülre. Az öregember ebben a pillanatban mintha maga is megérezhette volna, hogy ennyit érték felbecsülhetetlennek hitt, értékes, ám azért mégiscsak pótolható munkavégzése.
Fiatalabb kollégai többsége valóságos tapsviharban részesítette, amikor kiürítette mindig tiszta, makulátlanul precíz íróasztalát, és néhány kartondobozba igyekezett belepakolni tárgyait, személyes holmijait. Felesége bekeretezett fényképe, mintha egész végig figyelte volna cselekedetét, mint egyfajta szokásosan bejáratott szertartást, vagy rituálét, amit csupán az egymáshoz igazán közelállók érthetnek meg.
- Nagyon hiányozni fog nekünk Kornél bácsi! – néhány csinos, fiatalabb hölgyemény valósággal azonnal babusgatni, vigasztalni, ölelgetni kezdte, mert nagyapjukat vélték felismerni benne, míg a férfi kollégák többsége csupán csak megszorította jelképesen a kezét. Amikor mindennel készen volt, még egy utolsó pillantást vetett a nagy irodahelyiség egészére, ahol annyi évtizedek nehézkesen, ám annál eredményesebben sikeresen teljesített, majd kissé színpadias pózként meghajolt kiürített íróasztala, és a gipszkarton fal felé, mintha ezzel is némán jelezni kívánta volna, hogy egy igen-igen fontos, és meghatározó fejezet zárult le az életében.
Egyik éppen beugrott kollégája felajánlotta, hogy szívesen hazafuvarozza, és miután nem fogadott el nemleges választ így Kornél kicsit bizalmatlanul bólintott és belement az alkuba.
- Ez a beszéd pajtás! Így sokkal könnyebb lesz majd, meglásd! – biztatta középkorú kollégája, akinek még így is legalább húsz-huszonöt éve volt a nyugdíjkorhatárig.
Amint hazafelé mentek autóval az öregember igyekezett részletesen végig gondolni, hogy vajon miként tudná folytatni életét? Mik legyen azok a főbb célkitűzések, eltervezett célok, és vágyak, melyeket így élete alkonyán még megvalósíthatónak gondolt magával szemben, elvégre nem maradt hozzátartozója.
- ...És mondd csak pajtás?! Hogy tervezed a nyugdíjas éveidet? – kérdezett rá nyíltan az egyik piros lámpás kereszteződésben kollégája a vezetőülésből.
- Hát látod ez nagyon jó kérdés! Sajnos egyelőre még át kell néhány dolgot gondolnom. Talán elutazom egy messzi vidékre. Még sosem jártam külföldön… esetleg… talán… - mintha elsősorban saját magának szánta volna ezt a néhány jelképes mondatot, semmint kollégájának, aki ezt teljes mértékben megértette, és tiszteletben is tartotta. Elvégre Kornél mégiscsak legendás volt legalábbis a maga nemében.
- Hát sok szerencsét kívánok pajtás, és ha bármiben tudok csak megeresztel egy hívást, és már ott is vagyok, ha segítségre van szükséged! – állította le a motort a takaros kis kertvárosi utca szélén, ahol egy kisebbfajta családias ház árválkodott szinte magára hagyatottan, mindentől távol.
- Nagyon köszönöm a segítséget! – vette ki a hátsó ülésről kartondobozba tett holmijait az öreg, majd becsukta az anyósülés ajtaját, kezet rázott kollégájával, és még integetett is neki, amint kollégája nagy gázzal kihajtott a hangulatos kis utcából.
Hogy igazából mire is gondolhatott Kornél, amikor azt állította, hogy nagy külföldi utazásra készülődik, és szeretne-e egyáltalán világot látni azt egyelőre még magának sem tudta elmagyarázni. Ami biztos, hogy néhány napot valahol muszáj volt eltöltenie, hogy kicsit kedvére kiszakadhasson a már megállapodott komfortzónájából, és megpróbálja átértékelni eddig mindig összerendezett életét. A ,,hogyan tovább?” kérdésköre köré csoportosította minden lehetséges gondolatát. Arra gondolt, hogy valami szép helyen talán újra megtalálhatja mostanság kissé nyughatatlan, és mindenképp zaklatott lelki békéjét, és ahol a feltöltődés mellett talán még új dolgokat is sikerül kipróbálnia. Talán megírja regényes önéletrajzát, már csak egy megfelelően, nem túl drágán dolgozó kiadót, vagy nyomdát kellene majd hozzá felkutatnia. Ki tudja?!
Lázas, kamaszos izgatottsággal kezdett csomagolásba. Elővette és leporolta két vaskos, gurulós, fekete színű utazóbőröndjét, és minden szükséges holmiját bepakolta. Régi Kodak-típusú nyolcvanas évekbeli őskövület fényképezőgépét is eltette biztos, ami biztos alapon, bár már jó ideje azon is gondolkozott, hogy megpróbál haladni a digitális technikai civilizáció áldásaival, és vesz majd magának egy fényképezőgépet, de valahogy mindig, ha vásárlásra került a sor, ezt nem győzte halogatni. Mint aki szabályosan berezelt attól, ha valami új dolgot kell megtanulnia ennyi idős korában.
,,Sosem szabadna félni, vagy meghátrálni a kihívásoktól, vagy a változásoktól!” – emlékezett felesége dallamos csengésű hangjára, mely egyszerre vigasztalta meg, és mindig önbizalmat, és sziklaszilárd bátorságot nyújtott neki amikor csak szüksége volt rá. Kicsit most már sajnálni kezdte, hogy annak idején nem született gyerekük, és később amikor felesége már súlyosan betegeskedni kezdett megpróbálta megígérni neki betegágyánál, könnyek között, hogy megpróbál továbblépni, és boldogulni, de az volt a keserű, szomorú igazság, hogy valahányszor csak kinyitotta nézegetni a nagy fotóalbumot, amibe legalább négyszáz megsárgult, fő kikezdte fénykép lapult egyre jobban beleszeretett újra és újra felesége angyali nőiességébe, és egész lényébe, és ezt a szerelmet nem akarta semmi pénzen elengedni, vagy eltaszítani magától, még ha a világ feje tetejére állt is, vagy – adott esetben –, új életet szeretett volna kezdeni.
Bár fogalma sem volt hol is vehetne repülőjegyet magának kért egy taxit, mely percre pontosan takaros háza előtt megjelent. A taxis is hasonló korban járhatott mint ő, és talán nyugdíj kiegészítést gyanánt választotta magának ezt a kis mellékes hivatást. Közösen betették a két vaskos, gurulós bőröndöt a csomagtartóba, majd a taxis azonnal konkrétan rákérdezett:
- Hová parancsolja kedves Uram?!
- Hát… Ön merre menne, ha lehetősége adódna?! – kérdezett vissza, és ez jócskán meglepte a taxist. Az utasai többsége ugyanis eddig még sosem kérdezett vissza, vagy legalábbis nem volt jellemző.
- Hú… hát nézze kedves Uram… számos olyan hely van, ahol az ember kiegyensúlyozottnak, és boldognak érezheti magát. Miért nem látogatja meg a családtagjait, vagy rég nem látott unokáit például?! – adott tanácsot.
- Sajnos az a helyzet, hogy nem született gyerekünk, és a feleségem négy éve rákban elhunyt… - jobb az igaz, őszinte szó bizonyos szituációkban. – gondolhatta. A taxist azonnal bűntudat szállta meg:
- Jaj, tisztelt Uram! Bocsásson meg, ekkora barmot mint én! Fogadja őszinte részvétemet… - kért elnézését.
- Nem történt semmi! – majd néhány perc múlva. – Ön hova utazna, ha megtehetné? – érdeklődött kíváncsian.
- Hát… biztos valami kellemes, nyugodt helyre… esetleg tengerpart, vagy erdő, hegyek… - töprengett hangosan. – Akkor most hova menjünk kedves Uram, mert javában ketyeg a taxaméter, és az Ön pénze bánja!
- Vigyen kérem a Liszt Ferenc reptérre! – kérte.
- Óhaja parancs kedves Uram! – kicsit csikorgó kerekekkel indult neki a taxi a reptérre vezető gyorsforgalmi úton. Alig tizenöt perc múltán már a forgalmas, és nyüzsgő reptéren voltak, ahol milliószám autó, és taxis tülekedett, dudált egymásra. Úgy tűnt mindenki a legmegfelelőbb pozíciót akarja kiharcolna saját maga részére.
- Itt is volnánk kedves Uram! Ötezer ötszáz forintot kérek szépen!
Az öregember elővette komótosan pénztárcáját és pontos összeget adott. A taxis kicsit húzta a száját, mert számított volna néminemű kisebbfajta borravalóra, de miután utasából áradt valami földöntúli, kivételes jellemvonás inkább úgy döntött, hogy nem mérgelődik. Kezet ráztak, majd a taxis máris új kuncsaftok után kezdett kutatni, miközben elhajtott.
Kornél gombóccal torkában lépett be az üvegezett terminálba, ahol ameddig csak a szem ellátott kígyózó sorok álltak. Ahhoz képest, hogy hétköznap volt az elfoglalt emberek többsége – úgy tűnik –, minden időben rohant valahova.
Kornél gondolt egyet és odament az egyik kevésbé megterhelt információs pulthoz, ahol két fiatalos, és egzotikus stílusú szupermodell hölgyemény adott tájékoztatást, és most valamin nevetgélt.
- Jó napot kívánok Hölgyeim! – köszönt mindkettejüknek. – Elnézést kérek… talán tudnának segíteni…
- Üdvözöljük kedves Uram! – köszöntek mindketten. – Miben segíthetünk?! – kérdezték egyszerre.
- Érdeklődnék, hogy hol lehet igazán kipihenni az élet fáradalmait, és feltölteni a lélek kimerült elemeit? – kérdezte. Kérdése furcsának hatott, és a két ifjú hölgyet ez bizony jócskán meglepte. Elvégre reptérre az emberek többsége – legalábbis –, konkrét céllal érkezik.
- Ö… ne haragudjon kedves Uram, de nem igazán értjük az Ön kérdését! Hová szeretne utazni?! – kérdezgették.
- Éppen ezen töröm a fejemet! Önök mit ajánlanának?! – nézett egyikről a másikra.
- Hú! Hát a választék széles körű kedves Uram! Attól függ, hogy hol érezné jobban, boldogabban magát? Esetleg tengerpart, vagy erdők, hegyek? – kérdezte most az egyik, aki a pult mögött foglalt helyet.
- Bocsássanak meg, hogy feltartom Önöket munkájukban, de azért érdeklődök, mert eddig sajnos nem voltam külföldön, és hát… szóval… nemrég lettem nyugdíjas, és arra gondoltam, hogy… - szavait nem fejezhette be, mert az egyik barátságtalan biztonsági őr gorilla azonnal mellette termett, és kérdőre vonta:
- Jó napot kívánok Tisztelt Uram! Mit keres itt?! Amint látja a sor haladna, ha maga nem akadályozná a forgalmat! – jelentette ki kissé mérgesen, és bikaerős kezével máris megvillogtatta előbb a gumibotját, majd szolgálati pisztolyát.
- Elnézést kérek, ha bármi gondot okoztam volna… - felelte halk, remegő hanggal, majd kiállt a sorból, mely idő közben megduzzadni látszott mögötte, és inkább úgy döntött, hogy egyelőre helyet foglal a váróban.
A két csinos, egzotikus hölgyeményt mindenesetre jócskán elgondolkoztathatta viselkedése, mert nemsokára ebédszünet volt, és aki a pult mögött ült megkérte az egyik kolléganőjét, hogy átmenetileg váltsa fel, amíg elfogyasztja jobbára zöldségekből, salátából álló ebédjét. Az illető fiatal hölgy most kilépett a pult mögül, és egyenesen az öregember melletti székre telepedett le.
- Üdvözlöm kedves Uram újfent! – szólította meg újra.
- Tessék parancsolni! Talán valami baj van?! – kérdezte.
- Ne nyugtalankodjék kedves Uram! Nem történt semmi! Úgy érzem bocsánatkéréssel tartozom biztonsági őr kollégám viselkedése miatt, aki sokszor önkéntelenül is félreismeri az emberek szándékait.
- Ö… nem történt semmi… - hárított.
- Ha nem bánja, hogy kicsit beszélgetünk nyugodtan elmesélheti nekem, hogy mi történt Önnel, és hogy miért döntött az utazás mellett?! – ajánlotta fel közvetlenül, és kedvesen, és Kornél kicsit úgy érezhette, ha születhetett volna gyereke talán éppen ilyen lehetett volna, mint a fiatal, felnőtt, kiegyensúlyozott nő.