ORBÁNNÉ SZORGALMAS ÉLETE, AVAGY A SZÍNLELÉS MŰVÉSZETE

Orbánné álmában rendszerint a halállal, az elmúlással álmodott. Legutóbb megint iszákos, alkoholista férje tűnt fel lelki szemei előtt, aki – rendszerint –, mindig is akart tőle valamit. Előbb csak kedvesen, majd egyre hangosabban, végül aztán ordítva kérte némi égetett szeszt, pálinkát, konyakot, vagy bort, mely az ő kertükben hosszú fürtökben termett. Végül aztán az öregasszony – önmagát meg nem hazudtolva –, elővette a közepes magasságú konyhaszekrényből a sodrófát és azzal akkorát ütött szegény szerencsétlen férje kísérténk feje búbjára, hogy a rémisztő szellemalak egyszerre váratlanul csak úgy fogta magát, és eltűnt. Az öregasszony csatakosan átverejtékezett párnákon tért magához éjjel komor sötétben. A kutyák álmát is megzavarhatta valamit, mert hangos, már-már elviselhetetlen rikácsoló ugatásokkal igyekeztek tudtul adni minden lakónak, hogy a sárgaszínű hold feljött, vagy épp – meglehet –, hogy néhány nemkívánatos tolvaj, betörő ólálkodik azoknál a házaknál előszeretettel, melyekben nincsen világosság, következésképpen totálisan lakatlanok, vagy elhagyatottak.
Az öregasszony ha egyszer már felriadt, akkor csupán csak nagyon kevésszer, kivételes alkalmakor feküdt vissza a zsongító, éber álom közé. Most úgy döntött inkább aprócska teamécsest gyújt a konyhában, mely közvetlenül a fürdőszoba és a spájz mellett kapott helyet, és főz magának egy kisebb bödön mézes-ciromos teát, úgy is állandóan arra panaszkodott az utóbbi időben, hogy végtagjai mintha ólomból, vagy betonból volnának, mindig lehúzták egyre cinikusabb életkedvét, és az élethez való közvetett viszonyát.
S ha már felkelt megnézte, hogy az évek során termetes, böhöm nagy négylábú jószággá felhízlalt kutyája is miként van a kinti udvaron a kutyaházban? Talán visz neki a tegnap megmaradt szikkad csurgatott tojásleves, vagy babfőzelék maradékából, mert az egyre drágább kutyaeledelt kisnyugdíjas lévén egyre kevésbé engedhette meg magának.
Sokszor végig gondolta különösen, kacifántosan, és nagyon is furcsán alakult életét. Pedig amikor tizenkilenc éves volt még egy valódi ügyvéd és orvos is udvarolt neki, aztán – mint később megtudta – nyugatra emigrált, és azóta mindig küld ezt-azt. Néhány képeslap, és színes családi fotó, és egy gondosan összeválogatott élelmiszercsomag jelezte áprilisi születésnapján, hogy azért még nemteljesen feledkeztek el róla néhai, még életben lévő romantikus udvarlói.
Vajon ha kicsit jobban be tudta volna osztani a pénzt, akkor a papa is életben volna?! – töprengett hangosan, magában motyogva mondva ki a drága szavakat. Vagy talán hagynia kellett volna a francba az egészet, és a két közös gyerkőccel új életet kezdeni valahol másutt, ahol még nem ismerhetik nagyon dolgos, ám mégiscsak alkoholista férjét, aki ha már egyszer, aztán később többször is felöntött a drága garatra, aki kelekótya módján az összes maradék pénzt elkótyavetélte mindenféle kidobni való haszontalanságra.
Aztán amikor kisebbik fiát jó néhányszor felakasztotta az udvaron terebélyeskedő, sudár diófa legfelső ágára, de úgy, hogy a szerencsétlen, akkor még alig öt-hat éves kisfiúcska úgy jajveszékelt, hogy a szomszédok apraja-nagyja mind összesereglett mire az öregasszony hazajött, és akkor persze megint muszáj volt elővennie a sodrófát, hogy férjét kicsit jobb irányba ösztönözze, ha nem megy szép szóval, akkor értelemszerűen kisebb fizikális erőfölénnyel noszogatva.
- Most mit pattogsz itt nekem mama?! – kérdezte férje holt részegen. – A gyerekkel nincsen semmi gond! Még jól érzi magát! – azzal a részegeskedő családfő párszor felnézett a diófa tetejére, ahová kisebbik gyerekét akasztotta, ám most úgy tűnik nem volt sehol. Ezen kissé megrökönyödött, majd meg is sértődött. – Hol a csodába lehet az a kölök?! – kérdezgette elsősorban saját magát.
- Majd én adok neked! Nesze! – az öregasszony teljes erőből akkorát ütött férje kemény kobakjára, hogy a részeg férfi pár percig csillagokat látott maga körül, és azt hihette egyenesen a mennyországba tévedt. – Hát nem szégyelled magad, hogy a legkisebb gyereket föllógatod a fára?! Hát milyen egy ganaj ember vagy te, mi?! – az asszony ott helyben úgy lehordta férjét, hogy a férfi később, amikor már a józanodás göröngyös, másnapos útját kezdte taposni nemgyőzött égre-földre esedezni, meg bocsánatot kérni feleségétől, hogy hát az igazán nem úgy volt, ahogy azt gondolja, csak neki gyengék az idegei a rengeteg sok munkától, és ezért, amikor a munkaideje letelt szüksége volt egy kis magányra és pihenésre.
- Majd adok én neked pihenést! Nézze meg az ember azt a kutya istenfádat! – azzal megint egy kiadósat, és nagyot sújtott a férfi fejére. Aztán ahogy az lenni szokott az asszony bement a gyerekeknek ebédet, meg vacsorát készíteni, és így telt el egy átlagos hétköznap.
Vagy talán nem ártott volna megtanulni az alkalmazkodás ősi fortélyát, ahogy anyja mindig tanácsolta neki, amikor férjhez ment?! De hát anyja sem tudhat mindent, nem igaz?! Aki megadja önmagát a tanácstalanságnak, az egyúttal kicsit önmagával szemben is tartós, visszavonhatatlan árulást követ el, amit jóvá tenni nehezen lehet. Váratlanul iszonyatos haragra lobbant, mert – annak idején –, bátya kapta meg azt a takaros családi házat nagy kerttel, és némi kézpénzzel karöltve, melyet eredetileg úgy volt, hogy a dédnagymama neki szán, aztán mivel a bátya mindig is kicsit törtetőbb, gonoszabb volt, akárcsak a rámenős rokonság nagy része nem lehetett csodálkozni azon, hogy az asszonyt gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra teljesen kisemmizték a nagymamai örökségből, melyet a törvény szerint azért nem ártott volna normálisan, és emberségesen szétosztani.
Aztán ahogyan jött egyik terv, vagy megvalósításra szánt cél, és elképzelés ugyanúgy röpke, tiszavirágéletű pillanatok múltán tova is szállt. Aztán ahogy az évek jöttek, mentek a két kisfiúból is felnőtt ember lett, és az idősebbik felnőtt férfi már szándékosan szégyellte főként részegeskedő apját, és csak ritkán ment haza, ha már úgy érezte muszáj megtudnia, hogy szülei nem fojtották-e meg egymást egy kanál vízben.
Ha bármire szükségük volt azt rendszerint az idősebbik felnőtt fiú intézte el számukra. Legyen szó színes tévéről, rádióról, mosógépről, és a háztartáshoz szinte elengedhetetlen készülékekről, műszaki cikkekről. Igen ám, de mivel az elektronikai dolgok egyébként is hamar tönkre mennek, nem lehet csodálkozni azon, hogy az öregasszony – mivel nem sok mindenhez értett –, józan paraszti eszével inkább a lavórban mosást, és a mángorló használatát preferálta.
- Jaj anyuka! Az Isten áldja már meg! Miért nem használta a mosógépet?! Direkt magának lett véve! – bosszankodott a menye, hiszen jószerivel általában ők fizettek férjével mindent.
- Édes lyányom, nem nekem való ám az! Nem tudom én aztat kezelni! – állapította meg mentegetőzve az asszony.
S bárhogy is magyarázták el a lehető legváltozatosabb, legegyszerűbb formában az adott gépek használatát, működési elveit az öregasszony sokszor ténylegesen úgy viselkedett, mintha már csak azért se akart volna engedelmeskedni szerettei akaratának.
Később aztán meghalt az alkoholista papa. A kisebbik unokának azt mondták, hogy a papa nagyon sokat betegeskedett, és aztán szép csendben elaludt. Nem lehet tudni pontosan, hogy vajon sokat szenvedett-e, vagy csupán ő is úgy volt vele, hogy jobb neki a túlvilágon, semmint hogy egész napján mást se csináljon, csak részegesen lopja a napot.
A nagyobb felnőtt férfi sírva fakadt apja temetésén. Ritkán lehetett ilyesmit látni, hiszen egy-egy családban még mindig tartotta magát a mondás, miszerint: a férfi jobban teszi, ha elfojtja bánatát, és szomorúságát, tehát nem mutatja ki bármennyire is akarja érzelmeit, önmarcangoló, belső lelki gyötrelmeit. A kisfiú keservesen sírva fakadt, amikor megmutatták neki a szándékosan már lezárt tölgyfakoporsót, és még mindig nehezen hitte el, hogy alig ismert, különös nagyapja fölment az angyalok közé, mert állítólag szükség volt rá odafönt.
Ahogy az évek továbbra is teltek özv. Orbánné családi háza leginkább egy romhalmaz putrira lett hasonlítható. Szabályosan úgy festett a homokos agyagtéglákból összetákolt, takaros, virágos házacska, mintha a legelső komolyabb szélvihar, vagy természeti katasztrófa azonnal, egy csapásra összedöntené. A nagyobbik felnőtt férfi képtelen volt tovább elviselni, hogy anyját szájukra veszik a kíváncsiskodó, pletykaéhes szomszédok, épp ezért festéket vásárolt és egy verőfényes nyári napon megjavította a kinti kerítést és le is festette, mert már siralom volt csak ránézni is. A ház teljes renoválására is ráköltöttek tetemesen horribilis összegeket, mondván, amit egyszer meg kell csinálni, azt meg kell csinálni. Persze az öregasszonynak erre csupán csak egy válasza érkezett: - Jaj kedveskéim! Miért költöttétek drága pénzt ilyesmire?! Még bőven kibírta volna legalább húsz évig akkor meg már minek vesződni?!
A felnőtt fia erre rendszerint füstölögve úgy méregbe gurult, hogy legszívesebben jócskán oda mondogatott volna öreganyának néhány nem túl kedves szót, ehelyett inkább már az ötödik cigarettájára gyújtott rá, és mérgében inkább levágta a gazos füvet az udvaron, és megnyeste a sövénybokrokat.
A kertesházas utcában – ahol szinte mindenki ismerhette -, az öregasszonyt, akár a rossz pénzt előbb-utóbb sorrendben kezdtek kihalni a régen született emberek. Az öregasszonynak napi rutinszerű elfoglaltságává lett, hogy temetésekre, búcsúztatókra járjon, és ilyen gyászoló alkalmakor rendszerint mintha kicsit mindig elemében érezhette volna magát, hogy ezzel is kifejezhesse megértő támogatását és részvétét az elhunytnak, és annak családjának, holott voltak olyan emberek, akiket még csak nem is ismert, és életében egyszer sem találkozott velük. Hát persze, hogy ez újabb és újabb családi perpatvart szült családtagjai között, hiszen ilyen esetekben az öregasszony előszeretettel szerette eljátszani a bőkezű mecénás támogatót, mint valami Csekovicsné, akinek a bőre alatt is pénz van, és miután a pénzzel sosem tudhatott igazán bánni, ezért kevéske nyugdíja is záros határidőn belül gyakorlatilag odalett, így szinte unos-untalan ki volt szolgáltatva az emberek, és rokonai jóindulatának. Kisebbik felnőtt fiú – mivel ők a közelében laktak –, majdnem minden héten meglátogatta és bevásárolt neki persze tetemes összegekért, azt állítva, hogy méregdrágák lettek az alapvető élelmiszerek.
- Dezsőke drága! Ha ráérsz megmetszhetnéd a szőlőt is! – kérte az öregasszony.
- Jaj anyukám! Te is tudod, hogy most a gyerekekért kell rohannom az óvodába. – vágta rá ellentmondást nem tűrve felnőtt fia, azzal bevágta magát az autóba és már ment is valamerre csakhogy ne kelljen még egy bő fél órácskát szegény anyjával együtt lennie.
Orbánné nem igazán ismerte ki magát a XXI. századi modern, változó világban. Éppen a piacra sietett egyik nap, amikor egy nálánál idősebb öregasszony szólította meg, hogy nem-e kísérné át őt a zebrán, hiszen már alig lát így is félig vak szemére, mire Orbánné közvetlen segítőkészséggel azonnal karon fogta a másik asszonyt, és kísérgetni kezdte. Közben azonban észre se vette, hogy nyakláncát egy szemfüles tolvaj – kiről aztán később kiderült, hogy a másik öreg nőnek lehetett a bűnsegédje –, úgy lecsatolta és ellopta tőle észrevétlen, hogy mire a másik asszonnyal átértek a zebrán a tetszetős aranyékszernek, mint megbecsült, értékes holminak egyszerűen lába kelt. Orbánné pedig nem győzött siránkozni családtagjainak a telefonba, hogy őt ennyire egyszerű, számító eszközökkel egyszerűn kirabolták. A családtagoknak is egyöntetű válaszuk volt erre az esetre: Máskor nem kell felékszereznie magát, ha egyáltalán elindul bárhova is.
Mivel pénze sosem volt, és mivel mindig szomszédaira támaszkodott Orbánné valósággal hamar hozzászokott, hogy ,,szívességet szívességért” alapon kérjen segítséget mikor mire volt szüksége rendes, gondoskodó szomszédaitól. Legutóbb is, mikor a szőlőtőkéket kellett volna rendesen megmetszni a szokásos forgatókönyvet alkalmazta; előbb felhívta telefonon fiatalabbik fiát, aki persze mindent ellenzett és esze ágában sem volt segíteni, majd végül – szokásához híven –, a szomszéd utcácskában lakó idősebb házaspár közül hívta be magához a rendes öregembert, hogy végezze már el bizonyos dolgok fejében a ház körüli kerti munkák nagy részét. Így mentek a dolgok egy darabig, míg nem a szomszédban élő kissé félkegyelmű, és ütődött, szintén részeges emberhez be nem költözött néhány kétesértékű, marcona bűnőző-töltelék, akikkel az ember nem szívesen akadt össze egy holdvilágos éjszakán, pláne soha ebben az életben nem kért volna tőlük segítséget.
- Hát jó napot, jónapot kedves Károly! – köszönt a félkegyelmű embernek, aki egyrészt a folyamatos italozástól, másrészt csecsemőkori fejre esésétől vált állítólag ütődötté, és nem százassá.
- Csókolom Orbán néni! Mit segíthetek? – kérdezte kedvesen, segítőkészen.
- Karcsika drágám! Le kellene vágnia a barack és a cseresznyefáim ágait, meg meg kellene javítania a kinti kaput is! Van sóder, meg cement, de én már vénasszony vagyok, és nem értek az ilyesmihez!
- Máris csinálom! – A félkegyelmű ember tette, amire az öregasszony felkérte. Előbb a barack, aztán a cseresznyefák ágait kurtította meg, de olyannyira, hogy kérdéses volt, hogy jövő ilyenkora egyáltalán hoznak-e termést, később pedig sóderből, homokból, malterből összekevert valami masszát és gondos kőművesek módján máris tapasztani kezdte egy rozsdás, és elgörbült vakolókanállal a kinti kerítés pusztulásnak indult talpazatát, aztán néhány órácska múltán kész is lett vele. Kissé kontár, Mekk mester munkának hatott, ám az öregasszony azért hellyel-közzel mégiscsak megvolt elégedve, és alaposan beebédeltette rántott levesből, petrezselymes újkrumpliból, és rántott húsból álló ebédjével a félkegyelmű embert, aki csak azt tette, amire éppen utasítva lett. Később aztán, amikor Orbánné idősebbik felnőtt fia újfent meglátogatta özvegy anyját, és meglátta az összetákolt kerítést megint úgy elfutotta a kiadós méreg, hogy legszívsebben ott helyben szíjat hasított volna a meggondolatlan öregasszony hátából.
- Jaj anyuka! Hát az ég áldja már meg végre! Mi az ördögöt művelt már megint?! – gyújtott újabb cigire, hogy idegességét, és felbőszített haragját féken tartsa.
- Semmi az egész édes fiam! Hiszen te is látod! Karcsika szépen, takarosan elintézte! Nem olyan rossz az! – legyintett könnyedén az öregasszony, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne kontár, pocsék munkákat végezni. Idősebbik fia pedig ezt utálta meg nagyon. Az állandó Pató Pálné, és Csekovicsné viselkedését, és hozzáállást.
Aztán – ahogy az lenni szokott –, az öregasszony egy nap többet már nem kelt fel hajnalok hajnalán az ágyból. Éjjel érte őt a váratlan halál. Állítólag megint csak részeges ura látogatta őt meg legjobb álmai között, és vitte őt át a túlsó oldalra…