A KIMONDATLAN SEBEK SZÍNHÁZA

A színházban ismerkedtek össze – ha egyáltalán lehet ezt mondani –, hiszen István különben se volt az a társaságkedvelő fajta ember, és különben is szilárd meggyőződésévé lett – különösen-, az utóbbi években, hogy színházba mostanság előszeretettel azok mennek, akik szeretik látványosan kiteregetni ruháikat, fénylő, értékes ékszercsecsebecséiket, és előkelőnek számító ruhakollekciójukat, és amikor egy-egy szemfüles, rafinált, de ugyanakkor már szabályosan tolakodó, bunkó bulvármédiából szalajtott riporter orruk alá dugja a mikrofont, és mintegy jelképes keretek között kérdőre vonja őket, hogy:
– Mondja csak? Hogy tetszett az adott darab? – Akkor a legtöbb esetben az illető megszólított jóformán köpni-nyelni sem tud az átmeneti megdöbbenésétől.
István kicsit különc, furcsa ember volt meglepően érdekes, és furcsa szokásokkal, melyek aztán a későbbiek folyamán, ahogy teltek az évek észrevétlen rituálékká terebélyesedve beépültek gondolkodásmódjába, és mindennapi élete kisebb-nagyobb megtűrt, vagy épp átszenvedett fiaskói közé. Barátnőjével, aki már eljegyzett menyasszonya is volt egyben csupán alig másfél éve szakítottak, mert a kifinomult ügyvédnőnek – mint azt jómaga állította, megfelelő anyagi egzisztenciára volt szüksége hozzá, hogy luxushoz hozzászoktatott életmódját maradéktalanul élvezni tudja, és mivel csupán egy egyszerű, átlagos, dolgozó tanárember volt, amolyan független értelmiségi könyvkukac így a felvilági nő teljesen természetesen inkább keresett magának egy dúsgazdag, fiatalos, vállalkozó oligarchát, csakhogy saját maga anyagi biztonságát egy életre bebiztosíthassa.
Aztán hogy őszinte érzelmek is volnának a világon, az már egy cseppet sem érdekelte. Az még kevésbé, hogy a férfi majdnem öngyilkosságot kísérelt meg egy elvesztett, szándékosan önsajnáltató percében, és nyolcvanas éveiben járó nagyanyja bicegett el takaros kis társasházi lakásához, hogy felpofozás által – úgy ahogy –, valamivel jobb belátásra bírja, aztán mindketten együtt sírtak, és merengtek azon, hogy vajon miért is siklott ki ennyire István szánalmasra sikeredett kispolgárias életvitele?
Az elején annyira furcsán, elveszettnek érezte magát a színház nyüzsgő, méhkaptárszerűen zsongó forgatagában, mintha legalábbis egy állatkertbe tévedt volna, ahol a legtöbb ember majom, és pávián egyszerre, míg a gyönyörű, és sugárzó hölgyek többsége egzotikus, rózsaszínszínű flamingó puccos, csiricsáré ruhakölteményekben páváskodva.
Amikor Annamarit meglátta abban a nagyestélyiszerű, pánt nélküli, karamellszínű ruhában, mely szabadon hagyta meztelen, enyhén szeplős vállait valósággal beleborzongott már az elképzelt gondolatba is, hogy neki egészen biztosan nem lesz ilyen egzotikus, álomszépséges barátnője, hiszen az utóbbi pár hónapban annak is örült, ha a sárga csekkeket időben befizette, és ha – kivételesen –, minden elektromos, és vízvezeték működött összkomfortos lakásában, és ráadásul még a főtésszámlával sem maradt el.
Tény és való mostanság alig-alig akadt valamicske bevétele. Azok is inkább kisebb-nagyobb kerti, alkalmi munkák voltak, vagy online marketing megbízások, bár ebben ténylegesen még nagyon kezdő volt, és gyerekcipőben is járt. Bár kétségtelen, hogy volt egynéhány ismerőse, akik nyugodt szívvel ajánlották neki a tőzsdézést, István mégis határozottan vissza kellett, hogy utasítsa őket, hiszen jó pár – főként –, amerikai filmet volt alkalma megnézni, ahol a tőzsdei spekulációk valósággal mindennaposnak számítottak, és nagy általánosságban az adott film főhőse egyszer még a Wall street nagymenő farkasa volt, míg egy-két nap múltán csak egy átlagos bégető bárányka, aki horribilis milliókat bukott egyetlen hibásdöntése miatt. Hát köszönte szépen, ebből ténylegesen nem kért.
Annamari egész angyali személyiségét valami különleges védőburok, kozmikus szeretet-auróra vette körbe, mely arra biztatta a körötte lévő embereket, hogy egészen nyugodtan ismerkedjenek össze vele, és nyugodtan kezdeményezzenek akár még beszélgetést is, elvégre emberek vagyunk, és a hibáinkból kellene tanulnunk, már aki teheti.
Igazából Annamari csupán csak egy futó, könnyed pillantást pazarolt az erősen kopaszodásnak indult, és kisebbfajta sörpocakot növesztgető, szánalmas emberre, aki kissé bárgyúan idióta, grimaszos mosollyal igyekezett viszonozni a babonázó hölgy észrevételét.
Amikor István észrevette, hogy közvetlenül a mellette lévő széken fog ülni ez a bombázó istennő hirtelen azt se tudta, hogy köpjön, vagy nyeljen, mintha szabályosan hibernálta volna saját magát, vagy tartósan lefagyott volna még erre az igazán fantasztikusan sugárzó gondolatra is.
Mintha csak egy szándékosan lassított, romantikus filmet nézett volna, olyan volt most a fenséges jelenet, amint Annamari közelebb tipegett magassarkújában, és gyönyörű, közvetlen angyali mosolyával megszólította a gyanútlan férfit:
- Bocsásson meg… szabad ez a hely? - kérdezte szomorkás, sebezhető mosollyal. Haját elegáns, hercegnői kontyba fogta, mely különleges szépségét kölcsönzött egész megjelenésének.
István hosszú percekig tátott szájjal bámult a hölgy őzikeszemeibe, és úgy ledermedt, mint akit megbabonázott a nő egész személyisége.
- Csak nem történt valami baj kedves uram?! – jött egy újabb kérdés, mire a férfi úgy ahogy tétován megszólalt végre:
– Nem… tessék csak nyugodtan leülni… - szabadkozva, félszegen felállt, és megvárta míg a bombázó hölgy is óvatosan, aprókat lépkedve bepréseli magát a kényelmesnek mondható székbe közvetlenül mellette. Miközben végre felment a nagy bordó damasztfüggöny, és elkezdődött szokásan öt perces késéssel az előadás István mintha megérezte volna a gyönyörű nőből áradó átmeneti, feszültséget és szomorúságot. Egy ilyen angyali csodának nem volna szabad ennyire bánatosnak, elvesztettnek, és jól láthatóan szomorúnak lennie, mintha valósággal összedőlt volna az egész világ melyhez valamikor ő is hozzátartozott. Nem merte megszólítani, de kérdőre vonni sem, hogy vajon mi is történhetett igazából.
Az első felvonás végén mintha szipogást, halk hangú sírást hallott volna a hölgytől, aztán következett az az átkozott nagyszünet a második és a harmadik felvonás között, amikor a többségnek kötelező érvénnyel szükséges felállnia és kifáradnia a páholyokból, és ülőhelyekről, amíg a szakemberek beállítják a következő színt, és jeleneteket. Ám Annamari érdekes módon a helyén maradt, és szemmelláthatóan magába mélyedt. Úgy tűnt erősen gondolkodik valami nagyon fontosról, és közben néhányszor zsebkendője után nyúl kis retiküljében. Mivel István különösképp sosem szeretett igazán vegyülni az emberek között, akik jobbára egymással voltak elfoglalva, és ostobaságokról szoktak egymás közt fecserészni úgy gondolta, hogy a helyén marad és megvárja, hogy vajon mi fog történni.
Egyszer csak halk hangon Annamari beszélni kezdett; mintha kezdetben csak magának mondta volna a monológját, de azért eléggé érthetően, és hallhatóan ahhoz, hogy ezt a férfi is nagyon jól megértse.
– ...Komolyan mondom nem értem, hogy mi a baj velem?! Rajongásig imádtam a pasimat, és már ott voltunk a finishben, amikor az ember családalapításban, és egy boldogabb, kiegyensúlyozottabb élet felépítéséről gondolkodik komolyan, és megfontoltan. Az esküvőn különben sem szokás jegygyűrűt visszaadni, azt meg pláne nem, hogy a vőlegényjelölt egyik pillanatról a másikra se szó, se beszéd kereket old… - mintha egy nagyon hatásos, és zsigerileg őszinte, és nagyon meggyőző színészi alakítás szemtanúja lett volna a férfi. Most úgy érezte magát, hogy a hölgy volt expasija meg sem érdemelt egy ilyen felbecsülhetetlen angyali tüneményt, aki most mellette siratta el hangtalanul megtervezett álmait. Aztán a hölgy azonnal észrevette, hogy István mindvégig hallgatózott, bár a szemkontaktust inkább tapintatból igyekezett kikerülni.
- Jaj, bocsásson meg kedves uram… remélem nem sértettem meg a szünetét? – érdeklődött két szipogás között kedvesen.
- Szó sincs róla! Bocsásson meg… tudom, hogy semmi közöm a magánéletéhez, de úgy vettem észre, hogy nagy fájdalma van, és rendkívül boldogtalan. Ilyenkor az ember talán egy vadidegennek, vagy egy jó barátnak tudja egyes egyedül megvallani összetört, sebezhető szíve összes gondját-baját. Ha szeretné én szívesen meghallgatom… - válaszolta egyelőre lesütött szemekkel.
Annamari arcán végig suhant valami megkönnyebbült felismerés. Mintha csak a sebezhető lelkében dúló érzelmi viharokat szerette volna lecsillapítani – legalább is-, átmenetileg kicsit közelebb ült közvetlenül a férfi széke mellé, majd mintha csak egy történetet mesélne az egyik legjobb barátjának máris elmondta történetét:
- Most képzelje el, hogy boldog menyasszony vagyok, és már alig várom a fantasztikus sármos pasimmal a közös életünket egy-két gyerkőcöt is talán és akkor váratlanul egyszerre csak beüt a krach, és nemes egyszerűséggel közli, hogy már valaki mást szeret, akit alig egy-két órája ismert meg, és közölte, hogy azonnal szakít velem, és visszakérte a gyűrűmet! Hát most mondja meg nekem kedves Uram, de kérem legyen velem őszinte már milyen szemétláda, elvetemült dolog az, ha valaki a nagy napon visszakéri a jeggyűrűt, mint egy szimbólumot?! – kifújta szipogásnak indult pisze orrát, és úgy tűnt kissé sikeresen el is maszatolta feketeszínű szempillafestékét, melytől csak még kifejezőbb lett az arca.
- Ezt őszintén sajnálom… - Bár számtalan kisiklott élettörténetet végighallgatott közel negyven évével, mégis ritkán hallott valakit így beszélni, ekkora őszinteséggel, és lobogó vadsággal kellemesen dallamos hangjában.
- Hát igen… újabb keserédes leckét kaptam, ami figyelmeztetett, hogy ne akarjak magamnak olyan tipikus, bunkó vadbarom álom pasit, akik majdnem mindig körbevesznek… Ha nem veszi tolakodásnak kedves Uram, hogy maga jön! Tehát akkor halljuk az ön életének verzióját! – figyelmesen, érdeklődve, kíváncsian fordult szembe vele; úgy tűnt mintha őzikeszeme varázslattal bírna, mely arra kényszeríti a másik felet, hogy megnyíljon előtte, és ne hallgasson el semmit, vagy ne hazudjon, ha nem muszáj.
- Hú… hát nézzük csak… a Bölcsészkar elvégzése után szerettem volna feleségül venni egyetemi csoporttársamat, de ő nyíltan, egyértelműen közölte, hogy esze ágában sincsen egy csóró, szánalmas tanáremberhez hozzámenni, aki soha ebben az életben nem tudna annyit keresni, hogy eltartsa és kielégítse az ő luxus életmódját és egyebeket stb. – Miközben mesélt alig vette észre, hogy gyönyörű angyali hölgy már az első öt perc eltelte után megfogta nagydarab, szőrös kezét, és simogatta, bátorította, hogy mondja ki, ami a szívén, és lelkén fekszik.
- Ez rettenetes és vérlázító kedves Uram! Még ilyet! – döbbent kifejezés ült ki arcára. – A szerelmet, és az őszinte érzelmeket sosem szabadna a pénz nyelvére lefordítani, bár tisztában vagyok azzal, hogy jelen pénzsóvár világunkban sajnos egyre inkább ez a jellemző tendencia. - Biztosan nagyon nehéz lehetett Önnek is. – most először fordult elő velük, hogy egyszerre néztek egymás szemébe. Annamari mintha azonnal felfedezte volna a férfi gyerekes arcában a sebezhető, kiszolgáltatott embert, és ez valahogy mélységes részvéttel, és empátiával töltötte el. Lelke mélyén mintha azt érezte volna, hogy ezt a kivételes, különleges férfit muszáj megvigasztalnia, vagy legalábbis elhitetnie vele, hogy bár a világ fejtetőre állhat, azért mégiscsak akadt még jó ebben az összezavarodott mindenségben, mely körbeveszi őket.
A második felvonás végül csak megkezdődött és Annamari úgy döntött, hogy inkább cserél szomszédjával, aki egy nyugdíjas, kifinomult nő volt, és inkább a férfi melletti széken marad. Miközben megtörtént a színpadon a drámai cselekmény és előkapták a kardokat, íjakat és volt valóságos, és korhű csatajelenet Annamari már képtelen lett volna elengedni István szőrös kezét. Olyan kellemes bizsergető melegség járta át, mintha egy titokzatos védőburok vette őket körbe láthatatlanul. Mintha csupán csak ők ketten volnának a teltházas nézőtéren. Aztán a harmadik felvonás és lezárás után jött a szokásosan ismeretes orkánerejű taps, és ováció, amikor mindenki, így a közönség is nem győz gazsulálni kedvenc színészeiknek. Valahogy sikerült úgy időzíteni Istvánnak és Annamarinak is, hogy megvárják mire üressé válik a teljes nézőtér, és csak maguk közt lehetnek. Annamari felállt, megigazította magán káprázatosan álló nagyestélyi ruháját, csókálló rúzzsal tett néhány kifejező vonást ajkain, majd kis tükörrel ellenőrizte most jócskán elmaszatolódott sminkjét, ami igazság szerint arra volt remek alkalom, hogy szemmel tartsa a kétkedő, gyanakvó, kissé félszeg férfit. Most nagyon kíváncsi volt, hogy vajon milyen lehet ezzel az emberrel csókolózni, egyáltalán miként kezdhetne vele új életet?! Közelebb ment:
- Hát kedves Uram, nekem nagyon úgy tűnik, hogy csupán csak ketten maradtunk talpon e vidéken!
Miguel jelentőségteljesen körbenézett és csupán csak totális kihaltságot tapasztalt maga körül.
- Hát az egyszer már biztos! Tömegközlekedéssel jött, vagy autóval? – érezte, hogy kérdése kissé provokatív, oda nem illő.
- Az autóm itt parkol a másik utcában, ahol olcsóbb a parkolás! Ha gondolja nyugodtan elkísérhet odáig! Legalább lesz egy lelkes gardedámom. – azzal belekarolt zakós karjába, és együtt léptek ki a koromsötét éjszakába. A kissé túlvilágias érzéseket keltő utcai lápmák alatt lépkedtek csendesen Annamari autójához, és Miguel máris gálánsan nyitotta volna is ki az ajtót a hölgy előtt udvariasságból, ha nem lett volna az az átkozott pittyegő kocsiriasztó, amit előbb ki kellett kapcsolni.
- Ez igazán nagyon kedves gesztus volt… - jócskán meglepődött Annamari, mégis a kellemes érzés vele maradt. ,,Úgy tűnik mégiscsak maradtak még ezen a földön romantikus lovagok!” – gondolhatta, aztán mindketten beszálltak az autóba. Annamari rutinból vezetett, és már tizenhat éves kora óta folyamatosan tapasztalattal bírt az autóvezetés terén. Ezen a terepen csak ritkán lehetett zavarba hozni. Kikanyarodott a közúti forgalomba és egyenesen a Margit-híd egyik kevésbé zsúfolt, és agyonterhelt sávját célozta meg.
- Merrefelé lakik kedves Uram?
- Hát… Budaörs mellett, ha kérhetem… - szabadkozott.
- Hát… az sem itt van a szomszédban, de sebaj! Megoldjuk! – azzal nagy gázt adott és percek alatt már a budai kerületeknél voltak közvetlenül a Déli pályaudvar felé közeledtek.
- Miattam igazán nem kellene… - István próbált kicsit oktondi módszerrel okoskodni, mert azért a folyamatosan dráguló benzinárak mellett igazán nem várhatta el, hogy csak úgy hazafuvarozzák. Mégis egész lelkében érezte, hogy ez a kialakulófélben lévő kezdeti ismerkedés talán igenis jelenthet valamit, és tarthat valahova. Miközben átautóztak a fél városon ide-oda kérdéseket-válaszokat tettek fel egymásnak. Mintha minél részletesebben, aprólékosabban szerették volna megismerni a másikat.
Aztán bő negyvenöt perc múltán végre megérkeztek Budaörs irányába.
- Itt is volnánk! Ha szeretné egész az ajtóig is elvihetem! – jegyezte meg a férfi kissé bezöldült arckifejezését fixírozva mosolygósan. Végre ez volt ez első olyan őszinte, és nyílt mosolya, ami a szívéből jött.
- Nem… nagyon köszönöm… itt az egyik buszmegállóban már jó is lesz… - szabadkozott, majd amikor az autó lassított és ki szerette volna nyitni az ajtót, a hölgy kicsit erősebben megfogta a kezét és komolyan farkasszemet nézett vele:
- Talán jól gondolom, talán nem, de ez a különleges színházi este egyikünk számára sem volt teljes mértékben közömbös ugye?! Ha nem bánja kedves Uram szeretnék Önnel kapcsolatban maradni a közeljövőben. Remélem van közösségi média oldala, email címe és egyéb digitális elérhetősége?
- Ö… persze! Adok egy telefonszámot amin bármikor elérhet… jaj, bocsánat Szűcs István vagyok! – mutatkozott be gyorsan, mint aki elfelejtett valami fontos dolgot.
- Részemről a szerencse kedves István! Én Annamari vagyok! Mit szólna, ha ezek után megpróbálnánk tegeződni egy kicsit? Elvégre a magázódás olyan merev formálissá teszi a bizalmas, baráti kapcsolattartást. – ajánlotta fel.
- Ö… semmi akadálya!
- Ennek nagyon örülök! – benyúlt kis retiküljébe és egy hófehérszínű, tenyérbe is elférő névjegykártyát nyújtott át a meglepődött férfinak, ami az összes elérhetősége szerepelt. – Itt vannak az elérhetőségeim, és nagyon szívesen folytatnám, amennyiben neked is megfelel ezt a sziporkázó, és érdekes ismerkedést. – kicsit közelebb hajolt, és arcra puszival búcsúzott, holott igazándiból azért mégiscsak jó lett volna megcsókolni ezt a különös férfit.