MINT AKIT TETTEN ÉRTEK

Tudatosan érlel meg magában,
mint négerbarna magot Élet
s Halál között a mindennapok túlélése.
A folyamatosan nagy útra készülődőknek
nem kellene még húzniuk
az amúgy is dráguló Időt.

Faltól-falig hallatszik már
a magába forduló szív beteges,
sehonnai kálváriája.
Hangtalanul figyelek a benti csöndekre,
míg arcomat a mardosó szégyen
pettyezi vörösre, hogy ti. sokan ígérgettek,
fogadkoztak, de szavát csupán
ritkán tudta tartani, akár egy is!

Meg kellene újra tanulnom
hinni az álszent-csodákban.
Remegve lapulni látszott könnyeimen át:
tékozló emlékeim alkímiája.

Zuhanni fogok – érzem-, majd ismét,
akár az öregedő, vén trottyos Sziszifusz.
Selyemdobokon máris fülembe dobolnának,
ha hagynám incselkedő róka-démonok.
Álmaim minduntalan mélységekbe vesznek
rendületlenül, mert sehogyan se voltak
képesek felülemelkedni méltatlan,
szánalmas pöcegödreim fogságaiból.

A megtöretett világ az Idő,
s az eszmélet rémült kiálltásai közt elenyész.
Dübörgő tahó-macsó
csürhe-csordák szándékosan levadásszák
öntudatlan szépségkirálynő-nőstényeink legjobbikát.
S ha van is kedveskedő önámítás
előbb-utóbb már úgy is elvész
a körbe adogatott randevú.

Jó volna a holdfényt-szopogató
csecsemők bőrébe újra belebújni.
Mikor még mindenki s minden
tiszta-makulátlan, s patyolattiszta volt,
s ha egy-egy különc-gyerek hibázott
is nem dorgálták meg kíméletlen,
vagy olvasták máris fejére
az ütődöttség szánalmas bélyegét.

A lélek minduntalan kiveteti szomorúságának izzó tüzét,
mikor már a Lét is csontig leégett!