MÉLTÁNYOS DILEMMA

Egy albérleti lakás a mostani húzós, méregdrága időkben – hát bizony –, koránt sem egyszerű megoldás. De hát, ha nagyon szorít a szükség, az embernek azért nem árt, ha megpróbál lehetséges módokon alkalmazkodni egy kicsit.
Elemér afféle középosztálybeli, értelmiségi szabadúszó ember, akit már most így közel a negyvenhez – mondhatni –, bizony rútul, és kellőképp mostohán megtaposott, ledarált az élet hogy aztán sokszor az önsajnálat mocsarában fetrengve unos untalan feltegye magának a megválaszolhatatlannak tetsző kérdést, nevezetesen: hogy jutott egy egyetemi diploma és számos szakvégzettség – közöttük pl. targocavezetői engedéllyel –, egy ember odáig, hogy a legalantosabb munkákat vállalja el, ami csak létezik ezen a földtekén egyedül csupán csak azért, hogy mindennapi megélhetését biztosítsa. S ha azt nézzük, hogy állásból állásba ment, akár valami elfuserált vándorfecske szinte fél élete során, akkor jogosan merül fel a kérdés a legtöbb emberben, hogy vajon milyen nyugdíjra számíthat-e, amennyiben magasvérnyomás, és bizonyos koleszterin, és szervi problémái dacára egyáltalán hajlandó még megélni a bűvös hetvenkét éves hivatalos kort?!
Barátságtalan, zivataros időben lépett ki a taxiból, hogy végre valahára bőrig ázott, halálosan elfáradt végtagjait megszáríthassa új és remélhetőleg rendezett albérletében, melyre egyik volt kollegájától tett szert, aki Németországba ment mint afféle idénymunkás. Már az egy kész örökkévalóságnak tűnt mire gurulós, nagy méretű fekete bőröndjét, hátizsákját, vállra akasztható sporttáskáját, és egyéb holmijait egyáltalán a házba betudja vinni úgy, hogy egy kedves kutyusát sétáltató idős asszonynak megesett rajta a szíve:
- Jaj, kedveském! Jöjjön csak be rögtön! Úgy fest akár egy ázott, dagadt veréb. Nehogy a végén megfázzon! – invitálta azonnal gyanútlanul be a félszeg férfit, aki még szép, hogy kapva kapott az alkalmon.
- Üdvözlöm szeretettel! Nagyon köszönöm kedvességét az életemet mentette meg! Pokoli cudar idő van odakint! Vigyázzon magára!
- Ó, aranyosom! Az én koromban már minek vigyázna az ember?! Hiszen úgy is megbarátkoztam, és elfogadtam már rég az elmúlást. – felelte, majd mosolyogva a pórázon ficánkoló kiskutyával kilépett a zuhogó esőbe.
A férfi most megkereste azt a kapucsengőt, melyhez egy rozsdás levélszekrény is tartozott, és háromszor igyekezett megnyomni az ütött-kopott, jócskán elhanyagolt, koszos, recsegő hívógombot.
- ...Halló… ki a fene az…?! – kérdezte egy barátságtalan, álomteli női hang.
- Halló… elnézését kérek a kései zavarás miatt… Elemér vagyok és szeretném azonnal igénybe venni az albérletet, már ha ez egyáltalán lehetséges… - válaszolta őszintén.
- Hogy micsoda??? – lepődött meg a recsegő vonal túlsó végén. – Ha ez most valami idióta vicc, vagy kandikamera akar lenni, akkor rossz helyen kopogtat! Az ég áldja meg! Tizenöt perccel elmúlt éjfél ember! Van magának fogalma, hogy holnap az emberek dolgozni mennek, lévén munkanap lesz! – oktatta ki tanárosan a női hang a holtfáradt férfit.
- Igen, mindennel tisztában vagyok! Nem tudna beengedni, hogy ezt a beszélgetést a lakásban folytassuk le egy csésze tea, vagy kávé mellett?! – ennél udvariasabbra már ritkán vehette a figurát.
- Mondja maga normális?! Épp az imént magyaráztam, hogy régen elmúlt éjjel tizenkettő! Ha nem távozik az épületből azonnal hívom a zsarukat! Visszhall! – a női kellemetlenkedő hang azonnal bontotta a beszélgetést.
Elemér annyira el volt fáradva, hogy alig állt a lábán. Most fogta magát és az egyik földszintilépcsőház kis kuckójába igyekezett bőröndjein berendezkedve pihenni legalább pár órácskát, hiszen alig négy-öt múlva már új nap virrad majd rá. Az egyik kisebbik táskáját a feje alá rakta, míg magára húzta a nagy köpenyét és máris elaludt. Meleg helyen volt, és legalább nem csurgott se a nyakába, se teste egyéb részére sem a kellemetlen, hideg eső.
Másnap reggel aztán ismét összefutott a tegnapi kutyát sétáltató kedves öregasszonnyal, aki olyan szívélyes és barátságos volt vele.
- Nohát, kedveském! Hogy került ide?! Egész éjjel itt aludt, mint valami kivert, gazdátlan kutya?!- kérdezte az aggódó asszony.
- Hát… ami azt illeti… sajnos nem foglalhattam el az albérletemet, mert egy barátságtalan nőszemély rendőrökkel fenyegetőzött, és felszólított, hogy hagyjam el az épület területét. – vallotta be kissé megszeppenten, és szipogva is, ami a megfázás első előjelének tűnhetett.
- Jaj kedveském! Ez borzasztó! De mindjárt orvosoljuk a bajt! Hozok magának valami finom reggeli harapnivalót, talán egy szendvicset… és egy kis tejeskávét, vagy teát…
- Ó, Ön igazán nagyon kedves és egy igazi angyal! – igyekezett hálálkodni, míg az öregasszony máris eltűnt, majd alig húsz perc múltán visszatért egy műanyag tálcával, amin finom szendvics, és kávé sorakozott.
- Tessék parancsolni! – adta oda a nagyalakú műanyag tálcát egyenesen a férfi kezei közé. – Fogyasszon csak egészen nyugodtan és mesélje el az élete történetét. – kérte. A férfi most nekilátott a finom falatoknak, és olyan gyorsan evett, mint aki már hónapok óta nem jutott hozzá rendes ennivalóhoz.
- Csak lassan fiatalember! Legalább negyvenszer illik megrágni egy falatot! Nehogy cigányútra menjen! – figyelmeztette kedvesen az asszonyság.
A férfi csupán bólogatott párat, mire a jóízű szendvics utolsó morzsáját is kiadósan belapátolta a szájába.
- Tetszik tudni egyik haverom felajánlotta, hogy lakjak az ő albérletben, mert Németországba ment melózni, és hát szóval… felkerekedtem és tegnap zuhogó esőben érkeztem Budapestre… - kezdett bele történtébe Elemér.
- Ó, hát ez nagyon izgalmas, és érdekes! De hát miért nem tudta kivárni legalább, amíg eláll az eső?! – érdeklődött az idős nő.
- Az nem lett volna jó, mert nagyon sok holmim volt, és nem akartam, hogy boruljon a további napirendem, de hát ahogy most látom a jelenlegi dolgokat, szerintem sok mindenem fog megváltozni! – vonta le szomorkás következtetéseit, amit nagyot kortyolt a gőzölgő tejeskávéba.
- Nocsak várjuk ki a végét azt mondom! Hol is van az albérleti lakása? Hátha én tudnék Önnek segíteni! – ajánlkozott.
- De hát igazán nem szükséges, hogy ennyi mindent elvállaljon, majd megoldom én egyedül… - szabadkozott szégyenlősen a férfi.
- A segítséget minden esetben nem árt elfogadni, különösen ebben a mostani zűrzavaros világban. És egyébként sincsen soha semmi dolgom! Korosodó, nyugdíjas asszony vagyok, akinek meghalt a férje, és akit nem látogatnak elkényeztetett unokái. – fogalmazott a lényegre tapintva.
- Akkor hát… nagyon köszönöm, hogy rám vesztegeti értékes idejét. – hajolt meg teátrálisan az asszony felé a férfi. Majd igyekezett elrendezni holmiját és bőröndjeit, ami a tegnap esti fiaskó után kissé viseletesnek tűntek.
- Tudja a címet fiatalember?
- Hát hogyne! Azt írják a hatodik emeleten van a lakás és a huszonhatos ajtó. – válaszolta.
- Ó, azt magam is ismerem! Mindjárt hívom is a liftet! – azzal már fogta is volna meg a férfi vaskos, és nehéz bőröndjei közül az egyiket és már cipelte volna az időközben megérkezett lifthez, de a férfi gyorsabb volt, és kedvesen leállította az idős nőt, hogy ne terhelje meg magát.
- Tessék csak hagyni! – azzal mind a három vaskos, fekete, gurulós bőrönd, a sporttáska és a hátizsákot is egymásra állítva mindketten beszálltak a kissé szűkösre szabott felvonóba. Az idős asszonyság azonnal megnyomta a hatodik emelet gombját, aztán ahogy becsukódott a liftajtó csöndes mélasággal kivárták, míg felviszi őket a kívánt emeletre.
Amikor kinyílt a liftajtó, és mindketten kiszálltak Elemér az összes holmiját és bőröndjeit igyekezett egy kupacba rendezni, és semmi se vesszen el. Az öregasszony addig csöngetett a huszonhatos ajtón, amit a férfi említett neki. Így is legalább tíz percbe beletelt mire mindketten mocorgást hallottak odabentről.
Egy feltűnően csinos, filigrán, húszas éveiben járó hölgyemény nyitott álmosan ajtót. Strandpapucsot viselt, és őszi évszak ellenére szexis boronz barnás árnyalatú volt finom, selymes bőre.
- Jaj Ön az Berkóczi néni! Csak nem történt valami baj?! – ijedt meg, hogy látja az idős asszonyt, aki a nagymamájára emlékeztette. Azt gondolhatta, hogy valami nagy bajnak kellett történnie, hogy az asszonyság személyesen felkereste.
- Nem, nem drágám! Szerencsére minden rendben van! Azért bátorkodtam zavarni téged, mert találkoztam ezzel a fiatalemberrel a tegnapi nap, aki azt állítja, hogy itt vett volna ki nálad albérleti szobát, és odalent a földszinti lépcsőháznál aludta ki magát. – válaszolta az öregasszony.
A fiatal nő most kilépett az ajtón, és alaposan szemügyre vette tetőtől-talpig a kissé megilletődött, és borostásan festő férfit. A férfi persze azonnal felismerte a fiatal nő tegnapi, barátságtalan hangját, és szintén gyanakodva figyelte mi történik.
- Szóval maga lenne az, mi?! – kérdezett rá nyíltan a fiatal nő. – Nem megmondtam magának, hogy hívom a zsarukat, ha még egyszer meglátom itt?! – már megint ez az ellenséges, antiszociális hang.
- Nézze kérem, attól tartok, hogy itt valami nagy félreértés lesz nekem azt mondtam a barátom, hogy az albérletet ki lehet venni, és akár azonnal be is lehet ide költözni. – próbálta megvédelmezni halvány véleményét a most meghunyászkodott férfi.
- ...És mondja csak kedves Uram? Ki is a maga barátja?! – kérdezte fenyegetően a csinos nő.
- Hunyadi Ákosnak hívják, és most – ha minden igaz –, éppen Németországban van idénymunkán. – válaszolta nyugodtságot erőltetve magára Elemér.
- Még hogy az Ákoska Németországban van! Hiszi a piszi édes Uram! Ákos egy nagy hazugsággyáros szemétláda! Attól tartok Uram, hogy magát jócskán átverte a palánkon.
- De Ágikám, kicsikém! – szólt közbe azonnal az idős nő, aki úgy tűnt mindig tudta, hogy mikor szükséges közbeavatkoznia. – Nem lehetne egy csésze kávé, vagy tea mellett mint felnőtt emberek megbeszélgetni a dolgokat? Miért kell itt állnunk ebben a kihalt, és huzatos lépcsőházban, amikor a tegnap éjjeli pokoli zivatarban bizonyára ez a kedves fiatalember is meghűlt.
- Legyen igaza drága Berkóczi néni! – a nő nagyot sóhajtott, kellemetlenül a mennyeztre emelte tekintetét, mint aki magában fohászkodik, majd elállt a bejárati ajtóból, és beinvitálta előbb az idős nőt, akit ismert, majd a vadidegen férfit.
- Akkor jöjjenek be!
- Köszönjük Ágika drága! Megígérem neked, hogy nem fogod megbánni. – válaszolta különleges mosollyal szája szegletében a nyugdíjaskorú nő, míg a férfi tétován, bocsánatkérő arckifejezéssel maga után vonszolta gurulós bőröndjeit egészen az előszoba közepéig, ahol lepakolt, és ideiglenesen legalább egy kicsit megpihent.
- Akkor, tehát halljuk a maga történetét! – jelentette ki még mindig gyanakodva, méregetőn, keresztbe font karokkal a csinos nő. – De ezúttal térjen ki a részletekre is, ha kérhetem!
- Ugyan már Ágika Drágám! Hát micsoda modor ez! Egy igazi úrinőhöz ilyen illem mégiscsak nem illik! Légy kedves és menj be a konyhába és hozz nekünk egy kis ropogtatni valót és teát, vagy kávét. Köszönjük! – adott egyértelmű utasítást az idős hölgy, és úgy tűntnem tűr ellentmondást. A csinos, bronzbarna testű nő mérgesen, dúlva fulva ment ki konyhájába és alig hat percen belül már hozta is a kívánt dolgokat. Szándékosan mérgesen csapta a nagy méretű étkezőasztalra a tálcát rajta a gőzölgő kávával, és némi vegyes teasüteménnyel.
- Tessék Berkóczi néni! Nyugodtan fogyasszon csak! – mondta, míg a férfit pillantásra sem igen méltatta.
- Ágikám! Jómodor édesem! Az Isten áldjon meg! – dorgálta meg a felnőtt nőt újfent az idős asszony.
- Ó, bocsánat! Hogy én milyen neveletlen tudok lenni, ha akarok! Maga, kér esetleg valamit?! – mérgező mosollyal tolta a férfihez közel a kis süteménytányért, és egy csésze fekete kávét.
- Igen, köszönöm… - A férfi óvatosan az idős asszonyra nézett, és mikor az kedvesen bólintott csupán csak akkor mert a szájába venni egy falatka teasüteményt.
- Szóval… hogy is volt ez édes Uram?! – a csinos nő hosszú, napbarnított lábait szándékosan úgy rakta keresztbe, mintha máris átváltozott volna egy végzetes asszonnyá, aki egyetlen szikrányi könyörület – annyi se sokat –, ismer. Mélybarna szemeivel kutatón, vádlón nézett farkasszemet a bátortalan férfival, akinek nem voltak takargatnivaló titkai. – Meséljen el mindent, de részletesen! – követelte.
- Hát az úgy volt, hogy egyszer kaptam egy mobilhívást, a legjobb haverom Ákos írt nekem egy SMS-t, hogy sikerült felszabadítania az albérletét, úgyhogy ha szükségem lenne rá, akkor nyugodtan kivehetem jutányos, alkalmi áron… - nagy levegőt vett, hogy folytatni tudja. – Aztán felpakoltam, mert albérletre volt szükségem remélhetőleg itt a fővárosban, és a tegnapi nap folyamán érkeztem a fővárosba szakadó esőben…
- A rohadék, gennyesképű szarházi! Hogy képzelte ezt?! – tette fel mérgelődve csak úgy önmagának a költői kérdést a csinos nő. – Hát kedves Uram… attól tartok csalódnia kell, mert amint látja én egyedülálló vagyok, és nem szoktam megosztani sem az életemet, sem pedig a lakásomat vadidegen emberekkel! Sajnálom, hogy csalódást okozok, de más albérleti lehetőség után kellene néznie.
Az idős asszonyság – látván a kínálkozó lehetőséget –, ismételten közbeszólt:
- Ágika édes kislányom! Nem tudnál csak most az egyszer megpróbálni kicsit bízni az emberekben! Mi van akkor, ha ez a kedves, szimpatikus fiatalember nem olyan, mint a te Ákoskád volt?! – tért nyíltan a lényegre az asszony. A féltve őrzött titok máris napvilágot látott. Ezek szerint a csinos, gyönyörű nőnek Ákos volt a pasija, aki a jelek szerint kiadósan átverte a nőt is, és lelépett mindenestől.
- Jaj Berkóczi néni! Ezt most miért kellett említeni?! – szólt rá inkább megértően, és kedvesen az asszonyra a nő, mintsem dorgálón.
- Ágika, drágám! Te is nagyon jól tudod, hogy a magánéleted igazság szerint romokban hever! Ákos egy pernahajder, hazug szédelgő volt mindig is, és amelyet, hogy ártatlanokkal vádaskodnál – itt jelentőségteljesen a férfira nézett –, próbálj meg legalább együttműködni egy kicsit.
- Rendben van Berkóczi néni! Győzött! Akkor most figyeljen rám édes Uram, mert csak egyszer mondom el! Itt lakhat, de a lakbért előre fogom kérni! Maga mosogat, takarít, mert disznóólat megint csak nem szeretnék a saját lakásomból. A rezsit fel-fele arányban fogjuk fizetni, már ha ez megfelel magának?! – most először nézett a férfira őszintén, kérdő tekintettel, és rájött, hogy nem is olyan rossz ez az egész ideiglenes állapot.
- Ö… mindennel egyetértek! Most fizessek, vagy a hónap végén…? – tette fel első kérdését.
- Amikor magának jobban megfelel! – tette újfent keresztbe mindkét karját a csinos nő.
Elemér azonnal az egyik kevésbé dugig tömött bőröndjéhez galoppozott, és elhúzta a cipzárt, ami mögött a pénztárcája rejtőzött. Kivette belőle a kívánt pénzösszeget, és óvatosan a bizalmatlan fiatal nő felé tartotta, hogy elvegye. A csinos nő azonnal megragadta a papírpénzeket és éleslátással, gondolatban máris majdnem pontosan meghatározta, hogy hiánytalanul megvan az adott összeg.
- Látom magával nem lesznek problémák, már ha egyáltalán pénzügyi dolgok kerülnek újfent előtérbe! – vonta le a következtetéseit.
- Hát ez remek Ágikám! Akkor kicsi szívem! Ismerkedjetek, barátkozzatok csak össze egész nyugodtan! – válaszolta repeső boldogsággal a nyugdíjas asszonyság, majd cuppanós puszit adott a megilletődött férfi mindkét arcára, mintha tiszteletbeli unokája lenne.
- Ha keresnétek engem a nap további részében a lakásomban leszek odalent! Ott mindig megtaláltok! Rendben, Ágikám?!
- Rendben lesz remélem minden Berkóczi néni! Ne tessék az égadta világon semmi miatt sem izgulni! További kellemes napot! – A csinos, filigrán nő azonnal kikísérte a totyogva közlekedő idős nőt a liftig, és megvárta, míg beszáll, és megnyomta a hívógombot, aztán sebtiben vissza is tért a saját lakásába, ahol a férfi még mindig egy helyben ácsingózva igyekezett mindent részletesen szemügyre venni.
- Szóval akkor! Hogy is hívják magát kedves Uram?! – összehúzta magán ruháját.
- Ó, elnézését kérem! Erről majdnem meg is feledkeztem! Váradi Elemér vagyok! – nyújtotta ki szőrös Enkidu-szerű mancsait. A csinos nő óvatosan fogott vele kezet, olyan diplomatikus formalitás mellett, amihez képest a rideg, merev kapcsolattartás még bőven elbújhat.
- Hát örvendek a szerencsének kedves… Elemér! Nézze, őszinte leszek! A helyzet az, hogy csak azért mondtam, hogy albérletet csinálhat a lakásomból, mert Berkóczi néni ismer engemet már egész kisgyerekkorom óta, és gyakorlatilag olyan, mint a nagymamám! Emellett maradhat a hónap végéig, amikor is újból megvitatjuk az ún. vitás kérdéseket! Most pedig rendezkedjen be a hátsó szobák valamelyikében, és legyen szíves nagyon vigyázzon a rendre, mert nem szeretnék duplán maga miatt is takarítani! A bejárati kulcsok ügyében majd még kitalálunk valamit, de mivel most hétköznap van, és nekem délelőtt tíz órára munkába kell mennem attól tartok, hogy két választásom van! – töprengett hangosan. – Vagy itt hagyom magát, és csak imádkozhatok, hogy ne szedje szét, és rongálja meg a tetszetős kis lakásomat, vagy pedig maga lemegy Berkóczi nénihez és a napját ott tölti! Na? Akkor mi legyen kedves Uram, mert ketyeg az óra?!
A férfi gondolkodott néhány percig. Látszott rajta, hogy muszáj jól meggondolnia még egy ennyire végtelenül egyszerűnek látszó kérdést is, amilyet az imént a csinos nő tett fel. Majd kérdést tett fel:
- Érdeklődni szeretnék, ha itt maradok a lakásban esetleg főzhetnék valamit, vagy az is tilos?! – micsoda egy idióta kérdés, de sajnos jobb még nem jutott eszébe.
- Nos… lássuk csak… bezárom magát, de a konyhámat legalábbis egyelőre kizárt dolog, hogy használhatja! Hazafelé menet majd hozok magának ennivalót! Mit szeret enni?
- Olasz, kínai, esetleg sült tofu!
- Az menni fog! Most pedig bocsásson meg, de készülődnöm kell a munkahelyemre, úgyhogy, ha megbocsát szeretnék egyedül átöltözni! – azzal mintha a fiatal, csinos nőt bolha csípte volna meg valósággal máris beviharzott a fürdőszobába, hogy rendbe szedje magát, és alig fél órán belül már egy kisminkelt, fekete térdkalácsig érő szoknyás, blézeres ruhakölteményben pompázott, akár egy bombázó szupermodell. Szemüveget is viselt, mely valósággal belesimult kifejező, egzotikus vonásokkal rendelkező arcába. Az enyhe, gyümölcsös szájfény is szépen kiemelte babonázó ajkának kontúrjait.
- Hogy festek? – kérdezte az előszobai nagytükörben óvatosan körbe fordulva, még az öltözködésben, és a divatban is a maximális tökéletességre, kiegyensúlyozottságra törekedve.
- Ö… szenzációsan?! – kérdezett vissza Elemér.
- Hogy maga mennyire aranyos… nos igazán köszönöm… - végre elmosolyodott, és magabiztosan lépett ki a bejárati ajtón bezárva az ismeretlen, de megbízható férfit.