HÉTKÖZNAPI INGÁZÁSOK

Már megint egy ócska, matuzsálem szóló busz érkezik a Ferenciek terén lévő megállóba. A könyvtár épülete valósággal egy hatalmasat ásít álmosan, mintha már neki is bőségesen elege lenne azokból a szónoklatok, és prédikációk tömkelegéből, melyeket éppen az illetékes városvezetés mondott ki arra vonatkozóan, hogy az utasok a bérletek, és vonaljegyek áráért azért néminemű ,,minőségi szolgáltatásban” részesülhetnek. Bár ezt később sem hajlandó senki emberfia elhinni.
Hétköznap van, amolyan zsúfolt délelőtt, amikor a többségnek -lássuk be nyugodtan –, dolgozni sincs semmi kedve, nemhogy még munkába menni, persze erős kivételeknek számíthatnak azok, akik jól meg vannak fizetve.
Egy babakocsival szerencsétlenkedő nőnek azonnal készségesen segít egy szomorú arckifejezésű egyetemista.
- Tessék csak hagyni! – szól rá. – Majd én segítek! – azzal, mintha egy tollpihe lenne a vaskos, kissé nehézkes babakocsi könnyedén megemeli, hogy a busz utasterébe rakja a középső ajtón keresztül. A legtöbb utas ügyet sem vet rá, viszont az egyetemista pontosan megérzi, hogy a buszvezető mintha minden aprólékos lépését figyelné tetőtől-talpig részletesen végig meri, és helyeslően bólint a visszapillantó tükörben.
Az egyetemista utál menetiránnyal megegyezően utazni, úgyhogy szándékosan a hátsó farokrészben foglal magának helyet és úgy ül le, hogy más – remélhetőleg –, ne láthassa eltévedt, jócskán megkeseredett könnyeit az aznapi sikertelen mondattan vizsga miatt, amire kivétel nélkül mindenki hangyaszorgalommal készült ugyan, de meglepően csekélynek bizonyult azok száma, akik kivételesen át is mentek a rostán.
Egy idősebb úriember bottal száll fel a Naphegy megállónál, és azonnal prédikálásba kezd jó hangosan, hogy mindenki megértse, és hallja, hogy mennyire komiszul, gazul elbánt vele ez a rongyos, igazságtalan élet, miszerint: egyre kevesebb a nyugdíja és a kolonc unokái is egyedül csupán azért látogatják, hogy elvegyék zsebpénz gyanánt a már amúgy is kínkeservesen összekuporgatott nyugdíjra valót. Sötétszínű, élére vasalt nadrág, kissé foltos ing, kirolytosodásnak indult zakó, melynek mintha elcsúszott volna a válltömése, ami miatt az idős ember Quasimodo földi hasonmásának tűnik. Látszik, hogy ritkuló, galambőszes haját is valamilyen különös vegyszer tarthatja csupáncsak össze, bár az is lehetséges, hogy nagyon hatásos, szinte művészies jellegű parókát viselhet.
Valami ismerős, főként hajléktalanokra jellemző tartósnak bélyegzett büdösség árad belőle, melyet a legtöbb utas úgy vesz tudomásul, hogy azonnal feláll ülőhelyéről, és tüntetően máshová ül át. Az egyetemista nem mozdul a leghátsó sorban. Helyette bamba szomorúsággal, és megalázottan igyekszik kibámulni az ősz végi ablakon; aprólékosan igyekszik szemügyre venni a rozsamarta levelű, pompázatos tájat, és miközben a felújított, vagy vadonatúj ingatlanokat mustrálja óhatatlan is feltesz magának a költő kérdést: ,,miért nem próbált eddig soha az életében szerencsét külföldön?! Hátha ott talán jobban boldogulna!” – Az idős ember most hosszas szónoklatba kezd arról, hogy az illetékes politikusok vajon hol, mikor, és hogyan hibázhattak, hogy az emberek többsége még egyre inkább a létminimum alatt kénytelen elvesztegetni szánalmas, hajótörött életét, majd amikor szavai süket fülekre találnak, hiszen a kutya sem szól hozzá úgy dönt, hogy inkább igyekszik csöndben meghúzódni a hátsó ülések valamelyikén. Amint a busz hátsó része felé szedi lépteit szinte rögvest kiszúrja a fiatal, nagyon elkeseredettnek tűnt egyetemistát, és azt tervezi, hogy megpróbálja jobb kedvre deríteni, vagy legalábbis kiadósan elbeszélgetni vele.
- Hát jónapot kívánok kedves Uram! – üdvözli, mintha régi barátja, vagy ismerőse lenne, aztán közvetlenül a mellette lévő kettes ülésre huppan le. – Hát hogy vagyunk ezen a pompás napon? – könnyed, laza fesztelenséggel igyekszik – látszólag –, eredménytelenül kapcsolatot teremteni, s miután úgy tűnik, hogy nem ér célt megint hallgat legalább egy sort.
Az egyetemista tapasztalt rafinériával, fél szemmel veszi szemügyre az öregembert, és magában azonnal számadást készít, mely az előítéleteknek, és a szimpatikusságnak igen-igen különös vegyülete. Még nem tudhatja, hogy vajon ezt a vadidegen, unszimpatikus, és büdős öregembert egyáltalán a bizalmába avassa-e, vagy azonnal keressen magának egy másik, ezúttal valamivel azért mégiscsak alkalmasabb ülőhelyet?! Egyelőre türelmet erőltet magára, és úgy dönt, hogy kivár.
- Tudja kedves fiatal barátom nekem is van ám egy unokám… - kezdi az öregember, amint egy újabb nevenincs megállót hagytak hátuk mögött.
– Gyerekkorában még vajra lehetett kenni, és minden nap meglátogatott, de mostanság már felnőttként le se tojja a nagyapját. – hangja rekedtes, viseletes, mintha az ember egy elnyűtt, ócska, rozsdás mosógépet hallgatna. – Most mondja meg, mit kezdjen ezzel a kényes helyzettel az egyszerű ember?! – kérdezi, de a ,,kényes” melléknevet mintha szándékosan kiakarná hangsúlyozni, amitől kissé teátrálisan hat az egész. A fiatal egyetemista időközben azon morfondírozik magában, hogy talán mégiscsak jobba jár, ha nem generál fölösleges, és parázs vitákba vesző konfliktust, és atombomba dühkitörések egész sorozatait önmaga, és kisnyugdíjasnak elkönyvelt apja között, aki mintha számon tartaná minden egyes apócska vétkeit, vagy szánalmas, és alamusziskodó baklövéseit, melyeket eddig élete folyamán valaha is elkövetett. Most figyelmesen maga elé mered, és gondolatban nagyon hosszú, keserves utazást tesz sokat szenvedett gyerekkorába. Abba a korba, ahol mindenkinek még a békés, gondtalan boldogságról, és sugárzó, játékos, kíváncsi örömökről kellene, hogy szóljon az élet, és nem pedig olyasféle élet-halál küzdelmekről, és a túlélés lehetséges hazugságstratégiáiról, melyek jóformán bélyeget sütnek a leülepedett hétköznapokra. Ez mind-mind megtörtént, és bárcsak ne így történt volna meg, akkor – meglehet –, neki is sokkalta több olyan hasznos, hatékony, és megbízható baráti és emberközpontú kapcsolatai lennének, akikre őszintén és persze minden szituációban lehet számítani. De amint a valóság egy-két kifejező részlete, és az öregember mormogó beszéde visszazökkenti a valóság gyökerei közé hamar rájön, hogy bármennyit is próbálkozhat a nagybetűs élet meglehetősen sokszor igazságtalan, és brutális játékszabályokat tartogat, még az egyszerű halandók számára is.
- ...Tudja drága barátom én lehúztam majdnem negyvenhárom, és fél évet egy huzalgyárban még a pártállami időkben, ahol aztán résen kellett ám lenni, már ha érti, hogy gondolom?! – az öregember hangja egyre bizalmasabb, szinte felebaráti, mintha csak egy jó cimborájával diskurálna, holott csupán csak arról van szó, hogy az öreg aggastyán is érzi, hogy az idő könyörtelen vasfoga valósággal ledarálta érzékszerveit, és meg is semmisítette lelke egy kicsiny, de annál jelentősebb részét.
A busz irdatlanul óriásit fékez egy egyik megállónál, mire azok az utasok, akik állnak szó szerint hanyadt vágják magukat, mások pedig rögtön a koszos szürke padlószinten találják sajgó fájdalmú testüket. A kismama, aki még az imént boldogságtól megrészegülten, és sugárzó mosollyal gügyögött valamit becézgetve imádott kisbabáját, most valósággal tartósan bepánikol, és a hirtelen támadt, persze átmeneti zűrzavarban megpróbál letisztultan, logikus elvekre támaszkodva megőrizni valamit emberi méltóságából, és felelősségéből, hogy legalább babájának ne eshessen semmi baja. Az egyetemista szeme előtt ugyanakkor megint csak lepereg egész eddigi jóformán teljesen átlagos, és teljesen semmimondó élete. Nem is igazán érti, hogy vajon milyen különös, furcsa egybeesés, vagy rádöbbenés kötheti egyáltalán még a puszta létezéshez, amikor váratlanul egy gyönyörű, igéző, mosolygós hölgy ül le közvetlenül mellettük lévő kettős ülésre, ahol az öregember is kellemesen berendezkedett.
- Ne haragudj, de szabad ez a hely? – sötétbarna haját félszeg egyszerűséggel, ám annál kifejezőbben igyekszik füle mögé simítani, mintha egy tünde lenne a Gyűrűk urából.
Az ebben a percben totálisan félszeg, félénk egyetemista hevesen bólint párat, mire az öregember úgy dönt, hogy magára hagyja a turbékolni készülő szerelmes párt.
- Hát akkor én már megyek is kedves barátom! Ti csak beszélgessetek egészen nyugodtan! – zárja meglepően rövidre kialakult, átmeneti kapcsolatát az egyetemistával, aki szemmel láthatóan se lát, se hall. Az öregember a következő megállónál – ki tudja miért –, máris leszáll, és eltűnik, mintha csak egy árnyalak, vagy kísértet lenne. A fiatal, babonázó hölgy pedig kecses, nőies kifinomultsággal huppan le a másik ülésre, és ezzel gyakorlatilag máris pontos rálátása van a másik egyetemistára.
- Bocsáss meg, de annyira ismerősnek tűnsz nekem! – kezdeményez beszélgetés, ami egyrészt nagyon jól esik a férfinek, másrészt viszont kicsit úgy is érzi, mintha illetéktelenek tolakodtak volna meg féltve őrzött magánéletébe.
- Hát… lehetséges… - feleli szinte suttogva, mint akinek gyulladtak a hangszálai.
- Te melyik egyetemre jársz?
- ELTE-BTK.
- Hát ez nagyszerű! Majdnem mindegyik barátnőm odajár, én a Közgazdaságira! Nagyon örülök a találkozásnak! – nyújtja ki alabástromfehér, hosszú kezeit, mely olyan selymes és gyöngéd, mintha egy tollpihe lenne, amikor az ember merő véletlenségből megérinti. Az egyetemista kezdetben jócskán habozik, hogy vajon megérintse-e, de aztán enged a felkínált kísértésnek baráti alapon.
- Örvendek! – óvatosan, diplomatikusan, mereven fog kezet a hölggyel, akin mintha valami bizsergető melegség vonulna át, mert egész testében elönti őt a jótékony hála, és harmónia, mintha a zűrös, vagy nehézkes hétköznap összes gondja, és baja már egyáltalán nem is lenne annyira fontos, csupán csak a mostani pillanat megismételhetetlen mindensége.
- Én azt hiszem már láttalak téged valahol… - töpreng hangosan. – Megvan! – kapcsol. – Valamelyik halálosan unalmas nyelvészeti előadás volt, ugye?! – kérdez rá nyíltan. ,,Tehát nyílt kártyákkal játszik! Ez nagyon jó!” – vonja le magában következtetéseit a fiatalember.
- Az is lehetséges… - feleli.
- Jaj ne morcoskodj! De most komolyan! – utasítja kedvesen, közvetlenül rendre, mintha a nővére lenne.
- Jó, mondjuk… - hagyja rá a továbbiakat, hogy elsősorban a hölgy találgasson.
- Szerintem az irodalmat valósággal megfojtja a nyelvészet! – magabiztos kijelentése nagyon komoly, és ugyanakkor határozott véleményt is képvisel. – Sosem értettem, hogy miért kell a dolgokat még így is túl bonyolítani, ha már egyetemen tanulhat az ember! Apropó! Te államilag finanszírozottra, vagy költségtérítésesre jársz? – újabb kíváncsiskodó, kissé tolakodó kérdés.
- Költségtérítésesre! – adja meg a választ.
- Ó! – lepődik meg. – Hát az egy kicsit szívás, legalábbis szerintem! Akkor a tandíj mellett még van millió és egy dolog amiért meg kell fizetned, nem igaz?! – valósággal azonnal rátapint a lényegre, mint egy vérprofi oknyomozó újságíró, vagy riporter.
- Hát… valahogy úgy…
A busz lassacskán a végállomásig megy, ahol az egyetemista le akarna szállni. Mintha bolha csípte volna meg gyorsan, hirtelen feláll, majd megnyomja a leghátsó ajtó leszállást jelző piros gombját, mely azonnal jelzi a vezető felé a leszállási kérést.
- Várj még! – áll fel ugyanúgy villámgyorsan, fürgén. Olyan hajlékony ruganyos teste, mintha legalábbis tornász, vagy akrobata lenne. Vállára veszi hátizsákját, melyben – több mint valószínű –, hogy az aznapi tetemes könyvcsomagok lapulhatnak, majd azonnal az egyetemista mellett terem. Amikor a végállomáson végleg lassít a busz, és kinyílik a leghátsó ajtó a férfi előre engedi a fiatal hölgyet, aki kedvesen biccent, majd megvárja illedelmesen, hogy kicsit nehézkesen az egyetemista is lekászálódhasson a buszlépcsőn, mielőtt a busz végleg tovább menetelne komótosan.
- Végre kisütött nap! Tudod én valóságos napimádó vagyok! – közli, majd bájos, egzotikus arcát szándékosan a vakító napsugárnak adja oda, mintha máris kényeztetni akarná arcbőrét, és pórusait.
Az egyetemista fiatalember is megindul hazafelé, mert egy kissé lepusztulásra ítéltetett lakóparkban lakik, ami – szerencsére –, nagyon közel esik a legtöbb tömegközlekedési járathoz.
A hölgy most kedvesen, bizalmasan belekarol. Még mindig érzi azt a jótékony, magától értetődő, kellemes bizsergést, mely új értelmet adhat az egész létezésnek, és a további összefüggések egész sorozatainak. Együtt ballagnak sétálós léptekkel, miközben főképp a hölgy kérdez és tartja mindennel képzelhető találékonysággal szóval a kissé kifáradt egyetemistát.
Így is legalább bő fél órába telik, mire elérkeznek a fiatalember otthonáig.
- Hát, itt volnánk! – jegyzi meg hirtelen, és legszívesebben majdnem el is süllyedne azonnal szégyenében, hogy muszáj volt kimondania ezt a végsőnek bizonyult megállapítást.
- Ó, szóval itt laksz! Akkor ez neked még kényelmes is ebben a formában, hisz gyorsan, és hatékonyan bent lehetsz a városban! – kedvesen pipiskedve feláll, hogy úgy ahogy egy magasságban lehessenek, majd gyöngéden arcon puszilja a most megilletődött, és fülig vörösödött fiatalembert, aki nem igazán tudja, hogy vajon mit is felelhetne erre a kialakult helyzetre. – Remélem, azért még talizhatunk! Persze csak, ha neked is van hozzá kedved nagyfiú? – kérdezi kedvesen, huncutan mosolygós szájjal.
- Az tényleg jó lenne… - feleli. – Akkor legyen szép napot… - válaszolja miközben a kulcsaival a bejárati ajtó zárjával babrál, mintha még várna valamit.
- Igazán örülök, hogy így elbeszélgettünk! – a fiatal, gyönyörű hölgy kihúzza magát, és határozott, sétáló lépésekkel megindul az ellenkező irányba, miközben az egyetemista még utolszor hátranéz, és önmagában azt kívánja: ,,Fordulj meg most!”