VAGYONOK, ARANYOZOTT HAZUGSÁGOK

Történt egyszer, hogy egy városban esküvőre került sor.
Igen ám – gondolhatnánk, de ez nem egy szokványos esküvő volt, hanem egy piemonti-Savoyai herceg és egy meglehetősen fiatalos, szinte még gyerekarcú, és csupán csak a húszas évei elején járó hölgyike kötötte össze az életét.
Ezzel nem is lett volna – sokak szerint baj –, ha az adott herceg nem lett volna hatvan, a menyasszony pedig huszonegy. Mindamellett az a kisebbfajta meglehetősen kellemetlen szóbeszéd kezdett terjedni, hogy az újdonsült arának ez már nem a legelső házassága – de egyenesen a negyedik, és mint ilyet bizonyos körökben úgy vélekedtek, hogy egyedül csupán a vőlegény tetemes hozománya, és a bebiztosított anyagi egzisztencia az egyedüli vonzalom tárgya.
Nem is lehet tehát azon csodálkozni, hogy amikor végre valahára kimondták a meghitt ünnepélyes igeneket az idősödő herceg halaszthatatlan ügyei intézésére hivatkozva rögvest visszatért Olaszországba, míg az újdonsült, férjezett fiatalasszony, aki -mit ad isten –, ezentúl elvárta, és egyenesen meg is követelte, hogy az egyszerű polgári halandók hercegnének szólítsák szintén elutazott, persze minden luxussal, és komfortos kényelemmel ellátott egyszemélyes francia Riverán töltött nászútjára, ami egy luxus hófehér jachtot volt, és akik szemfüles paparazzik voltak pár jól elkapott képpel máris ötszámjegyű összegeket kereshettek, hiszen az újsütetű hercegnét legalább négy csupa izom, és sportos, napbarnított férfi társaságában kaphatták lencsevégre.
Nem meglepő, hogy pontosan tájékoztatták erről a herceget is, aki a legapróbb részletet is behatóan ismerte, ugyanakkor neki valóságos hárem ált rendelkezésére odahaza főként egzotikus, és csinos hölgyekből, akikből kedvére válogathatott, s miután mindig akadt utánpótlás ebben nem is volt hiány.
Történt aztán, hogy a hercegné meglehetősen sokat kezdett költekezni, és valósággal csak úgy szórta a pénzt. Nem is lehet ezen nagyon csodálkozni, elvégre ha valaki a szegényebb társadalmi osztály tagjaként anno nagyon sok mindent nem engedhetett meg magának, akkor szinte teljesen természetesnek hat, ha később, amikor – értelemszerűen –, már megteheti, hogy kiélvezze földi javait kiadósan kezd hódolni bizonyos élvezeteknek. Így történhetett, hogy a divat és a V.I.P. partikra járás elődleges elfoglaltságot jelentett a hercegné életében, és amikor egy-egy jócskán Átmulatott, és persze számos álbarátokat szerző bohém éjszaka után jócskán spicces állapotban hazaszállíttatta magát benga gorillatestű testőrei segítségével egy luxus limuzinnal, hiszen adni kell a látszatra is, másnap kiadós, kába másnaposságra ébredvén idős herceg férje szinte azonnal kérdőre vonta újdonsült párját a reggeli étkezőasztalnál, ahol szolgák egész hada sürgött-forgott a legkisebb kéréseknek, kívánságoknak eleget téve.
- Remélem jól aludtál kis kagylócskám? – kérdezte szemlátomást ártalmatlanul az idős herceg, miközben kedvenc friss pörkölésű, méregdrága kávékülönlegességét kortyolgatta. Elvégre az ember indítsa nehéz és körülményes napját legalább egy jó, bikaerős kávéval.
- Jaj ne is mondd mókuci! – sóhajtozott nagyokat, mint akinek szabályosan zsongott a feje, és most egy láncfűrésszel nyüstölnék agyának bonyolult szöveteit. – Annyira jó volt a bulizás. Rengeteg sok fontos és értékes emberrel ismerkedtem össze… - válaszolta halvány, erőtlen egérkehangon.
- Hát ennek őszintén örülök… mindig nagyszerű hír, ha az ember új kapcsolatokat építhet, mely később meghálálják a beléjük fektetett gondoskodást, ugyanakkor az sem árt, ha egy kicsit magad is gyakorlod a nemzetközi angol nyelvet! – úgy tűnt, hogy a hosszú hivatalos minőségben eltöltött évtizedek diplomácia szakzsargonszövegeit a herceg még saját otthonában is előszeretettel szereti alkalmazni. – De szeretném, ha kicsit te is megértenéd, hogy a pénz nem csak úgy terem a földből, mintha termény, vagy virág volna, hanem minden egyes euróért keményen meg kell dolgozni. – belekóstolt bikaerős kávéjába, és kicsit talán el is mosolyodott, hogy egy ilyen jóminőségű, és méregdrága nedűt megengedhet magának, miközben vannak emberek, akik kénytelenek vizetett, higított fekete löttyökkel beérni.
- Jaj, kis cicukám! – kezdett máris nyűgösködni kicsit az újdonsült feleség. – Miért nem érezzük csak jól magunkat, hiszen olyan jó bulikat és dizsiket szerveztek a minap is az egyik felkapott helyen? – kérdése logikusnak tetszett, ám valójában egy vékony megállapítás volt, miszerint: a fiatal nő is nagyon jól tudja, hogy mi a jó neki.
- Nemrégiben végrendelkeztem drágám… - jelentette ki megfontolt komolysággal a herceg. – Nos… egyedül csak rajtad áll, hogy akarod-e a felelősséget, és a megfontoltságot! Bár szerintem egy kis ész még így se ártana a fejednek! – nem volt mérges. Valahogy mindig sikeresen sikerült palástolnia a nem szimpatikus emberek felé lappangó, cinikus ellenszenvét. Igen ám, de most gyönyörű, fiatal feleségéről volt szó, és ez azért mégiscsak más, nemde bár.
A hercegnek már felnőtt gyerekei voltak, akik különböző országokban éltek, és azt lehet mondani, hogy a saját lábukra álltak. Mi más dolguk lehetett volna, ha az apai szigor, és felelősség ezt is követeli meg? Most a herceg néhányukat azonnal magához rendelte a palotájába, és nem tűrt kifogásokat, sem mentegetőzéseket, mert mint vallotta azért akármilyen életet is élt, és bár sokszor úgy tűnhetett, hogy elhanyagolja gyermekeit mégiscsak az apjuk volt.
- Üdvözöllek papa! – lépett a palota nagytermébe egy gyönyörű, húszas éveben járó, fotómodellszerű hölgyemény, aki – nem meglepő –, modellként, és vállalkozó üzletasszonyként dolgozott Milánóban, és Monte Carlóban. Annyira szikrázó, és sugárzó volt egész nőies megjelenésében, hogy az ember el se hite, hogy léteznek még a földön igazi, hamisíthatatlan angyalok. Kecses gazellaszökkenő léptekkel odalibent apja kényelmes bársonyszékéhez és puszit adott előbb arcára, majd homlokára, aztán kicsit távol lépett, hogy felmérje a kialakult helyzetet.
- Nagyon örülök Theresa, hogy eltudták szakadni fontos munkáidtól, és legalább meglátogattad öreg apádat! – jelentette ki nem kis büszkeséggel a herceg.
- Viccel drága papa? Ez csak természetes! – sugárzó, kifejező hófehér mosolyt villantott egyenesen feléje.
- Ó… bocsáss meg kislányom, talán már ismered a feleségemet…? – igyekezett udvariasan előtérbe helyezni a fiatalasszonyt, aki féltékenységgel, és irigységgel a szívében mérte tetőtől-talpig végig legújabb mostohalányát, és most úgy viselkedett, mint akinek legalábbis kötelező kicsit meg is hunyászkodnia.
- Ó… még sajnos nem találkoztunk! – válaszolta, majd kezet nyújtott és bemutatkozott a gyanakvó hercegnének: - Szia Theresa vagyok! Örülök a találkozásnak!
- Én is! Aliz vagyok! – jelentette ki. Nem merte megkockáztatni, hogy a ,,hercegné” megszólítást is előtérbe helyezze, hiszen hogy vette volna az ki magát.
- Értem! – fordult vissza apjához a gyönyörű nő. – Csak nem történt valami komoly baj papa?! – kérdezte őszinte aggodalommal hangjában.
- Nyugodj meg édesem! Nincs miért aggódnod. Már mindenről intézkedtem! – igyekezett megnyugtatni a kedélyeket a herceg, miközben arra is volt ideje, hogy fél szemével szemmel tartsa fiatal feleségét, akit szemlátomást valósággal majd megevett a penész, hogy öreg férje máris felosztotta maga között a vagyont, így meglehet, hogy neki alig marad valami.
- ...És hát imádnivaló unokáimmal mi a helyzet? – igyekezett könnyed, laza témával folytatni a herceg.
- Két kis imádnivaló rosszcsont! Marco remekül focizik, és szeretne focista lenni, nem meglepő, míg Felippe inkább az irodalmat részesíti előnyben! Állandóan búja a könyveket. Le sem rakja őket. Még a vacsoraasztalnál is egyre csak olvas.
- Ez nagyon derék! Egyszer talán igazán elhozhatnád őket, hogy kicsit megismerhessék a nagyapjukat. – érződött az öreg herceg hangjában a jó szándékú dorgálás mellett egy csipetnyi, mégis annál jelentősebb dorgálásféleség.
- Az tényleg nagyon jó volna… - töprengett el a fiatal nő egy jelentős pillanatra.
- ...És a kedves férjuraddal mi a helyzet, ha szabad kérdeznem? – tért át egy másik kérdésre az öreg.
- Ő is remekül megvan, bár az utóbbi hat hónap során sajnos egyre kevesebbet tudtunk együtt lenni, mert nagyon lefoglalja a munkája. – A fiatal nő – bár nem volt szokása –, mégis ebben a percben úgy érezte, hogy jobban teszi, ha nem vallja be az igazat apjának, miszerint: már hónapok óta külön élnek a férjével, mert elhidegültek egymástól.
- Megértem! Az üzleti szféra igenis nagyon komoly dolog! De Don Govanni talán jobban tenné, ha rád is szánna egy kis időt, hiszen az sosem jó, ha valaki szándékosan elhanyagolja szeretteit! – komolyan farkasszemet nézett lányával, aki úgy tűnt egy pillanatra, hogy megint hátrált pár lépést, mintha megijedt volna.
- ...És egyébként ti mikor és hol ismerkedtetek össze? – most a fiatal nőn volt a sor, hogy kérdezősködjön egy kicsit.
- Hát tudod ez egy nagyon érdekes történet… - apja hátradőlt a kényelmes bársonyszékén, mintha mesét készülne olvasni, aztán belefogott a cirkalmas és kellőképp romantikus beszámolóba, hogy hol és mikor pillantotta meg először választott párját.
- … Tudod, ha az ember először ránézett Alizra, akkor látott valami mélyről jövő kislányos árva kiszolgáltatottságot, ami rögtön megfogta. Később pedig szerintem minden ment a maga módján, igaz drágám? – most először fordult a feleség felé, aki szemmel láthatóan tűkön ült, és köpni-nyelni nem tudott.
- Hát… tulajdonképpen… - szabadkozott, mint akit váratlan, nagy megtiszteltetés ért.
- Csak egészen nyugodtan drágám, bőségesen van időnk! – csitította az öreg.
Később mindhárman asztalhoz ültek, és ebédidőben elbeszélgettek. Bár az avatatlan szemek számára ez úgy tűnt, hogy az öreg herceg egyedül csak a lányával van elfoglalva, és hidegen hagyja fiatal felesége, aki úgy érezte totálisan el van hanyagolva.
Amikor az ebéddel végeztek átvonultak egy másik márványterembe, ahol kellemesen hűvös volt a levegő. Ez főként a nyári időszakban lehetett igazi áldás a palotában tartózkodóknak. A fiatal hercegné úgy döntött, hogy nem zavarja tovább jelenlétével férjét és annak lányát, így inkább shoppingolni ment alkalmi barátnői társaságával. Kicsit még elégtételt is érzett amiatt, hogy kipróbálhatja vadonatúj hitelkártyáit, amin még volt fedezet, persze a férje kontórára.
Időközben az öreg herceg, és felnőtt lánya részletesen megbeszélték a végrendelkezés és egyéb fontos teendők részleteit. A hercegnek öt felnőtt fia is volt, de mindig is a lányát érezte igazán közel magához, hiszen benne lehetett megbízni; komoly, felelősségteljes, és megfontolt volt, és minden koron lehetett rá számítani. Így a herceg őt is természetesen, mint leszármazottat belevette a végrendeletébe. Majd napnyugtakor érzékeny búcsút vettek egymástól, és lánya arra kérte mostohaanyját, hogy vigyázzon apjára.
Néhány nappal később azonban a felnőtt nőlesújtó, tragikus hírekkel szembesült, amikor a palotába akart telefonálni, és nagy meglepetésére maga a fiatal hercegné vette fel a kagylót a házi személyzet helyett:
- A férjem néhány órája meghalt! Ha gondolod megnézheted!
A fiatal nőnek aznap modell teendői voltak, és néhány befolyásos divattervezőt is felkért legújabb munkáihoz, de az egészet lemondta személyes asszisztense segítségével, hogy magánrepülőn apjához tudjon repülni. Sajnos mire megérkezett az öreg herceg már nem élt. A nagyteremben ravatalozták fel, mint egy uralkodót. Felnőtt lánya letérdelt ágya mellé, és csókolgatta, simogatta májfoltos kezeit. Aztán csókot lehelt homlokára könnyes szemmel, és kiment a teremből. A fiatal hercegné önelégült arckifejezését sehogy sem állhatta, és magában megfogadta, hogyha még az egész elátkozott világnak is össze kell dőlnie, ez a jöttment, senkiházi nő akkor sem fog örökölni apja örökségéből egylen eurót sem. Később aztán számos ügyvéd valóságos jogi hadjáratot folytatott egymás ellen, hogy akkor vajon a törvény szerinti örökösök, és az újdonsült, még mindig viruló fiatal özvegy hercegné között miként oszthassák fel a vagyont? S mivel a jogi procedúra már így is jóformán minden maradék idejüket felemésztette a hat felnőtt testvér és azok ügyvédjei ütőképes védelmet építettek ki az özvegy hercegnével szemben, aki így, miután öreg férje meghalt szinte alig rendelkezhetett bármivel is. Azért férje még így is juttatott neki egy csekélyke évjáradékot.
Az özvegy hercegné azonban nem lett volna az, aki, ha szeretői közül párral nem szeretett volna a gyász óráiban is vigasztalódni kicsit. Viszont a szeretői annyira telhetetlenek, és mohók voltak, hogy jó pár millió eurót azonnal saját maguknak követeltek, és így a hercegné évjáradéka jóformán kimerült, és várni kellett, hogy egyáltalán valahonnét, vagy épp valaki által újabb összegekhez juthasson hozzá. Kapóra jött neki elhunyt férje egyik ismerőse, aki Monte Carlóban élt, és szintén tetemes vagyonnal rendelkezett, mint befolyásos, és sikeres üzletember-oligarcha. A fiatal, körmönfont, és szemfüles hercegné – nem is lehet csodálni –, azonnal ,,bejelentkezett” a dörzsölt üzletembernél egy afféle személyes jellegű találkozóra, és nem is lehet csodálkozni azon, hogy egy-két napon belül az üzletember lett ki tudja éppen hányadik férje a hercegnének. Viszont mivel az üzletember oligarcha tökéletesen tisztában volt vagyona, és helyzete presztízsével, ezért újdonsült hercegné felségének csupán csak néhány ezer eurót adagolt minden esetben bankszámlájára arra az esetre, ha a hercegnét ismételten vérszemet kapna, és meggondolatlanul a kelleténél sokkal többet vásárolgatna. A hercegné magától értetődő természetességgel ment bele ebbe az alkupozícióba is, hiszen ha valaki egyszer már hozzászoktatta magát a mérhetetlen pompához, és luxushoz, akkor arról aztán nehéz attól egyik pillanatról a másikra megválnia.
Később úgy mesélték, hogy az üzletember is meghalt, a fiatal hercegné pedig Amerikába utazott, hogy ott szerezzen magának egy kikapós, öregedő, gazdag férjet.

FELBONTHATLAN KÖTELÉKEK

Két rozzant vén aggastyánember lépegetett a mezőn. Mindkettő kézben sörétespuskát tartott. Úgy tűnt, mintha vadászok volnának, akik valami furcsa, különös túlélőtúrán, vagy épp csak oroszlánszafarin vesznek részt. A tagbaszakadtabb, aki valamivel alacsonyabb, és mackósabb is volt, mint a nyurgább, angolosabb másik előre küldte a kis keverék kuvasz kutyát:
- No Sakál! Keresd, keresd a vadat! - adott egyértelmű parancsot a mackós vénember, és kifejező bajsza alatt el is mosolyodott saját, jól bevált éleselméjűségén.
- Azért ezt mégse kellett volna Kálmán! - szólt oda csak úgy félvállról nagy bölcsen a másik nyurga ember, aki úgy festett mint egy igazi angol, és volt egy eredeti kalapja is, mellyel hasonlított egy igazi kalandhőshöz.
- Majd pont neked fogok magyarázni! - dorgálta meg a másikat. - Különben is, ha még ebéd is volna, ahhoz is hozzá kellene látni! De ehelyett ide jöttünk a nagy pusztára.
- Álljunk csak meg egy percre! - kérte ki magának a nyurga aggastyán. - Ha jól emlékszem te voltál az, aki erőltette a dolgot! Hogy milyen jó volna újra kalandba keveredni, mert úgy érzed megöregítettek téged az évek! Én semmi akadályát nem láttam! Akkor ki az, aki most panaszkodik?! - vonta kérdésre régi barátját.
A két öreg nyugdíjas aggastyán ember mióta csak az eszüket tudták jóformán mindig is sülve-főve együtt voltak. Egész gyerekkoruktól kezdve nem létezett olyan csínytevés, amit ne együtt követtek volna el, és mikor aztán a turpisság, vagy a jó móka hamar kiderült híven barátságukhoz eszükbe se jutott, hogy beárulják a másikat. Később aztán kamaszok lettek, és belevetették magukat a szokásos bohém jellegű éjszakákba. Azon is versenyeztek, hogy vajon ki tud többet inni?! Kezdetben csupán csak sörrel indítottak, később aztán jöhetett tömény szesz, pálinka, vagy épp tüzes egri bikavér gyakorta megesett, hogy egy-egy Átmulatott éjszaka után csupán csak ők ketten maradtak még úgy ahogy állva az egész mulatóhelységben. Aztán sajnos majdnem élet-halál párbajt vívtak egy álomgyönyörű hölgy szívéért, aki - nem meglepő -, modell volt, és akit zsugori, gonosz apja természetesen egy jóval gazdagabb, tehetősebb üzletembernek szánt, mint a két jóbarát.
Amikor a dolog kiderült a hölgy gyakorlatilag mind a két úriemberrel szakított, mondván; egyformán imádja, és szereti őket, és mivel nem tud különbséget tenni jobb lesz, ha békésen elválnak útjaik. Ám addig is jó, ha a hölgyike apja jóvoltából kikapott magának egy gazdag, és befolyásos üzletember férjet, akit bár nem úgy szeretett, mint a két lóvá tett, romantikus lovagot, de legalább az anyagi egzisztenciája még így is biztosítva volt.
Mondani sem kell, hogy a két fiatalember között előbb csupán parázs vita alakult ki, később pedig valóságos, és szilárd mindenre kiterjedő ökölharc. Mire végeztek egymással vérző sebeket szereztek, és tetemes monoklikat gyűjtöttek be.
- Látod Kálmán! Te sosem tanulsz a hibáidból! - vonta le következtetéseit a kifinomult, nyurga férfi.
- Bagoly mondja hapsikám! Akarsz még egy gyomrost?! - fenyegette meg a másik.
- Csupán megjegyezném, hogy te vagy a legjobb barátom, és egy ilyen szerelmi ügy miatt egy évtizedes barátságot nem szakadna csak úgy könnyedén felrúgni! - próbált évelni a nyurga fiatalember.
Úgy tűnt a mackósabb férfi egy jelentős percig mégiscsak elgondolkodott, majd biccentett, és újból mint két régi barát ráztak kezet egymással, míg önző sebeiket nyalogatták.
Később aztán mindketten leérettségiztek, és míg a nyurga fiatalember tanári pályára lépett, addig a mackós férfiből bokszoló lett, akit valósággal a mindennapi veszély kezdett éltetni. S míg úgy tűnt, hogy a nyurga férfi munkahelyén megismerkedett egy szende, tüneményes tanárnővel, akihez gyengéd szálak is fűzték, addig a mackós fiatalember mintha megismerte volna a nagybetűs élet egy sötétebb, mélyebb, alvilágiasabb vonulatát. Persze nem volt olyan történés, vagy cselekmény, melyről a két barát ne tudott volna, így legtöbbször felcsörgették egymást telefonon, aztán személyesen is találkoztak, hogy amúgy férfiak módjára kiadósan kivesézzék életük történeteit.
Hosszú évek múltán, mikor - ahogyan az lenni szokott -, a megállapodott családból szépen az időközben is felnőtté vált gyerekek is rögvest kirepülnek, mint az örökké nyughatatlan madárfiókák a két, immáron hatvanadik életévét is régen betöltött barát újra telefonált egymásnak, hogy ezt egy személyes találkozás követhesse. Kezet ráztak egymás felé fordulva, és kicsit tán még meg is hajoltak egymás felé, mint a régi urak szoktak, majd amint helyet foglaltak egy belvárosi, kissé méregdrága, ám annál hangulatosabb cukrászdában máris valóságos traccspartit rendeztek egymás között életükről:
- No mesélj csak öregem! Veled mi újság?! - kérdezte a mackós Kálmán. Éles hiúzszeme minden apró részletre figyelt, amit csak a másik férfikimondott. Látszólag semmi sem kerülte el a figyelmét.
- Hát kérlek alássan... nemrég született meg a felnőtt lányomnak a két fiú gyermeke, úgyhogy nagyapa lettem! - jelentette ki kellő, vállveregető büszkeséggel.
- Ez igen, pajtás! Őszintén gratulálok! - rázott vele kezet régi barátja.
- Hát köszönöm szépen... veled mi a helyzet?! - mérte most végig a nyurga, mert látszott, hogy Kálmán úgy viselkedik, mintha szándékosan titkolni igyekezne valamit.
- Ismersz engem már ezer éve legalább! Te is tudod, hogy én sosem tudtam olyan jól bánni a szavakkal, mint mondjuk te... néhány éve már nem tartom a kapcsolatot a fiamékkal. Ők nem látogatnak, és én sem őket, és ez így van rendjén. Gyönyörű asszonykám egyik percről a másikra rákos lett, és az utolsó három hónap... maga volt a pokol... senkinek se kívánom... - itt fátyolossá, recsegőssé lett a hangja, mint aki valósággal a könnyeivel küszködik.
- Ezt őszintén sajnálom, és tud együtt érzek veled... válaszolta őszintén, és automatikusan a másik.
- De úgy hallottam, te se unatkoztál, amíg távol voltunk egymástól, igaz-e?! - mérte most végig kissé gyanakodva, és rejtélyesen összehúzva kutató, vesébe látó szemeit.
- Igen, ami azt illeti! Engem is ide-oda dobált ez a viharos, rongyos élet, de valakitől egyszer hallottam egy nagyon bölcs mondást, miszerint: minden esetben muszáj előre tekinteni, és a múlt dolgait a hátunk mögött hagyni! - úgy mondta ki a bölcs mondatot, mint aki titokban pontosan tudja, hogy kitől is származik.
- Nocsak, nocsak! Valaki fölkészült belőlem! - lepődött meg jólesően a másik férfi.
- Tudod igyekszem lepést tartani az adott korral, melyben élni kényszerültem!
Még abban a hónapban, amikor mindketten beléptek a negyvenévesek táborába elutaztak egy hirtelen ötlettől vezérelve egy amolyan jelképes szafaritúrára, és bár főként Kálmán volt az, aki szerint a férfiúi erények egyik sarkalatos iskolapéldáját jelentheti, ha az ember egyetlen puskalövéssel leterít egy nagymacskát, vagy egy közepesméretű elefántot, esetleg orvszarvút - annyi bizonyos, hogy rengeteget igyekeztek tanulni ebből a kisebb kalandjukból is.
A nyurgább talált egy árva gorillabébit, ami valami rejtélyes okból leszakadt a falkától, és sírdogált, mire a két férfi, és a bennszülött törzsi vezető odaért arra az erdős részre, ahol magára hagyták. Pontosan tisztában voltak vele, ha a gorillabébi magára marad a dzsungel törvényei már korántsem lesznek vele olyan kegyesek, egyes emberséges emberek, így megkeresték a gorillafalkát, és óvatosan a közelükben tették le az időközben megnyugodott, barátságos gorillacsecsemőt. Egy felnőtt, négyszázkilós nőstény, amint az emberek elmentek, és úgy ítélte meg, hogy tiszta a levegő tüstént hátára vette a kicsit, és megindult vele gyors ügetésekkel a falka irányába.
- Legalább nem kellett szükségből lelőni! - mondta ki bölcs megállapításait Kálmán.
- Az ember sok mindent átértékel ezen az ősi földrészen... - töprengett hangosan.
- Hát az egyszer már szent igaz! - vélekedett a másik, aztán amint a szafaritúra alig két hét múltán véget ért a két jóbarát búcsút vett az ősi kontinenstől.
Amikor hazatértek a hosszúra nyúlt utazásból döbbenten tapasztalták, hogy családi házukat ami jóformán közös szomszédságban állt, és alig két-három háznyira feküdt egymástól teljesen kifosztották illetéktelen behatolók. Nem tudhatták, hogy vajon éretlen, ifjú suhancok, vagy meg nem értett kamaszok voltak, esetleg néhány részegeskedő, tivornyázgató hajléktalan, akiket pusztán csak a kíváncsiság fűtött, annyi azonban bizonyos, hogy a két jóbarát erősen elgondolkozott, és úgy döntöttek, hogy mostantól kezdve - ha tetszik, ha nem -, de megvédik, ha kell foggal, és körömmel, ami jogosan, és törvényes keretek között az övék. Így történt, hogy mikor egy éjjel mind a ketten dörömbölést, és hangokat hallottak szobájukból mindketten felhívták egymást telefonon, aztán puskájukhoz nyúltak és előbb riasztólövést lőttek a levegőbe, amitől vélhetőleg a betörők, vagy tolvajok annyira megrémülhettek, hogy hanyatt homlok elmenekültek a környékről, és mire a kíváncsiskodni vágyó, és kotnyeles szomszédok kihívták a rendőrséget, és felvették a tanúvallomásokat a két fiatal rendőrlegény elismeréssel vegyes tisztelettel adózott a két aggastyán, dörzsölt vén rókának, hogy így túljártak a betörők észjárásán.
- Aztán vigyázzanak magukra tisztelt Uraim! És ha nem muszáj ne nagyon használják lőfegyvereiket! - köszönte meg az idősebbik rendőr az együttműködésüket, de óva is igyekezett inteni a két embert a további felesleges bajba jutástól.
- Igenis drága őrmester úr! Ígérjük, hogy ezentúl majd körültekintőbbek leszünk! - emelte fel jobb kezét Kálmán, és máris kacsintott barátjának, mint aki füllent.
- Csak ne csináljanak semmit, amit később megkell bánniuk! További szép napot! - búcsúzott a rendőr beülve járőrautójába.
Később aztán - feltehetőleg azért, mert nyugdíjasok lettek -, és mert két családi ház rezsije, és számlái azért mégiscsak megterhelhették a költségvetésüket, úgy döntöttek, hogy az egyik családi házat kiadják albérletbe, és tüstént meghallgatást is tartottak. Főként egyetemistáknak szerették volna előszeretettel kiadni az ingatlant. Jelentkeztek is rá tüstént páran. Persze itt is nem ártott, ha az ember vigyázz magára, mert voltak olyan meggondolatlan, és felelőtlen fiatal felnőtt emberek, akiknek csupán csak a házibulizás volt minden elfoglaltságuk, és imádtak kisebb-nagyobb ramazurit rendezni. Őket a két barát valósággal telepatikus, emberismereti módon szinte azonnal kiszúrta, és el is küldte a környékről. Végül választásuk egy négytagú hölgytrióra esett, aki kedvesek, barátságosak, és nagyon is háziasak voltak. Tudtak sütni, főzni, és tisztán tartották a családi házat, úgy mintha teljesen újépítésű lenne.
Mivel a két barát tüzetesen igyekezett utánanézni a fővárosban lévő aktuális albérletáraknak így arra gondoltak, hogy az összeg felében állapodnak meg szerződéssel együtt, amit a négy elbűvölő, felnőttes hölggyel is aláírattak, hogy tegyen bizonyíték, ha esetleg a dolgok mégsem úgy alakulnának, mint azt elvárták.
Előbb-utóbb az egyetemista hölgyek is megbarátkoztak a két furcsa, különös emberrel, és sokszor kedveskedtek nekik süteményekkel, illetve sült ételekkel, holott a két férfi - állítása szerint -, tudott főzni, és remekül eligazodtak bizonyos gasztronómiai, kulináris élvezetekben is.
- Tessék parancsolni kedves Uraim! Egy kis házi készítésű piskóta! Remélem ízlik majd! - vitte át egy tányéron, szalvétával letakarva a finom süteményt az egyik egyetemista hölgy, mire a két férfi nem győzött csodálkozni, hogy őket bizony mennyire elkényezteti az élet.
- Nos hát... nagyon köszönjük drága ifjú hölgyem! - vette át a nyurga, angolos ember a fiatal nőtől a süteményestálat. - Nagyon jól néz ki, és az illata is mennyei! Biztosan remek lesz! Kálmán? Légyszíves te is köszönd meg! - szólt hátra barátja felé, aki egy hintaszékben most éppen jól megérdemelt szunyókálását töltötte.
- Hogy mi tetszik...?! - lepődött meg, mint aki hirtelenjében az se tudja, hogy hol van.
- Köszönd meg a süteményt ennek a drága ifjú nőnek! - utasította a másik most már kicsit kellemetlen, bosszús hanggal.
- Ó, hát... persze, persze nagyon köszönöm... minden jókat... - válaszolta, aztán kényelmesen visszasüppedt a székbe, és tovább folytatta a hortyogó, jól megérdemelt szunyókálását.
Később aztán - ki tudja, hogy miért -, néhány kétes rokon bukkant fel a két férfi háza táján. Azt állították, hogy hozzátartozóik a két férfinak, akik életükben most találkoztak másod vagy harmadjával rokonaikkal.
- Szép jónapot Kálmán és Géza bácsi! Hogy szolgál az egészségük? Remélem jól vannak! - kérdezte egy szemüveges, kissé tohonya apafigurának kinéző, harmincas éveiben járó férfi, akinek három gyereke is volt, akik most kiszállván az autóból egyfolytában nyüzsögtek, és ricsajoztak, míg csak szőkehajú, bombázóalakú anyjuk le nem csendsítette őket.
- Úgy hallottuk, hogy az utóbbi időben gyengélkednek, és hát szóval mi arra gondoltunk, hogy... - kezdte el mondókáját a családfő, akinek igazság szerint az lett volna az értelme, hogy az ismeretlen rokonok elsősorban nem a kétférfi egészségi állapota, vagy közérzete után érdeklődött, sokkal inkább a végrendelet, és az ingó-ingatlan vagyon felől, amit - a törvények szellemében -, valakinek mindig muszáj megörökölnie.
- Hát nem is tudom... - esett hangosan gondolkodóba a nyurga, angolos ember. - Nem kétlem, az utóbbi években kicsit rendetlenkedik a gyomrom, és az emésztésem, de a közérzetem fokozatosan javul. Hát neked Kálmán?! - fordult barátja felé.
- Nekem is! Én egyenesen majd kicsattanok az egészségtől! Nem iszom, nem dohányzom, és aktívan sportolok. - kicsit fenyegetően tett pár töltényt a sörétespuskájába, nem tudni, hogy mit akar majd vele csinálni?
- Mi csak azért köszöntünk be, hogy... hogy üdvözöljünk benneteket, igaz-e gyerekek?! - kérdezte most az egzotikus, szőke bombázó anyuka, aki úgy festett, mintha egy divatmagazin címoldaláról lépett volna le, és makulátlan tökéletesség dicsglóriája ragyogás be egész varázslatos nőieségét, ám a három rosszcsont gyerkőccel - úgy tűnhetett -, ő se bír.
- Á, vagy úgy! Hát akkor köszönjük szépen a látogatást! További szép napot! - zárta rövidre a beszélgetést a nyurga férfi, és már ment is befelé tántoríthatatlan, egyenes huszáros lépésekkel a házba.
- Igen! Én se mondhattam volna ennél jobban! - értett egyet a mackós, tagbaszakadt férfi, majd ő is felkelt a hintaszékéből, mintha szándékosan kibillentették volna komfortos, kényelmes szunyókálásából, és máris követte barátját a házba.
A tanácstalanságba dermedt, kíváncsi rokonok, mivel nem tudhatták, hogy ilyen helyzetben mi tévők legyenek napestig vártak rájuk, aztán alighanem megunhatták az egész érthetetlen fiaskót, mert betették a három halálosan kimerült gyerkőcöt az ülésre, aztán elhajtottak autójukkal köszönés és egyebek nélkül. Persze a két férfi mindent pontosan végignézett az ablakokon belülről gondosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se vehessék észre őket.
Az idő mintha hamar elrepült volna. Észre se vették, és mindketten nyolcvan évesek lettek. Még utoljára jó lett volna átélni egy közös kalandtúrát, ám ezt megakadályozta a hirtelen jött elmúlás. A két jóbarát még a halálban sem ismerte a megadást. Egyszerre hagyták el a földi világot, csupán csak alig egy-két másodperc eltéréssel...

IDŐNKÉNT KÉTSÉGEK

Mielőtt végleg kiöregszem
s talán el is bújdosok e méltalan,
galád-kupec Korból, akár kivert,
fogatlan kutya – szeretném, ha azok,
kik fáradtságot véve megismertek még
utolszor felkeresnének, s meglátogatnának.
– A Világ mostan bőségesen ki van
már párnázva megbízhatatlan,
alamuszi-hitvány bérencekkel,
karrieres törtetőkkel, s horpadások,
repedések sebesítik agymosott agyukat,
penészes, mohó-ösztöneiket.

A bepúderezett,kikozmetikázott
ál-Celeb-kanárik csicsergő nyivákolásától
– sok esetben -, a falra mászok.
Ifjúságomon – ha volt is -, most borongó,
méla holdfény süt át.
Sokszor inkább okádtam a kortárs,
meghamisított történelemtől.
– Nézem még egyre e mostani tompított
közöny omladék Világot s sokszor nem érthetem:
Vajon tudatos vagy spontán dolog-e
hogy ekkora a totálisan behülyíthető
káosz-fejetlenség szinte minden szinten?!

Az ember jóindulatúan már nem kopik,
csszolódik a másikhoz,
akár az olajozottan forgó fogaskerék
– de méltatlan könyörtelen inkább vadként
felprédál s elvesz másoktól.
Muszáj-sültgalambokból is
takaros kártyavár építhető.
A legtöbben bizony már önmagukhoz
is tisztességtelenek.

Futó, egyéjszakás szerelmek sugaraival
nem fércelhetik össze foszló, hajótörött életüket.
Jó humanistaként tán énis kicsit kisstílű nyápiccá lettem,
ki ideje korán bepánikol, morogva zsörtölődik.
Sokszor immár mögöttem is összecsap ez az év.

Mit tudhatom, vajon mi is következht
Hóhér-Halálok után?!
Keserűségemen rengetegszer
csak röhögni bírnak,
ám egy se modaná nyíltan ki:
,,Segítek neked!”
– Egyre gyakrabban hánykódom tragikus,
groteszk hitehagyottként egydül,
míg fejem felett szándékosan eltűnik
egy újabb méltánytalan év
– meglehet már csak huszonkét évem,
ha maradhatott szerencsével,
addig még jó lenne tudatosan
rendbe tenni földi dolgaim!

A SIKÁTOR ŐRZŐJE

Az ázsiai férfi már kora hajnalban igyekezett minden szükséges, eladásra szánt holmit precíz alapossággal kirakodni aprócska, háromkerekű furgonából, mellyel az egyik közkedvelt, és zsúfolt pályaudvar mellett parkolt le, hiszen itt mindig nagy tömeg szokott lenni, és biztosan tudhatta, hogy lesz bőségesen megrendelése.
A legtöbb ember - általában -, a hajnali órák környékén ment serénykedve dolgozni, hogy ezzel is kikerülje a tömegtumultust, mely az idő előrehaladtával csak egyre intenzívebben kezdett jelentkezni.
Az ázsiai férfi komótos kedvvel megcsinálta a jó zsíros tejféleségből készített palacsintatésztát, majd egy méretes Nutellás-üveget vett elő, melyben jóféle mogyorós, csokoládés-nugátos krém lapult, és előbb az elkészült, kreppvastagságú sült palacsintatésztákat kente meg vastagon, majd a vásárlók döntéseire bízta, hogy mit szeretnének a palacsintába rakatni feltétnek. Volt aki a lédús, öklömnyi nagyságú papajára, mangóra, kivire, ananászra tette le egyértelmű voksát, míg mások szeder, szamóca, áfonya, vagy eper kombinációban gondolkodtak. Lényeg a lényeg, hogy a furcsa ázsiai férfit mindenki kedvelte, becsülte, és szerette, mert a multikhoz, és épülőben lévő méregdrága szupermarketek áraihoz képest, még mindig elfogadható árukat kínált.
- Szép jó reggelt Mei Ling! Milyen gyönyörű ma! Mit adhatok? - érdeklődött közvetlenül, mert tudta, hogy a gyönyörű, egzotikus, csinos, szolidan öltözködő kosztümöt viselő hölgy gyedül neveli két kisgyerekét, és mindig jólesik neki a biztatás, bár ahhoz túlzottan is büszke, hogy akárcsak bárkitől is elfogadjon néminemű segítséget.
- Jó reggelt Önnek is Huang Úr! Hogy érzi magát? Fáj-e valamije?! - érdeklődött, mert az árust imádott nagyapjára emlékeztette, akit még gyerekkorában veszített el.
- Köszönöm Mei Ling a kedvességét! - hajolt most meg, pedig nem volt japán, mégis úgy érezte az illendőség ezt megkívánja. - Néha jobban vagyok, néha nem. Ez is olyan, akár a folyamatosan változó időjárás, vagy a szeszélyes természet. - Érdemes lett volna a férfi minden szavát felvenni egy hangrögzítőre, mert nagyon bölcs, elmés gondolatokat volt képes kimondani, és megjegyezni. - És Mei Ling hogy vannak a kicsik?
- Jaj ne is mondja! Olyan elevenek, hogyha merő véletlenségből nem figyelek oda szinte azonnal szétszedik az egész házat! Ez a palacsinta mennyei étek! - kóstolta meg a frissen szalvétákba, és hófehér papírzacskóba csomagolt különlegesnek mondott reggeli csemegét.
- A gyerekeinek is csomagoltam párat, ha nem bánja! - adta át a nejlonzacskót a férfi.
- Jaj Huang Úr! Ön annyira kedves! Igazán nem kellett volna! A végén még elkényezteti őket. - szabadkozva vette át a szatyrokat, majd mint aki máris késésben van búcsút mondott, és azonnal továbbsietett munkahelyére.
Időközben néhány kutya bukkant fel. Szám szerint négy, afféle kóbor, kivénhedt, gazdátlan állat, akik szabadon maradt ételmaradékok után kutattak a közeli szemeteskukák tartalmai között, és ügyet sem vetettek rá, hogy károkat okoznak a városvezetésnek. Az ázsiai férfit is megpróbálták megkörnyékezni, és félemlíteni, de a férfi élelmes volt, és könnyedén feltalálta magát; dobott egy-két kevésbé sikerült palacsintatésztát a látszólag farkaséhes ebeknek, amiktől azok megjuhászodtak kissé, mert alig pár pillanat múltán egykedvűen tovább mentek onnét.
Aztán jöttek az ún. öltönyösök, aktatáskások, akik üzletemberek voltak, és szemmel láthatólag mindent a vállalat, vagy adott cégcsoport érdekében hajtottak végre. Olyanok voltak, mintha emberbőrbe becsomagolt csúcskategóriás automata gépek lettek volna, akik nem ittak, nem ettek, és nem is aludtak, csak akkor, ha ezt főnökeik megengedték, vagy jóvá hagyták. Most valósággal öttagú kis csoportokban álltak sort az ázsiai férfi kis rozoga furgonjánál:
- Jó reggelt Uraim! Mivel szolgálhatok?
A legalább tíz fős üzletemberekből álló csoport kivétel nélkül nutellás palacsintát kért persze azon felül minden földi ínyencséggel jócskán megpakolva. Amikor fizetésre került a sor, valósággal egyenként kérdezgették egymást, hogy ki fogja ezt a sok gusztusos finomságot kifizetni, mire - nagy általánosságban -, minden esetben az utolsó állta a cehet, aki a sor végén állt. Mindannyian mosolyogtak. Volt aki egyenesen még arra is vetemedett, hogy kezet rázzék a férfival, vagy ultramodern okostelefonján szelfiezzen vele egyet-kettőt, aztán a jókedvű üzleti társaság is hamar elsietett.
Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valahonnét emberi nyöszörgéseket hall. Igen. Semmi kétség! Tisztán kivehető, és hallható volt, hogy valahol a közelben felsírt egy csecsemő. A férfi tüstént megindult a hang irányába, és megpróbálta kitalálni, hogy vajon mi történhetett? Időközben kifüggesztett egy kartontáblát a kis furgonjára, hogy ebédszünetet tart, holott mé csupán hajnali fél hétre járhatott az idő.
Egy sikátorszagú kis utcácskából jött a síró, nyöszörgő, szinte egészen apócska hang. A férfi közelebb lépett az egyik szemeteskonténerhez, és valósággal megdöbbent, hogy egy aprócska, koszos lepedőbe becsomagolva egy síró, jajveszékelő kisbabát talált.
- No, te no! Ssss! - igyekzett megnyugtatni, és azonnal karjára vette, hogy ringassa egy kicsit. - Hát veled meg mi történt?! - kérdezgette a még mindig síró babát, aki most hogy ringatták úgy érezhette, hogy biztonságba került, ezért kezdett lassacskán megnyugodni.
- Biztosan éhes vagy, igaz-e?! Találunk neked egy kis finom tejecskét. - A férfi óvatosan, gyöngéden karján tartva a kisbabát visszaindult vele a sikátorszerű utcácskából egészen a rozoga furgonjáig, ahol időközben takaros kis társaság verődött össze, és persze türelmetlenkedtek is, elvégre reggelit senki se kapott.
- Nézzenek csak oda?! - kiáltott hangosan a kisebbfajta tömegből egy férfihang. - A mi szeretve tisztelt Huang Urunk egy csecsemőt dédelget, miközben vannak emberek, akik fontos munkába igyekeznének. - állapította mg csípős iróniával a férfihang.
-Jobban teszi, ha befogja a számját! Nem látja, hogy a kisbaba mennyire sírdogál! Biztosan éhes szegényke! - vélekedett egy megértőbb, idősebb női hang.
- Az engem a legkevésbé sem érdekel tisztelt asszonyság! Hát minek néz engem, talán gyermekmegőrző szolgálat vagyok?! - fakadt ki az iménti férfihang.
- Csak hátrább az agarakkal kedves uram, mert megnézheti magát, ha nem vigyázz. - azzal a nő erőteljesen még toppantott is a lábaival, mint valami felingerelt kotlós tyúkanyó.
- Bocsássanak meg, amiért bezártam a boltot, de máris kiszolgálom Önöket! - a férfi máris levette az ebédszünet miatt zárva táblát a furgonról, és újból beüzemelte a sütőplatnikat, és máris újabb palacsintatésztát kevert össze, amit kisüthet. Időközben pedig igyekezett megetetni a kisbabát, miközben a legtöbben valósággal máris a csodájára jártak az emberek.
- Hallja-e Huang Úr! Ez a csecsemő bizony mondom egyre jobban hasonlít magára! - jegyezték meg sokan. - Csak nem maga az újdonsült apuka?! - kérdezték kíváncsiskodva.
- Nem, egy utcában találtam a kicsit néhány saroknyira innen!
- Azonnal be kell jelentenie legalább a rendőrségre, hogy ilyen szörnyűség történt, hátha tudnak valamit csinálni. Ez a hatóságokra tartozik, és nem magára! - vélekedtek megint mások.
- Egyet se aggódjék tisztelt Huang Úr! Mi majd mindenben segítünk Önnek! Hozhatunk pelenkát, és ételt! Mit szeret egy kisbaba? - kérdezte egy női hang.
- Hát... sajnos nem tudom megmondani. A tejet szereti, ahogy látom, legalább is. De hogy szilárd táplálék? Nem is tudom... - látszott a férfin, hogy elbizonytalanodik, de megpróbálta logikusan átgondolni a történéseket.
- Hát ha ténylegesen nem okozok gondot, akkor szívesen elfogadom önzetlen segítségüket. - felelte, persze az ,,önzetlen" szót jócskán kihangsúlyozva a kérése jogossága miatt.
Időközben igyekezett kiszolgálni a legtöbb embert, akik mintha egyszerre, hogy megkapták a frissen elkészített nutellás krémű, nagyadag palacsintájukat mintha megenyhültek volna, és már nem is voltak olyannyira morcosak, és elégedetlenek, mint az előtte.
Amint kora délelőtt lett a férfi úgy döntött, hogy mára éppen elegendő volt a hajnali intenzív robotmunka. Összepakolta eszközeit, majd a kisbabát biztonságosan beültette maga mellé az ülésbe, és lassú, lomha cammogó tempóban elindult pöfögő furgonjával hazafelé abba a kerületbe, ahol lakott.
A forgalom még csupán csak most kezdődött el, ám a férfi mindig igyekezett megtalálni a biztos módját annak, hogy olyan útvonalakat válasszon, ahol csekély a forgalom. Most is így tett, és alig tíz-tizenöt perc elegendőnek bizonyult hozzá, hogy otthon is legyenek.
Fáradtan, kicsit elcsigázottan állította le a kis furgont a garázsában, mely közvetlenül lakása mellett állt, és ahonnét egy egyszerű ajtón keresztül be lehetett lépni a meghitt, otthonos előszobába.
A kisbabát óvatosan magával vitte és lefektette az egyik asztalra. Mivel már végighallgatott jó pár babatörténetet főként barátaitól, és ismerőseitől, ezért nem volt számára ismeretlen, hogy a csecsemők napjuk legnagyobb részében esznek, alszanak, majd ürítenek. Csupa-csupa létszükségleti funkció, semmi más.
Óvatosan kicsomagolta az elhasznált lepedők kupacaiból a babát, és ekkor vette észre, hogy sajnos időközben a csecsemőnek telement a pelusa. ,,De honnét is vehetne pelenkát, főként mostanság?!" - töprengett el egy percig. Majd arra gondolt elmegy az éjjel-nappal nyitvatartó vegyesboltba, ott hátha tudnak segíteni. Így felkerekedett, karjára vette a babát - hiszen azért egyedül mégsem maradhatott -, majd egyenes, határozott léptekkel a lakásához közeli vegyesbolt felé vette az irányt, ahol már jól ismerték.
- Jó reggelt Huang! - köszöntötte az eladó. - Nohát! Nem is tudtam, hogy időközben gyereked született! Sokszor gratulálok! - kezdte mondókáját a boltos, ám a férfi azonnal leállította azzal, hogy felemelte figyelmeztetőn az egyik kezét.
- Nem úgy van ahogy gondolod Han! Ezt a babát csak úgy találtam az egyik utcában! Most inkább pelenkára és babaholmikra volna igen-igen nagy szükségem. - érződött, hogy a férfi minden szavát áthatja az őszinteség, és a komolyság, ezért a boltos ember nem is kérdezett mást tüstént serénykedni kezdett, és igyekzett minden szükséges holmit összepakolni, ami csak egy alig pár hónapos csecsemőnek elkelhet a mindennapokban.
- Nagyon köszönöm Han! Az adósod vagyok! Mennyibe is kerül ez a sok minden?! - már vette is volna elő a pénztárcáját, amikor a boltos azonnal megállította:
- Ugyan már Huong! Már gyerekkorunk óta a legjobb barátok vagyunk! Semmi szükség arra, hogy megsértsd a büszkeségemet! - intette le régi barátját. - Tett csak el a pénzedet, jól jön az még, ha a baba majd nagyobb lesz! - sokat sejtetőn elmosolyodott nemlétező bajsza alatt, mint aki már jó előre sejti a megtörtént dolgokat is. Becsomagolta az összes babaholmit, majd átadta a nejlonzacskókat barátjának. - Tessék parancsolj Huang! Legyen szép napod!
- Köszönöm Han! Igazi barát vagy! - köszönte meg a férfi, majd a babával együtt visszasietett a lakásba.
Odahaza azonnal gondosan szemügyre vette, hogy vajon miféle gyerekholmikat is pakolt jóbarátja, de szerencsére legalább tépő záras pelenkát adott éppen eleget. Már csak az volt hátra, hogy a babát tisztába tegye. De hogy fogjon hozzá, amikor életében még csak hasonlót sem csinált.
A legfontosabb, hogy a baba kiegyensúlyozott, és nyugodt maradjon, mert ha megint sírni kezd akkor bizony jó pár órába is beletelhet mire végleg abbahagyja.
- Jól van kis angyalkám! Most szépen tisztába teszlek! - előbb gondosan elolvasta a pelenkák dobozán álló használati útmutatót, hogy mit és hogyan kell a tépő zárakkal csinálni, majd ő is ugyanúgy megpróbálta, ahogyan a fényképeken látszott. A baba kicsit rugdosott egyszer-kétszer, hiszen nem értette a kialakult helyzetet, de aztán szépen meg is nyugodott, amikor érezte, hogy tiszta holmikat viselhet.
- Így ni! Nem nagy ördöngösség, nem igaz?! - vonta le a következtetéseit. Majd gondolkodóba esett:
,,Mi van, ha szól a rendőrségnek, kijönnek, és azonnal vizsgálódni kezdenek, és ráadásul feltesznek neki egy rakás kérdést is, amire egészen biztos, hogy nem tud válaszolni. Ez bizony kemény diónak bizonyult. Ugyanakkor pontosan tudhatta, hogy a hatóság embereivel nem jó sem ujjat húzni, sem pedig packázni, mert könnyen a rácsok mögött találhatja magát. Ennek ellenére mégis úgy döntött, hogy egyelőre nem szól senkinek, és majd holnap megpróbálja kideríteni, hogy vajon ki hagyhatta egy szemeteskonténerben a kisbabát?
Másnap aztán kora hajnalban ismét felkerekedett, ám ezúttal a babát is magával vitte, majd visszamentek közösen az aprócska sikátorszagú utcába érdeklődni, hogy nem-e tud bárki bármit is. Az itteniek többsége ugyan nem volt valami közlékeny, de próba szerencse. Hátha a férfi megtud valamit.
Mivel az utcában jóformán csupán szemeteskonténerek voltak, amiből most is néhány élősködő, és macska igyekezett lakmározni ezért azokat a lakókat igyekezett megkérdezni, akik az utca feletti lakásokban laktak.
Párszor kopogtatott előbb az egyik, majd a másik ajtón, ám nagyon úgy tűnt, hogy senki nem akar kötelék állni, vagy segíteni. Aztán, amikor éppen készült volna elmenni egy fiatal, alig tizenhét éves lány nyitotta ki a szemközti lakás ajtaját. Véreres, karikás, kisírt szemein jócskán meglátszott, hogy valószínűleg nagy bánata lehet, és hogy már jó régen nem aludta ki magát rendesen. A férfi ezt egyből észrevette.
- Elnézést kérek hölgyem, hogy megzavarom, de tudna esetleg mondani bármilyen információt, hogy ez a kisbaba itt a kézben vajon hogy kerülhetett ennek az utcának a szemeteskonténere közé?! - hangja barátságos, és megértő volt. Semmi ellenséges szándékot nem lehetett megtalálni benne.
A fiatal lány vizsgálgatta, méregette egy ideig a férfit, majd azt mondta, hogy ismeri a nőt, aki itt hagyta a babát. Tegnap hajnalban járt itt egy fiatal nő, aki halálra volt rémülve. Úgy nézett ki, mintha valakik vadásznának rá, és ő tette bele a konténerbe a babát, hogy átmenetileg megvédje. Lehetséges, hogy konzumlányról van szó.
A férfi szeme meglepetésében elkerekedett. Megköszönte a segítséget, majd azzal a kis cetlivel, amit a lánytól kapott felkerekedett, hogy megkeresse a baba anyját. Mint az később kiderült egy csinos, fiatalos konzumnő tényleg elrejtett egy kisbabát a közeli utcák egyikében, de senki sem tudott biztosat, vagy csupán félt beszélni.
Huang azonban nem adta fel, és nemsokára meg is találta az illető hölgyet, akit mindennél jobban keresett. Egy sztriptíz klub előtt talált rá, gyönyörű, nagy barnaszeme alatt méretes monoklival. Látszott a nőn, hogy borzalmas lelkiismeretfurdalás gyötri, amikor újból megpillantotta kisbabáját, és úgy ölelte újfent magához, ahogy talán csak az anyák képesek saját gyermeküket. Huang megígérte a nőnek, hogy gondoskodni fog mindkettőjükről, és hogy egy védtelen babát sosem szabadna csak úgy magára hagyni. A konzumnő pedig saját magának tett fogadalmat, hogy ezentúl igyekszik rendes, tisztességes életet biztosítani babájának.

FESZÜLT, IDEGTÉPŐ MEGLEPETÉSEK

,,A francba, a jó büdős francba!" - mérgelődött már a kora hajnali órák környékén, amikor a nap is csupán csak épek hogy kidugta bimbózó sugarait. Kora őszre járt az idő, mégis az ember szinte már kicsit vacogva megérezhette, hogy a hidegebb évszak sem fog olyan sokat váratni magára. Még egy utolsó igazítás a makulátlan bíborbordó, selyemnyakkendőn, az öltönyönön. Egy kis aftershave a frissen borotvált, markáns arcra, - hiszen ez egy jó üzletkötéshez, és egy sikeres naphoz is szinte már elengedhetetlen, majd jöhetett az autóba szállás.
Először arra gondolt, hogy jó volna kikerülni az egész reggeli csúcsforgalmat, de még mindig nem volt biztos benne, ha - adott esetben -, mondjuk a gyorsforgalmin megy nem-e ütközik újabb akadályokba, elvégre a szeptemberi hónap - kivétel nélkül -, főként mostanság az útfelújítási munkálatokról szólt, és persze, hogy soha sincs vége egy-egy közepesebb volumenű beruházásának. Elfordította a Lexus terepjárójában a slusszkulcsot és szinte élvezte, ahogy valóságos vadállatként felbőg keze alatt a hathengeres, négykerék meghatású benzinmotor. Kollegái többsége mostanság megpróbálkozott a hibrid elektromos járgányokkal, viszont azok jobb esetben olyan lopakodó hangtalansággal közlekedtek, hogy az embernek nem ártott résen lennie, és figyelnie, hacsak nem akarta egyik pillanatról a másokra máris összetörni magát, vagy épp másokat.
Ahogy végre kiért a főútvonalra máris berakta kedvenc 80-90-es évekbeli felvett slágereit a CD-lejátszóba; feltekerte a hangerőt, majd nosztalgiázott kicsit, amint napszemüvegében nézte végig, amint a dombok mögött végre felkel a nap.
Szeretett akkor vezetni, amikor csak ő volt az úton, és a nagy természet az autó mindkét oldalán. Bár mostanság annyira be volt havazva, hogy szinte képtelenségnek tetszett talán még önmagával is elhitetnie, hogy bizony egy nap - ha tetszik, ha nem -, igenis huszonnégy óra.
Amint az egyik elágazásnál megállt, hogy a zebrán átkelő kisiskolásoka átengedje sokszor elgondolkozott azon, hogy vajon így kerek negyvenéves fejjel vajon miért nem találhatta még meg a nagybetűs igazit? Pedig kolleganői között is szép számmal akadtak szupermodell személyiségjegyeket felvonultató, egzotikus virágszálak. Erre a kérdésre most a legkevésbé sem szeretett volna felelni. Éppen elég gondja van azzal, ha főnökei folyamatosan rágják a fülét a még több haszon, és profit miatt, meg hogy az üzleti stratégia egyenesen megköveteli, hogy az ember szemétkedő, alamuszi, és felszínes ember legyen. Sokszor voltak napok, amikor jóformán önmagát is megutálta, és legszívesebben leköpte volna magát a tükörben.
Egy cserfes, lenszőkés hajú, pöttöm kislány, aki mázsás iskolatáskát cipelt a hátán kedvesen rámosolygott, és úgy tűnt, még integet is neki. Ő visszaintett, és barátságosan rámosolygott. Ennyire egyszerű, ugyanakkor kiszámítható, emberi gesztusokon múlik a tulajdonképpeni társas érintkezés és a kommunikáció 99,9%-a.
Óvatosan gázt adott, és tovább ment az autójával. A buszmegállónál volt egy virágbolt, ahol az idős nénike már jó korán kirakta az aznapi friss, és gyönyörű virágokat úgymond kedvcsináló csalogatónak, hogy hátha ettől megnő majd a forgalma. Ahogy elnézte a gyönyörű, színpompás virágokat édesanyja kedvenc virága a rózsaszín jácint jutott előre eszébe. Majd egyszer csak a virágbolt melletti szűk ki utcácskában szinte azonnal kiszúrt egy gyönyörű nőt, akinek hordó nagyságú pocakja volt, és szemmel láthatóan fájó görcsök torzították el egzotikus, modell vonásait. ,,Talán tényleg terhes? Talán jobb lenne a mentőket hívni! Jobb volna nem beleavatkozni!" - igyekezett figyelmeztetni magát, amint részletesen agyában átgondolta a választható alternatívák egész sorozatát. A következő jelzőlámpánál - maga sem értette -, hogyan, de mélységesen elfogta a tartós bűntudattal egybekötött lelkiismeretfurdalás, és az érzés, hogy mi van, ha a mentők - szokásukhoz híven -, megint késni fognak, és nem érnek majd ki időben. Azonnal leparkolta terepjáróját egy fizetős parkolóban. Kiszállt, és futva megindult a virágbolt melletti utca felé, ahol a gyönyörű kismama már javában a poklok kínjait állhatta ki jelentős fájdalommal együtt.
- Bocsásson meg kedves hölgyem... de segíthetek...?! - szólította meg barátságos hangnemben.
- Mit akar tőlem kedves Uram?! - nézett vissza rá a nő groteszk, eltorzult, jócskán verejtékben úszó arccal, miközben fájdalmában szorította a hasát, és igyekezett összeszorítani fogait.
- Bocsásson meg a zavarásért... én csak... arra gondoltam, hogy... segítek nagyon szívesen... már hívtam a mentőket... - szabadkozva, habogva beszélt, mintha valósággal megbabonázta volna a gyönyörű, fiatal nőből áradó kisugárzás, lélekbeni energia.
- Mit akar tőlem jóember, mi?! Tűnjön innét a fenébe, míg szépen mondom?! - fenyegette meg szóban a nő, de máris megbánta, mert hasi fájdalmai valósággal összegömbölyítették, és borzalmas kínok elé állították. Ráadásul úgy tűnt, hogy a magzatvize is elfolyhatott lábai között. Az idő sürgetett, és ezzel nagyon is tisztában volt a férfi is.
- Már pedig én most megvárom Önnel együtt a mentőket, ha tetszik, ha nem! - jelentette ki meggyőződéssel hangjában. A nő most valósággal vérben forgó, ellenséges, bosszúszomjas szemekkel nézett vele farkasszemet. Úgy tűnt, mint aki azon nyomban nekiesne a másiknak, és kikaparná mind a két szemét.
- Uram... megkérem, amíg jó kedvemben vagyok, hogy kopjon le rólam! Húzzon el! Nincs más dolga?! - kérte ki görcsös fájdalmai közepette a kismama.
- Jó! Rendben van! Akkor én már... itt se vagyok... - a Férfi megbántottnak látszott, és már éppen készült rá, hogy végleg hátat fordítson ennek az egész groteszk tragikomédiába is beleillő, abszurd helyzetnek, amikor a kismama hirtelen kinyújtotta hosszú kezeit, és valósággal a férfi zakójának szövetébe csimpaszkodott erőszakosan, és úgy tűnt soha az életben nem fogja elengedni.
- Nyugodjon meg kérem... nem lesz semmi baj... levetette a zakóját, és igyekezett megnyugtatni a hormonális zavarokkal is hősies küzdelmet folytató nőt.
- Persze könnyen beszél édes Uram! Nem magának kell végig csinálnia! - válaszolta a kismama, majd hosszadalmas, dagályos mesélésbe kezdett:
- Az a rohadék, szemétláda pasim itt hagyott, amint gömbölyödni kezdett a hasam! Miért ennyire aljas rohadék minden férfi! Csakis a farkukkal, vagy annak érdekében tudnak gondolkodni?! - kérdésnek hangzott, ám valójában szilárd megállapításnak tűnt.
- Őszintén sajnálom a problémáját! Talán csupán mindannyian szeretnék elhinni, hogy létezik még az igazi szerelem, és boldogság, ami egyedül csakis ránk vár, és amit talán megtudnánk becsülni... Gondoljon arra, hogy nemsokára egy gyönyörű kisbaba boldog tulajdonosa lesz, és amint megpillantja a kis angyali csodát egyszerre megszűnik majd minden gondja-baja. - igyekezett kimérten, higgadtan, nyugodtan beszélni. Úgy, mint aki tényleg el is hiszi, amit mondd.
- Maga talán valami papféle, vagy lelki gyóntató?! - kérdezett vissza.
- Nos nem... Üzletemberféle vagyok... - bökte ki.
- Azokat is rohadtul utálom, mert piszkos, aljas módon lenyúlják a mások munkahelyét, és úgy parancsolgatnak, mintha övék lenne ez a kurva nagy világ! - egy újabb váratlan, éles fájás szakította félbe a nő mondókáját, majd arra kényszerítette, hogy lefeküdjön az utca aszfaltjára.
- Nos... ezt őszintén sajnálom, de talán még nem találkozott olyan emberekkel, akik kivételesen az embert nézik az emberben.
- Mondja, hogy ezt most nem biztatásnak szánta?!
- Nem, egyáltalán nem... - szabadkozott megint, mintha ismét kezdené elveszíteni maradék macsó férfiasságát is.
- Hol maradnak már azok a kurva mentők?! Mit képzelnek, hogy majd napokig fog rájuk várni az ember?! - a nő markáns, talpraesett hangja egyre inkább egy hisztiző, halálra rémült kislány lelkivilágára kezdett hasonlítani, így a férfi igyekezett mindent elkövetni, hogy valahogy biztonságosan megnyugtassa.
- A legfontosabb a szabályos légzés! Huhu-hihi! Most próbálja maga!
- Maga szórakozik velem?! Nem fogok béna, ordenáré állathangokon venni a levegőt, csakhogy maga kedvére kiszórakozhassa magát. - utasította vissza a segítő szándékot.
- Ahogy gondolja drága hölgyem, de akkor a sorozatban jövő fájások egyre fájdalmasabbak lesznek, amit nem fog tudni kibírni! - vallotta be őszintén.
- Azt csak maga hiszi kedves barátom! Én már gyerekként is stramm csajszi voltam! Látnia kellett volna, amint a piás apám naponta vagy százszor felpofozott bennünket az anyámmal, miközben szabadkozott, meg hitegetett bennünket, hogy megváltozik.
- Ezt őszintén sajnálom! Nálunk az apám volt a ludas, akinek zseniális ötletei voltak, csak sajnos minden esetben rosszkor és rossz helyen adta elő őket.
- Nem tudom eldönteni, hogy most szimplán csak idegesít, vagy provokál?!
- Nézze! Szeretnék segíteni, de ehhez nem ártana, ha megpróbálna maga is kicsivel együttműködőbb lenni! - próbált valahogy a lelkére beszélni a hormonoktól valósággal totálisan begőzült, idegeskedő, és bizonyára holtsápadt kismamának.
- AUUU! - sikoltott most egy akkorát, hogy néhány járókelő, akik a buszmegállóban a buszra várakoztak arra fordultak kíváncsian, de semmi több nem történt. - Mondja? Minden gyerekszülés ennyire fájdalmas tortúra?! - kérdezte eltorzult arccal, és valósággal gyilkos iróniával.
- Hát... az igazság sajnos az, hogy fogalmam sincs... nekem is ez lesz az első... - valahogy úgy tűnt, hogy jólesett ezt most így nyíltan kimondani. - Úgy látom, hogy a magzatvize elfojt, és ezt fájások fogják követni. - állapította meg, mintha maga is egy szakszerű orvos, vagy rezidens lenne.
- Na ne mondja! Micsoda észlény maga! Miért kell nekem mindig ilyen idióta pasikat kifognom, amikor ha kicsit eszesebb volnék találhatnék magamnak rendes, jóravaló pasikat is, akik nem csupán egyetlen éjszaka erejéig akarnak megfektetni! - bosszankodott, mérgelődve fennhangon.
A férfi most óvatosan közelebb ment a zaklatott természetű kismamához, és türelmet erőltetve várt.
- Most mi a fészkes francot bámul így rajtam, mi?! Nem látott még terhes nőt, akinek pokoli fájdalmai vannak?!
- Sajnos még nem! Maga az első! Miben segíthetek?!
- Hát ha nem nagy kérés esetleg megfoghatná a kezemet, és mondogathatná azokat a sablon szövegeket, amik általában a hülye filmekben elhangzanak, úgy mint: Nem lesz semmi baj! Megígérem" Meg hasonlók. - most annyira angyali, kifejező volt az egész morcos, bosszankodó tekintete, hogy a férfinek kalapálni kezdett a szíve, és maga sem tudta, hogy vajon miért?
- Maga egész rendes fickónak tűnik... mivel foglalkozik egész pontosan? - kérdezte valamivel enyhültebben, kedvesebben a nő.
- Üzleti szférák szisztémáit és stratégiáit hasonlítom össze. Kicsit unalmas, de rendesen fizetnek.
- Hát azt nem is kétlem! A barátnője, vagy felesége mit szól hozzá, hogy maga folyton csak dolgozik, és a munka megszállottja?
- Sajnos a legutóbbi kapcsolatomnak már több mint tízen egynehány éve vége szakadt...
- Sajnálom... de fogja föl úgy a dolgot, hogy maga újból szingli lett és hátha talál magának egy rendes, szorgalmas lányt, akit majd a tenyerén hordozhat.
Egyszer csak arra lettek mindketten figyelmesek, hogy vijjogó hangzavar kíséretében egy mentő rohamkocsi kanyarodott be a virágárus melletti részre, és két tagbaszakadt mentős szállt ki felszerelésekkel a kocsiból.
- Jó napot kívánok! Mi a baj?! - kérdezte az idősebbik, aki már sok mindent látott.
- Hát... én megláttam ezt a kismama hölgyet, és arra gondoltam igyekszek segíteni amiben csak tudok. - válaszolta a feltett kérdésre a férfi.
- Helyesen tette kedves uram! Akkor nézzük csak! - a mentős most letérdelt a vajúdó nő mellé, és alaposan szemügyre vette miközben gumikesztyűt igyekezett húzni hurkás ujjaira. - Úgy látom a magzatvíz elfojt, és már szépen kitágult. Nincs más hátra, mint szépen nyomni, amíg el nem érkezik a kívánt idő.
- Hogy micsoda??? - kerekedett el a verejtékben úszó nő szeme. - Még hogy a kívánt idő? Mire?!
- Drága hölgyem! A kórházig már nincs idő, úgyhogy itt fogunk szülni, ha nincsen ellenére! Most vénásan kapni fog egy érzéstelenítő injekciót, ez majd megkönnyíti a tartós fájdalmai elviselését. Lélegezzen nyugodtan mélyeket, és próbáljon megnyugodni! Megígérem, hogy minden rendben lesz! - azzal már nyúlt is bele a hordozható táskájába, és kivette a szükséges fecskendőt és fiolásüveget, majd azonnal beadta a vénába az érzéstelenítőt. Nemsokára újabb pokoli megterhelő fájások következtek. A kismama nő most jócskán megmarkolta a nagyon is meglepett férfi kezét és úgy szorította egyre erőteljesebben, és görcsösebben, mintha az élete függne rajta.
Nem telt bele tizenöt perc sem, és a kisbaba feje máris látszott a szülőcsatorában.
- No szép asszony! Nyomjon még egy nagyot! De erőset ám! - kérte a mentőstiszt, mire a kismama ordítva, erőlködve, verejtékben úszva úgy nyomott, akár egy díjbirkózó, vagy nehézsúlyú ökölvívó. - Mindjárt meg is vagyunk. - AUUU! Ez rohadtul fájdalmas! - nyögte bele a levegőbe.
Néhány percen belül a mentőstiszt egy síró, jajveszékelő, egészséges kisbabát szedett ki a nőből.
- Gratulálok hölgyem! Gyönyörűséges és egészséges kislánya született! - óvatosan igyekezett megtisztogatni a nyálkás méhlepény masszától, ami a baba bőrére rátapadt.
- Akarja elvágni a köldökzsinórt kedves uram?! - fordult kérdésével most a meghatódott férfi felé. - Hát... ö... miért is ne...? - máris átvette a sebészollót és mintha csak egy rajzszalagot, vagy felavató szalagot vágna ketté óvatosan elcsippentette az anyukát és a babát összekötő kapcsot.
- Még ne bell vinnünk Önöket a kórházba egy-két napi megfigyelésre! Semmi gond! Ez puszta formalitás és rutineljárás! - közölte a mentősiszt, majd szólt a segédjének, aki már sebtiben készítette a hordágyat az újdonsült kismama részére.
- Van kedve velünk jönni? - kérdezte most a nő, aki sugárzónak tűnt, és meglehetősen kiegyensúlyozottnak. Már nyoma se volt benne sem frusztrációnak, sem bosszúszomjas haragnak, vagy hormonális dühkitörések sorozatainak. Kedvesen, gyönyörűen mosolygott a férfira.
- Hát ha megengedi, hogy ez üzletemberrel kell utaznia egy autóban?
- Hát még szép! Megérdemli!
A férfi végig fogta a furcsa, különös nőnek a kezét, mialatt a kisbabával együtt a kórház felé hajtottak szírézázva.

SZÁZAD SZENNYCSATORNÁI

Napok kegyvesztett,
szánalmas szennycsatornái életünkön átömlenek.
Hisz bennünket, mióta csak Világra-vergődtük
ádáz türelmmel mindig csak hitegettek.
Manapság bamba-idióta
divathóbortnak hódolunk könnyedén
manipulálhatón s vakon;
amerikai luxuséletekről álmodozunk
hónapos patkány-lyuk albérleteink mélyén.

Bár közöttünk tipikusan
új ál-próféták, manipulátorok akadhatnak,
kik a semmiből lettek Celeb-sztárocskákká
s mégis minduntalan kiáltó Senkik maradtak.
- Az egyszerűbb embereket
könnyedén becsaphatták,
hiszen csak az idegőrlő robot-munkát,
s a méltánytalan sovány éhbéreket
ismerheti dübörgő inflációkkal fején.
A fáradt gyárszírénás reggel
sokszor újabb hibernált kómákba
gyúrje ember-tagjait.

A becsapottak ösztön-sejtje még
egyre forrong, pezseg s nem tudhatja
immár senki sem, hogy mikor robbanhat
fel egy-egy eltévedt percben.
Szépreményű álmainkat
– ha ugyan még voltak s léteztek-,
rég továbbadogatták kupeckedő
szájhős-szélhámosok.

Hadonászva hánykolódunk éjjelente,
mert az éber álom figyelmeztető
miccenése megfosztja tagjait
a felészült készenléttől is.
– Odakint egyszerre tollasodnak
s szépen kövérre híznak kupeckedő tolvajaink.

Végelgyengülésben még így is
gyorsabban dögölve fetrengünk
orvosi ügyeletek váróhelységeben.
– Előbb-utóbb már mindannyian
közösen kiöregszünk egykori eltökélt,
megméretett lázadásainkból,
amikre hajdanán akár még
büszkék is lehettünk volna.

A V.I.P.- parti viasz-arcok s kollegénezett,
felturbósított prostituált hostess-dívák szájtátva
csak meghökkenten ácsorogni képesek
egy-egy újabb partiképesebb
bulvár-média szenzáció előtt,
miközben Éva-kösztümökben lédús,
felpumpált gyümölcs-melleik
kedvükre önálló életet élhetnek.
– E szennyes Világban harapások-repedések
jelölik az ismeretlen Anonymusok
viszontagosra elkersztelt útjait!

AZ EGYÜTTÉRZÉS NEVÉBEN

 Becsukom magam mögött az iskola kapuját. Végre!
A szeptemberi kezdés minden évben kimeríti az embert.
Szeretem az iskolaszagot, szeretem a gyerekeket, a zsibongást, de ma különösen nehéz napom volt.
Zsong a fejem. Ki kell járnom, ki kell takarítanom magamból ezt a fáradtságot.
Gyönyörű idő van szerencsémre, lágy őszi napsütés, felhő egy szál se.
Sétálok egyet a parkban, Bemegyek egy kávézóba.
A sétálóutcán nyoma sincs a nyári forgatagnak.
Szinte azonnal kiszúrom az utcasarkon régi kedvenc diákomat, aki szófogadó kisfiúcska, és különleges módon érdeklődik, és viszonyul a világ változásaihoz. A minap is kissé zavarba ejtő kérdésekkel traktált, hogy magyarázzam meg el neki, hogy egy úriember, hogy s miként szokott a gyengébbik nemnek udvarolni, mire én bevetve irodalom tanári habitusomat csupán annyit felelhettem:
- Nézd csak, Milán! Írhatsz mondjuk egy szép verset, vagy készíthetsz egy szép színes, rajzos képeslapot! A lényeg, hogy szívvel csináld azt, amiben hiszel! - válaszoltam neki, mire úgy tett, mint aki azonnal sértve érzi magát válaszomon, és sarkon fordult, és a tanítási idő hátralévő részében mintha szándékosan kerülte volna a személyemet.
Megállok egy jelentős pillanatra. úgy tűnik, mintha idegeskedne, vagy rendkívül nyugtalan lenne valami miatt, amit a legtöbb abszolút felnőtt egyáltalán nem érhet meg, legfeljebb csupán csak azok, akik kicsit lelkük titkolt mélyén gyerekek tudtak, és akartak maradni.
- Szia Milán! - köszönök kedvesen, kicsit kimérten.
- Hát, hogy vagy? Ne haragudj rám, amiért a múltkor kicsit mérgesen válaszoltam a kérdéseire. - Tudod... mostanság nem vagyok jó formában... - már megint mi a francot csinálok?!
Mentegetni akarom magam egy ötödikes kisgyerek előtt? Micsoda egy nevetséges, és szánalmas szipirtyó lehetek mások szemében.
Úgy tűnik, hogy Milán kíváncsian, szemlélődve néz rám, és várja a végkifejletet.
Nagyon úgy tűnik, hogy az a családjában is nagy valószínűséggel lehetett egy-két domináns szülő, aki intő példák egész sorozatával élt, amitől a gyerek egyre inkább befele forduló, idegileg zaklatottabb, frusztráltabb, és minden bizonnyal nyughatatlanabb lett.
Most úgy tűnik, mintha egyenesen a lelkembe akarna látni, zöldesbarna szemeivel, melyek szinte közrefogják nagyon kedves, barátságos pufók arcát.
- Tanárnő! Ne tessék rám haragudni, de.… nem tetszik sehol se látni a Berendiéket? - kérdezi már-már tudatosan rettegve, amitől rajtam a sor, hogy jócskán meglepődjek.
Beszélték ugyanis már néhány hónappal ezelőtt a tanáriban, hogy Milánt sorozatosan elagyabugyálják, nyilvánosan megalázzák, és zsebpénzét is előszeretettel elveszik a nagyobb fiúk. Egyszer még meztelenre vetkőztetve, kezét-lábát összekötözve bedugták őt az iskolai szekrényébe, és rácsukták az ajtót, de úgy, hogy csak az éjszakás portás találta meg, és azonnal riasztotta az aggódó szüleit.
- Megint bajban vagy, igaz?! - kérdezem inkább segítőszándékkal de félő, látom rajta, hogy legszívesebben ott előttem mindjárt tartós kétségbeesésében elsírná magát, és valahogy neki lenne feltétlen igaza. Lehajta bűnbánóan a fejét, mint aki tudja, hogy hibázott, és csak jó sokra nedves szemekkel néz fel egészen az arcomba, és szavak nélkül bólint.
- Ez nagyon szomorú, kedves Milán! Nincs, aki segíthetné?! - Érzem kérdésem mar megint mert idióta egyszeriségnek, és hanyag ostobaságnak tűnt, elvégre, ha egy gyerek egész életében magára volt utalva, akkor a merev, felnőttvilágtól nem sok jó dolgot remélhet. Igyekszem azért biztatni, és lelki kompetenciait valahogy megerősíteni:
- Tudod mit, Milán? Ha van kedved hozzá beülhetünk a könyvtárba az órák után egy kicsit elbeszélgetni? - magam is elhiszem, hogy ebből a mondatsomból talán meg valami jó is kisülhetne, a kamasz srác szomorkás, lemondó arckifejezése azonnal visszarángat a megváltoztathatatlan válságba.
- Köszönöm szépen tanárnő, de.… sajnos iskola után haza kell mennem... - feleli, és máris ismét visszahúzódik saját önző magánynak falai közé, ahova senkit sem akar már beereszteni.
- Figyelj csak, Milán!? - fordulok kedvesen ismét fel. - Szeretnék anyukáddal beszélni! Mondd meg neki, hogy fáradjon be az irodámba! Rendben?!
A gyerkőc megint csak bólint hevesen, majd úgy tűnik, mintha rögtön kiszúrt volna néhány számra ellenséges szemet az egyik házfal mellett, búcsút rebeg, és egyik pufók lábát a másik után veszett rohanásba, szaladásba kezd, mintha máris elkésett volna valahonnét.
Persze azért engem sem ejtettek a fejem tetejére. Nagyon jól látom, hogy néhány perccel kisebb az egyik házfaltól négy bajkeverő ördögfióka máris oldozni kezdi Milánt, és csak az ég tudhatja, hogy milyen gonosz, és aljas dolgokat fognak majd vele művelni.
Gyorsan, meg csak menthető a dolog par suhancnak máris odakiáltok:
- Hé, ti ott?! Gyertek csak ide, de azonnal! - parancsolom olyan hangosan, hogy a házfalakról a visszhang visszaverődik füleimbe.
A négy suhanc, mintha máris lelepleződött volna ördögi, szemétkedő tervek máris kereket szeretne oldani, és eltűnnek a következő sarki kereszteződésben.
Gyorsan utánuk kiáltok a biztonság kedvéért:
- Hé, ti ott?! Gyertek csak ide, de azonnal! - emelem fel jó hangosan, temperamentusan a hangomat, hogy mindenki jól megértse. Persze mit is képzeltem? - kérdem magamtól. Válasz még akkor sem jönne, ha én lennék a XV. Dalai Láma személyesen.
Egész álló héten olyan vagyok, mint valami holdkóros idegroncs. Bár nem veszekszem feleslegesen a kollegáimmal, mégis érzik, látják rajtam, hogy zaklatott lelkemben valamilyen szándékos törés, vagy láthatatlan változás állhatott be, mert magamba forduló lettem, és mikor később ételfutárnak leadták a rendelésüket én erről megfeledkeztem, és kénytelen voltam kiugrani az iskolával szemközti kis csemegeboltba egy száraz, kellőképpen fonnyadt szalámis zsömléért, ami – mondanom, sem kell -, a duplájába kerül, annak, amit egyébként normális körülmények között fizetni szoktam.
Majd vánszorogva, mint akinek ólomlábai vannak visszamegyek az iskolába, ahol már megint rám bízták az adminisztráció fölösleges, ám annál számottevőbb papírkupacait. Már este hat órára jár, amikor kinyújtóztatom végre elmacskásodásnak indult végtagjaimat, és úgy döntök, hogy akkor most itta pont és lezárok mindent a kulcsaimmal, és hazamegyek.
Másnap aztán úgy érzem, hogy életem leg elveszettebb szülői beszélgetését kell lefolytatnom irodai szertáramban, mely az igazgatói iroda és a tantestületi szoba tőszomszédságában helyezkedik el, mintha szándékosan máris árgus szemekkel akarnák vizslatni éjt-nappallá téve az ember összes mozdulatát a nap minden percében.
- Üdvözlöm asszonyom! – nyújtom kezemet, mire a látszólag aggódó, és felettébb gondterhelt, lestrapált, de csinos anyuka valósággal megragadja életmentőnek vélt kezemet, és jócskán, férfiasan megszorítja. Érződik, hogy azt szereti, ha a családban elsősorban az ő egyedüli akarata érvényesül. – Nagyon köszönöm, hogy befáradt hozzám, és elnézését kérem, hogy éppen túlterhelt hétköznapjai egyikén szükséges ezt a beszélgetést megejtenünk. – kezdem darálni, akár egy automata a szokásos hivatalos sablonszöveget arról, hogy mennyire fontos, a tanár és a szülő közötti kommunikációs csatornák fenntartása.
- Nem tesz semmit! – feleli. – Csak nem történt valami baj a fiammal?! – tér át rögtön a lényegre, mint akinek hatodik érzéke van az adott dolgok meglátásához.
- Nos, hát… asszonyom! Szabadjon megjegyezzem, hogy Milán fantasztikusan udvarias, nagyon tehetséges, és különleges fiúcska, akinek talán egy másik, jobb minőségű oktatási intézményben jobbak lennének az esélye. Tud követni?! – kérdezek vissza, mintha megerősítést várnék el. Az anyuka egyelőre türelmesen, izgatott kíváncsisággal fogságban tart figyelmével.
- … Bizonyára Ön is tudja, hogy sajnos az utóbbi hónapokban Milánt folyamatosan zaklatják, bántják, nyilvánosan megalázzák azok az osztálytársai, akik közül többen sorozatosan megrovásban részesültek… - szándékosan megnyújtom a mondatot, hogy a szemmel láthatóan ideges asszonynak legyen bőven ideje megemészteni a hallottakat.
- Ez mit akar jelenteni egész pontosan kedves tanárnő? – teszi fel hosszas várakozási idő után első kérdését.
- Ez annyit jelent kedves asszonyom, hogy Milán sokkal jobban járna, ha másik intézménybe iratkozhatna, ahol barátokat szerezhetne, és ahol újra megtalálhatná önmagát, vagy pedig a kedves férjével el kellene gondolkodniuk a magántanulói státusz mibenlétéről. – közlöm kimért higgadtsággal, amire az asszony válaszreakciói meglehetősen vegyes kimenetelűek.
- Ha jól értettem a szavait kedves tanárnő… - kezdi -, Ön szerint Milánt másik iskolába kellene íratnunk, vagy a másik megoldás a magántanulói státusz igénylése?! – mintha szándékosan visszakérdezne, ezúttal elvárva, hogy a véleményét erősítsem meg.
- Ahogy mondja kedves asszonyom! – válaszolom. Már párszor sikerül is hozzá látványosan bólogatnom, mint aki teljes mértékben biztos a válaszában.
Az asszony töpreng pár sort, majd röviden, vázlatosan Milán életéről mondd néhány számára lényeges és fontos szót. Tulajdonképpen sejtettem azt, hogy a legtöbb különleges gyerek vagy hiperaktív, vagy viselkedésbeli tulajdonságokat produkál, mégis, ahogy hallgatom egyre megértőbb részévéttel, és figyelmességgel ennek az asszonynak a szavait valósággal menten elfog a tartós bűntudat. Amikor mondandójának végére ér, látszik arcán, hogy borzasztóan megszenvedte azt, hogy sebezhetővé vált saját mondatai által, és most a legfontosabb egyedüli feladatának azt tekinti, hogy asszonyos, anyatigrisszerű méltóságát haladéktalanul összekaparja és visszaszerezze.
- Ön mit javasol kedves tanárnő?! – tesz fel egy utolsó kérdést, mielőtt bizalmas beszélgetésünk végére érkeznénk.
- Én nem dönthetek Önök helyett kedves asszonyom, de annyit mondhatok, hogy a Milánt is muszáj lesz bevonni ebbe a nagyon komoly döntésbe, és mindenképp üljenek le vele nyugodt körülmények között átbeszélni a további teendőket! – válaszolom, majd újból kezet rázok az asszonnyal, akinek már most fárasztó nap elébe nézhet, miután kisétált a kis szertár ajtaján.
A hét utolsó napján azzal szembesülök, hogy mikor irodalmat megyek tanítani, és az osztály vigyázban igyekszik állni a becsöngetéshez éber, türelmetlen kutató tekintettel keresem Milánt, de sehol sem látom. Amikor a két gyerek hetes közli, hogy osztály létszáma ennyi és ennyi fő, és hiányzik Mező Milán.
,,Tehát akkor igaz! Milán iskolát váltott!” – gondolom, és csupán csak reménykedni tudok benne, hogy új barátokra tesz szert, és némileg kicsit én is segíthettem, támogathattam abban, hogy valamivel kiegyensúlyozottabb kamaszkora lehessen.

A SZÍV FOLYÓSÓI

Velejéig unalmas, leterheltnek ígérkezett ez a nappali műszakos nap is. A középkorú, éppen csak negyvenéves, nőtlen férfi precízen hajnali fél négy felé ébredt, és az első gondolata az volt, hogy eddig miért nem sikeredett olyan imádnivaló, és tüneményes barátnőt kifognia szánalmas, mihaszna életében, aki – a változatosság kedvéért -, nem a pénzére utazik?!
,,Talán csak ez az egész világ változott nagyon meg – gondolta. Neki mindenképp az volna a feladata, hogy együtt próbáljon megváltozni a világgal, hogy ti. Bele ne fásuljon a fejlődés elmaradásába!” - Ilyen és ehhez hasonló töprengő gondolatok kalandoztak zsongó, kicsit fejfájással viselős elméjében, míg szép komótos kedvvel kikotyogta magát az aznapi feltett feketekávé. Ivott egy bögre tejeskávét, jó sok tejjel, majd kedvenc briósába harapott bele, mintha már gyerekkora óta nem evett volna ilyen finomat. Később fogta magát, és úgy döntött bemegy a fürdőszobába rendesen letussolni, és megborotválkozni, mert – bár kétségtelen -, hogy valakin előnyösen áll akár még a három-négy napos masszív, tartós borosta, ám a férfi pufók, szinte kisfiúsnak mondható arcával egyáltalán nem tartozott közéjük.
Pontosan öt órára már bent is volt az szupermarketben. A sötét üzlethelyiségben nagyon úgy tűnt, hogy – legalábbis -, egyelőre ő az egyetlen visszatérő alkalmazott. Anno mint árufeltöltőt alkalmazták, ám ahogy a hónapok rohamléptekben követték egymást a ranglétrán előbb-utóbb kinevezték amolyan ,,mindenesfélének” akinek az árupakoláson, kategorizáláson, vevők útbaigazításán túl sokszor be kellett segíteni szalámit, felvágottat, húsokat szeletelni a hentespultba, vagy felmosni a takarítók helyett, mert emberhiánnyal kezdett küszködni az aktuális üzletlánc, és talán azért is, mert a főnökök így akarták le spórolni a plusz költségeket.
A férfi megfogta a műanyag vödröt, majd tiszta moppot tett bele, némi tisztítószert, és kiadós Domestost, hogy azért a fertőtlenítés is mindenképp biztosítva legyen, aztán szokásos körútjára indult, miközben a nagyobbacska helyiség minden négyzetcentiméretét igyekezett jó alaposan kitakarítani, hogy mire hétre nyitási idő van addigra a vásárlók tiszta, rendezett környezetben költhessék el pénzüket.
Még így is bőve akadtak olyan kollegái, akik szándékosan elsumákolták a munkakezdést és szándékosan jóval később késő délelőtt jöttek be dolgozni. Ilyenkor, ha bárki kérdőre vonta a másikat tüstént irigykedő, féltékeny hisztizés következett, ami a legtöbb esetben azzal járt, hogyha anagyfőnök fülébe jutott az egész, akkor nagy volt a valószínűsége annak, hogy az illető máris szedheti a sátorfáját, és kereshet magának új állást.
A reggeli nyitási időt azért is jobban szerette a férfi, mert a legtöbb munkába igyekvő, dolgozó ember, és kisnyugdíjas éppen ebben azidőintervallumban tette az üzletben tiszteletét és azért már őt is mindenki kiismerhette ahhoz, hogy megbízhatónak, és segítőkésznek nevezzék. A legtöbb, idős nyugdíjas egyenesen csak őt kérte, ha bármire szüksége volt a konzervborsótól kezdve a fagyasztott, mirelit zöldségeken át, egészen a halrudakig.
- Köszönöm kedveském! Annyira emlékeztet az unokámra! Mikor házasodik már meg végre?! - beszélgettek el vele az idősebb asszonyságok, ami nagyon jól esett a férfinak, mert legalább nem volt magányos, és egyedül.
Aztán egyik nap, amikor kicsit nyűgös és kedveltlen is volt, mert kedvenc verseskötetét nem sikerült megvásárolnia online egy feltűnően csinos, és igéző nő lépett be az üzletbe. Hosszú, karcsú, enyhén napbarnított karjaira vette a pirosszínű kicsit koszos bevásárlókosarat, majd mint aki határozott célokkal, és tervekkel érkezett zokszó nélkül, egyenes tartással máris megindult a sorok között gondosan kiválogatva azokat az élelmiszereket, melyekre szüksége lehet. A férfi csöndes alázattal bámulta egy ideig. Olyan ismerős volt egzotikus, mégis angyalian kedves arca. Igen, egészen biztosan látta már valahol, csupán csak azt nem tudhatta, hogy vajon hol, és mikor találkozhatott vele?
Minél inkább figyelte minden mozdulatát: ahogy leemeli a friss szeletelt kenyeret, egy csomag tarhonyát, vagy üveges spagetti szószt, minden mozdulata óhatatlanul is elárult belőle valamit az avatott szemek számára.
- Bocsásson meg... jó reggelt... - szólította meg a férfit. - Tudna nekem segíteni egy kicsit... - annyira kislányosnak, mégis határozottnak, kedvesnek tűnt a hangja, hogy az ember nem is akart neki ellenállni.
- Tessék parancsolni... Miben segíthetek? - kérdezte a férfi segítőkészen, és mikor végre egyvonalba került az egzotikus hölggyel, aki még így is egy fejjel magasabbnak látszott, és egész arcába belenézett, akkor döbbent rá, hogy a nő nem más, mint egyetemi csoporttársa.
- Néztek ezeket a spagetti szószokat, és nem tudom eldönteni, hogy melyik lehet a finomabb! Ön mit ajánlana? Van esetleg valami tippje?! - nézett babonázó, kék szemeivel egyenesen a férfira, és úgy látszik, még mindig nem ismerte fel.
- Nos hát... kérem... - vette szemügyre a férfi az adott üveges spagetti szószt, és megpróbált egy logikusan felépített, használható válasszal előrukkolni: - Ugyebár ezek a termékek friss paradicsompürét tartalmaznak, amire nagyon jó a frissen szeletelt bazsalikom, kakukkfű, és oregánó. Ha trappista sajt mellett még teszünk hozzá ízlés szerint parmezánt, vagy valami más jellegű félig sós sajtfajtát szerintem az összehatás fantasztikusan finom lehet.
A gyönyörű nő aligha tudta volna letagadni, vagy titkolni, de a férfi magyarázkodása szinte azonnal nevetésre ingerelte, és megpróbálta hosszú ujjaival kicsit eltakarni enyhén telt nevetésre görbülő száját, hogy leplezze mennyország-mosolyát. A férfi – mivel jól ismerte csoporttársát -, ezért pontosan tudta, hogy nem szükséges felvennie a gesztust, és fölöslegesen megsértődnie, óvatosan megkérdezte:
- Ne haragudjon a kérdésem miatt, de... nem találkoztunk már valahol...?
- Hú... Igen... ezen már én is gondolkodtam... - még mindig nevetésre, mosolyra görbültek ajkai, és ebben a jelentős pillanatban maga volt az angyali istennő-csoda.
- Talán az ELTE-BTK még 2006-ban? - kérdezett rá nyíltan a férfi.
- Olivér? Csak nem te vagy az?! - lepődött meg a férfin a nő. - Micsoda meglepetés! - azonnal magához ölelte, ami meglehetősen szokatlan volt a férfi számára; tekintettel egy bombázó, szépségkirálynők nem szoktak vadidegen embereket ölelgetni. De hát régen nemlátott csoporttársaknak – legalábbis -, ennyi mindenképp kijárt.
- Mit is mondjak drága Annamari?! Egyszerűen szívdöglesztően gyönyörű vagy! - ha mást nem a férfi értett a romantika, és a bók egyetemes nyelvén, amit a legtöbb intelligens nő igenis nagyra értékelt.
- Hát... te semmit se változtál ez elmúlt cirka tizennyolc év alatt! Sőt! Egyre férfiasabb, és vonzóbbnak tűnsz! - nem vette észre, de enyhén szeplős, pisze orrocskájától kezdve a füle tövéig gyönyörűen elpirult, és kicsit le is hajtotta fejét.
- Te viszont fantasztikusan sugárzónak, és boldognak tűnsz, már ha meg nem sértelek vele... - most viszont a férfi volt a sor, hogy kelőképpen naiv-gyerekesen elszégyellje magát, hiszen nem szokhatott hozzá, még a gondolathoz sem, hogy valóságos, hús-vér szupermodellekkel beszélget naphosszat.
Az egzotikus, gyönyörű nő felemelte fejét, majd úgy tűnt, mint akin szomorúság felhők vonulnak át, és kicsit kedvetlen is lett, hiszen összehúzta enyhén telt alsó ajkát. - Hát... nagyon szépen köszönöm... tudod, amióta csak ismerlek, te mindig igazi romantikus lovag voltál velem, és nem akartál kihasználni, amiért külön köszönet. Tudod... az egyetem után... hogy is fogalmazzak... brutális kemény hajtás kezdődött... - érződött a hangján, mint aki már mindent jócskán megbánt, és vagy százszor végig gondolt. - Figyelj csak! Tényleg nem akarlak feltartani, mert gondolom várnak a vevők, de mit szólnál, ha esetleg találkozhatnánk valahol, vagy amikor van egy kis szabadidőd?!
- Semmi akadálya! Ez nagyon jólhangzik! Én keresselek, vagy te fogsz felhívni?! - kérdezett rá a biztonság kedvéért, hiszen eddig mindig ő volt a kísérleti nyúl.
- Várj csak! Mindjárt! Nálad van az okos telód?
- Sajnos nincs! De várjál! - a férfi gyorsan berohant az egyik automata ajtós raktárhelységbe és kerített egy kisebb cetlit és tollat: - Parancsolj! - fújta ki magát, amikor visszaért.
- Ó, micsoda figyelmesség! Ezt díjazom! - újból megvillantotta álomszépséges, gyönyörű mosolyát, amitől az embernek ismét jócskán megdobbant a szíve. - Felírom ide a magánszámomat, és a netes elérhetőségemet! Remélem fönt vagy valamelyik közösségi médiaoldalon?
- Persze... hogyne...
- Remek! Akkor ott is bejelölhetsz, és én visszajelöllek. Annyira örülök, hogy így összefutottunk, és tudunk egymásról! Akkor legyen szép napod és köszi a segítséget! - gyöngéden lehajolt a férfihoz, és ahogy megpuszilta arcát máris jóleső érzéssel megcsapta pisze orrocskáját a férfi aftershave-jének markáns kicsit pacsuliszagú illata.
- Akkor majd hívlak! Legyél bekapcsolva! - válaszolta a gyönyörű nő, majd mintha sietne valahová, vagy üldöznék azonnal a pénztárhoz sietett, fizetett és már ott se volt az üzletben.
,,Vajon miért viselkedett ennyire furcsán, és különösen?!” - tette fel magának a kérdést egész napra vonatkozóan Olivér.
A nap hátralévő részében bármit is csinált gondolatban képtelen volt kiverni a fejéből egyetemi csoporttársát. Amikor aztán kora estehat körül lejárt a műszakja és mindent átadott a következő műszak számára gyorsan hazasietett a lakótelepen keresztül, ahol lakott, és gondolataiba mélyedt. Kiadós tussolás következett ismét, majd valósággal holtfáradt, egyhuzamban lévő alvás a hálószobában. Mint akit szabályosan kiütöttek.
Másnap aztán kora hajnalban, amint Olivér ismét szokásos napi rutinjához készülődött üzenet pityegett bekapcsolt okostelefonján. Annamari üzenetet küldött.
,,Szia nemes lovag! Annyira jól éreztem tegnap veled magam! Arra gondoltam, hogy a hétvégén meglátogatnálak és szívesen főznék valamit! Persze semmi kényszer, csak, ha te is akarod! Sokszor puszillak Drága!” - Hűha! ,,Drágának” nevezte őt, akkor ez azért mégiscsak jelenthet valamit, nemigaz?!
A hét valósággal villámgyorsasággal rohant el, és mire Szombat lett Olivér tényleg úgy kezdett viselkedni szűkebben vett környezetében, mint egy szerelmes kamasz, holott már középkorúságának elején járt. Igyekezett gondosan, gyűrődésmentesen kivasalni hófehér ingét, majd elegáns öltönyt, és nadrágot vett fel! Aztán csupán csak később jutott eszébe, hogy saját otthonában azért mégsem kellene ennyire hivalkodva, szemlátomást puccosan kiöltöznie, ám egy ennyire különleges és minden bizonnyal rendkívüli nő mindent megérdemel.
Annamari is híve volt a pontosságnak, mert pontosan reggel nyolc órakor már csengetett is a mini kaputelefonon, és bekéredzkedett a lakásba, és feljött a lifttel.
Olivér alig hitt a szemének, amikor volt csoporttársa kilépett a liftből. Szemkápráztatóan varázslatosnak tetszett egész megjelenésében is, de ami ennél szembe tűnőbb volt az a mindig kifejező mosolya, mely most kicsit viseltesebbre sikeredett. Mintha magában hordozta volna a szomorúságot, a megviselt élet lenyomatait.
- Szia Olivér! Annyira örülök! Csak nem miattam öltöztél így ki?! Ez igazán megtisztelő... - gyorsan magához ölelte hosszú percekig úgy tűnt el sem akarja ereszteni. - Maradjunk így még pár percig.
- Hát... ö... oké...
Legalább tizenöt percen keresztül tartották átölelve egymást és mikor szétváltak mentek csak be a lakásba.
Olivér olyan gyerekes izgatottsággal igyekezett mindent részletesen megmutatni, hogy Annamarinak máris visszatért a sugárzó jókedve.
- Ha jól sejtem ez a te szobád? - mutatott néhány játékszerre, amit Olivér gyerekkorától kezdve megőrzött hiszen világ életében igyekezett megbecsülni a dolgait.
- Igen! Eltaláltad! Néz csak nyugodtan körül!
- Jézusom! - lepődött meg, amint végig tekintet a kis, alig tizenkét négyzetméternyi lyukszerű kuckóban, ami telis-tele volt könyvekkel. - Te aztán nem vagy semmi, hallod-e? Pedig az egyetemen a legtöbb csaj, és én is azt hittük csak viccelsz, amikor azt mondtad sok könyved van! Ha ezt látná az egyik magyar szakos tanárnő egészen biztosan sárgulhatna az irigységtől.
- Amit nagyon utáltam az egyetemen az az emberi gonoszság minden formája. Ott már egyáltalán nem a tudás számított. De hogy azért buktassák meg a legtöbb gólyát, mert ez egy átkozott tradíció része, hát az azért igencsak szemétség volt. - mondta ki. Szenvedélyesen beszélt, mikor a saját igazsága mellett érvelt.
- Így igaz drágám! Mondd csak? Van barátnőd? - jött egy kicsit személyesebb kérdés.
- Ö... hát... volt valakim, aki sajnos csúnyán összetörte a szívemet, és rendkívül nehezen álltam talpra. - vallotta be kissé elszontyolodva.
- Szegénykém! Mi csinált veled az a szemétláda nőszemély?! - Annamari szívét váratlanul ösztönösen óvó-védő anyai ösztönök kerítették hatalmukba. Úgy érezte ezt a fantasztikus embert bármi áron meg kell védenie a külvilág kártékony hatásaitól, és figuráitól.
- Nos...hát... kiderült, hogy a pénzem kellett neki, és csalt fűvel-fával... - elhallgatott, mert kínzó erőfeszítésébe tellett visszafognia könnyeit.
Annamari azonnal odalépett a férfihez; két hosszúkás, és gyöngéd kezébe vette a másik szomorkás arcát, és megsimogatta a pufók gödröcskéket. - Őszintén sajnálom... de valahogy muszáj tovább lépni, nem igaz?! - Minden, amit csak kimondott puszta, éles igazság volt a saját megfigyelése szerint, és Olivér most nagyon hálás volt, amikor egy ilyen rendkívüli nő osztotta meg vele legféltettebb titkait.
- Tudod... Miklós és én már nem vagyunk együtt... - először mondta ki hangosan, és érezte, hogy a súlyos terhektől szabadul meg, hogy aztán ismét szabad levegőt vehessen. - Tudod... Miklós filmeket akart készíteni főleg külföldön, ahol azt mondta kevesebb az agymosott konkurencia, mint itt, én pedig kerek perec kijelentettem, hogy szeretnék gyerkőcöket, és egy nyugis családi életet. Egyszerűen nem jött össze, mert hamar rájöttünk, hogy két homlokegyenest más személyiség vagyunk! De még szerencse, hogy nem váltunk el haragban! - mondta ki.
- Ez azért biztató, vagy nem?!
- Igen, azt hiszem, mindenképp. De nagyon megviselt, mert – bár nem mutattam-, de odabent valami jócskán összetört bennem.
- Nagyon sajnálom...
- Nem kell Drága! Már vége van! Tudod mit?! Főzzünk valami finomat, most rögtön! - szót se vesztegetett máris loholt csomagjaival a kiskonyhába, és tüstént rendezgetni kezdett; kinyitotta a spagetti konzervszószt, sajtot reszelt, előkereste a mediterrán fűszeresdobozt a lenti, eldugottabb szekrény mélyéről. Olivér pedig inkább fogta magát, és kényelmesebb, otthoni ruhát vett fel, mert nem akarta összekoszolni öltönyét. Ahogy végignézett az időközben konyhai kötényt vett Annamarin mintha új ember lett volna, akit teljesen kicseréltek.
Miközben együtt főzőcskéztek, és az ínycsiklandóan gusztusos bolognai spagetti paradicsomszósz lassacskán az egész konyhai helyiséget betöltötte pompás illatorgiáival mintha szándékosan úgy helyezkedtek volna, hogy testük óhatatlanul is mg-megérinthesse a másikat jóleső érzéseket táplálva bennük.
A közös főzés később – úgy érezték mindketten -, életmentőnek bizonyult. Egyrészt kibillentette Olivért eddigi jól behatárolható komfort zónájából, míg Annamarit arra ösztönözte, hogy nyissa be újból a szívét egy másik, talán értékesebb, és gazdagabb kapcsolat számára.

ÁRNYÉKOK HATÁRAIN

Jövendő éveim után
sorsüldözött Léthe-vizek zubognak.
Nincstelen, naiv-gyerekes arcom,
már mélyülőfélben.
Karcolódnak rejtett hieroglif-árkok, ráncok.
Tán jobb lett volna akkor,
idejekorán fiatalon Léthe-vízbe
megfürődetni kísértő-gyötrő emlékeimet.
– A tárgyak, napok, órák
szüntelen beismeréssel egyre felelgetnek.

Arctalan próbálok szökdösve bújdosni
a suttogó perceken át,
hátha még az Egy-Valaki megsejthetné
s tudhatná a boldogságok egyedüli titkait.

Véredényemben prüszkölő,
démoni vulkánok látszat-nyugszanak,
míg szemeimből sokadszor örvénylő,
keserű forrás fakad.
Álmom s biztos jelenlétem
immár külön-külön megfejtésre vár.
Artériák molekula-kersztmetszetén
csöndben settenkedő infarktusok
születő halálom gyors fenyegetései.

Szemekbe beáztatott sivatagok
álszent Nirvána-csöndje mindig ítélkező.
Csontokban a lecsupaszított
üvegburok dallamosan konganak.
Önmagamtól már minden Időben
muszáj-szándékból távolodtam.
Hiszen a megváltó boldogság
lehetett volna a második teremtés-Éden,
melyet nem küzdelem
– de a halhatatlan Mindenség taníthatott volna
önzetlen elfogadásra, hűséges szeretetre.

Tengermély Idő várakozik alattomosan az élőkre.
– Idegen borzongásnak tetszik
az egyetemes körömrágások,
éles tárgyak csikorgó karcolásaia
beszédes falakon.
– Árnyékok zuduló özönvízében
megkeseredetté vált
a koromfekete nevetés is.

Távolodó volt-nincstelen múltamba
még szükséges lehetne
tíz körömmel is megkapaszkodni
mielőtt végzetes Cassandra-jóslatok
beigazolódván valóságot öltenek!

SZERELMI LECKÉK KAMASZOKNAK

A tény – miszerint a gimi főként a kamaszkorszak miatt -, kész vicc volt, viszonylag későn tudtam csupán csak megemészteni. Talán csak azért, mert alapból későn érő típus vagyok, s míg a legtöbb srác rátartin, hetykén, kanos kiskakasok módjára rendre el-elbüszkélkedett vele, hogy már volt nemi kapcsolata is lányokkal, addig én mint valami csöndes kívülálló inkább beletörődött, méla szánalommal jócskán meghúztam magam.
Talán csak azért, mert ha az ember napjában azt hallja egy hozzá rendkívül közelálló családtagjától, hogy: Édes fiacskám! Szánalmas az erőlködésed! No meg, hogy egy magadfajta jócskán tohonya dagadékot ugyan melyik gyönyörű, bimbózó kamaszlány akarhat pasinak magának, akkor bizony egyáltalán nem meglepő, ha kamaszkorom jelentős részét önbizalomhiányom szilánkjainak összekapargatásával, és lelki sebeim nyalogatásával töltöttem el.
Imádott szüleim közül minden tekintetben anyu volt az én főbizalmasom. Mégis, amikor közöltem, hogy szeretnék egy számomra rendkívül fontos és különleges lányt bemutatni főként apám volt az, aki előbb valóságosan is lefagyott, jéggé dermedt, később pedig merev, gyerekes tiltakozása általános jeleként duzzogó ellenállást fejtett ki a vacsoraasztalnál.
- Mit mondtál édes fiam?! - tágította ki egyszerre véreres pupilláját, mint aki koros, totális álmatlanságban szenved, vélhetően a tartósnak mondható éjszakai műszakok együttes következményeként, és alkalomhoz illően vagy öt cigaretta csíkot füstölt el a kiskonyhába, hogy ezzel is jelezze, azért még mindig ő az úr a háznál.
- Most komoly anyus! Nevetséges a gyerek! - hallottam, ahogy apám megfogalmazza önző, makacs, kimért ars poétikáját mindig megértő, és támogató anyám felé, aki annyira megörült a kezdeti jóhírnek, hogy a nap hátralévő részében, és aztán a soron következő héten is – ki tudja miért -, egyre többet mosolygott, akár még nyilvánosan is, holott ez egyáltalán nem volt rá nagy általánosságban jellemző.
- Bolondokat beszél ez a kölyök! - vélekedett megfontoltam apám, miközben mélyet szívott nagyon büdös cigijéből, amit mindig is utáltam.
Nagyon úgy fest, hogy erkölcsi nevelésem kérdését szüleim még nem feltétlenül döntötték el, akár egymás között sem, és most ez okozhatja a legkényesebb problémát, hogy ezt mindenképp orvosolják.
- Én, az ő korában már hajtottam a bigéket, de azért helyén volt az eszem! - Jelenti ki valósággal melldöngető büszkeséggel apám, de azért sóvárogva, szinte kuncsorogva figyeli anyám minden mozdulatát, hogy vajon bizalmat, és egyben megerősítést is kaphat-e tőle?!
- Tudjuk apikám! Persze, ha érdekel akkor – anno -, ha jól emlékszel én voltam az, aki mindennél jobban össze akartam ismerkedni veled! Már ha emlékszel egyáltalán ilyen csipp-csupp formaságokra.
- Fogd fel úgy, hogy belekóstol egy kicsit az életbe.
- Hiszen azt se tudja még, hogy hogy kell a kotont használni?! - fortyog tovább szemlátomást apám, és nem tudja valójában mit is kezdhetne az általa megemlített váratlan információval.
- Jól van, látom te is féltékeny vagy - mondja kacarászva anyám.
Makacs, mint te.
Tehetetlenül álldogálnak mindketten a biztos felismeréssel miszerint csemetéjük elindult az ún. felnőtté válás rögös, és kellőképp hepehupás útján, remélhetőleg még nem totál egyedül.
- Kincsem, ha szeretnéd nyugodtan bemutathatod nekünk a kis barátnődet! - mondja ki az egyetlen ésszerű lehetőséget drága jó anyám és a fejével bíztat, míg öregem füstölög, és szemmel láthatóan magában eszi a rozsdás kefét.
- Oké - bólintok rá. - Nagyon szeretném.
Később aztán, mikor már mindannyian lefekvéshez készülődünk, és kisebb puszival ,,jó éjszakát!” Kívánunk egymásnak még a gyerekszobából hallom, amint főként apám egyre inkább folytatná a megkezdett, aztán valami miatt félbehagyott beszélgetést, ezzel is nyüstölve szegény, holtfáradt és végletekig munkában kimerült anyámat.
- ...Te anyus... Ébren vagy még...? - szólítgatja, és a nyomaték kedvéért kicsit a hátába pöccint egyik vaskos kezével.
- Mi a fene van már megint?! - bosszankodik anyám. - Aludni szeretnék végre! - közli egyértelműen. Alepelátának helye nincs.
- És, ha esetleg... történik valami a Rolival...? - teszi fel végestelen unalmassággal a kérdést apám.
- Jaj, az isten áldjon már meg! Csak kamaszszerelemről van szó! Ehhez mindenkinek joga van, aki ennyi idős! - zárja végre vaskosan rövidre a témázgatást álmos anyám, aztán már rögtön fordul is befelé, ezzel is nyomatékosan jelezve, hogy csöppet sem kívánja meghosszabbítani – a szerinte -, értelmetlen, és fölösleges szócséplést. Viszont apám zsongó-bongó, motoszkáló gondolatai egyre inkább nem hagyják békén örökös nyughatatlan lelkiismeretét, éppen ezért már valósággal alig várja, hogy pontosan hajnali fél háromkor csörögjön az az átkozott ébresztőóra és lopakodó szöcske módjára végre kiröppenhessen a hálószobai franciaágyból, míg anyám bájos-kedvesen jókat horkantgat, de azért még így is – éber alvóként -, mindent pontosan érzékel maga körül.
Másnap aztán valahogy én is sokkalta boldogabban, és kiegyensúlyozottabban megyek gimibe. Már az öltözködésemnél ügyelek, hogy – remélhetőleg -, egyetlen hajszálam, vagy fizimiskám ne legyen slampos, és gyűrött. Mégiscsak komoly, megfontolt, cseperedőfélben lévő kamasz lennék, nem igaz?!
Miután apám hajnal felé dolgozni ment, rendszerint anyám ébreszt fel, mire úgy pattanok ki az ágyból, mint aki tökéletesen elégedett és ugyanakkor teljesen kipihent. Reggelire a szokásos kedvenc csokis gabonapelyhemet fogyasztom, míg anyám tízórai nagymama -féle húspogácsás szendvicset csomagol, aminek én mondom nincs élő ember, aki ellen tudna állni, olyannyira bomba-finom.
Miután a kötelező reggelizés családi rituáléját egymás közt letudtuk, anyám máris homlokon csókol, mint aki sebtében máris elfelejtett valamit, aztán a lelkemre köti, hogy tegnapról még van egy kis maradék sültkrumpli és némi sült hús a hűtőszekrényben, és ha enni akarok majd vacsorára, akkor melegítsem meg a mikróban.
- Rendben! Semmi gond! - felelem könnyedén. Kikísérem anyámat a bejárati ajtóhoz, mire cuppanós puszit ad pufók arcomra, remélhetőleg csókálló rúzzsal, nehogy foltot hagyjon, mert nem szeretném, ha barátőm máris féltékenységi jelenetet rendezne a gimin belül.
- Érezd nagyon jól magad kincsem! Legyen fantasztikus napod! - bensőségesen magához ölel, mint kiskoromban, mintha nem akarna elengedni. Aztán meggondolja magát, gyorsan karórájára pillant, és rájön, hogy talán még elérheti a mentrendszerinti busz a megállóban, így sietősen elköszön, és máris beugrik a liftbe, mely egészen a földszintig viszi, és onnét máris a nyílt utcán van.
Nekem még így is van legalább harmincöt-negyven percem mire ténylegesen suliba kell mennem. Előveszem egyik kedvenc, klasszikus filmemet a Farkasokkal táncolót, és szinte Szakácsi Sándor hangjával egyszerre beszélek a főszereplővel Kevin Costnerrel. ,,Vajon ő mit tenne az én helyemben?” - töprengek. ,,Elcsábítaná-e a szeretett nőt, vagy csupán csak spontán módon hagyná magát sodortatni az árral?!” - S míg saját gondolatmentem végére érek már ott van az idő, hogy negyed nyolc felé jár, és jobb lesz elindulni, hogy biztosan beérhessek – remélhetőleg késés nélkül -, az első halálosan unalmas kémiaórára.
Még így is már fél nyolc után alig öt perccel ott vagyok a gimi főépülete előtt. Már csak az a nagy kérdés, hogy Gitta vajon hamarabb érkezett-e,mint én?
Gyorsan körbe nézek, mintha egy B-kategóriás, kellőképp elfuserált akciófilm mellékszereplője volnék, aki rendszerint rendre elszúrja a főszereplő terveit. Úgy látom egyelőre sehol semmi. Tiszta a terep. Aztán alig fordítom el a fejemet, máris madárcsicsergésszerű, vihogó lányhangokra leszek figyelmes. Gitta közelít csajos barátnői társaságában, és naná, hogy megint a legszexisebb pasik vannak a terítéken. Csak azt tudnám, hogy egy olyan földre szállt, angyali istennő, mint Gitta, akinek már szépen gömbölyödi mellei vannak, és nem szükséges tele tömködnie vécépapírgalacsinokkal melltartóját mi a fenét lát egy olyan kisstílű színészpalántában, mint Leonardo Dicaprio? Ezt szerintem később se fogom megérteni.
- Szia Roli! Nem is tudtam, hogy te már itt vagy? - köszön rá, de meg is lepődik, mint aki ténylegesen, és a lehető legőszintébben örül a viszontlátásnak.
- Szia Gitta! - nyögőm ki, mint aki valósággal karót nyelt. A legtöbb csajos barátnő egy hangos ,,hú”- val jutalmazza csetlő-botló erőfeszítésemet.
- Szerinted lesz röpdolgozat most az első órán? - kérdi tőlem.
- Bizonyára... - felelem, majd esetlenül a csajos társasággal egyszerre lépek be a gimi vészjósló épületébe. Később aztán ténylegesen kiderül, hogy aznap szerves kémiából megint röpdolgozat lesz. Idén már ez a negyedik ilyen jellegű fölöslegességszámba menő megmérettetés. Ám ezúttal csodák csodája Gitta fogja magát és az ajtó felőli, hátsó padsorból – ahol tudvalevően a balhés kamaszok szoktak tanyázni -, azonnal előre jön a középső padsor legelső padjához, és kecsesen, finom egzotikussággal, mintha egy szexis lassított felvétel lenne azonnal leül mellém, amit persze csajos barátnői sem hagynak szó nélkül:
- Gitta cica! Most mit izélsz? Miért ültél Roli mellé? Csak nem bele vagy zúgva?! - kérdezgetik jó hangosan, hogy ami eddig kicsinyes, valószínűleg mindenki számára megbocsátható titoknak tetszett az most igenis váljék közszájakon forgó, tartós pletykává.
- Figyelj Gitta! Nem muszáj itt lenned, ha nem szeretnél... - próbálkozom elkerülni a konfliktussal kecsegtető instabil helyzetet.
- Rolikám! Én szeretném... - most úgy néz rám szempilláját finoman rebegtetve, mint egy védtelen, kiszolgáltatott őzike, aki az erdő kártékony vadjai elől éppen mellettem szeretett volna tartós menedéket keresni. Szívem azonnal vadul, fékevesztetten kalapálni kezd. Aztán egyre inkább heves légszomj kerít hatalmába. Most jól esne egy kis lehűtött kóla, vagy Seven Up, mikor mi akad.
Aztán észre se veszem, és mikor bejön a nyugdíjaskorúnak látszó, kissé merev, és kontyot viselő, kedves, gömbölydedarcú, álmosszerű tanárnő és mindenki feláll Gitta – ki tudja miért -, azonnal megfogja bumfordi pingvin-kezem, erősen megszorítja és úgy néz rám, mint aki ott helyben képes lenne hűségesen elkötelezni magát, hogy egyedül csak velem szeretne élni. Mintha saját esküvőkön lennénk, és mindenki más csupán vadidegennek látszana.
S míg a két hetes egykedvűen, és száraz hangon jelentést tesz a tanárnőnek, hogy ki hiányzik stb. addig Gittával máris úgy érezzük magunkat, mintha az univerzum költözött volna kettőnk szívébe. Aztán amikor elővesszük a kissé gusztustalannak látszó, félfamentes papírfecnire hasonlító írólapokat, - amire a legtöbb esetben -, a röpdolgozat kerülni szokott már a első néhány könnyebb feladat után végzetesen leblokkolok, amikor számolni is kell, mert azt rühellem, és ki nem állhatom. Gitta valósággal érzékeli a tartósan pesszimista, negatív energiáimat, mert oda-odapislant az én papírlapomra, igaz csupán csak akkor, amikor a tanárnő nem veszi észre, miközben figyelmesen, és körültekintően igyekszik körbejárni a teremben.
A negyvenöt perces órából már csak romok maradnak a végére, mire megszólal hirtelen a jelző csengő, és a ,,tollakat letenni!” egyértelmű, és visszafordíthatatlan kijelentése.
A dundi tanárnő most olyan szorgosan, és szemmel láthatóan tüsténkedve szedegeti össze az elkészült dolgozatokat, akár egy élelmes emlős állat, aki igyekszik gondolni a jövőjére, és a nagyobb állatok haragjára is. Amint végez ezzel a roppant kényes művelettel máris a katedrán terem:
- Nagyon szeretném elhinni, hogy legalább ,,egyesek” készültnek is rendszeresen az órákra! Hamar ki fogom javítani! - kissé fenyegető megjegyzése most valósággal lóg a levegőben, és úgy fest még jóval az óra befejezése után is ott marad.
A nap hátralevő részében Gitta szinte alig megy el az asztalomtól. Mintha ott élne velem együtt. Még a csajos barátnőinek sem hajlandó engedelmeskedni, akik tudvalevőleg alig várják, hogy lemehessenek a földszinti sulibüfébe harapni egy-két jóféle rántotthúsos szendvicset salátával, ami úgy néz ki, mintha egy meggyűrődött, elszáradt spenótlevél fityegne két zsömle közé ágyazva.
- Hé csajszi? Te nem jössz egy kicsit marhulni?! - kérdezik egynehányan a csajos brancsból.
- Nem köszi! - inti le őket. - Látjátok, hogy most beszélgetni szeretnék Rolival! - hangja bölcsen megfontolt, komoly, és mégis annyi érzelemmel van megfűszerezve, hogy legszívesebben azonnal megcsókolnám ezt a fantasztikusan különleges angyalt, akit – úgy tűnhet -, nekem szánt az ég. Később rengeteget beszélgetünk, és ekkor derülnek ki olyan maguktól értetődő dolgok, mint: Már az első naptól kezdve nagy benyomást tettél rám, vagy a te is szereted a szalámis-peperónis pizzát és persze bírod a csípős, kínai kajákat! Aztán persze nem volnánk vérbeli kamaszok, ha szóba ne kerülne néhány kényesebb tabu-tiltott téma is, mint a szexxel összefüggő egyetemes kérdések.
- Roli! Kérezhetek valamit?! - néz rám félénken, mintha egyszerre kockáztatná most ingataggá vált szerelmi kapcsolatukat.
- Tessék csak... - felelem bizonytalanul.
- Te csináltad már...? Szóval... tudod... - szemlátomást kicsit megvan ijedve, és úgy fest tart is a felelettől. Mintha ez az egész egy átkozott vizsga, vagy próbatétel lenne, ahol nincsenek, és talán nem is lehetnek győztesek, vagy vesztesek.
- Hát... őszintén... még nem... - vallom be, de aztán azonnal meg is könnyebbülök. Mintha egész négy év alatt, mióta gimnazista voltam sziszifuszi, mázsás kőszikla-teherhet kellett volna cipelnem bensőmben. Most nagyon szabadnak, és nagyon nyugodtnak érzem magam. Gitta arcán viszont különös változást látok. Úgy néz ki, mint aki egyszerre megkönnyebbült, mégis aki az adott bizalmas információ birtokában úrrá lett volna rajta valamiféle kisebbfajta, ugyanakkor máris tartós kiábrándulásféle, mely hellyel-közzel a macsós férfiassággal állhat összefüggésben.
- Ó... - hökken meg. Az ember nem tudja eldönteni, hogy váratlan, meglepetésszerű reakciója az őszinteségemnek szól-e, vagy csupán a puszta ténynek: miszerint még nem szexeltem soha, és nem voltam egy igazi nővel sem.
Aztán néhány perc múltán váratlanul kimondja:
- Tudod mit, Roli? Nem gáz, ha te még nem csináltad! Én is csupán csak próbálkozok még, de lényeg a lényeg szerintem nem szükséges, hogy az ember elkapkodjon egy ilyen valóban komoly döntést! Nagyon örülök neki, hogy elmondtad nekem! Becsszó nem adom tovább! - lágy, és dallamos hangja egyszerre megnyugtat, megvigasztal, ugyanakkor olyan mint egy gyöngéd ölelés, melybe jó belekapaszkodni egy nehéz, és viszontagságosra sikeredett nap végén.
Később órák után elhatározza, hogy egészen hazáig kísér, és egyáltalán nem érdekli, hogy mit pusmognak majd a háta mögött kissé irigykedő, féltékeny csajos barátnői.
- Bárhova is sodor bennünket az ismeretlen élet ünnepélyesen fogadjuk meg legalább egymásnak, hogy mindig híven, és hűségesen kitartunk egymás mellett és örök barátok maradunk! - magasba emeli jobb kezét, mintha esküt tenne, és én némán ugyanígy teszek. Amikor aztán cirka negyven perc múltán átvágunk a lakótelepen, ahol lakom megáll a házunk bejárati ajtaja előtt, jelentőségteljes komolysággal a szemembe néz, mintha egészen lelkemig akarna lelátni, és ebben a sokat mondó, kifejező tekintetben már nem csupán egy kamaszos ígéret van, amit bárki tehet, de sokkal inkább egy felelősségteljes és kiegyensúlyozott ember válasza erre az egész összetett életre.