FESZÜLT, IDEGTÉPŐ MEGLEPETÉSEK

,,A francba, a jó büdős francba!" - mérgelődött már a kora hajnali órák környékén, amikor a nap is csupán csak épek hogy kidugta bimbózó sugarait. Kora őszre járt az idő, mégis az ember szinte már kicsit vacogva megérezhette, hogy a hidegebb évszak sem fog olyan sokat váratni magára. Még egy utolsó igazítás a makulátlan bíborbordó, selyemnyakkendőn, az öltönyönön. Egy kis aftershave a frissen borotvált, markáns arcra, - hiszen ez egy jó üzletkötéshez, és egy sikeres naphoz is szinte már elengedhetetlen, majd jöhetett az autóba szállás.
Először arra gondolt, hogy jó volna kikerülni az egész reggeli csúcsforgalmat, de még mindig nem volt biztos benne, ha - adott esetben -, mondjuk a gyorsforgalmin megy nem-e ütközik újabb akadályokba, elvégre a szeptemberi hónap - kivétel nélkül -, főként mostanság az útfelújítási munkálatokról szólt, és persze, hogy soha sincs vége egy-egy közepesebb volumenű beruházásának. Elfordította a Lexus terepjárójában a slusszkulcsot és szinte élvezte, ahogy valóságos vadállatként felbőg keze alatt a hathengeres, négykerék meghatású benzinmotor. Kollegái többsége mostanság megpróbálkozott a hibrid elektromos járgányokkal, viszont azok jobb esetben olyan lopakodó hangtalansággal közlekedtek, hogy az embernek nem ártott résen lennie, és figyelnie, hacsak nem akarta egyik pillanatról a másokra máris összetörni magát, vagy épp másokat.
Ahogy végre kiért a főútvonalra máris berakta kedvenc 80-90-es évekbeli felvett slágereit a CD-lejátszóba; feltekerte a hangerőt, majd nosztalgiázott kicsit, amint napszemüvegében nézte végig, amint a dombok mögött végre felkel a nap.
Szeretett akkor vezetni, amikor csak ő volt az úton, és a nagy természet az autó mindkét oldalán. Bár mostanság annyira be volt havazva, hogy szinte képtelenségnek tetszett talán még önmagával is elhitetnie, hogy bizony egy nap - ha tetszik, ha nem -, igenis huszonnégy óra.
Amint az egyik elágazásnál megállt, hogy a zebrán átkelő kisiskolásoka átengedje sokszor elgondolkozott azon, hogy vajon így kerek negyvenéves fejjel vajon miért nem találhatta még meg a nagybetűs igazit? Pedig kolleganői között is szép számmal akadtak szupermodell személyiségjegyeket felvonultató, egzotikus virágszálak. Erre a kérdésre most a legkevésbé sem szeretett volna felelni. Éppen elég gondja van azzal, ha főnökei folyamatosan rágják a fülét a még több haszon, és profit miatt, meg hogy az üzleti stratégia egyenesen megköveteli, hogy az ember szemétkedő, alamuszi, és felszínes ember legyen. Sokszor voltak napok, amikor jóformán önmagát is megutálta, és legszívesebben leköpte volna magát a tükörben.
Egy cserfes, lenszőkés hajú, pöttöm kislány, aki mázsás iskolatáskát cipelt a hátán kedvesen rámosolygott, és úgy tűnt, még integet is neki. Ő visszaintett, és barátságosan rámosolygott. Ennyire egyszerű, ugyanakkor kiszámítható, emberi gesztusokon múlik a tulajdonképpeni társas érintkezés és a kommunikáció 99,9%-a.
Óvatosan gázt adott, és tovább ment az autójával. A buszmegállónál volt egy virágbolt, ahol az idős nénike már jó korán kirakta az aznapi friss, és gyönyörű virágokat úgymond kedvcsináló csalogatónak, hogy hátha ettől megnő majd a forgalma. Ahogy elnézte a gyönyörű, színpompás virágokat édesanyja kedvenc virága a rózsaszín jácint jutott előre eszébe. Majd egyszer csak a virágbolt melletti szűk ki utcácskában szinte azonnal kiszúrt egy gyönyörű nőt, akinek hordó nagyságú pocakja volt, és szemmel láthatóan fájó görcsök torzították el egzotikus, modell vonásait. ,,Talán tényleg terhes? Talán jobb lenne a mentőket hívni! Jobb volna nem beleavatkozni!" - igyekezett figyelmeztetni magát, amint részletesen agyában átgondolta a választható alternatívák egész sorozatát. A következő jelzőlámpánál - maga sem értette -, hogyan, de mélységesen elfogta a tartós bűntudattal egybekötött lelkiismeretfurdalás, és az érzés, hogy mi van, ha a mentők - szokásukhoz híven -, megint késni fognak, és nem érnek majd ki időben. Azonnal leparkolta terepjáróját egy fizetős parkolóban. Kiszállt, és futva megindult a virágbolt melletti utca felé, ahol a gyönyörű kismama már javában a poklok kínjait állhatta ki jelentős fájdalommal együtt.
- Bocsásson meg kedves hölgyem... de segíthetek...?! - szólította meg barátságos hangnemben.
- Mit akar tőlem kedves Uram?! - nézett vissza rá a nő groteszk, eltorzult, jócskán verejtékben úszó arccal, miközben fájdalmában szorította a hasát, és igyekezett összeszorítani fogait.
- Bocsásson meg a zavarásért... én csak... arra gondoltam, hogy... segítek nagyon szívesen... már hívtam a mentőket... - szabadkozva, habogva beszélt, mintha valósággal megbabonázta volna a gyönyörű, fiatal nőből áradó kisugárzás, lélekbeni energia.
- Mit akar tőlem jóember, mi?! Tűnjön innét a fenébe, míg szépen mondom?! - fenyegette meg szóban a nő, de máris megbánta, mert hasi fájdalmai valósággal összegömbölyítették, és borzalmas kínok elé állították. Ráadásul úgy tűnt, hogy a magzatvize is elfolyhatott lábai között. Az idő sürgetett, és ezzel nagyon is tisztában volt a férfi is.
- Már pedig én most megvárom Önnel együtt a mentőket, ha tetszik, ha nem! - jelentette ki meggyőződéssel hangjában. A nő most valósággal vérben forgó, ellenséges, bosszúszomjas szemekkel nézett vele farkasszemet. Úgy tűnt, mint aki azon nyomban nekiesne a másiknak, és kikaparná mind a két szemét.
- Uram... megkérem, amíg jó kedvemben vagyok, hogy kopjon le rólam! Húzzon el! Nincs más dolga?! - kérte ki görcsös fájdalmai közepette a kismama.
- Jó! Rendben van! Akkor én már... itt se vagyok... - a Férfi megbántottnak látszott, és már éppen készült rá, hogy végleg hátat fordítson ennek az egész groteszk tragikomédiába is beleillő, abszurd helyzetnek, amikor a kismama hirtelen kinyújtotta hosszú kezeit, és valósággal a férfi zakójának szövetébe csimpaszkodott erőszakosan, és úgy tűnt soha az életben nem fogja elengedni.
- Nyugodjon meg kérem... nem lesz semmi baj... levetette a zakóját, és igyekezett megnyugtatni a hormonális zavarokkal is hősies küzdelmet folytató nőt.
- Persze könnyen beszél édes Uram! Nem magának kell végig csinálnia! - válaszolta a kismama, majd hosszadalmas, dagályos mesélésbe kezdett:
- Az a rohadék, szemétláda pasim itt hagyott, amint gömbölyödni kezdett a hasam! Miért ennyire aljas rohadék minden férfi! Csakis a farkukkal, vagy annak érdekében tudnak gondolkodni?! - kérdésnek hangzott, ám valójában szilárd megállapításnak tűnt.
- Őszintén sajnálom a problémáját! Talán csupán mindannyian szeretnék elhinni, hogy létezik még az igazi szerelem, és boldogság, ami egyedül csakis ránk vár, és amit talán megtudnánk becsülni... Gondoljon arra, hogy nemsokára egy gyönyörű kisbaba boldog tulajdonosa lesz, és amint megpillantja a kis angyali csodát egyszerre megszűnik majd minden gondja-baja. - igyekezett kimérten, higgadtan, nyugodtan beszélni. Úgy, mint aki tényleg el is hiszi, amit mondd.
- Maga talán valami papféle, vagy lelki gyóntató?! - kérdezett vissza.
- Nos nem... Üzletemberféle vagyok... - bökte ki.
- Azokat is rohadtul utálom, mert piszkos, aljas módon lenyúlják a mások munkahelyét, és úgy parancsolgatnak, mintha övék lenne ez a kurva nagy világ! - egy újabb váratlan, éles fájás szakította félbe a nő mondókáját, majd arra kényszerítette, hogy lefeküdjön az utca aszfaltjára.
- Nos... ezt őszintén sajnálom, de talán még nem találkozott olyan emberekkel, akik kivételesen az embert nézik az emberben.
- Mondja, hogy ezt most nem biztatásnak szánta?!
- Nem, egyáltalán nem... - szabadkozott megint, mintha ismét kezdené elveszíteni maradék macsó férfiasságát is.
- Hol maradnak már azok a kurva mentők?! Mit képzelnek, hogy majd napokig fog rájuk várni az ember?! - a nő markáns, talpraesett hangja egyre inkább egy hisztiző, halálra rémült kislány lelkivilágára kezdett hasonlítani, így a férfi igyekezett mindent elkövetni, hogy valahogy biztonságosan megnyugtassa.
- A legfontosabb a szabályos légzés! Huhu-hihi! Most próbálja maga!
- Maga szórakozik velem?! Nem fogok béna, ordenáré állathangokon venni a levegőt, csakhogy maga kedvére kiszórakozhassa magát. - utasította vissza a segítő szándékot.
- Ahogy gondolja drága hölgyem, de akkor a sorozatban jövő fájások egyre fájdalmasabbak lesznek, amit nem fog tudni kibírni! - vallotta be őszintén.
- Azt csak maga hiszi kedves barátom! Én már gyerekként is stramm csajszi voltam! Látnia kellett volna, amint a piás apám naponta vagy százszor felpofozott bennünket az anyámmal, miközben szabadkozott, meg hitegetett bennünket, hogy megváltozik.
- Ezt őszintén sajnálom! Nálunk az apám volt a ludas, akinek zseniális ötletei voltak, csak sajnos minden esetben rosszkor és rossz helyen adta elő őket.
- Nem tudom eldönteni, hogy most szimplán csak idegesít, vagy provokál?!
- Nézze! Szeretnék segíteni, de ehhez nem ártana, ha megpróbálna maga is kicsivel együttműködőbb lenni! - próbált valahogy a lelkére beszélni a hormonoktól valósággal totálisan begőzült, idegeskedő, és bizonyára holtsápadt kismamának.
- AUUU! - sikoltott most egy akkorát, hogy néhány járókelő, akik a buszmegállóban a buszra várakoztak arra fordultak kíváncsian, de semmi több nem történt. - Mondja? Minden gyerekszülés ennyire fájdalmas tortúra?! - kérdezte eltorzult arccal, és valósággal gyilkos iróniával.
- Hát... az igazság sajnos az, hogy fogalmam sincs... nekem is ez lesz az első... - valahogy úgy tűnt, hogy jólesett ezt most így nyíltan kimondani. - Úgy látom, hogy a magzatvize elfojt, és ezt fájások fogják követni. - állapította meg, mintha maga is egy szakszerű orvos, vagy rezidens lenne.
- Na ne mondja! Micsoda észlény maga! Miért kell nekem mindig ilyen idióta pasikat kifognom, amikor ha kicsit eszesebb volnék találhatnék magamnak rendes, jóravaló pasikat is, akik nem csupán egyetlen éjszaka erejéig akarnak megfektetni! - bosszankodott, mérgelődve fennhangon.
A férfi most óvatosan közelebb ment a zaklatott természetű kismamához, és türelmet erőltetve várt.
- Most mi a fészkes francot bámul így rajtam, mi?! Nem látott még terhes nőt, akinek pokoli fájdalmai vannak?!
- Sajnos még nem! Maga az első! Miben segíthetek?!
- Hát ha nem nagy kérés esetleg megfoghatná a kezemet, és mondogathatná azokat a sablon szövegeket, amik általában a hülye filmekben elhangzanak, úgy mint: Nem lesz semmi baj! Megígérem" Meg hasonlók. - most annyira angyali, kifejező volt az egész morcos, bosszankodó tekintete, hogy a férfinek kalapálni kezdett a szíve, és maga sem tudta, hogy vajon miért?
- Maga egész rendes fickónak tűnik... mivel foglalkozik egész pontosan? - kérdezte valamivel enyhültebben, kedvesebben a nő.
- Üzleti szférák szisztémáit és stratégiáit hasonlítom össze. Kicsit unalmas, de rendesen fizetnek.
- Hát azt nem is kétlem! A barátnője, vagy felesége mit szól hozzá, hogy maga folyton csak dolgozik, és a munka megszállottja?
- Sajnos a legutóbbi kapcsolatomnak már több mint tízen egynehány éve vége szakadt...
- Sajnálom... de fogja föl úgy a dolgot, hogy maga újból szingli lett és hátha talál magának egy rendes, szorgalmas lányt, akit majd a tenyerén hordozhat.
Egyszer csak arra lettek mindketten figyelmesek, hogy vijjogó hangzavar kíséretében egy mentő rohamkocsi kanyarodott be a virágárus melletti részre, és két tagbaszakadt mentős szállt ki felszerelésekkel a kocsiból.
- Jó napot kívánok! Mi a baj?! - kérdezte az idősebbik, aki már sok mindent látott.
- Hát... én megláttam ezt a kismama hölgyet, és arra gondoltam igyekszek segíteni amiben csak tudok. - válaszolta a feltett kérdésre a férfi.
- Helyesen tette kedves uram! Akkor nézzük csak! - a mentős most letérdelt a vajúdó nő mellé, és alaposan szemügyre vette miközben gumikesztyűt igyekezett húzni hurkás ujjaira. - Úgy látom a magzatvíz elfojt, és már szépen kitágult. Nincs más hátra, mint szépen nyomni, amíg el nem érkezik a kívánt idő.
- Hogy micsoda??? - kerekedett el a verejtékben úszó nő szeme. - Még hogy a kívánt idő? Mire?!
- Drága hölgyem! A kórházig már nincs idő, úgyhogy itt fogunk szülni, ha nincsen ellenére! Most vénásan kapni fog egy érzéstelenítő injekciót, ez majd megkönnyíti a tartós fájdalmai elviselését. Lélegezzen nyugodtan mélyeket, és próbáljon megnyugodni! Megígérem, hogy minden rendben lesz! - azzal már nyúlt is bele a hordozható táskájába, és kivette a szükséges fecskendőt és fiolásüveget, majd azonnal beadta a vénába az érzéstelenítőt. Nemsokára újabb pokoli megterhelő fájások következtek. A kismama nő most jócskán megmarkolta a nagyon is meglepett férfi kezét és úgy szorította egyre erőteljesebben, és görcsösebben, mintha az élete függne rajta.
Nem telt bele tizenöt perc sem, és a kisbaba feje máris látszott a szülőcsatorában.
- No szép asszony! Nyomjon még egy nagyot! De erőset ám! - kérte a mentőstiszt, mire a kismama ordítva, erőlködve, verejtékben úszva úgy nyomott, akár egy díjbirkózó, vagy nehézsúlyú ökölvívó. - Mindjárt meg is vagyunk. - AUUU! Ez rohadtul fájdalmas! - nyögte bele a levegőbe.
Néhány percen belül a mentőstiszt egy síró, jajveszékelő, egészséges kisbabát szedett ki a nőből.
- Gratulálok hölgyem! Gyönyörűséges és egészséges kislánya született! - óvatosan igyekezett megtisztogatni a nyálkás méhlepény masszától, ami a baba bőrére rátapadt.
- Akarja elvágni a köldökzsinórt kedves uram?! - fordult kérdésével most a meghatódott férfi felé. - Hát... ö... miért is ne...? - máris átvette a sebészollót és mintha csak egy rajzszalagot, vagy felavató szalagot vágna ketté óvatosan elcsippentette az anyukát és a babát összekötő kapcsot.
- Még ne bell vinnünk Önöket a kórházba egy-két napi megfigyelésre! Semmi gond! Ez puszta formalitás és rutineljárás! - közölte a mentősiszt, majd szólt a segédjének, aki már sebtiben készítette a hordágyat az újdonsült kismama részére.
- Van kedve velünk jönni? - kérdezte most a nő, aki sugárzónak tűnt, és meglehetősen kiegyensúlyozottnak. Már nyoma se volt benne sem frusztrációnak, sem bosszúszomjas haragnak, vagy hormonális dühkitörések sorozatainak. Kedvesen, gyönyörűen mosolygott a férfira.
- Hát ha megengedi, hogy ez üzletemberrel kell utaznia egy autóban?
- Hát még szép! Megérdemli!
A férfi végig fogta a furcsa, különös nőnek a kezét, mialatt a kisbabával együtt a kórház felé hajtottak szírézázva.