VÁRATLAN VÉLETLEN

Gyöngyörű lugasos kerthelység valahol a belváros egyik felkapottabb negyedében.
Gyöngyi valósággal kínosan mániákusan ügyelt rá, hogy csupán csak akkor vegye elő okostelefonját, amikor – remélhetően –, senki sem figyeli.
,,Ha megtalálom azt a szadista terroristát, aki feltalálta a tűsarkú cipőt esküszöm, hogy nem állok jót magamért!” – bosszankodott hiszen csajos barátnői azonnal rábeszélték arra a méregdrága, stílusosan kicsit giccses tűsarkú körömcipőre, mely nagyon jól kiemelte egyébként is hosszú, karcsú, modellábát, ám egy idő után valósággal érezte, hogy zsibbad a lába, mintha máris ólomból lenne.
Sajgott és fájt. Rendelt egy kis behűtött kellems fehérbort, hátha majd attól megjöhet a bátorsága, melyet most – úgy érzett –, fokozatosan cserben hagyja, és amikor a nyurga, fiatalos pincér kihozta neki az üveget, majd töltött egy üvegpohárba megkérte, hogy hagyja csak itt az üvveget, mert egész biztosan szüksége lesz majd rá. Fogta a pohár bort és kissé mohó kortyokkal máris kortyolgatni kezdte, majd amikor úgy érezte az alkohol elérte a kívánt hatást felhívta exvőlegénye mobilszámát.
Úgy tartotta füléhez telefonját, mintha egy valóságos kézigránátot szorongatna mely minden másodpercben akár még fel is robbanhat.
– Halló… tessék… szólt bele egy markáns férfihang.
– Szia drágám… én vagyok!
– Szia! Ne haragudj, de ha esetleg megadnád a nevedet, mert nem vagy ismerős!
– Botond… Én vagyok az! A Gyöngyi! Én hibát követtem el.
– Ne ne mond!
– Azt hiszem nem kellett volna hozzámennem Gáborhoz.
Néma csönd következett mind a két vonal végén.
– Attól tartok ezzel már egy kicsit elkéstél.
– Figyelj drágám! Tudom, hogy oltári nagyot hibáztam, de azért nem kellene ennyire szőrösszívűnek lenned… – Gyöngyi érezte hogy elcsuklik a hangja, de bizsereg is a teste valahányszor a markáns, erőteljes férfihang beleszól a telefonba.
Gyöngyi most még jobban füléhez szorította az okostelefont.
– Édesem?
– Igen?
– Kérlek, mondd meg, hogy mit csináljak most az életemmel?!
– Ö… hol vagy most?!
– Egy gyönyörű, kertlugasos helyen a belvárosban.
– És hol van a férjed?
– Dolgozni ment. Csak késő este jön haza, mert folyton üzleti tárgyalásokat folytat.
– Figyelj Gyöngyim! Már megbocsáss, de úgy emlékszem, hogy annak idején te voltál az, aki szakított velem, pedig már megvettem a jegygyűrűket is. Most már csakis egyedül rajtad múlik, hogy mit teszel… – érezni lehetett a markáns férfihangon, hogy valósággal marcangolja magát, és szenvedhet a lelke mélyén, hogy ilyesmiket ki kell mondania. De hát valamikor sajnos muszáj gyilkosan őszintének lenni.
– Kérlek… édesem… ne csináld… – Gyöngyit valósággal lesokkolta, hogy mennyire negatív, elutasító volt exvőlegénye hangja vele szemben, és már nem is igazán értette, hogy miért is hívta fel. Nagyon úgy nézett ki, hogy ennek a beszélgetésnek, és a szomorú múlt felhánytorgatásának semmi értelme.
– Gyöngyim! Nézd csak! Őszintén sajnálom, de tényleg, de… mégis… mit vársz még tőlem…?!
– Édesem… drágám… azt szeretném, ha eljönnél ide most hozzám a belvárosba, és beszélgetnénk, akárcsak a régi szép időkben…
– Gyöngyi! Ne haragudj, de attól tartok az nem fog menni, mert… gyerekeznem kell… - nyögte be az adúászt, holott nem is született gyereke.
– Ö… neked van egy gyereked?! – döbbent meg jócskán, miután annyi éve már nem is beszéltek.
– Igen, nemrég született egy angyali, tüneményes, kacagó kislányom… - hazudott, mert volt exmenyasszonya is annak idején lelkébe gázolt.
– Hát… sokszor gratuálok, és nagyon örülök neki, hogy révbe értél… - mi egyebet mondhatott volna.
– Hát… köszönöm… Figyelj csak! Hol vagy pontosan? – mintha a férfihang meggondolta volna magát.
– A belvárosban közvetlenül a Bazilika-tér mellett. Könnyű megtalálni… - ébredt fel Gyöngyiben a remény utolsó, halványka szikrája.
– Figyelj csak! Nem ígérek semmit, de ha tudsz várnikörülbelül egy bő fél órát akkor odamegyek…
– Drágám! Nem is tudom mit mondjak? Nagyon hálás lennék…
A vonal hirtelen megszakadt. Gyöngyi valósággal megbabonázva még mindig okostelefonját bámulta elszántan, hátba befuthat még egy fontos, jelentős hívás. Arra vágyott, hogy bizalmasan, és barátilag beavathasson valakit élete összekószált történéseibe, ugyanakkor máris megérezte, hogy ez mennyire kétszínű, és kissé álnok is. Úgy tűnhetett, hogy mindent elrontott, és ezt minél előbb sürgősen helyre kellett hoznia, mert – meglehet –, ettől függött további élete.
Gyöngyi kicsit mindig is sokkalta jobban érezte magát, ha volt egy ún. kiegészítő, vagy ha tetszik B-terve. Így ha az első A-terv valami ooknál fogva léket kapott, vagy dugába dőlt, még mindig ott volt egy második lehetőség, és esély, amivel – hellyel-közzel –, mindent helyre lehetett hozni.
Felnézett a szeszélyes, kék égre, melyen a felhők valósággal úgy változtak, akárcsak az évszakok váltakozásai; egymás után hol kisebb, hol pedig nagyobb felhők úszkáltak egymás mellett, mintha madártejadagok, vagy éppen csak bolyhos vattacukorpamacskák lettek volna, melyek senkinek sem árthatnak. Kicsit korai is lett volna egy kiadós zápor, de hát a szeszélyes természet okán ezt sosem lehetett igazán tudni.
Sorrendbe vette az észérveket, majd saját benső szívének titkos törvényeit. ,,Még mindig valósággal liftezik, és reszket egész benső lénye, ha csak maga elé képzeli a kamasz, kissé dundi Botondot, amikor először megismerkedtek – annak idején –, a gimis éveik alatt. Rájött, hogy fogalma sincs róla, hogy vajon mit is kellene pontosan tennie. Ettől eltekintve jelenlegi férjével már régóta lefoglaltak egy amolyan jelképes álomnyaralást a Maldív-szigeteken, és már minden ki van fizetve.
Talán jobb volna elfelejteni ezt a kisebb jellegű kisiklást Botonddal, és nem ártana inkább koncentrálnia fiatal feleség és asszonyéletére. Elvégre – tetszik, vagy sem –, most már bizonyos fokig neki is felelőssége van, amit el kellene látnia. Azon tűnődött, hogy Botond hogy volt képes titkolni azt, hogy született egy kislánya, és hogy annyira nyugodt, és mindvégig tágyilagos maradt a hangja egész végig a telefonban, mint egy bérgyilkosnak, aki csupán feladatokat, és megbízásokat teljesít gyümölcsöző összegekért miközben a valódi, emberi érzelmekhez az égadta világon semmi köze.
,,És mi a garancia arra, hogy újdonsült férjecskéje nem csalja meg éppen a dögös és szexis titkárnőcskével? Elvégre mostanság szinte mindig azt mondja, hogy azért dolgozik sokáig a munkahelyén, mert állnandóan üzletiszintű tárgyalásokat folytatnak gazdag külföldi befektetőkkel!” - Hát hiszi a piszi! Igenis vegye csak tudomásul! Ha neki lehet, akkor már ő sem fog kimaradni a buliból, és elszalasztania a kínálkozó lehetőséget.
Míg így gondolkodott a percek valósággal repültek, és nemsokára ott állt előtte élete nagy szerelme Botond. Szinte alig-alig változott az elmúlt jópár évtized leforgása alatt, persze ha azt nem számítjuk, hogy derékban minden fölösleges úszógumi levált róla, míg a haja jócskán kopaszodni kezdett, melyet stílusos borostával szeretett volna leplezni. Most könnyű nyári ing, és nadrág volt rajta. Semmi flanc és kényelmesnek mondható elegáns sportcipő. Bár sosem értett igazán a divathoz, és öltözködéshez azért az összhatás még így is valósággal azonnal kibillentette Gyöngyit a lelki egyensúlyából, mert megint veszettül dörömbölni, és zakatolni kezdett a szíve, amikor meglátta.
– Hát szia Gyöngyim! Mi újság, hogy vagy? – lépett hozzá közelebb, mire Gyöngyi felállt az asztaltól, és kétoldalról máris arcon puszilta, akárcsak a legrégibb kedves ismerőseit. De persze Botond sokkal több volt annál, mintsem egyszerű ismerősnek lehessen nevezni. Gyöngyi valósággal azonnal bele is pirult már csupán a puszta elképzelt gondolatba, ami miatt elképzelte amint csábosra, és szexisra veszi a figurát, miközben egy kellőképp homályos, és romantikus hálószobában vannak, és szerelmeskednek felfedezve egymás testét, és kényeztetéseik, ösztöneik küszöbeit.
– Ö… hello… Boti… Én… annyira… örülök… hát eljöttél… - alig bírta kimondani a szavakat. Megint jócskán felkavarodtak lelkében az egébként is összekúszált és összetett érzelmek.
– Szóval akkor miért is szerettél volna velem találkozni?! – tért máris a lényegre a férfi. Érződött rajta, hogy nem szereti vesztegetni a saját idejét.
– Hát… igen… talán üljünk le egy pár percre… - Gyöngyi megpróbált visszatérni a valóság kissé merev, ám most szűkös falai közé.
– Tessék, parancsolj! – Botond helyetfoglalt, vigyázva, hogy ne gyűrje össze tökéletesen kivasalt nadrágját, és ingét sem, majd mélyen, és komolyan az előtte ülő nő szemébe nézett. Mintha farkaszemezni akarna vele, hogy mikor pislog megint.
– Én… elsőször is ne haragudj, amiért… - elakadt a hangja. Nem is igazán tudta, hogy miként kellene folytatnia.
A férfi kíváncsian, kérdőn nézett rá azokkal az utánozhatatlanul mélyenérző, ugyanakkor mindig megfontolt, és bölcselkedő zöldesbarna szemeivel, melyekkel a másik ember veséjébe volt képes látni, és melyektől Gyöngyi mindig úgy érezhette, hogy Botond vigyáz rá, és megvédi minden bajtól.
– Nem érzed jól magad…? – tette fel a kérdést. Igazándiból pontosan tudta, hogy mit szeretne volt menyasszonya kérdezni tőle, csak megvárta az eszmei mondandót.
– De nagyon jól vagyok, és annyira örülök, hogy ebben a kissé… összetett szituációban most mellettem vagy… ez tényleg nagyon sokat jelent nekem, bár tudom, hogy nem hiszed… - remegni kezdett egész benső lénye, és már az idő kellemesen nyárias melegre fordult, mégis úgy érezhette kissé, hogy valósággal máris megfagy.
– De hiszen te reszketsz! – mérte tetőtől-talpig végig őt a férfi, és azonnal ráterítette vállaira sportos zakóját.
– Nem… én igazán nem… - szabadkozott, mint aki pontosan tudja, hogy mit csinál.
– Kérlek Gyöngyim! Mondd meg, hogy mit akarsz?! Felnőtt, kultúrált emberek vagyunk, akiknek már igazán benőhetett a fejük lágya.
Gyöngyi most nagyon sokáig hallgatott, aztán váratlanul kibökte:
– Tudod azt hittem, hogy nagyon szerelmes vagyok a férjembe, de aztán rájöttem, hogy képtelen vagyok kiverni téged a fejemből! Hát csak ennyit szerettem volna elmondani! – rebegte lesütött szemekkel, szégyenlősen, és várta, hogy vajon ez milyen hatással lesz majd volt kedvésére.
– Gyöngyi! Most őszintén! Életünk ezt a fejezetét már régen lezártuk!
– Drágám, egyetlenem! Tudom, hogy hibáztam…
– Nem szeretnélek megbántani, de van fogalmad mennyire szarul éreztem magam a szalagavató utáni kis buliban, ahol te és az idiota csajos barátnőid idiótát csináltatok belőlem?! Évekig alig bírtam magamhoz térni, és állandóan pszichológushoz járhattam, mert a legjöbb barátom addigra régen lekopott, vagy külföldre ment. – Érezni lehetett, hogy a férfi hangján, hogy mélységes keserűség, és fájdalom járja át egészen. Gyöngyi szerette volna megérinteni a férfi szőrös kezeit, de az elhúzta tőle.
– Én… őszintén sajnálom, és ha számít valamit már régóta szakítottam azokkal a hülye csajszikkal… – nem lehetett tudni, hogy Gyöngyi vajon ténylegesen azért mondja ezt, hogy elsősorban önmagát vigasztalja, bátorítsa, vagy csupán csak azért, mert ez volt a színtiszta igazság.
– Jó! Tegyük fel, hogy hiszek neked és nagyon kedves, aranyos vagy, amiért sajnálod és bocsánatot kértél! De mihez kezdjek most ezzel?! – kérdése már nem is kíváncsi érdeklődésnek hatott, sokkal inkább nyíltszíni támadásnak.
– Édesem… nem te mondtad az imént, hogy mindketten felnőtt, kultúrált, intelligens emberek volnánk, akik képesek felnőttek módjára megbeszélni a problémáikat. Én csak beszélgetni szeretnék, mert nagyon magam alatt vagyok. Ez minden! – vágott vissza.
A férfi most változtatott lélektani hadviselésén, és inkább úgy döntött mégiscsak ereszt a nagyon merev, és ugyanakkor szigorú gyeplőn; kivárja, hogy mi lesz. Máris leült a székre, és figyelmesen bámulni kezdte az önmaga lelki világával viaskodó nőt.
– Tessék! Tied a pálya! Hallgatlak!
Gyöngyi ismét felhörpintette már az időközben jócskán kiürült fehérbort, amitől egyszerre megeredt a nyelve, és valósággal, mint a vízfolyás ömleni kezdtek belőle a szavak. Kezdve azzal, hogy mennyire hülye, naiv kislány volt, aki hagyta magát kihasználni, és befolyásolni, egészen addig, hogy tehetős, és gazdag férjének volt pénze, de őszintén szólva egyáltalán nem voltak egy hullámhosszon. Mire barokkos, dagályos mondanivalója végére ért máris érezte, hogy zaklatott, nyughatatlan, és terhes lelke egyetlen csapásra felszabadult minden földi nyügétől, és bajától. Nagy levegőt vett, és hosszan kifújta. Megvárta, míg a férfi megemészti a hallottakat. Hosszú, néma csend telepedett rájuk.
– Hát… igen… – volt a legelső reakciója Botondnak.
– Drágám! Kérlek szépen… szeretném, ha barátok maradhatnánk a dolgok ellenére… - bökte ki. majd Gyöngyi is azonnal váltott rá kérdezősködni kezdett Botond állítólagos kislányáról.
– …És gyönyörű kislányoddal mi a helyzet? – vetette fel.
– Köszönöm kérdésedet! Tudod ő egy valódi, imádnivaló angyalka, aki mindig képes az ujjai köré csavarni, és bármennyire is imádnék vele több időt tölteni valamikor ez sem megoldható ebben a mai világban. – máris kotorászni kezdett zakója belső zsebeiben, melyet most levetett a nő, mert hirtelen nagyon is kimelegedett, és mutatott pár igazán gyönyörű kislányos fényképet.
– Annyira boldognak látszik… – Gyöngyibe valósággal máris belehasított a felismerés, hogy életének talán következő célja az lenne, hogy ő is szülhessen legalább két imádnivaló kisbabát. Arcán máris kérdések, és válaszok egész sora vonult át. Úgy tűnt, hogy Botond máris nagyon jótékony hatással van szívére és egész lényére. Muszáj volt valamit kitalálnia, ha azt akarta, hogy ez a különleges és fantasztikus férfi ne szálljon ki se szó, se beszéd az életéből…
– Hát, igen… Leközelebb biciklizni kell majd megtanítanom. Az lesz még csak a nagy kaland… kicsit rettegek is a gondolattól, hogy máris elesik, felhorzsolja a kis térdét, vagy sérülést szenved. – őszinte szülői aggodalma mélyen megindította Gyöngyit, és – bármennyire is tiltakozott az ellen, hogy újból a férfiba szeressen bele –, nagyon úgy tűnt ez most ismét megtörtént.
– Édesem, szeretlek! És nem tudom, hogy ez számodra jelent-e még egyáltalán valamit, de szeretnék továbbra is életed részese lenni! Kerül, amibe kerül! – vallotta meg. Botondnak valósággal menten elállt a szava. Csak hümmögni, és kicsit köhögni tudott a váratlan érzelmi sokkhatástól. Később desszertet rendeltek, és észre se vették, de mintha ismét két egymással játszadozó, kérkedő, csacska kamaszok lennének, akik rendkívül jól megértik, és ezúttal ki is egészítik egymást örök lelki társakként ténylegesen új perspektívából kezdték személni a dolgokat, és az előttük álló, remélhetőleg közösen együtt töltött életüket.