SZERELMI LECKÉK KAMASZOKNAK

A tény – miszerint a gimi főként a kamaszkorszak miatt -, kész vicc volt, viszonylag későn tudtam csupán csak megemészteni. Talán csak azért, mert alapból későn érő típus vagyok, s míg a legtöbb srác rátartin, hetykén, kanos kiskakasok módjára rendre el-elbüszkélkedett vele, hogy már volt nemi kapcsolata is lányokkal, addig én mint valami csöndes kívülálló inkább beletörődött, méla szánalommal jócskán meghúztam magam.
Talán csak azért, mert ha az ember napjában azt hallja egy hozzá rendkívül közelálló családtagjától, hogy: Édes fiacskám! Szánalmas az erőlködésed! No meg, hogy egy magadfajta jócskán tohonya dagadékot ugyan melyik gyönyörű, bimbózó kamaszlány akarhat pasinak magának, akkor bizony egyáltalán nem meglepő, ha kamaszkorom jelentős részét önbizalomhiányom szilánkjainak összekapargatásával, és lelki sebeim nyalogatásával töltöttem el.
Imádott szüleim közül minden tekintetben anyu volt az én főbizalmasom. Mégis, amikor közöltem, hogy szeretnék egy számomra rendkívül fontos és különleges lányt bemutatni főként apám volt az, aki előbb valóságosan is lefagyott, jéggé dermedt, később pedig merev, gyerekes tiltakozása általános jeleként duzzogó ellenállást fejtett ki a vacsoraasztalnál.
- Mit mondtál édes fiam?! - tágította ki egyszerre véreres pupilláját, mint aki koros, totális álmatlanságban szenved, vélhetően a tartósnak mondható éjszakai műszakok együttes következményeként, és alkalomhoz illően vagy öt cigaretta csíkot füstölt el a kiskonyhába, hogy ezzel is jelezze, azért még mindig ő az úr a háznál.
- Most komoly anyus! Nevetséges a gyerek! - hallottam, ahogy apám megfogalmazza önző, makacs, kimért ars poétikáját mindig megértő, és támogató anyám felé, aki annyira megörült a kezdeti jóhírnek, hogy a nap hátralévő részében, és aztán a soron következő héten is – ki tudja miért -, egyre többet mosolygott, akár még nyilvánosan is, holott ez egyáltalán nem volt rá nagy általánosságban jellemző.
- Bolondokat beszél ez a kölyök! - vélekedett megfontoltam apám, miközben mélyet szívott nagyon büdös cigijéből, amit mindig is utáltam.
Nagyon úgy fest, hogy erkölcsi nevelésem kérdését szüleim még nem feltétlenül döntötték el, akár egymás között sem, és most ez okozhatja a legkényesebb problémát, hogy ezt mindenképp orvosolják.
- Én, az ő korában már hajtottam a bigéket, de azért helyén volt az eszem! - Jelenti ki valósággal melldöngető büszkeséggel apám, de azért sóvárogva, szinte kuncsorogva figyeli anyám minden mozdulatát, hogy vajon bizalmat, és egyben megerősítést is kaphat-e tőle?!
- Tudjuk apikám! Persze, ha érdekel akkor – anno -, ha jól emlékszel én voltam az, aki mindennél jobban össze akartam ismerkedni veled! Már ha emlékszel egyáltalán ilyen csipp-csupp formaságokra.
- Fogd fel úgy, hogy belekóstol egy kicsit az életbe.
- Hiszen azt se tudja még, hogy hogy kell a kotont használni?! - fortyog tovább szemlátomást apám, és nem tudja valójában mit is kezdhetne az általa megemlített váratlan információval.
- Jól van, látom te is féltékeny vagy - mondja kacarászva anyám.
Makacs, mint te.
Tehetetlenül álldogálnak mindketten a biztos felismeréssel miszerint csemetéjük elindult az ún. felnőtté válás rögös, és kellőképp hepehupás útján, remélhetőleg még nem totál egyedül.
- Kincsem, ha szeretnéd nyugodtan bemutathatod nekünk a kis barátnődet! - mondja ki az egyetlen ésszerű lehetőséget drága jó anyám és a fejével bíztat, míg öregem füstölög, és szemmel láthatóan magában eszi a rozsdás kefét.
- Oké - bólintok rá. - Nagyon szeretném.
Később aztán, mikor már mindannyian lefekvéshez készülődünk, és kisebb puszival ,,jó éjszakát!” Kívánunk egymásnak még a gyerekszobából hallom, amint főként apám egyre inkább folytatná a megkezdett, aztán valami miatt félbehagyott beszélgetést, ezzel is nyüstölve szegény, holtfáradt és végletekig munkában kimerült anyámat.
- ...Te anyus... Ébren vagy még...? - szólítgatja, és a nyomaték kedvéért kicsit a hátába pöccint egyik vaskos kezével.
- Mi a fene van már megint?! - bosszankodik anyám. - Aludni szeretnék végre! - közli egyértelműen. Alepelátának helye nincs.
- És, ha esetleg... történik valami a Rolival...? - teszi fel végestelen unalmassággal a kérdést apám.
- Jaj, az isten áldjon már meg! Csak kamaszszerelemről van szó! Ehhez mindenkinek joga van, aki ennyi idős! - zárja végre vaskosan rövidre a témázgatást álmos anyám, aztán már rögtön fordul is befelé, ezzel is nyomatékosan jelezve, hogy csöppet sem kívánja meghosszabbítani – a szerinte -, értelmetlen, és fölösleges szócséplést. Viszont apám zsongó-bongó, motoszkáló gondolatai egyre inkább nem hagyják békén örökös nyughatatlan lelkiismeretét, éppen ezért már valósággal alig várja, hogy pontosan hajnali fél háromkor csörögjön az az átkozott ébresztőóra és lopakodó szöcske módjára végre kiröppenhessen a hálószobai franciaágyból, míg anyám bájos-kedvesen jókat horkantgat, de azért még így is – éber alvóként -, mindent pontosan érzékel maga körül.
Másnap aztán valahogy én is sokkalta boldogabban, és kiegyensúlyozottabban megyek gimibe. Már az öltözködésemnél ügyelek, hogy – remélhetőleg -, egyetlen hajszálam, vagy fizimiskám ne legyen slampos, és gyűrött. Mégiscsak komoly, megfontolt, cseperedőfélben lévő kamasz lennék, nem igaz?!
Miután apám hajnal felé dolgozni ment, rendszerint anyám ébreszt fel, mire úgy pattanok ki az ágyból, mint aki tökéletesen elégedett és ugyanakkor teljesen kipihent. Reggelire a szokásos kedvenc csokis gabonapelyhemet fogyasztom, míg anyám tízórai nagymama -féle húspogácsás szendvicset csomagol, aminek én mondom nincs élő ember, aki ellen tudna állni, olyannyira bomba-finom.
Miután a kötelező reggelizés családi rituáléját egymás közt letudtuk, anyám máris homlokon csókol, mint aki sebtében máris elfelejtett valamit, aztán a lelkemre köti, hogy tegnapról még van egy kis maradék sültkrumpli és némi sült hús a hűtőszekrényben, és ha enni akarok majd vacsorára, akkor melegítsem meg a mikróban.
- Rendben! Semmi gond! - felelem könnyedén. Kikísérem anyámat a bejárati ajtóhoz, mire cuppanós puszit ad pufók arcomra, remélhetőleg csókálló rúzzsal, nehogy foltot hagyjon, mert nem szeretném, ha barátőm máris féltékenységi jelenetet rendezne a gimin belül.
- Érezd nagyon jól magad kincsem! Legyen fantasztikus napod! - bensőségesen magához ölel, mint kiskoromban, mintha nem akarna elengedni. Aztán meggondolja magát, gyorsan karórájára pillant, és rájön, hogy talán még elérheti a mentrendszerinti busz a megállóban, így sietősen elköszön, és máris beugrik a liftbe, mely egészen a földszintig viszi, és onnét máris a nyílt utcán van.
Nekem még így is van legalább harmincöt-negyven percem mire ténylegesen suliba kell mennem. Előveszem egyik kedvenc, klasszikus filmemet a Farkasokkal táncolót, és szinte Szakácsi Sándor hangjával egyszerre beszélek a főszereplővel Kevin Costnerrel. ,,Vajon ő mit tenne az én helyemben?” - töprengek. ,,Elcsábítaná-e a szeretett nőt, vagy csupán csak spontán módon hagyná magát sodortatni az árral?!” - S míg saját gondolatmentem végére érek már ott van az idő, hogy negyed nyolc felé jár, és jobb lesz elindulni, hogy biztosan beérhessek – remélhetőleg késés nélkül -, az első halálosan unalmas kémiaórára.
Még így is már fél nyolc után alig öt perccel ott vagyok a gimi főépülete előtt. Már csak az a nagy kérdés, hogy Gitta vajon hamarabb érkezett-e,mint én?
Gyorsan körbe nézek, mintha egy B-kategóriás, kellőképp elfuserált akciófilm mellékszereplője volnék, aki rendszerint rendre elszúrja a főszereplő terveit. Úgy látom egyelőre sehol semmi. Tiszta a terep. Aztán alig fordítom el a fejemet, máris madárcsicsergésszerű, vihogó lányhangokra leszek figyelmes. Gitta közelít csajos barátnői társaságában, és naná, hogy megint a legszexisebb pasik vannak a terítéken. Csak azt tudnám, hogy egy olyan földre szállt, angyali istennő, mint Gitta, akinek már szépen gömbölyödi mellei vannak, és nem szükséges tele tömködnie vécépapírgalacsinokkal melltartóját mi a fenét lát egy olyan kisstílű színészpalántában, mint Leonardo Dicaprio? Ezt szerintem később se fogom megérteni.
- Szia Roli! Nem is tudtam, hogy te már itt vagy? - köszön rá, de meg is lepődik, mint aki ténylegesen, és a lehető legőszintébben örül a viszontlátásnak.
- Szia Gitta! - nyögőm ki, mint aki valósággal karót nyelt. A legtöbb csajos barátnő egy hangos ,,hú”- val jutalmazza csetlő-botló erőfeszítésemet.
- Szerinted lesz röpdolgozat most az első órán? - kérdi tőlem.
- Bizonyára... - felelem, majd esetlenül a csajos társasággal egyszerre lépek be a gimi vészjósló épületébe. Később aztán ténylegesen kiderül, hogy aznap szerves kémiából megint röpdolgozat lesz. Idén már ez a negyedik ilyen jellegű fölöslegességszámba menő megmérettetés. Ám ezúttal csodák csodája Gitta fogja magát és az ajtó felőli, hátsó padsorból – ahol tudvalevően a balhés kamaszok szoktak tanyázni -, azonnal előre jön a középső padsor legelső padjához, és kecsesen, finom egzotikussággal, mintha egy szexis lassított felvétel lenne azonnal leül mellém, amit persze csajos barátnői sem hagynak szó nélkül:
- Gitta cica! Most mit izélsz? Miért ültél Roli mellé? Csak nem bele vagy zúgva?! - kérdezgetik jó hangosan, hogy ami eddig kicsinyes, valószínűleg mindenki számára megbocsátható titoknak tetszett az most igenis váljék közszájakon forgó, tartós pletykává.
- Figyelj Gitta! Nem muszáj itt lenned, ha nem szeretnél... - próbálkozom elkerülni a konfliktussal kecsegtető instabil helyzetet.
- Rolikám! Én szeretném... - most úgy néz rám szempilláját finoman rebegtetve, mint egy védtelen, kiszolgáltatott őzike, aki az erdő kártékony vadjai elől éppen mellettem szeretett volna tartós menedéket keresni. Szívem azonnal vadul, fékevesztetten kalapálni kezd. Aztán egyre inkább heves légszomj kerít hatalmába. Most jól esne egy kis lehűtött kóla, vagy Seven Up, mikor mi akad.
Aztán észre se veszem, és mikor bejön a nyugdíjaskorúnak látszó, kissé merev, és kontyot viselő, kedves, gömbölydedarcú, álmosszerű tanárnő és mindenki feláll Gitta – ki tudja miért -, azonnal megfogja bumfordi pingvin-kezem, erősen megszorítja és úgy néz rám, mint aki ott helyben képes lenne hűségesen elkötelezni magát, hogy egyedül csak velem szeretne élni. Mintha saját esküvőkön lennénk, és mindenki más csupán vadidegennek látszana.
S míg a két hetes egykedvűen, és száraz hangon jelentést tesz a tanárnőnek, hogy ki hiányzik stb. addig Gittával máris úgy érezzük magunkat, mintha az univerzum költözött volna kettőnk szívébe. Aztán amikor elővesszük a kissé gusztustalannak látszó, félfamentes papírfecnire hasonlító írólapokat, - amire a legtöbb esetben -, a röpdolgozat kerülni szokott már a első néhány könnyebb feladat után végzetesen leblokkolok, amikor számolni is kell, mert azt rühellem, és ki nem állhatom. Gitta valósággal érzékeli a tartósan pesszimista, negatív energiáimat, mert oda-odapislant az én papírlapomra, igaz csupán csak akkor, amikor a tanárnő nem veszi észre, miközben figyelmesen, és körültekintően igyekszik körbejárni a teremben.
A negyvenöt perces órából már csak romok maradnak a végére, mire megszólal hirtelen a jelző csengő, és a ,,tollakat letenni!” egyértelmű, és visszafordíthatatlan kijelentése.
A dundi tanárnő most olyan szorgosan, és szemmel láthatóan tüsténkedve szedegeti össze az elkészült dolgozatokat, akár egy élelmes emlős állat, aki igyekszik gondolni a jövőjére, és a nagyobb állatok haragjára is. Amint végez ezzel a roppant kényes művelettel máris a katedrán terem:
- Nagyon szeretném elhinni, hogy legalább ,,egyesek” készültnek is rendszeresen az órákra! Hamar ki fogom javítani! - kissé fenyegető megjegyzése most valósággal lóg a levegőben, és úgy fest még jóval az óra befejezése után is ott marad.
A nap hátralevő részében Gitta szinte alig megy el az asztalomtól. Mintha ott élne velem együtt. Még a csajos barátnőinek sem hajlandó engedelmeskedni, akik tudvalevőleg alig várják, hogy lemehessenek a földszinti sulibüfébe harapni egy-két jóféle rántotthúsos szendvicset salátával, ami úgy néz ki, mintha egy meggyűrődött, elszáradt spenótlevél fityegne két zsömle közé ágyazva.
- Hé csajszi? Te nem jössz egy kicsit marhulni?! - kérdezik egynehányan a csajos brancsból.
- Nem köszi! - inti le őket. - Látjátok, hogy most beszélgetni szeretnék Rolival! - hangja bölcsen megfontolt, komoly, és mégis annyi érzelemmel van megfűszerezve, hogy legszívesebben azonnal megcsókolnám ezt a fantasztikusan különleges angyalt, akit – úgy tűnhet -, nekem szánt az ég. Később rengeteget beszélgetünk, és ekkor derülnek ki olyan maguktól értetődő dolgok, mint: Már az első naptól kezdve nagy benyomást tettél rám, vagy a te is szereted a szalámis-peperónis pizzát és persze bírod a csípős, kínai kajákat! Aztán persze nem volnánk vérbeli kamaszok, ha szóba ne kerülne néhány kényesebb tabu-tiltott téma is, mint a szexxel összefüggő egyetemes kérdések.
- Roli! Kérezhetek valamit?! - néz rám félénken, mintha egyszerre kockáztatná most ingataggá vált szerelmi kapcsolatukat.
- Tessék csak... - felelem bizonytalanul.
- Te csináltad már...? Szóval... tudod... - szemlátomást kicsit megvan ijedve, és úgy fest tart is a felelettől. Mintha ez az egész egy átkozott vizsga, vagy próbatétel lenne, ahol nincsenek, és talán nem is lehetnek győztesek, vagy vesztesek.
- Hát... őszintén... még nem... - vallom be, de aztán azonnal meg is könnyebbülök. Mintha egész négy év alatt, mióta gimnazista voltam sziszifuszi, mázsás kőszikla-teherhet kellett volna cipelnem bensőmben. Most nagyon szabadnak, és nagyon nyugodtnak érzem magam. Gitta arcán viszont különös változást látok. Úgy néz ki, mint aki egyszerre megkönnyebbült, mégis aki az adott bizalmas információ birtokában úrrá lett volna rajta valamiféle kisebbfajta, ugyanakkor máris tartós kiábrándulásféle, mely hellyel-közzel a macsós férfiassággal állhat összefüggésben.
- Ó... - hökken meg. Az ember nem tudja eldönteni, hogy váratlan, meglepetésszerű reakciója az őszinteségemnek szól-e, vagy csupán a puszta ténynek: miszerint még nem szexeltem soha, és nem voltam egy igazi nővel sem.
Aztán néhány perc múltán váratlanul kimondja:
- Tudod mit, Roli? Nem gáz, ha te még nem csináltad! Én is csupán csak próbálkozok még, de lényeg a lényeg szerintem nem szükséges, hogy az ember elkapkodjon egy ilyen valóban komoly döntést! Nagyon örülök neki, hogy elmondtad nekem! Becsszó nem adom tovább! - lágy, és dallamos hangja egyszerre megnyugtat, megvigasztal, ugyanakkor olyan mint egy gyöngéd ölelés, melybe jó belekapaszkodni egy nehéz, és viszontagságosra sikeredett nap végén.
Később órák után elhatározza, hogy egészen hazáig kísér, és egyáltalán nem érdekli, hogy mit pusmognak majd a háta mögött kissé irigykedő, féltékeny csajos barátnői.
- Bárhova is sodor bennünket az ismeretlen élet ünnepélyesen fogadjuk meg legalább egymásnak, hogy mindig híven, és hűségesen kitartunk egymás mellett és örök barátok maradunk! - magasba emeli jobb kezét, mintha esküt tenne, és én némán ugyanígy teszek. Amikor aztán cirka negyven perc múltán átvágunk a lakótelepen, ahol lakom megáll a házunk bejárati ajtaja előtt, jelentőségteljes komolysággal a szemembe néz, mintha egészen lelkemig akarna lelátni, és ebben a sokat mondó, kifejező tekintetben már nem csupán egy kamaszos ígéret van, amit bárki tehet, de sokkal inkább egy felelősségteljes és kiegyensúlyozott ember válasza erre az egész összetett életre.