FELBONTHATLAN KÖTELÉKEK

Két rozzant vén aggastyánember lépegetett a mezőn. Mindkettő kézben sörétespuskát tartott. Úgy tűnt, mintha vadászok volnának, akik valami furcsa, különös túlélőtúrán, vagy épp csak oroszlánszafarin vesznek részt. A tagbaszakadtabb, aki valamivel alacsonyabb, és mackósabb is volt, mint a nyurgább, angolosabb másik előre küldte a kis keverék kuvasz kutyát:
- No Sakál! Keresd, keresd a vadat! - adott egyértelmű parancsot a mackós vénember, és kifejező bajsza alatt el is mosolyodott saját, jól bevált éleselméjűségén.
- Azért ezt mégse kellett volna Kálmán! - szólt oda csak úgy félvállról nagy bölcsen a másik nyurga ember, aki úgy festett mint egy igazi angol, és volt egy eredeti kalapja is, mellyel hasonlított egy igazi kalandhőshöz.
- Majd pont neked fogok magyarázni! - dorgálta meg a másikat. - Különben is, ha még ebéd is volna, ahhoz is hozzá kellene látni! De ehelyett ide jöttünk a nagy pusztára.
- Álljunk csak meg egy percre! - kérte ki magának a nyurga aggastyán. - Ha jól emlékszem te voltál az, aki erőltette a dolgot! Hogy milyen jó volna újra kalandba keveredni, mert úgy érzed megöregítettek téged az évek! Én semmi akadályát nem láttam! Akkor ki az, aki most panaszkodik?! - vonta kérdésre régi barátját.
A két öreg nyugdíjas aggastyán ember mióta csak az eszüket tudták jóformán mindig is sülve-főve együtt voltak. Egész gyerekkoruktól kezdve nem létezett olyan csínytevés, amit ne együtt követtek volna el, és mikor aztán a turpisság, vagy a jó móka hamar kiderült híven barátságukhoz eszükbe se jutott, hogy beárulják a másikat. Később aztán kamaszok lettek, és belevetették magukat a szokásos bohém jellegű éjszakákba. Azon is versenyeztek, hogy vajon ki tud többet inni?! Kezdetben csupán csak sörrel indítottak, később aztán jöhetett tömény szesz, pálinka, vagy épp tüzes egri bikavér gyakorta megesett, hogy egy-egy Átmulatott éjszaka után csupán csak ők ketten maradtak még úgy ahogy állva az egész mulatóhelységben. Aztán sajnos majdnem élet-halál párbajt vívtak egy álomgyönyörű hölgy szívéért, aki - nem meglepő -, modell volt, és akit zsugori, gonosz apja természetesen egy jóval gazdagabb, tehetősebb üzletembernek szánt, mint a két jóbarát.
Amikor a dolog kiderült a hölgy gyakorlatilag mind a két úriemberrel szakított, mondván; egyformán imádja, és szereti őket, és mivel nem tud különbséget tenni jobb lesz, ha békésen elválnak útjaik. Ám addig is jó, ha a hölgyike apja jóvoltából kikapott magának egy gazdag, és befolyásos üzletember férjet, akit bár nem úgy szeretett, mint a két lóvá tett, romantikus lovagot, de legalább az anyagi egzisztenciája még így is biztosítva volt.
Mondani sem kell, hogy a két fiatalember között előbb csupán parázs vita alakult ki, később pedig valóságos, és szilárd mindenre kiterjedő ökölharc. Mire végeztek egymással vérző sebeket szereztek, és tetemes monoklikat gyűjtöttek be.
- Látod Kálmán! Te sosem tanulsz a hibáidból! - vonta le következtetéseit a kifinomult, nyurga férfi.
- Bagoly mondja hapsikám! Akarsz még egy gyomrost?! - fenyegette meg a másik.
- Csupán megjegyezném, hogy te vagy a legjobb barátom, és egy ilyen szerelmi ügy miatt egy évtizedes barátságot nem szakadna csak úgy könnyedén felrúgni! - próbált évelni a nyurga fiatalember.
Úgy tűnt a mackósabb férfi egy jelentős percig mégiscsak elgondolkodott, majd biccentett, és újból mint két régi barát ráztak kezet egymással, míg önző sebeiket nyalogatták.
Később aztán mindketten leérettségiztek, és míg a nyurga fiatalember tanári pályára lépett, addig a mackós férfiből bokszoló lett, akit valósággal a mindennapi veszély kezdett éltetni. S míg úgy tűnt, hogy a nyurga férfi munkahelyén megismerkedett egy szende, tüneményes tanárnővel, akihez gyengéd szálak is fűzték, addig a mackós fiatalember mintha megismerte volna a nagybetűs élet egy sötétebb, mélyebb, alvilágiasabb vonulatát. Persze nem volt olyan történés, vagy cselekmény, melyről a két barát ne tudott volna, így legtöbbször felcsörgették egymást telefonon, aztán személyesen is találkoztak, hogy amúgy férfiak módjára kiadósan kivesézzék életük történeteit.
Hosszú évek múltán, mikor - ahogyan az lenni szokott -, a megállapodott családból szépen az időközben is felnőtté vált gyerekek is rögvest kirepülnek, mint az örökké nyughatatlan madárfiókák a két, immáron hatvanadik életévét is régen betöltött barát újra telefonált egymásnak, hogy ezt egy személyes találkozás követhesse. Kezet ráztak egymás felé fordulva, és kicsit tán még meg is hajoltak egymás felé, mint a régi urak szoktak, majd amint helyet foglaltak egy belvárosi, kissé méregdrága, ám annál hangulatosabb cukrászdában máris valóságos traccspartit rendeztek egymás között életükről:
- No mesélj csak öregem! Veled mi újság?! - kérdezte a mackós Kálmán. Éles hiúzszeme minden apró részletre figyelt, amit csak a másik férfikimondott. Látszólag semmi sem kerülte el a figyelmét.
- Hát kérlek alássan... nemrég született meg a felnőtt lányomnak a két fiú gyermeke, úgyhogy nagyapa lettem! - jelentette ki kellő, vállveregető büszkeséggel.
- Ez igen, pajtás! Őszintén gratulálok! - rázott vele kezet régi barátja.
- Hát köszönöm szépen... veled mi a helyzet?! - mérte most végig a nyurga, mert látszott, hogy Kálmán úgy viselkedik, mintha szándékosan titkolni igyekezne valamit.
- Ismersz engem már ezer éve legalább! Te is tudod, hogy én sosem tudtam olyan jól bánni a szavakkal, mint mondjuk te... néhány éve már nem tartom a kapcsolatot a fiamékkal. Ők nem látogatnak, és én sem őket, és ez így van rendjén. Gyönyörű asszonykám egyik percről a másikra rákos lett, és az utolsó három hónap... maga volt a pokol... senkinek se kívánom... - itt fátyolossá, recsegőssé lett a hangja, mint aki valósággal a könnyeivel küszködik.
- Ezt őszintén sajnálom, és tud együtt érzek veled... válaszolta őszintén, és automatikusan a másik.
- De úgy hallottam, te se unatkoztál, amíg távol voltunk egymástól, igaz-e?! - mérte most végig kissé gyanakodva, és rejtélyesen összehúzva kutató, vesébe látó szemeit.
- Igen, ami azt illeti! Engem is ide-oda dobált ez a viharos, rongyos élet, de valakitől egyszer hallottam egy nagyon bölcs mondást, miszerint: minden esetben muszáj előre tekinteni, és a múlt dolgait a hátunk mögött hagyni! - úgy mondta ki a bölcs mondatot, mint aki titokban pontosan tudja, hogy kitől is származik.
- Nocsak, nocsak! Valaki fölkészült belőlem! - lepődött meg jólesően a másik férfi.
- Tudod igyekszem lepést tartani az adott korral, melyben élni kényszerültem!
Még abban a hónapban, amikor mindketten beléptek a negyvenévesek táborába elutaztak egy hirtelen ötlettől vezérelve egy amolyan jelképes szafaritúrára, és bár főként Kálmán volt az, aki szerint a férfiúi erények egyik sarkalatos iskolapéldáját jelentheti, ha az ember egyetlen puskalövéssel leterít egy nagymacskát, vagy egy közepesméretű elefántot, esetleg orvszarvút - annyi bizonyos, hogy rengeteget igyekeztek tanulni ebből a kisebb kalandjukból is.
A nyurgább talált egy árva gorillabébit, ami valami rejtélyes okból leszakadt a falkától, és sírdogált, mire a két férfi, és a bennszülött törzsi vezető odaért arra az erdős részre, ahol magára hagyták. Pontosan tisztában voltak vele, ha a gorillabébi magára marad a dzsungel törvényei már korántsem lesznek vele olyan kegyesek, egyes emberséges emberek, így megkeresték a gorillafalkát, és óvatosan a közelükben tették le az időközben megnyugodott, barátságos gorillacsecsemőt. Egy felnőtt, négyszázkilós nőstény, amint az emberek elmentek, és úgy ítélte meg, hogy tiszta a levegő tüstént hátára vette a kicsit, és megindult vele gyors ügetésekkel a falka irányába.
- Legalább nem kellett szükségből lelőni! - mondta ki bölcs megállapításait Kálmán.
- Az ember sok mindent átértékel ezen az ősi földrészen... - töprengett hangosan.
- Hát az egyszer már szent igaz! - vélekedett a másik, aztán amint a szafaritúra alig két hét múltán véget ért a két jóbarát búcsút vett az ősi kontinenstől.
Amikor hazatértek a hosszúra nyúlt utazásból döbbenten tapasztalták, hogy családi házukat ami jóformán közös szomszédságban állt, és alig két-három háznyira feküdt egymástól teljesen kifosztották illetéktelen behatolók. Nem tudhatták, hogy vajon éretlen, ifjú suhancok, vagy meg nem értett kamaszok voltak, esetleg néhány részegeskedő, tivornyázgató hajléktalan, akiket pusztán csak a kíváncsiság fűtött, annyi azonban bizonyos, hogy a két jóbarát erősen elgondolkozott, és úgy döntöttek, hogy mostantól kezdve - ha tetszik, ha nem -, de megvédik, ha kell foggal, és körömmel, ami jogosan, és törvényes keretek között az övék. Így történt, hogy mikor egy éjjel mind a ketten dörömbölést, és hangokat hallottak szobájukból mindketten felhívták egymást telefonon, aztán puskájukhoz nyúltak és előbb riasztólövést lőttek a levegőbe, amitől vélhetőleg a betörők, vagy tolvajok annyira megrémülhettek, hogy hanyatt homlok elmenekültek a környékről, és mire a kíváncsiskodni vágyó, és kotnyeles szomszédok kihívták a rendőrséget, és felvették a tanúvallomásokat a két fiatal rendőrlegény elismeréssel vegyes tisztelettel adózott a két aggastyán, dörzsölt vén rókának, hogy így túljártak a betörők észjárásán.
- Aztán vigyázzanak magukra tisztelt Uraim! És ha nem muszáj ne nagyon használják lőfegyvereiket! - köszönte meg az idősebbik rendőr az együttműködésüket, de óva is igyekezett inteni a két embert a további felesleges bajba jutástól.
- Igenis drága őrmester úr! Ígérjük, hogy ezentúl majd körültekintőbbek leszünk! - emelte fel jobb kezét Kálmán, és máris kacsintott barátjának, mint aki füllent.
- Csak ne csináljanak semmit, amit később megkell bánniuk! További szép napot! - búcsúzott a rendőr beülve járőrautójába.
Később aztán - feltehetőleg azért, mert nyugdíjasok lettek -, és mert két családi ház rezsije, és számlái azért mégiscsak megterhelhették a költségvetésüket, úgy döntöttek, hogy az egyik családi házat kiadják albérletbe, és tüstént meghallgatást is tartottak. Főként egyetemistáknak szerették volna előszeretettel kiadni az ingatlant. Jelentkeztek is rá tüstént páran. Persze itt is nem ártott, ha az ember vigyázz magára, mert voltak olyan meggondolatlan, és felelőtlen fiatal felnőtt emberek, akiknek csupán csak a házibulizás volt minden elfoglaltságuk, és imádtak kisebb-nagyobb ramazurit rendezni. Őket a két barát valósággal telepatikus, emberismereti módon szinte azonnal kiszúrta, és el is küldte a környékről. Végül választásuk egy négytagú hölgytrióra esett, aki kedvesek, barátságosak, és nagyon is háziasak voltak. Tudtak sütni, főzni, és tisztán tartották a családi házat, úgy mintha teljesen újépítésű lenne.
Mivel a két barát tüzetesen igyekezett utánanézni a fővárosban lévő aktuális albérletáraknak így arra gondoltak, hogy az összeg felében állapodnak meg szerződéssel együtt, amit a négy elbűvölő, felnőttes hölggyel is aláírattak, hogy tegyen bizonyíték, ha esetleg a dolgok mégsem úgy alakulnának, mint azt elvárták.
Előbb-utóbb az egyetemista hölgyek is megbarátkoztak a két furcsa, különös emberrel, és sokszor kedveskedtek nekik süteményekkel, illetve sült ételekkel, holott a két férfi - állítása szerint -, tudott főzni, és remekül eligazodtak bizonyos gasztronómiai, kulináris élvezetekben is.
- Tessék parancsolni kedves Uraim! Egy kis házi készítésű piskóta! Remélem ízlik majd! - vitte át egy tányéron, szalvétával letakarva a finom süteményt az egyik egyetemista hölgy, mire a két férfi nem győzött csodálkozni, hogy őket bizony mennyire elkényezteti az élet.
- Nos hát... nagyon köszönjük drága ifjú hölgyem! - vette át a nyurga, angolos ember a fiatal nőtől a süteményestálat. - Nagyon jól néz ki, és az illata is mennyei! Biztosan remek lesz! Kálmán? Légyszíves te is köszönd meg! - szólt hátra barátja felé, aki egy hintaszékben most éppen jól megérdemelt szunyókálását töltötte.
- Hogy mi tetszik...?! - lepődött meg, mint aki hirtelenjében az se tudja, hogy hol van.
- Köszönd meg a süteményt ennek a drága ifjú nőnek! - utasította a másik most már kicsit kellemetlen, bosszús hanggal.
- Ó, hát... persze, persze nagyon köszönöm... minden jókat... - válaszolta, aztán kényelmesen visszasüppedt a székbe, és tovább folytatta a hortyogó, jól megérdemelt szunyókálását.
Később aztán - ki tudja, hogy miért -, néhány kétes rokon bukkant fel a két férfi háza táján. Azt állították, hogy hozzátartozóik a két férfinak, akik életükben most találkoztak másod vagy harmadjával rokonaikkal.
- Szép jónapot Kálmán és Géza bácsi! Hogy szolgál az egészségük? Remélem jól vannak! - kérdezte egy szemüveges, kissé tohonya apafigurának kinéző, harmincas éveiben járó férfi, akinek három gyereke is volt, akik most kiszállván az autóból egyfolytában nyüzsögtek, és ricsajoztak, míg csak szőkehajú, bombázóalakú anyjuk le nem csendsítette őket.
- Úgy hallottuk, hogy az utóbbi időben gyengélkednek, és hát szóval mi arra gondoltunk, hogy... - kezdte el mondókáját a családfő, akinek igazság szerint az lett volna az értelme, hogy az ismeretlen rokonok elsősorban nem a kétférfi egészségi állapota, vagy közérzete után érdeklődött, sokkal inkább a végrendelet, és az ingó-ingatlan vagyon felől, amit - a törvények szellemében -, valakinek mindig muszáj megörökölnie.
- Hát nem is tudom... - esett hangosan gondolkodóba a nyurga, angolos ember. - Nem kétlem, az utóbbi években kicsit rendetlenkedik a gyomrom, és az emésztésem, de a közérzetem fokozatosan javul. Hát neked Kálmán?! - fordult barátja felé.
- Nekem is! Én egyenesen majd kicsattanok az egészségtől! Nem iszom, nem dohányzom, és aktívan sportolok. - kicsit fenyegetően tett pár töltényt a sörétespuskájába, nem tudni, hogy mit akar majd vele csinálni?
- Mi csak azért köszöntünk be, hogy... hogy üdvözöljünk benneteket, igaz-e gyerekek?! - kérdezte most az egzotikus, szőke bombázó anyuka, aki úgy festett, mintha egy divatmagazin címoldaláról lépett volna le, és makulátlan tökéletesség dicsglóriája ragyogás be egész varázslatos nőieségét, ám a három rosszcsont gyerkőccel - úgy tűnhetett -, ő se bír.
- Á, vagy úgy! Hát akkor köszönjük szépen a látogatást! További szép napot! - zárta rövidre a beszélgetést a nyurga férfi, és már ment is befelé tántoríthatatlan, egyenes huszáros lépésekkel a házba.
- Igen! Én se mondhattam volna ennél jobban! - értett egyet a mackós, tagbaszakadt férfi, majd ő is felkelt a hintaszékéből, mintha szándékosan kibillentették volna komfortos, kényelmes szunyókálásából, és máris követte barátját a házba.
A tanácstalanságba dermedt, kíváncsi rokonok, mivel nem tudhatták, hogy ilyen helyzetben mi tévők legyenek napestig vártak rájuk, aztán alighanem megunhatták az egész érthetetlen fiaskót, mert betették a három halálosan kimerült gyerkőcöt az ülésre, aztán elhajtottak autójukkal köszönés és egyebek nélkül. Persze a két férfi mindent pontosan végignézett az ablakokon belülről gondosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se vehessék észre őket.
Az idő mintha hamar elrepült volna. Észre se vették, és mindketten nyolcvan évesek lettek. Még utoljára jó lett volna átélni egy közös kalandtúrát, ám ezt megakadályozta a hirtelen jött elmúlás. A két jóbarát még a halálban sem ismerte a megadást. Egyszerre hagyták el a földi világot, csupán csak alig egy-két másodperc eltéréssel...