PARKOLÓPÁLYÁRA TÉVE

Igenis tökön rúgta az egyik nagyágyú, ám valójában vadbunkó seggfej főnökét, aki megakarta prütykölni méghozzá a saját, külön bejáratú irodájában, előléptetési lehetőséget kínálva fel, és plusz prémium-juttatásokat a számára.
Később – ahogy az lenni szokott -, még az aznapi héten hívatta a nagyfőnök a konferenciaterembe, ahol -többek között -, nem meglepetésként ott ült önelégült, gyilkos vigyorral a vadbunkó seggfej is, akit tökön rúgott.
- ...Tehát kedves kollegina... - köszörülte meg a torkát a nagyfőnök, akinek a kezében a feltétlen, és abszolút hatalom csoportosult, és akit a jelek szerint egy csöppet sem viselt meg, hogy el kell tanácsolnia valakit, aki előtt ,,fényes jövő” állt. - Berkes kollega úr panaszt tett az Önminősíthetetlen, elmarasztaló viselkedésével kapcsolatosan az igazgatóságunkon. Nos kérem... van bármilyen hozzáfűzni valója az elhangzottakhoz?! - emelte jár azonnal gyanakvó, szúrós szemét, amiben nem igazán volt se szánalom, se könyörület.
- Már megbocsássanak, de úgy hiszem, hogy elsősorban engem ért sérelem! Esetleg kérdezzék meg magát Berkes kollegát, aki zárt ajtók mögött tett tisztességtelen, szexuális ajánlatot nekem, ha előléptetést és prémiumot szerettem volna a jól végzett munkámért. Ez elfogadhatatlan viselkedés! - tette támadóan maga előtt keresztbe mind a két kezét, mire a teremben üldögélő jórészt domináns alfa hímekből álló kisebbfajta kompánia hümmögő sóhajokat hallatott.
- Nos kedves kollegina... ez igen-igen sajnálatos, és minden szempontból súlyos viselkedés, melyet a leghatározottabban ki fogunk vizsgálni, és a bűnösöket természetesen azonnali hatállyal el fogjuk bocsántani egy fegyelmi kíséretében az állásukból azonnali felmondással. - A nagyfőnök ebben a pillanatban ténylegesen úgy viselkedett, mint egy afféle bíró, aki egyszerre ítélkezik, és ismereti is az ítéletet és annak következményeit a vádlottal. Jelen esetben a határozott, és talpraesett, fiatal nővel, akit alig nyolc-kilenc hónapja vettek fel.
- Az asztalnál ülő emberek, most valósággal mind összesúgtak. Látszott, hogy jócskán igyekeznek meghányni-vetni, hogy hozzávetőleges egyszerűséggel valójában mi is történhetett Berkes igazgató úr, és a frissen kinevezett gyakornok hölgy Halász Léna között?
Miközben jólkivehetően ment egymás közt a terefere Berkes Igazgató – aki ezt az egész dolgot művelte -, látszólag tökéletes, rendíthetetlen, szociopata nyugalomban igyekezett a közösségi média platformjait megnézni legújabb Samsung Galaxy okostelefonján, mely legalább fél millió forintba is belekerült. Többe, mint egy szokványos, hagyományos kereset.
- Hát akkor köszönjük, hogy befáradt hozzánk, kedves kollegina! A további kérésig vegyen ki pár nap fizetett szabadságot, és majd... meglátjuk, hogy mi lesz! - közölte vele a nagyfőnök, mire a többség csupán egyetértve hümmögni tudott pár sort.
Léna úgy érezte magát, mint akit nyilvánosan megaláztak, és kénytelen újból lenyelni azt a bizonyos békát, - persze csak -, ha jót akar magának. ,,Majd pontosan az effajta szemétláda, gennyes szarházi alakoknak fog jópofizgatva, fogpasztsa-reklámmosollyal bazsajogni, meg gazsulálni. Hát azt már nem!” - döntötte el, s még így is legalább fél órájába került mire úgy ahogy sikerült megnyugtatnia, lehiggasztania önmagát. Miközben liften felment az irodahelységek felé, ahol eredetileg dolgozott a kisstílű igazgató, akit tökön rúgott már várt rá.
- Nocsak, nocsak! Kit fújt erre a szél? - tetetett meglepődéssel mondta ki a szavak, igazából viszont már jócskán készült erre a találkozásra. - Hát hogy van kedves kollegina? - kérdezte mosollyal a száján. Annyira gusztustalan volt, hogy egy jóízlésű embernek is menten fölfordult volna a gyomra az ábrázatától.
- Takarodjon a közelemből! Megértette?! - próbálta kissé sikertelenül eltaszigálni az útjából a befolyásos üzletembert, aki még mindig úgy viselkedett, mint aki bármit megtehet.
- De kedves kollegina! Maga is jól tudja, hogy nem kellene ennyire csúnyán végződnie a dolgoknak! Ha most nem beszélhetünk, még ennél is csúnyábban járhat! - közölte, és hamiskás mosolyát nem lehetett összetéveszteni semmivel.
- Én meg azt mondom Uram, hogyha nem tűnik el a közelemből esküszöm mindenre, ami szent, hogy bajok lesznek! - Léna annyira fel volt dúlva, és annyira ideges, és frusztrált volt, hogy még így is nagy lélekjelentétébe került megőriznie a hidegvérét és a logikus gondolkodását.
- Hát kedves kollegina... ezt őszintén sajnálom... és higgye el, hogy nem tehettem mást... - a seggfej üzletember kissé megbántva a visszautasítás hallatán sarkon fordult, és elsomfordált onnét. Léna azonnal bement a saját irodájába, és összeszedte szükséges holmijait. Alig hat perc után vállára vette retiküljét, kezébe fogta kistáskáját, visszavette magassarkú cipőjét, és azonnal távozott a helységből, és az épületből. A kocsiját az egyik szemközti utcába parkolta le. Kinyitotta a csomagtartót, bevágta a holmiját, majd azonnal elfordította a slusszkulcsot, és csikorgó kerekekkel vágódott ki a közúti forgalomba. Azt lehet mondani, hogy alig negyven percen belül már otthon is volt a mediterrán stílusra berendezett, kellemes és hangulatos lakásában, ahol kedvenc kiscicája Foltos várta érdeklődve, hogy vajon mit kereshet ilyen hamar a gazdija otthon, amikor sokszor előfordult, hogy munkája miatt csupán csak a késő esti órák környékén keveredett haza.
- Foltos! Gyere ide! Adok enni! - máris kitett egy műanyag kis tálkába néminemű macskáknak való állateledelt, és adott neki egy kis hideg vizet is, míg ő megnézte, hogy van-e bármilyen ennivaló odahaza. A méretes hűtőszerényben csupán néhány szalámis, peperónis pizzaszelet árválkodott, és némi Kóla. ,,Mindegy! Ez is megteszi! - gondolta. Most a legfontosabb, hogy eszébe se jusson sajnáltatni önmagát, vagy bepánikolni, esetleg tartósan kétségbeesni, mert az a rohadék seggfej nem érdemel annyit. Helyette gondolt egyet az egyik méretes pizzaszeletet kicsit megmelegítette a mikróban, majd a nappaliba ment, felrakta karcsú lábait az egyik kényelmes fotel lábtartójára, melyet mégígy is kedvezményesen tudott megvásárolni, majd feltárcsázta egyik legjobb gyerekkori barátnőjét, akivel – sajnos el kellett ismernie -, az utóbbi pár évben, mióta ennél a cégnél dolgozott, sajnos alig-alig tudtak találkozni, és egy kiadósan beszélgetni. No, nem baj! Most legalább majd mindent kiadósan bepótolhat.
Kicsit várnia kellett, mert legutóbb azt hallotta néhány ismerőstől, hogy barátnője kisbabát szült, és most a nyakába szakadt a felnőtt nők minden gondja-baja.
- Halló...? Ki az?
- Hát szia Patricia! Én vagyok az Léna! - közölte.
- Szia! Hát... ezt a meglepetést! - csodálkozott. - Hogy vagy? De rég hallottam felőled drága barátnőm!
- Hát bizony rég! Figyelj csak Pati! Kérdésem lenne!
- Ajjaj! Pasi bukkant fel?! - próbált viccelődni, ám hamar rájöhetett, hogy ez most nem az a pillanat.
- Nos, hát... nem egészen... Ha megoldható, akkor ide tudnál jönni a lakásomra? Itt lakok nem messze a Lágymányosi hídtól!
- Nagyon furcsa a hangod Léna! Minden rendben van veled?! - kérdezett most rá nyíltan.
- Hát... azt azért nem mondhatnám! Úgy néz ki, hogy ki fognak rúgni az állásomból, mert tökön rúgtam az egyik nagyágyú seggfejet! - mondta ki végre, ami egész eddig emésztette.
- Azt a mindenit! Hú! Te aztán nem vagy semmi csajszi! Hatalmas gratula! Gondolom a többit majd később, ugye?!
- Ahogy mondod! Persze csak, ha tényleg nem gond?
- Te most viccelsz! Annyi év után ez a legkevesebb! A gyerekeket átviszem az anyósomékhoz, és máris tüzök! Hol is laksz pontosan?
- A Lágymányosi híd mellett van egy lakópark! Ismerős vagy arra?!
- Igen, tudom, hogy hol van! Bízhatsz bennem. Meg fogom találni!
- Nagyon köszönöm! Akkor várlak! - Azzal mindketten lerakták a mobilt.
Léna nem tévedett. Patricia olyan villámgyors volt, akár a szél. Nem telt bele alig egy bő óra és már ott is volt nála. Léna, amikor kinyitotta a bejárati ajtót alig akarta ráismerni egykori gyerekkori barátnőjére, aki bizony jócskán megváltozott. Karcsúbb, sportosabb, és szemmel láthatóan dögösebb is lett, mint egykori önmaga.
- Szia! - egymás nyakába borulva ölelték meg egymást. - Annyira örülök, hogy eltudtál jönni! - Léna még pár kósza, eltévedt könnycseppet is sikeresen megpróbált kitörölni szeméből.
- Szia drága barátnőm! Hát mesélj csak! Mi történt, ami ennyire kihozott téged a béketűrésből?! - lepődött meg jócskán barátnője viselkedésén.
- Gyere, fáradj be nyugodtan! - invitálta beljebb. - Na? Mit szólsz a lakásomhoz.
- Azt a mindenit! Neked aztán jó sorod lehet hallod-e?! - nézett körbe néhány szobában, mielőtt a tágas, és kényelmes nappaliban mindketten helyet foglaltak.
- Ó, bocsáss meg, el is felejtettelek megkínálni! Kérsz valamit?!
- Talán egy kis üdítőt?
- Van Fanta, narancs és kóla.
- Igen a Fanta éppen jó lesz!
- Máris hozom! - Léna valósággal máris szökkenve lépett be a nagyméretű, amerikai stílusú konyhába, hogy a hűtőből kellemesen hűs üdítőt készíthessen régen nemlátott Barátnéjának.
- Tessék. Jó hideg, ahogy szereted! - adta a kezébe a gyöngyöző, hűsítő üdítőt.
Barátnője azonnal nagyot kortyolt belőle. Úgy érezte szüksége van rá. - Nagyon köszi! De bökd már ki végre mi ez az egész a kirúgásoddal kapcsolatosan?! - nézett rá kíváncsi szemekkel.
- Arról van szó, hogy az egyik seggfej igazgató pasi megpróbált hátsó szándékkal szexre kényszeríteni, de én nem hagytam magamat. A golyói bánták a dolgot. Később aztán az igazgatóság elé citáltak, ahol közölték, hogy pár nap fizetett szabadságra küldenek, és ez egyet jelent azzal, hogy elegánsan akarnak tőlem megszabadulni. Sajnos a vállalati szférában manapság így meg ez! - Léna is kortyolt egy nagy kortyot a saját italából. - Nem vagy éhes? Maradt még egy kis szalámis-peperónis pizza, ha szeretnél?
- Nem kösz! Jól meg vagyok! Ezt a rohadék genyóságot!
- Hát... igen... pedig mindig is tudtam, hogy ott vibrált a levegőben, amióta csak ahhoz a céghez mentem dolgozni. Pedig nem is járok nyíltan provokatív ruhákban. Egyáltalán nem értem, hogy miért csinálta az a seggfej azt, amit csinált.
- Nem szeretnélek közhelyekkel traktálni csajszi, de sajnos az van, hogy azok a seggfejek, akik azt hiszik, hogy bárkit megkaphatnak még mindig úgy tekintenek magukra, mintha csak az átkozott teremtés koronái lennének, míg a nőket egész egyszerűen semmibe veszik. De én azt mondom, hogy nagyon bátor, és belevaló dolog volt tőled, hogy nem hagytad magad és kiálltál azért, amiben hiszel! Szerintem ez a legfontosabb! - vélekedett a másik.
- Én is hasonlóképp gondolom, viszont, ha ennek a kis incidensnek híre megy a szakmai, és az üzleti életben, akkor sajnos egyáltalán nem biztos, hogy könnyedén tudok magamnak valami stabil, és fizetőképes állást találni.
- Te és mi a helyzet a hogy is hívják...? Az otthoni munkakörrel?
- A home office-ra gondolsz, ugye?! - kérdezett vissza. - Nos, igen! Egy ideig magam a kacérkodtam vele, de úgy vettem észre, hogy mostanság mintha visszaszorulófélben volna ennek a munkakörnek a létjogosultsága.
- Figyelj, én nem vagyok ám egy mindentudó csajszi, de azt mondom, hogy vágj csak bele nyugodtan! Elvégre mit veszíthetsz?
- Ez egy hasznos tanács! Igyekszem megfogadni!
- Hiszi a piszi, amikor mindig hajlamos vagy a saját fejed után menni!
-Tényleg és hogy vannak a srácaid? - tette fel a kérdést.
- Kösz jól! A kisebbik lányom most kezdett el végre járni, és már egyedül is képes vécézni. Persze kisebb segítséggel. - Patricia előkapta okostelefonját és máris legalább egy tucat gyerekekről készített fotót kezdett mutogatni barátnőjének.
- A szülinapok fantasztikusak! Akkor legalább vagy ötven gyerkőc nyüzsög, tolong mindenfelé! Igazi ereszd el a hajamat ramazúri! Tényleg neked mostanság van a láthatáról bármilyen pasi kilátás? - sandított rá hunyorgó szemekkel.
- Hú... hát volt valakim, akiről sajnos kiderült, hogy bombázó felesége és kisfia is van, és amikor egyszer meglestem őket az állatkertben valósággal ott helyben össze is omlottam, hogy életem szerelme egyáltalán nem az volt, akinek eredetileg gondoltam. Később aztán hosszú, fáradtságos időmbe került mire kihevertem ezt a szakítással egybekötött sokkot. Hát ennyi! - tárta szét a karját.
- Ezt őszintén sajnálom csajszi! Én mondom már ez a nyamvadt világ sem az, ami volt akkor, amikor gyerkőcök voltunk, és szabadon kint lehetett biciklizni a nyílt utcán.
- Mennyire igaz! Akkor szerinted most mit csináljak?! - tért a lényegre, miután végig beszélték kinek miként, és hogyan alakult az élete, mióta csak nem találkoztak.
- Szerintem most az a legfontosabb, hogy próbálj meg kikapcsolni, lazítani egy kicsit! Elutazhatsz mondjuk egy egzotikus szigetre, vagy vehetsz pár darab méregdrága ruhakollekciót! Lényeg a lényeg, hogy n merülj el végleg az önsajnálat fertőző mocsarába. Ami engem illett én is nagyon szívesen mennék veled bárhova, de itt vannak a gyerkőcök, és a saját életem! Ez persze nem azt jelenti, hogy nem találkozhatnánk, amikor csak akarod!
A két régi barátnő gyakorlatilag végig beszélgette a nap hátralévő részét, és mikor estefelé búcsúzásra került a sor, mindketten kicsit szomorkás, keserédes érzésekkel köszöntek el egymástól.
Léna igyekezett megfogadni barátnője tanácsát, s míg kényszerszabadsága tartott új ruhákat, tárgyakat vásárolt, és elutazott egy kicsit a Mexikói Puerto Vijjartára, hogy feltöltődhessék egy kicsit. Amikor aztán két hét múlva bronzbarnán és valósággal megujultan ismét hazaért rájött, hogy nem volt érdemes egy olyan cégcsoportnak dolgoznia, mely nem hogy nem becsüli meg az alkalmazottait, sokkal inkább totálisan kizsigereli őket, de emellett szemet huny bizonyos befolyásos emberek tettei felett is.
Ahogy ez lenni szokott, amikor később visszament dolgozni szinte már meg sem lepte, hogy közölték vele, hogy sajnos bármennyire is kiváló, első osztályú munkaerő, aki rendkívül intelligens, de sajnos a vezetőség úgy döntött, hogy neki mennie kell, míg a valódi bűnösök persze már megint megúszták a dolgot. Ettől függetlenül Léna feljelentést tett nem mintha lett volna bármi foganatja, de legalább tisztán maradt a lelkiismerete.

CSÖNDEM VAGYOK

Én már úgy megutáltam
a torz-groteszk szimpátia
s előítélet-szabályokat,
hogy egy sánta-félszeg Sziszifusznak
idehaza nem teremhet elismert érdem-babér,
sem intelligens feleség.
Oly elszomorító, ha látnom s tűrnöm kell,
hogy mostanság kordivattá silányodott a kigyúrt,
agymosott, teszoszteron-Titán gorilla
s a fitnesz-mániás, szoláriuomos,
kanári-agyú díva
– az emberk között ez az új,
követendő trend az amerikai
látszat-álmokról álmodók s a közembereknek.

Pedig aligha lehet más,
mint exibicionista hiú-flegma majomfajták
velejéig önző magamutogatása.
Celeb-bulvár sztárhírek értékét
s nézettségét csak növelheti
egy-egy pletykaságban élen járó csatorna
ha 16 év után egyesek szabályosan ráunnak párjaikra,
s új eltökéltebb kapcsolatokba kezdenek változatosan.

Közöttük a valós-hűséges érzelem is
nem lehet több, mint pusztán egy-két óra
– de egy-egy szenzációt-robbantó hír
máris gigolós-prostituált híreket mutat.
– Idegen mocsok tapad önfertőzön
a Világra naponta s pénzért
bárki-bármi megkapható;
nincsen közel a távol
az a csicsergő-nyafka céda-szűz,
akit így őszintén szeretni lehet,
akár a kísértő Hold
szelíd kísértetként tán jobb is
végképp kimaradni
egy szándékosan áruló, céda-Korból.

A megváltó, felszabadító érzelmeknek
nem volna szabad önmagukat
bemocskolva csupán rövid,
görbe légyottokká fajulniuk,
melyek véges időtartama nem több,
mint egy-két óra.

sötét, manpulálható ösztön-gondjai
hamar lecsapnak,
s ha nem vigyázz fojtogatva
körbe vehetik az embert.
A Létnek már régen nem
a Semmi-rohanásról,
- de a lehetőségek
újrakezdéséről kellene szólnia.

Nem szívlelhetem, közel húsz éve,
ha piperkőc-flegmán
lenéz-leköp e senkiházi,
gyehennás nagyvilág.
Várom tán a sötét,
üdvözítő álom engem
is végleg megbékítsen!

SZERENCSÉS SZÖKEVÉNYEK

Szokásos rozsdásodásnak indult, ősz elei munkanap. A katonásan fegyelmezetten álló panellakások tövében kicsit tolakodóan húzódik meg egy kicsinyített bankfiók, és sajnos közvetlenül mellette egy amolyan átlagos, semmitmondó rácsozott biztonsági ablakkal ellátott fegyverbolt, melynek a kirakatában azért jól kivehetőek a legújabb vadásztőrök, kommandós kések, néhány levegővel sűrített gázpisztoly, és néhány puska irritáló, emberre veszélyes jelenléte is.
A másik nagy baj a kis élelmiszerdiszkont közvetlenül a buszvégállomás közelében, ahol rengeteg nyüzsgő, hangyabolyszerű ember megfordul. Ez a bűnözőknek bizony sokkalta biztosabb terep, mint bármi más, elvégre annyi túszt vehetnek magukhoz, amennyit csak nem szégyelnek.
Egy ütött-kopott, piros málló festékű, lopott rendszámú 1200-as Zsiguli kanyarodik be közvetlenül az utcába, és azonnal leparkol közel a bankfiókhoz. Csak az idióták nem látják, hogy mi fog történni. Egy-egy férfi száll ki az autóból, miközben a sofőrt – legalábbis egyelőre -, az autóban hagyják, de nem járó motorral, mert ekkor veszik észre, hogy a benzin vészesen fogy.
- Mit csináltál te ostoba hülye balfasz?! - ordít az egyik kikopott farmert, és símaszkot viselő férfi a másik két szeme közé, aki kényelmes bermudanadrágot és olyan Hawaii pálmafás, rövidujjú inget visel, és az őszies idő ellenére nagyon is kellemesen, és lezserül érzi magát.
- Hé, haver! Álljunk csak meg egy kurva percre! - most rajta a sor, hogy megmagyarázza a dolgokat. - Ha jól emlékszem nekem a tervezés volt a feladatom az üzemanyag kérdéssel fordul a sofőrhöz. - vágja vissza, mire a másik bűnöző felidegesítve saját magát beszól a Zsiguli vezetőülésbe, és jócskán ráordít a vétlen vezetőre:
- Mi a jó büdös francot képzeltél te barom?!- megint ordít. - Nem látod, hogy ez a tetves kaszni mindjárt beadja a kulcsot, és feldobja a talpát?! Hogy lehet valaki ekkora balfasz?! - mintha csak tudatában lenne, hogy érdemi választ a feltett kérdésre nem fog kapni.
- Főnök, én nem is tudom, hogy mit is mondhatnék... - szabadkozik a sofőr, és megpróbál annyira bűnbánó kifejezést vágni, amennyire csak bír.
- Hát most megnézhetjük magunkat bazeg... ha kirámoljuk ezt a tetves bankot és jönnek a zsernyákok! Az egyszer rohadt Isten, hogy én még egyszer sittre nem megyek! Világos?! Megértettétek?! Akár még titeket is bemószerollak, csakhogy menthessem a tetves irhám. - ennél fenyegetőbb, és ugyanakkor egyértelműbb már nem is lehetne.
- Akkor! Figyelem! Most már élesben csapassuk! Te meg – szól oda társának. - Húzd fel azt az idióta símaszkot, ha nem akarod, hogy meglássák azt a rosha pofád! - utasítja társát, majd kimért, ám határozott léptekkel peckesen menetelni kezd a helyi kis bankfiók épületéhez, ahol – legalábbis egyelőre -, minden békésnek, és nyugodtnak látszik, bár meglehet, hogy ez is egy tudatos színjáték része.
A két rabló megindul. Úgy festenek, mintha egy vándorcirkuszból csöppentek volna ide, és nem a börtönből szabadultak volna, ahonnét ,,jó magaviselet” miatt valamivel a büntetésük letöltése előtt szabadultak.
A bankfiókban összesen négy alkalmazott ül négy darab üvegfallal körülvett kis helységben, látszólag teljesen elzárva a külvilágtól. Egy kissé tohonya, dagadék biztonsági őr posztolt közvetlenül a bejárati ajtó mellett egy kis sámliszerű széken. Látszott, hogy egész napját unatkozással, tartós semmittevéssel töltötte, és alig várja már, hogy leteljen végre a munkanapja.
Amikor a két elfuserált rabló végre betört az ajtón, és rögtön előkapták fegyvereiket a biztonsági őr gyakorlatilag úgy lefagyott, hogy hosszú percekig jóformán képtelen volt megmozdulni is, és csupán csak bámult önmaga elé.
- O.K. Emberek! Először is hasra fekszenek mindannyian, és befogják a pofájukat, amíg a társam össze nem szedi az összes, tetves pénzt. Ha azt csinálják, amit mondok, akkor mindenki életben maradhat! Azt tanácsolom senki se próbáljon meg hősködni! - itt fenyegetően a biztonsági őrre nézett, aki már azon gondolkodott magában, hogy az övére csatolt CB-rádión megpróbálhatna segítséget hívni a biztonsági diszpécsertől, aki később már riaszthatná is a zsarukat. Most viszont inkább lehasalt a földre, és – látszólag -, meg se moccant.
- Mire vársz hapsikám, talán tapsra?! Pattanj, és szedd össze azt a kurva pénzt! - parancsolt rá tétován álldogáló társára az imént beszélő rabló.
-Máris, haver! - azzal a másik rabló azonnal odament az egyik fiókpénztáros nő pultjához, és kérte az összes pénzt, ami csak a kasszában éppen volt.
- Az összes pénzt ürítsd ebbe a zsákba bele! Érthető?! - meg se várta a választ, már lökte is a nő arcába a fekete szemeteszsákszerűségét, hogy serénykedve pakolhasson.
A legtöbb bankban tartózkodó ember többsége a földön feküdt, és önmagában azért imádkozott, hogy csak legyen már végre vége ennek a lidércnyomás közeli átmeneti állapotnak, amibe jelenleg kerültek.
Volt egy idősebb úr, aki nagyon rosszul érezte magát, mert cukorbeteg lévén még azt gondolhatta, hogy idejében hazaérhet és bőségesen ráér magának beadni az inzulint. De ebben a mostani helyzetben ez egyre inkább kivitelezhetetlennek tűnt. Egy terhes kismamának pedig éppen akkor ment el sikeresen a magzatvize, amikor a két botcsinálta rabló éppen betört a fiókba.
- Készen vagy már te lajhár?! - kérdezte sürgetően a társát a rabló.
- Te ez egy tökre lepukkant bank lehet! Összesen alig száz rongyot sikerült összekaparni! Ez nem kóser! - sajnálkozott a másik rabló.
- Kurvára nem érdekel öreg! Szedd össze a kurva pénzt, aztán sürgősen olajra kell lépnünk, mert szerintem a zsernyákok sem lehetnek messze. - töprengett hangosan a rabló, és fel-alá járkált a folyosón, miközben nem győzött forgatni keze között elrettentésének hatásos eszközét.
A másik rabló az összes kasszát fölforgatta, de az egyik pénztáros nő elmondása szerint a pénzt általában pénteki napon szokták kiüríteni, és hétfőn töltik fel, hogy meglegyen a folytonosság.
- Haver! Ennyit tudtam összeszedni! - mutatott a három zacskóra, melyben tetszetős kis kötegek pihentek egyrakáson, de nem elegen.
- A kurva életbe! Ha ezt megtudják a nagykutyák! A végén még azt képzelhetik, hogy nyomorult, tetves kispályások vagyunk mindannyian! A franc egye már meg ezt a kurva életet! - káromkodott hangosan.
Nem telt bele alig nyolc kemény perc sem, amikor már meg is jelent néhány szirénázó rendőrautó, és szinte valósággal azonnal körbevették a kis bank épületét. Az egyenruhások azonnal kiszálltak a kocsijukból csőre töltött fegyverrel a autó kinyitott ajtajában várakoztak, míg parancsot nem kaptak arra az eshetőségre, ha valamelyik rabló meggondolatlanságában tüzet akarna nyitni.
- A rohadt, tetves életbe már! - mérgelődött a rabló, aki most kinézett a reluxákkal szándékosan besötétített ablakokon. - Már meg is érkeztek a zsaruk! Most hogy a francba fogunk innét kijutni?! Nincs semmilyen B-tervünk.
- Haver, szerintem fölösleges idegeskedni! Elvégre nekünk itt vannak az emberek, tehát van egy rakás túszunk! Csak köthetnénk valami számunkra előnyös csereüzletet! Vagy nem?! - kérdezte a másik.
- Mondd csak te idióta sutyerák?! Ha van túszunk, akkor hogyan tudnánk kikeveredni ebből a kényes helyzetből?! Ha nem tudánk bankrablók lettünk, akik sosem lehetnek már ártatlanok, így a legjobb alternatíva a menekülés! A kérdés már csak annyi: miként és hogyan, hogy a zsaruk le ne puffantsanak! Világos?! - járkált körbe körbe.
- Világos haver! Csak nyugodj meg egy kicsit, mert úgy látom, hogy totálisan be vagy kattanva, és nincs ki a négy kereked!
- Az még mindig jobb, mintha hullazsákba vinnének ki, nem igaz?! - kérdezett vissza baljóslatúan.
- Jól van már! Értem én a célzást, haver! Akkor most mi legyen?!
- Ha nem vetted volna észre épp azon törném a fejem, ha hagynál gondolkodni!
A másik rabló erre duzzogva azonnal elhallgatott.
A legtöbb bankban tartózkodó ember még mindig szorosan a szőnyegpadlóra hajtotta összekulcsolt kezekkel a fejét. Még szerencse, hogy a rablóknak legalább volt annyi eszük, hogy a reluxákat besötétíették, így alig-alig lehetett valamicskét belátni a nagyméretű ablakokon, és legalább nem kellett a mesterlövészek haragjától tartani.
Időközben megcsörrent a telefon is, melyben egy fiatalhangú nyomozótiszt érdeklődött az emberek állapotáról, és arról, hogy szükségük van-e bármire, és esetleg nem éhesek-e, vagy szomjasak?!
- Hát ha már ennyire kedvesen kérdezi hozathatna egy extra nagy adag peperónis pizzát, és némi üdítőt is kísérőnek mellé.
- Ez remekül hangzik, de Önnekis tennie kell egy szívességet! - Ha jól sejtem akkor most az következik, hogy el kellene engednem egy túszt pusztán csak a jószándékom jeleként, nemdebár?! - kérdezett vissza. Azért rengetget lehet ám a börtönben is tanulni, és persze számos jövedelmezőképes kapcsolatot kiépíteni.
- Nem szerettem volna így fogalmazni, de pontosan erre szerettem volna kérni kedves Uram! Megoldható lenne?! - kérdezett vissza.
- Hát kedves barátom! Az egyelőre a maguk jóindulatától függ! És persze attól, hogy megy-e majd a szabad eltávozás! Ismerem a módszereiket! Ha csak észreveszem, hogy nem stimmel valami, akkor sajnos fejek fognak hullani! Remélem, világos voltam?!
- Teljes mértékben!
A rabló lerakta a telefont, és most az illetékes nyomozón volt a sor, hogy kiagyaljon valamilyen briliáns tervet arra vonatkozóan, hogy miként, és vajon hogyan hatoljanak-e be a bank épületébe. Tervrajzokat kezdett átfutni a szemével.
A sofőr- akit tudvalevően a bank előtt hagytak -, időközben úgy gondolta, hogy jobb neki, ha nem keveredik bele nyakig egy hatalmas balhéba, ezért a spéci kütyükkel felszerelt kocsijával inkább az egyik mellékutcában parkolt le, és onnét nézte végig az események alakulását.
- Akkor fel kellene talán hívni a sofőrünket! Ha lennél oly szíves! - nézett fenyegetően a másik rablóra, aki kibámult a besötétített ablak rácsain.
- Miért pont nekem kellene felhívnom?! - csodálkozott, mert nem értette miért pont rá esett a másik rabló választása.
- Azért, mert ha én teszem meg, akkor a te részedet elosztjuk két felé, és te nem kapsz egy árva fityinget sem! Világos, te seggfej?!
- Hogyne! - azonnal tárcsázta az autóban ücsörgő sofőrt, aki mintha már számított volna rá, türelmetlen izgalommal várta a hívásukat.
- Szevasz, haver! Merre vagy éppen?! - érdeklődött a rabló.
- Semmi gáz pajtás! Leparkoltam a mellékutcába, így a zsaruk kötve hiszem, hogy észrevettek. - válaszolta.
- Ezt rohadt jól csináltad öreg! Akkor mondom a tervet! Ide kellene parkolnod a bank egyik külső kijáratához, mert amint észrevetted a zsaruk teljesen körbekerítették az épületet.
- Semmi gond öreg! De van egy aprócska baj!
- Igen, tudom, hogy kifogyott a benzin, de arra talán elég lesz, hogy lerázzuk a zsarukat, és elrejtőzzünk a szemük elől. - Akkor rendben! Még pár perc és ott vagyok! - válaszolta, majd lerakta a mobilját, hogy a zsaruk be ne mérhessék a hívást.
- Úgy tűnik, hogy a sofőrünk rafkósabb, mint azt gondoltuk. A mellékutcában parkolt le, hogy a zsaruk ki nem szúrják, hogy ő is benne van a balhéban. - közölte társával a rabló.
- Remélem nem akar átverni az a szenteskedő seggfej, mert ha valami balhé adódik esküszöm őt nyírom ki elsőként. - a másik rabló most tárcsázott, és felhívta a rendőrnyomozót.
- Hol van a pepperonis pizzánk, és az üdítőnk pajtikám?! - kérdezte sérelmezve.
- Azonnal hozzák! De addig is szeretném, ha legalább egy túszt elengedne! - próbálkozott.
- Pajtás! Ha együttérzésre játszik figyelmeztetem, hogy nálam azzal nem megy semmire! Nem vagyok egy tipikusan együtt érző pasi, de lássa, hogy azért nem vagyok szörnyeteg, ha szabadon elmehetünk a bankból úgy, hogy egyetlen mesterlövészt sem látok a tetőkön, és nem csinálnak feleslegesen balhét, akkor mindenki épségben megúszhatja! A pizzát nyugodtan behozhatja a futár nem fogunk lőni! De az idő sajnos sürget! - azzal lerakta a kagylót, még mielőtt további egyezkedés kezdődhetett volna közte és a rendőrnyomozó között.
Nem telt bele bő öt kemény perc, és egy nyurga, fiatal, raszta frizurás srác már hozta is a kellemesen gőzölgő peperónis pizzát, és amikor a rabló fizetni akart érte dadogva igyekezett megértetni vele, hogy ajándék, ami annyit jelentett, hogy a zsaruk állták a számlát.
- Gyere öreg! Együnk egy pár falatot, mert valósággal éhen halok. - azzal felnyitotta a gőzölgő dobozt, és az első szelet pizzát a símaszkon keresztül igyekezett beszuszakolni a szájába, mert egyáltalán nem akarta, hogy lelepleződnek. A társa hasonlóképp tett. Az egész szeletet egy üdítővel igyekeztek leöblíteni, hogy valamicskét jobban csússzon.
Amikor végeztek mindketten, és egy-egy szalvétával megtörölték szájukat és kezüket jöhetett az akcióterv második gyakorlatiasabb része: a menekülésé.
- Jól van emberek! Eddig rendesen viselkedtek! Ha azt csinálják, amit mondunk akkor életben maradnak! Most pedig a társaság egyik fele odamegy a kijárat ajtóhoz, és kinyitja az ajtókat, míg a többi ember a hátsó bejárathoz masírozik rendezett libasorokban és vár az utasításokra. Világos?!
A legtöbben meg se mertek moccanni. Még a tohonya, dagadék biztonsági őr is csak pislogni mert, mert bár volt szolgálati fegyvere, de most azt sem tudta igazán, hogy miként és hogyan kellene éles helyzetben használnia.
- Akkor Hölgyek, és Urak! Gyerünk, gyerünk, ahogy megbeszéltük! És csak semmi hősködés! - A rabló türelmet erőltetve magára megvárta, míg az emberek egyik csoportja kinyitja a főbejárati ajtókat, míg a másik csoport a hátsó kijárat ajtóit, és amikor ez megvolt a rabló levette a maszkját és átöltözött egy hétköznapi utcai jellegű viseletbe, mintha ő is csupán egy volna az áldozatok közül, majd a társával a hátsó kijárathoz lépkedett óvatosan, megfontoltan. Amikor jelt adott előbb a főbejárati ajtón szaladtak ki kisebb rémült pánikroham kíséretében az emberek, majd ezzel párhuzamosan a hátsó kijáraton is megindultak kifelé menet, így a zsaruk nem mertek vétlen civilekre lőni. Természtesen a két botcsinálta rabló is a túszok között volt, méghozzá azzal a nagyméretű sporttáskában, amiben száz egynehány ezer forint lapult.
A két rabló biztonsággal kiért a legtöbb tússzal a kinti mellékutcába, ahol a sofőr már várt rájuk begyújtott motorral. S míg a legtöbb túszegyenesen a zsaruk autói felé vette az irányt, addig a két rabló szabályosan bevágódott a feltuningolt autóba, és csikorgó kerekekkel elhajtottak a helyszínről, anélkül, hogy bárki is megsérülhetett volna.
A zsaruk az egészből csupán annyit értettek, hogy át lettek verve, és nem sikerült lekapcsolniuk a bűnözőket.
Később a három rabló – bár jócskán szívták a fogaikat -, amiért csupán csak rongyos százezer forintot sikeredett zsákmányolniuk, mégis eldöntötték, hogy egyenlő arányban osztják szét a pénzt, és onnantól kezdve mindenki megy amerre lát. A másik rabló viszont – ki tudja, hogy mi okból -, egyelőre nem mert arról beszélni, hogy ő valójában egy olyan beépített ember, aki később minden lépéséről informálhatja a zsarukat.

Rádióhullámok és emelkedő csillagok

Amikor felvették a rádió szerkesztőségébe, mint afféle kezdő, vagy kisegítő gyakornokot, először el sem akarta hinni, hogy mindez igenis lehetséges. Azt gondolta, hogy na megint itt van egy újabb vicc a szánalmas és nagybetűs élettől, melynek egyetlen feladata van, hogy kiadósan megtréfálja az embert, és persze jócskán borsot törjön az orra alá.
- Üdvözlöm kedves kollegina! - rázott vele kezet egy vaksi SZTK-keretes, középkorúságát hátrahagyott ember, akiről később derül ki, hogy hangmérnök is egyben, és a próbafelvételek minőségéért, és a legtöbb készülő interjúk anyagáért volt felelős.
- Jó napot kívánok... - halk, egérke hangján alig volt érthető, amit kimondott.
- Bocsásson meg kedves kollegina, de legyen oly kedves, és kicsit beszéljen hangosabban, mert már nem úgy hallok, mint fiatal éveimben! - jelentette ki a szerkesztő, és kicsit teátrálisan még a kezét a füléhez is tapasztotta, hogy érvényt szerezzen kijelentésének.
- Üdvözlöm Takács Szabina vagyok! - mutatkozott be, de ezúttal ügyelt rá, hogy érthetően, és hangosabban beszéljen.
- Ó, igazán örvendek kedves Szabina! Meglátja, ha itt dolgozik majd nálunk egy-kettőre hamar megtanulhatja az alapokat, aztán akár még interjúztathat is! Persze csak, ha kedve van hozzá! Akkor fáradjon kérem velem, és körbe vezetem, és megmutatom a helyet. - a szerkesztő azzal máris nekiindult meg se várva, hogy a csinos, ifjú hölgy egyáltalán bármit is reagál majd, és azonnal magyarázni kezdett, hogy miként alakult a rádió kis élete és hétköznapja az elmúlt bő húsz-húszönöt év alatt, amióta ő itt van, és persze néhány régebbi kollegája.
- ...Amint láthatja kedves kollegina ebben a nagyobbacska üvegfalú teremben rögzítjük az interjúk, a podcastok, és egyéb hangfelvételek szövegeit. Verseket is remekül lehet itt mondani, hiszen teljesen, és tökéletesen hangszigetelt jóformán az egész helység, és bátran mondhatom, hogy a legkorszerűbb felszerelésekkel dolgozunk. Mikrofonjaink akár még a halk suttogásokat is képesek rögzíteni! - itt önkéntelenül is a hölgy halk, és vékony hangjára célzott, ám Szabinát kemény fából faragták, mint azt elsőre bárki is észrevette volna.
- Itt is van egy szimpatikus kollega, aki későbbiekben majd készséggel bevezeti magát a szakma rejtelmeibe! - óvatosan kopogtatott párat göcsörtös ujjával az üvegfalon, mire az egyik férfi, aki fejhallgatót viselt, és mikrofonba beszélt egy közepesméretű keverőpult mögött hirtelen felkapta a hangra a fejét, és amit észrevette a szerkesztőt azonnal integetni kezdett és gesztikulálva igyekezett jelezni, hogy a nemsokára következő szünetben egészen bizonyosan összefutnak majd.
- Az iménti kollegára mindenben lehet számítani! Nagyon lényeges és fontos, ha az ember – különösen manapság -, jócskán megválogatja azoknak a társaságát, akikre mindenben számíthat. - A szerkesztő komótos kedvvel tovább battyogott, és Szabina is vele tartott, mígnem alig tíz percen belül már ott is voltak egy szürkésfehér asztalnál.
- Hát itt is volnánk kedves kollegina! Ez lesz az Ön további helye! Nyugodtan rendezkedjen be, nézzen körül bátran, érdeklődjék, építsen kapcsolatokat, és ha bármi segítségre lenne szüksége engem, vagy valamelyik kollegámat megtalálhatja. Nekem most mennem kell, de a második emeleten megtalál! Még egyszer jó munkát és sok szerencsét kívánok! - azzal jó megrázta Szabina gyöngéd kezeit, utána pedig gyomba el is viharzott.
Szabina azonnal kihúzta a gurulós, irodai széket, óvatosan leült, hogy nehogy összegyűrje ruháját, majd – mivel még szerencse, hogy hozott magával váltó cipőt -, ezért azonnal levette a már kényelmetlen tűsarkút és lecserélte egy szandál típusú cipőre, ami azért mégiscsak kényelmesebb viselet, pláne, ha az embernek egész álló nap kell majd trappolásznia, meg rohangálnia.
Amint helyet foglalt asztalánál kapásból megcsörrent az asztalon lévő vezetékes telefon. Szabina először azt sem igen tudta, hogy ilyen esetben vajon mi is a megfelelő teendő, csupán később villant át az agyán, hogyha elvégre itt dolgozik, mint munkatárs gyakornok, akkor vélhetőleg ebbe a telefonhívások fogadása is beletartozik, ezért azonnal felvette a kagylót, és kedves, csicsergő hangot ütött meg, mint általában azok, akik telemarketingesek szoktak lenni, és a szakmájukkal együtt jár a rábeszélés művészete.
- Jó reggelt! Itt a Napsugár rádió szerkesztősége, parancsol?!
- Maga meg ki a franc?!
- Önnek is jó napot kedves... uram... - ki nem állhatta, ha valaki akkora seggfej, hogy még a legalapvető illemszabályokkal sincsen tisztában.
- Ne szórakozzon itt velem kisanyám! Itt a Buda és Társai Holding ZRT. igazgatója beszél, adja nekem de rögvest a főnököt! - közölte egyértelműen, semmilyen véleményt nem tűrve az ismeretlen férfihang.
- Bocsásson meg kedves uram, de... attól tartok az lehetetlen... a főnök úrnak halaszthatatlan ügyben el kellett mennie, és sajnos nem adott további bizalmas információkat arra nézve, hogy mikor fog a nap folyamán visszajönni. - füllentette, hiszen nem tudhatta, az illető zabos, felpaprikázott férfihang vajon melyik illetékes főnököt is kereshette.
- Kisanyám! Látom, hogy maga új lehet, de akkor legalább kapcsoljon már össze engem bárkivel, akibe szorult némi intelligencia! - szándékosan változtatott előbbi arrogáns, és pöffeszkedő hangnemén.
- Bocsásson meg kedves Uram, de hogy mondta...? Intelligencia?! Miért Ön szerint egy csicsergő hangú nő csupán csak cicababa, vagy üresfejű nő lehet?! - kérte ki magának. - Ha nincs további közlendője sajnálom nekem is véges a türelmem, és dolgoznom is kellene! Visszhall! - azzal azonnal letette a kagyló, csak hadd főjön a saját levében ez a beképzelt igazgató. Már, ha egyáltalán ténylegesen az.
Néhány perccel később egy szemüveges, fiatal srác jelent meg, aki egy hivatalos nyomtatványt hozott, melyen meg kellett adni az új alkalmazottak személyes adatait, és közvetlen módon érdeklődött, hogy eddig hogy érzik magukat az új gyakornokok?
- Szia, hogy s mint? - érdeklődött kisfiús mosollyal.
- Szia... Szabina vagyok! És te? Mi a helyzet?! - nyújtott máris kezet, és próbált barátkozni.
- Kristóf vagyok, és jelenleg még csak most lesz totál káosz a szerkesztőségben, mert a tízórásiak szinte – kivétel nélkül -, minden esetben késni szoktak, úgyhogy én mondom kislány vigyázz magadra és kössd fel a gatyád! - kacsintott rá, majd amikor Szabina olvasható betűivel kitöltötte a hivatalos formanyomtatványt a fiatal srác azonnal el is viharzott.
- Köszi, hogy szóltál! Neked is szép napot! - kilátott gyorsan még utána.
A fiatal srác tényleg nem kamuzott már jócskán negyed tizenegyre járhatott az idő, amikor a tágas szerkesztőségi szobát egyszerre váratlanmód nyüzsgő hangyasokadalomként azonnal ellepte egy kisebb embertömeg, akik rendszerint úgy tettek, mint akiknek halaszthatatlan, és kelőképp sürgős dolguk van, és persze nem érnek rá újonc zöldfülűekkel se foglalkozni, se pátyolgatni tiszavirágéletűnek ítélt karrierjüket.
- Jó reggelt! - köszönt egy kávés Starbucksos papírpohárral, műkörmözött kézzel feléje egy műsorvezető hölgyemény, aki kissé talán túlzásba is vitte az öltözködési stílusát, mert szándékosan kihívóan igyekezett magassarkú cipőivel felhívni magára a figyelmet, ami a padlószőnyeg miatt szinte lehetetlenség volt.
- Jó reggelt! - felelte Szabina, ami fél szemmel a falon függeszkedő órára pillantott, és könnyedén megállapíthatta, hogy lassacskán ebédszünete lehet.
- Te vagy az új lány, igaz?!- kérdezett vissza a másik hölgy.
- Igen! Szabina vagyok! - nyújtott barátságosan, mosolyogva kezet. A másik hölgyemény kényszerűségből fogadta el a kinyújtott békejobbot, mintha valami fertőző betegségtől tartana, úgy rézta meg csupán csak egyszer.
- Én Ági vagyok! Mondd csak, eddig hol dolgoztál?! - érdeklődött kíváncsian miközben azonnal felült az íróasztal sarkára, és hosszú, karcsú, férfivaló lábait lóbálni kezdte csábosan.
- Hát... megfordultam már itt-ott... - fogalmazott sejtelmesen.
- Ez meglehetősen diplomatikusan hangzott drágám! De majd itt jól fogod magad érezni! A meló kissé hajtós és strapás, de szerintem jól megvagyunk fizetve! - jelentette ki fennhéjázón. - Tudom már hol láttalak! - kapott észbe. - Te vagy az a lány, aki annak idején azt az idióta zsákbamacska című vetélkedő műsort vezette a tévében. Ha jól tudom haza is vittél egy plüss fekete macskát. Jól mondom?!
Szabina tényleg szerepelt a tévében, ám nem a zsákbamacska c. vetélkedőműsorban, hanem a Narancshotel című szirupos sorozatban tűnt fel egy pár epizód erejéig, és most kínzó sóvárgást érzett, hogy ezt a bizalmas információt ennek a nagyvilági, nagyokos nőnek az orra alá dörgölhesse.
- Nos... hát... valami olyasmi... - válaszolta ezzel megint csak totális bizonytalanságban hagyva az őt folyamatosan fixírozó nőszemélyt, aki lévén képtelen volt bármilyen manipulatív fogást is találni Szabinán inkább úgy döntött, hogy megy is a saját dolgára.
- Nagyon örültem, drágám! - huppant le mind a két bombázó, karcsú, hetyke lábával az íróasztal sarkáról, és a levegőben puszilva búcsúzott a másik fiatal nőtől.
,,Ezzel a számító nőszeméllyel még sok bajom lehet!” - gondolta magában. Időközben a szemüveges szerkesztő is visszatért hozzá, aki nemrégiben körbe vezette.
- Hát hogy s mint vagyunk kedves kollegina?! - érdeklődött újfent. - Sikerült barátkozni, kapcsolatokat kiépíteni bárkivel is?
- Eddig össz-vissz két embert, ha megismerhettem! Az egyik egy Kristóf nevezetű jópofa, kissé szeleburdi srác, a másik Ági valóságos divatkirálynőként vonult itt végig, és még az íróasztal sarkára is felült.
- Ajjaj! Akkor úgy vélem máris volt kalandja bőven! - jegyezte meg. - Ágikával biztos, ami biztos vigyázzon, mert szeret parancsolgatni, és persze mindenkitől megköveteli, hogy neki adjanak igazat, és aki ezt bármilyen oknál fogva elfelejti azt jelképesen kikészíti, és még keresztre is feszíti, persze, ha egyéni érdekei ezt úgy kívánják meg. - fogalmazott egyértelműen a szerkesztő. - Ebédelt már kedves kollegina?
- Épp most készültem rá, de semmi elfogadható étel nem jut eszembe! - vallotta be őszintén, jócskán korgó gyomorral, mert a hajnali kelések egyik rákfenéje, hogy az ember még rendesen bereggelizni sem tud, hiszen akkor jócskán telítődik, és elnehezül a gyomra.
- Ha rám bízza tudok egy árban kielégítő, és nagyon finom ételrendelési módszert! De ha gondolja máris telefonálok, és hozatok valami finomat ide a szerkesztőségbe? - közvetlensegítőkészsége meglepte Szabinát és a nagyapjára emlékeztette.
- Hát... őszintén szólva, most megfogott... nem is tudom, hogy mit illik mondani erre...? - tétova zavarában megpróbált elméjében a megfelelő szavak után kutatni.
- Semmi gond kedves kollegina! - A szerkesztő azzal máris elővette a mobilját és egy applikáció segítségével kiválasztotta a legördíthető ételmenü kínálatból a finom ennivalókat. - Szereti a sült burgonyát, és a sült húst? Vagy esetleg rántott tőkehalfilének örülne szívesen egy kellemesen könnyed fehérbor kíséretével? - érdeklődött, mint egy első osztályú főpincér.
- Jaj, igazán figyelmes kedves Uram! Nagyon szeretem mindenet, és nem is vagyok túlságosan válogatós! - bökte ki, mert úgy érezhet ebben a rendes, kedves szerkesztőben megbízhat, nem él vissza a bizalmával.
- Akkor máris megrendelem! - nyomkodta továbbra is okostelefonján az érintőképernyőt és nem telt bele körülbelül fél óra sem, mire egy formaegyenruhát viselő, fiatal futár már meg is jelent a szerkesztőségi irodában két kezében legalább négyadag ételes zacskót szorongatva, és abbeli reményében, hogy a gyors igyekezete majd kifizetődik.
- Üdvözletem mindenkinek! Nyolcezerkétszáz harminc forint lesz! Remélem ízlik majd! - kacsintott Szabina felé, aki nem győzött leplezni kellemes elpirulását a vadidegen, ám jóképű srác előtt.
- Köszönjük szépen, kedves Uram! - adta oda a készpénzt egyenesen a futár kezébe. - További kellemes napot! - búcsúzott, amint lepakolta az ételes zacskókat.
- Önnek is minden jót! - válaszolta a szerkesztő, miközben önkéntelenül is megcsapta orrát a finom, ínycsiklandozó illat.
- Akkor szerintem lássunk azonnal hozzá, mert nem jó, ha hűlni hagyjuk! - azzal kivette a maga ételeit, de ügyelt rá, hogy gondosan megterítsen Szabinának is. Elvégre mégiscsak neki van most a legelső munkanapja, így talán tízszeresen is számít az első benyomás, és minden más kérdése.
- Jó étvágyakat nekünk! - közölte, majd a kapott originált, műanyag evőeszközeivel azonnal egy kisebbfajta sülthúst és némi sült krumplit lapátolt szájába, míg Szabina is hasonlóképp cselekedett.
,,Szóval így fest egy áltagos, szerkesztőségi munkanap! - gondolhatta. ,,Talán mégiscsak elindulok a hosszú, göröngyös életben valahára!”

TABÚ-KIBÚVÓ

Már nem lehet további kibúvó,
sem hamis sunyító haladék:
saját életünk hamis, manipulálható tanúi vagyunk,
kik önmagukat is bármikor meghazudtoljuk
s tovább adjuk-kínáljuk,
ha egy-egy alaattomos szándék úgy kívánja meg.

Egy embernyi emlékeink
útvesztő labirintusba süppednek
abban a percben, ha őszinte,
sallangmentes megismerésre vágyunk.
Hajótörött-mivoltunk
döbbent tanuskodó nyomait hagyjuk
méltatlan dáridós Korunkra,
akár Anonymus-hírmondók tanúságtételét,
vagy tudatos feledésként a tudat-rétegek között.

Csupán a mindenütt
mérgező mételyként
jelenvaló alattomos Janusz-arcú
hitvány alakoskodás.
A Lét lezárt, rabosított börtönskatulyáiban
mindenki önmagába ütközik.
Kiesik gyakorta az egyszer-egyszer
óvatosan ittfelejtett pillanat.

A benti szív-lakatokat
tán még a halhatalan
szerelmi romantikák sem oldhatják ki.
Senki sem válhat mostanság
egységes egésszé,
mert a körön kívül rekedt,
ha nem lehetséges bizalmi protekció,
alkalmi jótállás.

A tudat, mint éteri rémálom,
szélsőséges szorongás-lakat
nem tudhat a bizonytalan
végtelennel egyneművé válni.
Tán már jobb végképp
a háttérben maradni s inkább
a tudatos láthatatlan összefüggéseknek
felelgetni Puzzle-darabként
egyre ritkább mostanság az olyas Valaki,
ki empatikus türelmével
az összetett Lelket is összerakja.

Hiába! Aki egész életén át
tudatosan a spirális körökön kívül
rekedt az szándékosan,
jopofiskodva se hajthatja
majd agymosott idióták
mosolygó táborába a fejét.
– Kiégett immár a megmagyarázhatatlan
keserűség is.

Vajon minden álszent hazug
mozdulat-gesztus,
flört-szándék csupán
a túlélhetőség illúziójába
süpped anélkül,
hogy valódin megélhető lehetne?!
Vajon ki milyen kulcsokat nyitogat
a Lélek-kapuin?!       

VESZTESÉG ÉSSZERELEM KÖZT FÉLÚTON

Negyvenes éveiben járó, öltönyös, elegáns férfi üldögélt a közjegyzői irodája előtt a városban. Minden csöndesnek, szinte kihaltnak tetszhetett. Egyáltalán nem értette, hogy egyeseknek miért kell olyan hamar meghalniuk, eltávozniuk a földi életből, míg mások, akik raboltak, gyilkoltak, mások életét tették tönkre mintha túlságosan is könnyedén, már-már nevetségesen leegyszerűsítve megúszhatnák hitvány, kisstílű kis életüket, melyre berendezkedtek. - Dr. Kádas Ottó! Legyen kedves fáradjon be! - szólt ki egy hetyke, extravagáns, és csinos, szemüveget és meglepő módon tűsarkút viselő hölgyemény bizalmasan mosolyogva, mintha igazándiból ez az egész eljárás csak egy jópofa vicc, vagy tréfa volna, amin illene kicsit nevetni. - Igen, én vagyok... - szólt a férfi, majd azonnal felpattant eddigi kényelmesen ülő pozíciójából, és megindult a tágas irodai ajtó irányába. Nem tudta, hogy kopogjon-e, vagy hagyja az egészet, elvégre már most bejelentették, így kissé tétován toporgott az ajtóban, mire a bombázó, szexis szőkeség jócskán belökte az ajtón túlra. Odabent egy középkorúságát levetkezett, bubifrizurát viselő, merev hivatalnokszerű nő fogadta, aki, mintha sürgetné az időbeosztása, rögvest kezet rázott a megilletődött érkezővel. - Üdvözlöm kedves Kádas Úr! Köszönöm, hogy befáradt! Kérem foglaljon helyet, és akkor lássunk hozzá... - közölte, majd helyet foglalt, mielőtt a férfi leülhetett volna. - Tehát akkor a Kádas kontra Kádas hagyatéki tárgyalást minden jelenlévő részvételével megnyitom! Ügyiratszám 220454326. Jlen vannak még továbbá az elhunyt hozzátartozói közül egy személy stb. - A közjegyző nő hivatalos, papírszagú, szabálykövető magatartással máris darálni kezdte a – számára legfontosabb -, önéletrajzi adatokat az elhunytra vonatkozólag. - Alulírott Borcsányiné Emma született 1960, meghalt 2045. miután végrendelet az ügyben nem készült ezért minden fellelhető ingó, és ingatlan vagyon az egyedüli, jelenlévő örökösre száll azaz Dr. Kádas Ottóra! Gratulálok Tisztelt Uram! - azzal máris átadott egy hivatalosan legépelt formanyomtatványt a meglepett férfi orra elé, és kérte, hogy nagyon figyelmesen olvassa el, ha kérdése van szóljon, és ha mindennel egyetért írja alá olvashatóan a lap alján. A férfi kicsit megütközve olvasta el a rengeteg, sokszor érthetetlen jogi paragrafus és rendelkezés rá vonatkozó törvényeit, és szabályait, és bár fogalma azért volt, hogy úgy körülbelül mit is takarhat a hivatalos nyilatkozat tartalma kérdezni még így se bizonyos, hogy mert volna, mert friss doktorátusa lévén nem akarta, hogy ez a hivatalos hivatalnoknő máris esetleg komplett idiótaként kezelje.A hivatalnoknő most egyenesen farkasszemet nézett a férfival, aki egyre különösebben kezdte forgatni a szemeit, lévén; nem igazán értett a papíron lévő jogi szakzsargonokhoz. - Talán van esetleg bármilyen kérdése kedves Uram? - kérdezte előzékenyen a nő. - Azt hiszem... nincsen... - felelte bizonytalanul, majd fogott egy tollat és az aláírás mezőbe óvatosan beleírta úgy a nevét, hogy a betűi - remélhetőleg -, ne lógjanak ki a kis téglalapszerű négyzetből. - Hát akkor azt hiszem ennyi volt! Gratulálok Kádas Úr! - újabb hivatalos, kissé teátrális kézfogás következett. - Amennyiben volna még kérdése bármire vonatkozóan állok szíves rendelkezésére. Kellemes napot! - azzal a nő visszasüppedt irodai székébe és máris más hivatalos ügyekkel kezdett foglalkozni, mintha Kádas ott se lenne. Óvatosan köszönt el a hivatalnoknőtől, és megint csak nagyon halkan csukta be az ajtót, nehogy még a felesleges zajok is kárt okozhassanak. Miközben autójába ült, és kikanyarodott a közforgalomba, betartva minden közlekedési szabályt folyamatosan az járt a fejében, hogy miért kellett annak a kedves, idős nagymamakorú hölgynek ennyire váratlanul meghalnia?! Szinte felfoghatatlan és érthetetlennek találta az egész különös esetet. Óvatosan vette be azt az élesebb kanyart, mely a vasúti híd alatt következett, hogy aztán kivergődhessen a Sasadi útig, később elkanyarodott az egyik mellékutcában, és már otthon is volt. Az utolsó találkozásukkor az idős asszony furcsákat kezdett mondani, és mikor a közel öt órás meghitt, kis beszélgetés lezajlott kettejük között Kádas Ottó megkapta az asszony hangulatos lakásának kulcsait, mondván: ,,Inkább bízza egy rendes, becsületes emberre a tárgyait és ingóságait, semmint olyan mihaszna, senkiháziakra, mint a saját rokonai!" Gyorsan felment a saját lakásába, letusolt, majd át is öltözött valamivel kényelmesebb otthoni ruhákba, aztán lement a megfelelő emeletig az asszony lakásáig. Így is jó nyolc-kilenc perig egészen biztosan elbabrálgatott a megfelelő kulcsokkal, melyek az elavult zárakat nyitották. Amikor belépett a kissé nyikorgó ajtón azonnal megcsapta az áporodott, mumifikálódott dohos, és poros szag, mely rendszerint akkor keletkezik a szobákban, ha nincsen kellő mértékben szellőztetve az adott helyiség, vagy épp takarítva. Elnézvén a kiadósnak mondható  tapadós porrétegeket ez már nem is számított annyira meglepőnek. Az idős asszonyságnak volt egy macskája, mely olyan kövér volt, hogy az utolsó éveiben már járni is alig bírt, pedig agyon volt kényeztetve. Hiába! Az egyedülálló embereknek mindig szükséges kényeztetni valakit, vagy valamit, mert ettől érezhetik azt, hogy még ide köti őket az élet. Most belépett a tágas nappaliba, ahol padlótól a plafonig szinte mindenütt könyvek sorakoztak, méghozzá műfaji besorolás szerint. Találomra végig futtatta kövér ujjbegyeit a könyvek ütött-kopott gerincén. ,,Milyen jó volna az összes könyvet hazavinni a lakásába, mielőtt bárki más rátehetné a kezét!" - töprengett, mégis úgy gondolta nagyon sok mindenhez egyáltalán nincsen joga. Később a dolgozószobába ment, ahol egy kitudja mióta nem használt, eredeti írógép árválkodott, és valósággal a masszív porréteg telepedett billentyűzetére. Kivett találomra egy sárgás papírt az egyik fiókból, melyre nem volt írva semmi; gondosan befűzte a gépbe, ahogy - anno -, az idős asszonytól látta még gyerekként, és pár verssort kezdett kopogtatni, csupán csak, ami kalandozó elméjében éppen akkor megfogant. Szinte élvezte, ahogy az írógép kalapáló hangja egyszerre betölti a kongó ürességet, mintha csak a hiányt akarná ezzel radikálisan megszűntetni. Egyszer csak azt vette észre, hogy csöngetnek az ajtón. Ki lehet az, amikor kora délután van, és a legtöbb házban lakó még javában dolgozik?!" - kérdezte saját magától, de azért óvatosan kinézett a kukucskálón.Mikor belepillantott a kis egérlyukszerű résbe egy kedves, nyugdíjas hölgyet látott, aki érdeklődve szemlélődött. ,,Vajon mit keres itt? És vajon mit akarna?!” - töprengett újfent Kádas, majd kinyitotta az ajtót: - Kezét csókolom Ildi néni! Hogy tetszik lenni? Valami baj történt?! - érdeklődött kedvesen. - Jaj, ugyan dehogy kedveském! Csak megnézem már, hogy mi ez a nagy mozgás drága néhai barátnőm lakása táján. Tehát akkor Ön lenne az örökös? - érdeklődött mohó kíváncsisággal. - Azt nem tudnám Önnek megmondani, de megkaptam Kati néni kulcsait, és arra gondoltam, hogy talán ki is takarítok a lakásban, mert úgy látom jócskán ráférne. - válaszolta, holott homlokegyenest mást gondolt. - Milyen rendes magától! Nagyon derék ember maga drága Ottó!- Jaj Ildi néni ne tessék ilyeneket beszélni, mert a végén még megríkat! - szabadkozott, mert az utóbbi időben egyáltalán nem kedvelte, ha megdicséri. Úgy érezte, ez minden más ember megcsinálta volna, egy számára nagyon fontos, és különleges emberért. - Akkor én már nem is zavarnék tovább! Hagyom dolgozni kicsit! Ha szüksége lenne bármire fönt leszek az emeleten! Csak csöngessen nyugodtan! Viszont látásra! - azzal a kíváncsi és kellőképp rafinált öregasszony már ment is, magára hagyva Kádast, aki ígéretéhez híven felment saját lakásába és egy tisztítószerekkel megpakolt fölmosóvödörrel, és moppal tért vissza, hogy rendesen felmossa a macskaszőrrel jócskán megáldott faparkettát és megpróbáljon kicsit kitakarítani. Talán még a függönyöket sem ártana leszedni, de nem akarta ennyire elragadtatni magát. Már kora este lett mire úgy ahogy mindennel négyzetcentiméterrel végzett a lakásban. Később visszament a lakásába és miután újfent lezuhanyozott lefeküdt aludni. Egymást kergették zaklatott álmai, és már éjfél is régen elmúlt, amikor hellyel-közzel eltudott aludni. Később hajnali három óra volt, amikor csöngettek a kaputelefonon. ,,Már megint ki lehet az?! Biztos valami részeg, vandál banda!” - gondolhatta először, és csupán csak miután beleszólt halk, rekedtes, álmos hangon a készülékbe akkor döbbent meg jócskán, hogy a mennyasszonya, aki gondolkodási időt kért, mert váratlanul felbukkant az életében egy jóval tehetősebb, és gazdagabb kérő is, akivel természtesen Kádas már nem is versenyezhetett.- Szia Drága! Én vagyok az! Kérlek engedd be! - csicseregte a telefonba. Még mindig jól emlékezett azokra a kisebb obszcén sértésekre, amiket a fejéhez vágott, amikor elköltözött tőle, hogy ti. Mekkora egy idióta, lúzer, és persze hogy egy oltári csóró, akinek sosem lesz se kastélya, se villája, és bár Kádas soha életében nem volt egy arrogáns ember hiúságát a legmesszebb menőkéig megsértette mennyasszonya szándékosan negatív viselkedése. - Máris... azonnal... - hirtelen azt sem igen tudhatta, hogy melyik gombot is kell megnyomnia, amikor végre beengedte. Nem tagadhatta, amikor csak rágondolt az utóbbi időben szívét mindig átjárta valami jóleső, bizsergető érzés, mintha hazaért volna, vagy tartozott volna valakihez, akinek elsősorban az-az egyedüli dolga, hogy megvédje, megóvja őt. A lift a vártnál hamarabb fent volt a kívánt emeleten, és még mielőtt csöngettek volna a bejárati ajtón Kádas már ki is nyitotta az ajtót. Ott állt előtte élete álomgyönyörű hölgye. Még mindig azzal a pajkos, bájos, észvesztően szexis mindenség-mosollyal, ami már az első találkozásuknál gyakorlatilag menten fölforralta a vérét, és izgatni kezdte ösztöneit, és érzékeit. Úgy érezte most, hogy megint a csábítás kísérlete következik.- Szia édesem! - borult a nyakába és össze-vissza csókolgatni kezdte, még akkor is, ha kínosan ügyelt rá, hogy csókálló rúzst használjon. - Most hallottam én is, hogy az imádott Ildi nénivel mi történt! Én... annyira sajnálom... - váratlanul reszketni kezdett bombázó teste, amint Kádas testéhez préselődött, és könnyes is lett mogyoróbarna szeme. - Gyere be... kérlek... - szélesre tárta előtte a bejárati ajtót, és segített levenni méregdrága tűsarkú cipőit is. Odabent aztán – elvégre nem tudott aludni -, föltett egy kávét, és míg a kotyogós kávéfőző végezte a dolgát, és lefőtt a kávé azon beszélgettek, hogy ki hagyott el kit. Kádas mennyasszonya – többek közt -, elmesélte, hogy legújabb párja egy igazi kigyúrt vadbarom seggfej, akinek egyedül csak méretes bicepszei, és Ferrarija a fontos, és abszolút nem törődik senkivel, csakis saját magával, és bár a szex frenetikus és lenyűgöző élmény volt, Kádas barátnője alig egyetlen alkalom után tökéletesen kiábrándult belőle.- …Már megbocsáss, de most erre mit mondjak?! - tárta szét a karját Kádas, és legszívesebben jól megszidta, és leteremtette volna mennyasszonyát, hogy miért kellett egy ekkora idióta vadbarommal egyáltalán megismerkednie. - Édesem, szívem... az igazság az tudod... hogy megijedtem, amikor úgy fogalmaztál, hogy szeretnéd, ha majd igazi családdá válnánk, és a gyerekkérdés is szóba került... - harapott máris enyhén telt ajkaiba, amitől egyszerre tűnt félszeg ártatlannak, és ugyanakkor egy olyan dögös csábító nőnek, aki máris újból pasizni akar. - Vagy úgy! És erre most mit mondjak Gina?! - tette kérdőn keresztbe a kezét. - Nem kell semmit se mondanod édesem! Csak szeretnék tőled kérni... még egy lehetőséget, ha lehet... - bökte ki hosszú percek után. - Hát... ehhez lenne némi hozzáfűzni valóm, de miután éjjel három óra van azt javaslom, hogy próbáljunk meg aludni egy kicsit, mert holnap temetésre kellene mennem... - közölte, majd bement a nappaliba fekhelyet készített a hölgynek, és visszatért a hálószobába, hogy megpróbáljon pihenni kicsit. Másnap Kádas – koránkelő lévén -, természetesen már reggel öt óra tájban ébren volt, és igyekezett olyan óvatosan, lábujjhegyen kiosonni a kiskonyhába, amennyire csak bírt, nehogy Melinda édesded álmait bármikor is megzavarja. Olyan gyönyörű, és lélegzetelállító volt, amikor aludt. Még szuszogott is hozzá egy kicsit. A megmaradt kávét, és sok tejet megmelegítette a mikróban, és azonnal megitta. Melinda reggel hatkor friss kávéillatra ébredt, és félig kómás állapotban sétált ki a konyhába, hogy töltsön magának is egy nagycsészével. Kádas azonban mindenre gondolt, és már vitte is ki neki a kávét. - Jaj, annyira köszönöm szívem! Igazi kincs vagy tudod-e?! - gyöngéden elvette a poharat a kezéből, és ahogy megérintették egymás ujjbegyeit valami önkéntelen is megindult a belsejükben. - Megcsókolhatlak? - kérdezte vágyakozva, mint aki hónapokon át szerzetesi fogadalmat tett. Kádas félszegen bólintott. Melinda gyöngéd volt, és egyszerre szenvedélyes és kivárt, amíg a csók hosszantartón mindegyikük lelkére hatást gyakorol, így is legalább tizenöt percig tartott, és Kádas majd beleszédült ennek a gyönyörű nőnek már a látványába is, nemhogy tüzes csókjába. - Akkor szépfiú? Ma mi lesz a programuk? - érdeklődött, amikor a csókkal végeztek. - Mint említettem tegnap éjjel ma Ildi néni temetése lesz a fő téma, úgyhogy keríteni kellene neked valami fekete ruhát, persze csak, ha te is szeretnél jönni?- Ez csak természetes szívem! Nekem is nagyon hiányzik! Ennyit megérdemel! - kis retiküljében kezdett hosszú ujjacskáival kotorászni, míg végül megtalálta mobilját amin felhívott valakit, és alig fél órán belül már a fekete stílusos, nem túl hivalkodó ruha már ott is volt Kádas lakásában. A temetés délelőtt féltizenkettőkor volt, és súlyos esőfellegek árnyékolták be a fellegeket, mintha a természet is gyászolt volna, nem csupán az emberek. Melinda Kádas kezét fogva állt megrendülten, szemeit törölgetve a kis urna előtt, amikor egy kockaalakú kis mélyedésbe tették a kisebb edényt, majd amikor megvolt a szertartás egymást próbálták megvigasztalni, és Melinda volt az, aki felismerte Kádasban megtalálta azt, amit eddigi élete során keresett.                        

ELVESZVE ÉS MEGTALÁLVA

Még most is úgy élt benne a torkában megülepedett, gombócszorító érzés, mintha csak tegnap lett volna, hogy először utazott külföldre, méghozzá tökéletesen egymaga. Amint a repülőgép, akár valami óriás, fenséges gépmadár váratlan-hirtelen begyorsított, és hirtelen szuperszonikus sebességbe kapcsolt, hogy a kellő felhajtóerő segítségével rabságba ejthesse a megfelelő légköri áramlatokat kiterjesztett ikaroszi szárnyai alatt, szinte pillanatokon belül már a levegőben is voltak.
A fülzúgása, mintha csak egy kellemetlenkedő, örökösen zsarnoki, fertőző betegség lett volna állandóan, és egyre intenzívebb jelleggel kezdte ostromolni dobhártyáit, úgy érezte, talán jobb lett volna, ha kicsit megtanulja a jelbeszéd alapjait, hogy legalább kommunikálni tudjon. Az egyik stewardess frissítőket szolgált fel kissé csábosra véve a figurát körbejárva egy zsúrkocsin, és minden ülésnél megállt, és elbűvölő fogkrémreklámmal mosolygott az emberre, akik bezzeg elsőre azt se tudták, hogy jóformán mit is akarhat.
- Italt, üdítőt parancsol kedves uram? - állít meg közvetlenül a férfi ülésénél, akit most legjobb szendergéséből ébresztett fel. ,,Milyen könnyű is volna egy ennyire egzotikus, és nagyon kedvesnek látszó, igazi hölggyel kicsit megismerkedni, vagy csupán csak pár percig igazán, és teljesen őszintén tabuk nélkül akár elbeszélgetni” - gondolta, majd gondolatai szinte azonmód visszatértek kiindulási helyükre.
- Ö... kaphatnék kérem egy kis kólát szénsavas ásványvízzel? - érdeklődött, és megpróbált nem grimaszolni, hiszen attól olyan idiótának látszott, akinek – legalábbis -, nincs ki a négy kereke.
- Hogyne, természetesen! - a gyönyörű hölgy azonnal kivett a kis zsúrkocsiból egy bontalan kólásdobozt, és tartalmát egy pohárba öntötte, majd kinyitott egy szénsavas ásványvizes flakont, amit azonnal a kólára öntött rá, majd az egészet kedvesen a férfi kezébe adta. A férfi megijedt, mert már jó ideje nem számított rá, hogy kellemes, zsongító bizsergést fog érezni, amint két kezük váratlanul összeért. ,,Vajon mire gondolhatott ebben a percben a hölgy?” - Láthatólag elpirult, ami annyit tesz, hogy valószínűleg ő is szimpatikusnak találhatja az adott férfit.
- Nagyon... ö... köszönöm szépen...- válaszolta gyorsan, hogy elejét vegye az udvariatlanságának.
- Kérem. Bármire is van szüksége nyugodtan szóljon, és intsen és azonnal itt vagyok! - még egyszer álomszépen elmosolyodott. Mintha egyedül a férfinak akart volna kedveskedni ezzel a mindent kifejező, és még annál többet jelképező szerelmes, mindenség-mosollyal. Aztán kedvesen tovább görgette maga előtt az italokkal felpakolt zsúrkocsit tovább végezve előre kijelölt feladatát.
Az Atlanti óceán fölött kisebb légörvények keletkeztek, így a repülő kapitánya bemondta a mikrofonba, hogy aggodalomra semmi ok, csupán néhány rakoncátlan felhőpamacs az egész, amit sikeresen manőverezve hamar ki lehet kerülni, ám ez korántsem nyugtatta meg a férfit. Szinte azonnal a saját végrendeletét kezdte fejben megfogalmazni, és különféle légi katasztrófák jutottak kapásból az eszébe. ,,Vajon mire gondolhat a legtöbb ember saját halála előtti utolsó pillanataiban?!” - futott át valósággal azonnal az agyában, amikor alig öt perc után a gép már nm billegett, tehát ismételten stabillá, és biztonságossá vált.
A vállalat, melynél dolgozott egyre unalmasabb munkahellyé vált számára. Úgy érezte egész egyszerűen nem becsülik meg eléggé, elvégre az év végi pénzügyi juttatásokat is rendre a közép, és nagyvezetők tették zsebre, míg az ún. ,,átlag alkalmazottak” ahová önmagát is soroltak legfeljebb szívjóság gyanánt kaptak karácsonyra és ingyen koncertjegyet pulykapénz, vagy prémium nélkül, amivel gyakorlatilag semmire se mentek. Így történhetett, hogy alig hat év után a főnöke egyszer csak betessékelte az irodába, és közölte vele, hogy mivel leépítések várhatóak – tetszik, nem tetszik -, el kell, hogy bocsátsa őt a munkahelyéről, amit először szkeptikusan fogadott és azt hitte, hogy egy gyerekes tréfa az egész. Ám amikor az orra alá dugta főnöke a felmondási papírjait a brutális valóság valósággal azonnal szíven ütötte, és visszahanyatlott a székbe.
- Nézze kedves kollega Úr! Vegyen ki pár nap szabadságot! Utazzon el valahová, és töltődjön fel egy kicsit! Meglátja jót fog tenni! Köszönjük az eddig végzett szakszerű, és becsületes munkáját! - biztatta egyszerre, és ugyanakkor rázott vele kezet főnöke.
Időközben pedig megismerkedett az interneten egy ausztrál hölggyel, aki Matilda Ryan névre hallgatott, és külsőre egyszerűen elképesztő hasonlóságot mutatott Blake Livleyvel. Több szörfös fényképet is küldött magáról az ún. bemutatkozó levélben, amikor egy randi applikáción megismerkedtek, és majd kibújt a bőréből, hogy vére személyesen, és testközelből is találkozhassanak. A férfinak is megvolt bőven a véleménye a távkapcsolatokról. Amit biztosan tudott, az volt, hogy előbb-utóbb vagy az egyik, vagy a másik fél önkéntelen is meggondolja magát az őszinte érzések terén, vagy megismer valaki mást, akivel – ahogy mondani szokás -, kellő rendszerességgel lehet találkozni, és akkor agyő a további ismerkedésnek, és randizgatásnak.
A férfi gondolatban végig gondolta jóformán az összes szerelmi szakítással, szándékos érzelmi elhagyással kapcsolatos alternatívákat, amikor a repülőgép alig nyolc órás megveszített levegőben tartózkodást követően végre valahára biztonságosan, és kecsesen leszállt a Sydney repültéren, ahol a jelek szerint már most valóságos kánikulai hőség uralkodott, elvégre Ausztráliában ismeretlen fogalom volt a hideg évszak, hiszen még november, és december környékén is kellemes harminc fok körüli hőmérsékletre lehetett számítani.
Meg kellett várni, míg az utasváróban a fekete, önműködő szalagra rápakolják az összes bőröndöket, és az utasok csomagjait, s amikor jó tizenötperc után végre a gurulós bőröndjeivel kilépett az utasváróból szinte azonnal megpillantotta a fantasztikusan csinos, egzotikus, hullámos szőkehajú bombázót, aki egy nagyméretű kartontáblára igyekezett angolos írással leírni nevét, és csupán csak abban reménykedett, hogy barátja megtalálja őt.
- Hát szia drágám! Üdvözöllek a kenguruk földjén! - ölelte valósággal azonnal, kicsit bensőségesen magához, ami enyhén szólva is szokatlan gesztus volt a férfinak, viszont annál jobban esett. Mintha elektromos, mágneses szikra járta volna át bizseregve egész belsejét, amitől nem is volt már annyira elveszett, és depresszióra hajlamos, mint amikor elindult egy ilyen hosszú, és bizonytalan utazásra.
- Fantasztikus jól áll neked ez a nadrág...-mutatott kifakult bermudanadrágjára, ami leginkább egy hawaii-ingre hasonlított, persze közepes méretben, és általában akkor használta, ha megfürdött a tengerben.
- Ó, hát... nagyon szépen köszönöm! Te is fantasztikusan gyönyörű vagy... - jegyezte meg kisfiús félszegséggel, amitől viszont a tökéletesen bronzbarnás szépség pirult el jólesően. Egymásba karoltak miközben mindketten bőröndöket és csomagokat vittek a reptéren kívülre egy négykerék meghatású, kissé rozogának kinéző terepjáróba.
- Pattanj be nyugodtan! - kérte a hölgy.
A férfi azonban nem vette volna magára, hogy egy bombázó nő csipkedjen, vagy pakolja be a csomagjait a jeepbe helyette, így mindenben segített.
- Nem is tudtam, hogy a magyarok között is vannak romantikus úriemberek! - vallotta be, és olyan szikrázó, vakító mosolyt küldött a férfinek, hogy annak veszettül kalapálni kezdett a szíve.
- Még egyszer nagyon köszönöm!
Mindketten beszálltak a jeepbe, és míg a férfi természetes reakcióval automatikusan magára csatolta a biztonsági övet azegzotikus bombázó már indította is a motort, hogy aztán csikorgó kerekekkel kivergődjenek egy főútvonalszerűségre, ahol balra tartás volt érvényben, akárcsak a sziget többi részén.
- Mehet egy kis zene? - érdeklődött Matilda.
A férfi elgondolkodva bámulta a vadregényes, kánikula aszalta tájat, és nem is igazán figyelt oda csak amikor a bombázó gyöngéden megbökte.
- Mi az? Baj van?! - tért vissza a valóságba.
- Azt próbáltam megkérdezni, hogy milyen zenét szeretsz?
- Ó, hát mindenfélét! Főként a 80-90-es évek nagy slágereit. - vallotta be.
- Mit szólnál egy kis Heavy Metalhoz, vagy valami zúzós rockhoz, persze csak csínján a hangerővel? - érdeklődött, s bár a férfi a legkevésbé sem szeretett volna dübörgő, süketséget okozó rockbandák ordításait hallgatni nagy nehezen belement, hogy szolid hangerővel Matilda keressen valami elfogadható zenei egyveleget.
Magával ragadó volt a táj. Mintha percről-percre változott volna, ahogy az országúton haladtak, ahol rajuk kívül egy teremtett lélek sem járt. Átvágtak néhány sziklás, dombos részen, aztán néhány gázlószerű vízfolyás következett. Később elhaladtak egy tavacska mellett, amiben igazi krokodilok tanyáztak, és néhány szürke bölényt is sikerült kifogniuk, amik komótosan, megrészegülten ették a füvet a pusztán, és látszólag ügyet sem vetettek arra, hogy egy autó haladt el közvetlenül mellettük.
- Akár a Krokodil Dundee c. flmben! - lelkesedett a férfi.
- Tudtam, hogy felhozod! Igen! Ez a remek film nekem is nagy kedvenc! Még egészen kicsi lány voltam, amikor először láttam. Ez még a 90-es évek közepén lehetett, és emlékszem rá, hogy a szüleimnek kisebb fejtörést okoztam, mert szülinapomra azt kértem, hogy hadd láthassak egy igazi krokivadászt.
- ...És teljesült a kívánságod? - érdeklődött kíváncsian a férfi.
- Mi az hogy! Azonnal elvittek egy vadasparkba, és megkértek egy krokodilokkal foglalkozó állatgondozót, hogy vezessen be a ,,kulisszatitkokba.” Amikor először etettem krokikat kézből, azt hittem, hogy mentem összecsinálom magamat, de később annyira tökösen, és bátran éreztem magam, hogy rögvest meg is jött az önbizalmam. Te szereted az állatokat? - kérdezte, miközben bekanyarodott a leaszfaltozott útról, egy valamivel hepehupásabb, és göröngyösebb földútra, mely jócskán igénybe vette a terepjáró lengéscsillapítóit.
- A szüleiddel milyen a kapcsolatod? - tért egyegy valamivel komolyabb témára.
- Hú... hát ez egy nehéz kérdés. - vallotta be őszintén a férfi, és kicsit úgy is tűnt, hogy rátelepszik a szomorúság. - Apám infarktusban meghalt néhány éve, édesanyám egy csupaszív, fantasztikusan talpraesett és energikus asszony. Nagyon temperamentumos és karakán, és igazándiból vajra lehet kenni!
- Szívesen megismerkednék vele! Szeretem, ha valaki őszinte és határozott. Náluk a családban anyu a szív, és apu a társaság központi figurája. Ha ebédre összegyűlik rendszerint vasárnap a család akkor apu szeret a középpontban lenni, és ilyenkor muszáj hagyni, hogy egyedül csak ő beszéljen. Lyukat képes beszélni az emberbe.
- Akárcsak az én apám!
- Látod máris van egy újabb közös párhuzam, mely közelebb hoz bennünket egymáshoz! Most egy kissé kényesebb kérdést szeretnék feltenni! - félénken közelebb hajolt a férfihoz, és lehalkította a hangját.
- Tessék, parancsolj! - A férfi pontosan tudta, hogy több, mint valószínű, hogy a szexről lehet szó. Ezért igyekezett annyira határozott, és meggyőzőnek mutatnia magát, amennyire ez színészi képességeitől csak telt.
- Azt szeretném kérdezni, hogy hány komoly kapcsolatod volt eddig?! Persze nem kell válaszolnod, ha nem akarod, de tudod mi nők szeretünk tudni bizonyos kényes részleteket. Én megmondhatom kt-három éve eljegyzett egy igaz tősgyökeres ausztrál seggfej, aki üzletember volt, és csak egy újabb trófeát szeretett volna elnyerni, és gyakorlatilag nem szeretett igazán, így azonnal szakítanom kellett vele! - hangja enyhén megreszketett, és pillanatnyilag szomorúvá vált. - Aztán azt mondtam magamnak, hogy sosem fogom megengedni, hogy így maga alá gyűrjön az élet, és láss csodát, még mindig itt vagyok! Most te jössz!
- Hú... ha azt mondom, hogy volt egy komoly kapcsolatom, és a barátnőm kirúgott, mert csak az anyagiak éltették erre mit felelsz?! - kérdezett vissza.
- A szemét kis dilinyós picsa! - bukott ki belőle ellenszenvesen. - Egy ilyen fantasztikus humorú emberrel ekkora szemétséget csinálni! Aztán mi történt?!
- Semmi különös! Az exmenyasszonyom férjhez ment, három gyereket szült, és most valahol vidéken élvezi a gondtalanságot.
- Micsoda egy rohadék emberek vannak! Biztos nagyon megviselt? - megszorította a szőrös kezeit, hogy ezzel is éreztesse a férfi nincs egyedül a világban.
- Tudod... évekig nem tértem magamhoz! Folyamatosan az kattogott a fejemben, hogy én voltam, aki mindent elrontott, vagy a puszta anyagiasság ténylegesen ennyire megfertőzte a kapcsolatunkat.
- Erre nehéz bármit is felelni! Annyi azonban bizonyos, hogy sajnos ha valami nem stimmel az életben, akkor annak előbb-utóbb nyoma marad. Szerintem az a fontos, hogy most találkoztunk végre és mindent új alapokról kezdhetünk el! - próbálta biztatni, bátorítani az összetört szívű férfit.
- Igen... igazad lehet... - jegyezte meg halkan, morfondírozva.
- Na látod! Én mondom neked drágám, hogy fel a fejjel, és csakis előre szabad nézni! Egyébként mit szólsz azokhoz a kecses rózsaszínben pompázó flamingókhoz ott ni? - mutatott közvetlenül mellettük lévő kisebb tavacskában fürdőző madarakra, amik hercegnők módjára illegették magukat.
- Bámulatosan fenségesek, és szemmel láthatóan egyáltalán nem félnek se az embertől, se a gépektől! -jegyezte meg.
- Szerintem volt rá bőven alkalmuk, hogy hozzászokjanak.
A földút végén nemsokára kirajzolódott egy valódi hamisítatlan ranch képe. Deszkakerítéssel, ami mögött egyszerre lovak, és tehenek legelésztek, és néhány háztájú csirke is. Volt egy igazi fából készültcsaládi ház is közvetlenül a kis bekötőút után, amire a jeep rákanyarodott. A férfi valósággal alig hitt a szemének, és ezt Matilda is észrevette.
- Látom valósággal le vagy nyűgözve! - állapította meg. A te országodban nem szoktam tanyán élni?
- De csak náluk sajnos nincsenek ennyire jól, és gördülékenyen megszervezve a dolgok. - mondta.
- Ó, vagy úgy! Akkor nézzük meg, hogy anyu készen van-e a kajával. Szereted a sült húst, és a krumplipürét? - fogott meg egy közepesméretű csomagot a jeep csomagtartójából.
- Nagyon is! Persze, ha tudom, hogy miből készült az a bizonyos hús! - nézett Matildára kissé bizalmatlan gyanakvással, mert sok történetet hallott az ausztrálok vendégszeretetével kapcsolatosan.
Éppen egy kisebbfajta zajongó, jó hangulatú étkezés kellős közepébe toppantak be mindenki legnagyobb megdöbbenésére.
- Hát titeket, mg merről fújt ide a szél?! - kérdezte egy szemüveges, idősebb ember aki az asztalfőn ült, míg sorrendben mellette három felnőtt, mackós férfi is helyett foglalt. Mint később kiderült Matilda bátyai.
- Hát szervusz kicsi lányom! Hogy utaztál?! - jött ki egy hatalmas csokitorta társaságában a gondoskodó, gömbölyded, csupaszív anyuka és össze-vissza csókolgatta egyszer felnőtt lányát, amit az kissé zokon is vett, lévén vendéggel érkezett.
- Szia anyu! Sziasztok! Szeretnék nektek bemutatni valakit! - valósággal úgy kellett előráncigálnia a jócskán megilletődött férfit, aki mindig is feszengett, és sosem találta a helyét egy teljesen vadidegen társaságban.
- Ő itt David és egy nagyon aprócska országból jött Közel-Kelet Európából, ha jól mondom? - nézett végig a verejtékben tocsogó férfin megerősítést várva, miközben egymás kezeit szorongatták, akár a kamaszok.
- Nocsak a mi hugicánk bepasizott! Üdv néked haver! - emelte fel sörét - mint később kiderült -, az idősebbik tagbaszakadt, szakállas báty, míg a többiek azonnal követték példáját.
- Foglaljon nyugodtan helyet közöttünk David és kérem érezze otthon magát! - ültette le az egyik székre szinte azonnal azasszonyság, és máris tányért és evőeszközöket pakolt elé, lévén mégiscsak étkeznek.
- Aztán mivel is foglalkozik egész pontosan David?! - kérdezte most a gyanakvó családfő, akinek szokása volt, hogy azonnal méregetni kezdte maga körül az embereket kivétel nélkül.
- Ö... hát tanár voltam, most jelenleg homeworker vagyok... - válaszolta halkan.
- Nocsak! Tudja az én gyönyörűséges kislánykám már jegyben járt egy nagyon befolyásos, helybéli üzletemberrel, aztán hirtelen egyik napról a másikra úgy döntött, hogy felbontja az eljegyzést! Ki hallott már ilyet?!
- Apukám! Te is tudod, hogy Chris egy seggfej volt, amellett a legjobb barátnőmmel csalt folyamatosan! Minden épeszű nő ezt tette volna! - kérte ki magának harciasan, temperamentumosan.
- Nézzétek csak fiúk! A mi hugicánk nagyon szerelmes és milyen a szexuális életetek? - kuncogott az orra alatt egy másik fiúttestvér.
- Semmi közötök a magánéletemhez! Ez szigorúan csakis rám tartozik! - förmedt rájuk kicsit bosszúsan, mert ki nem állhatta ha máris pletykálnak a háta mögött.
Egyszerre kezdtek enni, és Matilda valósággal úgy kényeztette, tutujgatta imádott barátját, mintha egy felbecsülhetetlen kincset hozott volna haza, miközben szerelmes pillantásokat váltott vele. Annyi adag krumplipürét és ínycsiklandó steak-húsokat tett a tányérjára, mintha a férfi már legalább is évtizedek óta alig evett volna valamit, és szinte élvezettel figyelte, ahol David élvezettel falatozik.
Amikor az étkezés véget ért a legtöbb családtag már ment is a maga dolgára. Matilda bátyjai mindannyian jócskán kezet ráztak a férfival; volt aki szabályosan hátba is veregette, és csak annyit mondott neki bizalmasan: ,,Mindent bele az ágyban!"
A családfő rágyújtott kedvenc dohánymárkájára, majd úgy döntött a hűsítő árnyékokat vető, nagyméretű fák alatt kicsit kiül gondolkodni. Az feleség is visszavonult a konyhába, hogy a szerelmesek végre valahára kettesben lehessenek.
- Na mit szólsz édes a kis családomhoz? - kérdezte mohó kíváncsisággal Matilda.
- Hát... jó nagy család... sajnos én csak egyke vagyok... - jegyezte mg, mintha z szégyellnivaló volna.
- Tudod drágám, de most már itt vagyok veled! - simogatta meg verejtékben úszó arcát.
- Köszönöm... ez tényleg nagyon jól esik...
Szavak nélkül is élvezték egymás társaságát. Koraeste aztán, amikor a nap már bukni készült a horizont felett, és kellemesebbé vált az idő is Matilda megmutatta a ranch összes látnivalóját, miközben egymást átölelve sétáltak.

AZ ISMERETLENSÉG LÁTSZATA

Barátocskám!
Elég bolond-balek vagy annyit mondhatok!
Ilyen értelmetlen,
nemes írástudók felelősségét választani,
ennyire szerény éhbéres kínhalállal karöltve.
Röhögnek, vagy hátad mögött
szavak pellengére állítanak téged.

Mostan rajtad volna a Sors,
hogy megmentsd magadat;
szitok-gúnyok,
cinikus flegma-szavak méltatlan,
megalázó stigma-bélyegeitől.
Amit jókedvűkben már így is rádköpdöstek
tonnaszám a férgesnyelvűek,
galád álpróféták.

Meg kellene végre rendesebben
próbálnod végleg alászállni
Poklok gyehennás bugyraiba
s nem csupán ítéletnapig
fenyegetőzni méltatlan öngyilkos,
baljóslatú gondolataiddal.
Vagy tán elfogyott már
minden pipogya akaraterőd,
töredékes varázshatalmad?!

Mit pörlekedett, prédikált akkor
hasztalan ítélkezésre hajlamos szád
hogy egyszer majd
az ismeretlen Anonymus-alkotókkal
is lehet saját műhely-fóruma.
Csupán egy újabb hihető,
gyermeteg mese,
sugalmazott kitaláció
a szándékosan megszépített valóságról. 

Oh, agymosott, arrogáns népség,
kiket könnyedén megvezetett
ötperces hírnév s az olcsón elnyerhető,
országos ismeretség:
,,Aggatyán sugar daddyre szándékosan
lesből vadászó kanca-céda had.
Ki még nem olyan rég szája tátva
hallgatott a sikeresség
csupán egy újabb felfutatott
ugródeszka lehetett

– most luxuséletmódban,
kacsalábakon forgandó kastélyokban böfög,
zabál, fürdőzik, fokhagyma, felpumpált melleit, farát,
ajakos halú, csicsergő száját mutogatja
– s te bármit is szövegelnél össze,
vagy löknéd a süket dumát
a költészet jobbító szándékairól
fütyülnének rád s rögvest
mehetnél Kukutyinba zabot hegyezni.

Hobbi irodalompártolókat,
ál-mecénásokat hiába is hívnál
nem fognak segíteni.
- Szánalmas poéta-pojáca vagy
lapítva megjátszott önsajnáló
mártír Canossa-járásodat
s várod sültgalambod.
Falra hányt borsó marad
hitvallásod a bölcs-beszéded.
Kívánd inkább az ismeretlenség látszatát!

TÚL A CSILLOGÓ RÓZSASZÍN LUXUSÉLETEN

A középkorú férfi váratlanul koldusszegényen találta magát. Nem lehet ezen csodálkozni, elvégre ha valaki rosszul fekteti be a pénzét, illetve olyan brókereket, pénzügyi szakembereket bíz meg, akik – bár kétségtelen -, hogy minden eszközzel úgy próbálkoznak, hogy elhitessék az emberrel, hogy az ő segítségükkel busás haszon, és gyümölcsöző üzleti kapcsolatok jutalma lesz az együttműködés sajnos előbb-utóbb gyorsan kiderül, hogy a legtöbb embert, aki egy bizonyos pozícióban van, csakis a hatalom élteti, és persze minden, ami ezzel összefüggésbe hozható.
- Hát kedves Kovács úr... van itt egy kis probléma... - közölte a bróker, amikor a másik üzletember befáradt hozzá a hatalmas méretekkel rendelkező, térpanorámás irodaépületébe a belvárosba.
- Ezt őszinte sajnálattal hallom! Hogyan tudnánk rajta változtatni?! - érdeklődött szinte megkérdezés nélkül azonnal, ahelyett, hogy kitört volna rajta az átalános pánikközeli hangulat, mely a legtöbb ,,átlag embert” jellemezte volna.
- Nos hát... igen... kérem foglaljon helyet és megmutatom, hogy az aktuális tőzsde piaci mozgások miként alakultak az elmúlt negyed évben. - máris kinyitott egy laptopot és úgy fordította a képernyőt, hogy a másik ember felvéve szemüvegét precíz-pontos képet kaphasson a kialakult helyzetről.
- Nos kérem Kovács Úr! Amin látja ezeket a grafikonokat, és ezeket a színes vonalakat erősen meredek zuhanásba kezdtek az anyagi forrásai, és sajnos attól tartok, hogy... minden befektetése és tőkehozama azonnal lesüllyedt... - közölte a bróker az egyértelmű, cáfolhatatlan híreket.
- Az meg hogy a büdös Istenbe lehet, hallja-e?! - úgy tűnt a férfi most már ténylegesen kezd kijönni a béketűrésből, ami viszont egyáltalán nem volt szokása.
- Higgye el Kovács Úr teljes mértékben megértem aggodalmát, és őszintén sajnálom a történteket, de a sajnos a szabadpiac törvényei ilyenek, és ha az adott marketing, és gazdasági mutatókat nézzük az elkövetkező pár hónapban, akkor a számok, hozadékok nm hazudnak! Ha hasznot, és profitot szeretne akkor jócskán a zsebébe kell nyúlnia! - volt valami kistílű, már-már jócskán ellenszenves vonás ebben a fiatal brókerben, aki azt hitte csak mert megjátssza a nagymenőt, már egyúttal övé lehet a világ is.
- Javítson ki kedves Uram, márha tévednék! Ez azt jeleni, hogy mivel én magát bíztam be a pénzügyeim, és egyéb dolgaim intézésével azt akarja mondani, hogy szegény vagyok?! - nézett vele szúrós, villogó halszemeivel farkasszemet, hogy a fiatalabb férfiben valósággal megállt az ütőér.
- Nos... hát... gyakorlatilag... amint látja... - megpróbálta eredménytelenül megköszörülni a torkát, hátha ezzel némileg kisebbfajta időt nyer, de aztán hamar rájött, hogy ennyivel korántsem fogja megúszni a dolgot.
- Azt tanácsolom kedves uram, hogy ezt a kis incidenst hozza azonnal rendbe, mert ha továbbra is jövedelmező, üzleti partnerséget szeretne fenntartani, akkor annak ára van! - a középkorú üzletember ebben a feszült pillanatban úgy beszélt, mint aki tökéletesen megvan róla győződve, hogy egyedül csakis neki lehet igaza, és egyedüli joga, hogy parancsokat, és utasításokat osztogasson.
- Nézze kedves Kovács Úr! Tökéletesen megértem, hogy a mostani helyzetben ez nagy érvágás volt, és nem tudja, hogy mit tegyen, de... lássa be, hogy az én eszközeim is végesek... - próbálkozott a meggyőzéssel, bár nagyon is tudta, hogy ilyen befolyásos, nagy formátumú emberekkel szemben szinte semmire se megy.
- Hogy mondta?! Azt tanácsolom magának, hogy nagyon válogassa meg a szavait, ha velem beszél! - igyekezett tüdejéből kifújni a levegőt. - Nos! Akkor mit tudna ajánlani még számomra?! - mintha igyekezett volna témát váltani.
- Ö... hát... most így hirtelen... nem jut eszembe semmi... - vallotta be tanácstalanul. - Arra szeretném kérni Önt, hogy gondolja át, amit elmagyaráztam! A számok sosem hazudnak ezt elhiheti!
- Én pedig csak szólok, hogy rengeteg kiterjedt üzleti kapcsolatom van, tehát ha még szeretné megtartani a hitvány kis állását, akkor gyorsan rendbe hozza ezt a kis pénzügyi malőrt. - azzal felállt, valósággal majdnem feldöntve a kényelmesnek tűnő fotelt, amibe helyet foglalt, és úgy sétált ki az irodából, akár egy király, vagy uralkodó. A jócskán megszeppent bróker csak úgy nézett utána, mintha most találkoztak volna először.
Az irodaház előtt a középkorú üzletember rágyújtott kedvenc szivarmárkájára, majd gondolt egyet és mobilján felhívta elkényeztetett kislányát, aki valószínűleg azt sem tudja, hogy szegény apjával mi is történt, és most kedvére vásárolgat, és a csacsogó liba barátnőivel találkozik valahol a belvárosban.
- Szervusz kislányom! Merre vagy? - kérdezte a telefonba.
- Szia apucikám! Hogy vagy? Sikeres üzletet kötöttél? - kérdezett csicsergő, kiscicahangon vissza felnőtt, húszas éveiben járó lánya.
- Hát ami azt illeti... ismerhetsz... - nem merte bevallani az igazat. Amióta a felesége meghalt igyekezett egyetlen lányával elhitetni, hogy nem lesz semmi baj, és neki a kötelessége és feladata, hogy megvédje minden gondtól, és bajtól. Kicsit talán túlzásba is vitte az elkényeztetést, de hát ezért igazán nem lehetett hibáztatni.
- Képzeld apuci! Vettem magamnak egy isteni Dolce Gabana eredeti kasmír kabátot, és egy új körömcipőt. Neked pedig egy gyönyörű, antik Tiffany-lámpát, ami szerintem remekül fog passzolni a dolgozószobádba. - csacsogta.
- Kicsim! Beszélnünk kellene! - váltott komoly hangra. - Kérlek, amint tudsz gyere haza!
- Megijesztesz apucikám! Csak nem történt valami baj?! - megijedt, mert apja eddig még nem beszélt ennyire szomorúan, és ugyanakkor kellő komolysággal.
- Semmi gond kicsim! Te csak gyere haza szépen, amint tudsz! Addig is legyen szép napod! - búcsúzott tőle, majd kinyomta mobilját.
Az elkényeztet, újgazdag életmódhoz hozzászoktatott, parti királylány el sem tudta képzelni, hogy vajon milyen furcsa, különös dolog történhetett imádott apjával, hogy ennyire szomorú lett. Ezért teljesen természetes, ha borzasztóan aggódni kezdett, és miközben legújabb divatmárka ruhakollekció, és persze méregdrága, puccos kiegészítői között válogatott kedvére azonnal legjobb barátnőjéhez fordult segítségért:
- Képzeld csak apuci fölhívott, és olyan... szomorú volt a hangja...
- Biztosan csak elfoglalt drágám, mint a legtöbb apuka, aki állandóan dolgozik, hogy a családnak mindene meglegyen.
- Igen, de ez most valami miatt más volt. Én is megéreztem, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel a helyzettel, és ez bosszantó, mert megfájdul tőle az ember feje. Ki kell derítenem, hogy mi lehet a baj! Bocsáss meg drága barinőm, de a mostani ebédet el kell halasztanunk. Ugye nem baj?! Megígérem, hogy amint lehet kárpótolni foglal.
- Semmi probléma! Remélem apukáddal minden rendben lesz. Akkor majd talizunk, ha jó lesz az időpont!
Megölelték egymást és sietve elbúcsúztak, miközben az üzletember királylányként nevelt felnőtt lánya beszállt egy méregdrága autóba és csikorgó kerekkkel, néhány kisebb közlekedési szabályt megsértve máris egyenesen hazafelé vette az irányt, hogy kiderítse mibe keveredhetett vajon imádott apja.
Amikor alig negyvenöt perces út után végre hazaért költöztetők egész kisebb serege fogadta. Az értékes kortárs és XX. - századi festészeti ritkaságokat – melyek egykoron -, a nappali belterét díszítették mostan dobozokba hevertek, és egyik-másik melós jellegű, szürke formaoverállt viselő, megtermett, mackós ember úgy hajigálta, meg dobálta az értékes, felbecsülhetetlen, antik ritkaságokat is, mintha csupán csak a szemetet kellene elvitetnie.
- Elnézésüket kérem tisztelt Uraim, de szabadjon megkérdeznem, hogy mi folyik itt?! - emelte fel csicsergő, vékony hangját az újgazdag, elkényeztetett nő, amitől kicsit nevetségesen hatott. A legtöbb munkás ember ügye se vetett rá, hiszen a saját dolgukkal voltak elfoglalva. Ennek a háznak legkésőbb kora estére teljesen, és tökéletesen ki kell ürülnie, hiszen a legújabb módosabb, tehetősebb vevők máris lecsaptak rá, és a saját holmijukkal szeretnék vélhetően majd berendezni.
- Valaki válaszolna a feltett kérdésemre kedves Uraim?! - csípőre tette a kezét, amitől olyan kis harcias kiscica jelleget öltött egész megjelenése. A tűsarkú, tipegő cipője most kényelmetlenül szorítani kezdte lábfejét ezért valósággal lerúgta magáról.
- Mit parancsol drága nagysád?! - kérdezte a költöztetők főnöke, aki egy iratrendező mappát szorongatott a két kezei között, és szemmel láthatóan kevésbé volt elfoglalva, mint munkatársai, akik kezei közt valósággal égett a munka.
- Jó napot kedves uram! - nyújtotta ki kacsóját, mire a munkás ember kissé piszkos kezével megfogta és férfiasan kezet ráztak. - Én volnék a ház úrnője, míg az apukám a ház ura! Érdeklődnék, hogy mit művelnek maguk, és hova viszik a holmikat?! - támadó lett a hozzáállása, amitől azt remélte, hogy végre valaki komolyan veszi.
- Hát... kedves kisasszonyka... őszintén sajnálom, de... ezek a vagyontárgyak, és értékes ingóságok attól tartok sajnos már nem az Önöké, ahogy ez a szépséges ház sem az... - alig tudott beszélni, látván, hogy az újgazdag királylánynak valósággal menten elakadt a lélegzete.
- Ö... mit beszél itt össze-vissza kérem...? Micsoda egy rettenetes, felháborító helyzet! Tudja, hogy ki az én apám?! Egy rendkívül befolyásos üzletember, méghozzá szerteágazó, kiváló referenciákkal, és kapcsolatokkal. - kezdett magyarázni, hátha ettől majd megjön – legalábbis -, a főnöknek az esze, ám nagyon úgy tűnt, hogy a melósok főnöke a legkevésbé sem rendült meg a hír hallatán.
- Akkor kedves kisasszonyka bizonyára nem lesz probléma az apjának egy másik luxusingatlant vásárolnia, és ennyire szépen berendeznie mint ezt. Ha megbocsát nekem, sajnos még rengeteg dolgunk volna! - azzal máris hátra szólt két markos gorilla-testű legénynek: - Jól van, gyerekek! Ragadjátok meg azt a zongorát és el vele!
- Jaj, kérem ne... a gyönyörű zongorám... azon játszottam kislánykorom óta... több versenyt is nyertem... - a nő úgy érezte valósággal menten
összeroskad azonnal a váratlan, és kétségbeejtő hírek hallatán.
,,Tehát, akkor igaz volna, hogy apja minden vagyonát és egyéb dolgait valami titokzatos okból azonnal elvesztette?! Talán a tőzsde, vagy a részvények értéke veszett oda?!” - próbált magában találgatni, ám akárhogy is törte a fejecskéjét továbbra sem jutott közelebb a megoldáshoz.
Aztán később pontban ebédidőben beállított váratlanul az üzletember apuka is. Zaklatott, és roppant ideges, feszült volt. Látszott rajta, hogy rá vár az egyedüli feladat, hogy megmagyarázza egyetlen lányának, hogy teljesen tönkretette őket a hibás befektetések. Minden elúszott.
- Szervusz drága kincsem! Hogy telt a napod? Hogy érzed magad?! - lépett oda lányához, és homlokon puszilta gyöngéden.
- Jaj, apucikám! Ezek az ismeretlen emberek mindenünket elvitték, még a gyönyörű zongorámat, és anyuci Tiffany-lámpáit is. A festményeket és mindent. - panaszolta el kislányos sértődöttséggel, és pár könnycseppet is sikerült ejtenie.
- Jól tudom drága Angyalom! Próbálj kicsit megnyugodni! - igyekezett több-kevesebb sikerrel megvigasztalni.
- Apuci, kérlek mesélj el mindent, rendben?! Bajba kerültél igaz?! Kérlek légy hozzám őszinte! - kérlelte az apját, úgy érezte most ő az egyetlen, akire biztonsággal még támaszkodhat ebben a zaklatottá lett életben.
- Nyugodj meg kisvirágom! Megígérem neked, hogy pár nap alatt minden visszaáll a rendes kerékvágásba! Sajnos attól tartok, hogy az ilyesmi... tudod... előfordul...
- De hát szegények lettünk, vagy nem... - megint pityeregni kezdett. Ebben a percben véglegesen sebezhető, szomorú, és rendkívül összetörtnek látszott. Utoljára akkor volt ilyen, amikor hat évesen meghalt az anyja.
- Jól van drágám! Nincsen semmi baj! Inkább együnk valamit! Biztosan egész álló nap csak salátaleveleket majszoltál! Egy kiadós, tartalmas leves jót fog tenni! - apja már épp készült hívni saját különbjáratú szakácsukat, hogy készítsen kettejük számára valami egyszerű, könnyed ételt, amikor eszébe jutott, hogy ketten vannak csupán az egész házban, melyet nemsokára el kell örökre hagyniuk.
- De hát apucikám! Valamit rosszul csináltál, hogy ennyire... elveszettük mindenünket...?! - alig akarta elhinni a felnőtt nő.
- Tudod kicsit... hogy is fogalmazzak... a tőzsde és a befektetés rendkívül összetett és bonyolult dolog. Egyszer fent van az ember és a csúcsokat ostromolja, később már a porba hullik, mert a nagyobb cápák megeszik őt. Hát engem most megettek a nagyobb halak! De nem szabad elkeseredni! Sajnos ilyen a piac törvénye! Tudod mit! Holnap szépen bepakoljuk a maradék holminkat és elmegyünk valahová. Valami szép helyre!
- De hát apucikám! Nem most mondtad, hogy egy vasad sincs? - nézett rá kérdő, éretlen tekintettel.
- Drága kicsikém! Így igaz, de azért nm vagyok annyira elveszett ember. Vannak kapcsolataim, és persze tartalékaim is, úgyhogy ideiglenesen most ezeket kell bevetnem, már ha egyáltalán élni, és boldogulni szeretnénk. - Én miben segíthetnék neked apucikám? - kezdte idegességében tördelni apró, kis kacsóit.
- Igaz is! Mennyibe is kerültek eddig összesen a márkás ruhakollekcióid és a méregdrága cipőid, édesem? - nézett rá kérdő tekintettel.
- Hú! Sajnos fogalmam sincs, de igyekeztem megőrizni minden számlát egy kis dobozkában, ha ez valamit is segít!
- Az nagyszerű volna! Kérlek hozd csak ide azt a doboz!
- Azonnal! Remélem a szobámat úgy hagyták a költöztetők? - gyorsan befutott tágas, és nagyon kényelmes extra méretekkel rendelkező szobájába, ahonnét jóformán minden mozdítható bútor, és tárgy eltűnt, már csupán a falak, és a lakkozott mahagóni stílusú parketta maradt. Még a habkönnyűágyat, és a piperasztalt is elvitték, és az összes ruhás és cipősszekrényt. Szomorúan kullogott vissza apjához.
- Annyira sajnálom apuci! A dobozt is elvitték! - tárta szét mindkét kezét.
- Semmi baj kicsim! - vakarta meg verejtékezésre hajlamos kobakját a dörzsölt üzletember. - Akkor viszont néhány kemény döntést sajnos meg kell hoznunk! Néhány ruhádat, és cipődet, és az összes kiegészítőt el kell adnunk.
- Ha nagyon muszáj... én megértem... - felelte alig hallhatóan.
- Megígérem neked drága hercegnőm, hogy amint ismét egyenesbe jövünk pénzügyi szempontból annyi mindent vásárolhatsz, amit csak szeretnél, de most sajnos kénytelen vagyok kimondani: Bajban vagyunk!
- ...És ha esetleg megpróbálnék kölcsönkérni az egyik barátnőmtől. Az ő apjuk is jómódú?! - jött egy elképzelés a fejéből.
- Arról szó sem lehet édesem! Még jól is néznénk ki, ha néhány volt üzleti befektetőm megsejtené, hogy anyagilag nem állok éppen a helyzet magaslatán, a végén még soha ebben az életben nem kötnének velem üzletet! Majd kitalálok valamit te csak ne aggódj értem! Most pedig ennünk kellene valamit nem igaz?! Elvégre korgó gyomorral mégsem lehet gondolkodni, sem pedig dolgozni! - megfogta mobilját; bepötyögött pár darab számot, majd a vonal túlsó végén lévő illetővel közölte, hogy hozzon valami ennivalót.
Nem is kellett sokat várni alig tíz percen belül már jött is egy nyurga futárlegény, és kettőt csöngetett villájuk ajtaján. Az üzletember ment ajtót nyitni személyesen, és közölte a futár sráccal, hogy megbeszélte a főnökével, hogy ,,törzsvásárlóként” ez az ételrendelés kivételesen ingyenes lesz. A srác csak hümmögött valamit, majd beletörődve hogy most nem kap borravalót elment.
Másnap az üzletember bepakolta autójába az összes lánya által viselt méregdrága, és legutolsó divat szerinti ruhakollekciót, melyeknek együttes értéke így is több milliót tett ki, már ha nem számoljuk, hogy egy kollekcióért elkértek a divattervezők akár még háromszázötvenezer forintot is. A felnőtt nagyvilági nő természetesen nagyon szomorú, és kedveltlen lett, hogy apja ennyire szigorú döntéseket hozott, ám hamar belátta a helyzetet, hogyha továbbra is hasonló színvonalon szeretne élni jobb lesz, ha megpróbál valamicskét alkalmazkodni.
Mivel apja mindenre gondolt, így az ő nevével is létrehozott egy saját privát folyószámlát, amin tekintélyes összeg halmozódott fel a hosszú évek során, így a felnőtt nő rendelkezhetett vele, de azért igyekezett betartani apja aggódó tanácsait, miszerint: ezentúl többet feleslegesen ne költekezzen, és ne költse haszontalanságokra a kemény munkával megkeresett, majd összekuporgatott pénzt.
A felnőtt nő bement egy autókereskedésbe, ahol úgy fogadták, akár egy földre szállt királynőt, és azonnal rendelkezésére állt egy öltönybe bújtatott, ficsúr, akinek az volt a feladata, hogy a kereskedés számára minél jutányosabb, minél előnyösebb szerződéseket zsebelhessen be. A felnőtt nő határozott talpraesettséggel adta el luxus kategóriás Mercédeszét, és a kapott pénzt igyekezett apjának odaadni, hogy ő újra befektethesse, és megforgathassa a megfelelő pénzügyi vonalakon. Alig pár hónappal később azt lehet mondani, hogy ismételten szépen rendbe jöttek anyagilag. Vettek egy csöppet sem hivalkodó, családias jeleggű házat, szép kerttel, ez külön a felnőtt nő kérése volt, továbbá az üzletember lánya elhatározta, hogy valamit kezdeni fog az életével, és megpróbálja kideríteni, hogy vajon ilyen munkákban lehetne érvényesülnie.
Így történhetett, hogy a felnőtt nő átértékelte eddigi újgazdagok által halálosan egyhangú, és végtelenül semmitmondó életét, és ezentúl még a felszínes barátait is igyekezett kategorizálni, és megválogatni, mert felismerte, hogy szám számmal akadtak közöttük, akik csupán anyagi jóléte miatt barátkoztak össze vele.

BOHÓC-MOSOLY MÖGÖTT

A férfi fehér alapozófestéket kent fel pufók arcára, majd azt a jellegzetesen cseresznyepiros színt, mellyel olyan jellegzetes vigyor-mosolyt sikeredett minden esetben varázsolnia magára. Aztán jöhetett a csiricsáré, tarka ruha, később pedig a legalább három számmal nagyobb, csónakjellegű cipő, melynek a vége kunkori farokformájú volt.
A legtöbb ember – bár nyíltan, és egyértelműen nem mondta ki -, de valósággal rettegett a bohócoktól. Volt bennük valami különös, különleges, maguktól értetődő szomorúság, melyre a legtöbb ember roppant érzékenyen reagált, bármennyire is igyekezett azt minden személyi tulajdonságával leplezni.
A legelső találkozása a befutott, és sikeres, fiatal színésznővel valóságos katasztrófának számított. Úgy viselkedett, akár egy komplett hülye-gyerek, akinek nincs ki a négy kereke. Csupán csak barátokat szeretett vola szerezni. Elvégre – annak idején -, a fél karját is odaadta volna érte, ha bekerülhet az SZFÉ-re.
Nem csoda, ha az adott belvárosi színház egynémely munkatársa alapból azt kezdte pusmogni, hogy ez a különc fickó bizony nem 100-as, és jó lesz vele vigyázni.
A színésznő aznap sugárzó, vidám örömmel lépett be a színház felújított, kissé posztmodernitást leutánzó épületébe. Szokásához híven üdvözölte a ruhatáros és pénztáros hölgyeket, és a személyzet azon tagjait, akikkel kellő rendszerességgel találkozott, majd közvetlenül egy elrejtett kis ajtón, melyből csigalépcső vezetett fel egészen az öltözőkig titkosan tette meg már eddig is jól bejáratott útvonalait.
Mintha kicsit ő is szeretett volna elrejtőzni szándékosan a kíváncsiskodni vágyó, buzgómócsing emberek elől.
- Szia barinőm! Na? Mi újság? Hallottam, hogy a darab jól sikerült. - húszas éveiben járó, göndör, szőke hajú, csücsöriszájú lány üldögélt az egyik öltözőasztalnál, és éppen a pofikáját sminkelte, mert ehhez – hál 'isten -, mindenki saját maga ragaszkodott, és legalább az adott színházi vezetőség ez ügyben mégsem emelt kifogást.
- Jaj ne is kérdezd! Baszki! Sokszor ténylegesen azt hiszem, hogy a rendezők csupán csak azért vannak, hogy szándékosan ellehetetlenítsék a kreatív műhelyfolyamatokat. - bosszankodott kicsit. - Egyáltalán nem értem, hogy a próbák azért volnának, hogy kipróbáljunk bizonyos dolgokat, aztán, és ha nem működnek, akkor újakat vegyünk számításba. Komolyan mondom utálatos egy helyzet az egész! - hevesen az egyik fal mellé hajította mérgében az egyik alkoholos filctollát, mellyel általánoságban a szövegkönyvekből szokta kiemelni a saját szerepeit, hogy könnyebb legyen a tanulási, rögzítési folyamat.
- Ne is mondd! Én is kaptam nemrég egy nyúlfarknyi kis szöveget az egyik filmben, és a rendező ragaszkodott hozzá, hogy játszak rá jócskán a hülye kis liba karakteremre, holott felhívtam a figyelmét, hogy szerintem ezt a szerepet nem így kellene alakítanom. Erre tudod mit mondott nekem az a kis nyálgép nyikhaj pasi?! Hogyha nem tetszik a meló, akkor akár el is tűnhetek a süllyesztőbe senki se fog észre venni. - tette hozzá. - Egyébként a film egy idióta krimi volt olcsó eszközökkel! Esküszöm az égre, hogy nem értem, hogy mi a fenének kell a magyar filmiparnak állandóan Hollywoodot majmolnia, vagy a többi európai filmből össze-vissza lopkodnia mindenféle szar dolgot, amikor szerintem nagyszerű jeleneteket lehetne csinálni, persze ha végre valahára hagynák érvényesülni az ún. művészi szabadságot.
- Hát drága barátnőm! Attól tartok, hogy arra még legalább várnunk kell legalább bő egy évtizedet! - vonta le a keserű konzekvenciát, majd ő is helyet foglalt saját, kisebb méretű öltözőasztalánál, és hozzá látott a sminkelési folyamatokhoz.
Alig nyolc percen belül már kopogtattak is. A rejtélyes illető nem voltmás, mint a bohócmaskarába öltözött, kipingált férfi, és jellegzetesen, szándékosan három koppantassál igyekezett jelezni, hogy itt van, és megérkezett.
- Figyu, te vársz valakit? - érdeklődött kíváncsiskodva a szőke színésznő.
- Én ugyan nem! Talán a rendező, vagy valamelyik kellékes nincs megelégedve, és azok akarnak valamit! - tárta szét a karját.
- Kinyitom! - ugrott talpra a másik lány, és azonnal az ajtóhoz galoppozott, elnyomva a kilincset. A meglepetés csupán csak most következett. Legalább vagy ötven-hatvan lufis csokrot engedett szabadon most a bohócruhás férfi, melyek lustán, komótos kedvvel máris össze-vissza szálldosni kezdtek a két lány legnagyobb meglepetésére. A szőke színésznő pár lépést azonnal hátrált, hogy helyet adjon a különös férfinak.
- Üdvözletem drága hölgyeim! Én vagyok a bohócok egyik doktora és úgy értesítettek, hogy valakinek itt most roppant rossz kedve van! Azért jöttem, hogy egy kicsit felvidítsam az illetőt! Persze csak, ha ő is megengedi? - kérdezte, majd egy biciklidudát varázsolt elő valamelyik színesmintás zsebéből, és párszor megnyomkodta, akárcsak zenélő piros orrát.
- Jaj, de aranyos! Nagyon jópofa! - csapta össze maga előtt mind a két tenyerét a szőkeség. - Látod drága barátnőm, a vezetőség – úgy látszik -, mégiscsak igyekszik komolyan venni emberi igényeinket.
- Hát látod az már igaz! Bár megmondom őszintén egy kis fizetésemelésnek, vagy egy két hetes nyaralásnak most sokkal jobban örülnék! - válaszolta a másik színésznő olyan mélyről jövő szomorúsággal, és kissé barátságtalan kedvetlenséggel, hogy a bohócos férfi szinte azonnal rájöhetett, hogy a kis helyiségben ki az, akinek a lehető legrosszabb kedve van. Közelebb lépett óvatosan a kedvetlen színésznőhöz, és előhúzott egy javarészt műanyagból, és papírmaséból készített virágcsokrot.
Letérdelt teátrálisan a megilletődött nő elé, majd lehajolt, meghajtotta magát:
- Virágot a gyönyörű virágszálnak. - mosolyra húzódó szájjal máris átnyújtotta a megilletődött színésznőnek a tetszetős kis csokrot. Igen ám, viszont arról már kevésbé szólt, hogy a virágcsokorban volt egy kisebbfajta szemmel alig látható csövecske, melyből enyhe vízpermetet lehetett fecskendezni a megtréfált illetőre, anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna bármi. A bohóc férfi most megnyomta párszor a titkos gombot a nagyméretű gatyája zsebében, mire a vízpermet megöntözte a most megint kissé bosszússá váló színésznőt.
- A francba már megint! Mire volt ez jó jóember?! Látja maga mit csinált?! Tönkretette a készülő sminkemet! Nemsokára megint próbálnom kell! Így nem állhatok színpadra! - mérgeskedett, panaszkodott, és nagyon úgy tűnt, hogy egyetlen embert tesz a rossznapjáért felelőssé: magát a különös bohócot.
- Jaj, barátnőm! Miket beszélsz te itt?! Ez a kedves ember bizonyára azért jött, hogy örömet szerezzen nekünk, és akkor mit kell, hogy tapasztaljon?! Hogy te legszívesebben azonnal megfojtanád egy kanálnyi vízben! Micsoda dolog ez?! Elvégre vérprofi előadóművészek vagyunk, akárcsak ez a kedves ember! Hát akkor viselkedjünk is úgy! - A szőke színésznő szavaiban lehetett valami kimondatlan, felszín alatti bölcsesség, mert a másik művésznő azonnal megenyhülni látszott, és kicsit barátságosabban, megértőbben kezdett viselkedni az illető bohóccal.
- Bocsásson meg, kérem ne haragudjon, csak tudja... mostanában kicsit összejöttek nálam a dolgok, és mindannyinkon nagy a nyomás... de nagyra értékelem, hogy megpróbált jobb kedvre deríteni! Őszintén hálás vagyok érte! - visszafordult asztalához és újból igyekezett rendbe hozni sminkjét.
- Szerintem fantasztikusan improvizatív előadás volt! Gratulálok! Ha más nincs akkor most már ténylegesen készülődnünk kell tudja, mert este befogjuk mutatni a darabot, és mindennek precízen gördülékenyen kell mennie. - magyarázta el az egész kacifántos szituációt a szőkeség a bohócos férfiak.
- Hát akkor további sok sikert a kedves drága hölgyeknek, és talán egyszer még újra találkozhatunk... - azzal felállt, és búcsút intett, miközben úgy festet csónakszerű, ormótlanul nagy cipőjében mint aki majdnem azonnal hanyadt esik, mert szándékosan táncolva lépkedett az ajtó felé, majd kinyitotta és kisomfordált rajta.
- Ez aztán a meglepetés! Nem gondolod?! - kérdezte a széke, miközben egy paraván mögött igyekezett jelmezét magára ölteni.
- Szerintem valaki felbérelhette és azt gondolta, hogy jópofa ötlet! Szerintem inkább kissé idegesítő. Láttad hogy erőlködött? Semmi természetesség nem áradt belőle! Viszont szerintem én ismerem ezt a különös fickót! A járása, a mozgása, és az egész alkata emlékeztet valakire, de nem tudom már, hogy hol is találkozhattam vele. - kezdett gondolkodni a történtekkel kapcsolatosan.
- Hát ha te mondod barátnőm! Szerintem csuda jópofa volt, ahogy lespiccelt! Szerintem a magad módján még te is viccesnek találtad, és nem mondd azt, hogy nem.
- Igazad lehet! De most aztán siessünk, mert az idegbeteg rendező megint utálatos lesz, mint mindig és este előadás van! - azzal igyekezet befejezni sminkjét és már készen is állt a következő próbára.
A bohócos férfi azonban cselhez folyamodott. Volt már bőven része kellemetlen, barátságtalan visszautasítások egész özönében, így bement a színház egyik mellékhelységébe és azonnal utcai ruhába öltözött át. Alig tizenöt perc múlva már hétköznapi átlagos külsővel rendelkezett, míg a bohóckaskaráját igyekezett egy sporttáskába elrejteni. Arra gondolt, hogy biztos, ami biztos alapon megvárja a szomorú színésznőt, hátha így hogy immáron átlagos külseje lett előbb-utóbb csak felismeri.
Az adott darab próbafolyamata szerencsére éppen idejében ért véget kicsivel háromnegyed kettő körül délután. Kivétel nélkül az összes színházi munkatárs azt tervezte, hogy bekap pár falatot valahol, és míg a legtöbben valamelyik büfé felé igyekeztek az illető színésznő azt tervezte, hogy hazaugrik és eszik valamilyen főtt ételt, mert jócskán korgott már a gyomra. Miközben okostelefonján igyekezett ellenőrizni, hogy ki kereste, és milyen teendők várnak még rá a nap folyamán csak az utolsó pillanatban nézett fel mobiljából, és vette észre az illető férfit, aki szinte azonnal ismerősnek tűnt neki. Jó volt az arcmemóriája, még ha a nevekre pontosan nem is igen emlékezett.
- Ó, üdvözöm! - köszönt. - Ezt a meglepetést! Hogy kerül ide?! - maga se vette észre, de kellemesen, bizsergetőn elpirult, holott már volt egy barátja, aki csapta neki a szelet.
- Üdvözlöm én is drága művésznő! Hadd mondjam el, hogy bizonyára nehéz, és viszontagságos nap állhat Ön előtt, de szeretném, ha tudná, hogy Ön mindent megtett ami emberileg lehetséges volt, azért, hogy a legmaximálisabb teljesítményt legyen képes nyújtani. - kezdte a mondandóját, mellyel valósággal azonnal megpuhította az illető nő szívét. A színésznő most jócskán megdöbbent, hogy vajon honnét tudhat ez a különös ember arról, hogy rossz napja volt, és hogy nem volt éppen a toppon?!
- Nézze... ez igazán jólesik... én nem is tudom, hogy hirtelen mit is mondhatnék... most mennem kellene... - arra készült, hogy hirtelen, angolosan elsiet emellett a férfi mellett, és vissza se néz, ám valamilyen titokzatos erő mégiscsak arra késztette, hogy visszamenjen, és kedves közvetlenséggel tovább beszélgessen ezzel a férfival.
- Rendben van! Meggyőzött kedves Uram! Mit szólna, ha ennénk valamit az ismeretségünk örömére? Nem tudom, hogy van vele, de nekem kopog a szemem, és szeretek jókat enni! - vallotta be.
- Ezt jó hallani! Ha nem veszi zokon Önnel tartanék egy darabon.
- Ez csak természetes! Tudok egy fantasztikus helyt! Egyszerre kiadós, minőségi, és megfizethető áraik vannak! Rajongásig imádom a pacalt, de vigyáznom kell, mert hamar jólakok tőle, és akkor el is nehezülök! Ön is szereti?!
- Nos, hát... nem igazán... de egy jó KFC-kosárnak nem tudok ellenállni! - most a férfin volt a sor, hogy laza, könnyed humorral fűszerezze meg a mondandóját.
- Látja ez érdekes! Én is majd megőrülök a fűszeres kajákért, de az utóbbi időben egy tisztességes gyrost sem ehettem, amibe van sült krumpli is! Akkor mehetünk?!
- Természetesen! - kinyújtotta a karját, mire a színésznő egy kicsit megilletődött a romantikus gesztus láttán, de azonnal kedvesen belekarolt a férfiba.
- Mondja meg nekem, de őszintén! Ön volt az a furcsa bohóc, aki a próbák közben bejött az öltözőbe?
- Engedtessék meg nekem, hogy kérdésére kérdéssel feleljek! Ha az mondom, hogy igen, én voltam, mert ha emlékszik, akkor nekünk a múltban lett volna dolgunk bőven egymással, és Ön hátat fordított ennek az egész helyzetnek, akkor Ön erre mit mondana? Ellenben, ha azt mondom, hogy még életemben nem láttam olyan bohócot, aki puszta jóindulatból bárkit megpróbált volna jobb kedvre deríteni, akkor ez is olyan elcsépelt válasz. Nem gondolja?!
- Ön nagyon bölcs embernek hiszi magát kedves Uram, de nem tudhatom, hogy mennyire bízhatok meg Önben!
- Ez teljesen érthető! Aki a showbuisness felszínes, posványos világában kénytelen mozogni annak szinte már kötelező rutingyakorlat a mindennapos tartós gyanakvás.
A színésznőnek tetszhetett a férfi frappáns, lényeget megragadó válasza, mert különös, gödröcskés mosollyal továbbra is a férfi karjába karolt, és úgy sétáltak az utcán egyenesen a nő kedvenc büféjéhez, ahol istenin sütöttek, főztek.