BOHÓC-MOSOLY MÖGÖTT

A férfi fehér alapozófestéket kent fel pufók arcára, majd azt a jellegzetesen cseresznyepiros színt, mellyel olyan jellegzetes vigyor-mosolyt sikeredett minden esetben varázsolnia magára. Aztán jöhetett a csiricsáré, tarka ruha, később pedig a legalább három számmal nagyobb, csónakjellegű cipő, melynek a vége kunkori farokformájú volt.
A legtöbb ember – bár nyíltan, és egyértelműen nem mondta ki -, de valósággal rettegett a bohócoktól. Volt bennük valami különös, különleges, maguktól értetődő szomorúság, melyre a legtöbb ember roppant érzékenyen reagált, bármennyire is igyekezett azt minden személyi tulajdonságával leplezni.
A legelső találkozása a befutott, és sikeres, fiatal színésznővel valóságos katasztrófának számított. Úgy viselkedett, akár egy komplett hülye-gyerek, akinek nincs ki a négy kereke. Csupán csak barátokat szeretett vola szerezni. Elvégre – annak idején -, a fél karját is odaadta volna érte, ha bekerülhet az SZFÉ-re.
Nem csoda, ha az adott belvárosi színház egynémely munkatársa alapból azt kezdte pusmogni, hogy ez a különc fickó bizony nem 100-as, és jó lesz vele vigyázni.
A színésznő aznap sugárzó, vidám örömmel lépett be a színház felújított, kissé posztmodernitást leutánzó épületébe. Szokásához híven üdvözölte a ruhatáros és pénztáros hölgyeket, és a személyzet azon tagjait, akikkel kellő rendszerességgel találkozott, majd közvetlenül egy elrejtett kis ajtón, melyből csigalépcső vezetett fel egészen az öltözőkig titkosan tette meg már eddig is jól bejáratott útvonalait.
Mintha kicsit ő is szeretett volna elrejtőzni szándékosan a kíváncsiskodni vágyó, buzgómócsing emberek elől.
- Szia barinőm! Na? Mi újság? Hallottam, hogy a darab jól sikerült. - húszas éveiben járó, göndör, szőke hajú, csücsöriszájú lány üldögélt az egyik öltözőasztalnál, és éppen a pofikáját sminkelte, mert ehhez – hál 'isten -, mindenki saját maga ragaszkodott, és legalább az adott színházi vezetőség ez ügyben mégsem emelt kifogást.
- Jaj ne is kérdezd! Baszki! Sokszor ténylegesen azt hiszem, hogy a rendezők csupán csak azért vannak, hogy szándékosan ellehetetlenítsék a kreatív műhelyfolyamatokat. - bosszankodott kicsit. - Egyáltalán nem értem, hogy a próbák azért volnának, hogy kipróbáljunk bizonyos dolgokat, aztán, és ha nem működnek, akkor újakat vegyünk számításba. Komolyan mondom utálatos egy helyzet az egész! - hevesen az egyik fal mellé hajította mérgében az egyik alkoholos filctollát, mellyel általánoságban a szövegkönyvekből szokta kiemelni a saját szerepeit, hogy könnyebb legyen a tanulási, rögzítési folyamat.
- Ne is mondd! Én is kaptam nemrég egy nyúlfarknyi kis szöveget az egyik filmben, és a rendező ragaszkodott hozzá, hogy játszak rá jócskán a hülye kis liba karakteremre, holott felhívtam a figyelmét, hogy szerintem ezt a szerepet nem így kellene alakítanom. Erre tudod mit mondott nekem az a kis nyálgép nyikhaj pasi?! Hogyha nem tetszik a meló, akkor akár el is tűnhetek a süllyesztőbe senki se fog észre venni. - tette hozzá. - Egyébként a film egy idióta krimi volt olcsó eszközökkel! Esküszöm az égre, hogy nem értem, hogy mi a fenének kell a magyar filmiparnak állandóan Hollywoodot majmolnia, vagy a többi európai filmből össze-vissza lopkodnia mindenféle szar dolgot, amikor szerintem nagyszerű jeleneteket lehetne csinálni, persze ha végre valahára hagynák érvényesülni az ún. művészi szabadságot.
- Hát drága barátnőm! Attól tartok, hogy arra még legalább várnunk kell legalább bő egy évtizedet! - vonta le a keserű konzekvenciát, majd ő is helyet foglalt saját, kisebb méretű öltözőasztalánál, és hozzá látott a sminkelési folyamatokhoz.
Alig nyolc percen belül már kopogtattak is. A rejtélyes illető nem voltmás, mint a bohócmaskarába öltözött, kipingált férfi, és jellegzetesen, szándékosan három koppantassál igyekezett jelezni, hogy itt van, és megérkezett.
- Figyu, te vársz valakit? - érdeklődött kíváncsiskodva a szőke színésznő.
- Én ugyan nem! Talán a rendező, vagy valamelyik kellékes nincs megelégedve, és azok akarnak valamit! - tárta szét a karját.
- Kinyitom! - ugrott talpra a másik lány, és azonnal az ajtóhoz galoppozott, elnyomva a kilincset. A meglepetés csupán csak most következett. Legalább vagy ötven-hatvan lufis csokrot engedett szabadon most a bohócruhás férfi, melyek lustán, komótos kedvvel máris össze-vissza szálldosni kezdtek a két lány legnagyobb meglepetésére. A szőke színésznő pár lépést azonnal hátrált, hogy helyet adjon a különös férfinak.
- Üdvözletem drága hölgyeim! Én vagyok a bohócok egyik doktora és úgy értesítettek, hogy valakinek itt most roppant rossz kedve van! Azért jöttem, hogy egy kicsit felvidítsam az illetőt! Persze csak, ha ő is megengedi? - kérdezte, majd egy biciklidudát varázsolt elő valamelyik színesmintás zsebéből, és párszor megnyomkodta, akárcsak zenélő piros orrát.
- Jaj, de aranyos! Nagyon jópofa! - csapta össze maga előtt mind a két tenyerét a szőkeség. - Látod drága barátnőm, a vezetőség – úgy látszik -, mégiscsak igyekszik komolyan venni emberi igényeinket.
- Hát látod az már igaz! Bár megmondom őszintén egy kis fizetésemelésnek, vagy egy két hetes nyaralásnak most sokkal jobban örülnék! - válaszolta a másik színésznő olyan mélyről jövő szomorúsággal, és kissé barátságtalan kedvetlenséggel, hogy a bohócos férfi szinte azonnal rájöhetett, hogy a kis helyiségben ki az, akinek a lehető legrosszabb kedve van. Közelebb lépett óvatosan a kedvetlen színésznőhöz, és előhúzott egy javarészt műanyagból, és papírmaséból készített virágcsokrot.
Letérdelt teátrálisan a megilletődött nő elé, majd lehajolt, meghajtotta magát:
- Virágot a gyönyörű virágszálnak. - mosolyra húzódó szájjal máris átnyújtotta a megilletődött színésznőnek a tetszetős kis csokrot. Igen ám, viszont arról már kevésbé szólt, hogy a virágcsokorban volt egy kisebbfajta szemmel alig látható csövecske, melyből enyhe vízpermetet lehetett fecskendezni a megtréfált illetőre, anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna bármi. A bohóc férfi most megnyomta párszor a titkos gombot a nagyméretű gatyája zsebében, mire a vízpermet megöntözte a most megint kissé bosszússá váló színésznőt.
- A francba már megint! Mire volt ez jó jóember?! Látja maga mit csinált?! Tönkretette a készülő sminkemet! Nemsokára megint próbálnom kell! Így nem állhatok színpadra! - mérgeskedett, panaszkodott, és nagyon úgy tűnt, hogy egyetlen embert tesz a rossznapjáért felelőssé: magát a különös bohócot.
- Jaj, barátnőm! Miket beszélsz te itt?! Ez a kedves ember bizonyára azért jött, hogy örömet szerezzen nekünk, és akkor mit kell, hogy tapasztaljon?! Hogy te legszívesebben azonnal megfojtanád egy kanálnyi vízben! Micsoda dolog ez?! Elvégre vérprofi előadóművészek vagyunk, akárcsak ez a kedves ember! Hát akkor viselkedjünk is úgy! - A szőke színésznő szavaiban lehetett valami kimondatlan, felszín alatti bölcsesség, mert a másik művésznő azonnal megenyhülni látszott, és kicsit barátságosabban, megértőbben kezdett viselkedni az illető bohóccal.
- Bocsásson meg, kérem ne haragudjon, csak tudja... mostanában kicsit összejöttek nálam a dolgok, és mindannyinkon nagy a nyomás... de nagyra értékelem, hogy megpróbált jobb kedvre deríteni! Őszintén hálás vagyok érte! - visszafordult asztalához és újból igyekezett rendbe hozni sminkjét.
- Szerintem fantasztikusan improvizatív előadás volt! Gratulálok! Ha más nincs akkor most már ténylegesen készülődnünk kell tudja, mert este befogjuk mutatni a darabot, és mindennek precízen gördülékenyen kell mennie. - magyarázta el az egész kacifántos szituációt a szőkeség a bohócos férfiak.
- Hát akkor további sok sikert a kedves drága hölgyeknek, és talán egyszer még újra találkozhatunk... - azzal felállt, és búcsút intett, miközben úgy festet csónakszerű, ormótlanul nagy cipőjében mint aki majdnem azonnal hanyadt esik, mert szándékosan táncolva lépkedett az ajtó felé, majd kinyitotta és kisomfordált rajta.
- Ez aztán a meglepetés! Nem gondolod?! - kérdezte a széke, miközben egy paraván mögött igyekezett jelmezét magára ölteni.
- Szerintem valaki felbérelhette és azt gondolta, hogy jópofa ötlet! Szerintem inkább kissé idegesítő. Láttad hogy erőlködött? Semmi természetesség nem áradt belőle! Viszont szerintem én ismerem ezt a különös fickót! A járása, a mozgása, és az egész alkata emlékeztet valakire, de nem tudom már, hogy hol is találkozhattam vele. - kezdett gondolkodni a történtekkel kapcsolatosan.
- Hát ha te mondod barátnőm! Szerintem csuda jópofa volt, ahogy lespiccelt! Szerintem a magad módján még te is viccesnek találtad, és nem mondd azt, hogy nem.
- Igazad lehet! De most aztán siessünk, mert az idegbeteg rendező megint utálatos lesz, mint mindig és este előadás van! - azzal igyekezet befejezni sminkjét és már készen is állt a következő próbára.
A bohócos férfi azonban cselhez folyamodott. Volt már bőven része kellemetlen, barátságtalan visszautasítások egész özönében, így bement a színház egyik mellékhelységébe és azonnal utcai ruhába öltözött át. Alig tizenöt perc múlva már hétköznapi átlagos külsővel rendelkezett, míg a bohóckaskaráját igyekezett egy sporttáskába elrejteni. Arra gondolt, hogy biztos, ami biztos alapon megvárja a szomorú színésznőt, hátha így hogy immáron átlagos külseje lett előbb-utóbb csak felismeri.
Az adott darab próbafolyamata szerencsére éppen idejében ért véget kicsivel háromnegyed kettő körül délután. Kivétel nélkül az összes színházi munkatárs azt tervezte, hogy bekap pár falatot valahol, és míg a legtöbben valamelyik büfé felé igyekeztek az illető színésznő azt tervezte, hogy hazaugrik és eszik valamilyen főtt ételt, mert jócskán korgott már a gyomra. Miközben okostelefonján igyekezett ellenőrizni, hogy ki kereste, és milyen teendők várnak még rá a nap folyamán csak az utolsó pillanatban nézett fel mobiljából, és vette észre az illető férfit, aki szinte azonnal ismerősnek tűnt neki. Jó volt az arcmemóriája, még ha a nevekre pontosan nem is igen emlékezett.
- Ó, üdvözöm! - köszönt. - Ezt a meglepetést! Hogy kerül ide?! - maga se vette észre, de kellemesen, bizsergetőn elpirult, holott már volt egy barátja, aki csapta neki a szelet.
- Üdvözlöm én is drága művésznő! Hadd mondjam el, hogy bizonyára nehéz, és viszontagságos nap állhat Ön előtt, de szeretném, ha tudná, hogy Ön mindent megtett ami emberileg lehetséges volt, azért, hogy a legmaximálisabb teljesítményt legyen képes nyújtani. - kezdte a mondandóját, mellyel valósággal azonnal megpuhította az illető nő szívét. A színésznő most jócskán megdöbbent, hogy vajon honnét tudhat ez a különös ember arról, hogy rossz napja volt, és hogy nem volt éppen a toppon?!
- Nézze... ez igazán jólesik... én nem is tudom, hogy hirtelen mit is mondhatnék... most mennem kellene... - arra készült, hogy hirtelen, angolosan elsiet emellett a férfi mellett, és vissza se néz, ám valamilyen titokzatos erő mégiscsak arra késztette, hogy visszamenjen, és kedves közvetlenséggel tovább beszélgessen ezzel a férfival.
- Rendben van! Meggyőzött kedves Uram! Mit szólna, ha ennénk valamit az ismeretségünk örömére? Nem tudom, hogy van vele, de nekem kopog a szemem, és szeretek jókat enni! - vallotta be.
- Ezt jó hallani! Ha nem veszi zokon Önnel tartanék egy darabon.
- Ez csak természetes! Tudok egy fantasztikus helyt! Egyszerre kiadós, minőségi, és megfizethető áraik vannak! Rajongásig imádom a pacalt, de vigyáznom kell, mert hamar jólakok tőle, és akkor el is nehezülök! Ön is szereti?!
- Nos, hát... nem igazán... de egy jó KFC-kosárnak nem tudok ellenállni! - most a férfin volt a sor, hogy laza, könnyed humorral fűszerezze meg a mondandóját.
- Látja ez érdekes! Én is majd megőrülök a fűszeres kajákért, de az utóbbi időben egy tisztességes gyrost sem ehettem, amibe van sült krumpli is! Akkor mehetünk?!
- Természetesen! - kinyújtotta a karját, mire a színésznő egy kicsit megilletődött a romantikus gesztus láttán, de azonnal kedvesen belekarolt a férfiba.
- Mondja meg nekem, de őszintén! Ön volt az a furcsa bohóc, aki a próbák közben bejött az öltözőbe?
- Engedtessék meg nekem, hogy kérdésére kérdéssel feleljek! Ha az mondom, hogy igen, én voltam, mert ha emlékszik, akkor nekünk a múltban lett volna dolgunk bőven egymással, és Ön hátat fordított ennek az egész helyzetnek, akkor Ön erre mit mondana? Ellenben, ha azt mondom, hogy még életemben nem láttam olyan bohócot, aki puszta jóindulatból bárkit megpróbált volna jobb kedvre deríteni, akkor ez is olyan elcsépelt válasz. Nem gondolja?!
- Ön nagyon bölcs embernek hiszi magát kedves Uram, de nem tudhatom, hogy mennyire bízhatok meg Önben!
- Ez teljesen érthető! Aki a showbuisness felszínes, posványos világában kénytelen mozogni annak szinte már kötelező rutingyakorlat a mindennapos tartós gyanakvás.
A színésznőnek tetszhetett a férfi frappáns, lényeget megragadó válasza, mert különös, gödröcskés mosollyal továbbra is a férfi karjába karolt, és úgy sétáltak az utcán egyenesen a nő kedvenc büféjéhez, ahol istenin sütöttek, főztek.