VESZTESÉG ÉSSZERELEM KÖZT FÉLÚTON

Negyvenes éveiben járó, öltönyös, elegáns férfi üldögélt a közjegyzői irodája előtt a városban. Minden csöndesnek, szinte kihaltnak tetszhetett. Egyáltalán nem értette, hogy egyeseknek miért kell olyan hamar meghalniuk, eltávozniuk a földi életből, míg mások, akik raboltak, gyilkoltak, mások életét tették tönkre mintha túlságosan is könnyedén, már-már nevetségesen leegyszerűsítve megúszhatnák hitvány, kisstílű kis életüket, melyre berendezkedtek. - Dr. Kádas Ottó! Legyen kedves fáradjon be! - szólt ki egy hetyke, extravagáns, és csinos, szemüveget és meglepő módon tűsarkút viselő hölgyemény bizalmasan mosolyogva, mintha igazándiból ez az egész eljárás csak egy jópofa vicc, vagy tréfa volna, amin illene kicsit nevetni. - Igen, én vagyok... - szólt a férfi, majd azonnal felpattant eddigi kényelmesen ülő pozíciójából, és megindult a tágas irodai ajtó irányába. Nem tudta, hogy kopogjon-e, vagy hagyja az egészet, elvégre már most bejelentették, így kissé tétován toporgott az ajtóban, mire a bombázó, szexis szőkeség jócskán belökte az ajtón túlra. Odabent egy középkorúságát levetkezett, bubifrizurát viselő, merev hivatalnokszerű nő fogadta, aki, mintha sürgetné az időbeosztása, rögvest kezet rázott a megilletődött érkezővel. - Üdvözlöm kedves Kádas Úr! Köszönöm, hogy befáradt! Kérem foglaljon helyet, és akkor lássunk hozzá... - közölte, majd helyet foglalt, mielőtt a férfi leülhetett volna. - Tehát akkor a Kádas kontra Kádas hagyatéki tárgyalást minden jelenlévő részvételével megnyitom! Ügyiratszám 220454326. Jlen vannak még továbbá az elhunyt hozzátartozói közül egy személy stb. - A közjegyző nő hivatalos, papírszagú, szabálykövető magatartással máris darálni kezdte a – számára legfontosabb -, önéletrajzi adatokat az elhunytra vonatkozólag. - Alulírott Borcsányiné Emma született 1960, meghalt 2045. miután végrendelet az ügyben nem készült ezért minden fellelhető ingó, és ingatlan vagyon az egyedüli, jelenlévő örökösre száll azaz Dr. Kádas Ottóra! Gratulálok Tisztelt Uram! - azzal máris átadott egy hivatalosan legépelt formanyomtatványt a meglepett férfi orra elé, és kérte, hogy nagyon figyelmesen olvassa el, ha kérdése van szóljon, és ha mindennel egyetért írja alá olvashatóan a lap alján. A férfi kicsit megütközve olvasta el a rengeteg, sokszor érthetetlen jogi paragrafus és rendelkezés rá vonatkozó törvényeit, és szabályait, és bár fogalma azért volt, hogy úgy körülbelül mit is takarhat a hivatalos nyilatkozat tartalma kérdezni még így se bizonyos, hogy mert volna, mert friss doktorátusa lévén nem akarta, hogy ez a hivatalos hivatalnoknő máris esetleg komplett idiótaként kezelje.A hivatalnoknő most egyenesen farkasszemet nézett a férfival, aki egyre különösebben kezdte forgatni a szemeit, lévén; nem igazán értett a papíron lévő jogi szakzsargonokhoz. - Talán van esetleg bármilyen kérdése kedves Uram? - kérdezte előzékenyen a nő. - Azt hiszem... nincsen... - felelte bizonytalanul, majd fogott egy tollat és az aláírás mezőbe óvatosan beleírta úgy a nevét, hogy a betűi - remélhetőleg -, ne lógjanak ki a kis téglalapszerű négyzetből. - Hát akkor azt hiszem ennyi volt! Gratulálok Kádas Úr! - újabb hivatalos, kissé teátrális kézfogás következett. - Amennyiben volna még kérdése bármire vonatkozóan állok szíves rendelkezésére. Kellemes napot! - azzal a nő visszasüppedt irodai székébe és máris más hivatalos ügyekkel kezdett foglalkozni, mintha Kádas ott se lenne. Óvatosan köszönt el a hivatalnoknőtől, és megint csak nagyon halkan csukta be az ajtót, nehogy még a felesleges zajok is kárt okozhassanak. Miközben autójába ült, és kikanyarodott a közforgalomba, betartva minden közlekedési szabályt folyamatosan az járt a fejében, hogy miért kellett annak a kedves, idős nagymamakorú hölgynek ennyire váratlanul meghalnia?! Szinte felfoghatatlan és érthetetlennek találta az egész különös esetet. Óvatosan vette be azt az élesebb kanyart, mely a vasúti híd alatt következett, hogy aztán kivergődhessen a Sasadi útig, később elkanyarodott az egyik mellékutcában, és már otthon is volt. Az utolsó találkozásukkor az idős asszony furcsákat kezdett mondani, és mikor a közel öt órás meghitt, kis beszélgetés lezajlott kettejük között Kádas Ottó megkapta az asszony hangulatos lakásának kulcsait, mondván: ,,Inkább bízza egy rendes, becsületes emberre a tárgyait és ingóságait, semmint olyan mihaszna, senkiháziakra, mint a saját rokonai!" Gyorsan felment a saját lakásába, letusolt, majd át is öltözött valamivel kényelmesebb otthoni ruhákba, aztán lement a megfelelő emeletig az asszony lakásáig. Így is jó nyolc-kilenc perig egészen biztosan elbabrálgatott a megfelelő kulcsokkal, melyek az elavult zárakat nyitották. Amikor belépett a kissé nyikorgó ajtón azonnal megcsapta az áporodott, mumifikálódott dohos, és poros szag, mely rendszerint akkor keletkezik a szobákban, ha nincsen kellő mértékben szellőztetve az adott helyiség, vagy épp takarítva. Elnézvén a kiadósnak mondható  tapadós porrétegeket ez már nem is számított annyira meglepőnek. Az idős asszonyságnak volt egy macskája, mely olyan kövér volt, hogy az utolsó éveiben már járni is alig bírt, pedig agyon volt kényeztetve. Hiába! Az egyedülálló embereknek mindig szükséges kényeztetni valakit, vagy valamit, mert ettől érezhetik azt, hogy még ide köti őket az élet. Most belépett a tágas nappaliba, ahol padlótól a plafonig szinte mindenütt könyvek sorakoztak, méghozzá műfaji besorolás szerint. Találomra végig futtatta kövér ujjbegyeit a könyvek ütött-kopott gerincén. ,,Milyen jó volna az összes könyvet hazavinni a lakásába, mielőtt bárki más rátehetné a kezét!" - töprengett, mégis úgy gondolta nagyon sok mindenhez egyáltalán nincsen joga. Később a dolgozószobába ment, ahol egy kitudja mióta nem használt, eredeti írógép árválkodott, és valósággal a masszív porréteg telepedett billentyűzetére. Kivett találomra egy sárgás papírt az egyik fiókból, melyre nem volt írva semmi; gondosan befűzte a gépbe, ahogy - anno -, az idős asszonytól látta még gyerekként, és pár verssort kezdett kopogtatni, csupán csak, ami kalandozó elméjében éppen akkor megfogant. Szinte élvezte, ahogy az írógép kalapáló hangja egyszerre betölti a kongó ürességet, mintha csak a hiányt akarná ezzel radikálisan megszűntetni. Egyszer csak azt vette észre, hogy csöngetnek az ajtón. Ki lehet az, amikor kora délután van, és a legtöbb házban lakó még javában dolgozik?!" - kérdezte saját magától, de azért óvatosan kinézett a kukucskálón.Mikor belepillantott a kis egérlyukszerű résbe egy kedves, nyugdíjas hölgyet látott, aki érdeklődve szemlélődött. ,,Vajon mit keres itt? És vajon mit akarna?!” - töprengett újfent Kádas, majd kinyitotta az ajtót: - Kezét csókolom Ildi néni! Hogy tetszik lenni? Valami baj történt?! - érdeklődött kedvesen. - Jaj, ugyan dehogy kedveském! Csak megnézem már, hogy mi ez a nagy mozgás drága néhai barátnőm lakása táján. Tehát akkor Ön lenne az örökös? - érdeklődött mohó kíváncsisággal. - Azt nem tudnám Önnek megmondani, de megkaptam Kati néni kulcsait, és arra gondoltam, hogy talán ki is takarítok a lakásban, mert úgy látom jócskán ráférne. - válaszolta, holott homlokegyenest mást gondolt. - Milyen rendes magától! Nagyon derék ember maga drága Ottó!- Jaj Ildi néni ne tessék ilyeneket beszélni, mert a végén még megríkat! - szabadkozott, mert az utóbbi időben egyáltalán nem kedvelte, ha megdicséri. Úgy érezte, ez minden más ember megcsinálta volna, egy számára nagyon fontos, és különleges emberért. - Akkor én már nem is zavarnék tovább! Hagyom dolgozni kicsit! Ha szüksége lenne bármire fönt leszek az emeleten! Csak csöngessen nyugodtan! Viszont látásra! - azzal a kíváncsi és kellőképp rafinált öregasszony már ment is, magára hagyva Kádast, aki ígéretéhez híven felment saját lakásába és egy tisztítószerekkel megpakolt fölmosóvödörrel, és moppal tért vissza, hogy rendesen felmossa a macskaszőrrel jócskán megáldott faparkettát és megpróbáljon kicsit kitakarítani. Talán még a függönyöket sem ártana leszedni, de nem akarta ennyire elragadtatni magát. Már kora este lett mire úgy ahogy mindennel négyzetcentiméterrel végzett a lakásban. Később visszament a lakásába és miután újfent lezuhanyozott lefeküdt aludni. Egymást kergették zaklatott álmai, és már éjfél is régen elmúlt, amikor hellyel-közzel eltudott aludni. Később hajnali három óra volt, amikor csöngettek a kaputelefonon. ,,Már megint ki lehet az?! Biztos valami részeg, vandál banda!” - gondolhatta először, és csupán csak miután beleszólt halk, rekedtes, álmos hangon a készülékbe akkor döbbent meg jócskán, hogy a mennyasszonya, aki gondolkodási időt kért, mert váratlanul felbukkant az életében egy jóval tehetősebb, és gazdagabb kérő is, akivel természtesen Kádas már nem is versenyezhetett.- Szia Drága! Én vagyok az! Kérlek engedd be! - csicseregte a telefonba. Még mindig jól emlékezett azokra a kisebb obszcén sértésekre, amiket a fejéhez vágott, amikor elköltözött tőle, hogy ti. Mekkora egy idióta, lúzer, és persze hogy egy oltári csóró, akinek sosem lesz se kastélya, se villája, és bár Kádas soha életében nem volt egy arrogáns ember hiúságát a legmesszebb menőkéig megsértette mennyasszonya szándékosan negatív viselkedése. - Máris... azonnal... - hirtelen azt sem igen tudhatta, hogy melyik gombot is kell megnyomnia, amikor végre beengedte. Nem tagadhatta, amikor csak rágondolt az utóbbi időben szívét mindig átjárta valami jóleső, bizsergető érzés, mintha hazaért volna, vagy tartozott volna valakihez, akinek elsősorban az-az egyedüli dolga, hogy megvédje, megóvja őt. A lift a vártnál hamarabb fent volt a kívánt emeleten, és még mielőtt csöngettek volna a bejárati ajtón Kádas már ki is nyitotta az ajtót. Ott állt előtte élete álomgyönyörű hölgye. Még mindig azzal a pajkos, bájos, észvesztően szexis mindenség-mosollyal, ami már az első találkozásuknál gyakorlatilag menten fölforralta a vérét, és izgatni kezdte ösztöneit, és érzékeit. Úgy érezte most, hogy megint a csábítás kísérlete következik.- Szia édesem! - borult a nyakába és össze-vissza csókolgatni kezdte, még akkor is, ha kínosan ügyelt rá, hogy csókálló rúzst használjon. - Most hallottam én is, hogy az imádott Ildi nénivel mi történt! Én... annyira sajnálom... - váratlanul reszketni kezdett bombázó teste, amint Kádas testéhez préselődött, és könnyes is lett mogyoróbarna szeme. - Gyere be... kérlek... - szélesre tárta előtte a bejárati ajtót, és segített levenni méregdrága tűsarkú cipőit is. Odabent aztán – elvégre nem tudott aludni -, föltett egy kávét, és míg a kotyogós kávéfőző végezte a dolgát, és lefőtt a kávé azon beszélgettek, hogy ki hagyott el kit. Kádas mennyasszonya – többek közt -, elmesélte, hogy legújabb párja egy igazi kigyúrt vadbarom seggfej, akinek egyedül csak méretes bicepszei, és Ferrarija a fontos, és abszolút nem törődik senkivel, csakis saját magával, és bár a szex frenetikus és lenyűgöző élmény volt, Kádas barátnője alig egyetlen alkalom után tökéletesen kiábrándult belőle.- …Már megbocsáss, de most erre mit mondjak?! - tárta szét a karját Kádas, és legszívesebben jól megszidta, és leteremtette volna mennyasszonyát, hogy miért kellett egy ekkora idióta vadbarommal egyáltalán megismerkednie. - Édesem, szívem... az igazság az tudod... hogy megijedtem, amikor úgy fogalmaztál, hogy szeretnéd, ha majd igazi családdá válnánk, és a gyerekkérdés is szóba került... - harapott máris enyhén telt ajkaiba, amitől egyszerre tűnt félszeg ártatlannak, és ugyanakkor egy olyan dögös csábító nőnek, aki máris újból pasizni akar. - Vagy úgy! És erre most mit mondjak Gina?! - tette kérdőn keresztbe a kezét. - Nem kell semmit se mondanod édesem! Csak szeretnék tőled kérni... még egy lehetőséget, ha lehet... - bökte ki hosszú percek után. - Hát... ehhez lenne némi hozzáfűzni valóm, de miután éjjel három óra van azt javaslom, hogy próbáljunk meg aludni egy kicsit, mert holnap temetésre kellene mennem... - közölte, majd bement a nappaliba fekhelyet készített a hölgynek, és visszatért a hálószobába, hogy megpróbáljon pihenni kicsit. Másnap Kádas – koránkelő lévén -, természetesen már reggel öt óra tájban ébren volt, és igyekezett olyan óvatosan, lábujjhegyen kiosonni a kiskonyhába, amennyire csak bírt, nehogy Melinda édesded álmait bármikor is megzavarja. Olyan gyönyörű, és lélegzetelállító volt, amikor aludt. Még szuszogott is hozzá egy kicsit. A megmaradt kávét, és sok tejet megmelegítette a mikróban, és azonnal megitta. Melinda reggel hatkor friss kávéillatra ébredt, és félig kómás állapotban sétált ki a konyhába, hogy töltsön magának is egy nagycsészével. Kádas azonban mindenre gondolt, és már vitte is ki neki a kávét. - Jaj, annyira köszönöm szívem! Igazi kincs vagy tudod-e?! - gyöngéden elvette a poharat a kezéből, és ahogy megérintették egymás ujjbegyeit valami önkéntelen is megindult a belsejükben. - Megcsókolhatlak? - kérdezte vágyakozva, mint aki hónapokon át szerzetesi fogadalmat tett. Kádas félszegen bólintott. Melinda gyöngéd volt, és egyszerre szenvedélyes és kivárt, amíg a csók hosszantartón mindegyikük lelkére hatást gyakorol, így is legalább tizenöt percig tartott, és Kádas majd beleszédült ennek a gyönyörű nőnek már a látványába is, nemhogy tüzes csókjába. - Akkor szépfiú? Ma mi lesz a programuk? - érdeklődött, amikor a csókkal végeztek. - Mint említettem tegnap éjjel ma Ildi néni temetése lesz a fő téma, úgyhogy keríteni kellene neked valami fekete ruhát, persze csak, ha te is szeretnél jönni?- Ez csak természetes szívem! Nekem is nagyon hiányzik! Ennyit megérdemel! - kis retiküljében kezdett hosszú ujjacskáival kotorászni, míg végül megtalálta mobilját amin felhívott valakit, és alig fél órán belül már a fekete stílusos, nem túl hivalkodó ruha már ott is volt Kádas lakásában. A temetés délelőtt féltizenkettőkor volt, és súlyos esőfellegek árnyékolták be a fellegeket, mintha a természet is gyászolt volna, nem csupán az emberek. Melinda Kádas kezét fogva állt megrendülten, szemeit törölgetve a kis urna előtt, amikor egy kockaalakú kis mélyedésbe tették a kisebb edényt, majd amikor megvolt a szertartás egymást próbálták megvigasztalni, és Melinda volt az, aki felismerte Kádasban megtalálta azt, amit eddigi élete során keresett.