A SZÍV FOLYÓSÓI

Velejéig unalmas, leterheltnek ígérkezett ez a nappali műszakos nap is. A középkorú, éppen csak negyvenéves, nőtlen férfi precízen hajnali fél négy felé ébredt, és az első gondolata az volt, hogy eddig miért nem sikeredett olyan imádnivaló, és tüneményes barátnőt kifognia szánalmas, mihaszna életében, aki – a változatosság kedvéért -, nem a pénzére utazik?!
,,Talán csak ez az egész világ változott nagyon meg – gondolta. Neki mindenképp az volna a feladata, hogy együtt próbáljon megváltozni a világgal, hogy ti. Bele ne fásuljon a fejlődés elmaradásába!” - Ilyen és ehhez hasonló töprengő gondolatok kalandoztak zsongó, kicsit fejfájással viselős elméjében, míg szép komótos kedvvel kikotyogta magát az aznapi feltett feketekávé. Ivott egy bögre tejeskávét, jó sok tejjel, majd kedvenc briósába harapott bele, mintha már gyerekkora óta nem evett volna ilyen finomat. Később fogta magát, és úgy döntött bemegy a fürdőszobába rendesen letussolni, és megborotválkozni, mert – bár kétségtelen -, hogy valakin előnyösen áll akár még a három-négy napos masszív, tartós borosta, ám a férfi pufók, szinte kisfiúsnak mondható arcával egyáltalán nem tartozott közéjük.
Pontosan öt órára már bent is volt az szupermarketben. A sötét üzlethelyiségben nagyon úgy tűnt, hogy – legalábbis -, egyelőre ő az egyetlen visszatérő alkalmazott. Anno mint árufeltöltőt alkalmazták, ám ahogy a hónapok rohamléptekben követték egymást a ranglétrán előbb-utóbb kinevezték amolyan ,,mindenesfélének” akinek az árupakoláson, kategorizáláson, vevők útbaigazításán túl sokszor be kellett segíteni szalámit, felvágottat, húsokat szeletelni a hentespultba, vagy felmosni a takarítók helyett, mert emberhiánnyal kezdett küszködni az aktuális üzletlánc, és talán azért is, mert a főnökök így akarták le spórolni a plusz költségeket.
A férfi megfogta a műanyag vödröt, majd tiszta moppot tett bele, némi tisztítószert, és kiadós Domestost, hogy azért a fertőtlenítés is mindenképp biztosítva legyen, aztán szokásos körútjára indult, miközben a nagyobbacska helyiség minden négyzetcentiméretét igyekezett jó alaposan kitakarítani, hogy mire hétre nyitási idő van addigra a vásárlók tiszta, rendezett környezetben költhessék el pénzüket.
Még így is bőve akadtak olyan kollegái, akik szándékosan elsumákolták a munkakezdést és szándékosan jóval később késő délelőtt jöttek be dolgozni. Ilyenkor, ha bárki kérdőre vonta a másikat tüstént irigykedő, féltékeny hisztizés következett, ami a legtöbb esetben azzal járt, hogyha anagyfőnök fülébe jutott az egész, akkor nagy volt a valószínűsége annak, hogy az illető máris szedheti a sátorfáját, és kereshet magának új állást.
A reggeli nyitási időt azért is jobban szerette a férfi, mert a legtöbb munkába igyekvő, dolgozó ember, és kisnyugdíjas éppen ebben azidőintervallumban tette az üzletben tiszteletét és azért már őt is mindenki kiismerhette ahhoz, hogy megbízhatónak, és segítőkésznek nevezzék. A legtöbb, idős nyugdíjas egyenesen csak őt kérte, ha bármire szüksége volt a konzervborsótól kezdve a fagyasztott, mirelit zöldségeken át, egészen a halrudakig.
- Köszönöm kedveském! Annyira emlékeztet az unokámra! Mikor házasodik már meg végre?! - beszélgettek el vele az idősebb asszonyságok, ami nagyon jól esett a férfinak, mert legalább nem volt magányos, és egyedül.
Aztán egyik nap, amikor kicsit nyűgös és kedveltlen is volt, mert kedvenc verseskötetét nem sikerült megvásárolnia online egy feltűnően csinos, és igéző nő lépett be az üzletbe. Hosszú, karcsú, enyhén napbarnított karjaira vette a pirosszínű kicsit koszos bevásárlókosarat, majd mint aki határozott célokkal, és tervekkel érkezett zokszó nélkül, egyenes tartással máris megindult a sorok között gondosan kiválogatva azokat az élelmiszereket, melyekre szüksége lehet. A férfi csöndes alázattal bámulta egy ideig. Olyan ismerős volt egzotikus, mégis angyalian kedves arca. Igen, egészen biztosan látta már valahol, csupán csak azt nem tudhatta, hogy vajon hol, és mikor találkozhatott vele?
Minél inkább figyelte minden mozdulatát: ahogy leemeli a friss szeletelt kenyeret, egy csomag tarhonyát, vagy üveges spagetti szószt, minden mozdulata óhatatlanul is elárult belőle valamit az avatott szemek számára.
- Bocsásson meg... jó reggelt... - szólította meg a férfit. - Tudna nekem segíteni egy kicsit... - annyira kislányosnak, mégis határozottnak, kedvesnek tűnt a hangja, hogy az ember nem is akart neki ellenállni.
- Tessék parancsolni... Miben segíthetek? - kérdezte a férfi segítőkészen, és mikor végre egyvonalba került az egzotikus hölggyel, aki még így is egy fejjel magasabbnak látszott, és egész arcába belenézett, akkor döbbent rá, hogy a nő nem más, mint egyetemi csoporttársa.
- Néztek ezeket a spagetti szószokat, és nem tudom eldönteni, hogy melyik lehet a finomabb! Ön mit ajánlana? Van esetleg valami tippje?! - nézett babonázó, kék szemeivel egyenesen a férfira, és úgy látszik, még mindig nem ismerte fel.
- Nos hát... kérem... - vette szemügyre a férfi az adott üveges spagetti szószt, és megpróbált egy logikusan felépített, használható válasszal előrukkolni: - Ugyebár ezek a termékek friss paradicsompürét tartalmaznak, amire nagyon jó a frissen szeletelt bazsalikom, kakukkfű, és oregánó. Ha trappista sajt mellett még teszünk hozzá ízlés szerint parmezánt, vagy valami más jellegű félig sós sajtfajtát szerintem az összehatás fantasztikusan finom lehet.
A gyönyörű nő aligha tudta volna letagadni, vagy titkolni, de a férfi magyarázkodása szinte azonnal nevetésre ingerelte, és megpróbálta hosszú ujjaival kicsit eltakarni enyhén telt nevetésre görbülő száját, hogy leplezze mennyország-mosolyát. A férfi – mivel jól ismerte csoporttársát -, ezért pontosan tudta, hogy nem szükséges felvennie a gesztust, és fölöslegesen megsértődnie, óvatosan megkérdezte:
- Ne haragudjon a kérdésem miatt, de... nem találkoztunk már valahol...?
- Hú... Igen... ezen már én is gondolkodtam... - még mindig nevetésre, mosolyra görbültek ajkai, és ebben a jelentős pillanatban maga volt az angyali istennő-csoda.
- Talán az ELTE-BTK még 2006-ban? - kérdezett rá nyíltan a férfi.
- Olivér? Csak nem te vagy az?! - lepődött meg a férfin a nő. - Micsoda meglepetés! - azonnal magához ölelte, ami meglehetősen szokatlan volt a férfi számára; tekintettel egy bombázó, szépségkirálynők nem szoktak vadidegen embereket ölelgetni. De hát régen nemlátott csoporttársaknak – legalábbis -, ennyi mindenképp kijárt.
- Mit is mondjak drága Annamari?! Egyszerűen szívdöglesztően gyönyörű vagy! - ha mást nem a férfi értett a romantika, és a bók egyetemes nyelvén, amit a legtöbb intelligens nő igenis nagyra értékelt.
- Hát... te semmit se változtál ez elmúlt cirka tizennyolc év alatt! Sőt! Egyre férfiasabb, és vonzóbbnak tűnsz! - nem vette észre, de enyhén szeplős, pisze orrocskájától kezdve a füle tövéig gyönyörűen elpirult, és kicsit le is hajtotta fejét.
- Te viszont fantasztikusan sugárzónak, és boldognak tűnsz, már ha meg nem sértelek vele... - most viszont a férfi volt a sor, hogy kelőképpen naiv-gyerekesen elszégyellje magát, hiszen nem szokhatott hozzá, még a gondolathoz sem, hogy valóságos, hús-vér szupermodellekkel beszélget naphosszat.
Az egzotikus, gyönyörű nő felemelte fejét, majd úgy tűnt, mint akin szomorúság felhők vonulnak át, és kicsit kedvetlen is lett, hiszen összehúzta enyhén telt alsó ajkát. - Hát... nagyon szépen köszönöm... tudod, amióta csak ismerlek, te mindig igazi romantikus lovag voltál velem, és nem akartál kihasználni, amiért külön köszönet. Tudod... az egyetem után... hogy is fogalmazzak... brutális kemény hajtás kezdődött... - érződött a hangján, mint aki már mindent jócskán megbánt, és vagy százszor végig gondolt. - Figyelj csak! Tényleg nem akarlak feltartani, mert gondolom várnak a vevők, de mit szólnál, ha esetleg találkozhatnánk valahol, vagy amikor van egy kis szabadidőd?!
- Semmi akadálya! Ez nagyon jólhangzik! Én keresselek, vagy te fogsz felhívni?! - kérdezett rá a biztonság kedvéért, hiszen eddig mindig ő volt a kísérleti nyúl.
- Várj csak! Mindjárt! Nálad van az okos telód?
- Sajnos nincs! De várjál! - a férfi gyorsan berohant az egyik automata ajtós raktárhelységbe és kerített egy kisebb cetlit és tollat: - Parancsolj! - fújta ki magát, amikor visszaért.
- Ó, micsoda figyelmesség! Ezt díjazom! - újból megvillantotta álomszépséges, gyönyörű mosolyát, amitől az embernek ismét jócskán megdobbant a szíve. - Felírom ide a magánszámomat, és a netes elérhetőségemet! Remélem fönt vagy valamelyik közösségi médiaoldalon?
- Persze... hogyne...
- Remek! Akkor ott is bejelölhetsz, és én visszajelöllek. Annyira örülök, hogy így összefutottunk, és tudunk egymásról! Akkor legyen szép napod és köszi a segítséget! - gyöngéden lehajolt a férfihoz, és ahogy megpuszilta arcát máris jóleső érzéssel megcsapta pisze orrocskáját a férfi aftershave-jének markáns kicsit pacsuliszagú illata.
- Akkor majd hívlak! Legyél bekapcsolva! - válaszolta a gyönyörű nő, majd mintha sietne valahová, vagy üldöznék azonnal a pénztárhoz sietett, fizetett és már ott se volt az üzletben.
,,Vajon miért viselkedett ennyire furcsán, és különösen?!” - tette fel magának a kérdést egész napra vonatkozóan Olivér.
A nap hátralévő részében bármit is csinált gondolatban képtelen volt kiverni a fejéből egyetemi csoporttársát. Amikor aztán kora estehat körül lejárt a műszakja és mindent átadott a következő műszak számára gyorsan hazasietett a lakótelepen keresztül, ahol lakott, és gondolataiba mélyedt. Kiadós tussolás következett ismét, majd valósággal holtfáradt, egyhuzamban lévő alvás a hálószobában. Mint akit szabályosan kiütöttek.
Másnap aztán kora hajnalban, amint Olivér ismét szokásos napi rutinjához készülődött üzenet pityegett bekapcsolt okostelefonján. Annamari üzenetet küldött.
,,Szia nemes lovag! Annyira jól éreztem tegnap veled magam! Arra gondoltam, hogy a hétvégén meglátogatnálak és szívesen főznék valamit! Persze semmi kényszer, csak, ha te is akarod! Sokszor puszillak Drága!” - Hűha! ,,Drágának” nevezte őt, akkor ez azért mégiscsak jelenthet valamit, nemigaz?!
A hét valósággal villámgyorsasággal rohant el, és mire Szombat lett Olivér tényleg úgy kezdett viselkedni szűkebben vett környezetében, mint egy szerelmes kamasz, holott már középkorúságának elején járt. Igyekezett gondosan, gyűrődésmentesen kivasalni hófehér ingét, majd elegáns öltönyt, és nadrágot vett fel! Aztán csupán csak később jutott eszébe, hogy saját otthonában azért mégsem kellene ennyire hivalkodva, szemlátomást puccosan kiöltöznie, ám egy ennyire különleges és minden bizonnyal rendkívüli nő mindent megérdemel.
Annamari is híve volt a pontosságnak, mert pontosan reggel nyolc órakor már csengetett is a mini kaputelefonon, és bekéredzkedett a lakásba, és feljött a lifttel.
Olivér alig hitt a szemének, amikor volt csoporttársa kilépett a liftből. Szemkápráztatóan varázslatosnak tetszett egész megjelenésében is, de ami ennél szembe tűnőbb volt az a mindig kifejező mosolya, mely most kicsit viseltesebbre sikeredett. Mintha magában hordozta volna a szomorúságot, a megviselt élet lenyomatait.
- Szia Olivér! Annyira örülök! Csak nem miattam öltöztél így ki?! Ez igazán megtisztelő... - gyorsan magához ölelte hosszú percekig úgy tűnt el sem akarja ereszteni. - Maradjunk így még pár percig.
- Hát... ö... oké...
Legalább tizenöt percen keresztül tartották átölelve egymást és mikor szétváltak mentek csak be a lakásba.
Olivér olyan gyerekes izgatottsággal igyekezett mindent részletesen megmutatni, hogy Annamarinak máris visszatért a sugárzó jókedve.
- Ha jól sejtem ez a te szobád? - mutatott néhány játékszerre, amit Olivér gyerekkorától kezdve megőrzött hiszen világ életében igyekezett megbecsülni a dolgait.
- Igen! Eltaláltad! Néz csak nyugodtan körül!
- Jézusom! - lepődött meg, amint végig tekintet a kis, alig tizenkét négyzetméternyi lyukszerű kuckóban, ami telis-tele volt könyvekkel. - Te aztán nem vagy semmi, hallod-e? Pedig az egyetemen a legtöbb csaj, és én is azt hittük csak viccelsz, amikor azt mondtad sok könyved van! Ha ezt látná az egyik magyar szakos tanárnő egészen biztosan sárgulhatna az irigységtől.
- Amit nagyon utáltam az egyetemen az az emberi gonoszság minden formája. Ott már egyáltalán nem a tudás számított. De hogy azért buktassák meg a legtöbb gólyát, mert ez egy átkozott tradíció része, hát az azért igencsak szemétség volt. - mondta ki. Szenvedélyesen beszélt, mikor a saját igazsága mellett érvelt.
- Így igaz drágám! Mondd csak? Van barátnőd? - jött egy kicsit személyesebb kérdés.
- Ö... hát... volt valakim, aki sajnos csúnyán összetörte a szívemet, és rendkívül nehezen álltam talpra. - vallotta be kissé elszontyolodva.
- Szegénykém! Mi csinált veled az a szemétláda nőszemély?! - Annamari szívét váratlanul ösztönösen óvó-védő anyai ösztönök kerítették hatalmukba. Úgy érezte ezt a fantasztikus embert bármi áron meg kell védenie a külvilág kártékony hatásaitól, és figuráitól.
- Nos...hát... kiderült, hogy a pénzem kellett neki, és csalt fűvel-fával... - elhallgatott, mert kínzó erőfeszítésébe tellett visszafognia könnyeit.
Annamari azonnal odalépett a férfihez; két hosszúkás, és gyöngéd kezébe vette a másik szomorkás arcát, és megsimogatta a pufók gödröcskéket. - Őszintén sajnálom... de valahogy muszáj tovább lépni, nem igaz?! - Minden, amit csak kimondott puszta, éles igazság volt a saját megfigyelése szerint, és Olivér most nagyon hálás volt, amikor egy ilyen rendkívüli nő osztotta meg vele legféltettebb titkait.
- Tudod... Miklós és én már nem vagyunk együtt... - először mondta ki hangosan, és érezte, hogy a súlyos terhektől szabadul meg, hogy aztán ismét szabad levegőt vehessen. - Tudod... Miklós filmeket akart készíteni főleg külföldön, ahol azt mondta kevesebb az agymosott konkurencia, mint itt, én pedig kerek perec kijelentettem, hogy szeretnék gyerkőcöket, és egy nyugis családi életet. Egyszerűen nem jött össze, mert hamar rájöttünk, hogy két homlokegyenest más személyiség vagyunk! De még szerencse, hogy nem váltunk el haragban! - mondta ki.
- Ez azért biztató, vagy nem?!
- Igen, azt hiszem, mindenképp. De nagyon megviselt, mert – bár nem mutattam-, de odabent valami jócskán összetört bennem.
- Nagyon sajnálom...
- Nem kell Drága! Már vége van! Tudod mit?! Főzzünk valami finomat, most rögtön! - szót se vesztegetett máris loholt csomagjaival a kiskonyhába, és tüstént rendezgetni kezdett; kinyitotta a spagetti konzervszószt, sajtot reszelt, előkereste a mediterrán fűszeresdobozt a lenti, eldugottabb szekrény mélyéről. Olivér pedig inkább fogta magát, és kényelmesebb, otthoni ruhát vett fel, mert nem akarta összekoszolni öltönyét. Ahogy végignézett az időközben konyhai kötényt vett Annamarin mintha új ember lett volna, akit teljesen kicseréltek.
Miközben együtt főzőcskéztek, és az ínycsiklandóan gusztusos bolognai spagetti paradicsomszósz lassacskán az egész konyhai helyiséget betöltötte pompás illatorgiáival mintha szándékosan úgy helyezkedtek volna, hogy testük óhatatlanul is mg-megérinthesse a másikat jóleső érzéseket táplálva bennük.
A közös főzés később – úgy érezték mindketten -, életmentőnek bizonyult. Egyrészt kibillentette Olivért eddigi jól behatárolható komfort zónájából, míg Annamarit arra ösztönözte, hogy nyissa be újból a szívét egy másik, talán értékesebb, és gazdagabb kapcsolat számára.