AZ EGYÜTTÉRZÉS NEVÉBEN

 Becsukom magam mögött az iskola kapuját. Végre!
A szeptemberi kezdés minden évben kimeríti az embert.
Szeretem az iskolaszagot, szeretem a gyerekeket, a zsibongást, de ma különösen nehéz napom volt.
Zsong a fejem. Ki kell járnom, ki kell takarítanom magamból ezt a fáradtságot.
Gyönyörű idő van szerencsémre, lágy őszi napsütés, felhő egy szál se.
Sétálok egyet a parkban, Bemegyek egy kávézóba.
A sétálóutcán nyoma sincs a nyári forgatagnak.
Szinte azonnal kiszúrom az utcasarkon régi kedvenc diákomat, aki szófogadó kisfiúcska, és különleges módon érdeklődik, és viszonyul a világ változásaihoz. A minap is kissé zavarba ejtő kérdésekkel traktált, hogy magyarázzam meg el neki, hogy egy úriember, hogy s miként szokott a gyengébbik nemnek udvarolni, mire én bevetve irodalom tanári habitusomat csupán annyit felelhettem:
- Nézd csak, Milán! Írhatsz mondjuk egy szép verset, vagy készíthetsz egy szép színes, rajzos képeslapot! A lényeg, hogy szívvel csináld azt, amiben hiszel! - válaszoltam neki, mire úgy tett, mint aki azonnal sértve érzi magát válaszomon, és sarkon fordult, és a tanítási idő hátralévő részében mintha szándékosan kerülte volna a személyemet.
Megállok egy jelentős pillanatra. úgy tűnik, mintha idegeskedne, vagy rendkívül nyugtalan lenne valami miatt, amit a legtöbb abszolút felnőtt egyáltalán nem érhet meg, legfeljebb csupán csak azok, akik kicsit lelkük titkolt mélyén gyerekek tudtak, és akartak maradni.
- Szia Milán! - köszönök kedvesen, kicsit kimérten.
- Hát, hogy vagy? Ne haragudj rám, amiért a múltkor kicsit mérgesen válaszoltam a kérdéseire. - Tudod... mostanság nem vagyok jó formában... - már megint mi a francot csinálok?!
Mentegetni akarom magam egy ötödikes kisgyerek előtt? Micsoda egy nevetséges, és szánalmas szipirtyó lehetek mások szemében.
Úgy tűnik, hogy Milán kíváncsian, szemlélődve néz rám, és várja a végkifejletet.
Nagyon úgy tűnik, hogy az a családjában is nagy valószínűséggel lehetett egy-két domináns szülő, aki intő példák egész sorozatával élt, amitől a gyerek egyre inkább befele forduló, idegileg zaklatottabb, frusztráltabb, és minden bizonnyal nyughatatlanabb lett.
Most úgy tűnik, mintha egyenesen a lelkembe akarna látni, zöldesbarna szemeivel, melyek szinte közrefogják nagyon kedves, barátságos pufók arcát.
- Tanárnő! Ne tessék rám haragudni, de.… nem tetszik sehol se látni a Berendiéket? - kérdezi már-már tudatosan rettegve, amitől rajtam a sor, hogy jócskán meglepődjek.
Beszélték ugyanis már néhány hónappal ezelőtt a tanáriban, hogy Milánt sorozatosan elagyabugyálják, nyilvánosan megalázzák, és zsebpénzét is előszeretettel elveszik a nagyobb fiúk. Egyszer még meztelenre vetkőztetve, kezét-lábát összekötözve bedugták őt az iskolai szekrényébe, és rácsukták az ajtót, de úgy, hogy csak az éjszakás portás találta meg, és azonnal riasztotta az aggódó szüleit.
- Megint bajban vagy, igaz?! - kérdezem inkább segítőszándékkal de félő, látom rajta, hogy legszívesebben ott előttem mindjárt tartós kétségbeesésében elsírná magát, és valahogy neki lenne feltétlen igaza. Lehajta bűnbánóan a fejét, mint aki tudja, hogy hibázott, és csak jó sokra nedves szemekkel néz fel egészen az arcomba, és szavak nélkül bólint.
- Ez nagyon szomorú, kedves Milán! Nincs, aki segíthetné?! - Érzem kérdésem mar megint mert idióta egyszeriségnek, és hanyag ostobaságnak tűnt, elvégre, ha egy gyerek egész életében magára volt utalva, akkor a merev, felnőttvilágtól nem sok jó dolgot remélhet. Igyekszem azért biztatni, és lelki kompetenciait valahogy megerősíteni:
- Tudod mit, Milán? Ha van kedved hozzá beülhetünk a könyvtárba az órák után egy kicsit elbeszélgetni? - magam is elhiszem, hogy ebből a mondatsomból talán meg valami jó is kisülhetne, a kamasz srác szomorkás, lemondó arckifejezése azonnal visszarángat a megváltoztathatatlan válságba.
- Köszönöm szépen tanárnő, de.… sajnos iskola után haza kell mennem... - feleli, és máris ismét visszahúzódik saját önző magánynak falai közé, ahova senkit sem akar már beereszteni.
- Figyelj csak, Milán!? - fordulok kedvesen ismét fel. - Szeretnék anyukáddal beszélni! Mondd meg neki, hogy fáradjon be az irodámba! Rendben?!
A gyerkőc megint csak bólint hevesen, majd úgy tűnik, mintha rögtön kiszúrt volna néhány számra ellenséges szemet az egyik házfal mellett, búcsút rebeg, és egyik pufók lábát a másik után veszett rohanásba, szaladásba kezd, mintha máris elkésett volna valahonnét.
Persze azért engem sem ejtettek a fejem tetejére. Nagyon jól látom, hogy néhány perccel kisebb az egyik házfaltól négy bajkeverő ördögfióka máris oldozni kezdi Milánt, és csak az ég tudhatja, hogy milyen gonosz, és aljas dolgokat fognak majd vele művelni.
Gyorsan, meg csak menthető a dolog par suhancnak máris odakiáltok:
- Hé, ti ott?! Gyertek csak ide, de azonnal! - parancsolom olyan hangosan, hogy a házfalakról a visszhang visszaverődik füleimbe.
A négy suhanc, mintha máris lelepleződött volna ördögi, szemétkedő tervek máris kereket szeretne oldani, és eltűnnek a következő sarki kereszteződésben.
Gyorsan utánuk kiáltok a biztonság kedvéért:
- Hé, ti ott?! Gyertek csak ide, de azonnal! - emelem fel jó hangosan, temperamentusan a hangomat, hogy mindenki jól megértse. Persze mit is képzeltem? - kérdem magamtól. Válasz még akkor sem jönne, ha én lennék a XV. Dalai Láma személyesen.
Egész álló héten olyan vagyok, mint valami holdkóros idegroncs. Bár nem veszekszem feleslegesen a kollegáimmal, mégis érzik, látják rajtam, hogy zaklatott lelkemben valamilyen szándékos törés, vagy láthatatlan változás állhatott be, mert magamba forduló lettem, és mikor később ételfutárnak leadták a rendelésüket én erről megfeledkeztem, és kénytelen voltam kiugrani az iskolával szemközti kis csemegeboltba egy száraz, kellőképpen fonnyadt szalámis zsömléért, ami – mondanom, sem kell -, a duplájába kerül, annak, amit egyébként normális körülmények között fizetni szoktam.
Majd vánszorogva, mint akinek ólomlábai vannak visszamegyek az iskolába, ahol már megint rám bízták az adminisztráció fölösleges, ám annál számottevőbb papírkupacait. Már este hat órára jár, amikor kinyújtóztatom végre elmacskásodásnak indult végtagjaimat, és úgy döntök, hogy akkor most itta pont és lezárok mindent a kulcsaimmal, és hazamegyek.
Másnap aztán úgy érzem, hogy életem leg elveszettebb szülői beszélgetését kell lefolytatnom irodai szertáramban, mely az igazgatói iroda és a tantestületi szoba tőszomszédságában helyezkedik el, mintha szándékosan máris árgus szemekkel akarnák vizslatni éjt-nappallá téve az ember összes mozdulatát a nap minden percében.
- Üdvözlöm asszonyom! – nyújtom kezemet, mire a látszólag aggódó, és felettébb gondterhelt, lestrapált, de csinos anyuka valósággal megragadja életmentőnek vélt kezemet, és jócskán, férfiasan megszorítja. Érződik, hogy azt szereti, ha a családban elsősorban az ő egyedüli akarata érvényesül. – Nagyon köszönöm, hogy befáradt hozzám, és elnézését kérem, hogy éppen túlterhelt hétköznapjai egyikén szükséges ezt a beszélgetést megejtenünk. – kezdem darálni, akár egy automata a szokásos hivatalos sablonszöveget arról, hogy mennyire fontos, a tanár és a szülő közötti kommunikációs csatornák fenntartása.
- Nem tesz semmit! – feleli. – Csak nem történt valami baj a fiammal?! – tér át rögtön a lényegre, mint akinek hatodik érzéke van az adott dolgok meglátásához.
- Nos, hát… asszonyom! Szabadjon megjegyezzem, hogy Milán fantasztikusan udvarias, nagyon tehetséges, és különleges fiúcska, akinek talán egy másik, jobb minőségű oktatási intézményben jobbak lennének az esélye. Tud követni?! – kérdezek vissza, mintha megerősítést várnék el. Az anyuka egyelőre türelmesen, izgatott kíváncsisággal fogságban tart figyelmével.
- … Bizonyára Ön is tudja, hogy sajnos az utóbbi hónapokban Milánt folyamatosan zaklatják, bántják, nyilvánosan megalázzák azok az osztálytársai, akik közül többen sorozatosan megrovásban részesültek… - szándékosan megnyújtom a mondatot, hogy a szemmel láthatóan ideges asszonynak legyen bőven ideje megemészteni a hallottakat.
- Ez mit akar jelenteni egész pontosan kedves tanárnő? – teszi fel hosszas várakozási idő után első kérdését.
- Ez annyit jelent kedves asszonyom, hogy Milán sokkal jobban járna, ha másik intézménybe iratkozhatna, ahol barátokat szerezhetne, és ahol újra megtalálhatná önmagát, vagy pedig a kedves férjével el kellene gondolkodniuk a magántanulói státusz mibenlétéről. – közlöm kimért higgadtsággal, amire az asszony válaszreakciói meglehetősen vegyes kimenetelűek.
- Ha jól értettem a szavait kedves tanárnő… - kezdi -, Ön szerint Milánt másik iskolába kellene íratnunk, vagy a másik megoldás a magántanulói státusz igénylése?! – mintha szándékosan visszakérdezne, ezúttal elvárva, hogy a véleményét erősítsem meg.
- Ahogy mondja kedves asszonyom! – válaszolom. Már párszor sikerül is hozzá látványosan bólogatnom, mint aki teljes mértékben biztos a válaszában.
Az asszony töpreng pár sort, majd röviden, vázlatosan Milán életéről mondd néhány számára lényeges és fontos szót. Tulajdonképpen sejtettem azt, hogy a legtöbb különleges gyerek vagy hiperaktív, vagy viselkedésbeli tulajdonságokat produkál, mégis, ahogy hallgatom egyre megértőbb részévéttel, és figyelmességgel ennek az asszonynak a szavait valósággal menten elfog a tartós bűntudat. Amikor mondandójának végére ér, látszik arcán, hogy borzasztóan megszenvedte azt, hogy sebezhetővé vált saját mondatai által, és most a legfontosabb egyedüli feladatának azt tekinti, hogy asszonyos, anyatigrisszerű méltóságát haladéktalanul összekaparja és visszaszerezze.
- Ön mit javasol kedves tanárnő?! – tesz fel egy utolsó kérdést, mielőtt bizalmas beszélgetésünk végére érkeznénk.
- Én nem dönthetek Önök helyett kedves asszonyom, de annyit mondhatok, hogy a Milánt is muszáj lesz bevonni ebbe a nagyon komoly döntésbe, és mindenképp üljenek le vele nyugodt körülmények között átbeszélni a további teendőket! – válaszolom, majd újból kezet rázok az asszonnyal, akinek már most fárasztó nap elébe nézhet, miután kisétált a kis szertár ajtaján.
A hét utolsó napján azzal szembesülök, hogy mikor irodalmat megyek tanítani, és az osztály vigyázban igyekszik állni a becsöngetéshez éber, türelmetlen kutató tekintettel keresem Milánt, de sehol sem látom. Amikor a két gyerek hetes közli, hogy osztály létszáma ennyi és ennyi fő, és hiányzik Mező Milán.
,,Tehát akkor igaz! Milán iskolát váltott!” – gondolom, és csupán csak reménykedni tudok benne, hogy új barátokra tesz szert, és némileg kicsit én is segíthettem, támogathattam abban, hogy valamivel kiegyensúlyozottabb kamaszkora lehessen.