SZALAGOS KINCSEK A MÚLTBÓL

A gyönyörű, harmincas hölgy, akiben megtestesült Grace Kelly eleganciája, és a modern kori extravagánsnak mondható elegancia éppen egy nagyméretű irodaház emeleti irodájában ücsörgött, és éppen részletes munkáit igyekezett rendezni, kategórizálni, illtve bizonyos szakmai, és üzleti prezentációkat elkészíteni, amikor egy váratlan, tragikus telefonhívás szakította félbe kreatívkodását:
– Halló… Váradi Linda? - egy öreges férfihang szólt bele a kagylóba. Érződött, hogy jócskán hezitál a hangja.
– Igen… Üdvözlöm. Miben segíthetek?! – kérdezte segítőkészen.
– Bocsásson meg, de attól tartok, hogy… rossz hírt kell közölnöm… az édesapjáról van szó… - elharapta a mondatot, hogy a másik is megértse miről lesz szó.
– Mi történt az apámmal?! – robbant ki zaklatott idegességgel, és feszült kiabálással belőle.
– Sajnos a szíve nem bírta, és ma kora délelőtt váratlanul elhunyt… - közölte a férfihang.
Linda először el sem akarta hinni.
,,Ez is biztos csak valami nagyon ostoba, morbid, idióta félreértés lehet” – gondolhatta. Vagy lehet, hogy bizonyos emberek csupán csak így akarnak bosszút állni amiatt, hogy ő karriert épített méghozzá sikeresen.” – Képtelen volt megítélni, mindenesetre most azonnal kideríti, hogy mi is történhetett valójában:
– Köszönöm, hogy szólt… kedves uram… amint lehet rohanok haza… - közölte ellentmondást nem tűrően, és amint visszatette a telefonkagylót a helyére, jószerivel egymást kergették fel és alá zaklatott, ideges gondolatai. ,,Pedig alig pár napja, hogy bszéltek, és a hétvégi ebéd alkalmával is nayon jól érezték magukat! Mi változott meg ennyire?!” – tette fel magának a kérdést, miközbn kijött hatalmasnak tetsző irodájából, és máris gyorsan átfutott egy fél folyosónyi méretet, hogy aztán főnöke irodája ajtaján hármat kopogtasson.
– Búj be! – hallatszott a hang dabentről, mire Linda kissé óvatosan benyitott.
– Á, Linduska drága! Mi a probléma, melyet haladéktalan orvosolni kell?! – kérdezte ötvenes éveiben járó, potrohos hasú főnöke, aki megélt már egyet mást a vállalat történetében, így ritkán lepődött meg. Most viszont szeemügyre véve Linda jócskán feszült, idegeskedő, és nagyon szomorú arckifejezését a helyzet egészen biztosan nagyon komolynak tűnhetett.
– Bocsásson meg igazgató úr, hogy zavarom, de most azonnal haza kell mennem… - válaszolta rémülten.
– Csak nem történt valami baj?! – hökkent meg azonnal a főnök.
– Attól tartok nagy baj van… az apám nemrég váratlanul… - az utolsó szót nem bírta kimondani, mert veszettül koncentrálnia kellett, hogy fogait összeszorítva rá ne törjön a hirtelen támadt, heves zokogási hullám, és tartós sírógörcs.
– Ó, ezt őszintén sajnálom! Persze menjen csak nyugodtan! A család az első! – közölte diplomatikus szöveggel. – Ha bármire szüksége lenne nyugodtan szóljon. – szólt még utána, amint Linda máris valósággal kiviharzott az ajtón.
Visszarohant az irodájába, vette a táskáját, és a szükséges holmijait, majd amíg a személyzeti liften lement a lenti parkolóházba addig igyekezett előkotorni táskája mélyéről a slusszkulcsot. Amikor megtalálta a kissé nyirkos levegőjű, céges parkolóházban autóját azonnal hatástalanította két pityegéssel a kocsiriasztót, majd beült, gázt adott és azonnal kikanyarodott a parkolóból.
A délelőtti csúsforgalomban így is úgy tűnt, mintha beton, vagy ólomlábakon állnának a tehetetlen percek. Így is jó negyvenöt percébe került mire apja panellakásához ért. Gyorsan felment a hatodik emeletre és kinyitotta a kulcssal az ajtót.
A hangulatos kis lakásban rend és tisztaság uralkodott, márha nem számítjuk a bakapelyhek apró kisebbfajta bolyhait, melyek valósággal rendre bárhol megtapadhattak a szobákban, ezzel kellemetlen köhögési rohamokat előidézve.
Linda gyorsan levetkőzött, és megpróbált logikusan, észszerűen átgondolni a dolgokat. Elfelejtette megkérdezni az öregebb férfihangtól a nevét, és azt, hogy hol érheti utol. Semmi gond. Akkor biztos majd a gondnok megmondja.
Fogta magát és azonnal a földszinti kisebb portásfüle felé vette az irányt, ahol az éppen posztoló gondnok szokta fogadni a ház lakóinak összes panaszát. Párat kopogtatott az ajtón, mire kinyílt és egy görnyedt hátú, totyogós, SZTK-keretes szemüveges bácsi nézett vele kérdőn farkasszemet:
– Jó napot ifjú hölgyem! Miben segíthetek?!
– Üdvözlöm Váradi Linda vagyok, és érdeklődnék, hogy esetleg nem-e Ön volt az a személy, aki pár órával ezelőtt a munkahelyemre telefonált, hogy közölje, hogy meghalt az apám?! – most merte csak először kimondani, hogy imádott apja nincs többé.
– Ó… Ön lenne az, kisasszony??? – lepődött mg jócskán a kisöreg. – Őszinte részvétem! A kora délelőtti órákban találtam meg… úgy tűnt békésen szunyókál a fotelban… tudja minden lakáshoz van olyan szerszámom, aminek a segítségével bemehetek, ha valami probléma adódna.
– Nem tudja véletlenül, hogy mi volt a baja? – kérdezte.
– Egészségügyileg annyira makkegészségesnek tűnt, amikor utoljára pár napja nála ebédeltem… – Linda mintha csak saját magát akarta volna megnyugtatni, ez viszont nem úgy sikeredett, ahogy azt magával kapcsolatban elvárta volna.
– Hát kedves hölgyem… én csupán annyit tudok mondani, hogy a tegnapi napon nem volt mozgás az apja lakásában, és ez gyanúra adott indokot, mert azért Váradi úr mindig is egy tevékeny, cselekvő embernek számított. A halottkém is kijött, és ő mondta, hogy békésen valószínűleg álmában hunyt el…
– Ó, értem… Nem tudja véletlenül, hogy hova szállították esetleg…?!
– Sajnos fogalmam sincs… mivel temészetes halált állapítottak meg nála nem lehet tudni, hogy a bonctan majd mit mutat ki. Ha gondolja kisasszony én nagyon szívesen segítek magának mindenben, amiben csak tudok… - kezdte tördelni a kezeit az öreg gondnok, mintha bűntudata lenne.
– Nagyon köszönöm… majd szólni fogok… - éppen készült visszamenni az apja lakásába, amikor váratlanul még visszafordult:
– Visszamehetek a lakásba kicsit körbenézni?!
– Persze, természetesen… szóljon, ha tudok segíteni… – közölte a gondnok, és addig a kis füle ajtajában állt, míg Linda újból vissza nem ment apja lakásába.
Miközben apja régi dolgai között kutatott, személődött a kis étkezőuckóban szinte azonnal kezébe akadt apjának régi magnókazettái, melyeken pontosan fel volt vezetve az ő kislány hangja.
A nyolcvanas évek végétől egészen a kétezres évek hajnaláig, amikor már fiatal, kiegyensúlyozott felnőttként el sem akarta hinni, hogy még - anno -, neki is volt ilyen hangja, tervei, és álmai. Szerencsére apja semmitsem dobott ki, és mindent precíz aprólékosággal dokumentált, és megőrzött, kezdve Linda legelső hajfürtjén át, az egyik kiesett tejfogát, az első gyurmából készített hamutartót és a legkülönfélébb, jelentéktelennek tetsző dolgokat, melyeket a legtöbb ember szinte hajlamos bagatell semmiségeknek tekinteni.
A Sencor-típusú félig kazettás, félig CD-s magnóba tette féltve őrzött kincsként az első kislányoshangú magnókazettát és önmagában azért fohászkodott, hogy a szalagot - remélhetőleg -, ne csípje be a magnó, amikor lenyomja a ,,LEJÁTSZÁS” gombot.
Kicsit recsegett, ropogott a nyolcvanas évek végi felvétel, ahol egy kis egérkehangú kislány félénken, félszegen szólt bele abba a felvevőbe, melyet az apja hozott Ausztriából:
- Ma 1989 nyara van Hölgyeim és Uraim, és itt ül közöttünk imádnivaló hercegnő Váradi Linda aki az álmairól fog beszélni kicsit... - felcsendült szeretett apja kicsit markáns, érces, karizmatikus hangja, és érezte, hogy szíve ott helyben majdnem összefacsarodik a hirtelen jött meglepetés hallatán.
- Mi szerenél lenni, ha nagy leszel kis Hercegnőm? - kérdezte apja a kislányát.
- Szeretném egy Barbie-házat, egy unikornist, és egy kifestőkönyvet... - válaszolta kislányhangon.
Linda meg-megmosolyogta saját magát, aztán újabb kazettát tett a magnó lejátszójába. Ezen a felvételen már erősen kivehető volt a kamaszokra jellemző kissé nyers provokatív, lázadó stílus, és a hangszíne is egy magabiztos, felnőttesebb nőről árulkodott:
- Ma 2002 karácsonya van és újfent összeült a család. Itt van mellettem Váradi Linda, aki időközben gyönyörű hölgy lett. Oszd meg a kedves hallgatókkal a gondolataidat. - kérlelte apja.
- Én is sok szeretettel köszöntök mindenkit! - hallotta erőteljes, kissé félős hangját. - Nagyon tetszik egy srác a gimiben, és alig várom, hogy vele táncolhassak a szalagavatón... - válaszolta és el is pirult, amint kimondta ezt a pár sort. - Életemben először vagyok szerelmes és csak azt mondhatom, hogy kurvajó... bocsánat a csúnya szóért - helyesbített -, fantasztikus, frenetikus érzés.
- Hát akkor fantasztikus szalagavatót és szerelmet neked drága kincsem... - hallotta apja hangját.
- Nagyon szépen köszönöm apukám... - hallotta huncut, mosolygós hangját.
Újabb kazettát vett ki, ez már a 2010-es években készült, tehát viszonylag frissnek számított.
- Üdvözlünk minden kedves hallgatót... - így az apja. - Itt ül Váradi Linda, ait további életéről kérdeztünk... hogy érzed magad? Mik aterveid, elképzléseid?
- Én s köszöntök mindenkit... - halhatóan nagy sóhaj. - Hú... ez egy nagyon nehézkes kérdés, de megpróbálok válaszolni... Nemrég fejeztem be Bölcsészeti tanulmányaimat, és bár imádok gyerkőcökkel foglalkozni, és élvezem a tanítás minden csínját-binját nem biztos, hogy ezzel szeretnék hátralévő életemben is foglalkozni...
- Bármit is csinálsz kincsem szeretém ha éreznéd, és tudnád, hogy mi édesanyáddal rendkívül büszkék vagyunk rád, és ha úgy érzed, hogy mást szeretnél akkor egyszerűen csak vágj bele... - hallotta apja biztató, bátorító hangját, és úgy érezte ismét elerednek vigasztalhatatlan könnyei.
- Igen... azt én is nagyon szeretném... – hangja bizonytalan volt, de ugyanakkor reményedő is, mert szerette volna az ismeretlen jövő ígéretét hordozni.
- Gyertek kész a finom vacsora... - meghallotta imádott édesanyja hangját is, és feltartóztatathatatlanul elöntötték az érzelmek. Édesanyja is csupán alig három éve hagyta itt őket, és apja halálával Linda végérvényesen magára maradt. Hiába volt magabiztos, határozott, kiegyensúlyozott felnőtt nő, akinek felivelő, szakmai karrierje, és önálló, szépen berendezett élete volt, úgy érezte most csupán csak egy maga van, és a nagy ismeretlen, veszélyes világ, amiben mintha nem találná a helyét.
Az öreg gondnok éppen jókor kopogtatott, így Linda talán kicsit még össze is szedhette magát.
– Bocsásson meg kisasszonyka, hogy zavarom… csak néhány levelet hoztam fel, ami már régóta az apja postaládádában árválkodott.
Linda gyorsan igyekezett egy papírzsebkendővel megtörölni könnyekben ázó arcát, de az öregember mindent észrevett, mégis tiszteletből inkább elfordította fejét, míg a felnőtt nő végez.
– Köszönöm, hogy ennyi mindenben segít… rebegte. – Nagyra értékelem…
– Igazán nincs mit kedves kisaszonyka… ha bármiben tudok, akkor nagyon szívesen, csak szóljon egészen nyugodtan… - Az öregember még toporgott kissé elveszetten, tétlenül a szobában, mert nem igazá tudta, hogy ilyen helyzetekben valójában mi is lenne a helyes teendő, majd óvatosan, halk csoszogó léptekkel újfent kiment, hogy gondolatai közt hagyja a gyönyörű fiatal nőt.
Linda úgy döntött, hogy a szalagos magnókazettákat, melyekből egész felcímkézett dobozok sorozata volt megtalálható apja íróasztalának fiókjaiban hazaviszi magával emlékbe, és a Sencor-típusú kazettás magnót is, és ha esetleg tönkremenne az sem baj, mert vagy megjavíttatja, vagy vesz egy újat.
A számára rendkívül becses, felbecsülhetetlen, kincs-felvételeket később egészen biztosan digitalizáltatni fogja, így igyekszik majd a modern technika segítségével átmenteni, és megőrizni az utókornak.
A hét hátralévő részében úgy gondolta lelkekben egészen biztosan jobban jár, ha kivesz egy pár nap szabadságot. És még a temetésről is muszáj volt intézkednie.
Amikor ezt az egész hercehurcát végigcsinálta, visszament minden kényelemmel felszerelt, modern lakásába, és elejétől a végéig újra és újra meghallgatta a felvételeket. Néha sírt, néha együtt nevetett velük, mintha csak az apja még mindig ott lenne vele együtt a szobában, és együtt örülne annak, hogy valami mégicsak sikerült elérniük ebben nagyon kacfántosra sikeredett boldog-szomorú életben. Magában sem merte igazság szerint bevallani, de talán így igyekezett a – maga módján –, feldolgozni a veszteség tartós érzését.