A LUXUS ÁRNYÉKÁBÓL A KÜLVÁROSBA

A szépségkirálynőként nevelkedő lány világ életében azt hallotta imádott szüleitől, hogy más, mint a legtöbb vele egykorú, mondhatni átlagos lány, mert egész egyszerűen különleges kiváltságokat birtokol, melyek nem csupán kiemelik az átlagos társadalmi milliőnól, szűkebben vett környezetéből, de emellett olyasmiket is megtehet, melyeket mások nem.
– Édes kislányom! Tanuld meg, hogy te különlegesnek születtél, és így rád más játékszabályok vonatkoznak, mit a szűkebben vett többségre! – válaszolta minden esetben az anyuka, aki szintén egy nagyon gazdag, és tehetős, nő volt, aki – ha igaz, amit beszéltek róla -, csupán csak azért ment hozzá, egy jóképű, és nagyon gazdag üzletemberhez, hogy elsősorban anyagi szempontokat mérlegelve bebiztosítsa magát.
Annak ellenére, hogy a szépségkirálynőként kezelt, gazdag kamasz lány elvolt rendesen kényeztetve az alapítványi iskolákban igyekezett volna őszinte baráti kapcsolatokat kialakítani, ami jóformán azért feneklett meg, mert a legtöbb újgazdag kamasz fiatal meglehetősen üresfejű gondolatokkal volt megáldva, és önmagukon, és a trendi divaton kívül más nem igazán érdekelte, vagy foglalkoztatta őket.
Aztán egyszer csak, amikor kora délután hazahozták az iskolából a sofőr a sötétített üvegű autóval. Anyát könnyek közt találta a villaszerű lakás puccos, és nagyon tágas nappalijában. Mivel nem tudhatta, hogy valójában mi is történhetett tüstént odaszaladt anyjához, és megpróbálta megvigasztalni:
– Anyu… Valami baj van…?!
– Drágám… apád infarktust kapott, és meghalt… - nyögte ki alig hallhatóan.
Egy egész további világ omlott össze benne, hiszen még csak tizennégy éves volt, mégis ebben a korban a barátok véleménye mellett a dszülők támogató szeretete éppen annyira kulcsfontosságú, mint minden más egyéb. Időközben aztán kiderült, hogy a férj üzleti megbizásai, és egyéb anyagi dolgai rendre csődöt mondtak, és csupán csak adósságot halmozott fel üzletfeleinek, és hitelezőinek is. ,,De hát akkor hogyan fizette ki a lányuk tandíját és a feleség mérhetetlen költekezését, vagy a hónapokinti luxus nyaralásokat valamelyik csendes-óceáni szigetcsoporton?!” – minél jobban igyekezett megfejteni a feleség a dolgok valódi nyitját, annál inkább be kellett látnia, hogy teljesen belezavarodott.
Miután a luxuslakást és az autójukat sem tudták fizetni a ház számláiról már nem is beszélve visszaköltöztek a nagymama külvárosban lévő kissé rozoga, és düledező családi házába, ahol egy egészen más életmód várt rájuk.
Az asszony fogta a luxusbőröndjeit, és az összes alig használt ruhakollekcióját, a legalább száz pár darab cipőivel együtt, és úgy költözött be a jócskán meglepett idős asszonyság otthonába, míg a kamasz lány bizonyos dolgokat szándékosan a gyerekszobájában hagyott, mondván úgy sem lesz rá szüksége a közeljövőben, és igyekezett csupán csak a legszükségesebb dolgokat; okostelefon, iphoe, tablet, laptop, vezeték nélküli fejhallgató magával vinni. A nagymama jócskán meglepődött, amikor az alig-alig látott kamaszunokája legelső kérdése nem az volt, hogy miként érzi magát az idős asszony, hanem hogy van-e internetkapcsolat ebben a viskóban, és wi-fi?!
– Hát édes gyermekem… attól tartok sajnos arra nem telik… - az idős asszonyság rendkívül talpraesett, és határozott asszony hírében állt, és nagyon nagy megbecsülésnek, és tiszteletnek örvendett a környéken.
– Ez annyira igazságtalan… - bosszankodott a kamasz lány. – Most mégis hogy a fenébe tartsam a kapcsolatot a barátaimmal, és hogyan gyűjthetnék követőket?! – mérges volt elsősorban anyjára, hogy miért kell nekik az isten háta mögött egy ehhez hasonló lepusztult viskóban megöregedniük, és élniük, amikor a belvárosban eddig aranyéletük volt, most pedig a családfő váratlan halálával mintha az örök barátságok is egyetlen szempillantás alatt felbomlottak volna.
– Mira! Légy megértőbb, és kedvesebb a nagymamával, ha egy mód van rá! – anya hangja halkan csengett, ám annál komolyabban, és határozottabb formában szólt. Az anyuka most gondoskodó kedveséggel az idős asszony felé fordult:
– Bocsáss meg ezért a kis közjátékért! Mira nagyon rendes és kedves lány, csupán megviseli ez a kialakult, új helyzet… - kért elnézését lánya nevében is.
– Nem történt semmi baj, kedveském! Biztosan megéheztetek egy kicsit a hosszú úton! Mit szólnátok egy finom ebédhez! Szeretitek a pörköltet nukedlivel? – kérdezte kedvesen érdeklődve a nagymama, és tüstént sürögni-forogni kezdett tányérokat és evőeszközöket véve elő a kis egérlyuknak látszó konyhájából. Az anyuka azonnal kiment vele a konyhába, hátha az idős asszonyságnak bármi segítségre lenne szüksége időközben a kamasz lány pedig bárhova is ment méregdrága okostelefonjával sehol sem talált wi-fi kapcsolatot, sem internet elérhetőséget.
Néhány perc múltán az anyuka kijött egy közepesméretű lábassal a kezében, míg az idős asszony totyogva követte három-négy tányérral, és evőeszközökkel.
– Mira! Légy olyan drága, és segíthetnél megteríteni! – igazándiból felszólítás volt ez anyja részéről, és nem kérdés, és ezt a kamasz lány is megsejthette, mert kissé dúlva-fulva de mégiscsak a nagymamához lépett és kedvesen kivette bütykös, enyhén reszkető töpörödött kezei közül az evőeszközök, és a tányérok nagy részét, és gondoskodva meg is terített.
– Mindig mondom a fiaméknak, hogy minden étkezésnek muszáj lenne megadni a módját, de azt mondják erre, hogy nincs rá idejük, meg hogy ne fecsegjek össze-vissza! Ki érti ezt?! – említette meg az asszonyság, hogy beszélgetést kezdeményezzen.
– Sajnos nagyon megváltozott ez a mostani világ. Sosem szabadna megfeledkezni senkinek róla, hogy emberek volnánk, és nem állatok! – kontrázott a mondatra az anyuka.
– Ez igazán pöpec mondat volt anyu! – tapsolt párat a levegőbe Mira. – Annyira jó hallgatni, amikor a józan ész harcot vív a gonosz erőkkel! – hangja cinikus volt, és gyilkos irónia feszítette legbelülről.
– Kislányom! Megkérlek, hogy vigyázz a szádra! – próbálta rendre utasítani, de úgy tűnt hasztalan. – Akkor talán foglaljunk helyet és kóstoljuk meg ezt a sok finomságot… - bár már jó régóta leszokott a zsíros koleszterinbombaként emlegetett ételek fogyasztásáról most mégis kénytelen volt az udvariasság, és az illem kedvéért megkóstolni a tegnapról megmaradt gusztusos disznópörköltet nodeklival, melynek a zsíros szaftja még egy felkészült gyormot is jócskán igénybe vesz, nemhogy egy egészséges főként zöldségeken, és gyümölcsökön élő szervezetet.
– Szedhetek neked kincsem? – ajánlkozott az idős asszony.
Mira szófogadón tartotta a tányérját, míg az asszonyság jókora adag pörköltet és nudeklit, és disznóhúst pakolt a tanyérjára.
– Fogyaszd jó egészséggel drágám!
– Hát… köszönöm szépen… - felelte kellőképpen bizonytalanul, de csupán csak akkor volt hajlandó enni, amíg kivárta, hogy egészségmániás anyja is megkóstolja az ételt. Önmagában jókat kuncogott azon, hogy anyjának kínzó erőfeszítésébe kerül akárcsak egyetlen kiadós falatot is legyűrni torkán. Egyenesen a hányinger kerülgette, de visszafogta magát, hiszen a jómodor így diktálta.
– Hmm… nagyon finom… - dicsérte az asszonyság főztjét. – Bárcsak megtanultam volna anyámtól főzni, de valahogy sosem érdekelt igazán a dolog… - bukott ki belőle az őszinteség, hiszen a nagymamában megbízhatott, a titkokat sosem adta tovább senkinek.
– Nem olyan nagy ördöngösség drágám! Csupán néhány alapanyag, és nagyon sok gondoskodó szeretet! – olyan asszony szavai voltak ezek, aki az egész szívével képes átlátni a dolgok, emberek valódi természetét, és rejtett összefüggéseit, és nem vár érte cserébe semmit, ami ritka emberi hozzáállásnak minősült főként a mostani világban.
– Hmmm… tényleg nagyon jól sikerült… - válaszolta Mira, akiről első pillantásra nem lehetett volna megmondani, hogy valójában tényleg ízlik-e neki az adott étel, vagy megint kamaszos lázadásának adott-e hangot, mindenestre az idős asszonyság szíve valósággal máris olvadozott, amikor ilyen dicsérő szavakat hallott másoktól.
– Ennek szívből örölük kicsim! – bekapott ő is egy pár falatot. Látszott rajta, hogy jóformán csak a formalitás kedvéért igyekszik nyammogni az ételt, mint aki nem éhes.
Másnap Mira gyalog, tömegközlekedéssel ment a patinás gimnáziumba, és amikor újgazdag, és tehetős barátnői megpillantották hirtelen azt se tudták, hogy valójában mit is gondoljanak:
– Szia csajszi! Na, mi a nagy harci helyzet?! Csak nem eladtátok a Lexus terepjárótokat?! – kérdezették jócskán meglepetten tőle.
– Hát… valahogy úgy… jaj, csajok… ez annyira igazságtalan… - felelte majdnem pityeregve. – Apám meghalt, és minden lóvénk odalett… még a villánkba se mehetünk vissza, mert elárverezték… - valósággal fojtogatta torkát a kitörni kész dühös sírás.
– Nagyon sajnáljuk csajszi, és tudd mi mindenben melletted állunk… - válaszolták, de nem lehetett tudni, hogy vajon komolyan gondolják-e szavukat.
– Aranyosak vagytok! Ezt nagyra értékelem! Akkor milyen óra jön?! – kérdezte most egyiket-másikat.
– Egy dög unalmas matek óra követezik. Már megint vagy gyökvonás, hatványozás, vagy valószínűségszámítás várható. – válaszolta az egyik csinos, szupermodel-típusú kamasz lány.
A nap hátralévő részében Mira folyamatosan azon kapta magát, hogy újra és újra feltette magában a kérdést, hogy eddigi csajos barátnői vajon miért hanyagolták el szándékosan még a várva várt nagyszünetben is, amikor – nagy általánosságban -, mindig megszokták dumcsizni egymás között a pasis és egyéb ügyeket, vagy stikában cigit szívnak a nyitható ablakú női mosdó bezárt ajtajai mögött. Amikor aztán végre valahára a hetedik óráról a kicsöngettek és mindenki kiözönlött Mira az osztályterem ajtaját elállva kérdőre vonta barátnőit:
– Az igazat akarom hallani csajszik! Azért nem lehetünk már jó barátnők, mert nálatok is szegényebb lettem?! – hangjában ügy csikorgott az igazság, akár a gépbe került homokszemcse.
– Nézd Mira! Mindig is a legjobb barátnőnk leszel, míg világ a világ… csak hát… - válaszolta mindenki nevében egy csinos, erős sminket viselő lány.
– Igen?! Hallgatlak! – fonta maga előtt keresztbe a kezét.
– Nézd csajszi! Ez nem egyszerű kérdés…
– Szerintem pedig kurvára az… Vagy barátnők vagyunk, vagy inkább keresek magamnak olyanokat, akik önmamagért szeretnek, és elfogadnak szegényen is! – állt ki felemelt fejjel saját véleménye mellett, és talán életében először érzett valami büszkeséggel egyenértékű érzelmet.
– Tudod mit, csajszi? Elviszünk hazáig, és közbe az autóban majd dumcsizunk róla… - ajánlkoztak a többiek is, mert időközben kissé kínossá és terhessé is vált számukra ez a sajátságos bájcsevely.
– Tudjátok mit?! Le vagytok ki szarva kurvára! – Mira kinyújtotta a középső ujját, és jócskán bemutatott mindenkinek, majd megbántottan kiviharzott a teremből, és azonnal lefutott a legelső útjába eső metróaluljáróba, hogy szerelvényre szállhasson hazáig.
Azért szerencsére így is akadt néhány barátnője, akik megértették mennyire nehéz, és sebezhető helyzetben ragadt, hiszen a délután folyamán néhány lány csöngetett a családi ház csengőjével, és várták, hogy Mira kijöjjön a házból. Még ajándékokat is hoztak neki, mintha csak ennyire egyszerű módszerekkel megvásárolhatták volna a barátságát.
– Hát ti hogy kerültök ide?! Mit kerestek errefelé, ahol az igazi csórók laknak?! – kérdezte éllel a hangjában.
– Kérlek Mira… bocsánatot szeretnénk kérni tőled, amiért úgy viselkedtünk veled… és nagyon sajnáljuk a dolgot… szeretnénk, ha továbbra is a barátnőnk maradnál… - válaszolták közösen.
– Ezt még azért át kell komolyan gondolnom csajok, már ha nem gond! De ha szeretnétek nyugodtan be is jöhettek körbenézni! – kinyitotta a kerítéskaput, mire a legtöbben bementek vele a házba, és alig fél órán belül egészen elfogadható, mondhatni baráti, és családias hangulatot sikerült kialakítani egymás között.
Amikor az idős asszonyság váratlanul betoppant Mira ideiglenesen kinevezett szobájába, a kamasz lány azonnal odament hozzá, megölelte és cuppanós puszit adott fonnyadt, pirospozsgás arcára.
– Ő itt a legaranyosabb nagymama, akit a világon mindennél jobban szeretek! – igyekezett bemutatni a megilletődött idős asszonyt a barátnőinek, akik máris hatalmas tapssal köszöntötték az idős asszony.
– Csókolom néni! – köszöntötték közösen.
– Annyira örülök, hogy az unokámnak ilyen jó barátai vannak! – közölte meghatottsággal a hangjában a nagymama majd gyorsan ki is viharzott a szobából, hogy nehogy lássák meghatottágának könnyeit.
– Nagyon örülünk, hogy megismerhettünk nagyi… - kiáltották utána.
– Látjátok csajszik! Én mondom, hogy egyre kevésbé vesszük csak észre azokat az egyetemes értékeket, melyek nagyon egyszerűnek tűnnek ugyan, és melyeket sosem lehet pénzért, vagy anyagi hasznokért megvásárolni. – jelentette ki bölcs komolysággal Mira és már így is gondolta minden szavát.
Később amikor kitűnő eredményekkel emeltszinten leérettségizett és beiratkozott az egyetemre rádöbbent arra, hogy talán mégiscsak lelkiekben nagy szüksége volt rá, hogy ,,leszegényedjen” és hogy az átlagos, tehát mindennapi emberek egyszerűsített életvitelével is megismerkedjen, mert így legalább nem szállt el magától, és mély empátiával, és toleranciával volt képes meglátni másokban is a felszín alatti valódi lényeges tulajdonságokat.