A GYERMEKEMÉRT BÁRMIT

Az igazság sajnos az volt, hogy mint fiatal anyuka, gondoskodó feleség, és ugyanakkor határozott, néhol jogosan is temperamentus, harmincas nő belefáradt a szülői értekezletek sehova sem vezető, szerteágazó útvesztőibe, melyeknek - a legtöbb szülővel egyetértésben -, sok értelme nem volt.
Igyekezett jócskán megszaporázni lépteit, mert kedvenc bőrcsizmáját vette fel feburár első hete lévén, és az időjárás előrejelzés egyébként is hószállingózást jósolt. Kisfia otthon maradt, mert gyenge immunrendszere lévén már megint elkapta a barátságtalan szamárköhögéssel, és állandó orrfújással, gyulladt torokkal járó influenzát és így semmi szín alatt nem mehetett az iskolába. Igaz férje rengeteg mindenben igyekezett segíteni, és támogatni őt, mégis valahogy a nyolcvanas évekhez képest, amikor megesküdtek a kilencvenes évek valamilyen különös, ddig nagyon is ismeretlen átmenetet képviselt.
Átvágott a zebrán, és még szerencse, hogy az iskola épülete a lakótelep övezetében volt, így nem kellett tartania a rendszerint dühös, agresszív, és kellemetlen autósok türelmetlen dudakoncertjeitől.
Amikor megérkezett azonnal a portásfülkéhez ment, és megmondta, hogy hogy hívják, és hogy a szülői értekezletet keresi, mire az idősebb, nyugdíjaskorú, bajszos férfi azonnal útba is igazította sok szerencsét kívánva neki.
Érezte, hogy jó meleg, és kibélelt csizmája ellenére majd leszakad a lába, hiszen azért egész álló nap mégiscsak kötelezettségét kellett a munkahelyén is teljesítenie, és állandóan loti-futit játszania, mintha valami cseléd, vagy háziszolga lenne, - holott már a hetvenes évek végétől a vállalat alkalmazásában állt, tehát ha úgy vesszük tözsgyökeres, megbízható közalkalmazotti státuszba lett utalva.
A legtöbb szülő a párjával érkezett, amikor belépett a hangyabolyként nyüzsgő tanterembe, ahol a szülői értekezletet tartották. Mindenkinek köszönt udvarias könnyedséggel, majd - mivel soha az életben nem szeretett elvegyülni a többség között, így nem mglepő, ha főként a hátsó padsorokat szemelte ki magának, melyek legalább is úgy néztek ki, mintha előnyösebben közelebb esnének a fűtőtstekhez, melyek persze a kivételesség kedvéért most működtek, nem úgy, amikor a kisfia újra és újra megfázott, és neki muszáj volt harisnyát húzni a lábaira, amitől a legtöbb osztálytársa szinte azonnal gúnyosan csúfolni kezdte.
- Jó estét kedves szülők! - kántálta, mintha csak egy előadáson lenne a huszas éveiben járó, még rendkívül fiatalos, szemüveges osztályfőnöknő. - A mai napon gyorsan áttekintjük a legfontosabb teendőket, és az osztálypénzek kérdését, majd a névsorban ábécé szerint menve minden gyerekkel kapcsolatosan elmondanám a legfontosabb tudnivalókat.
,,Na még egy halálosan unalmas riszaszövegelés! - gondolta magában az anyuka, és muszáj volt bármiáron megőriznie lankadó ébersége aprócska morzsáit, mert igazság szerint, legszívesbben azonnal benyomta volna a szunyókálást, hadd szövgeljen csak egészen nyugodtan érthetetlen frázisokat továbbra is az osztályfőnök.
- Nos kérem! Az osztálypénzből fizetjük az iskolaikirándulásokat, a tanulmányi versenyeket, illetve olyan pénzügyi kiadásokat, melyekre értelemszerűen sajnos nem volna egyébként az iskolának anyagi apanázsa... - darálta továbbra is a bejáratott szöveget. - most nézett fel először papírjaiból, és kutató, kíváncsi gombszemeivel alaposan igyekeztt végigtekinteni az egybesereglett szülők közösségén.
- ... Mindamelett tudom ez nagy kérés, de muszáj volna pénzügyi forrásokat elkülönítenünk a szülői munkaközösség részére is...
A teremben az anyagiak emlegetése, mintha csak olaj lett volna a tűzre; egyszerre minden felnőtt ember hangoskodva beszélni kzdett, és persze a kutya sem értette meg a sokszor átláthatatlan pénzügyi manőverek tulajdonképpeni zsonglőrmutatványait. A legtöbb szülő egyébként sem ezért volt itt, hanem, hogy meghallgassa miket mondd majd imádott gyermekükkel kapcsolatban a szemüveges, gülüszemű osztályfőnök.
- Végezetül néhány szót a gyerekekkel kapcsolatsan. - itt a tanárnő minden érintett szülőhöz odament, és részletesen elkezdte kifejteni, hogy az adott gyereknek miben is kellene fejlődést és egyéb személyiségjegyeket mutatnia, hogy eredményesebben tanulmányi teljesítményt tudjon nyújtani a tanórákon.
Mire a fiatalos anyukához érkzett addigra a legtöbb szülő már úgy gondolta, hogy éppen eleget voltak már ők itt, és távoztak a tanteremből, így a jócskánkiürült tanteremben csupán csak az osztályfőnöknő, és a fiatalosanyuka volt jelen.
- Üdvözlöm kedves Kincsesné! - köszöntötte, mintha csak a legrégebbi ismerősök volnának.
- Jó estét kívánok! - Az anyuka valamiért megérzhette, hogy a kellőképp udvarias bájvigyorgás - félő -, ide talán már korántsem lesz majd elég.
- Róberttel kapcsolatosan néhány sarkallatos észrevételt, ha megengedi! - bizalmasan közelebb jött az anyuka padjához, majd szó nélkül helyet foglalt egy gyerekek számára készült széken.
- Tessék, hallgatom... - próbált figyelmesen koncentrálni, de igazság szerint kezdett nagyon elege lenni ebből a színpadias megközelítésből.
- Nos, igen... Róbert nagyon szorgalmas, udvarias, nagyon rendes gyerek, de az utóbbi időben, mintha valami történt volna vele, mert eltekintve a humán tantárgyakbeli eredményeit a reál tantárgyakból borzalmasan gyengén szerepel, és mindig összepisili magát, ha felelésnél a táblához szólítom... - kezdett mindenre kitekintő mondókájába.
- Igen... hát... sajnos ez előfordul... - muszáj volt egy hatalmasat ásítania, hiszen általánosságban minden hétköznap már hajnali három-négy óra magasságában fent volt.
- Nézze kedves asszonyom! Megértem, ha magánéleti problémáik vannak, de Róbert esete kezd egy speciális esethez hasonlítani. Esetleg talán a kedves férjével megbeszélhetnék, hogy a gyermeküket egy másik, jobban felkészült iskolába írassák be, aminek talán Róbert is örülne?! - kérdése meglepően furcsán, és szokatlanul hatott. De hiszen már annyit beszéltek róla. És különben is a férje egyből lehurrogná, mondván: az ő fiacskája nem bolond, és nem is hülye. Hát akkor mi lehet a probléma gyökere?! Egymás után kezdtek kergetőzni fejében a gondolatok, és jó lett volna sürgősen megoldást találni, mert akárhányszor csak beszélnie kellett az osztályfőnöknővel szinte mindig előjött nála a migrénes alapú fejfájás.
- Asszonyom? Megértette amit próbáltam elmagyarázni Önnek?! - tette fel szokásos tanáros kérdését.
- Igen, természetesen! - vágta rá kapásból. ,,Nem vagyok süket, te ostoba liba!" - tette hozzá máris gondolatban.
- Nos, akkor az a javaslatom, hogy beszélgessenek erről a kedves férjével, és egy Önök által választott időpont kertében még visszatérünk erre a beszélgetésre! Köszöm, ha befáradt! - rázott vele kezt, majd kisétált a teremből magára hagyva a még töprengő, és fáradt anyukát.
Az anyuka ismét jó melegen felöltözködött, és sálat is tekert nyaka és arca elé, mert időközben sűrű pelyhekben máris hullni kezdett a hó.
Még szerencse, hogy a lakótelepről már csupán csak egy nagyobbacska köpés volt a lakóhelye, így legalább a havas utcák köztéri világítása megnyugatta, és persze addig is míg hazafele baktatott a lába alatt csikorgón ropogós hóval, volt ideje minden mondatot legalább háromszor is jócskán megemészteni.
,,Férje nem fog repesni az örömtől, ha ezt majd meghallja, de a legfontosabb dolog, hogy Róbert érdekeit muszáj volna szemelőtt tartani.” – körülbelül huszonöt perc alatt már otthon is volt tárasházi panellakásukban, és mire felért az emeleten lévő lakásukba, úgy érezte mintha két jókora vaskos betontömb lenne vékony, és karcsú lábainak a helyén. Férje már az ajtóban állva várta, és kisfiús, pimasz mosolyával igyekezett lehúzni felesége lábáról a csizmát.
– Szia cicám! Na, mesélj? Ilyen napod volt?! – kicsit gyermeteg, és naiv kérdésnek hatott, ha hozzávesszük azt, hogy az asszonynak, még szülőire is be kellett kötelességből ugronia.
– Jaj, ne is kérdezd! – fújta ki a nagy levegőt, hogy lgalább átmenetileg megkönnyebbülhessen. – Esküszöm az osztályfőnöknő valósággal majdnem az összes szülőt mjd felnyársalta azzal a gyilkos tekinttével, majd szándékosan én következtem legutolsóként. – lehámozta magáról csizmáját, majd harisnyában előbb a bejárati ajtó mellett lévő gyerekszobába ment, hogy megnézze lement-e kisfia láza, és javult-e bármit is egészségi állapota?
– Szia kincsem! Hogy érzed magad?! – fáradt mosollyal tette fel a kérdést, mintha csak önmagához beszélne.
A kisfiú jócskán izzadó, sötétbarnás hajával, és összeizzadt pizsamájával, bekötött torkával ténylegesen úgy festett, mint aki kisebb csatatereket járhatott ment az eltelt órák leforgása alatt. Szomorkásan bólintott párat, hogy imádott anyukája megnyugodhasson, mert most ha beszélnie kellett fájdalmas lettek volna a kimondásra ítélt szavak, még a nyelés is nehezére esett.
– A kanalas orvosságot beadtad neki? – fordult kíváncsian a férjéhez, majd a biztonság kedvéért ellenőrizte az orvosságos üveg tartalmát. Valamivel később a kiskonyhából hozott egy kiskanalat és egy közepesméretű orvosságot cseppentett a kiskanálra, amit óvatosan megitatott a betegeskedő gyerekkel.
– Én is csak nemrég jöttem haza, mert kész tumultus volt a cégnél… - védekezett magát mentegetve az apuka. – De azért már sokkal emberibb formája van, nemigaz?! – állapította meg.
– Az attól függ… mihez képest?! – vettette fel az anyuka, majd újból kiment a kiskonyhába, hogy főtt ételt melegítsen a mikrohullámú sütőben, mert délelőtt óta nagyon megéhezett, és a gyereknek sem fog megártani legalább pár jótékony falat.
Miközben kivette a mikroból a felmelegített tegnapi ételt, és helyetfoglalt a kis étkezőhelységben a konyha szomszédságában kíváncsiskodó, örökké gyanakvó férje valósággal egymás után tette fel neki a kérdéseket:
– Milyen volt a szülői? Mit mondtak a fiunkról?!
Az asszonynak a legkevésbé sem volt ínyére, hogy agyonbonyolított, és már-már totálisan összetett gondolatokat keljen a férje előtt elemeznie, mert egyrészt holtfáradt volt, aki csupán pihenni vágyott, másrészt, nagyon is jól tudhatta, ha most előhozakodik azzal, amit az osztályfőnök mondott, miszerint; Róbertnak egy másik intézményben sokkalta jobb dolga lenne a férjétől még az is kitelik, hogy fölöslegesen felidegesítve magát egész álló éjjel vegzálja és szóval tartsa, és akkor aztán agyő nyugodt, kellemes zsongító álom.
– Annyit mondott az osztályfőnöke, hogy szeretne szmélyesen is beszélni mindkettünkkel! Tudom, hogy ez téged kényelmetlenül érint, de ez rád is vonatkozik! – fogalmazott tárgyilagosan, józan eszére hagyatkozva.
Néhány héttel később, amikor történetesen az apuka is kivett valamilyen homályos okból néhány nap szabadságot a vállalattól, ahol dolgozott férj, és feleség együtt mentek az iskolába egyfajta személyes konzultációra az osztályfőnökkel. A férjnek már akkor totálisan csömöre volt az egész hercehurcától, amikor beléptek az iskola épületébe.
– Ne izgulj semmit! Háromnegyed órát csak kibírsz! – igyekezett lelket önteni belé felesége, aki elvárta, hogy férje még nyakkendőt is viseljen, csakmert az olyan ,,polgári viselet.”
A fiatalos, szemüveges osztályfőnöknő szívélyesen, mézes-mázos rutinszagú gesztusokat puffogtatva fogadta a szülőket közvetlenül atantestületi szoba melletti kissé szűkösebb tanári szertárban, és értékes időt nem veszteget szinte azonnal a lényegre tért:
– Nos nagyon szépen köszönöm, hogy közösen eltudtak jönni erre a megbeszélésre! Érdeklődve hallgatom, hogy mi az álláspontjuk?! – nézett előbb a jócskán meghökkent férfira, később pedig az asszonyra.
– Sokat beszélgettünk erről a kisfiunkkal, és – legalább is egyelőre -, nem tudunk döntésre jutni néhány fontos kérdés tekintetében… - a feleség érezte, hogy sokkal bölcsebb gondolat, hogy elsősorban ő vigye a szót, mert férje valósággal azonnal leblokkol, és pánikroham keríti hatalmában, amennyiben váratlanul keresztkérdésekkel kezdik őt bombázni.
– Ez teljesen természetes, és érthető! Megkérdezhetem, hogy Róbertnek mi erről a véleménye?! – tett fel egy soron következő kérést a gyanakvó osztályfőnöknő.
– Nos ő azt mondta, hogy jól érzi magát az osztályban, csak egyetlen problémája van, hogy nagyon kevés barátja van, és úgy gondolja, hogy teljesn elszigetelődik a többi hasonló korú társától.
– Igen, sajnos ez jellemző, de sajnos ezt a problémára már akkor igyekeztem felhívni szíves figyelmüket, amikor – annak idején -, átvettem az osztályfőnökség teendőit nyugdíjba vonult kollegámtól. – A fiatalos, szemüveges nőnek úgy hangzott ez a fajta nyers, már-már szándékosan provokatív kijelentése, mintha egyenesen a szülőket akarná felelőssé tenni azért, ami gyermekükkel rendszeresen előfordult, és megtörtént. Az anyuka igyekezett összeszorított, csikorgó fogakkal visszafogni magát, pdig legszívesebben most jócskán lett volna néhány igen-igen velős, és brutál-kemény, kendőzetlen megjegyzése ennek a nőnek az állításaival kapcsolatban. De akkor sem fogja megengedni, hogy ez a nő így beszéljen sem vele, sem pedig kisfiával kapcsolatban.
– Nézze kedves tanárnő! Mi becsületes, dolgozó emberek vagyunk, akik nagyon sok mindent nem engedhetnek meg maguknak, de emellett sajnos nem lehetünk eléggé tájékozottak sem arról, hogy hova lenne érdemes átíratni a fiunkat, így – legalább is egyelőre -, maradnánk ebben az intézményben… - miközben igyekezett precízen megfogalmazott szavakat használni, melyek jól csengtek a másik nő füleinek valósággal rögtön megérezte ennek az ellenszenves nőnek az igazibb, nyers természetét, és sajnos önmagában azonnal le is vonta a keserédes konklúziót, miszerint: vannak olyan emberek, akik csakis a saját véleményeikkel lehetnek egyedül a legboldogabbak.
– Nos megértem kedves asszonyom! Akkor maradjunk annyiban, hogy én igyekszem Róbertet mindenben támogatni, és segíteni, és megpróbálok neki barátokat szerezni! – zárta mglepően rövidre a megkezdett alig cirka fél órás beszélgetésüket.
– Az nagyszerű volna. Köszönjük szépen! – Az anyuka készült felállni, és elhagynia a helyiséget. A férj már javában kint posztolt a kongó ürességű folyosón, amikor az osztályfőnök még egy megjegyzést tett az asszony felé:
– Én az Önök helyében akár még az önvédelmi tanfolyam lehetőségét is megvizsgálnám!
– Nos, nagyon köszönjük! További minden jót! – Az asszony erősen belekarolt férje karjába és valósággal futólépésben húzta a férfit maga után egyenesenki a nyílt utcára, mert ennek a masszívan ellenszenves nőnek a látványától már a tartós hányinger kerülegette. Odakint az iskola előtt a férje kíváncsian megkérdezte, hogy valójában mi a fene történt odabent?
– Ó, igazán semmi! Tudod csak kíváncsi voltam ennek a gusztustalan sziportyós macának az igazi jellemére! – felelte az asszony, majd határozott lepésekkel hazasétáltak betegeskedő kisfiúkhoz.