ÉVTIZEDEK UTÁN: EGY MÁSODIK SORSFORDÍTÓ ESÉLY

A fülledt, már-már elviselhetetlen kánikulai nyár még csak épphogy belopakodott mohón, és törtető vággyal az utolsó júniusi napokba, amikor már a legtöbb köz és felsőoktatásban tanuló hallgató is alig várja már a nyári vakációs szünetet. Az a jellegzetes, szinte semmivel sem összetéveszthető pillanat volt ez, mikor a haldokló nap a késő délutánba mártja vérvörös színeit, és még utolszor bevilágítja az élet diszletét.
A még fiatal, kölyökképű egyetemista srác szentül megfogadta magának, hogy a gimi után soha többé nem akar igazán, és őszintén szerelmes lenni, és akkor erre tessék! Beleszeret váratlanul csoporttársába, aki legfeljebb csupán csak testvéri szeretetet érzett iránta.
A Kálvin-téren kicsit mindig is kirivó, tüntető magányosággal álldogáló, szépen felújított neobarokkos stílusjegyekkel büszkélkedő könyvtár épülete már a maga palotakomplexusos, és emberi szemeket vonzó mivoltában lenyügöző hátteret bisztosított arra, hogy a férfi végre valahára négy és fél éves tartósnak csupán ritkán nevezhető ismeretség után feltegye kicsit tétova gyámoltalansággal a legfontosabb kérdést, melyet csupán csak egyetlenszer tesznek fel a halandók életében:
– Édesem! Szeretném, ha most nagyon figyelnél rám, mert ki tudhatja, hogy ebben az életben találkozunk-e valaha is… – szemlátomást annyira izgatott, és frusztrált volt az összes gyerekes komplexusaival együtt, hogy legszívesebben inkább menten elsüllyedt volna szégyenében, vagy láthatatlanná vált volna. Most is megérezte, hogy kivörösödik pufók, kisfiús arca és azonnal elpirul.
– Csak nincs valami bajod Ricsi…?! – kérdezte döbbent érdeklődéssel a kislányos arcú, mégis gyönyörű nő, akinek átható dióbarna szeme, most kivételesen fején laza kontyban viselt haja, és babonázó mindenség-mosolya azonnal meghódította a férfiszíveket.
– Nézd csak Karolina… – tétovaságában egyik lábáról a másikra állt, majd fél lábra is ereszkedett, mint aki éppen egyensúlyozással szeretne elrendezni a belső lelkiismeretében fortyogó kisebbfajta robbanással határos érzelmi tünetegyüttést.
– Hékás! Nyugodj már meg! – fogta tenyerébe mindkét kezét a nő. – Ismerhetjük egymást már vagy négy és fél éve. Azt gondolom ez azért nem kis idő. Tehát, csak bátran, és elő a nagy farbával! – Annyira igéző, gyönyörű volt ebben a megszentelt pillanatban, mintha egy olyan angyal lett volna, akit azért küldtek a földre, hogy visszaadja egy reménytelenül szerelmes férfi összetört szívét, és elhitesse vele, hogy különleges ember, aki sokkal többet érdemel, mint amennyit a jelenlegi átlagos élete egyáltalán biztosítani képes számára.
– A diploma után… arra gondoltam, hogy… jó lenne együtt élni… – mintha harapófogóval jöttek volna ki szájából a tétován hangzó szavak, majd azonnal rövidnadrágjában kezdett kotorászni, és máris kihalászott egy tetszetős, tenyérben is komfortosan elférő, kockaalakú fekete dobozkát.
– Szeretnél a feleségem lenni, Karolnia? – kérdezte kisfiús hanggal.
– Ö… kérlek állj fel azonnal… mindenki minket néz… – először csupán csak hebegni-habogni volt képes, később már mintha egyenesen sértve érezte volna magát, és főként bimbozó nőiességét, hogy valaki vette a merszet és lánykéréssel hozakodott elő. – Ez annyira nem fair Ricsi! Ez nem ér! Nagyon váratlanul ért… - közölte, mint akinek fogalma sincs arról, hogy egy ilyen fantasztikus, egyszer és megismételhetetlen alkalomban mit is kellene mondania szíve választottjának.
– Akkor ez virágnyelven azt jelenti, hogy tünjek el az életedből…? – kérdezett rá nyílt komolysággal. Még talán soha ebben az életben nem volt ennyire talpraesett és határozott csupán csak az eltelt néhány percben.
– Nézd drágám! Hogy is magyarázzam csak… Nagyon édes, és nagyon kedves pasi vagy, és biztos vagyok benne, hogy valaki ebben az életben pont rád várakozik, de… - csilingelő, édeni hangját főként a józan logikai értelem vezetgette. Meglehet úgy gondolhatta, ha a felnőtt észérvekkel felépített felelet esetleg majd meggyőzheti a most valóságosan kisebbfajta lelki sokkban vergődő, totálisan elvesztettnek látszó férfit.
– Már megbocsáss… - igyekezett elfordítani pufók arcát, mert váratlanul feltört benne néhány könnycsepp, és a legtöbb pasi nem szokott sírni, ha a barátnőjével beszél.
– Antival mi is a helyzet…?! – kérdezett rá nyíltan, mert egyébként nem merte volna bevallani, hogy néhány éve rajtakapta őket szenvedélyes csókolózás közben az egyik félreeső kis zúgban a bölcsészkaron. Most úgy tűnik, mintha egy gyerekes összeesküvés egyedüli szenvedő alanya lett volna.
– Édesem! Tudom, hogy téged ez mennyire… rosszul érint… - próbálta menteni a menthetőt. – Egyébként csakhogy tisztába tegyük a dolgokat már régen szakítottam Antival, és ha kíváncsi vagy rá nem feküdtem le vele! – Karolina eltökélt határozottsága mindig is nagyon imponáló, és vonzó tulajdonság, és emberi jellemvonás volt Ricsi szemében, aki most – szemlátomást -, képtelen volt bármit is kezdeni ezzel az új helyzettel.
– Én… nagyon sajnálom, hogyha… megbántottalak volna… csak kicsúszott a számon… - kért őszintén bocsánatot.
– Drágám! Attól tartok most nagyon elkanyarodtunk az eredeti témánktól. – tért vissza a realitások talajára. – Szóval szeretnéd megkérni a kezemet, igaz?!
Ricsi bólintott párat.
– Ez fantasztikusan hangzik, és hidd el, hogy a szívem azt súgja, hogy mi lennék a világ legboldogabb, és legszerelmesebb párja…
– …De te ugye nem ezt akarod…?!
– Kérlek, engedd, hogy befejezzem a mondandómat, oké?!
– Bocsáss meg… kérlek folytasd…
– Nos tehát… Próbáljunk meg kicsit gyakorlatias szemszögből gondolkodni, hogy vajon milyen közös élet is várna ránk? – úgy tett mint aki gondolataiba merül; mutató és hüvelyikujjacskáival gyöngéden igyekezett megmaszírozni magasan ülő homlokát, mint aki az élet nagy kérdéseiről töpreng lázasan.
– Ugyebár mindketten tanárszakos diplomát kapunk majd nemsokára. Ez rendben is volna. De mivel én gyakorlatilag vidéki lány vagyok, míg te mindig is városi srác voltál ez máris az első ellentét szülheti kettőnk között.
– Te is tudod, hogy ez olcsó kifogás drága! Veled bárhol boldog lennék…
– Igen, ezt is tudom szívem, és hidd el, nagyra értékelem! De nézzük akkor a többi lehetőséget! Az első néhány évben jócskán élére kellene rakni ugyebár minden megkeresett fillért, mert a nővéreméknek két babájuk is született míg én is arra gondoltam, hogy én is szeretnék legalább egyet, és emellett azért még jó volna valami tengerparti nyaralás is stb… - igyekezett hangosan gondolkozni. – …És még a szüleimmel se találkoztál személyesen… Mit fog az apám gondolni rólad?!
– Ha ez megnyugtat, akkor még te se találkoztál az én szüleimmel!
– Nos, ez igaz, de tudod van egy olyan titkos, hetedik nőcis megérzésem, hogy te valósággal rettegsz arra a gondolatra, ha apád előtt be kell mutatnod engem!
– Úgy mondod ezt, mintha alapból hibát követnék el, hogy téged választottalak…
- Bocsáss meg, de nem erről van szó… lényeg a lényeg, hogy véleményem szerint mindkettőnk élete más-más irányba tart, és aztán ki tudja? Ha esetleg négy-öt év múltán újra valami szerencse folytán összefutunk, és még mindketten szinglik leszünk, akkor szerintem újból elővehetjük ezt a témát! Na, mit szólsz?!
– Még meg se nézted a karikagyűrűt… - hebegte halkan.
– Nézd imádnivaló vagy, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen különleges és rendes pasik is vannak a föld nevű bolygón, de sajnos az a helyzet, hogy elsősorban önmagammal nem vagyok kibékülve, és ezen muszáj változtatnom, aztán a későbbiek folyamán, amikor mindketten sokat változunk a sorsunk majd eldönti helyettünk is, hogy egyáltalán összetartozunk! – óvatosan visszaadta a kis dobozkát a férfi tenyerébe, majd felvette a súlyosnak látszó túrazsákját, amiben főként a koleszos ruháit és egyéb holmijai voltak, amivel mindig hazautazott vidékre a szüleihez, és meg se várta a férfi reakcióját rögtön felkapaszkodott a negyvenkilences villamosra a Szabadság-híd irányába.
Az ablakból még utoljára úgy tűnt integetett, aztán szándékosan a szerelvény közepére ment, hogy a férfi ne láthassa és keserves sírásra fakadt, míg a buszpályaudvarig el nem ért, onnét pedig a menetrendszerinti vonattal ment vidékre.
Néhány évvel később Ricsi, aki magyar tanárként igyekezett megállni a helyét a világban, ám emelett főként irodalmi folyóiratoknál publikálta saját prózáit, és lírai termését változó sikerrel egy váratlan nap, amikor fáradtan, elcsigázottan hazaérkezett a munkából miután letussolt, és átöltözött telefoncsörgést hallott az étkezőből. Gyorsan felvette a vezetékes készüléket, mert azt hihette, hogy valamelyik közeli hozzátartozójával történhetett valami, akiknek nem volt okostelefonjuk.
– Halló… Tessék…?
– Még mindig feleségül akarsz venni édesem…?! – hallatszott egy ismerős női hang a vonal másik végén.
– Bocsánat, de kivel is beszélek…?! – kérdezett rá nyíltan, mert a gyermeteg tréfákhoz ennyire kába, tompa fáradtságával semmi kedve sem volt.
– Dr. Fehér Karolina vagyok… tudod, akibe halálosan szerelmes voltál, és még jeggyűrűt is vettél… Így már ismerős?! – kérdezett vissza.
A férfi kisebbfajta sokkot kapott, amikor ráismert az ismerős női hangra, és a hangnemre, ami mintha a megelevendő múltból szólt volna hozzá.
– Bocsáss meg… én nem is tudtam… hogy vagy? Mi újság veled?! – próbált könnyed, laza társalgási stílust megütni, de valahogy érezte, hogy ennél azért mindenképp többről van szó.
– Figyelj csak! Én most gyakig vagyok a melóban, mert egy ügyvédi irodában melózom, de a hétvégén nagyon jó volna, ha ráérnél, mert akkor nagyon sok mindenről szeretnék veled elbeszélgetni! Annyira örülök, hogy hallom a hangodat…
– Az tényleg nagyon jó volna… Te jössz hozzám, vagy én menjek hozzád…?!
– Még mindig azon a gagyi lakótelepen laksz?!
– Egyet tippelhetsz!
– Akkor talizunk Szombaton reggel nyolc körül! Kérlek ne menj sehova! Legyen szép napod! Puszillak édesem! – Azzal Karolina lerakta a mobilját.
A hétvége rendszerint mindig rohamléptekkel jött el, mint a kibírhattlan hétköznapok többsége. Ricsi – nagy általánosságban hajnali négykor kelt fel –, és hogy saját idegeit, és nyughatatlan lelkét megnyugtassa azonnal kitakarította az egész lakását. Mire elérkezett a reggeli nyolc órás időpont már csöngettek is a kaputelefonba, és mikor megnyomta a gombot, és a liftből kiszállt álmai asszonya, mintha megállt volna az elmúlt tizenöt év is, mióta nem látták egymást.
Karolina hirtelen annyira megörült a kellemes viszontlásá örömének, hogy valósággal Ricsi karjaiba futott, és szorosan magához szorította, majd egy hosszantartó, kellőkép romantikus csók is elcsattant.
– Annyira… hiányoztál drágám… - suttogta a férfi füleibe. – Kérlek… bocsáss meg mindenért, hogy annyi éven át még csak fel sem hívtalak, vagy nem jöttem el látogatóba… – Érződött a hangján, hogy saját énjével küszködik, és bizonyára neki is viszontagságos és keserves tapasztalat lehetett az elmúlt évtized.
– Te is nekem… szenzációsan nézel ki… semmit se változtál… - nyögte ki, hiszen még mindig megbabonázta barátnője.
– Gyorsan menjünk be a lakásba, mert mindent el akarok mesélni… - Karolina annyira nem bírt maágval, és olyannyira izgatott volt, akár egy cserfes kislány, aki minden titkot szeretne kifecsegni egy bizalmi emberrel.
– Persze, kérlek fáradj be! – Ricsi még a cipőjét is óvatosan, gyengéden segített levenni róla.
Helyetfoglaltak a tágas, kényelmes nappali szobában, ahova most már kellemesen betűzött a napfény.
Karolina valóságos szuperszónikus rohamként mesélte el kacifántosan, és változatosan alakult életét. Még a trópusi szigeteken is volt model, és felszolgáló igazi tűszoknyát és virágkoszorút viselve hajában. Akardt több udvarlója is, de ő csak régi gimis barátjára tudott gondolni, és arra a jeggyűrűre, amit visszautasított, mert nem mert hinni önmagában, és kettejük kapcsolatában.
– …Hát szóval ilyen lett az életem, és tudom, hogy nem hiszed el, de minden egyes nap te jártál a fejemben, és megfizettem a saját tanulópénzemet, és rengeteg hasznos tapasztalattal gazdagodtam… - bő négy és fél órás beszélgetés után aztán vett egy mély sóhajt, és ünnepélyesen feltette a kérdést:
– Drágám, szeretnék a feleséged lenni, és gyerekeink anyukája! Persze csak, ha te is szeretnéd… – mintha ebben a pillanatban minden annyira kristálytisztán egyszerű, és ugyanakkor letisztult lett volna. Nem volt semmi manipuláció, vagy köntörfalazás, megtévesztés csupán a lecsupaszított szerelmes, őszinte igazság.
– Várj egy percet… – A férfi most felpattant kényelmes helyéről, majd a hálószobába szaladt, és visszatért a kis négyzetalakú dobozkával, melyet most a nő tenyerébe adott.
– IGEN! Téged választalak! Nem kell semmi más csak te! – válaszolta boldogságtól ragyogva, fülig érő szájjal, és meghatódva engedte, hogy a férfi gyöngéden gyűrűsujjára hozza az egyik karikagyűrűt. Most már testben, és lélekben is érezték, hogy újra közel kerültek egymáshoz, és testi-lelki harmóniájuk immáron egy, és – remélhetőleg -, oszthatatlan.